Második osztag? Erre felkapom a fejem. Mindeddig úgy gondoltam, ők közelharcban sokkal jobbak, mint fegyverforgatásból. Ugyan nem tudom, Kotomi-san mennyire ügyes hakudában, de azt minden esetre elkönyvelhetem, hogy túlzottan is elhamarkodottan ítéltem meg az osztagát. Sajnos beleestem ebbe a hibába, pedig már rég megtanulhattam volna, hogy ostoba dolog. Az, hogy ezt a vétket elkövettem, eszembe juttatja a szüleim szavait, az elfeledettnek hitt múltból. Ők vélekedtek mindenkiről előítéletekkel és nézték le a pórnépet, valamint a hatalmukat vesztett nemeseket, holott ők sem lettek volna előrébb, ha nem alkalmazkodnak időben. Akkoriban, mikor köztük éltem, direkt meg is fogadtam magamnak, hogy sosem leszek ilyen. Erre tessék, itt az első jele annak, hogy a vér nem válik vízzé. De szerintem lehet ellene tenni, szóval mielőtt még elhatalmasodhatna rajtam eme förtelmesen rémes tulajdonság, mely mások előítéletes kezelése, jobban oda fogok figyelni a gondolataimra másokkal szemben. Ez nagyon fontos a jövőbeli terveimet nézve, tehát mindenképpen ildomos lenne alaposan az eszembe vésnem. Így is lesz, esküszöm.
- Hát… nos… - igen, valóban, kifejezetten jó kérdést tett fel. El is kell gondolkodnom rajta. – Tudja, Kotomi-san, őt még nem láttam fegyvert forgatni, így nem tudom megítélni, mennyit tudna segíteni. Viszont azt az imént fel tudtam mérni, hogy öntől rengeteget tanulhatnék, ha segítene – ismét meghajlok előtte, jelezve, mennyire fontos is lenne nekem. Nem tudhatja, hogy számomra ez a legfontosabb harcforma, vagyis a fegyverforgatás, és teljesen meg vagyok akadva benne. Ám ez az adat nem is olyasmi, amit bárkinek is kiadnék.
A hajlongás miatt viszont egyáltalán nem szégyenkezem. Számomra természetes, hogy ha valakitől segítséget kérek, akkor annak megadom a maximális tiszteletet. Meg aztán, szerintem amúgy is kijár neki. Most az a pár nyelvbotlása, amit elejtett, szerintem nem jelent semmit. Biztosan csak friss levegőre volt szüksége, és az italozgatós helyen kötött ki, ahova nekem még nem volt szerencsém (vagyis kedvem) betérni, de persze ettől még nem elítélendő senki. Kinek a pap, kinek a papné, de hallottam már olyat is, hogy valakinek a lányuk kell… Röviden megfogalmazva sokfélék vagyunk, és emiatt az én szememben semmivel sem csökken a Nibantai fukutaichoujának tehetsége.
Valamit ki kéne találnom, vagy legalább rájönnöm, miért méreget ilyen különös tekintettel. Tényleg örömömre szolgálna, ha tanulhatnék tőle valamit. Akkor már magamtól is el tudnék indulni a kívánt irányba, hogy ne csak egy helyben toporogjak, mint azt jelenleg teszem. Márpedig a jelenlegi helyzetem nagyon nem tetszik. Erre mondtam, hogy segítség kellene, aki kibillent ebből a helyzetből és elindít valamerre…
- Kotomi-fukutaichou-san, megkérdezhetem, mit akartak azok ott? – mutatok hátam mögé hüvelykujjammal, hűvös tekintettel. Persze, valójában van egy holtbiztos tippem az indokaikat illetően, de azért szeretném tőle hallani. Egyértelmű, hogy nem Kotomi-san volt a dologban a ludas, és éppen ezért lenne tanácsos tudni, miféle alakok kóricálnak Seireitei utcáin sötétedés után. Csak a jövőbeli sétáimat illetően. Lehet, hogy legközelebb már nem csak puszta véletlenségből kell majd magammal hoznom a zanpakutomat, hanem komolyabb oka lesz. Férfiak. Még jó, hogy nem csak rajtuk múlik a Gotei 13 hírneve.
Közben kicsit közelebb lépek a hadnagyhoz, és egy aprócska gesztussal jelzem, hogy talán célszerűbb lenne továbbállni, mielőtt összeszedik magukat és ideszirénázzák a komplett 11. osztagot. Ehh, az felettébb kellemetlen lenne.

A kérése meglep. Nem gondoltam volna, hogy egy hadnagy arra kérne, tegezzem. De hát… van egyáltalán olyan személy, akinek a neve mögé nem teszem oda a „-san” szócskát, puszta udvariasság vagy finom távolságtartás okán? Bárhogy gondolkodom, nem tudok felidézni ilyet. Mégis, Kotomi-san mosolya azt sugallja, nyugodtan hagyhatom az udvariaskodást, noha azt hiszem, ez is egy olyan belém rögzült magatartásforma, mint a csaknem teljesen kifejezéstelen tekintetem. Hozzám nőtt, és már meglehetősen nehéz lenne levakarni magamról. Azért, ha már megkértek rá, megpróbálok majd odafigyelni erre, de nem lesz egyszerű feladat.
A hadnagy válaszára csak felsóhajtok. Sejthettem volna, hogy valami ilyesmi állt a háttérben. Ki tudja, miért is gondoltam arra, hogy ésszerű, és az általuk gyakran emlegetett „bői logikával” is felfogható indokban? Ehh, férfiak. De hát van ilyen, sajnos úgy tűnik, a Goteiben is. Pedig a shinigami azt hinné, hogy azért, aki ide bekerül, valamennyire tud uralkodni magán… vagy legalább ismeri a „nem” szót, mert biztosra veszem, hogy Kotomi-san verbálisan is közölte unszimpátiáját az ötletükkel kapcsolatban. De mindez már a múlt kérdése, szóval kár erre fecsérelni a szót.
Halvány mosollyal nyugtázom, hogy szavakban ki nem fejezett célzásomat is értette, és azonnal válaszol is rá. Tényleg igazán magabiztos fukutaichou, ha ilyen merészen meri kijelenteni, hogy még többszörös túlerő sem okozna neki gondot. Én mégis úgy gondolom, ildomosabb lenne elkerülni velük az összetűzést, mert ki tudja, mire képes egy részeg csürhe, ha még meg is sokszorozódik létszámban. Ha pedig nem találnak itt bennünket, mikor felkelnek, akkor valószínűleg nem is fognak már megtalálni. Legalábbis ma este biztosan nem. Ahhoz józan gondolkodásra is szükségük lenne, amire alkoholos befolyásoltság nélkül talán még képesek is. Reménykedni még lehet. A fejemre tett kéz ugyan meglep, de erre nem teszek megjegyzést. Nincs okom rá, kedves gesztusnak tűnik, ahogy az is, hogy önbizalma ellenére hajlandó elindulni velem valamerre, távolabb ettől a földdel ismerkedő kompániától.
- Azok a tanácsok nagyszerűek lennének, Kotomi-san… eto... Kotomi-chan… - ezzel a megszólítás dologgal még lesznek bajaim, azt hiszem. A nyelven nagyon nem akar ráállni a közvetlenebb formára. Az ötlet, hogy több ellenfél ellen kapjak tippeket, igazán hasznosnak tűnik. Bár lehet, tanácsosabb lenne, ha valami olyasmit mutatna, hogyan küzdjek zanjutsusként egy hakudás ellen, de ezt talán hagyhatjuk máskorra is… Vagy majd megkérem Shizuka-fukutaichou-sant, hogy segítsen kitalálni valamit, elvégre ő is jó hakudában, nekem viszont most kifejezetten zanjutsuban kellene fejlődnöm, abban pedig nekem nem úgy tűnt, hogy a hadnagyom képes lenne segíteni. Meg aztán, mielőtt belekezdenék bármilyen kombinálásba más harcstílusok ellen, előbb nem ártana kibillennem abból a stagnálásból, amibe jelenleg beszorultam. Igen, akkor biztosan képes leszek tovább fejlődni egyedül is.
- És mikor felelne meg önnek… neked, ha meglátogatnálak azokkal a tippekkel kapcsolatban? – kérdezem séta közben. Azt hiszem, már könnyebben ment a közvetlenebb formula, hiszen csak egyszer kellett kijavítanom magam, utána már javítgatások nélkül is működött a dolog. Kérdésem oka pedig egyszerű: nem gondolnám, hogy éjszaka szeretne nekiállni edzést tartani egy újonnan megismert tisztnek, és ha már szívességet kérek tőle, az a minimum, hogy én alkalmazkodom hozzá, noha én jelenleg is készen állnék egy gyakorlásra, ha arról lenne szó.
Nem nagyon tudom, mi mást tehetnék még hozzá ehhez a beszélgetéshez, bár… Nem, az azért udvariatlanság volna, és különben sem szeretnék a magánéletében vájkálni. Persze a kíváncsiság nem hagy nyugodni, és érzem, előbb-utóbb ki fog bukni belőlem a kérdés. Nem is kell rá túl sokat várni.
- Mondd csak… gyakran kerülsz olyan helyzetbe, mint a mai? – Remélem, nem fog megsértődni emiatt… Csak akkor érthető lenne a tapasztaltsága a mai ügyben például és én is egy kicsit többet megtudnék róla. De úgy néz ki, legalább a magázást sikerült elhagynom. Azért ez is valamiféle eredmény volna, nem de bár?

Seireitei városában új napra virradt. Az utcákat lassan megtöltik az ébredés közelében járó shinigamik. Ki-ki megy a maga dolgára. Van, aki még alszik és van, aki ilyenkor már munkában van. Takashi is igen korán felkelt, mindig hajnalban folytatta le meditációs gyakorlatát. Így most is, nagyon korán kelt. Már valamikor négykor fent volt, gyorsan elvégezte minden reggeli dolgát, ami szükséges volt, majd kijött a városba. A felkelő nap fényénél légzésgyakorlatot folytatni nagyon is jó dolog. Jelenleg nem viseli osztagának jellegzetes egyenruháját, hiszen mindössze reggeli meditációs gyakorlatát kívánja megcsinálni. Azt a speciális egyenruhában egyébként sem tehetné, hiszen ő úgy gondolja, hogy ehhez gyakorló egyenruhát kell öltenie. Hajnali öt óra volt, amikor egy raktár tetejére vonult, meditációs pózt vett föl és övéből előhúzta Harmóniát. Zanpakutójának különlegessége, hogy amíg nem idézik meg shikai formáját, addig egy bambuszfuvola alakját ölti és akként is működik. Bár igaz, mai igaz a bambusz fuvolának belsejében ott az él és a markolat is. Igen, roppant különös zanpakuto. Tehát hajnali öt óra volt, amikor kényelmesen elhelyezkedett és elővette Harmóniát. Szájához emelte a fuvolát, lehunyta szemét és belefújt. A hangok harmonikus sorban követték egymást. Tökéletes iramban gördült egyik a másik után, hogy valami olyan különös dallammá álljon össze, ami az arra járó shinigamikat arra készteti, hogy a hang forrásának irányába tekintsenek. Különösnek találhatják hajnal ötkor a lágy dallamot, amely oly kellemesen mászik fülükbe, hogy már-már simogatja dobhártyájukat. A könnyed dallam felébresztheti bennük legszebb gondolataikat és emlékeiket. Takashi életének száz évéből, legalább húszat, fuvolán való játékkal töltött. Zanpakutója pedig, ami a maga nemében tökéletes hangszer, szintén rájátszik a hatásra. A Síró Lélek Ezer Könnye, ahogyan Takashi elnevezte a darabot, amit játszik, vidáman járja be a város aprócska szegletét. Elsősorban a második osztag kapitányságán lehet tisztán hallani, de szerencsére az Omnitsukidou tagjai, már ébren vannak. Senki nem panaszkodhat, hogy felébresztette.
~ Mester, majdnem olyan szépen játszol, mint én. ~
Mondja Harmónia. De nem is zavarja tovább Takashit, elvégre a férfi így meditál. Így jut el lelkének azon eldugott szegletébe, ami minden élőlény számára létezik. Vannak, akik Belső Menedék néven emlegetik, hiszen ott mindig béke és nyugalom várja azokat, akik a meditáció ily mélységéig eljutnak. A Síró Lélek Ezer Könnyének dallama pedig bekúszik minden ablakon, ami elég közel van ahhoz, hogy még hallani lehessen. A felkelő Nap pedig, vidáman ontja sugarait az ébredező város lakóira. Igen, ez egy szép nap reggele.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Kotomi-sannak…channak most is megfelel az edzés, de ha már ő hajlandó most foglalkozni velem, nekem pedig van hozzá energiám, akkor mindenképpen élnem kell ezzel a páratlan lehetőséggel. Elvégre nem minden nap találkozik a shinigami olyan személlyel, aki jó is abban, amit tanulni szeretne, és ideje is van arra, hogy tovább adja az ismereteit. Így aztán lelkesen – már amennyire rajtam ez látszódhat… - bólintok a hadnagy ajánlatára, és követem is az edzésre alkalmas terület keresésének rögös útjain. Közben a válaszát is egy bólintással nyugtázom a támadóival kapcsolatban, és azt hiszem, tanácsosabb is, ha tovább nem firtatom ezt a kérdéskört, úgyhogy a magam részéről lezártnak is tekintem, és úgy nézem, ő is ezt teszi.
Végül megérkezünk a Soukyoku hegy felé vezető lépcsősor elé. Úgy tűnik, a továbbiakban itt fogjuk megtartani ezt a kis rögtönzött edzést. Kotomi-sa… izé Kotomi-chan utasítására azonnal melegíteni is kezdek, ahogy általában zanjutsu edzések előtt szoktam. Már egy ideje hanyagoltam ugyan, de most is szép sorjában átmegyek a megfelelő gyakorlatokon, hogy minden szükséges izomcsoport bemelegedjen, és ez által elkerüljem a későbbiekben a húzódásokat és egyéb sérüléseket. Azok ugyanis cseppet sem hiányoznak. Közben persze figyelek minden egyes szóra, amit ma esti mesterem mond. A filmes résznél ugyan kicsit elvesztem a fonalat, hiszen ebben a témában abszolút nem vagyok otthon, és azonnal feltételezem, hogy nem fényképezőgépbe való filmekről van szó, de szerencsére a magyarázatból azért megértem, pontosan mire is megy ki a játék. Így azért mindjárt világosabb a helyzet nekem is. Amikor egy pillanatra elhallgat, bólintok, jelezve ezzel, értettem mindent, amit mondott. Annak a pillanatnyi kihagyásnak az ellenére is, hiszen nagyon alaposan vázolta fel a dolgot.
A következő magyarázathoz úgy tűnik, bemutatás is társul, amihez nekem is be kell szállnom. Ezt nem bánom, hiszen sokkal könnyebb úgy tanulni, hogy előbb megnézed a támadó fél szemszögéből, hogyan kell hatnia egy hárításnak. Arról nem is beszélve, hogy közben alkalmam is nyílik megfigyelni a megfelelő mozgást. Így, mikor Kotomi-chan arra utasít, indítsak felé egy felülről érkező támadást, egy apró bólintás után engedelmeskedem is neki. A szemléltetés első fázisában a hagyományos blokkolást vehetem szemügyre, és bizony el kell ismernem, ez több ellenfél ellen valóban elég keveset érne. Bólintással felelek a hozzá fűzött magyarázatra, majd Kotomi-chan lökése utána hátra is lépek egy keveset. Kérésére egy pillanatra megtorpanok, és egy apró lélegzetvétel segítségével ráhangolódok a mindent felülíró koncentrációra, hogy megfigyelhessem a várható bemutató minden mozdulatát, majd meg is indítom az ismételt csapást. Gyorsan mozog, de azért van alkalmam odafigyelni arra az ütésre, amivel az én kardomat oldalra küldi, és rögtön utána felém suhint. Ugyan megfordul a fejemben, hogy talán nem ártana blokkolni, arra már akkor sem lenne időm, ha tényleg kellene. Ez tényleg elég hatásosnak tűnik. A hozzá fűzött magyarázat szintén ezt támasztja alá, és a további tanácsokat is igyekszem elraktározni elmémben, hogy mindenképpen sikerüljön, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy használnom kell.
Kotomi-chan intésére én is elteszem a kardom, és ott maradok a közelében, hogy figyelni tudjak a továbbiakban is. Oda is állok mellé, ahogyan kéri, és mozdulatait szemmel tartva próbálom én is elismételni mindet. Lassan, ahogy ő is, elindítottam a kardomat hüvelyestől egy képzeletbeli tengely mentén, egy bizonyos magasságnál megállítva. Utána folytatom Kotomi-chan mozdulatainak „lemásolását”, és félfordulatot téve, zanpakutom kihúzva hüvelyéből, a tompa felével lesújtok magam elé. A második osztag hadnagyának segítségével még néhányszor elpróbálom úgy, hogy közben figyelhetek rá is, jól csinálom-e. Mikor érzéseim szerint már rendben van, szólok neki, és hagy egy kicsit egyedül gyakorolni. Egyszer rám is szól a lábmunka miatt, és segít azt kijavítani, valamint az általam tett felesleges mozdulatokat kijavítani. Ha belegondolok, a kardom visszahúzása magam mellé a kivonás előtt tényleg rettentően szükségtelen, arról nem is beszélve, hogy amatőr hiba. Ezt a továbbiakban fokozott figyelemmel igyekszem kiküszöbölni a gyakorlásból. Ez után még párszor elismételgetem lassan, hogy rögzüljön a mozdulatsor javított verziója, majd megpróbálom lassan gyorsítgatva is elismételni, míg el nem jutok egy megfelelőnek érzett tempóig, persze szigorúan azért, mert nyilván egy valós ellenfél nem fogja megvárni, hogy szép lassan, szabályosságra figyelve adjak elő egy védekezéssel kombinált ellentámadást. Nem árt már gyakorlás közben ügyelni a gyakorlatiasságra is. Miután ezzel megvolnék, óvatosan Kotomi-chan felé pillantok, és mivel látom rajta, szerinte is elég, felé fordulok. Úgy nézem, még nem fejeztük be mára a gyakorlást, így érdeklődve várom a folytatást. A leendő feladatot hallva nyelek egyet. Igen, a gyakorlati alkalmazás, ami a legfontosabb része a dolognak. Csak egy a bökkenő, félek, ez sokkal nehezebb lesz, mint amire számítok. És eleve nem számítok könnyű megoldásra. Azért finoman bólintok, tudomásul vételem jeléül, és figyelem, ahogy megidézi maga mellé a klónt. Ez nem lesz egyszerű menet…
Mire eljutok idáig, már el is tűnik szemem elől mindkét Kotomi-chan. Nem eshetek pánikba, most nem. Magam is odébb lavírozok shunpoval. Biztos vagyok benne, hogy követni fogja a mozgásomat, és mindent elkövet majd, hogy sarokba szorítson… Hiszen ezzel kezdte a magyarázatot, nem? Ne hagyjam, hogy sarokba szorítsanak. Hát akkor ezt fogom tenni! Legalábbis ez lenne a célom, de mindjárt az első csapásra a régebben megszokott, vízszintesbe fordított katanával próbálok blokkolni. Szinte azonnal tudom, hogy elhibáztam, és éppen csak oldalra nézek, mielőtt érzékelem, hogy a két Kotomi-chan közül az egyik épp most rúgja ki alólam a saját lábamat. A földre kerülve azonnal feltartom a kezemet, mutatva, hogy ezt a kört máris ő nyerte.
- Nagyon sajnálom, ígérem, legközelebb már menni fog – szabadkozom azonnal. Nagyon jól tudom, mit toltam el, úgyhogy azonnal felveszem az alapállást, de egy pillanatig sem maradok egyhelyben. Igyekszem mozgásban maradni, és azt sem túl kiszámíthatóan tenni. Ezúttal már én támadok rá az egyik Kotomi-chanra, ugyanazzal a módszerrel, amivel az edzés elején a szemléltetésnél tettem. Arra számítok, hogy az általa mutatott technikával kitér majd előle, és abban az esetben fel kell készülnöm az azonnali hárításra is. Tévedek, hiszen az előbbi, hibás mozdulatommal védi ki a csapást. A kardok fémes csendülése egy röpke pillanatra ledermeszt, ám azonnal, gondolkodás nélkül elugrok onnan. Éppen időben, ugyanis a másik Kotomi-chan pontosan a hűlt helyemre csap le a kardjával. Ez most nem sokon múlott. Jobb lesz, ha odafigyelek, és rendesen koncentrálok. Ez a kis figyelmeztetés saját magamnak bőven elég időt ad valamelyik Kotomi-channak, hogy elölről próbálkozzon, ismét ugyanazzal a csapással, mint korábban. Ez a Kotomi-chan mintha kicsit lassúbb lenne az előzőnél. Ez lenne a különbség a valódi és a klón között? Egy rézsútos, felfelé irányított vágással ütöm oldalra a pengét és támadok vissza. Ezzel nem is lenne baj, hiszen egy ellenfél letudva, de a másik, feltehetően valódi Kotomi-chan zanpakutouja épp néhány centivel a nyakam előtt áll meg, mikor észreveszem. Sóhajtok.
– Próbáljuk meg újra… – kérem visszahelyezve zanpakutoum a hüvelyébe, bár valószínűleg fölöslegesen, hiszen épp azt mondta az elején, hogy addig csináljuk, ameddig nem tudom legyőzni. Remélem, nem okozok neki csalódást. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy sikerüljön a korábbi mozdulatsor, és azt hiszem, most már azt is tudom, melyik lehet a klón. Hiszen ebben a rövid kis szünetben a lélekenergiát is van lehetőségem megfigyelni. Az előbbi lassabb Kotomi-chané alacsonyabb, mint a másiké. Azt hiszem, ennek a nyitjára már rájöttem. Már csak annyi a dolgom, hogy a következő körben is felfigyeljek arra, melyik melyik. Most, hogy tudom, mit kell keresnem, valamivel könnyebb lesz, azt hiszem. És legközelebb nem ezzel a módszerrel fogok megpróbálkozni, hanem azzal a másikkal, amit olyan sokáig gyakoroltatott velem. Igen, így már biztosan sikerülni fog. De… most tényleg, komolyan meg kéne támadnom Kotomi-chant? Mert csak így sikerülhet a feladat… Nem, nem szabad ilyenekkel elterelnem a saját figyelmemet! Végrehajtom, amit kért és kész.
Ismét megpróbálom az előbbi cikázó mozgást, hogy ne tudjon bekeríteni, és inkább magam megyek az egyik Kotomi-chan elé, jelenleg nem figyelem, melyik lehet az. A másik minden bizonnyal követni fog, ha jól sejtem, hiszen eddig is mindig valahonnan a hátam mögül felől érkezett a második támadás. Amint elég közel kerülök, a – most már látom – gyengébbnek érezhető Kotomi-chanhoz, meglendítem a kardomat, tokostól, és a markolattal állba vágom, majd miközben a tokot visszahúzom az oldalam mellé, kirántom belőle zanpakutoum, és annak lapjával mérek egy erőteljes ütést a hátam mögül érkező Kotomi-chan vállára, hátha ez egy rövid időre blokkolja. Ennyi elég kell legyen ahhoz, hogy kitérjek közülük. Amint ezzel megvagyok, az állon vágott klónt veszem célba egy második csapással, hátulról. Egyik kedvencemet, a Ryoudant alkalmazom rajta, és amennyiben sikerül ezzel elintéznem, a klón kiiktatását sikeresnek tudhatom, és kicsit kimerülten nézek az igazi Kotomi-chan szemébe. A feladat annyi volt, hogy a klónt győzzem le, vagy nem? Mindegy… Kotomi-chan ellen most már nem lennék képes küzdeni, bármennyire is próbálnám…

Hihetetlen, hogy valami kis apróság képes volt hajnalok hajnalán kiverni engem az ágyból és utána még volt képe ahhoz is, hogy nem engedett visszaaludni. Így történt meg velem az, hogy a napomat egy kis madár hajkurászásával kezdtem, aminek hála túlzottan éber lettem, így képtelen voltam aludni. Az ilyet vagy be kéne tiltani, vagy pedig büntetni. Nem igazán tudtam mást tenni, minthogy felöltözzek és Hinekoval az oldalamon kimenjek a gyakorlóterekre, ahol levezethetem a reggel felgyülemlett feszültséget a korai ébresztő miatt. Kiültem az egyik sziklára, ami a terepek mellett állt és egy kis beszélgetésre invitáltam zanpakutomat, aki valahogy nem tolerálta a korai ébresztőt.
- Te nem vagy komplett. – ezzel a kijelentéssel bokán harapott, mire én dühösen kinyitottam a szememet, hogy egy nagy lendülettel visszadugjam az övembe. Egy darabig még morogtam a bokaharapás miatt, amit még van egy gyanúm, hogy egy bunyóval lerendezek vele. Csak nem hagyhatom annyiban, bár valamilyen rejtélyes oknál fogva általában ő győz, bár ez a csúszós környezet számlájára is írható. Egyáltalán, hogy lehet egy tűztípusú kardnak jeges környezete? Komolyan… tiszta dilis dolog ez, bár nálam nem is akkora, hogyha a piromániámat vesszük alapul. Ha már nem tudok Hinekoval beszélgetni, akkor nincs más hátra, mint egy kis kirándulás a városban és megnézni, hogy mégis hányan vannak ébren ilyenkor. Kilépve a 9. osztag területéről, ahol megjegyzem, egy lelket sem lehetett látni, csak egy szem pokollepkét, ami kétszer körberepülte a kaput, majd valamerre elrepült. Még egy darabig néztem, hogy merre mehet, aztán jobb hobbi után nézve elindultam körülnézni, de valahogy az is hasonló képet mutatott, mint a 9. osztag. Már a nap első sugarai is megjelentek, amikor a 2. osztag környékén járhattam és valami furcsa zenét hallottam. Egy darabig még figyeltem, azután felugrottam a tetőkre és ott folytattam utamat a hang irányába. Biztos nagyon örülhettek azok, akiknek a tetején áthaladtam, de ezt egy vigyorral lerendeztem. Végül rátaláltam a hang forrására egy raktárépület tetején, én meg az egyik vele szemben levő épület tetején foglaltam helyet. Nem akartam megzavarni.

A Síró Lélek Ezer Könnye könnyedén simul Uchiwa fülének, hogy dobhártyáját megrezegtetve viszonylag rövid időn belül beleégesse magát agyába. Ez a zene már csak ilyen fülbemászó. A fuvola játék közben a végéhez közeledett, ugyan még nem lett vége, de lassan közeledett a vége. Ezt onnan lehetett érezni, hogy kezdtek halkulni a hangok és a dallam is egyre jobban lassult. Takashi eközben a reggeli meditációjának végére ért, Harmónia is elégedett lehetett, hogy Takashi nem felejtette el. Végül elérkezett a befejezés, az utolsó akkord is elhangzott. Takashi pedig elvette fuvoláját szájától és kinyitotta szemét. Ekkor pillantotta meg a vele szemben levő háztetőn ácsorgó Uchiwát. A fuvolát könnyedén tolta vissza oda, ahol a többiek zanpakutójukat szokták viselni. Bár a másik shinigami megérezheti, hogy a fuvola valójában zanpakuto, ez elég szokatlan lehet. Különösen egy második osztagostól. Gyakorló egyenruháján ugyanis, ott a második osztag jele. Majd könnyedén a szemben lévő háztetőre shunpózta magát. Támadás helyett, azonban könnyedén meghajolt.
- Remélem nem ébresztettem föl, nem volt szándékom senki nyugalmát megzavarni.
Mondja nyugodtan és barátságosan.
- Genki Takashi vagyok, a második osztag tagja.
Mondja, s csak utolsó mondatának befejeztével egyenesedik ki.
- Ritka jelenség a háztetőn fuvolázni, de gondoltam, e fölött a rozoga raktár fölött nem zavarok senkit.
Miután kiegyenesedik láthatóvá válnak arcvonásai, melyek tiszták és nyugalomról árulkodnak.
- Szintén a reggeli meditáció céljából?
Kérdezi miközben kissé megvakarja fejét, jelezvén, zavarban van kicsit. Nem szokta meg, hogy hallgatósága van. Azért jött ide és kért bocsánatot. Elvégre többnyire magának játszott és az akadémián se volt túl nagy a hallgatósága.

- Én is örültem, hogy megismertelek. - Mosolyogtam a lányra, ahogy elhagyta az asztalt. Nem sokkal utána úgy döntöttem nekem is ideje lassan indulnom. A pincért szinte figyelembe sem véve hagytam az asztalon az elfogyasztott étel árát, majd felpattanva az asztaltól, megindultam a kijárat felé. Ahogy a részeges tömegen sikerült átverekednem magam, s kilépnem az utcára boldogan szippantottam a savanyú alkohol és tömény férfiaszag mentes levegőbe és indultam meg egy találomra választott irányba.
~ Ez isteni volt. Nem is emlékszem mikor ettem utoljára ilyen jót. ~.~ - Kezdtem bele a szakács remekművei iránti áradozásba.
~ Minden nap... ebéd után ezt mondod és egy óráig ódákat zengsz a kajáról. >.>
~ Te ezt nem értheted Mr. kard. Lövésed sincs milyen jó, mikor rendesen teletömöd a hasad finom kajákkal és úgy érzed, a fellegekben jársz.
~ Mr. kard? o.O Mellesleg nekünk zanpakutoknak nincs szükségünk ételre.. messze az emberek és shinigamik fölött állunk, nincs szükségünk efféle alantas dolgokra. - Kezdett bele az arcoskodásba és mivel nem volt kedvem ezt hallgatni, hirtelen megálltam és kihúztam tokjából.
~ Most meg mit csinálsz?
~ Ha már annyira fölöttem állsz, sétálj egyedük ._. - Szúrtam ezzel a földbe és lassan, apró léptekkel indultam el hátat fordítva neki, balta arccal.
~ Noah... ne legyél már hülye. Hallod, ne hagyj itt!! Ha azt várod hogy elnézést kérjek, akkor arra várhatsz >< Hé!

... fél perccel később ...

- Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz. - Mondtam hangosan, még mindig el- elnevetve magam ha visszagondoltam, arra a kicsit kétségbeesett, durcás bocsánatkérésre.
~ Csak ne örülnél neki ennyire. - Felelte morogva, majd kicsit csendesebben haladtunk tovább. Legalábbis, míg meg nem láttam egy zöld hajú lányt befordulni nem sokkal előttem az egyik sarkon.
- Te... nem ismerjük mi azt a lányt? - Kérdeztem elgondolkodva, mire először egy nagy sóhajtás jött válaszul.
~ De. Nincs negyed órája, hogy együtt ettetek, idióta.
- Megint egyedül akarsz sétálni? - Húztam fel szemöldököm a sértésre.
~ Egy hülye zsarol... istenem, mit követtem el? - Jegyezte meg magának, már szinte sírva, majd inkább elhallgatott.
- Amúgy igazad van. Ha már úgyis ugyan arra megyünk, lehet csatlakozom hozzá.
~ Remek ötlet... miért csak én szenvedjek, mikor annyi shinigamit kínozha... izé... akarom mondani, szórakoztathatsz a társaságoddal. - Helyeselt és piszkálósától eltekintve, kicsit gyorsítottam lépéseim tempóján, hogy utolérjem nemrég megismert evőcimborámat. Hmm... asszem ezt a megnevezést még át kell majd gondolnom, de mindegy is. Végül sikerült halkan mögé érnem, talán észre sem vett... - vagy igen, csak gondolta, ha akarnak tőle valamit, majd szólnak - végül finoman megkocogtattam a vállát és vártam hogy megforduljon. Azért reméltem nem hisz valami zaklatónak és küld a földbe egy kidouval. (Légyszi T_T xD)

A zsúfolt étteremből kilépve valamiért fellélegzem. A benti légkör szinte fojtogatott, így azt hiszem, ezen a természetes reakción nem kellene csodálkoznom. És még csak kora délután van. Mi lesz ezen a környéken estére? Megrázom a fejem. Ebbe belegondolni sem akarok. Akkor én már réges rég nem leszek itt, és vissza sem jövök. Elég lesz nekem a délutáni papírmunka. Remélhetőleg be is fejezzük, és akkor holnap végre nyugodtan pihenhetünk. Már hetek óta dolgozom Shizuka-san mellett, és ez a sok újraírás az iratok között engem is el tud fárasztani. Szerintem mindkettőnknek jól fog jönni egy nyugodalmas nap. Még egy utolsó pillantást vetek az étteremre, aztán útnak indulok az osztagom felé. Egész jól kiismerem magam a városban, éppen ezért nem is szoktam érteni azokat a tiszteket, akik azért panaszkodnak, mert eltévedtek. Az egész csak elhatározás és odafigyelés kérdése. Mert ha valaki figyelmesen közlekedik, gond nélkül megjegyzi az irányokat, és hogy melyik út hová vezet. Különösen akkor, ha már egy kis ideje a városban él. Ez elvárható lenne mindenkitől. Így aztán, aki eltéved, magára vessen. Legalábbis én ezen a véleményen vagyok.
Mivel korábban úgy döntöttem, icipicit elnyújtom az ebéd utáni sétámat, tulajdon elhatározásom okán fogok keringeni az osztag felé közeledve. Rám fér egy kis nyugodalmas séta, és erre a mai nap kiváló alkalmat kínált. Bár bevallom, nem túl nagy teljesítmény itt-ott befordulni, és egyszerűen csak nézelődni a falak között. Ez olyasmi, amit bármelyik gyerek is meg tud csinálni unalmában.
Az egyik forduló után kezd olyan érzésem lenni, mintha figyelnének. Noha nem gondolnám, hogy jelentőséget kell tulajdonítanom neki, hiszen ez akár közönséges paranoia is lehet, azért bal kezemmel finoman megfogom zanpakutoum hüvelyét, pár centivel a markolat alatt, hogy amennyiben tényleg bajba keveredtem volna, tudjam használni azt az egyszerű kis mozdulatot, amit Kotomi-sa… vagyis Kotomi-chan tanított. Azt hiszem, rá kéne szoknom arra, hogy magamban sem használom vele szemben a hivatalos formulát, hiszen elég egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nem rajong érte… Persze egy olyan eset, amiben az a mozdulat a hasznomra válna fényes nappal szinte elképzelhetetlennek tűnik Seireitei utcáin, de mind láttunk már karón varjút, tehát azért érdemes odafigyelni, még a közönséges megérzésekre is. Efelől meg is bizonyosodhatok, midőn meghallom a lépteket magam mögött. Ha megállnék, egész biztosan jönne tovább a követőm, de nem fogok megfordulni. Ráérek akkor, ha hozzám érnek. Akkor viszont egész biztosan reagálni fogok.
Valaki kisvártatva meg is kocogtatja a vállamat, mire megfordulok, és megfordulva egyetlen gyors mozdulattal lendítem a zanpakutoum a hüvelyénél fogva előre és felfelé, így a markolattal állon találva az illetőt. Csak ezután szemlélem meg a titokzatos követőt, és mi tagadás, nem kis döbbenetemre szolgál, hogy felismerem a szőke shinigamit. A kardom visszaeresztem az oldalam mellé és sóhajtok egyet. Talán túlzottan is szélsőségesen reagáltam le ezt az egészet…
- Minden rendben, Senshi-san? – kérdezem oldalra billentve a fejem, és bár szinte kizárt, hogy az arcomon ebből bármi is meglátszik, azért tényleg sajnálom, ami történt. Nem kifejezetten ellene irányult, csak lássuk be, ha a shinigami háta mögött ólálkodnak, az már gyanús. Felettébb kellemetlen helyzet, hogy pont egy olyan személyt ütöttem meg, aki nem ártott nekem. Efölötti különös zavaromban oldalra pillantok, és igazgatni kezdem azt a nem túl hosszú hajfürtöt az arcom mellett, amit nem tudok eltűzni a csatjaimmal, de nem is igazán akartam soha, elvégre én vágtam ilyenre…

Kis beköszönőm, számomra nem várt (na jó azért sejtettem) mellékhatásokkal járt. Úgy tűnik Mei- chan elfelejtette kikapcsolni a biztonsági rendszerét, így mikor az illetéktelen behatolót érzékelt a lány személyes terében, azonnal működésbe lépett. Hamarosan közelebbről megismerkedhettem kardja markolatával, majd a kis petting után mint ahogy az egy CasaNoah-hoz illik, szálltam is a következő virágra és becsókoltam az édes földanya hátsóját... Na jó, ez így félre érthető... maradjunk annyiban, hogy miután állon vágott úgy éreztem le kell pihennem és egyéb ülő, vagy fekvő alkalmatosság hiányában a földet szemeltem ki erre a célra. Agyam leghátsó zugában hallottam, ahogy Kage Kurosu vihogva követeli Mei-től, hogy mutassa be újból a mutatványt és... meg kell valljam én is megnéztem volna újra, mert érdekes egy trükk volt, csak épp egy másik tesztalany használatával.
- Persze, jól vagyok. - Válaszoltam közben a lány kérdésére, mialatt államat dörzsölgettem azon a ponton, ahol az ütés érte.
~ Látod, őt megvédi a zanpakutoja... bezzeg te a kisujjadat sem mozdítanád, ha hátba támadnának.
~ Főleg, hogy nincs is kisujjam.
~ Na hagyjál békén. >< - Pattantam fel ezzel a földről és a lányhoz léptem.
- Bocsi, hogy mögéd "lopakodtam" csak megláttam, hogy te is erre jössz és gondoltam köszönök, hátha van kedved velem jönni, szóval hol tanultad ezt a technikát? O.o - Kérdeztem meg, ami érdekelt, hisz... nem mondod, hogy meg akartam tanulni, de mondjuk kivédeni nem lenne rossz, főleg ha elterjed a nők közt minden osztagban... akkor nekem és férfitársaimnak egy hatásos ellenszert kell találnunk az asszonybrigád megfékezésére, hogy továbbra is fent maradjon a világ egyensúlya, melyben férfiak és nők majdnem ugyan erősek, csak a férfiak keményebbek, amíg tökön nem térdelik őket, de ugye mit tehet az ember, ha úgy golyszin küldik, hogy fél óráig fetreng a földön? Hogy egy maszkos barátomat idézzem az egyetlen amit ilyenkor az ember tesz, hogy fél óráig fetreng a földön. De most félbe szakítottam eme páratlan, s mélyről fakadó bölcs elmélkedésem, hisz már érkezett is a következő question.
- Mellesleg, nem zavar ha veled tartok egy darabon? - Kérdeztem mosolyogva, majd míg vártam válaszát, szemeim arca és kardja közt jártak, mint egy pingponglabda, hisz kitudja, hogy mikor támad újból a megveszekedettje, ha azt hiszi ismételt támadást indítok forgatója ellen. Na jó, tudom én, hogy a kardod Mei- chan indította sikeres küldetésre, hogy megvédje magát, de akkor is gyanús volt nekem, hogy a zanpakutoja élvezte a dolgot >.> talán jobban mint az enyém. Na jól van, nem paranoiáskodom, mostantól értelmes leszek, amennyire ezt a körülmények megengedik, márpedig úgy látom, emellett a lány mellett talán sikerül kicsit értelmesebb beszédtémákat találnom, mint ezzel a zsörtölődős árnyékmoszattal, aki itt lóg az oldalamon. Bár igaz, ami igaz, ha rendes harcra kerül a sor, inkább támogatjuk, mintsem szivatjuk egymást és talán ez a tökéletes összhang titka. Zseni vagyok, na most hogy megvan a titok elméleti része megvan, már csak a gyakorlatba kellene átültetni. (Édes istenem mennyit rizsázok, fránya energiaital >.>)

Ugyan a reakciómat félig-meddig jogosnak érzem, és magamat is ezzel próbálom mentegetni a saját szememben is, azért még aggódom szerencsétlen 11. osztagosért. Felelősnek érezném magam, ha komolyabb baja esett volna emiatt a kis mutatvány miatt, amit az imént használtam. De akkor sem szeretem, ha mögöttem lopakodnak. Gyanús, ráadásul rossz előérzetet kelt a másikban, arról nem is beszélve, hogy tisztességtelen szándékot sejtet… Azt hiszem, egyszerűen csak el kellene feledkeznem a témáról, ha már kijelentette, hogy semmi baja. Anélkül, hogy bármi megjegyzést tenne, tudom, hogy Chi-san is erre gondol. Eszmefuttatásának és csekély bosszúságának okára pedig nem vagyok kíváncsi, bár sejtem magamtól is. Jobban örült volna, ha vérrel is jár a kis mutatvány, de – számára sajnos – ennek a trükknek nem az a lényege, hogy az ellenfél vért köhögjön. Néha nem értem, hogyan lett ennyire vérszomjas a zanpakutoum, de minden bizonnyal bennem van a hiba, hiszen ő a lelkemnek egy darabkája, tehát valamilyen szinten én is benne vagyok személyiségének ilyesfajta megformálásában.
Minden esetre egy apró bólintással nyugtázom szavait, de még mindig inkább oldalra nézek. Valahogy most ez sokkalta könnyebben megy, mint a szemkontaktus. Egyszerűbb az élettelen köveket figyelni, mint azt a szerencsétlent, akit az imént küldtem a földre. Nem volt szándékos, vagyis olyan értelemben nem, hogy nem ellene irányult. Persze éles küzdelemben ez most pont kapóra jött volna, csakhogy jelen esetben nem pont erről volt szó. Akkor miről is? Mielőtt erre rákérdeznék, a választ is megkapom.
- Semmi gond, nekem kéne elnézést kérnem, amiért túlreagáltam – próbálnám menteni a menthetőt, ám ekkor megkapom azt a kis kérdést, ami a technika eredetére vonatkozik. Hát ilyen esetben mit kellene tennem? – A második osztag hadnagya tanította nem rég… - felelem végül a földet szuggerálva. Kész szerencse, hogy nem vagyok az a pironkodós fajta, és az arcom is majdnem tökéletesen híján van az érzelmeknek… Ezt mostanában meglepően sokszor gondolom, ami azért annyira nem tetszik. Elvégre épp ezen szeretnék változtatni már csaknem kilencven éve… Ehhh, tisztáznom kéne magamban, mégis mi a jó nekem. Arról nem is beszélve, hogy lassan tényleg nem árt, ha közelíteni kezdek az osztagom felé. A végén még teljesen elmarad a mai munka, és akkor aztán fújhatjuk az egy nap könnyebbséget.
- Miért is ne? - felelem végül második kérdésére, melyre korábban kicsit fel is kaptam a fejem. Nem tudom, mi a jó neki abban, ha kísérget. Kétlem ugyanis, hogy ne lenne jobb, vagy éppen fontosabb dolga a saját osztagán belül, annak ellenére, hogy a 11. osztag ügyeiben egyáltalán nem vagyok jártas. Minden esetre sarkon fordulok, és szép lassan elindulok a 3. osztag irányába. Persze időnként azért hátrapillantok, jön-e mögöttem korábbi asztaltársam. Ezt a kis mozdulatot nem csak ez motiválja, hanem az a cél is, hogy legközelebb nem vágjam állba, ha esetleg kérdezni szeretne valamit. Az nem volna túl kedves, ha egy napon belül kétszer küldeném a földre egy szerencsétlen megnyilvánulása miatt…
- Ano… Senshi-san, önnek tényleg nincs fontosabb kötelessége, mint engem kísérgetni? – ez a kérdés már egy ideje kikívánkozik belőlem, és úgy tűnik, képtelen vagyok megállni, hogy feltegyem. Ha már így kibukott, illendő lenne legalább mellette közlekedni, vagy a szemébe nézni, nem? Ezt elhatározva nézek fel a fiúra, és méregetem az arckifejezésének esetleges változásait. Valahogy… nem is tudom, olyan érdekes figura, bár fogalmam sincs, miért gondolom így… Lehet, köze van ahhoz, hogy bátornak tartom, amiért csak úgy odajött hozzám az étteremben. Bár az meglehetősen logikus reakció volt abban az esetben, úgyhogy tényleg nem értem, mi lehet ennek az egésznek a hátterében…

- Értem. - Feleltem válaszára és... immár teljesen bizonyos lehettem benne, hogy a nők közt terjednek, eme gyilkos technika tanai, mely arra késztetett, hogy egy új módszert fejlesszek ki. Nah de ezt majd később >< Végül bele egyezett, hogy együtt haladjunk tovább, melyre egy boldog bólintást küldtem válaszul és indultunk is. Valamivel előttem haladt, s én nem voltam benne biztos, hogy ez a legjobb megoldás a közös sétára... már azért sem, mert ha kiváló ninja képességeim eredményeképp a leányzó netán elfelejtené, hogy mögötte haladok, könnyen úgy járhatnék, mint nemrég, amit őszintén szólva sem az állam, sem a hátsóm nem tolerálna, hisz az előbbi után is sajognak még.
~ Vigyázz, támad. - Kiáltott fel Kage Kurosi, ahogy Mei- chan hirtelen megtorpant, én pedig a figyelmeztetés eredményeképp, reflexszerűen arcom elé húztam kezeimet, s védekező pózt vettem fel, ám mikor az újabb támadás helyett csak egy kérdés érkezett...
~ Ó, hogy rohadnál meg. - Jegyeztem meg társamnak, ki ezalatt épp nem kapott levegőt a röhögéstől, amit csak fokozott zavartságom, mikor a lány érdekesen mért végig, de hamar egyenesbe húztam magam, s úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna.
- Tulajdonképp, ma amolyan pihenő napom van... már azért is, mert nemrég kicsit megsérültem, de ha valamiért kellenék, majd küldenek egy pokollepkét és megyek. - Feleltem mosolyogva, tekintetem Mei lélektükreibe fúrva, miközben lassan tovább sétálgattunk, immár egymás mellett. A különleges kék szempár, valamilyen módon, még mindig, kicsit megbabonázott, s annak ellenére, hogy eddig úgy tűnt, semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni sem arcáról, sem szemeiből, így közelebbről úgy tűnt, mintha egy kis zavartság ülne tekintetén. Hirtelen előre fordítottam fejem, mikor rájöttem, hogy túlságosan belemerültem a kék szempár elemzésébe, s jóformán már bámultam, így kicsit idegesen tettem fel a következő kérdésem, hogy saját gondolataimat is más vizekre tereljem.
- De gondolom neked amúgy is több dolgod lehet mind nekem... nem baj, hogy ilyenkor a városban mászkálsz? Vagy szünetet tartasz és lazítasz egy kicsit? - Fordultam ezzel vissza felé, bár most kicsit óvatosabban néztem szemeibe. Érdekes egy lány, meg kell hagyni... elsőre tényleg úgy néz ki, mintha semmilyn érzelmet nem tudna kimutatni, vagyis inkább nem akarna, hisz néha azért felfedezni egy- egy apróbb, alig észrevehető mosolyt. Azért kíváncsi lettem volna, vajon mindig ilyen volt e, vagy csak valami hatására vált ilyenné. Bár elsőre ilyenekről faggatni valakit, azért kicsit erős, a másik meg, lehet nem is emlékszik rá, ha ez is történt. Én sem emlékszem végül is, hogy lettem ilyen lebilincselő, érdekes, vicces, különleges...
~ Rád szakadna a plafon, ha nem épp a szabadban lennénk.
~ Szívózhatsz, de te és én valamilyen szinten ugyan azon lélek két eltérő megtestesülése vagyunk, szóval, valahol mélyen olyan vagy mint én, meg gondolom én is hasonlítok rád.
~ Inkább ne is emlékeztess >< - Felelte, mivre inkább most be is fejeztem a vele folytatott társalgást.
- Ez most fura kérdés, de te is szoktál beszélgetni a zanpakutoddal? - Már régóta érdekelt, hogy vajon mindenki hasonlóképp kommunikál a kardjával, mint ahogy azt én teszem Kagéval, vagy csak ő ilyen különleges, hogy be nem áll a pofája és addig le sem lehet lőni, amíg valamelyikünk nem kerül ki győztesen, egy shinigamit próbáló szócsatából, mely így elsőre talán nem tűnik nehéz dolognak de egy ilyen idiótával ez a megmérettetés igen csak fárasztó egy folyamat, nem mellesleg rendesen fel is tudja húzni az embert. Kíváncsi lettem volna, vajon Mei zanpakutojja milyen lehet. Elsőre leginkább valami jég típusú kardot tudtam volna hozzá elképzelni, de látszólag nyugodt természete ellenére, jelenleg egy kicsit vadabb fegyvert illesztenék hozzá. Kíváncsiságom ellenére azért remélem soha nem fogom megtudni, legalábbis úgy nem, hogy ellenem használja... barátok ellene nem szeretek harcolni, pláne, ha még friss a dolog. Végül, amíg kérdésére vártam, nem túl feltűnően, de tovább fürkésztem arcát, hátha megmutatkozik rajta valami, ami szavaiból nem jön át.

Mikor hátrafordulok, hogy feltegyem kérdésem, és Senshi-san az arca elé kapja a kezét, kicsit ismételten elszégyellem magam. Úgy tűnik, maradandó nyomot hagytam benne a korábbi kis akciómmal. Csak lemondón sóhajtok és próbálok tudomást sem venni róla. Ahogy elnézem, ő is valami ilyesmit tervez. Legalábbis én ezt tudom leszűrni cselekedeteiből. Nyilván elég kellemetlen helyzetbe hoztam korábban, és most ő sem örül neki, hogy ezt a reakciót váltotta ki belőle az én egyszerű kis megfordulásom.
– Értem. – bólintok válaszára, és együtt folytatjuk utunkat a harmadik osztag felé. Fel sem tűnik, hogy sikerül megtartanom azt a szemkontaktust, amire korábban képtelen lettem volna tulajdon érthetetlen zavarom miatt. Talán jobb lenne, ha továbbra sem engedném neki, hogy a lelkem mélyére lásson, hiszen magam is tudom, arra csupán a szemeimen keresztül lehet képes. Vagy a másik, hogy minimálisan is évek óta ismer. Szemeimet vissza is vezetem az utcára. Sokkal egyszerűbb azt nézni, még mindig. Hiszen mindez idáig az egyetlen, aki komolyabb érzelemnyilvánításra rávett az első találkozásunkkor, az a hadnagyom. Képes volt megnevettetni, amit korábban senkiről sem hittem volna. Még mindig igazán kellemes emlékem az az edzés, ami tulajdonképpen játéknak is nevezhető. Ennek ellenére sokat segített, és tényleg fejlődtem tőle, noha nem gondoltam volna, lesz is eredménye.
Talán pont azért ennyire bosszantó az általam érzett kislányos zavar, mert eddig nem sűrűn találkoztam Shizuka-sanon kívül olyan shinigamival, aki képes volt komolyabban hatni a lelki világomra. Legalábbis első alkalommal nem. Az, hogy valaki tiszteletet tud bennem ébreszteni, nem annyira meglepő. Ha zavarba hoznak, az annál inkább. Szavaira ismét felkapom a fejem.
– Hát dolgom éppenséggel akad, de jelenleg nem annyira sok. Még van egy kis időm, hogy visszaérjek az osztagomhoz. – válaszolok, ám ezúttal, tanulva előző ostobaságomból, gyorsan vissza is vezetem tekintetemet az útra. Nem hiányoznak nekem az előzőhöz hasonló sületlenségek, és még azon sem ártana túltennem magam. Nem kell nekem többször kellemetlen helyzetbe hoznom magam. Már az az egy is bőven sok volt. Ennek megfelelően pedig a jövőben majd igyekszem elkerülni az efféle zavarbaejtően hosszúra nyúló szemkontaktusokat.
– Szerintem minden shinigami szokott. – felelem egyszerűen a következő kérdésére. Hiszen egy zanpakutou úgy tud fejlődni, ha a lelke és a shinigami kommunikálnak egymással. Meg aztán, a zanpakutou mégiscsak a shinigami lelkének egy darabkája. Furcsa lenne, ha valaki meg sem próbálna legalább néha kommunikálni vele. Bár bizonyára akad ilyen is, de szerintem nem ez a gyakoribb verzió. Én is szoktam beszélgetni Chi-sannal. Igaz, nem mindig értek vele egyet, de attól még igen kellemes partner tud lenni egy csevelyhez… már ha akar. Mert sajnos ez rajta is múlik. - Egyébként ez honnan jutott eszedbe? – korábbi meggyőződésemmel ellentétben ismét felnézek rá az útról, pedig az előbb még olyan biztosan tartottam magam a saját magammal kötött egyezséghez. Ha elég ügyes, felfedezheti rajtam azt a halvány csodálkozást, amit egy idegennek észlelnie sem szabadna, de még mielőtt bármivel is zavarba hozhatna, szemeimmel inkább a másik oldalamra tekintek. Nem mintha lenne ott bármi érdekes, de valamivel muszáj lekötnöm magam, és ez csak így megy.
A következő sarkon befordulva már látom az osztagomat. Ez emlékeztet, lassan tényleg ideje visszatérnem a hadnagyom felügyeletéhez. Bár az utóbbi időben, ha koncentrál is, nem kell olyan sokat javítani a munkáját. Kérdő pillantással fordulok a 11. osztagos felé. Kétlem, hogy be szeretne jönni az osztaghoz.
– Hát akkor, örültem a találkozásnak, de a hadnagyi irodába egyedül is eltalálok – szólalok is meg, valami mosolyfélével az arcomon. Nem tudom, mik a tervei a délután további felére, de nekem a papírmunkában kell segédkeznem. Ha nagyon akar, még egy darabon elkísérhet, de hogy a hadnagyi irodába is bejöjjön… azt már nem hinném, hogy engedném. Ha Shizuka-san figyelmét eltereli valami (a sütin kívül), akkor az életben nem leszünk készen. Márpedig most már illene tényleg beérni magunkat az iratokkal. Szinte fel sem tűnnek az égből szállingózó fehér hópelyhek, annyira lekötnek gondolataim. De amint észreveszem őket, ismét kénytelen vagyok belátni: nem sokat fogunk ma haladni, amennyiben ez Shizuka-sannak is feltűnik.

Az előbbi hosszabb szemkontaktus után, mely során meglepően jól sikerült beleolvasnom Mei, így is alig észrevehető érzelemfoszlányaiba, úgy tűnt, próbálja kerülni tekintetünk újbóli összeakadását, de azért hébe-hóba megtörtént még párszor, mialatt a 3. osztag felé sétálgattunk. Úgy tűnik azért a 3. osztagosoknak valamivel több tennivalójuk akad, legalábbis a pírmunkákból és egyéb adminisztrációs feladatokból biztosan több akad, mint nálunk. A 11. osztagban csak a miatt a pár megrongált épület és tárgy miatt kellene csak papírmunkát végezni, melyeket gyakorlás, vagy épp a részeges technikák során teszünk tönkre. Ez utóbbi gyakorlása igen fontos... nem azért rúgunk be és verekszünk össze mindenkivel, mert az nekünk olyan jó. (na jó, nem csak azért.) Egyszerűen csak azt gyakoroljuk, hogy kábult állapotban hogyan használjuk a technikáinkat, ugyan olyan hatékonysággal, mint józanul, valamilyen szinten így is a többi osztag fölé kerekedve a harcművészetek mélyebb és bonyolultabb fortélyainak megismerésében. (Azért ismerd el, hogy nem semmi megfogalmazása annak, hogy részegen, még a falnak is neki megy némely 11. osztagos, hogy miért bámulja. ) Nah mindegy, kicsit elkalandoztam >< Vissza térve, figyelmesen hallgattam Mei chan válaszát kérdésemre, majd kicsit elgondolkodtam rajta. Valóban igaz lehet, hogy minden shimigami szokott, csak épp abban nem vagyok biztos, hogy annyit, mint én meg Kage. A leglehetetlenebb pillanatokban képes rákezdeni a szövegelésre és amíg le nem verem egy heves szócsatában, vagy épp ő engem, addig általában nincs nyugtom tőle.
- Hát tudod... az én zanpakutom elég érdekes ilyen téren. - kezdtem bele és egy kis szünet közben a kardom tokjával együtt felemeltem a levegőbe és úgy néztem felé. Úgy nézhettem ki, mint aki komolyan elgondolkodik valamin és arcomon is megkeményedtek kicsit a vonások, pedig csak azon filóztam, hogyan is írjam le pontosan Mei-nek Kage természetét. - Be nem áll a szája. -Jelentettem ki végül egy sóhajjal, kicsit talán semmit mondó arckifejezéssel a lány felé fordulva, hogy megnézhessem arcát hogy reagál, ám a következő pillanatban... Na igen, nem tudom, hogy a sors furcsa fintora volt e ez, vagy Kage lázadt fel ellenem nyíltan pár pillanatig... talán csak a gravitáció gondolta, úgy, hogy ismét megtréfál, de ahogy fejem elfordítottam tőle, abban a pillanatban zanpakutom elkezdett kicsúszni tokjából és jó koppanósan fejen vágott. Az ezüst markolat ütésétől megtorpanva, kicsit félre billentett fejjel pislogtam Mei chan-ra unottas ábrázattal.
- Ráadásul szeret szívatni. - Bővítettem ki előbbi állításomat, miközben fejemmel lökve egyet a zanpakuton, visszacsúsztattam annak fekete pengéjét tokjába és inkább vissza helyeztem oldalamra.
- Elismerem, jól elszórakozunk néha, de megesik, hogy rendesen kiborít a hülyeségeivel @.@
~ Bezzeg én nem panaszkodhatom ki magam. >.>
Időközben lassan megérkeztünk a 3. osztag bejáratához, s ha még előző mondatomra reagált valamit végig hallgattam. Mikor elköszönt, furcsa mód, mintha egy apróbb mosolyt véltem volna felfedezni a lány ajkain, de talán csak az előbbi ütés miatt hallucináltam be ezt az apróságot. Minden esetre, egy kedves, széles mosollyal intettem neki búcsút, majd ahogy osztaga kapuit átlépte, sarkon fordulva, hosszú, unott léptekkel indultam meg a 11. osztag irányába.
- Szóval. Hogy is volt az a fejbe vágás?
- Úgy hogy szerencsétlenül tartottál és kicsúsztam, úgy volt. >.> - Kezdtünk bele az újabb körbe, hogy azért hazafelé se unatkozzunk nagyon. Érdekes egy délután volt ez, azért reméltem, még valamikor összefutok Mei-el, mikor talán több szabadideje lesz, és jobban meg tudom ismerni őt is.

A délutáni pihenőidőmet töltöm, amikor úgy döntök, hogy kimegyek a városba. A 2. osztag kapitányságától eléggé eltávolodtam, amikor megunom az egyszerű sétálgatást. A nap szépen ragyog, az ég kék. Annyira szép napunk van. Egy régi, használaton kívüli raktár udvarán leülök. Semmi komoly dolog nem történhet a mai napon, hát fogom magam és előveszem zanpakutomat. Számhoz emelem lélekölőmet, amely egyedi módjára fuvola alakú, még alaphelyzetben is. Ahogy belefújom a levegőt, rögtön harmonikus hangok sorozata kezd a fuvolából kilépni. Könnyedén szállnak a délutáni nyugodt szellővel, hogy az erre járó shingamik megbámuljanak és hallgassanak. Nem ezért játszom, hogybámuljanak. Igazából azért teszem, mert így mélyítem el a kapcsolatomat zanpakutommal. Nem egyszerű meditálással. Na igen, ahány ház, annyi szokás. Minden shinigami más és más módon meditál. Én játszok. Ha pedig meditálásról van szó, akkor kedvenc darabomat, a saját magam által komponált, Síró Lélek Ezer Könnyét. A dal ugyanis önmagában tökéletes, hiszen egy tökéletes hangszerrel adják elő. Ahogyan minden dallamnak hatása van, úgy ennek is. csodálatos békét és nyugalmat hoz magával. Miután befejeztem, a Síró Lélek Ezer Könnyét még nyugodtan ücsörgök a raktár udvarában. Elmélkedem, gondolkodom. Amikor egy shinigamira figyelek föl. A lány egy ház sarka mögül néz. Feltehetően a fuvolajátékomat hallgatta és kíváncsiságában így maradt a fal tövéből figyelve. Engem ez egy cseppet sem zavar, fejemet lassan a lány felé fordítom. Fekete egyenruhám könnyedén követi mozdulataimat. Fekete egyenruhám alig gyűrődött, még akkor is, ha éppen ülök benne. Na igen a 2. osztagnak speciális egyenruha jár. Halkan köszönök neki, ne érezze úgy, hogy nem értékelem, hogy hallgatta zenémet.
- Szia! A nevem Genki Takashi.
Köszönök és lassan felállok. Tartásom nem fenyegető, miért s lenne az? helyette nyugalmat áraszt megjelenésem. Könnyedén elmosolyodom majd ismét megszólalok. Autogrammot nem osztok, de egy ramenre vevő vagyok. Lassan véget ér a délutáni szieszta és még enni is kell. Éhgyomorra nem lehet dolgozni, még akkor sem, ha nincs szükségünk az evésre. Még megszokásból is érdemes elverni éhünket.
Csendben várom a lány válaszát. Régen akadtam egy jó beszélgetőpartnerre. Az se zavar túlságosan, ha zavarában elfut. Elvégre Seireitei utcáit, annyi fura alak járja. Közel vagyunk a 2. osztag kapitányságához, innen legalábbis nem kell sokat gyalogolni.
- Ha eltévedt szívesen útbaigazítom. A 2. osztag tisztje vagyok, szóval ismerem a környéket.

Újdonsült osztagom felé tartok, és a nap hét ágra süt. Ennél több nem is szükséges. Az elégedettség nyugalmával sétálok, célom, a 10. osztag hadnagyi irodája felé. Az utcák már-már egyformának tűnnek, de pontosan tudom, hogy ha követem az útleírást, akkor oda találok.
Közben azon elmélkedem, hogy most, miután végre befejeztem az akadémiát, meglátogathatnám Kanaet. Nagyon hiányoztak már a történetei, ahogy a virágoskertjéről mesélt, vagy a kimonókról. Bármiről tudott úgy beszélni, hogy az érdekes legyen, képtelenség volt ráunni. A feltóduló emlékek mosolyra késztetnek, de közben el is szomorítanak.
Ahogy sétálok, könnyű szél kerekedik, belekap a hajamba, és egy dallamot hoz magával. Sosem hallottam még, de olyan nyugtatóan cseng, nem tudok elszakadni tőle. Úgy érzem, hallgatnom kell, egészen közel kell hozzá lennem, hogy minden hangját tökéletesen halljam. Teljesen magával ragad.
Testem akaratlanul is a hang forrása felé mozdul. A hangosodó zene jelzi, hogy közeledem. Végre ráismerek, hogy egy fuvolán játszanak.
Rengetegen vannak körülöttem, elveszettnek érzem magam ebben a sokaságban. Ők is a zene miatt jönnek? Végül az egyik épület falához simulok, hogy kikerüljek a sodrásukból, de a csodálatos dallam továbbra is vonz. A ház oldalához simulva haladok tovább, amikor a sarkon kilesve megtalálom a játszót. Egy raktár előtt ül, szájában fuvola, keze könnyedén jár a hanglyukakon.
Felocsúdni sincs időm, mikor a dal véget ér. A csodálattól még mindig letaglózva, az épület sarkából figyelem, amikor is azt veszem észre, hogy felém fordul. És ha ez nem lenne elég, még rám is köszön.
- Szia! A nevem Genki Takashi - hangja halkan szól, és lassan feláll.
Nem tornyosul fölém, és nem is érzem azt, hogy erőfitogtatással akarna rám hatni, ahogy általában a férfiak teszik. Zavaromban a fülem mögé simítok egy szőke tincset. Még sosem történt velem hasonló, hogy rajtakaptak volna, amint valakit figyelek.
Talán a komikus helyzeten, talán a zavaromon, de az ok mindegy is, elmosolyodott. De aztán nem vár sokat, hogy feszültségemet félrerakva bemutatkozzak, ismét átveszi a beszélgetés fonalát.
- Ha eltévedt szívesen útbaigazítom. A 2. osztag tisztje vagyok, szóval ismerem a környéket.
Ekkor döbbenek rá, hogy az ő szemszögéből milyen látványt is nyújthatok. Egy falhoz simulva figyelem, és mikor bemutatkozik csak hallgatom, és továbbra is nézem. Még szerencse, hogy inkább tart esetlen tévelygőnek, mint kukkolónak. Nem is tudom, hogy élném túl azt a szégyent.
Érzem, hogy a gondolatmenetre arcomat elönti a pír, ezért gyorsan meghajolok, így a hajam takarásából talán ez nem látszik.
- Rosui Kagehime vagyok, örvendek a találkozásnak! - kicsit hangosabbra sikerül a bemutatkozás, mint azt szerettem volna. A falakról visszhangozva verődik vissza a hangom. Nem emelkedek fel, rá sem nézek - Csodálatosan játszol! - a számon csakúgy kicsúszik a mondat, amitől még inkább zavarba jövök. Továbbra is hajlott helyzetben maradok, és nem túl fényes bemutatkozásomra gondolva, inkább a földet kémlelem.

A falhoz simuló szőke lány, nagy meglepetésemre mélyen meghajol és bemutatkozik. Kiderül a neve, elős hallásra ismeretlen számomra. lehetséges lenne, hogy ő is az Emberek Világából érkezett? Ahogyan néhány ismerősömről már tudom, hogy előzőleg emberként élt. No nem mintha lenézném őket, hiszen bennem semmi ilyesmi nincs. Nem vetem meg őket, és nem is nézem le őket, amiért haláluk után érkeztek csak. Arcom továbbra is nyugodt, lassan elindulok a lányhoz és a vállára teszem a kezem.
- Erre nincs szükség, nem vagyok én olyan magas rangú tiszt, hogy hajlongani kelljen előttem.
Arra a kijelentésre, hogy csodálatosan játszom, kedvesen rámosolyogok, ha végre felnézett rám.
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled. Csak nem eltévedtél?
Kérdezem és megnézem az egyenruháját. Leginkább az osztag jelzést keresem, hamar meg is találom a szokott helyen. A szimbólumból azonosítom, hogy a 10. osztag tagja. A 10. osztag kapitánysága, innen nincs olyan messze. Alig kettőszáz métert kell még gyalogolni és fellelhető a többi épület takarásából. Csinos arcocskája van és illemtudó is. Mondjuk még elég félénknek tűnik. Frissen végezhetett az akadémián. Nos, ha már itt vagyok és különben is ebédszünetem van, akkor jó lenne elmenni Ukitake büféjébe és enni egy Rament. Ha pedig már találkoztam egy ilyen bájos shinigamival, akkor miért mennék egyedül? Nem hiszem, hogy haragudna, ha meghívnám egy Ramenre. Elvégre csak egy közös ebéd. Miután válaszolt bedobom a nagy tervet. Nagyötlet ám.
- Ha gondolod, elkísérlek, tudok egy rövidebb utat.
Mondom és remélhetőleg beleegyezik. Én pedig elkezdem a rövidebb úton, Ukitake büféje felé kalauzolni. Nem látok nála papírokat, sem csomagot, tehát nem biztos, hogy siet. Ráadásul, most minden egységnek ebédideje van. Amikor a büfé elé érünk megszólalok, közben gyomrom is hangosan korog egyet.
- Én megéheztem. Mit szólnál, ha ennénk egyet? Ukitake büféje, jó hely. Olcsó, de ennek ellenére kimondottan jó a kaja.
Azzal elindulok befelé a büfébe. Kicsit elkerültük a 10. osztag kapitányságát, szóval bele telne egy kis időbe, mire egyedül visszatalálna. Persze nem kétlem, hogy a memóriája jó és megjegyezte az utat. Igen, kicsit gonosz, számító dög vagyok, hogy így rángatom bele egy ebédmeghívásba. De semmi baja nem lesz tőle. Elvégre nem harapok, még kicsit sem. Csak nincs kedvem egyedül ebédelni ezért gondoltam, hogy meghívom ebédre. No meg nem rossz ismerősöket, kapcsolatokat szerezni más osztagoknál is.

Hangosan kalapál a szívem. Biztos vagyok benne, hogy teljesen félreértette, amit mondtam. Ami pedig még ijesztőbb számomra, hogy egyenesen elém sétál. Amikor elér, a vállamra rakja a kezét.
- Erre nincs szükség, nem vagyok én olyan magas rangú tiszt, hogy hajlongani kelljen előttem – mondja, hangja továbbra is nyugodtan cseng. Szavaira lassan felemelkedem, továbbra is rajtam tartja a kezét. Nem erőltetett az érintése, bár számomra kicsit azért mégis zavarba ejtő.
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled – mosolyog rám. Kedves mosolya van, és barátságosnak tűnik. Ha hasonló helyzetben, engem bámultak volna így meg, biztos nem mosolyognék az illetőre - Csak nem eltévedtél? – kérdezi tőlem ismét.
Ekkor ér a felismerés, hogy bizony, mióta meghallottam a fuvolaszót, és követtem, nem tudom, hogy Seireitei melyik részén is lehetek. Hiába emlékszem pontosan az útleírásra, nem találnék vissza a kiinduló ponthoz. Nem figyeltem, hogy merre is megyek, csak jöttem a fülem után. Esetlenül visszamosolygok rá.
- Egy kicsit összezavarodtam, a sok egyforma utcától – felelem. Azért azt mégsem mondhatom, hogy a játéka miatt teljesen elfelejtettem memorizálni, hogy merre is tartok. Egyrészt ez nem a személyének, hanem a zenének szól, másrészt elég furcsán jönnék ki belőle – a 10. osztag kapitányságára tartottam.
- Ha gondolod, elkísérlek, tudok egy rövidebb utat – mondta, közben elengedte a vállam.
Meg sem várja válaszom, és elindul. Néhány másodpercig hezitálok, hogy kövessem-e, de inkább vele tartok, minthogy megszólítsak egy idegent. Bár őt sem ismerem néhány percnél régebb óta. Végül követem a szűk utcába.
Hamarosan sikerül is utolérnem, mivel ráérő tempóban sétál. Közben magyarázza, melyik épület micsoda. Jobban szemügyre veszem alkalmi idegenvezetőm. Nálam csak néhány centiméterrel magasabb, a szeme barna, haja hófehér. Beszédközben nem gesztikulál hatalmas kézmozdulatokkal, viszont végig kedvesen mosolyog.
Aztán megáll egy épület előtt. Még sosem jártam erre, így fogalmam sincs, miért. Hangosan megkordul a gyomra. Kicsit meglepődöm, de rajta a zavar legkisebb jele sem látszik.
- Én megéheztem – a hangokból én is erre a következtetésre jutottam - Mit szólnál, ha ennénk egyet? Ukitake büféje, jó hely. Olcsó, de ennek ellenére kimondottan jó a kaja.
Elgondolkozva nézem az előttünk álló épületet. Végülis ebédidő van, és én még nem ebédeltem. Valamint, még ha egyedül vissza is találnék, valószínűleg az osztag is az ebédszünetét tölti.
Miközben én azon tanakodom, hogy jó ötlet-e ebéddel megszakítani az osztagnál való első megjelenést, ő a büfé felé indul. Nem akarok lemaradni, ráadásul potya ebédnek ígérkezik, amit igazán pazarlás lenne kihagyni. Mikor utolérem, rámosolygok.
- Remélem, tudsz ajánlani valami igazán finomat!