*Nem egészen az illemről van szó… Hisz amit Verashu most tett, annak csak érintőlegesen van köze a tisztelethez és az illemhez. Hiába hallgatja butának és agymosottnak tűnő fejjel a „ki itt a főnök” dumát. Hiába néz ki úgy, mint egy behízelgő kiscicus. Az egész csak számítás kérése, semmi több. Akihez ma kedves leszel, holnap már irányíthatod… S igen, nem sokan képesek olyannyira észrevétlenül kihasználni másokat, mint Verashu. Ezek is csupán… Felszínes kapcsolatok… Pont, mint a többi…Csupán belegabalyodnak eme érzéketlen pók hálójába, aki egyre közelebb húzza magához a finom, szaftos falatokat.
Az, hogy a kapitány álmos, igazából nem zavarja őt. Mintha észre se venné, hogy a kapitány éppen aludni készül, azért pózol itt neki félmeztelenül.
Remek, a kapitány a tárgyra tért. Verashu villámgyorsan kapja fel a szatyrot a földről, s kihúzza belőle a palackot.*
- Taichou, hoztam szakééééét! - *visítja vidáman, s lebegteti az üveget a kapitány orra előtt. Ezzel választ is ad a kapitány kérdésére, miszerint mit szeretne megosztani még vele.*
- Gondolom, akkor be is tessékel, ugye? - *veszi elő legmézesmázosabb-kislányosabb hangját. Hisz egy vendégfogadáson ez a természetes modor…*

*Akkor holnap az irodában, ezek szerint. Nem lehet a kapitányt hibáztatni ezért, hisz ebben a világban már vannak olyan férfiak, akik nemet mondanak az italra és a nőre. Bár a parancs – mivel a kapitány szava szent és sérthetetlen, hogy Verashu oda ne rohanjon – kikötötte, hogy holnap az irodában jelenjen meg. Vagyis lesz még alkalma folytatni azt, amit ma elkezdett.*
- Tetszik, ahogy küzdesz. - *szólal meg egy hang, melyet tudja jól, csak az ő elméje hall. Igen, az őrülete.
A szakét visszagyűri a szatyorba, ismét felvéve „normális” énjét, s még utoljára odavakkant a hangnak.*
- Pofa be. - *s ezzel baktat ő is aludni.*

Lassacskán meg is érkeztünk a kapitány szobjába, ő előőreengedett, én meg beléptem. Ismét az ágy szúrt szemet elsőként, az nagyon tetszett. Aztán eszembe jutott, hogy ha a kapitány mellett vagyok, mindig fel vagyok dobva. Kicsit mosolyogva sétáltam arrébb, miközben megszólaltam.
- Nem is tudom...- néztem rá a kapitányra, és melléképzeltem néhány helyzetet.- Illik nagyon ez a szoba egy szigorú kapitányhoz, de ha változtatni szeretne rajta, akkor mit szólna talán a világoskékhez? Esetleg néhány új bútor is jól jönne...- kicsit sétálgattam a szobában, és arra a döntésre jutottam, hogy talán túl rideg ez a hely. - Így egy kicsit ridegnek tűnik ez a hely. Olyan, mintha... - a megfelelő szót keresve megálltam a kapitány előtt. Nem igazán tudtam, hogy kimondjam-e, amit gondolok, de hát miért is ne? Remélem nem haragszik meg érte... - senki sem lakna itt. Furcsa ez a légkör. Nem gondolt még rá, hogy beszerez valami állatot? Attól sokkal melegebb, otthonosabb lenne itt minden, nem? Mondjuk egy kutyát, ha a macskát nem szereti. Elnézést kérek, ezt nem kellett volna... - mint mindig, ha valami miatt zavarba jövök, lehajtottam a fejem, hogy a hajam nagy része eltakarja az arcom. Remek, ogy ennyire kotnyeles liba vagyok...

Kyousuke úgy döntött ideje lenne megtisztelnie új kapitányát a jelenlétével. Természetesen, amikor kinevezték a 6. osztag új kapitányát a bejelentésnél ő is ott volt, de személyes találkozásra még nem sikerült sort kerítenie. Mulasztotta, halogatta, de végül nem talált kibúvót, meg kellett jelennie. Nem hallott semmilyen rosszat felőle, sőt sok törekvését igenis jónak tartotta és talán alatta történt meg az, hogy a 6. osztag elérte a szintet, hogy a Gotei 13 mindegyik osztagából ő tudhassa magáénak a legtöbb embert. Bár az osztagban nem sikerült elérnie azt a szintet, amire pályázott, de annak rendkívül örült, hogy számos kalandban jól megállta a helyét. Például, amikor egy Espada ellen harcolt és végül nem halt meg. Nagy teljesítmény ez az ő szintjén, még ha azt is figyelembe vesszük, hogy az Espada végül önmaga ment el. Az esetről az óta nem tett jelentést, de valahogy ezt most se érezte szükségesnek. 14. tiszt volt, ki hitt volna neki? És ha elhiszik, akkor is mi lett volna? Nem hiányzott neki a vállveregetés meg az „Ügyes voltál!” és a „Mesélj, mi történt?” reakciók. Teljesen tisztában volt a saját erejével és feleslegesnek tartotta fitogtatni. Próbálta végezni a munkáját minél több sikerrel.
Ilyen gondolatokkal a fejében végül odaért a Kapitány lakhelyéhez és kopogtatott. Választ egyelőre nem hallott.
~ Hát ez marha jó. Végre rászánom magam, hogy eljöjjek ide, erre senki nem nyit ajtót… ~ gondolta Kyousuke. Majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az irányítást. Anélkül, hogy megvárta volna, míg engedélyt kap a belépésre benyitott. Hirtelen elvakította a szobába beáramló napfény így semmit sem látott pár pillanatig. Viszont úgy érezte bemutatkozó szövegét illene elkezdenie.
- Konichi wa Suzumiya taichou! Az osztaga 14. tisztje, Saruwatari Kyousuke vagyok! – mondta el rövid bemutatkozását. Furcsa volt neki újra itt lenni csak most egy másik kapitány előtt. Minden szerénység nélkül ki lehetett jelenteni, hogy Kyousuke a 6. osztag egyik legrégebbi tagja volt. Az új kapitány volt körülbelül a harmadik, aki alatt szolgált a 6. osztagban.
~ A három viszont szerencsés szám. Talán több ideig marad, mint az elődjei ~ gondolta Kyousuke és várta felettese reakcióját, na meg, hogy szemeivel végre újra lásson valamit.

Kicsit idegesen hallgattam a kapitány válaszát, amre már előre számítottam. Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog majd válaszolni.
- Szerintem jó lesz a kék, de önnek kell döntenie. Az ön szobájához szerintem a világos színek illenek... Nem is tudom miért hoztam fel olyasmit, hogy tartson állatot... azzal csak az idejét pazarolná, így is sok dolga van. - ezzel eszembe is jutott, hogy nem mindenkinek kell maga mellé valamilyen társ, legyen az állat vagy ember. Én minden bizonnyal megőrülnék a szobámban egyedül, sosem bírtam ki sokáig társaság nélül. Mondjuk, nagy társaság egy hisztis macska...
Magamon szánakozva ismét kinéztem az ablakon, és közben a falhoz tettem a kezem. Kezdtem valami miatt nagyon furcsán érezni magam. Ennyire égő vagyok?

Mire végre megpillantotta a kapitányt az is viszonozta a köszönést és még egy kérdést is intézett felé. Igazából nem készült fel semmilyen kérdésre, mert nem is nagyon volt semmilyen kívánsága. Legszívesebben ide se jött volna. Csak pihent volna a szabad ég alatt vagy a szobájában.
- Édes semmittevés… - mondta ki, de utólag vette észre, hogy ezt hangosan tette. Nem szégyellte magát, bár egy kicsit kellemetlen volt a helyzet. Azon morfondírozott, hogy mit is mondhatna, majd végül rákérdezett – inna velem egyet Taichou?
Eredetileg csak egy egyszerű bemutatkozásra jött volna, de mivel amúgy is volt nála egy üveg sake és ha már ennyire sikerült felzavarnia a kapitányt, úgy gondolta illik kiengesztelni. Elő is vette kimonója alól az üveget és még két poharat, amiket egyből meg is töltött. Ismét kapkodott és nem várta, meg amíg a kapitány bólintott volna, hogy kér inni.
~ Lehet, hogy nem is bírja az italt! ~ gondolta, de már úgyis kitöltötte ~ ha nem utasítja vissza, akkor nyert ügyem van. Kicsit eldiskurálunk az időjárásról meg az ilyenkor szokásos alaptémákról, amik az ismerkedéshez kellenek, majd ha elfogy a pia, akkor elhúzok. Vagy még előbb.
Miután sikeresen végig gondolta a stratégiát pont ellenkezőleg sikerült cselekednie.
- Uram örülök neki, hogy egy olyan fajta kapitányt kaptunk, mint maga. Legalább törődik az osztaggal és ennek hatására is nőtt nagyobb létszámúra az osztagunk a többinél.
~ Jaj, te marha! Minek dicséred? Nem bájcsevegni jöttél ~ szúrta le magát, de csak gondolati úton.

Már vagy hatszor körbejártam a szobát, és már nagyon úgy éreztem, hogy meg kéne állnom. Így hát meg is álltam - szemben a kapitánnyal.
- Rendben van... Akkor festünk. Mégpedig világoskékre... Most már csak azt kéne eldönteni, hogy mikorra időzítsük ezt... Meg ugye segítség is kéne... De TE talán tudsz nekem segíteni... Mit szólsz?
A folyamatos hallgatásokkal félbeszakított mondanivalóból sikerült kihámoznia a lassú felfogásomnak, hogy tetszik a kapitánynak az ötletem, és hogy a segítségem kéri a festésben.
- Szívesen segítek, kapitány úr! Már csak a falfestéket és a színezéket kell beszerezni, és felőlem kezdhetjük. - atyaúristen, milyen rég fogtam én ilyen művelethez.... na jó, ezt még én sem tudom elszúrni. Most nagyon elhatározom magam és menni fog! - Szerintem jól fog kinézni... - mivel jó vizuális típus voltam, máris a befestett szobát láttam a jelenlegi helyett. Határozottan tetszet... - csak akkor ondjuk több világoskék színű dolog kellene ide. Mondjuk egy ágytakaró, a függöny és kész is. Mit szól hozzá, kapitány? - ajajj, kezdtem elemembe jönni...

Kyousuke gondolatai időközben elkalandoztak és nem nagyon tudott figyelni a kapitány minden egyes szavára. Talán ő sem tartozott a legeszesebb tagok közé, de tényleg soha nem árulta volna el a Gotei 13-at. Az utolsó felé idézett gondolatsorra azonban tudott reagálni, mert arra már visszakapcsolt az agya.
- Addig senkivel sincsen semmi bajom, amíg nem lesz áruló! Talán nem én vagyok az osztag legszorgalmasabb tagja – mondta a nagy igazságot, sőt igazából az egész osztag leglustábbik tagjának is hívhatták volna – de, semmiképpen sem jutnék oda, hogy eláruljam a társaim. Inkább a halál!
Kyousuke életében ez egy nagyon fontos elv volt. Igazából a legfontosabb, hiszen annak idején nagyon megjárta egy hasonló esettel. Tudta jól, hogy bárki is az áruló azt lelkiismeret-furdalás nélkül végezné ki a saját kezével. Egyszerűen nem érzett rá megfelelő indokot, hogy valaki magyarázni tudja az árulását másvalaki felé. Az italtól egy kicsit megoldódott a nyelve és már közölte a kapitányával a legfőbb gondolatát, de legalább sikerült valamilyen szinten összebratyizniuk. Suzumiya-taichou bírta a piát úgyhogy Kyousukénak sikerült találnia valakit, akivel ihat. Ráadásul nem is keveset. Újra töltött és folytatódhatott tovább az egyre kevésbé hivatalos inkább baráti beszélgetés.

Elővettem egy nyalókát, és csalódottan tapasztaltam, hogy nem epres, hanem joghurtos. Hogy történhetett ez meg velem?! Hiszen még egyszer sem vettem rosszat... Ez hihetetlen...
Pár pillanatig ledöbbenve néztem a nyalókát, majd vállat vonva kibontottam és bekaptam. Az íze nem is volt olyan rossz... mivel megvolt, amiért a kapitány úr idehívott, ránéztem, majd kivettem a számból a nyalókát.
- Kapitány úr, honnan kívánja beszerezni a festékeket, bútorokat? És mikor fogjunk majd a festéshez? - néztem nagyot kedvenc kapitányomra, majd újra bekaptam a nyalókát. Már megint kezdtem szomjas lenni. Mondjuk ennyi cukor elfogyasztása után az is csoda, hogy a fogaim még megvannak...

Kyousukénak nagyon jól esett a dicséret és, hogy a kapitány a bizalmát helyezte belé. Azonban mégiscsak egy kapitány volt, kapitányi teendőkkel. Azaz nem ihatott reggeltől estig illetve estétől reggelig a beosztottjaival. Rövid ám annál tartalmasabb beszélgetés volt ez és a bemutatkozás jobban sikerült, mint várta. Bár a jövőben majd meggondolja, hogy a feletteseit a saját szobájukban esetleg a pihenőidejükben zavarja. Összeszedte a sakés üveget és a poharakat, amit kimonója alá dugott vissza.
- Sayonara, taichou! – köszönt el és pillanatok alatt elhagyta a szobát. Az üveget még jó néhányszor meghúzta a folyosón, ami tovább erősítette benne a vágyat, hogy sétálás közben újabb nyolcasokat írjon le. Erőt vett rajta az álmosság, ami nem volt ritka esemény, úgyhogy gyorsan a szobájába sietett és ledobta magát. Hosszú pihenő következett.

- Igenis! Értettem, kapitány! - szóltam, majd az ajtó felé indultam. Ott megálltam, és visszafordultam, majd meghajlás kíséretében gyorsan a hátam mögé dugtam a nyalókám, és megszólaltam:- Kellemes estét a kapitány úrnak! - szóltam, és ki is léptem az ajtón, óvatosan becsukva magam mögött. Abban az egyben biztos voltam, hogy a holnapom nem fog semmittevéssel eltelni. itt az ideje visszavonulni a szobámba, és elővenni egy jó kis horrorkönyvet, egy csendes, kikapcsolódással töltött estéhez.