Talán… egy kicsit zavarban voltam. De volt rá okom. Beülni egy kávézóba egy férfival, aki Rii. Nem mellesleg egy olyan asztalhoz, ami még az előző este nyomait mutatja. Veszettül furcsán éreztem magam. A gyertyacsonkok és a fonnyadt virágszirmok nagyon zavarva ejtőek voltak. Nem csoda, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni. Vagy ez a tevékenység eddig sem ment, csak nem vettem észre? Biztosan ez késztette nevetésre Riit is. Nem akartam kimutatni, de nehezteltem rá, amiért olyan jó kedvűen kacarászott az itallap mögött. Inkább elbújtam saját papírom mögé, és nagyon olvastam.
Nem is értettem, mi van velem. Elvégre nem érdekelt, ha mások kinevetnek, ha gúny tárgyává tesznek. Erre találkozok egy újabb híres emberrel, és máris a padlón vagyok. Bizonyos szinten érthető. Hiszen Jus…tinnal is rendesen kiszúrtam. De ennyire akkor sem szabadna felkavarnia. Rii is csak egy ember. Vagy csak el akarom hitetni magammal, hogy az, azért ismételgetem folyamatosan ezt az eleve halott feltevést. Nem közönséges ember, de legalább átérzi a zene iránti rajongásomat. miután bocsánatot kért, amire csak bólintottam egyet, folytatta a gondolatmenetemet.
Talán buta kislánynak tűntem, sőt, biztosan, de elmerengve bámultam rá. Nem volt olyan pillanatom, amire ne tudtam volna aláfestő zenét választani. Az egész annyira varázslatos. Egy igazi csoda. De nem, tévedtem. A csoda akkor következett be, mikor Rii felajánlotta, hogy bejuthatok a munkahelyére. Még pislogni is elfelejtettem. Csak ültem ott lefagyott rendszerrel és néztem Riit. Azon agyaltam, mégis mennyire gondolhatta komolyan. Nem mertem igazán örülni a dolognak. Pedig fél lábbal a felhők fölött repkedtem.
- Há… öhm… - kaptam félre pillantásom. Eléggé zavarban voltam. Alig ismerkedtem meg Riivel, máris egy nagyszerű lehetőség pottyant az ölembe. Nem akartam kihagyni. Nem lett volna szabad beleélnem magam, holmi hirtelen jött ötletnek bedőlnöm, miközben pontosan tudtam, hogy egy roppant elfoglalt emberrel készülök lepaktálni, mégis… Annyira meg voltam zavarodva. Rii hangja rángatott vissza a gondolataimból. Nagyon barátságosan viselkedett a pincérnővel, sőt, a keresztnevén szólította. Aztán rám nézett, mire csendesen kikértem a tejeskávémat. Nem mertem a szokásos feketét kérni, valahogy féltem, mit reagálna rá a férfi. Elvégre még elég fiatal vagyok a kávézáshoz, legalábbis mikor Tou egyszer meglátott, könyörtelenül kirángatta a kezemből a csészét.
Nem tudtam hova tenni ezt a túlzott bizalmaskodást. Bár Rii elég közvetlennek tűnt, de valakit a keresztnevén szólítani csak úgy, nem volt szokás. Gyorsan lelőttem magam, elvégre ő felnőtt férfi, és híresség, rengeteg ismerőse lehet szerte a világon. Mindenféle, nők is, férfiak is. Meg persze olyanok is, akiknek a hátsóját mosolyogva vizslatja távozáskor. Gyorsan elfordítottam a fejem, mintha a kávézó berendezését nézegettem. Nem tudtam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, és egyébként is. Rii velem kávézik. Bár, ez igazán nem gátolhatja semmiben. Tudom, hogy nem is kellene dühösnek lennem, de… Nincs mentségem, még magammal szemben sem. Összeharaptam fogaimat, és mintha semmi sem történt volna, visszafordultam Riihez. Semmi közöm sem volt hozzá, mit tesz.
- Én… nagyra értékelem az ajánlatot, köszönöm! – bármennyire is megzavart az előbbi kis incidens, nem számított, elvégre Rii a POPcorn egyik munkatársa volt. Én pedig, bár nem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, a zene igazán érdekelt. Nem hagyhattam, hogy valamit, ami ennyire fontos nekem, egyszer csak elfelejtsek, és ki tudja. Még az is lehet, hogy rátalálok az életcélomra, vagy ilyesmi. Talán újra megtalálom magam, vagy ilyesmi. Az elveszettség, amit érzek, már így is kis híján felőrölt. – Biztosan nem probléma, ha elfogadom?
Az, hogy el szerettem volna fogadni az ajánlatot, természetesen nem azt jelentette, hogy meg is tehetem csak úgy. elég felnőtt voltam ahhoz, hogy felfogjam, mennyire fontos az emberek munkája. Nem lehet csak úgy betolakodni. Rii fontos személy, én meg egy senki vagyok. Ha a cég terültén rabolom az idejét, abból még komoly gondjai lehetnek. Nem véletlenül nem zaklatom Tout sem csak úgy.
- Nem igazán játszok hangszereken. Mármint, az állványon porosodik egy gitár, de nem hiszem, hogy tudnék rajta játszani. Egy ideig tanultam, de csak önállóan. Aztán ráhagytam. Minden hang, amit kicsikartam a hangszerből, felért egy rúgással a zenébe. Énekelni meg még annyira sem tudok. – Ezek fontos dolgok voltak, és nem véletlen kérdezte meg őket. Tudnia kellett, hogy jó vagyok-e valamire. Szerintem pedig magán a zenehallgatáson kívül semmiféle tehetség sem szorult elém.
Elővettem táskámból a telefonom, és bekapcsoltam a bluetooth-t. Miután számot cseréltünk, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam az elégedettségemet. Végül is, valaminek a közepén voltam, valami újnak. De nem akartam, hogy elszaladjon velem a ló, azon kívül, hogy elkaptam Rii számát, semmi sem volt biztos. meglehet, hogy többé nem is találkozunk. Vagy ha keresem is telefonon, nem veszi fel, esetleg leordítja a fejem, hogy ne zaklassam. Az élet elég stresszes, nem hiányzik senki sem egy túlbuzgó csitri belőle. Megérteném, ha idő közben meggondolná magát.
Kihozták a rendelésünket. Kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, és oda sem figyelve kavargattam a tejeskávém. Közben Riit néztem, és az asztalt. Már nem is éreztem magam olyan kényelmetlenül. Jóllehet, meg sem fordult a fejemben, hogy máskor is szívesen üldögélnék egy ilyen asztal mellett kettesben egy férfivel, aki történetesen Rii, mert… mert mégiscsak zavarba ejtő. Elpöckölt egy rózsaszirmot magam elöl, egyenesen a velem szemben ülő mobiljának. Alig pattant le róla a kis szirom, visszafogott zúgással kezdett el táncolni az asztalon.
Meglepett, hogy Rii telefonja ilyen váratlan kezdett pörögni, pedig valójában az volt a meglepő, hogy eddig nem szólalt meg. Csendesen kortyoltam az italomba, és próbáltam nem a mobil és a férfi között lezajló párbeszédre figyelni.