Jó ideje máson sem jár az eszem… de komolyan, olyan szépek! Nem hiszem, hogy Shiratori bánná, azt sem veti a szememre, hogy dohányzom. Meg amúgy is, szépet akarok és nem akarom televarratni az egész testem, csak a hátamra valamit. Az olyan kis tetszetős. Napok óta csak azt a katalógust böngészem, amit még az Emberek Világából hoztam el, hogy kicsit jobban megismerkedjek a tetoválásokkal. Egy fáradt sóhajjal gördültem arrébb az ágyon, majd emeltem fejem fölé az újságot, hogy tovább bambuljam a „szerelem” kanjit. El kéne már mennem megkérdezni, hogy mennyibe kerül, meg hogy igazából mi és hogy van… mert komolyan semmit nem tudok róla, csak megtetszett. Azt tudom, hogy Hajime eléggé meglepődne rajta, ha egyszer csak hazaállítanék a hátamon egy olyannal, de az a főnix is szép. Ah, csak tudni kéne, hol van Karakurában megbízható tetováló, aki jól csinálja! Persze én peches az égvilágon senkit nem ismerek, aki csináltatott magának vagy ha igen, akkor sem kezdhetem el végigkérdezni az ismerőseimet, hogy „Hé, nincs véletlenül tetkód, csak titkolod? Ha van, mondd már meg, hol csináltattad!” Szánalmas vagyok, le kéne tenni róla és kész T_T
Inkább rávettem magam némi munkára, hogy eltereljem a figyelmem, lévén tegnap az egész napomat arra öltem, hogy végre kitakarítsam az iratos szekrényemet, szinte minden kikerült onnan, most várom, hogy újra megteljen, aztán megint csinálok egy ilyen nagytakarítást. Ma sütni fogok és az iroda közelébe sem megyek, túl sok szenvedéssel járó emlék fűz hozzá >.> Talán egy hét múlva, ha fel leszek készülve eléggé lelkileg, hogy újra lássam azokat az életemet megnyomorító szörnyűségeket, összeszedem magam és bemegyek. Remélem Mitsu-taichou nem bánja, hogy kivettem pár nap szabadságot, de régen volt ilyen, csak kibírják nélkülem két-három napig :/ Azon gondolkodtam, elrángatom kis családomat piknikezni, mert így hogy mind a hárman más osztagban szolgálunk, nem találkozunk túl gyakran, még akkor sem, ha én igyekszem minden szabad percemet a 9. osztagban lógással elütni.
Derékig elmerülve a szekrényben, kutattam valami használható szakácskönyv után, amibe beledugtam legutóbb azt a jó kis magazint… volt benne egy csokitorta recept, ami megtetszett. Már szinte mindent kiszórtam az összes fiókból, sőt a liszt is kiborult, mert ügyetlen voltam, szóval kezdhettem takarítani és akkor jöttem rá, mikor előtúrtam a seprűt, hogy én azt az újságot kölcsön adtam Kotomi-channak, mert elkérte, pont a miatt a recept miatt >.> Nagyon utálok takarítani… nem vagyok épp házias nő, de szerencsére Shiratori nem is várja el, elég bajom van így is, még csak az kéne, hogy naphosszat papoljon nekem a párom arról, mi egy nő dolga és mi nem. Ennyi erővel simán letehetném a hadnagyi címet és hazajöhetnék, egész nap itthon ülni, de az nem az én stílusom, meghagyom a házias kisasszonyoknak, akiknek nincs jobb dolguk, mint a feneküket mereszteni a tűzhelynél naphosszat, meg gyereket nevelni. Az én drágáim már rég kirepültek a családi fészekből, bármennyire is szerettem volna őket még magamnál tartani pár évig, csak akaratoskodtak… Olyan szerencsétlen sorsom van komolyan, borzalmas feleség lennék T_T Gyereket nevelni sem tudok, Hajime már hazudik meg elszökik és titkolózik, hát erre neveltem én? Shizunéról alig tudok valamit… Néha komolyan azon gondolkozom, mi lenne, ha visszaforgathatnám az időt, min változtatnék. Az biztos, hogy többet foglalkoznék velük, főleg a lányommal. Ahányszor eszembe jut, magamat okolom. Észre kellett volna vennem még akkoriban, hogy történt vele valami, de nekem nincs olyanom, hogy anyai megérzés.
Megrázva a fejem, űztem el zavaró gondolataimat a fejemből és tettem inkább el egy sóhajtás után a vaskos könyvet. Valójában nem volt túl sok kedvem sütni, inkább hagytam, Shiratori egyébként is belehúzott mostanság és hozott nekem is jó pár adaggal. Talán valami új recepttel kísérletezik, hogy ennyit hord nekem mostanság, nem tudom, de én azért hűségesen pusztítom. Egyébként sem vagyok hízós típus, meg aztán annyit mozgok, hogy ha egy hónapon keresztül tortán élek, akkor sem jön rám súlyfelesleg. Becsapva a katalógust a hónom alá takarítottam fel a konyhában, majd még egy kis rendet is tettem úgy egyébként a lakásban, aztán nekiindultam az Emberek Világának, hátha kivételesen mázlista leszek és belebotlok egy totál televarrott alakba, akiről azt is hihetné az ember, yakuza.
Átérve a senkaimonon, elszakadtam a kis felderítőcsoporttól, akikhez odaverődtem és céltalanul kezdtem róni utamat Karakura utcáin. A kirakatokat lestem, próbáltam visszaemlékezni, hol találtam a még mindig kezemben nyugvó mappát, amit el lehetett hozni a tetoválások képeivel. Észrevétlenül tévedtem a parkhoz, kellemes, a nyár forróságát enyhítő szellő lebbentette meg hosszú, fekete-rózsaszín tincseim. Hátravetettem a fejem, szemeim lehunytam és karjaimat kitárva hagytam, hogy ruhámat cibálja az egyetlen pillanatra feltámadt heves szél, aminek később már nyoma sem volt. Még mindig lehunyt szemmel kezdtem rohanni, egyre gyorsabban és gyorsabban futva kényelmes topánomban, de túl későn nyitottam ki a szemem és meg is lett a baj… Nem volt már időm lefékezni, így teljes erőmmel taroltam be a szökőkút előtt ácsorgó férfit, mindkettőnket jócskán megáztatva a vízben. Megráztam a fejem, hogy kicsit kimenjen a hajamból a víz, viszont egy szempillantás alatt elfelejtkeztem a bocsánatkérésről, mikor áldozatom könnyedén lekapta magáról a pólóját. Szinte szájtátva bámultam a testét átszelő tetoválásokat, időközben magam is felálltam, de hogy mikor és hogyan, azt nem is tudom.
- Ezeket… hol csináltatta? Gyönyörűek! Én is úgy szeretnék magamnak tetoválást, szabad, megérinthetem? Kérem, csak egy kicsit, kérem-kérem! *.* – pillogtam a fickóra, akár egy gyerek nyalókaosztás előtt, teljesen transzba esve a testén virító alakoktól. Én csak valami virágot szeretnék a hátamra, nem többet, de ez… ez… ez egészen gyönyörű *>*

Parki lébecolás.
Mit?

Totálisan fonalat vesztve pillogtam a lazán levetkőző férfira, ruhái alól csak úgy bukkantak elő az újabb és újabb minták, én meg bármennyire illetlen volt is, képtelen voltam levenni róla a szemem. Ruhám énrám is rám tapadt, de nem kaptam olyan sok vizet, mint áldozatom, aki azért rendesen elázott. Mint egy gyerek, pattogtam szinte a vízben, ujjaim kissé kinyújtottam, de a rám dörrenő dühös szavakra inkább visszahúztam és finoman megsimítottam ujjamon a gyűrűt. Szemeimet lesütve korholtam magam, főleg mert az mg valamennyire normális lenne, ha úgy stírölnék be ennyire szemérmetlenül egy… alsónadrágra Szóval egy majdhogynem meztelen férfit, hogy egy szingli, szüleinél lakó tinédzserlány vagyok, de kétgyerekes, eljegyzett nőként azért mégiscsak szánalmas, amit csinálok
Visszahúzódtam egy pár lépéssel, de így is megcsapta fejem a tudomisén honnan előkapott újság, amit méltóztattak fejemre csapatni. Mérgesen felfújva kipirosodott arcom, vetettem meg a lábam még mindig a szökőkútban ácsorogva, hogy visszaszóljak valami nagyon elméset, amivel aztán megmondom neki a tutit, mert velem csak aztán holmi jött-ment valaki, aki még mindig gatyára () vetkőzve áll előttem, ne mondja meg, mit illik és mit nem >.> Kiapplikálva kezéből az összetekert újságot, sóztam vissza a fejére, ha már én „behúzom a kéziféket” ő is igazán megtehetné!
- Azt hittem, az embereknek tetszik, ha megdicsérik őket, de látom, kivétel erősíti a szabályt – puffogtam, időközben kimászva a vízből. – Egyébként nem vagyok kattant, csak lelkes! >-> És… bocsánat – motyogtam immár zavart pírral az arcomon, kissé lelohadt lelkesedéssel.
Oldalra döntve egy kicsit a fejem, kicsavartam a vizet hosszú hajamból, de bőven maradt még benne annyi, hogy lehűtse a nyakam ebben a forróságban. Kezeim elejtett kistáskámba túrtak, onnan pedig kis szöszmötölés után elővettem egy szál cigarettát (nem szétszórva volt a táskában, hanem dobozban, csak nem akartam kivenni az egészet, na ) és egy öngyújtót, majd ajkaim közé kapva, rágyújtottam a rúdra. Ravasz mosolyom, mellyel a szétoszló füstöt néztem, kicsit rosszat sejtetett, de ha jégkását akar, akkor annak megvan az ára. Nem veszek neki a szegényes fizetésemből, csak mert az utamban volt >->
- Veszek újat, akár kettőt is, ha akarja… feltéve, ha megmondja, hol van egy normális tetováló szalon, ahová el tudnék menni, megcsináltatni ezt – mutattam fel a szerencsésen megmenekült katalógusból a képet – és nem kérnek érte pofátlanul sokat.
Tudtam, hogy ez igazából színtiszta zsarolásnak tekinthető, de most még azt is vállaltam volna, hogy gonoszan kacagjak egy csomó művillám alatt a sötétben, mint az olcsó horrorfilmek őrült tudósai, ha rá tudtam volna venni egy érdemi válaszra áldozatom. Nem azért, de nem tűnt túl segítőkésznek, pedig úgy hallottam, hogy pont ezek a kitetovált, ijesztő emberkék nagyon is kedvesek, de mint korábban is említettem, nagyon úgy tűnt, ő a kivétel az átlagban >->
- Na, megegyeztünk? – nyújtottam ki neki jobbom, ha megragadta, ha csak szóban mondott igent, de elég lett volna nekem egy bólintás is, vigyorogva kezdtem majdhogynem repkedni saját tengelyem körül. – És a már így összeverődtünk, mi a neved? Én Hayakawa Tasumi vagyok, nagyon örülök… azt hiszem – folytattam zavartalanul a csivitelést, kivéve az égő nikotinadagomat számból.
A víznek köszönhetően kaptam egy adag kellemes hűvöst hosszabb távra is a nadrágomba és hajamba ivódott mennyiséggel, de egyáltalán nem bántam, ahogy azt sem, hogy a fagyis felé egész végig fák alatt mentünk el, így aztán jó adag árnyékot kapva. Igaz, nem segített sokat helyzetünkön az a pár fok, de ettől függetlenül nekem szárnyalt a kedvem, nyoma sem volt már reggeli depressziómnak, ami mostanság elég gyakran jön elő, ha egyedül vagyok otthon. A fagyistól nem olyan messze cövekeltem le, mutatván, én aztán tovább nem megyek.
- Akkor veszek neked bármit is, ha megmondod! Veszek egy kását most, egyet ha megmutattad a helyet – szögeztem le ellentmondást tűrően, szigorúan csípőre téve a kezem. Anyuka vagyok, tudom hogy kell alkudni és kompromisszumot kötni…

Korán volt még, mikor a szemem az első napsugarakra kipattant volna, ha a koszos ablakok némi fényt átengedtek volna, de ehelyett arra ébredtem, hogy az utcán valaki rákönyökölt az autókürtjére. A fejemre szorítottam a párnám, de semmit sem tompított az éles zajon, így kimásztam a meleg takaró öleléséből, és pillanatok alatt használható állapotba hoztam magam a konyhacsapnál, lévén, hogy nem volt kedvem korán reggel a közös zuhanyig kislattyogni. Feltettem egy kávét, de tudtam, hogy Himo~jiisan még mélyen alszik, hiszen ma nem kellett munkába mennünk, és semmilyen lemaradásunk nem volt az anyagok terén, ami csoda számba ment. Úgy döntöttem, hogy a mai napot fényképezéssel töltöm, ezért két copfba fontam a hajam, és egy könnyű nyári ruhát vettem fel, amiben szabadon tudtam mozogni, aztán megittam a kávémat, és már mentem is volna, de tudtam, hogy ha felébred Himo~jiisan először engem fog keresni, így összekészítettem egy kis kekszet, amit gondosan elrejtettem előle a sötétkamrában. Oda még ennivalóért sem ment be, mert tudta, hogy fontos dolgaim vannak ott, és ezt tiszteletben tartotta. Egy csinos kis csomagba kötöttem a nassolni valót, magamhoz vettem a gépemet és az objektíveket, egy kis táskát, és elindultam. Himo~jiisannak a kilincsére akasztottam a reggelinek szánt kekszet egy rövid üzenettel, hogy hol leszek a nap folyamán, persze nem mintha együtt élnénk, vagy elszámolnék neki, csak hogy ne aggódjon! Aztán elindultam Ojiisan felé, aki ezúttal verekedés nélkül indult. Karakura felé vettem az irányt, lévén az ottani parkban kívántam képeket készíteni, ott mindig történt valami érdekes, talán lekaphatok néhány piknikezőt, vagy idősebbet, ahogy madarat etetnek. Nem volt konkrét tervem, élveztem a napsütést, ami már nem perzselt, de némi meleget azért adott, s száguldottam Ojiisannal, aki egy fék és kanyar kombinációval csodálatosan, centiméterre pontosan simult be egy számunkra fenntartott helyre. Kikászálódtam, majd magamhoz vettem szeretett masinámat, és végig simítottam rajta. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha nem örökíthetném meg a dolgokat egy-egy képpel, valószínűleg beleőrülnék, hogy írnom kell a megélhetésért. Meg is ráztam a fejem, elvégre ez a veszély nem fenyeget, majd elindultam, keresztül a parkon.
Szemem elé emeltem a lencsét, és azon keresztül szemléltem az embereket, a tájat, próbáltam elképzelni, hogy mi mutatna jól plakátként, vagy nagyobb méretű képként egy kiállításon, hiszen most csak saját szórakoztatásomra fényképeztem. Néhány gyerek játszott az egyik pad körül, őket fotóztam, amint egyensúlyozva versenyeznek, hogy ki ér gyorsabban át a padokon. Aztán lepkekergetésbe kezdtek, így kicsit közelebb mentem, és úgy csináltam a következő képeket, hogy a lepkék is élesen láthatóak legyenek. Leguggoltam, hogy az ő magasságukból is látszódjon az egész park, a háttér, s így még élethűbben adja vissza a játék élményét a szemlélőnek. Aztán hallottam, hogy valami kihullik a táskámból, és lepillantva láttam is, hogy egy kisebb, zöld plüss az. Érte nyúltam, s gyengéd mosoly kúszott az arcomra, hiszen az állatka Ruriko~chan egyik gyerekkori játéka volt, nem is emlékeztem rá, hogy a költözéskor elhoztam volna. Aztán éreztem, hogy egy kéz fonódik a krokodil farkára, és húzni kezdi. Az apró csemetére néztem, aki úgy gondolta, hogy most megszerezte élete első saját játékát, de eszem ágában sem volt átengedni, így visszanéztem rá, elszánt tekintetünk találkozott, és vad húzgálásba kezdtünk, amiből persze én győztesként kerültem ki, ő pedig sírva anyucihoz futott. Puhány! Így biztosan nem lesz csajod negyven éves korodig!
Felhúztam az orrom, és visszagyűrve a szökött állatot a táskámba, tovább indultam, amikor is megláttam a tökéletes modellt. Egy padon ült, és fekete kimonót viselt, ami a régi időkre emlékeztetett, úgy nézett ki, mintha egyenesen a középkorból pottyant volna a parkba. Mögötte a cseresznyefa pompás hátteret biztosított, ahogy a szél meglengetve az ágait, néhány szirmot a vállára szórt. Csak kattogott a gépem, ahogy sorban csináltam a képeket, s valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába, olyasmi, mint ami a szörnyek érkeztekor szokott. Ekkor döbbentem rá, hogy otthon hagytam az esernyőmet, így teljesen védtelen vagyok. A lánytól alig néhány méterre álltam, s kicsit elgondolkozva abbahagytam a fényképezést, és csupán abban reménykedtem, hogy egyetlen ocsmányság sem akarja most idedugni a képét.