//Akito és Aya//

Kicsit kezdett frusztrálni a hely a sok ember miatt, de megpróbáltam lenyugodni, mert nem igazán lett volna jó, ha Toshi véletlenül átveszi a helyem. Ki tudja, hogy mit művelne az itt lévőkkel…
- Ne menjünk inkább haza? Ott talán mindketten jobban feloldódnánk.
Hallottam mackómézem halk hangját, de felelni nem feleltem. Annyira elgondolkoztam, hogy még válaszolni is elfelejtettem. Hirtelen az én drágacuncibogaram bukkant fel előttem, amitől egy kicsit fel is ugrottam az ijedtségtől.
- Nos? Hazamenjünk, vagy ücsörögjünk még egy kicsit?
Kérdezte, én pedig kicsit elgondolkodtam, hogy mi is legyen. Otthon azért mégis csak jobb,
- Szerintem menjünk. Kezdünk kicsit sokan lenni.
Mondtam mosolyogva, majd egy puszit nyomtam az én cukrosgumicukrom pofijára, majd felálltam, és magamhoz vettem a cuccosomat. Miután kifizettük a rendelést, el is indultunk a lakásomba…

*Gondolataimhoz híven meg is valósítom tervemet, miszerint megnézem az új teaházat. Szerencsére a nagybátyám elengedett, szóval semmi probléma nincs, tudják, hol vagyok. Leülök egy pufra, italt rendelni nincs kedvem, pedig kaptam zsebpént, viszont ahhogy rám bámulnak, az már valami idegőrlő. Vagy a hajam miatt bámulnak meg, vagy pedig azért, mert idegen vagyok. Na ne! Igaz, megszokhattam volna, hogy mindig megbámulnak, de ilyen vagyok, édes istenem, mi bámulnivaló van rajtam? Na mindegy. Ledobom egy pufra magam, és körbenézek. Mivelhogy ez volt a tervem. Barátaim fogadok, nem lesznek, eddig se mertek közeledni az állítólagos "rideg kisugárzásom" miatt. Ma még terepszemlét is akarok tartani a városban, szóval ígéretes kezdetnek néz ki a mai este.*

*Kissé meglepett, hogy barátságosan közelednek felém. A hölgy ugyanúgy végignézett rajtam, mint a többiek. Végig stírölőm az itallapot és egy meleg tea mellett döntök. Elvégre ha át is változok, attól még ugyanúgy hideg lesz kint, szóval mindegy, hogy megiszom e a teát vagy nem. A hajamat félresöpröm az arcomból.*- Egy csésze teát kérnék szépen. *mondom, persze berögződött szokásaim miatt semmi érzelem nem olvasható ki a hangomból. A tekintetem továbbra is rideg, de meg is van rá az okom.*~Azt hiszem, a terepszemléhez ideális ötlet volt bejönni, bár nem számítottam, hogy ilyen késő este is tömeg lesz.~*gondolom, és mélyen remélem, hogy semmi gond nem lesz ma a városban. Egy hollowwal sem akarok összefutni.*

[Yuu és Yuke ismét összefut]

Ezen világ formalitása annyira irritáló. Ingerülten vágok át a városon, hisz’ nem sikerült elintéznem néhány ügyet, amelyek elengedhetetlenek lennének az utazáshoz. Hitoshi nem fog örülni, s be kell vallanom jómagamat is bosszantja ez az ügy. Egy hírhedt alvilági fickóval volt találkozóm, aki igen vaskos összeget kapcsolt le Rólam néhány papírlapért. Mindazonáltal tele voltam pénzzel, így nem esett nehezemre leperkálni azt a pár ezer ryout a hamis útlevelekért. Úgy döntöttem, hogy hagyományos úton fogunk eljutni Mexikóba, ezzel is csökkentve a lebukás veszélyét. Könnyű sportzakómba bele-belekap a friss nyárias szellő, amely felborzolja hollófekete fürtjeimet is. Nem tűnök ki a tömegből, hisz’ elégé elsajátítottam már az emberek világának öltözködési protokollját. Habár sokkal jobban érzem magam hakamában, érthető okokból most nem hordhatok olyat. Shinigami egyenruhámat is hátra hagytam, így be kell érnem egy farmer-ing kombóval. Fekete tornacsukám talpa ütemesen koppan a sétálóutca macskakövén, miközben céltudatosan irányba állítom magam. Szerda van, kora délután. Egy régi ismerős látni szeretne, és mint úriember, nem utasíthatom vissza a kérést. Külön kérte, hogy egyedül menjek, ámbátor nem mintha lenne akárki is mellettem mostanában. Természetesen a Daitenshi tagjaira bármikor számíthatok, viszont az álcát tartani kell. Dai és Suke már így is elmentek egy ideje a Kígyókirálynőhöz, s ha nem ismernék a képességeiket, akkor valószínűleg aggódnék értük. Azonban elégé tisztában vagyok erejükkel, ezért zavarónak tartom a munka elhúzódását. Szó mi szó, már tanítványommal nekem is úton kéne lennem, de ez a rohadt rendszer mindig keresztbe tesz!
Élesen balra kanyarodok a következő saroknál, majd lépteimet egy ismerős sikátorban folytatom. Urahara felé is erre visz az út, ám a Tamachi ház ifjú sarja egy másik helyet jelölt meg a baráti csevej helyszíneként. Még életemben nem jártam a Sárkánytűz Teaházban, pedig már jó ideje itt tengetem napjaim. Éledő kíváncsisággal állok meg a régimódi stílusjegyekkel rendelkező épület előtt, acélkék tekintetemet végigfuttatom a cégéren. Furcsa reiatsu pulzálását érzem belülről, talán arrancarok is lehetnek bent. Nemtörődöm módon megvonom a vállam, azután könnyedén lenyomom a kilincset. Belépve megcsap a jellegzetesen fűszeres, fullasztó meleg, ami zavaró súlyként telepszik mellkasomra. Laza intéssel hárítom el a pultos lány szapora kiszolgálni akarását, majd ajkaimon gúnyos mosollyal veszem az irányt a fenti részleg felé. Szemem sarkából még látom, ahogy csalódottan visszaindul a kasszához, eközben begombolja ingjének felső gombjait. Jobbom lazán nadrágom zsebében pihentetem, ezen idő alatt balommal tolom félre a rengeteg függönyt, ami az utamba kerül. Meghívóm ezüstös üstöke már a szoba másik végéből is látszott, így dinamikus léptekkel arra lavírozok a párnák és puffok tömkelege között. Sikerült a legsötétebb sarokba beülnie, s ez igen testhezálló nekem is. Amint a boxba érek, friss menta illata leng körül, ami valószínűleg abból a - Chiyo-chan szavaival élve - gnómvázából áramlik. Gyors kézfogás után helyet foglalok, és rögtön a tárgyra térek.
- Üdv, Yukezo! Régen láttalak. – szólalok meg fojtott hangon, ám barátságos baritonom még így is jól hallhatóan csendül. – Azt írtad, hogy fontos megbeszélnivalónk lenne… Nos, itt vagyok. Mi bánt, barátom?
Beszéd közben öntök magamnak egy csészényit a mézbarna italból, aztán kényelmesen hátra dőlök, egy nagyobb párnának támaszkodva. Jó választás volt ezt a fajtát rendelni, s az első korty után elégedetten konstalálom, miszerint alkohol is került bele. Cseppnyi bűntudattal gondolok elvégzendő küldetésemre, mely most sajnálatos módon eltolódik. Gondterhelt sóhaj szakad fel mellkasomból, míg a csészét visszahelyezem az asztalra. Figyelő tekintetemmel a srác arcát pásztázom, akinek hasonló vágásnyom figyelhető meg a bal szeménél. Úgy tűnik, nem csak nekem gyűlik meg a bajom mostanában az ellenségekkel. Apró biccentéssel veszem át a vízipipa csövét, s nagyon szippantok belőle. Az ízesített dohány íze átjárja a szám belsejét, és végül sűrű, fehér füst kíséretében távozik is. Mit ne mondjak, itt jobban értenek ehhez a cucchoz, mint én a raktárban.

Kijelentésével sikerül meglepnie, ám ez nem nagyon látszik rajtam. Vonásaim nem változnak, csupán jobb szemöldököm emelkedik meg kissé. Nem tudom milyen megfontolásból döntött így, hisz’ egy nemesi család sarjaként aranyélete lehetett Seireiteiben. Jól tudom, hogy idősebb nálam, azonban mégis meggondolatlanul cselekszik. Már csak taktikai megfontolásból is biztonságosabb hely lenne Soul Society, s jómagam is ott állomásoznék, ha nem lett volna az a bizonyos incidens, ami miatt árulónak bélyegeztek. Hitetlenkedve hallgatom meséjét, mely szerint mindent hátra hagyott, rangját és még szerelmét is. Valószínűleg az utóbbi fáj neki a legjobban, mert ugye az a lány a menyasszonya is volt egy ideig. További terveit hallgatva megfogalmazódik bennem a szó, amivel leginkább jellemezhetném a férfit. Szentimentalista. Számára lehet könnyű lenne visszatérni a lelkek világába, viszont nem egy cipőben járunk. Több tisztet megöltem, valamint négy kapitányt súlyosan megsebesítettem, ami felett nem hiszem, hogy oly’ könnyedén szemet hunynának az ottaniak. Homlokomon a gondterheltség finom ráncai futnak össze, ahogy újra magamhoz veszem teámat, és a pipa csövét visszaadom a fiúnak. Megfújom a gőzölgő italt, azután ismét nagyot kortyolok belőle. Próbálom kicsit húzni az időt, míg összeszedem gondolataimat.
- Gondold végig, miről is beszélsz pontosan. – szólalok meg, tekintetemet a csésze fölött Yuke arcára szegezem. – Egy olyan rendszert akarsz megváltoztatni, ami már évezredek óta fennáll. Ezen kívül valószínűleg nem újdonság számodra, de a népszerűségi indexem érthetetlen módon lecsökkent az utóbbi időben. Hamarabb kerülnék a bitóra, semmint hogy megváltoztassam a dolgok állását. Erős vagyok, ám ennyire azért mégsem.
Ideje megint töltenem az italból, mert nagymonológom közepette kiürült poharam. Saját terveimről egyelőre hallgatok, nem tudom megbízhatok-e benne. Való igaz, elbírnék a Gotei 13-beli kapitányok többségével, viszont Hanae-chanba még nekem is beletörne a bicskám. Ugyan részben egyetértek Tamachival, hiszen a város tényleg bűnös és gyenge, azonban nem megváltoztatását tettem célommá, hanem esetleges védelmét. Nem a rendszert, hanem a szeretteimet óvom. A Daitenshi jelenlegi egyetlen feladata a Sors Dárdájának felkutatása, azonban a jövőben más akciók ellátására is specializálódni fog. Többször átgondolom következő szavaimat, nehogy valami konkrétumot mondjak, amivel egy esetleges hallgatózó lebuktathatna.
- Imponáló, hogy vezetőként gondolsz rám. – mondom, egy kisebb biccentéssel kísérve. – Viszont most fontosabb dolgom is van, mint Seireitei korrupt irányításával foglalkozni. Keresek valamit, amitől az egész világ sorsa függhet. Egy titkos szervezet tagjai ebben a pillanatban is a tárgy darabjai után kutatnak. Mond csak… Mi hasznom lenne abból, ha segítek neked?
Veszélyes játék ez, s ha egyszer tényleg vissza akarok térni Chiyo-chanhoz és a fiaimhoz, akkor vigyáznom kell mit teszek. Az Elmúlás hegyén mondott szavaim inkább a királydráma kellékei voltak, semmint valós gondolataim. Ám néhány közülük tényleges igazságokat hordoztak. Megfeneklettem, mint shinigami, már nem voltam képes tovább fejlődni. Vaizardi erőimnek hála túlléptem az egyszerű halálistenek korlátait, de tudtam erőmet sosem használhatnám teljesen a jóra, hisz’ a vezetőség rögtön megöletne. Egyszerűen csak azért, mert más vagyok. Begyöpösödött gondolkodásmódra vall, hogy ami ismeretlen az egyben veszélyes is. Pedig mennyi mindenre felhasználható lenne ez az áldott-átkozott adomány! Sajnálatos módon, sosem lesz együttműködés a halálistenek és a maszkosok között, ami valahol érthető is. Nagy kapitányok és hadnagyok voltak mind, s Aizen köpönyegforgatásának hála száműzöttekké váltak. Mindig is kiváltságosnak tartottam magam ilyen tekintetben, holott tudtam egyszer el fog jönni az idő, amikor én is társaim sorsára fogok jutni. Reményeim szerint még van esélyem visszatérni igazi „otthonomba”, és Yukezo válasza lehet hogy kínál valami megoldást.

Rideg tárgyilagossággal veszem tudomásul a tényt, miszerint megölte a saját apját. Szemeim résnyíre szűkülnek, amint csészémet visszahelyezem az asztalra. A dolognak hála már tényleg nem vagyok biztos benne, hogy jó lenne megbízni a fiúban. Hiszen ha hidegvérrel megölte azt, akinek az életét köszönhette, akkor miért ne árulna el minket is? Nem szabadna rögtön véleményt alkotnak a történtekről, mert nem ismerem a dolog előzményeit. Magához hasonlít, ami valljuk be kissé meredek. Seireitei egyik kapitánya voltam, míg ő talán negyedik tiszt. Sokkal nagyobb felelősség nehezedett a vállaimra, mint amit el tudna képzelni. Egy nemes, s tucatnyi tiszt halála tényleg szomorú a Gotei 13 szemében, de ezek csupán elhanyagolható tényezők. Négy kapitányi szintű shinigamit küldtem földre, akiknek valószínűleg csak egy hajszálon múlott az élete. Nem szabadna lebecsülnie a múlt eseményeit, hisz’ semmit sem tud a hegyen lezajlott összecsapásról. A poros papírhalmok nem közvetítik a helyzet valódi súlyát, nem tudhatják mi játszódott le bennem. Fogalma sincs mennyire fájt barátaim ellen fordítanom a kardom, és hátrahagyni kedvesemet. Yukezo vonásai ellazulnak, úgy tűnik nyerő helyzetben érzi magát. Nos, ha ez valóban így van, akkor el kell keserítenem. Hiába a villámgyors teleportáció, hogyha lövése sincs hova is kell menni. Jó harcos, ehhez nem fér kétség, de jelenleg csupa kiváló képességű „katonával” vagyok körülvéve. Szó mi szó, Hitoshinak még lenne hova fejlődnie, de már rálépett a megfelelő ösvényre. Legújabb értesülésem szerint már hadnagyi rangja is van. Gondterhelt sóhaj hagyja el mellkasom, miközben hidegen izzó tekintetem a szemközti falnak szegezem.
- Köszönöm felajánlásod, de a mostani helyzetben nem lenne szerencsés több tagot a kötelékbe fogadni. – szólalok meg elutasító hangon, majd acélkék íriszeimet a srácra összpontosítom. – Ne érts félre, nem a tudásoddal van a gond. Csupán arra próbálok rávilágítani, hogy minél többen ismernek egy titkot, az annál könnyebben kitudódik. Úgy érzem már jó úton haladunk az első tárgy megszerzéséhez, s ha sikerrel jártunk, abban az esetben talán beszélhetnénk csatlakozásodról. Előbb semmiképp.
Szavaim talán túlságosan is keményre sikerültek, de nem tehetek másképp. A férfi túl labilis most, ami egyrészt érhető, hiszen nem olyan rég vesztett el szinte mindent. Viszont értetlenül állok a Mayával való szakítása előtt. Talán még sem volt akkora a szerelem, mint ahogy azt pár hete Tamachi lefestette nekem egyik közös edzésünk alkalmával. Akkor még úgy volt, megkéri a kezét, ám mára minden megváltozott. Részemről egy pillanatig sem gondoltam Chiyoko elhagyására, csak kényszerű különélésként fogtam fel a dolgot. Mostanában egyre több időt töltünk ismét együtt, végre megint úgy viselkedünk, akár egy normális pár. No, már amennyire mi ketten normálisak lehetünk. Lazán hajamba túrok, azután arcomra barátságos mosolyt erőltetek. Részemről lezártnak tekintem ezt a témát, és inkább más irányba terelném el a beszélgetés fonalát. Mára elegem volt az összeesküvésekből, meg a veszélyes küldetések tervezgetéséből. Ez egy baráti találkozó lenne, ugyebár.
- Javaslom, hagyjuk egyelőre ülepedni az elhangzott információkat. Ital mellett amúgy sem illő háborút emlegetni, nem igaz? – kérdezem vidáman, azután töltök először neki, végül magamnak is egy újabb kört a teából. - Lenne néhány kérdésem. Mivel foglalkozol most, hogy kicsúszott az aranyhintó alólad? Az öltönyöd is méregdrágának tűnik, szal’ érdekelne honnan volt rá pénzed. Már ha nem vagyok túl tolakodó…
A fülledt levegő ellenére egyre jobb hangulatom kerekedik, ami valószínűleg a forró italba lévő alkohol mennyiségének köszönhető. Kétségtelenül kevés ez még a részegséghez, valamint ismerve szaké-fogyasztási pályafutásomat, talán még három ugyanilyen kannával is meg tudnék inni, de még akkor is csak egy kicsit szédülnék. 136 évnyi szeszesital kóstoló tapasztalattal a hátam mögött ez talán érthető is. Érzéseim szerint, ha nem egy farkas végez velem, akkor májzsugor miatt távoztam volna az örök vadászmezőkre. „Szerencsémre” az a kedves eb inkább úriemberhez méltó módon távoztatott el az élők sorából, mert ugye minden dzsentülmen részegen hal meg egy erdőben.

Jókedvűen nyugtázom magamban, hogy sikerült megértenünk egymást. Yukezo is elfogadja döntésemet, valamint Ő is megkapta a vágyott csatlakozás lehetőségét. Kíváncsian hallgatom milyen botorságokat hordtak össze a jelentésekben, s a hallottak nem is lepnek meg igazán. Valahogy el kellett tusolniuk az árulást, s őrültnek beállítani a legkézenfekvőbb megoldás volt. Pedig úgy bíztam a vezetőség kreativitásában, sokkal jobban tetszett volna, ha valami agyevő parazitára fogják a dolgot, mert kb. ugyanannyi valóságtartalom van mindkettőben. Szerencsére tökéletes mentális állapotnak örvendek, és nem tervezek megbolondulni mostanában, hisz’ van fontosabb dolgom is. Zengőn felkacagok miután befejezte monológját, majd az asztal fölött átnyúlva megveregetem a vállát. Ezen megnyilvánulásom annyit tesz, mintha az mondtam volna: „Ugyan már, felejtsük el.”. Meglepődve veszem tudomásul, miszerint jelenleg könyvelőként dolgozik. Habár jobban belegondolva nem is olyan meglepő, hogy a pénz közelében mozog. Busásan fizető állás, csak tudni kell kivel szabad dolgozni. Nem féltem igazából a férfit, simán el tud bánni az emberekkel és a nevetséges lőfegyvereikkel. Elmúltak már azok az idők, amikor a becsületet a katana fémjelezte. Valóban hatalmas előnnyel indul vetélytársaival szemben, ámbátor nem sok helyen fogadják el a több mint 200 éves munkatapasztalatot. Egyre ellenszenvesebb képet fest néhai apjáról, s talán a helyében én se cselekedtem volna másképp. Hamarosan rám terelődik a szó, ezért lenyelem a számban lévő nagy korty teát, azután bólogatva beszélni kezdek.
- Ebben a világban muszáj jólöltözöttnek lenni, különben nem vesznek komolyan… Gondolom, ezt már Te is észrevetted munkád során. – szólalok meg, miközben hangomban nevetés bujkál. – Köszönöm kérdésed, remekül megvagyunk. Azt hiszem, Vele fogom leélni az életem, már ha nem harapok fűbe a közeljövőben. Hála a Gondviselésnek nem voltak komplikációk a szülésnél, így szerencsére remek egészségnek örvend. Túlságosan is…
Utolsó mondatom közben a múltkori találkozásunkra gondolok, amely kicsit fájdalmas volt. Mondjuk az én hibám, mert én vetettem fel a „játék” ötletét. Azóta Chiyo-channak egyféle rögeszméjévé vált a latexruhák és a különböző játékszerek gyűjtése. Nem mintha zavarna, de néha elszalad vele a ló. Hogy is mondjam... Túl lelkes, és a „Ne bánts!” felkiáltás csupán tovább hergeli. Halkan felszisszenek, ahogy a múltkori korbácsnyomokra gondolok. Az valahogy nem nyerte el a tetszésemet, viszont az utána következő dolgok már annál inkább. No, de nagyon elkanyarodtam, pedig egy beszélgetés közepén tartunk. Magamhoz veszem a pipa csövét, azután két nagyot szippantok belőle. Egyszerre engedem ki az orromon és a számon is az édeskés füstöt, ami nem nagyon tetszik a nyálkahártyámnak. Nos, így járt. Kicsit megrázom a fejem, majd egy korty itallal tüntetem el az émelyítő ízt.
- Mi lesz ezek után Mayával? – szövöm tovább a beszélgetés fonalát, habár kicsit gondolkodnom kellett, mire eszembe jutott a lány neve. – Örökre vége vagy még látsz reményt számotokra?
Mindkettőjüknek nehéz lehet ez az időszak, tisztában vagyok fele, hogy mit érezhetnek. Sosem könnyű elengedni egy hozzánk közel álló embert, ráadásul, ha szerelemről van szó, akkor hatványozódik ez az érzés. Szerencsére mi képesek voltunk Chiyo-chancsival túlélni ezt az időszakot, azonban nem mindenki lehet ilyen szerencsés, mint mi. Jómagam is majdhogynem beleőrültem hiányba, amit belső hollowom egyszer ki is használt. Mind a mai napig egy méretes horpadás díszeleg szobám falán, jelezvén a fejemmel való közelebbi ismeretséget. Szerencsére nem lett belőle nagyobb baj, csupán néhány karcolással mindenki megúszta a dolgot. Shiori viszont pár napig sötéten nézegetett felém, mintha az én hibám lett volna, hogy Masaki rosszkor volt rossz helyen. Töprengve emelem fel a kanna tetejét, amiből immáron langyos gőz csap ki. Jól gondoltam, már alig pár korty lötyög az alján. Emeltebb hangon szólok a földszinten tartózkodó eladólánynak, míg kiválasztok egy másik különleges fajtát. Mikor kihozza megköszönöm, aztán öntök magamnak a frissből.

Igaza van, sokkal jobb lett volna a lánynak, ha megsérti, mert így most talán saját magát tartja hibásnak, amiért Yuke elment. Hallgatva a férfi szavait egy gondolat fogalmazódik meg bennem. Egyszer fent, egyszer lent. Ez az élet rendje. Aki már volt egyszer a csúcs, az többnyire vissza is zuhan. Persze vannak kivételek, de az élet nem csak a sikerekről szól. Az ember valódi kiléte akkor mutatkozik meg, amikor a hullámok összecsapnak a feje fölött. Nem nehéz erősnek mutatni magunkat, mikor minden a legnagyobb rendben van. Nagyon jól tudom milyen hátrahagyni az eddigi jól megszokott életet a kilátástalan jövőért. Lehetséges, hogy minden másképp alakult volna, ha nem engem küldenek a Király Szeméért. Azonban, mint a Gotei 13 egyik legvakmerőbb kapitányának, persze muszáj volt mennem. Valószínűleg most is a kényelmes kapitányi bőrszékemben üldögélnek, ugyanígy teázgatva. Bármikor láthatnám a gyermekeimet, s nem kellene minden utánam kutató halálistennel végezni. Tévedtem, holott mindig is a legmegfelelőbb döntéseket tudtam hozni még stresszes helyzetben is. Ezt teszi az emberrel a csatatér. Watanabe szavai jutnak az eszembe, miszerint kérhettem volna a többi kapitány segítségét a Dárda felkutatásához, ám későbbi kirohanása megerősített az őrosztagok elleni megvetésemben. Azt javasolta használjuk fel a tárgy erejét, és csak utána pusztítsuk el. Viszont valószínűleg erre nem került volna sor. Akármennyire tagadják is a Taichou-k, mindenük a hatalom. Ebből kifolyólag nem is közösködöm velük. Hamarosan ismét betolakodnak fejembe Yuke szavai, amikre mosolyogva válaszolok.
- Bizony, az áldott tudatlanság. Képzeld csak el mennyivel nyugisabb lenne az életünk, ha nem tudnánk a hollowokról és a világpusztító szerkentyűkről. – mire mondatom végére érek, már sikerül elröhögnöm magam. Annyira az életem részévé lettek a fentebb említett dolgok, hogy már képtelen lennék lemondani róluk. – Nos, azt itteni életem se volt balhéktól mentes. Tudod, problémás kissrác voltam, legalábbis így emlékszek vissza. Az emlékek megkopnak száz év távlatában. A halálom pedig elég vicces ahhoz képest, milyen szörnyű is volt valójában. Kissé felöntöttem a garatra… - itt némi köhögést iktatok be, mivel a pipafüst a torkomra ment - … és hát megharapott egy farkas. Segítség nem volt, így elvéreztem. Hozzám illő halál, nemde?
Nehezen emlékszek vissza arra az éjszakára, csupán az villan be mindig, hogy nagyon be voltam rúgva. Azóta SS-ben is volt pár ilyen italozgatásom, egyszer még egy út menti árokba is sikerült beleesnem. Kapitányhoz illő teljesítmény volt, ezért büszke is vagyok rá. Orrom alatt somolyogva gondolok arra, amikor teleporttal mentem haza. Gyorsan kortyolok egyet a teámból, mielőtt még kibuggyanna belőlem az előbbi gondolat. Yukezo valószínűleg még komolyan venné, hisz’ Zanpakutuojának is hasonló a képessége. Csak míg Ő ezt akkor és ott csinálja ahol akarja, addig nekem jó néhány üvegnyi szakét kell a gyomorba küldeni. A férfi eközben új szenet rendel, ennek köszönhetően legalább még egy fél óráig, ha nem óráig, jó lesz a pipa. Újabb kérdés hangzik fel, amely shinigamivá válásom után érdeklődik. Töprengés közben a ráncok összefutnak homlokomon, már-már nem is jutnak eszembe Rukongai éveim.
- Furcsa volt átkerülni Soul Societybe. – kezdek bele elgondolkodva, miközben csészém alján körbelögybölöm az italt. – Az akkori modern világból egy középkori faluba érkeztem. Egy vénembertől hamar eligazítást nyertem, s Ő magához is fogadott. Egyféle pótapaként gondolok rá. Alig pár hetet töltöttem 17. körzetben, mert éreztem, hogy más vagyok, mint a többi egyszerű lélek. Az éhség már elég korán jelentkezett nálam, ami pedig a magasabb reiatsu egyik jele. Úgy döntöttem elmegyek az Akadémiára és szerencsét próbálok. Röpke két év alatt túl is jutottam rajta, habár ismerek pár embert, akiknek rövidebb idő alatt is sikerült ez a mutatvány. Ezt követően a 7. osztaghoz jelentkeztem, ahol több évtizedig szolgáltam.
Száraz tényeket közlök, nincs most kedvem Kenshinről beszélni. A valaha élő legjobb barátom volt, annak ellenére is, hogy a jó múltkor megpróbált megölni. Mit ne mondjak, nem jött össze neki. Túlságosan nagy volt a kettőnk közötti különbség, ám ez nem erő terén mutatkozott meg. Kissé megremeg a kezemben tartott csésze, ezért jobbnak látom letenni.
- Gondolom a nemesek életútja nem ilyen rögös… Vagy netalántán tévednék? – vetem kérdő tekintetemet a Tamachi ház legifjabb tagjára.

Látom rajta a meglepettség jeleit, mint már annyiszor, ha halálom körülményei kerülnek szóba. Féloldalas vigyor villan arcomon, miközben az elmúlásra gondolok. Annak idején nem hittem a túlvilágban, de amikor plusként magamhoz tértem, egy kicsit megváltozott a véleményem. Szerencsére hamar megtaláltak, így még csak lidércek sem üldöztek. Azt hiszem mocskosul szerencsés voltam. Ezt követően a családon belüli viszályokról kezd beszélni, amik szerintem mindenhol hasonlóan megvannak. Persze a nemesek ezt is eltúlozzák, még egymás életének kiontásától sem riadnak vissza. S mindezt miért? Néhány talpalatnyi földért vagy a nagyobb befolyásért? Meglehet, hisz’ ezek irányítják a világot. Talán nem annyira, mint itt az emberek világában, de azért SS-ben se sokkal jobb a helyzet. Sötét pillantással nyugtázom az arisztokrácia ellenkezését a támogatással kapcsolatban. Nem nagyon értem mire volt ez jó az nekik, mert semmi káruk nem származott belőle. Biztos attól tartottak, hogy a Tamachi ház több támogatót szerez, ezzel nagyobb befolyással is fog rendelkezni. Igen, ebben lehet valami. Aki egyszer megérezte a hatalmat, az nem képes lemondani Róla, így az végül elemészti a gyenge jellemmel megáldottakat. Elgondolkodva pillantok elszenesedett alkarjára, amit már előző találkozásunk alkalmával is sikerült megcsodálnom. Szóval magába pecsételte az apja Kidouit? Érdekes, eddigi pályafutásom során nem hallottam ilyenről, de hamar felvilágosít, miszerint rokoni kapcsolat szükségeltetik hozzá. Valószínűleg valami titkos klán-technika lehet. Felhúzom balomon az ingem és a zakóm ujját, megmutatva saját kis sérülésemet.
- Úgy látom, mostanában mindenki kezére rájár a rúd. – szólalok meg nevetve, miközben a srác felé biccentek. – Bevallom, nem lepett meg igazán, amit mondtál. Mindig is gondoltam, hogy az úgynevezett „felsőbb tízezernek” furcsa szokásaik vannak. A halandók történelmében nem egyszer megfigyelhető a rokonok egymás elleni csatározásai. Túlságosan sokra tartották a hatalmat, pedig mit sem ér, ha nem lehet megosztani valakivel.
Néha magam is el tudok csodálkozni magamon, amikor egy-egy ilyen mélyenszántó bölcsességet ejtek ki a számon. Nem hiába, az évek és a tapasztalat okosakat mondat az emberrel. Ezt követően kapitányságomra terelődik a szó, amely egy másik fájó téma az életemben. Éveken át ezért a címért küzdöttem, ám utána mégis oly’ könnyedén dobtam félre, mint egy elhasznált papír zsebkendőt. Katainak lehet igaza volt, amikor nem tartott megfelelőnek erre a címre. Ugyan megpróbáltam legjobb belátásom szerint vezetni az osztagot, s a visszajelzésekből ítélve jól is csináltam. Hanae-chan nyomába se jutottam, azonban fele olyan gondolkodó sem vagyok, mint Ő, ebből kifolyólag érthető a dolog. Legalábbis ezzel próbálom magyarázni az osztag főépületének tetején való henyélést és italozgatást. Halovány félmosoly tűnik fel ajkaimon, ahogy a fájó emlékek az eszembe jutnak. Ismét magamhoz veszem a csészémet, és elfogadom a felkínált pipacsövet is. Egy korty, egy szívás és máris jobban érzem magam.
- Nem lehetett fenékig tejfel az életed… Nos, kapitánynak lenni felelősségteljes dolog. Eltökéltség és magabiztosság elengedhetetlen hozzá, hiszen több ember sorsa is Tőled függhet. Egy rossz döntés akár életekbe is kerülhet. – kezdek bele a mesélésbe, vissza-visszagondolva milyen is volt régen. – Fontos kivívnod a beosztottak tiszteletét, valamint megbecsülését, s tudniuk kell, hogy bármikor kiállsz értük. Az erő elengedhetetlen ehhez a munkához, hiszen meg kell védened az alattad szolgálókat és egész Soul Societyt. Az Emberek világáról már nem is beszélve. Azt kell mondjam, nem piskóta. A 7. osztag kapitányával pedig vigyázz, mert erősebb, mint gondolnád.
Utolsó mondatom közben jobb szemem felé bökök, melyen vékony vágásnyom halad keresztül. Nobunak igazából csak szerencséje volt, amikor kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségemet. Viszont már az is nagy szónak számít, hogy egyáltalán képes volt megsebezni. Tekintetem a távolba réved, amint felidézem az Elmúlás hegyén történteket. Máig kiráz a hideg az ott lezajlott események miatt, holott alig sérültem meg fizikailag. Habár a lelki sérülésekkel már teljesen más a helyzet. Keserű ízt érzek a számban, aminek semmi köze sincs a pipához vagy a teához. Igazán leszokhatnék már erről a lelkiismeret-furdalásról, mert nem érek el vele semmit igazából.

Yuke is olyan, mint amilyen én voltam régen. Csak a saját erejében bízik, s azt hiszi mindent képes egymaga megoldani. Ám az távol sem igaz, hisz’ egységben az erő, egyedül mind gyöngék vagyunk. Ezen megfontolásból kezdtem el csapatot gyűjteni, holott magamban is nekiindulhattam volna az útnak. Erősebb vagyok a férfinél, de még én is tudom, hogy képességeim fabatkát sem érnek, ha hatalmasabb ellenféllel szemben nincs aki védje a hátamat. Sok téren tapasztalt vagyok, viszont biztos vannak olyan helyzetek, amelyekre nem lehetek felkészülve. Azonban egyértelműen olyan társakat választottam, akik nem állnak az utamba, és nem kell megvédeni őket. Két kapitányi szintű shinigamival az oldalamon nincs mitől tartanom, s ebbe az is beletartozik, hogy jómagam is elég reiatsuval rendelkezem. Neki még valóban van hova fejlődnie, mert nem olyan régen érte el a bankait. Idősebb nálam az igaz, azonban nekem sokkal jobban összejöttek a dolgok. Tehetségesebb voltam az átlagnál, így nem volt nehéz vezető pozícióba küzdenem magam. Ezt követően Vaizarddá váltam, ami jelentős energianövekedéssel is járt. Ezért cserébe folytonos koncentrációval kell visszatartanom a belső hollowot, aki csak elgyengülésemre vár. Igazából elég frusztráló a folytonos résen levés, ám ennek köszönhetően maradtam eddig is életben. Habár mostanában mintha kezdenék egy kicsit paranoiássá válni, ami ugye érthető is jelen körülmények között. Ebből kifolyólag sem egyeztem bele Tamachi csatlakozásába rögtön az elején. Elmélkedésemet félbe szakítja, amikor visszautal egyik régebbi közös akciónkra, s néhány érdekes kérdést vett fel.
- Igen, már akkor is tulajdonomban volt a lidércerő. – jelentem ki színtelen hangon, majd kortyolok egyet a teámból. – Igazából abban az időben lettem Vaizard, amikor átkerültem a 13. osztaghoz. Szóval jóval ismeretségünk előtt történt a dolog… A Bountoval ennek ellenére is meggyűlt a bajom. Igaz többen voltak ellenem, és egyik karomat olyan ropogósra sütötték, mint a Tiédet. Szerencsére sikerült egy támadással meglepnem a vezért, míg a társait lassacskán felőröltem előtte. Azóta kissé tartózkodom fajuktól.
Új vendég érkezik az emeletre, azután egy távolabbi asztalhoz telepedik le. Felesleges jeleznie, tudom, mikor kell vigyáznom szavaimra. Acélkék pillantásom pillanatnyi időre rebben félre, amíg felmérem a kalapos-táskás alakot. Ne érzek felőle kimagasló reiatsut, bár lehet elrejti azt. Megrázom a fejem, már megint túlságosan eluralkodott rajtam az üldözési mánia. Biztos csak egy egyszerű ember, aki némi nyugalomért tért be ebbe a teaházba. Ámbátor tényleg jobban teszem, hanem mostantól még annyi konkrétumot sem mondok, mint eddig. Szívok egyet a pipából, ezt követően a másik kérdésről kezdek elmélkedni. Van is egy teóriám, amit meg fogok osztani a férfivel.
- Csupán tippelni tudok a dologról. A lélekenergia a shinigami bensőjéből árad, ezért valószínű, hogy a heves érzelmek felerősítik azt. – kezdek bele a magyarázásba, ámbátor ha az ismeretlen férfi hallaná is szavaimat, akkor legfeljebb elkönyvelne valami őrült mangabolondnak. – Mindenkit jobb teljesítményre ösztökél a félelem vagy a bizonyítási vágy. Elképzelhetetlen erőtartalékokat voltam képes mozgósítani, még akkor is, amikor sajnálatos módon meg kellett szabadulnom a fél karomtól. Muszáj voltam megmenteni Chiyo-chant, ez az egyetlen gondolat lebegett a szemem előtt.
Remélem sikerült kielégítő választ adnom, mert más magyarázatot nem igen tudnék adni ebben a témában. Sosem merültem el ennyire ilyen téren, nekem elég, ha tudom miként formálódik a Kidou. Érdemes lenne megkérdezni valakit a 12. osztagtól, de érthető módon egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy ezt megtegye. Lazán az alacsony asztalkára könyökölök, miközben újra teletöltöm kiürült csészémet. Úgy vedelem ezt a teát, mintha csak víz lenne! Igazából az is, ezért kijelentésem végülis helytálló. Kicsit hátradőlök, megmozgatom elgémberedett ízületeimet. Elég régen ülünk már itt, ideje lenne kicsit megmozgatni magam. Gyorsan felpattanok, majd ráérősen körbesétálok boxunkban. Elgondolkodva érintek meg egy-egy lampiont, vagy államat simogatva mérem végig a falakra kiakasztott festményeket. A berendezés inkább Indiai eredetű, semmint Japán. No, ez nem mintha zavarna, csupán megjegyeztem.

Ugyan a helyiség díszítését tanulmányoztam, de szemem sarkából láttam a Yukezo arcán eluralkodó érdektelenséget. Valószínűleg nem is érdekelte erejének mibenléte, csupán arra volt kíváncsi egyedi-e esete. Erre a válasz természetesen a nem, hisz’ a reiatsut nagyban befolyásolja az ember lelki állapota. Hideg fejjel ugyan sokkal könnyebb koncentrálni az erőket, ám ekkor elveszik belőle az a nyers vadság, ami igencsak pusztító lehet. Magamban megvonom a vállam, miközben karjaimat összefonom mellkasom előtt. Ő dolga, ha nem érdekli a magyarázatom. Acélkék íriszeim ismét barátomra villannak, aki leplezetlenül bámulja a nyakamban lógó medaliont. Hamarosan el is kéri Tőlem, hogy közelebbről megvizsgálhassa. Könnyed bólintással adom meg az engedélyt, azután lazán leakasztom a nyakamból, s a férfi felé dobom. Figyelmesen vizsgálgatni kezdi, tenyerét felé tartva valószínűleg azt vizsgálja rendelkezik-e valamiféle kisugárzással. Mivel már jó ideje raktározom el bele a lélekenergiámat, így egyfajta különös pulzálás árad a tárgyból. Olyan, mintha egy kis szív lenne, amely állandóan dobog. Most is érzékelem a kifelé áramló energiacsápokat, viszont mások számára szinte érzékelhetetlen. Ebből az okból kifolyólag is készítettem el az ékszereket, melyek rendünk ismertetőjegyeivé váltak. Nem holmi bazárostól vásároltam őket, ezért áruk is az egekben volt. Azonban ennek ellenére is megérte leszurkolni értük azt a jelképes összeget. Jó szolgálatot fognak tenni, ha olyan helyzetbe kerülünk, amikor fogytán vagyunk a szuflával. Nagy meglepetésemre Tamachi hamarosan kijelenti, hogy az új vendég egy magánnyomozó, akit az ő megfigyelésére küldtek. Nemtörődöm módon tekintek én is a kalapos irányába, lesajnálóan végigmérve. Eközben a srác indulni készül, szavait egy bólintással nyugtázom.
- Ne aggódj. – szólalok meg halkan, míg kezet fogunk. – Amint szükségem lesz Rád, azonnal szólok. S valóban, nekem is ideje indulnom. Ég veled Villámvándor, vigyázz magadra!
Utolsó mondatom szinte már csak magam elé motyogom, hiszen Yuke már el is hagyta a helyiséget. A kopó hamarosan követi a „könyvelőt”, immáron nem foglalkozik velem. Nem lehetett valami tehetséges, elég hamar lebukott. Elkönyvelem az emberek botorságának, azután visszatelepedek az asztalhoz. Maradt még a teából és a pipában is leledzik még néhány slukknyi dohány, ezért nem hagyhatom kárba menetelét. Nyugodtan hátra dőlök, ez a nap már kárba ment. Belesüppedek a mögöttem lévő bársonypárnába, eközben az előttem álló megpróbáltatásokra gondolok.
Amerikába kell utaznom, habár nem teljesen oda, ahol felnőttem. A cél ezúttal a kontinens déli része, azon belül is Mexikó. Fogalmam sincs mi vár ott rám, azonban a Fészekben talált pergamenek szerint van ott valami, ami könnyebbé teheti a Dárda utáni kutatást. Jelenleg információkra van a legnagyobb szükségem, így remélem nem egy újabb felesleges ereklyével fog gazdagodni a Daitenshi kincseskamrája. Fürgén pereg az idő, szinte látom magam előtt az egymáson elgördülő homokszemcséket az élet homokórájában. Talán máris elkéstünk, holott még nagyon a keresés elején járunk. Jelenleg fogalmam sincs merre is lehetnek a darabkák, viszont biztosan jól el vannak rejtve. Sukéékat is azért küldtem a Mennyei menedékbe, hogy keressenek valami árulkodó jelet vagy útmutatást, amelyek segítségével elindulhatnánk.
Fáradtan ásítok fel, ezt követően megdörzsölöm fájó lélektükreimet. Nem is tudom mikor aludtam ki rendesen magam utoljára. Talán, amikor Chiyo-chancsi velem volt. Halovány mosollyal gondolok arra a napra, miközben lassan szedelőzködni kezdek. Felmarkolom a Yukezo által hátrahagyott pénzt, majd nemes egyszerűséggel vállamra terítem a kabátom. Gyors léptekkel száguldok le a földszintre, s néhány percnyi kedélyes csevegés után kifizetem fogyasztásunkat. Egy intéssel elköszönök a pultos lánytól, miközben elkönyvelem egy jó helynek a teaházat. Ki tudja, lehet máskor is benézek ide, már ha lesz rá alkalmam. Töprengve lépek ki a metsző szélbe, ami benntartózkodásunk alatt kerekedhetett. Haragosan tekintek az ég felé, mert nem nagyon szeretem a hideget. Jobbnak látom felhajtani zakóm gallérját, mielőtt még elkapnék valami megfázást vagy hasonlót. Még egyszer körülkémlelek az utcácskában, végül alig látható shunpoval hazaindulok. Vár Rám egy meleg ágy, és még egy napnyi pihenő. Ezután, nem igen lesznek nyugodt éjszakáim.