Kíváncsi tekintettel hallgattam a farkassrác beszédét, közben pedig egyszer-egyszer bólintottam, hogy jelezzem: figyelek. Kezdtem egyre érdekesebben kinézni a fejemből. Vérfarkas? Erdők őre? Kezdett egyre inkább az a dolog foglalkozni, hogy milyen titkos laborból, vagy diliházból szalajtották a gyereket, habár az átváltozósdi azért mégiscsak bizonyította, hogy van köze a farkasokhoz.
- A nevem You Raiden, és quincy vagyok. Nagyjából ugyan az a dolgom, mint a shinigamiknak, azonban én ahelyett, hogy megtisztítanám a lidércek lelkét, elpusztítom azt. – válaszoltam a kérdésre.
Reméltem kielégítő lesz, ugyanis mindig is utáltam kérdésekre válaszolni, viszont én mégis feltettem azokat. A fiú túl furcsa volt nekem, bár az is lehet, hogy én reagáltam túl... azonban nem éreztem, hogy megakarna támadni, vagy hasonlók. És ez valahogy megnyugtatott. Érdekesnek tartottam, hogy lényegében egyik fajhoz se tartozik. Se nem ember, se nem állat...
- Attól, hogy egyik oldalon se állok, viszont még sétálhatok az erdőben... Nem szokásom kárt tenni a természetben - mondtam. - Nem csak az erdőt nem lehet megérteni... A mai világban már semmin se lehet kiigazodni. Minden hazugság...
Mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek hazugságban élnek... Saját maguk által kreált álomvilágból, melyből csak akkor léphetnének ki, ha ők, maguk akarnák elhagyni azt. Én is egy ilyen álomvilágban éltem addig a bizonyos napig.
- Érdekes... - kezdtem halkan. - A csillagok itt sokkal fényesebbek, mint a városban.
És valóban... Az emberek ostobaságának következtében a lámpákkal és a neoncsöves hirdetésekkel, na meg az óriás plazmatévékkel elnyomják az igazi természetet, az igazi csillogást. Mindig is varázslatosnak tartottam a csillagokat... sokszor volt, hogy Erikoval eljöttünk az erdőbe csak azért, hogy a csillagokat nézhessük.
- Chö... Mindegy... - hunytam le a szemem, majd Jason felé indultam. - Ajánlom vigyázz erre az erdőre, különben én küldelek át a másvilágra, értve vagyok, farkasfiú?
Tettem fel a kérdést, majd megcsapkodtam a vállát. Reméltem, hogy nem veszi sértésnek, és nem támad rám, de ha mégis ezt tenné, akkor nem kegyelmeznék neki. Végül is csak most ismerkedtünk meg, és a francot se érdekelné, ha megölném. Akkor talán magamba zuhannék egy időre, ha már néhány napja, vagy hónapja ismerném, de így valószínűleg képes lennék lelkiismeret nélkül végezni vele, akár egy kutyával. Mondjuk elég sok köze is van a kutyákhoz, de ez már mellékes...

Úgy tűnt, hogy kezdtünk összebarátkozni. Rég volt már olyan ember, akivel hasonlóan gondolkodtam az emberekről. Jó volt valakivel megosztani a gondolataimat is, még ha az egy farkasként rohangáló futóbolond is...
- Te vagy szerintem az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy jó ember vagyok – mondtam csendesen. - Legalábbis az elmúlt négy évben nem sok mindenki hangoztatta, hogy ezt gondolná rólam...
Na igen... Az elmúlt négy év, és a feleségem halála igencsak megváltoztatott... Olyanokon mentem keresztül, melyen csak néhányan. Pár nap leforgása alatt ment tönkre az egész életem. A feleségem meghalt, én vonulhattam a sittre... Még az ellenségeimnek se kívánnám ezt. Örök bizonytalanságban, és szenvedésben élni nap, mint nap.
Az eget nézve hallgattam Jason monológját, és teljesen egyetértettem vele. Az emberek csak rombolni tudnak, ráadásul saját élőhelyüket is képesek azért tönkretenni, hogy aztán újabb, ki tudja milyen magas épületeket hozzanak létre. Mindig is úgy gondoltam, hogy a természettel együtt kell élni, nem elpusztítani.
Meghívása kicsit meglepett, de mivel úgyse volt dolgom, így elfogadtam azt. Miután a fiú átváltozott ismét farkassá, elindult, s én utána mentem. Nem sokat kellett sétálni, hiszen elég közel volt a tisztás, ahol megvárt. Nem messze egy domb volt, aminek oldalában egy barlang helyezkedett el. Látszólag természet által készülhetett, de ki tudja...
- Szóval itt szoktál éjszakázni... Takaros kis kégli. – jegyeztem meg, amint beléptem a barlangba.
Nem volt rajta semmi különleges. Ugyan olyan volt, mint bármely más barlang. Az én házamtól mindenesetre kisebb volt. Igaz, hogy én nem is barlangban töltöm el unalmas éjszakáimat...

Egész kedves kis barlangban lakott ez a Jason, csupán annyi volt a probléma, hogy táborozni kellett... Már idejét se tudom annak, hogy mikor táboroztam utoljára. Talán már volt már 10 éve is, hogy egyáltalán tüzet próbáltam csiholni kövek segítségével. Miután új „szobatársam” megmutatta, hogy milyen köveket is szeretne, elindultam az erdőbe keresgélni. Lépteim nyomán meg-megreccsentek a faágak, vagy épp megrezzent egy-egy bokor, vagy fa. Valószínűleg az állatok megijedtek a jelenlétemtől, s azonnal menekülőre vették a dolgot, ahogy megérezték a szagom. Néha lehajoltam egy-egy kődarabért, és láttam, ahogy az apró sünök az avar alá bújnak az ismeretlen látogató elől. Valahogy megértettem őket... Legszívesebben én is ugyan azt tettem volna, mint ők. Elbújni az új, és ismeretlen dolgok elől... Hirtelen motoszkálást hallottam a fejem felet, majd mikor feltekintettem, egy pró mókust pillantottam meg, ahogy sietve futkároz az ágakon, s ugrik egyikről a másikra, kezében egy makkot szorongatva. Kölykeinek vihette, vagy csak épp télire gyűjtötte az élelmet. Mindig is érdekesnek tartottam az erdő élővilágát, hiszen minden állat egymástól függ. Ha nem lennének magokat termő fák, a mókusok kipusztulnának, vagy elmenekülnének, és így a nagy madarak se találnának maguknak eleséget. Örök körforgás ez, ahol a nagyobb, megeszi a kisebbet... Időközben már sikerült összeszednem a megfelelő mennyiségű követ, talán többet is, így már visszaindulhattam a táborhelyhez. Jasont már ott találtam, s látszólag elég sok fát sikerült összeszednie. Csendesen kezdtem el lepakolni a köveket, nagyjából kör alakot adva az egésznek. Sose voltam jó a síkidomok készítésében, még ha azt darabonként is raktam ki. Valahogy mindig sikerült máshogy kialakítani azt, amit szerettem volna...
- Kész... – mondtam halkan majd leültem művem mellé, majd néhány fadarabért nyúltam, hogy végre tüzet tudjunk gyújtani.
Néhány perces szöszmötölés után, végre kész lettem, így már csak arra vártam, hogy végre legyen tűz is.
- Mivel gondolom egy vérfarkas nem képes tüzet gyújtani, ezért felteszem a nagy, és nehéz kérdést... Mégis hogy fogjuk a rakás fát meggyújtani?
Azért reménykedtem, hátha hozott magával valami tűzszerszámot, hogy végre lássunk valami tüzet is, ne csak a köveket, és a fákat.

Volt egy szabad napom, amikor nem kellett semmit sem csinálni az első osztagnál. Úgy döntöttem meglátogatom az emberek világát, hisz úgyis régen jártam ott és lazulok egy kicsit. Nem volt konkrét célom, így elindultam egy irányba és mentem amerre a lábam vitt. Békésen sétálgatok, amikor hirtelen két, számomra érdekes lélekenergiát érzek. Nem tudom mire vélni és elindulok az energiák irányába. Amikor oda érek egy shinigamit és egy embert látok meg. Legalábbis embernek látszik, de a lélekenergiája nem ezt mutatja. Közelebb merészkedem és megnézem mit csinálnak, majd látva, hogy gyakorolnak valamit odalépek hozzájuk és kicsit félve, hogy megzavartam valamit megszólalok.
-Helló. Éreztem a lélekenergiátok és ide jöttem. Mit gyakoroltok? Már persze, ha nem vagyok tolakodó. - kezdtem kedvesen és reméltem, hogy nem okoztam semmi nehézséget.

Némán hallgattam végig a helyettes shinigamit, s beleegyezését hallva elmosolyodtam. Most már biztos vagyok benne, hogy még nem hivatalos helyettes, csupán önkényes munkát végez itt, Karakura város területén. Még is, neki köszönhetjük, hogy mostanában nem volt annyi dolgunk. S bár sose voltam ember, annyi jó indulat még is szorult belém, hogy legalább egy kicsit megkönnyítsem dolgát, ha már képes vagyok erre. Beszédje végén elhangzó „Shinigami-san” kicsit rosszul érintett. Világéletemben megköveteltem a tiszteletet és ez, az után sem változott, hogy el kellett menekülnöm Soul Society-ből. Barátságos egyénnek tartottam magam, de az ismerkedés elején gyakran próbáltam magam olyannak mutatni, amilyen nem vagyok.
- Szerintem a legalkalmasabb edzés, az élet-halál harc. Legtöbben akkor vagyunk képesek a maximális teljesítményünket nyújtani, mikor az életünk múlhat rajta. Lehet, te úgy véled, hogy mindenegyes küzdelem során mindent bemutatsz, ám ez nem így van. – itt kisebb hatásszünetet tartottam, s körülnéztem, mivel egy újabb lélekenergia forrás tartott felénk.
~ Ez, hogy lehet? Hiszen én teljes mértékben elrejtettem a reiatsumat. Lehet, hogy ennek a srácnak is már akkora az ereje, hogy a halálistenek megérezték? – vakartam meg a tarkómat, erősen elgondolkozva, majd rájöttem, hogy be kéne fejeznem a hegyi beszédet.
- Szóval a mai napon megtudod, mit jelent igazán teljes erőből küzdeni. – pillantok a még mindig közeledő shinigami felé, akinek körvonalai hamarosan kirajzolódtak a távolban. Halk sóhaj kíséretében ismét az ifjú helyettes halálisten felé fordulok, nem törődve a váratlan látogatóval. Inkább úgy fogom ezt fel, hogy lesz kivel küzdenie Iratuzanak.
- Nos, akkor kezdjük! Bármit bevethetsz, én egy darabig csak Kidoukkal fogok támadni. – mondtam majd a Iratuza felé mutattam.
~ Hadou 1: Shou. – mondtam ki magamban a technika nevét, ami egy kisebb lélekenergia hullámot hozott létre, s nagy erővel hátralökte a helyettes halálistent. Ekkor érkezett meg a shinigami.
- Üdv. Próbál igazi shinigamiként harcolni. – böktem a helyettes shinigami felé, majd vártam a támadását.

Miután sikerült összeszednem a szükséges köveket, visszatértem, majd egy kört alakítottam ki belőlük, ahol Jason már el tudta intézni a tüzet. Be kell vallanom nem volt rossz ötlet, hogy hozott magával egy gyújtót, mert ha nem lett volna nála, valószínűleg órákig szórakozhattunk volna a kövekkel, hogy megfelelő tüzet gyújtsunk.
- Remek. – mondtam halkan, amikor az apró gallyak lángra kaptak.
A sárga, és vörös fényben pompázó lángocskák egyre csak terjedtek, mígnem birtokukba vették az egész rakás fát. Valamiért mindig félelmet keltett bennem ez a melegséget adó, ám pusztításra hajlamos „lény”. Félek tőle, de mégis gyönyörűnek tartom, ahogy boldogan táncol, s világítja meg a sötétséget.
Sikerült kicsit belebambulnom a tűzbe, így csak foszlányokat hallottam a farkassrác mondandójából, viszont ezek elegek voltak, hogy nagyjából képes legyek összerakni, hogy mit is mondott.
- Nem… nem igazán félek tőlük – válaszoltam a tűzbe bambulva. – A farkasok olyanok, akár az emberek... Akkor támadnak, ha veszélyben érzik magukat, vagy ha épp az ösztönük súgja.
Na igen… vannak, akik azt mondják: az emberek se különbek az állatoktól. Ugyan olyan ösztönlények, mint bármelyik másik állat. Lehet, hogy igazuk is van… Hiszen lényegében az emberek se sokban különböztek évmilliókkal ezelőtt az állatoktól.
Csend állt be kettőnk között. A tűz halk pattogása tisztán kivehető volt a csendben. Az állatok hallgattak. Valószínűleg a tűz tartja őket távol, vagy pedig az, hogy én itt vagyok. Kitudja… Mindenesetre kezdett egyre inkább zavarni ez a néma csend, így úgy gondoltam, visszatérek a nyüzsgő városba.
- Ne haragudj, de most mennem kell – álltam fel, majd poroltam le a nadrágom. – Érdekes srác vagy. Csak vigyázz, nehogy a rossz oldalra kerülj, mert akkor mindenképp végzek veled. – mondtam halálos komoly kifejezéssel, majd hátat fordítottam és elhagytam a helyszínt.

//Köszi a játékot! //

*Már egészen alkalmazkodtam Hueco Mundohoz. Ismerem a rendet, és a formális köszönést is megtanultam. Na persze, még mindig nem értem, hogy mi abban a jó, ha egy espada parancsait követem. Valami olyasmi lehet, mint a kapitányi rang Soul Societyben. Nincs sok kedvem ismét a beosztottat játszani, ám legalább nem kell úgy tennem, mintha a kedves, segítőkész és mosolygós titkáérnő lennék.
Az emberek világa már nem jeéent nekem sok kihívást, hisz megannyiszor jártam itt, amíg a Verashu Suwun nevet viseltem. Mégis, most egy teljesen más szempontból tapasztalhatom meg a dolgokat. Most nem én leszek az, aki írtja a hollowkat, ehelyett én fogom irányítani ezt a kicsi sereget. Ez a csorda hollow, akit magam köré gyűjtöttem - persze csak a saját szórakoztatásom céljából - olyan gyenge, hogy maximum egy akadémiai tanulónak vagy egy gyengébb shinigaminak okoznának kihívást. Például egy negyedik osztagosnak. De hát mit is számít ez? Én csak kacagok egy fán, míg az újdonsült kis házikedvenceim bámulom, akik a fák között rombolnak, és lelkeket tépnek szét. Én, én pedig csak nevetek rajtuk. Csak egy mészárlást figyelek az arénában. Tényleg szórakoztató, ahogy az egyik kislány lelke hangosan visong és könyörög segítségért. Azt hiszi, hogy majd én megmentem...
Szórakoztat a látványa, úgyhogy úgy teszek, mint aki megérti őt. Intek a hollowknak, hogy egy kicsit maradjanak nyugton. Gondolom, az emberi alakom megtéveszti szegényt. Olyan naiv, olyan ártatlan... Különös örömmel telt el, amikor eltépem a torkát. S hogy miért? Csak puszta szórakozásból. A tébolytól és a vértől megrészegült elmém kacajra készteti testem. Ennél már nem lehet jobb ez a nap... Imádok arrancarként létezni. Különösen Verashu Suwun nélkül.
Amikor egy ismerős lélekenergiára felfigyelek, egyből megváltozik az előbbi gondolatom. Mégis lehet ez még ennél is jobb. Sose fogom ezt a lélekenergiát elfelejteni. Ez az a személy, aki a kapitányomnak merészelte nevezni magát. Vagyis még mindig annak tartja magát... A másik felem számára, természetesen. Akitől csak még jobban undorodok belegondolva abba, hogy ő hősként tekint a kapitányára. Csak mert nem röhögte pofán a bögrés esetnél.
Lélekenergiám egyből elrejtem; tudom jól, hogy egy harcban esélyem se lenne ellenem, de gyanítom, hogy nagyon megkavarnám Verashu Suwun életét azzal, ha Watanabe Yuusuke előtt mutatkoznék. Remélem, azért nem öli meg a szerencsétlen párát. Azt én szeretném. Elég az, ha kicsit megtöri őt. Kezdetnek megteszi. És üdvözlő ajándéknak is.
Gondolom, a kapitányt a sok hollow jelenléte csalta ide. A gondolat valahogy nagyon vidít; szemeim őrülten forognak gödrügben, hogy aztán elinduljak arrafelé, ahol a kapitány lehet. Igen, a legtöbb holoow-val már végzett, de az én jelenlétemről még nem tud. Egészen addig, amíg "Verás", cserfes hangon rá nem köszönök a háta mögött. És amikor megfordul... Akkor pedig teszem az ártatlant. Mint aki csak most szabadult az irodájából, és észre se vette, hogy arrancarrá változott.A naiv kislány szerepe valahogy mindig könnyen ment nekem.*
- Jó reggelt, taichou! - *köszönök rá, és meresztem rá a Verára oly jellemző, csillogó bociszemeket. Tudom jól, hogy veszélyes kis játékot űzök, de hát kockáztatás nélkül nincs eredmény.
A külsőm és a hangom is pont olyan, mint a hadnagyáté; amikor meglát, biztosan nagyon le fog döbbenni, és a sötét tekintet sem lepne meg. De nem hiszem, hogy egyből rám támadna. Majd csak akkor, ha az első döbbenete kicsit leülepedett.*
- Azt hittem, most az irodában van... Hiszen emlékszik, tegnap este átvittem az aláirandó iratokat. Vagy máris végzett velük? - *lépek előre egy lépést, és teszem tovább az értatlant. A fejemet kicsit oldalra billentem, a lyuk a jobb kezemen pedig még ebből a szögből is elég látványos. Bizonyára maradandó emlék lesz Watanabe taichou számára.*

Mostanában egyre több hollow támadás történt Karkurában. Hétfőn hétre egyre több jelentés érkezett a Seireiteibe, hogy lelkeket, embereket támadnak meg a hollowok, főleg Karakura szélén, az erdő fele. Gondterhelt arccal olvasgattam egy épp ilyen jelentést az irodámban, amit még tegnap hozott Suwun egy köteg másik papírral, jelentéssel együtt, és ez volt legfelül. Kétségkívül kifogástalanul látta el a hadnagyom a munkáját, nem lehetett rá panasz. Megérdemelt volna már egy kis szabadságot, és úgy gondoltam, valamikor meg is jutalmazom majd a közeljövőben, elvégre kijár neki, ha ilyen keményen dolgozik. Mostanában kicsit meg változott a viselkedése is, ez talán annak köszönhető, hogy összejött, vagy összejárt az egyik tisztemmel, Kai-al. Nekem is jobb volt így, nekik is, mindenkinek.
Homlokráncolva olvastam a jelentést tovább, és teámat kortyolgattam. Szép időnk volt, kellemes, se nem túl meleg, se nem túl hideg. A langyos szellő meg-meg lobogtatta a függönyöket az ablakon. Hát már semmi sem szent ezeknek az állatoknak? Ez hiányzik neki, hogy levágjuk őket? Megkaphatják. Döntöttem, magam járok után ennek a dolognak. Ha az arrancarok, vagy espadák keze van a dologban, nem küldhetek tapasztalatlan tiszteket a helyszínre, mert vérontás lenne csak belőle. Ide egy kapitány, vagy egy hadnagy kellett. Nem akartam Suwunt küldeni magam helyett, nem akartam még ezt is rá hárítani, volt elég dolga épp. Különben is, nem volt az a harcos fajta, én meg úgy sem gyakoroltam mostanában, csak lazsáltam, jót fog tenni ez a kis mozgás.
~ Nem kéne többed magaddal menned? Nem tudunk erről az egészről semmit, csapda is lehet. - szólalt meg fejemben zanpakutom hangja. Furcsálltam is, hogy mostanában nem beszéltünk annyit. Ez is mutatja, hogy nem harcoltam jó ideje már. Mióta Slarint elintéztem, nem volt dolgom nagyobb ellenféllel. Nem mintha Ő olyan nagy lett volna. Gyakorlatilag félkézzel intéztem el, cöhh, naiv kis liba.
- Éppen ezért nem fogok több embert vinni. Ha csapda, vagy felszívódok, vagy elesek, egymagam. Nem kockáztatom más életét. Most pedig ideje indulni. - mondtam komor arccal, közben felálltam az asztalomtól, és kiléptem az iroda ajtaján. Első utam Suwunhoz vezetett, akinek meghagytam, hogy házon kívül leszek este, mert dolgom van, és addig intézze helyettem az osztag dolgait.
- Csak pár óráról van szó, estére visszaérek. - jelentettem be hadnagyomnak, majd elindultam a senkai kapu fele. Kapitányként nem kellett külön engedély, vagy külön indok ahhoz, hogy elhagyhassam SS-t. Ha menni akartam, mentem, senki sem mert ellenállni. Úgy is kellett már egy kis levegőváltozás, így egybe kötöm a kellemeset a hasznossal. Kinyújtóztathatom elmacskásodott tagjaim, és felgöngyölíthetem ezt az ügyet. A két őr nyomban megnyitotta előttem a senkai kaput, nem kérdeztek, én pedig egy shunpova lel is indultam Kakarukra felé. Nem sokkal ezután meg is érkeztem, és továb bfolytattam a shunpozást, a város széle felé, ahonnan a legtöbb támadást jelentették. Fehér haorim zászlóként lebegett mögöttem a menetszéltől. Kellett már egy kis gyorsaság. Közeledtem az erdő felé, és egyre jobban lehetett érezni a hollowok jellegzetes lélekenergiáját. Valószínűleg egy csapat gyenge lidércről van szó, akik állatias ösztöneiknek hódolnak, és lelkeket mészárolnak az erdőben. Ezek nem érdemlik meg, hogy létezzenek, egyik arrancar, vagy hollow sem. Néhány perc további shunpozás után közel értem a hollowokhoz, és megfigyelhettem, ahogy tombolnak. Undorodva ugrottam le közéjük, és intéztem el az összeset. Még a kardomat sem kellett használnom, puszta lélekenergiámtól elporladtak. Gyengék, pedig csak megeresztettem kicsit, ha ettől elhullottak, mi lett volna, ha az egészet kiengedem? Elégtétellel nyugtáztam, hogy ebben az erdőben sem lesz több hollow támadás remélhetőleg, és elég elrettentés volt a többi számára ez az kis eset. Épp indultam volna vissza, mikor meglepő dolog történt. Egy nagyon ismerős hang szólalt meg a hátam mögött, és mikor hátra néztem, a hadnagyom állt előttem, és nézett rám nagy szemekkel.
- Suwun! Mit keresel Te itt? Azt mondtam, hogy míg távol vagyok, intézd az osztag ügyeit. - mondtam neki kicsit mérgesen, mert ha egyszer valamire megkérem a hadnagyom, én, a beosztottamat, akkor annak kutya kötelessége azt csinálni, amire kértem.
- Éppen azért vagyok itt, mert elolvastam néhányat belőlük. De még mindig nem tudom, hogy Te mit keresel itt. Magyarázatot várok, halljam! - mondtam kicsit türelmetlenül. Valami nem stimmelt a lánnyal. Tisztám emlékszem, hogy ott hagytam az irodájában, és utána indultam el. Lehetetlen volt, hogy ennyi idő után beérjen. Kezén meglátok egy lyukat, ami félreérthetetlen dologra enged következtetni. De nem, az lehetetlen!
- Várom a válaszod, Suwun. - mondtam gyanakvó hanggal. Ez az egész kezdett nagyon különös lenni.

*A volt kapitányomnak sokkal kevesebb az esze, mint azt feltételeztem róla. Egy dolog, hogy sikerült teljesen behálóznom őt is, mint úgy általában mindenkit. Elértem azt, hogy a kedves, szófogadó és dolgos hadnagyaként tekintsen rám, akiben mindig meg lehet bízni. Persze, képességeimet tekintve ez nem is meglepő. Azt hiszem, hogy itt az ideje összetörni a rólam alkotott elképzeléseit. És persze beletiporni a lelkébe, apró üvegszilánkokra zúzva azt. A testét majd máskor tiporom el. Majd ha elég erős leszek hozzá. Ám először a célom Suwun megtörése. Alig várom, hogy visszaérjek Las Nochesbe, és hogy a szobámban, az ágyamon elterülve figyeljem a műsort. Majd megiszok egy pohár finom vörösbort, ízlelgetem egy darabig, aztán hátradőlök az ágyon, lehunyom szemeim, és megkeresen a kapcsolatot a másik felemmel. Nem fogom megszállni, csupán látom majd, amit ő is. És hallom is, amit ő. Látni fogom, ahogy a kapitány kis híján ízekre szedi őt, és hallom majd, ahogy ordítozik vele. Bár általában a "bízz meg bennem" arcát mutatta nekem Watanabe taichou, gyanítom, a sötét oldala sokkal kegyetlenebb, mint amilyennek Suwun, vagyis Vera előtt mutatja önmagát. Biztos vagyok benne, hogy képes lenne úgy őrjöngeni, mint egy megvadult rinocérosz. Csak egy állat, akivel játszadozok egyet. Veszélyes játékot űzök, de hisz ez adja meg a szépségét, és ez az, ami annyira vonzóvá teszi a folyamatot. Megéri azért a mosolyért, amit majd a mai víziók fognak arcomra csalni. Nem, ez nem az a műmosoly, amivel Watanabe taichou előtt tetettem az agyam. Ez az igazi kéjes vigyor, ami könnyedén az arcodra fagyhat, ha nem vagy elég óvatos. S persze nem kérdés; csak annyi nyomot hagyok magam után, amennyi feltétlenül szükséges. Azt akarom csupán, hogy kicsit gondolkodóba essenek. Amilyen idióták, úgy se fognak egyhamar rájönni arra, hogy mi is van a háttérben. S arra sem, hogy valóban nem Verashu tehet arról, hogy én létezem. Vagyis... ha úgy vesszük, mégis. Minek kellett újjászületnie? Megvoltam én nélküle. Ha a kapitány nem játsza a hőst, akkor talán még most is az iratok fölött görnyednék kedvenc társaságom, A Hangokat hallgatva. Szép élet volt az, még most se lenne ellenemre. A dühtől és félelemtől remegő tisztek váltják egymást a sorban, míg én magamban azon nevetek, amiért ilyen könnyen hagyták magukat... Patetikus alakok, akik azt hiszik, hogy képesek az én magasztosságomat felülmúlni. Ők még mindig Seireiteiben poshadnak, én pedig már szabad vagyok. Las Noches olyan távlatokat nyit meg előttem, amiket ezelőtt Soul Society soha.
Azt hittem, sokkal feltűnőbb rajtam a változás... A shinigami egyenruhát felváltotta az arrancar uniformis, s a maszkom... Elég jól látható helyen van az, ami megmaradt belőle. Már értem, miért hallottam annyi arrancartól, hogy a shinigamiknak nincs agyuk, ez mindent megmagyaráz. Idióta... Most majd tanítok neki egy-két leckét. Nem, nem szeretnék komolyabb harcba keveredni. Van annyi eszem, hogy tudjam, esélyem se lenne. Ettől függetlenül eljátszadozok vele. Most is egy játékban vagyunk; persze hiényoznak azok a képességek, amiket régi zanpakutom szolgáltatott. Már nem tudom azt a "saját valóságot" megteremteni. Ráadásul azt hiszem, hogy Verashu pedig magasabb szintre vitte ezt a művészetet. Fejlődött. Sokat. És ez cseppet sem tetszik.
Fejemet természetellenes módon döntöm a vállamra; ettől úgy nézhetek ki, mint akinek ki van törve a nyaka. Hatalmas bociszemeimmel pedig ártatlanul pislogok a kapitányra, miközben egy lépéssel közelebb megyek. Lassan kezdem elengedni a lélekenergiám, hadd érezze, hogy valójában ki vagyok! Kétség kívül nekem itt a helyem, nem pedig az ő világukban.*
- Csak segítettem egy eltévedt kislánynak... - *emelem fel a friss vértől piszkos, bal kezemet; azt, amivel nemrégiben elintéztem azt a lelket. Hangsúlyom pedig még most is olyan ártatlanul cseng, mintha ugyanaz a kis nyuszi lennék, aki valószínűleg most Kai-al tölti az idejét. Vagy éppen egy kispárnát magához szorítva szenved azért, mert Kai nem nőként tekint rá, és mással randevúzgat. Olyan naiv szegény... muszáj lesz megtörnöm.
A vér még nem száradt rá a kezemre, jelezve ezzel, hogy csak nemrégiben követtem el a kis "gyilkosságot". Nem táplálkoztam, csak elpusztítottam. És miért? Mert megtehetem. Ahogyan azt is, hogy eközben úgy viselkedjek a kapitánnyal, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy én itt vagyok, ráadásul "arrancarnak öltözve". És persze, most engedem, hogy a kapitány lássa a szemeimben lakozó őrületet. Ott lobog a lángjuk a szemeimben. Kiolthatatlan, tébolyító, félelmetes... Ez tesz engem olyanná, amilyen vagyok.*

Kezdett nagyon gyanús lenni a helyzet. Nem elég hogy holmi utolsó kis hollowok randalíroznak Karakurában lelkekre vadászva, és nekem kell ilyenekkel foglalkoznom, ahelyett, hogy mást küldenék, még a hadnagyom is feltűnik a a tetthelyen, furcsa ruhában, és még furcsábban viselkedve. Világosan megmondtam neki, hogy maradjon az osztagban, és intézze annak a dolgait, míg én távol vagyok, mert úgyis csak pár óráról lett volna szó. Amúgy is tudtam róla, hogy nem valami nagy harci mester, előnyben részesíti az irodai munkát, így Őt nem is akartam volna kiküldeni ide, na de hogy egy parancsot megtagadjon? Másnak ismertem, és eddig ilyen nem fordult elő, szóval mindenképpen magyarázatot kell követelnem. gyanakvó arckifejezéssel vártam hadnagyom válaszát. Nyugtalanító volt a helyzet, és az sem segített rajta, hogy az egyik kezén egy gyanús lyuk volt. De nem, shinigamiból nem lehet arrancar, az képtelenség. És még ha lehetne is, Suwun nem olyan, mint aki csak úgy gondol egyet, és shinigamiból átkasztolódik arrancarnál egy pillanat alatt. Nem merné elárulni a kapitányát. Aztán kérdésemre felemelte kezét, amiről kis patakként csöpögött a vörös vér a földre. Kerekre tágult szemekkel néztem hadnagyom végtagját és nem akartam hinni a fülemnek, és a szemeimnek.
- Úristen. Te ölted meg, nem a hollowok! - ütött bennem fel a felismerés, és elsöpört minden józan gondolkodást. Elképedve néztem a lányra, aki eddig makulátlan, kifogástalan munkát végzett a hadnagyi irodában, most pedig hidegvérű gyilkossá vált. De mitől? Vajon mi késztethette efféle őrületre? A hadnagyom, aki eddig egy légynek sem tudott ártani, hirtelen hidegvérű gyilkossá vállt? Nem hogy nem tudott volna, nem is mert volna ártani senkinek sem, nem volt hozzá elég bátorsága.
- Hogy tehetted? És...miért?- kérdeztem szinte megsemmisülve, remegő hangon a lánytól. Kezdett bennem megvilágosodni a felismerés, hogy nem csak hogy megölt egy kislányt. Ez volt a kisebbik rossz. Volt egy sokkal rosszabb. Az árulás. Hát Yuu-chan után újra át kell élnem, hogy egy közel álló személy elárul engem? Elárulja a 10. osztagot, elárulja a Seireiteit, és ami a legrosszabb, csatlakozik Aizenhez, ahhoz a mocsokhoz? Ez elfogadhatatlan! Hirtelen sírni támadna kedvem, ám ez nem fog megtörténni, nyelek egy nagyot, majd sóhajtok egyet, hogy lenyugtassam magam, ezután ránézek a lányra. Szemeimben nyoma sincs sajnálatnak, megértésnek, vagy kegyelemnek. Senkinek sincs kegyelem, aki elárulta a Soul Societyt.
- Verashu Suwun, én, mint a 10. osztag kapitánya, és mint közvetlen felettesed, azonnali hatállyal felmentelek a hadnagyi posztodról, és a Seireitei, valamint a 46-ok tanácsa nevében letartóztatlak. Add át a kardod, és ne próbálj meg ellenállni, vagy elmenekülni, esélyed sem lenne. - mondom halkan az ítéletet, és várok, hogy az exhadnagy teljesítse a parancsaimat. Ha maradéktalanul megteszi, és engedelmeskedik minden parancsnak, talán megússza, hogy kivégezzék, és bezárják a megbánás tornyába évszázadokra, ellenkező esetben...
- Undorodom tőled...mondd megérte ez az egész? Megérte elcseszni az életed?! -mondtam csendesen. Még mindig nem tudtam elhinni. Hát mindenki megbolondul? Mindenkinek elveszi az eszét az őrület, a szűnni nem akaró hatalom és becsvágy? Senkiben sem lehet már megbízni?
- Add a kardod, vagy én fogom elvenni tőled, Suwun. - csattant immár idegesen a hangom. Nem akartam bántani a lányt, azonban ha nem csinálja azt, amit mondok, kénytelen leszek bekeményíteni.

*Buta-buta kapitány. Nem fogja fel, hogy nekem közöm nincs az édes és aranyos kis Verácskához, akit mindenki szeret. Shinigami múltam pedig már csak emlék, semmi több. A régi zanpakutomhoz sem kötődök. És az olyan személyek, mint Watanabe taichou is csak egy kellemetlen szálka az ujjamban, amik arra a borzalmas időszakomra emlékeztetnek, amit Soul Societyben átéltem. De én már nem Verácska vagyok, és nem is Suwunka. Én Eras vagyok, egy teljesen más személy, akit a kapitány igazából nem ismer. Most csupán kiélvezem a köztem és Suwun közt lévő hasonlóságokat, és az emlékeket, amiktől nem tudok megszabadulni, hisz belém lettek égetve. Vajon ha én kisütném a taichou agyát, neki is annyira fájna, mint nekem?
A fejemet unottan forgatom, és a kezem is leengedem már. Még mindig csöpög róla annak a kislánynak a sós ízű vére. De a taichou ne féljen, gyorsan végeztem vele... Nem tudott sikoltani.
Időnként teszek egy-egy közelítő lépést, hogy ezzel Watanabe kicsit fenyegetve érezze magát, de a fegyveremhez nem nyúlok hozzá. Na persze az erőkülönbség adott, és egy igazi csatában esélyem se lenne ellene, de egy kis játéktól nem fosztom meg magam. Csak egy kicsit kínozni akarom. Na persze nem fizikailag. Látni akarom , amint összeomlik a Suwunról, a tökéletes hadnagyról alkotott képe. És persze azt is, amit majd Verával fog tenni. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megúszni szárazon. Ő pedig ebben a pillanatban gyanútlanul dolgozik az osztag ügyein... A bárányka bekerítve, én pedig hamarosan megfélemlítem. Előtte persze egy másik báányt küldök. Egy olyat, aki egy ideig farkasnak képzeli magát. Csak egy kis embermanipuláció, meg persze téboly...*
- Gyorsan csináltam, nem szenvedett sokat. Ahogyan az Akadémián is tanultuk. - *válaszolok a régi kapitányomnak olyan hangnemben, mintha csak megdícsért volna, amiért olyan tökéletes munkát végzek. És hogy hogyan és miért? Csak mert megtehetem. Semmi különösebb oka nincs ezt leszámítva.*
- De taichouuuuu, csak most szabadultam ki a börtönömből, végre szabad vagyok! Mulatni akarok! - *mosolygok a szemeimben kavargó őrülettől vezérelve. Mintha csak sakét inni hívnám el a kapitányt. Olyan mindegy, mindkettő remek szórakozás.
Hideg beszéd, amit Watanabétól kapok holmi letartóztatásról. Hideg, ami végigfut a hátamon, mégis úgy tűröm, mintha ott sem lenne az a jégkocka. Vajon hányszor hangzott már el ez a pár mondat? És volt-e valaha olyan, hogy valaki önként meg is adta magát?*
- Hát jól van akkor... Már amúgy sem én vagyok a hadnagya. Már nagyon régóta. - *szemlesütve, megbánást színlelve közeledek a kapitány felé, nyomát se mutatva ellenállásnak. Aztán, amikor azt mondja, hogy undorodik tőlem, megtorpanok; nagyjából félúton lehetek ekkor, és értetlenkedve nézek rá a taichoura.*
- Taichou, mégis hogy mondhat ilyet? Éppen most teszem rendbe az életem. Csak nem gondolja, hogy életem végéig aktakukac akarok lenni? Ön borzalmas kapitány volt. Nem vette észre az igazi betegségem. Nem tudott megmenteni, ezért segítettem magamon. - *tartok egy kis hatásszünetet, aztán folytatom.*
- És most itt vagyok. - *mosolygok úgy, mintha a Szűz Mária arrancar megtestesítője volnék, ezután pedig egy sonidoval a kapitány mögé kerülök, és remélhetőleg sikerül legalább a fejét eltalálnom úgy, hogy pár métert repüljön. Tudom, hogy hamar távoznom kell a helyszínről, ha még szeretném élve megkínozni Verát, de nem tudom visszafogni magam. Ahogy azt a kitörő kacajt sem, ami bennem bujkál.*

A hadnagyom árulása legalább olyan mélyen megrázott, mint Yuu-chan tette még anno. Igaz arról utólag kiderült számomra, hogy kényszerű árulás volt, és a nagyobb jó érdekében választotta a kisebbik rosszat Yuu-chan. Reménykedtem, hogy most is valami ilyesmiről volt szó, és csak Vera "betegsége" szállt el egy kicsit, ám amit tett, így is megbocsájthatatlan volt. Betegség volt vagy sem,elárult. Engem, az osztagot, a Seireiteit. Ez pedig elfogadhatatlan! Egy hadnagynak több esze is lehetne! Legszívesebben lekevertem volna Suwunnak egy pofont, hogy észhez térjen, ám ez nem változtatta volna már meg a múltat, a bűntettet, amit már véghez vitt. Nem tudtam elhinni, nem is akartam elhinni, ám a lány kezéről lassan a földre csöpögő vér látványa félreérthetetlen volt. Egy shinigami sem tett volna ilyen fajta kegyetlenséget. Csak hogy a lányban már nyoma nem volt a shinigami lét szikrájának sem. Már rég feltűnt a fején a félreismerhetetlen maszk, és a kezén a lyuk, ami azt bizonyította, hogy egy arrancarral állok szemben. Az ugyan rejtély volt számomra, hogy hogyan vitte végbe mindezt, és hogy vált azzá a lelketlen szörnyeteggé, aki előttem áll, de kétségem sem volt afelől, hogy Aizen keze volt a dologban. Suwun is ez érzéketlen szörnyeteggé vált, akit csak a gyilkolás, a pusztítás, és mások kínzása érdekelt, és aki hírből sem ismerte a "jó" fogalmát. Eldöntöttem, nem én fogok ítélkezni, és megölni Suwunt, majd a 46ok tanácsa ítéletet mondd felette, nekem már senkim sem volt, sem hadnagy, sem ismerős, semmi. Én csak odaviszem eléjük, ha kell erőszakkal is. Undorodtam tőle. Kérdéseimre úgy válaszolt, mintha csupán egy könnyed beszélgetésen vennénk részt, mikor két ismerős, akik rég látták egymást, újra találkoznak egymással és kellemesen elcsevegtek.
- Van képed viccelni még ezzel? Az lenne a dolgod, hogy meg védd, nem hogy elpusztítsd a lelkeket! Miféle téboly szállt meg, hogy ezt tetted?! - mondtam immár érzelmektől magasabb hangon.
A válaszból, és a lány szemeiből sugárzó téboly már biztossá tette számomra, hogy rég elveszett minden remény Verashu Suwun számára, elárult végleg mindenkit. Így már nem kellett visszafognom magam, ha esetlgk elmérgesednének a dolgok, bár úgy gondoltam, nem merne megtámadni a lány, hisz a kapitánya voltam, és a felettese. Végre történt valami, mintha Suwun megbánást mutatna, és úgy döntött, nem érdemes ellenállni, így gond nélkül vihettem a büntetőbíróság elé. Közben megjegyzem csendesen, hogy undorodom tőle, ami teljes mértékben igaz volt. Undorító, amit tett, és amit még tett volna.
A válasz, amit kapok, ha lehet, még jobban megráz. Nem is, már nem a megrendültség gyűlt és gyűlt bennem, hanem a harag, hogy itt és most megbüntessem kegyetlenül a hadnagyom, ahogy Ő bánt el ki tudja hány ártatlan lélekkel már Karakurában.
- Hogy én, rossz kapitány? Ha nem viszlek el kutyát venni, talán már nem is élnél, mert a szánalmas, undorító betegséged miatt már rég megölted volna magad. Tehetsz egy szívességet, és megköszönheted! Nekem köszönheted azt, hogy egyeltalán nem őrültél teljesen meg, és Te voltál a 10. osztag hadnagya! Nekem köszönhetsz mindent! Úgyhogy jobb, ha önként adod fel magad, és nem próbálsz elmenekülni.- mondtam egyre csak gyűlő haraggal a hangomban.
Megtörtént az, amire nem számítottam. Fellázadt ellenem volt hadnagyom, és rám támadott. Hát még mindig nem értette? Fel sem ért hozzám erőben, mint ahogy a legtöbb szánalmas arrancar és espada sem. Ők még csak nem is álmodhattak arról a hatalmas erőről, ami a birtokomban volt!
Egy könnyed shunpoval léptem elő néhány métert. Nem kellett megerőltetnem magam, gond nélkül nyomon követhettem ennek a gyenge kis arrancarnak az útját. Ám a tudat, hogy rám támadott, csak tovább növelte az amúgy sem kicsi haragomat.
- Hogy mersz rám támadni?! Hogy mered megtámadni a felettesed?! Te utolsó kis liba! Most ástad el magad végképp nálam! - üvöltöttem magamból kikelve, majd megindultam a lány felé. Egy villámgyors shunpoval, amit még egy akpitány is alig tudott volna szemmel követni, ott termettem a lány előtt, és a mellkasa felé suhintottam egyet Aokival, hogy ezzel egy szép vágást ejtsek rajta, ha eltalálom. Nem, nem akartam megölni. Amit a 46-ok tanácsától kapna, fel sem érne a halállal, Ők százszor és százszor jobban értettek a kínzáshoz, mint én. Én csak megtorolni akartam a sérelmeimet.

*Milyen egyszerű lélek is a volt kapitányom... Watanabe taichou pont úgy reagál, ahogyan azt elvártam tőle. Düh és harag dúl most benne, miközben ismételten felteszi a szabványkérdést: miért? Olyan kiszámítható... Belőlem már hiányoznak az érzelmek, üresség vagyok. Csak egy fekete lyuk az, ami kívánja, szívja magába ezeket az érzelmeket. Igen, szüksége van rá, elnyeli az összeset, minden gyűlöletet, megvetést és szánalmat, amit a kapitány irántam, a volt hadnagya iránt táplál. Mint egy örökké éhező test, s akármennyit eszel, az nem elég. Hisz minden eltűnik, amit magadba erőltettél. Azzal a különbséggel, hogy én nem szenvedek az érzeleméhségtől, csak egyszerűen magamba szippantom mindet. Az a néhány érzelem, ami átfut rajtam, a harag, a gyűlölet, a megvetés, a felsőbbrendűség, vagy épp a kéj és az elégedettség, csupán pillanatnyi örömök számomra, semmi több. Néhány rövid momentumot szereznek nekem, egy-egy gyümölcs a közönyösség kertjében, melyben tengetem mindennapjaim. Mégis, egy valami még mindig tovább fűt, hajt a célom felé, elég akaraterőt adva ezzel ahhoz, hogy élni akarjak. Élni! Hisz cél nélkül nem érdemes élni, még ebben az egészen szokatlan létformában sem. Nekem viszont megvannak a céljaim. Gyűlölöm őt, aki a másik részemnek titulálja magát, és vágyakozok a megsemmisítésére. Érzelmek nélkül élek bár, mégis vannak olyan érzelmeim, amik állandóak maradnak. Hisz csak így emlékezhetek a célomra, létezésem egyetlen értelmére. Hogy végre megszakítsam a köteléket, és végezzek Verashu Suwunnal, miután meggyötörtem a lelkét. S hogy utána mi vár rám? Úgyis felfedezek utam során pár titkot, amit érdemes lesz megfejteni. Tán találok köztük újabb életcélt, ami pótolja az üzemanyagként funkcionáló minimális érzelmeket. S ha még sem találok semmi, ami pótolja a hiányérzetet, akkor önként vetek véget életemnek. Szemrebbenés nélkül megtenném. Nem félek a haláltól, csak az oda vezető út az, ami némi természetes riadalmat és pánikot kelt bennem. Azt hiszem, még mindig túlságosan... emberi vagyok.
Volt kapitányom nem hiába érdemelte ki a rangját. Erősebb nálam, ám nem is az a célom, hogy legyőzzem. Egyenlőre megelégszek azzal is, hogy időben elsonidozok a kardsuhintás elől, magamban pedig a dühödt arckifejezésén élvezkedek. Mennyivel jobban áll számára! Hisz EZ az ő igazi valója, amit én most kiprovokáltam belőle. Csak egy szánalmas ösztönlény, aki hagyja, hogy a harag vezesse tetteit. A kedves és megértő kapitány álarcát már épp ideje volt levetnie. Maszk maszk hátán... vajon hány réteget hord magán?*
- Taichou, pedig még az eljegyzési gyűrűről se beszéltem semmit... És a papírmunkát is jól végeztem. Hát nem emlékszik a sok, kicsi, színes cetlire, amire gyönygybetűimmel felfirkantottam az iratok tartalmát, csak hogy Önnek könnyebb legyen? - *hunyom le egyetlen egy pillanatra a szemem. Most szükségem van egy múló másodpercnyi koncentrációra. Addigra a kapitány ide fog érni, és valószínűleg megpróbál végezni velem, így kardom már emelem is védekezésre készen. Ám ez a röpke pillanat elég ahhoz, hogy megtaláljam a kapcsolatot köztem és Vera között. Sok, színes szalag, melyek összekötnek. Eltéphetetlenek, elvághatatlanok, amíg egyikünk meg nem öli a másikat. Még ha ezzel talán saját magának is árt. De most ott vannak, és tudom, hogyan fordítsam hasznomra őket. Ha úgy akarom, ő is érzi ugyanazt a fizikai fájdalmat, amit én, és most épp ez a célom. Tudom, hogy minden egyes sérülésem rajta is meg fog jelenni. Egy seb osztódik két testre... hát nem csodás?*

Képtelen voltam felfogni, hogy juthat el egy shinigami ilyen szintre. Hogy ilyen undorító, visszataszító, mocskos tetteket vigyen véghez, és eláruljon mindent, amit eddig szeretett. Mind ezt miért? Hatalomért. Hisz mi mást akarhatna valaki, akinek valami kis hatalma van? Még több hatalmat. Ez mindig is így volt, és így is lesz, azonban Vera azok között a személyek között volt, akiről utoljára gondoltam volna, hogy a hatalomért bármire képesek. Dühös voltam, dühöngtem, mert nem tehettem már érte semmit. Elárult engem, mindenkit. Nekem köszönhette egyeltalán azt is, hogy még él. Ki tudja, mi lett volna, ha nem viszem el annak idején Karakurába, és ezzel hálálja meg? Magam sem tudtam már, hogy honnan jön annyi düh és harag, ami bennem tombolt, de tény, hogy magamon kívül voltam, és ha most valaki közeli ismerős látott volna, biztos azt mondta volna, hogy ez nem én vagyok. Pedig én voltam. Lényegtelen...megadtam neki a lehetőséget, hogy enyhítsen a bűntettén, ám nem élt vele. Megtámadott, és ezzel önként választotta inkább a halált. Úgy látszott, hogy az őrület teljesen elvette az eszét, hisz maga sem gondolhatta volna, hogy esélye lenne ellenem, a kapitánya ellen. Már rám sem hatottak olyan észérvek, hogy nem kéne bántani, megölni meg végképp, de nem tudtam megbocsájtani neki. Megtámadott, és ezzel nyíltan megtagadott.
- Csalódtam benned. Sokra vihetted volna. Kár, hogy így kell végződnie... - mondtam dühtől eltorzult hanggal, vicsorogva.
Szavaim azonban nem hatottak a lányra cseppet sem. Úgy kezelte a helyzetet, mintha egy kellemes délutáni beszélgetésen vennénk részt. Ő választotta a kínt...Támadásom elől azonban sikerült kitérnie. Gondoltattam volna, hogy egy egyszerű shunpoval nem fogom leteríteni, mert mégiscsak egy hadnagyról volt szó, de nem baj, ez nem változtatott a végkifejleten. Azonban mégsem volt olyan gyors, mint kellett volna. Nagyképűen beszélni kezdett ahelyett, hogy a harcra figyelt volna, és ez jelentette a végét. Hiába, a hadnagyom sosem volt a harc mestere...
Bűntudat nélkül használtam ki az előnyt, és egy shunpoval ott termettem a lány előtt. Már nem volt menekvés. Próbáltam lehiggadni, de nem sikerült sehogy sem. Az árulás ténye annyira elbőszített, hogy már gondolkodni sem tudtam tisztán. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több fájdalmat okozzak a lánynak, és ez erőmnél fogva nem okozott különösebb problémát. Teljes erővel csapódott neki Vera arcának öklöm, a bal szeme alatt. Egy gyengébb arrancar ebbe belehalt volna egyből, ám biztos voltam benne, hogy ennek is lesz nyoma, méghozzá egy elég fájdalmas, kékes-lilás monokli formájában.
- Utolsó szavak? - kérdeztem a lánytól, akinek most nem láttam az arcát, mert épp lefele nézett az ütés hatásától még, de kezemben már ott villogott Aoki halálos pengéje, és Ő is csak arra várt, hogy megbüntessem az árulót.
- Ég veled, Suwun. - köszöntem el érzelemmentesen a volt hadnagyomtól, és felemeltem zanpakutom, hogy lesújtsak vele, ám mielőtt kivégezhettem volna, egy sonidoval eltűnt a szemem elől, és másodpercek alatt nyitott egy átjárót a saját világába, majd vigyorogva eltűnt benne. Már nem tudtam volna elérni, így csak néztem, dühtől lángoló szemekkel, tekintetem mélyen az övébe mélyesztve, hogy tudja, mennyire megvetem. Úgy tűnt, hogy Aizen alaposan megtanította a korcsainak a menekülés taktikáját. Menekülni azt tudott az összes...
Vettem egy mély levegőt, majd Aokit visszahelyeztem sayájába, és nyitottam egy senkai kaput. Azonnal cselekednem kellett az ügyben, ez nem tűrhetett halasztást. Míg az átjáróban haladtam a pokollepke után, azon jártak gondolataim, hogy mivé lett ez a világ. Ha mást nem, szereztem az ex-hadnagyomnak egy kellemetlen emléket az legutóbbi, de nem utolsó találkozásukról. Találkozni fogunk még, ebben biztos voltam, és akkor kegyelem nélkül fogom megbüntetni...

*Vér... A sós íze keveredik az éles fájdalommal, ám hierromnak és az empátia képességemnek hála, a zúzódás csak feleakkora, amilyennek lennie kéne. Ha pedig Watanabe kicsivel intelligensebb lenne - nem kérdés, alantas létformáról beszélek, amikor a volt kapitányomat említem meg - , akkor felfigyelne arra, hogy még csak a koponyám sem repedt meg az ütés következtében. Egy olyan személy, aki nem képes kezelni az indulatait, mégis kapitánnyá avanzsálták, nem érdemli meg a rangját. Bár ha így belegondolok- mégis ki lenne képes arra - természetesen rajtam kívül - , hogy megőrizze hidegvérét és efféle haragos érzelmek nélkül tudja irányítani tetteit? Mindig is tudtam én, hogy az érzelmek a teljesítmény megrontói. Mégis, olyan jól esik kihasználni fölényes helyzetem.
Fejemet lefelé fordítom, és hagyom, had csöpögjön lefelé a vér. Egy keveset a számban is érzek. Sós; az én vérem. Fájdalom? Majd elmúlik. A gondolat, miszerint Vera valószínűleg hanyatt vágódik, míg kellemesen ücsörög a székében, minden sérülésért kárpótol. S már látom is, csak egy pillanatra, de beférkőzök a fejébe, hogy lássam. Csak annyi időre, hogy megbizonyosodjak róla, valóban a számításaimnak megfelelően történt minden. Mintha egy vendége is lett volna, szemtanúként hirdetve, hogy valóban nem Vera volt az, akivel Watanabe taichou találkozott. Annál jobb nekem és rosszabb nekik; legalább nem fogják megölni helyettem, csak kicsit... megkínozzák. Számomra tökéletesek ezek a feltételek, amik megadatottak másik felem számára.
A gúny most igazán romlott lelkemből kiált, és ül ki cseresznyeszínű ajkaim szélére. Romlott...? Már azelőtt ilyen volt, mielőtt Hueco Mundo végtelen sivataga beszippantott, elnyelt volna, hogy magával sodorjon, mintha csak egyetlen szem, kristályos homok lennék. Egy újabb csepp méreg Soul Society számára. Kicsi, de erős, lassan ható méreg; a beszivárgásom már réges rég megtörtént.
Vajon ha a fejem eltávolítják a testemtől, Verával is ez történik? Érdekes és vonzó a gondolat, ám talán nem most van itt az ideje annak, hogy kísérletezzek. Túl sok mókától fosztanám meg magam. Pár sonido elég is hát arra, hogy megfelelő helyet találjak a menekülésre. Nem veszem le tekintetem a volt kapitányomról, mosolyom pedig nem vagyok képes visszatartani. Hagytam, hadd bámulja még tovább csodás szépségem, és az arcot, amit egy életre nem fog elfelejteni. Örökké beleégetem emlékezetébe ezt a napot, lila szemeimben pedig tombol a téboly, a megvetés, és a káröröm. Lesz még viszontlátás, de kérdés, hogy vajon a kapitány feláldozná-e a hadnagyát, ha ezzel egy arrancar pusztulna el. Vera válaszát máris ismerem, de hogy mások hagynák-e... Végtére is Soul Society sosem a becsületről volt híres, de mindig van egy-két olyan ökör, aki hagyja az érzelmeit a tetteibe avatkozni.*

Alig bírok átvánszorogni ezen a szar erdőn, mert egyfolytában eltévedek. Talán a nagy sötét teszi vagy még a Verával való találkozásomnak köszönhető téboly, de egyszerűen nem találok a kiutat. Pluszban egyre inkább szúrja az avar a lábamat, hisz’ tornacsukámat ott hagytam a játszótéren, ahonnan elindultam. Úgy döntöttem, más úton indulok haza, hisz’ fullsárosan csak nem vághatok át az egész városon, még ha teljesen kihalt is. Legalábbis ezt súgták a hangok, akik arra is bíztattak, hogy adjam oda a házkulcsot a shinigaminak. Az a kis liba manipulált, és sikerült teljesen bolondot csinálnia belőlem. Most már biztos a forró vízben ül az ÉN kádamban, s jót kacarászik rajtam. Újra elfog a düh, azonban a fejembe nyilalló tompa fájdalom emlékeztet rá, miszerint nem szabad idegeskedni. Szuszá, bí hepi. Ázott kabátom belső zsebéből egy sárfoltos cigarettásdobozt veszek elő, majd még egy használható bagó után kezdek kutatni benne. Szerencsére még akad ilyen, habár kicsit piszkos az oldala. Gondolkodok egy kicsit a dolgon, aztán megvonom a vállam. A semminél ez is jobb lesz. Immáron égő energiarudacskával vágok át az egyik közeli bozótosan, aminek köszönhetően eddig is zseniálisan kinéző ruházatom néhány gallyal és levéllel gazdagodik. Farmeromnak is pont most kell elszakadnia, pedig ez volt a kedvencem. Hangosan káromkodva lépek át egy bokron, ezt követően legnagyobb meglepetésemre egy széles ösvényen találom magam. Arcomon üdvözült mosoly villan, mert megtettem a lehetetlent és átkeltem egy vadállatoktól hemzsegő erdőn. Rövid törzsi örömtáncot mutatok be, aztán lihegve ledőlök az egyik közeli fa tövébe. Az ég alja kezd vörösödni, hamarosan felkel a Nap is. Igaza volt Suwunnak, tényleg kiütött néhány órára a nevetséges Zanpakutuoja.
- Hm, tényleg kezd elmúlni az őrület. Legalábbis már nem kergetnek mindenféle mutáns lények szerencsére. – kezdek el fennhangon magamban beszélni, ezzel azt hiszem kellőképpen jellemeztem jelenlegi elmeállapotomat. Nyugodtan fújom ki a füstöt, miközben a fátyolos eget szemlélem. Szerencsére az eső nem üldözött egész úton, így a gönceimen fellelhető termőföld jelentős részének sikerült kőkeményre szilárdulnia. Gyomrom hangos mordulással adja tudtomra éhségemet, ezért gyorsan körbeforgatom a fejem, s valami ehető cuccost keresek. Alig pár méterre egy szederbokrot pillantok meg, ami valószínűleg csak miattam nőt ide a közelbe. Derülve saját szerencsémen, kacagva dobom el a csikket a csapás átellenes részére, hiszen védem a természetet. Fürge léptekkel szökkenek a mennyei mannához, majd kiéhezett kifejezéssel az arcomon tömni kezdem magamba a gyümölcsöt. Íme, a Daitenshi vezére, amint hétköznapi életét folytatja. Márkás zakója most csupa kosz, ami elmondható nadrágjáról is. Cipőjét elhagyta, meg ugye mi szükség is lenne rá? Fekete tincsei most összeragadva tapadnak koponyájára, s itt-ott egy-egy falevél is felfedezhető benne. Ez előbb leírt életkép ellenére mégis különös eleganciával vagyok képes magamba lapátolni a gyümölcsöt, így őrizve meg egy keveset méltóságomból. Úriemberhez méltóan csámcsogok áldozatomon, míg egy vadállat tekintetével szemlélem a környéket. Bármikor feltűnhet egy vadász vagy valaki, ezzel téve tönkre az idillikus képet. Hirtelen megdermedek, lépések zajai kezdenek a fülembe tolakodni. Már épp vetődnék be a levelek közé, amikor megálljt parancsolok magamnak.
- Ember vagy, Te szerencsétlen! – korholom magam ismételten kiabálva. Talán mégis hazudott az a némber, vagy ez még valami lappangó mellékhatás. A zaj forrása egyre közelebb ér, ezért gyorsan megpróbálok valami normális külsőt kialakítani magamnak. Ez ennyit jelent, hogy a kék levet letörlöm egy levéllel az arcomról, ennek köszönhetően természetesen még maszatosabb leszek, mint előtte. Hátrasimítom a szemembe lógó hollófekete hajszálakat, ezzel majdnem hozzáragasztom a tenyeremet a fejemhez. Ha még a mai napon sikerül hazaérnem, akkor biztos valami nagynyomású slaggal csapatom le magamról a koszt, mert ezen már egy rendes zuhany nem segít. Próbálok megnyerő képet vágni, nehogy rám hívja az idegen a rendőröket.

Egy rockercsaj tűnik fel a színen, miközben épp egy szelet csokit burkol befele. Éhes tekintetemet az ételre függesztem, a lány arca már csak zavaró háttérképként funkcionál. Magamban megjegyzem, hogy az a csizma nem megy a kabáthoz, de Ő tudja. Már épp mégis megtámadnám, amikor hirtelen a nevemen szólít. Értetlenkedve kapom fel a fejem, így a tegnap oly’ sokat emlegetett Mayával találom szembe magam. Gúnyos megjegyzését hallva végigpillantok magamon, és be kell vallanom, tényleg egy szakadt csöves képét nyújtom. Talán rá kellene támadnom, hisz’ Seireitei tisztje és biztosan erősebb is vagyok Nála. Ám tovább gondolva bevillan, miszerint Vaizard, ebből kifolyólag talán biztonságban vagyok. Habár változtak az idők közös küldetésünk óta, ezért nem tudom, milyen szinten lehet is jelenleg. Rövid vacillálás után úgy döntök, egyelőre életben hagyom. Látszólag nem tesz semmi fenyegető mozdulatot, így hát könnyedén kihúzom magam és közelebb sétálok. Fáj a fejem, éhes vagyok, haza akarok menni. Az előbb felsorolt okokból világosan kitűnik, hogy nem sok kedvem van jelenleg a szájkaratéhez. Chiyo-chancsitól hallottam a múltkor a keresztszülős dologról, szal’ immáron Ő is rokonnak számít valamilyen szinten. Habár a szeme nem a legjobb, mert nem vette észre a zakón található márkajelzést. Vajon a hajléktalanok is Armani culában járnak errefelé? Meglehet, hiszen Karakura a világ központja, minden balhé itt történik, ennek köszönhetően van leszarva a Föld többi része. Lehet el kellene költözni innen és akkor a hollowok, meg az megalomániás hülyegyerekek is elmaradoznának.
- Szervusz, Maya! – ölelgetem meg jól a nőt, kínosan figyelve arra, hogy tetemes mennyiségű sarat dolgozzak bele a kabátjába, illetve egyéb ruhadarabjaiba. – Régen láttalak, viszont mintha modernebbre vetted volna figurát utolsó találkozásunk óta. Nem, köszönöm. A látszat ellenére van pénzem és otthonom, csupán az egyik kedves munkatársadnak hála, bedrogozva kellett fetrengnem legalább egy fél napig. Talán ismered is… Verashu Suwun, a 10. osztag hadnagya.
Rövidke monológom után hátrébb lépek, s még egyszer végigmérem a lányt az egyre erősödő fényben. Szemei alatt méretes karikák éktelenkednek, valamint arca is kissé nyúzottnak tűnik. Jobban visszagondolva, még a hangja is rekedtebb volt a szokásosnál, ámbátor képzelődhetek is, mivel nem sokat beszélgettem Vele. Lassan, de biztosan összeáll a fejemben a kép. Ajkaim kárörvendő mosolyra húzódnak, amint realizálódik bennem, mire is utalnak ezek a jelek. Úgy látom, még megmaradt a halálistenek azon jó szokása, hogy az emberek világába járnak át mulatni. Mintha Kenpachi ivója nem lenne eléggé tágas, habár a kínálat ott biztosan nem tartalmazz afféle szörnyűségeket, mint a kígyópálinka vagy a kobrawhisky. Régebben volt szerencsém az előbb említett italokhoz, még egy lerobbant csehóban kínáltak meg belőlük. Azt kell mondjam, majdnem vetekednek Kensei gyomorölő löttyével. Elraktározom magamban előbbi gondolatmenetem eredményét, azután belepillantok a szatyorba. Tejföl és legyező. Érdekes párosítás, viszont együtt még nem láttam őket fogyasztva, így igen érdekes kifejezéssel az arcomon nézek Mayára. Biztos valami isteni sugallat vezette ide, amelynek köszönhetően hozott porul járt valómnak valami ehető étket. A tejescucc-szeder kombót még nem próbáltam, viszont most bármi jobb a semminél, legfeljebb majd harapok néhányat a legyezőből is, ha nagyon tömöríteni akarom a gyomromba felhalmozódó dolgokat.
- Mit keresel itt a városban? A Gotei 13 már nem is alszik, hanem egyfolytában a lidérceket üldözi? - kérdezem érdeklődést tettetve, miközben egy közelebb somfordálok a szatyorhoz. Egyetlen óvatlan pillanat is elég ahhoz, hogy elragadjam áldozataimat. Természetesen már rájöttem a tényre, ami szerint rettenetesen berúghatott tegnap és még csak most indul visszafelé Soul Societybe. Régi, gondtalan időimet idézi a dolog, amikor még én is különösebb következmények nélkül ihattam magam a sárga földig, majd utána egy kényelmes árokban éjszakázhattam. Most viszont örülök, ha néha van egy kis szabadidőm. Azt gondolná az ember, hogyha egyszer elhagyja a köteléket, akkor máris kevesebb dolga lesz. Ez igaz is azokra, akiknek épp nem céljuk megmenteni mindenki hátsóját. Az egészben az a legidegesítőbb, hogy valószínűleg senki nem fog tudni erről az akcióról, hisz’ mindent hétpecsétes titokként kell őrizni. Bárgyú mosollyal az arcomon megbuksisimizem gyermekeim keresztanyját, ezzel terelve el a figyelmét. Amíg Ő rémülten az immáron ragacsos-sáros hajához kap, addig én elérkezettnek látom az alkalmat a támadásra. Hangos harci kiáltás közepette vetődöm előre, s reményeim szerint sikerül megkaparintanom a szatyrot. Gyomrom egyre hangosabban korog, tudom, nem szabad sokáig megvárakoztatnom, különben emberfeletti kínokat kellesz kiállnom, míg hazaérek a Vaizard-lakba. A meleg ágy és a forró misoleves gondolatára máris összefut a nyál a számban, eközben szívemben fellobban az eltökéltség lángja. Ha törik, ha szakad, én most bizony kajálni fogok! Isten engem úgy segéljen!

Az esküvő elmaradtát talán Yuke is említette, így ez nem számít újdonságnak számomra. Az viszont annál inkább, hogy eggyel nőt Seireitei alkoholista lakosságának a száma. Bizony, a mai fiatalok már csak a piába tudják fojtani a bánatuk, mikor teszem azt, madzsongozhatnának is simán. Ám az idők változnak, és ha egy péksütemény társaságában rúgsz be, akkor biztos hamarabb elfelejted a bánatot. Egy vállrándítással nyugtázom előbbi gondolatmenetemet, miközben tekintetemmel a szemeim előtt himbálódzó csokirudat figyelem. Nem sokat ettem se ma, se tegnap, így már eléggé korog a gyomrom. Az előbbi szeder nem sokat ért, csak még kajásabb lettem tőle. Az aljas nőszemélye elrántja előlem a szatyrot, így full lendülettel száguldok tovább a végtelen felé. Viszont mozgáskoordinációmnak már sikerült a helyére állnia, ebből kifolyólag nem esik nehezemre talpon maradni. Már épp megjegyezném, milyen istenkirály is vagyok valójában, amikor egy világoskék valami eltakarja előlem a világot. Értetlenkedve kapom le a fejemről a topot, de nincs időm a meglepődésre, hisz’ máris ki kell térnem a „bomba” elől. Kérdőjelként virít a fejemben előző akciója miatt, de annyival nyugtázom magamban, hogy sokkal jobb úgy viselni, ha Én is hozzányúltam már. Rövid töprengésemnek köszönhetően a következő adagot már a képembe kapom, ezért prüszkölve lépek hátra egyet. Ezen idő alatt Maya egyszerűen letépi Rólam a méregdrága zakót, s egy vörös hálóinggel szinte teljesen harcképtelenné tesz. Ezt pedig ugye nem hagyhatom, így könnyed mozdulattal tépem el a gyenge anyagot és hajítom a közeli bozótosba.
- Hopsz… - jegyzem meg elmésen, míg a rongyhalmaz felé bökök. – Kicsit túllőttem a célon, ha lehet, azt már ne vedd fel többet. Kicsit szelőssé tettem, szóval megfáznál benne, bocsi.
Szívem fájdalmasan dobban, amikor az étel efféle elpazarlását kell látnom. Úgy tűnik, meg kell nevelnem a kisasszonyt. Első lecke: sose tegyük tönkre valaki kabátját, ha az lazán vissza tudja adni ezt a szívességet. Elegáns villámtánccal lépek előre, miközben jobbom mutatóujján már ott világít a Byakuray ezüstös fénye. Nem szándékozom ellőni, csupán a legkisebb erejű koncentrációra van szükségem, ami képes átégetni a bőrt. Shunpoval egyszer-kétszer körbefutkorászom, eközben random pontokon megérintem dzsekijét. Mikor ismét visszatérek kiindulási helyemre, ujjam már csak alig észrevehetően füstölög, ám egy erőteljes fújással azt is eltüntetem. Pisztolyforgatást imitálok kezemmel, azután gyorsan zsebre vágom. Ezzel egy időben a varrások megadják magukat a ruhadarabban, s nemes egyszerűséggel darabokra hullik. Nem ez az első alkalom, amikor elgondolkozok a dolgon, miszerint nekem szabónak kellett volna mennem, és nem ügyvédnek. Azonban revansom itt még nem ért véget, hiszen ott van a második lecke is. Ez pedig így szól: ha már tönkretettük a másik göncét, akkor ne kezdjünk el ész nélkül dobálózni, főleg ha egy erdőben vagyunk. Nem létező kommandós múltamat bevetve vetődök félre az esetleges lövedékek elől, azután az egyik közeli fa alatt elterülő lápszerű képződményhez rohanok. Nagy marékkal veszek fel az iszapból, azután fürge villámlépéssel máris a lány fölött termek, majd teljesen véletlenül ellazulnak a vállaim, ezért kiesik a cucc a kezemből, ami ezt követően remélhetőleg Chizuki fején landol. A szagból ítélve valami állat is beledögölhetett már abba a pocsolyába, ennek köszönhetően különös aromát ad a sárnak. Nem lennék annak a helyében, akinek ez a fején landol.
- Jobban meg kellett volna gondolnod, hogy kibe kötsz bele! - kiáltok diadalittasan, azután gyors spuri a közeléből, mielőtt még feleszmélne, és valamiféle ellentámadással próbálkozna. Kezeimet egy száraznak tűnő avarkupacba törlöm, azonban a szagtól nem tudok megszabadulni. Undorodva fordítom el tekintetem szerencsétlen végtagjaimról, aztán ismét a szép nagy kádamra gondolok, ami valószínűleg kárpótol a közelmúlt szörnyűségeiért. Talán egy aromaterápiát is beiktatok majdan, mert Chiyo-chancsi hagyott Nálam a mécsesekből, meg a pacsulikból, amik számomra elképzelhetetlen helyről kerültek elő hirtelen. Ez már csak a nők titka marad, hogy egy falatnyi retikülből képesek akár egy egész sportcsarnokot előrántani. Van egy olyan érzésem, miszerint a mai napon se fogok sokat aludni, délután meg már a repülőn kell lennem. Ehh, nehéz az élet.

-=Hajnali oltás: Sároska from dárk szájd vs. - immár szintén Sároska Másnapos lady=-

Még hogy nem fél Tőlem… Igazából nem is lenne rá oka, viszont ha nem lenne az ismerősöm, akkor megmutatnám neki, miért is félik annyian a nevem. Kijelentését, miszerint majd nekem kell kifizetnem a ruháját, egy mély horkantással nyugtázom, ami ennyit jelent, hogy amíg világ a világ, ez nem fog megtörténni. Még a végén a fika eszi meg az óvodást! Idejön, megzavarja hajnali sziesztámat, utána ráadásul még Rám is támad. Következő lépésként néhány óvszert kap elő, amit hirtelen nem tudok mire vélni. Ez azt hiszem már túl megy a barátságon, ezért épp visszakozni kezdenék, amikor az aljasa teletölti valami bűzős pocsolya lével és felém kezd rohanni. Amint elhajítja a „bombát”, máris átvillan az agyamon a Kuokanteny parancs, ennek köszönhetően sikerül eltaszítanom a cuccost, s egy közeli fának csapatni. Ebből kifolyólag viszont nincs időm kitérni az újabb ruhacsapás elől, így egy bikinifelsővel sikerül rövid időre megvakítania. Azt már csak magamban jegyzem meg, hogy volt szerencsém tágasabb cicifixhez is életem során, de nem akarom megsérteni. Legalább elégtétellel tölt el, amikor gonosz húzását követően belecsúszik az útszéli bokorba. Háhá, így jár az, aki derül a másik szenvedésén. Ingerült mozdulattal szabadítom meg magam a szemellenzőtől, majd egy precíz dobással a közeli fa egyik magasabb ágára helyezem. Szólni sem kellett volna, hisz’ én is látom milyen szép ívet ír le a ruhanemű. Késve érzékelem, hogy épp vetődik felém, ezért karjaim reflexszerűen kitárulnak és felkészülők a lány elkapására. Csel volt az egész, ez csakhamar kiderül. Mármint akkor, amikor a trutymó elkezd lefolyni a képemen. Az ölelgetés és a puszi sem fogja megmenteni perzselő haragommal szemben. Hirtelen futásnak ered, azonban tudhatná, sokkal gyorsabb vagyok, mint Ő. Barnás villanás kíséretében máris eltűnők eddigi helyemről, aztán előtte jelenek meg ismét. Mivel valószínűleg épp hátrafelé bambul, ezért teljes erővel rohan mellkasomnak.
- Hoppá, nem láttalak, bocsánat… - szólalok meg nevetve, miközben Maya remélhetőleg nyom egy seggest a közeli sáros víztározóba. Érthetetlen módon pont megviselt zakóm mellé sikerül érkeznünk, ami új idea születését eredményezi. Arcomon ördögi vigyor terül el, míg lassacskán felveszem a már előbb is említett ruhadarabot. Kabátomnak már úgy is mindegy, pedig kurva jól néztem ki benne. Na, mindegy. Idefele jövet láttam egy tavacskát az erdő közepén, nem olyan messze innen. Teljeséggel megfelel elvárásaimnak, és a tervhez is tökéletes lesz. A nehéz anyagot egy gyors mozdulattal rálököm a lányra, azután összefogom a derekánál a bársonyt, s így lököm fel a vállamra. Nem túl nehéz, habár leadhatna egy-két kilót. Gyors villámtánccal veszem utamat a kijelölt cél felé, eközben ide-oda szlalomozok a fák között. Alig néhány perc elegendő, hogy lássam a víz tükörsima felszínéről visszatükröződő hajnali napsugarakat. Szinte véteknek érzem bemocskolni, ám ha már Vaizardtársamnál volt fürdőruci, akkor szerintem illő lenne fürödni is. Remélem tud úszni, mert különben ez nagyon gáz lesz. Kacagva fékezek le pont a tó közepénél, azután nemes egyszerűséggel kipenderítem a zakóból. Rendesen ki lett ez gondolva, így biztos vagyok benne, hogy ebből a magasságból nem lesz képes megállítani a zuhanást, hiszen alig néhány lábnyira van a vízfelszín.
- Úgy vettem észre, kicsit koszos lett a ruhád, gondoltam kimossuk! – kiáltok alá, alig-alig kapva levegőt a nevetéstől. Könnyedén landolok nem messze Tőle, talpaim alig érintik a vizet, leginkább felette lebegek. Halk szisszenéssel konstalálom, miszerint rohadt hűs folyadékban kell most fürdőznie az arra vágyóknak. Ideje újra megdicsérnem magam, mert ismételten remek visszavágással álltam elő. Szerencsére én már csak otthon fogok vizet kapni, ha Ms. Agybaj hagy egy kicsit a megfáradt utazónak. Mondjuk szép halál lesz belógni a raktárba, mivel nincs nálam se kulcs, se semmi. Egyszer ki fogom nyírni azokat a köcsög hangokat, csak találkozzak velük megint. Most is motoszkál valami a fejemben, ami azt súgja, jobban kellene figyelnem a kialakult helyzetre, nem pedig elmélkednem. Egy mentális vállrándítással elhessegetem ezt az érzést, sokkal jobb derülnöm támadóm szerencsétlenségében. Mert bizony így jár az, aki a mesterrel kötegszik. A megtorlás sosem marad el, s minden esetben szörnyű!