[Szintfelmérés]

*Mindenre számított csak erre a lépésre nem… kardján reflexből fordítani akar, hogy egy felfelé vágással korrigáljon, amikor felismeri a lábakban rejtező és közelgő veszedelmet így hagyja, hogy teste automatikusan előre oldalt forduljon és így a másik szablya pengéjével védekezzen. A rúgás talál és hatalmas lökéssel repíti hátra Kuroi- t, aki gyorsan lefelé forgatja jobb szablyáját és a földbe szúrva hosszú barázdát húz vele miközben fékez. Miközben a megállásra koncentrál , érkezik meg a kapitány által útnak indított Byakuray. Éppen annyi ideje marad, hogy bal karját maga elé rántsa.
Így a csapás nem testét éri, hanem vállát és felkarját, ahonnan le is tépi kabátujját és megtépázza ingét, megégeti az ért felületet. Egy kiszaladó nyögés kíséretében kardja kifordul a földből és újabb lendületet kapva zuhan még néhány métert, majd amint földet ér ügyesen kigurulja az esést és guggolásban megáll. Kapitánya mintha elrévedt volna az eltelt pár másodpercben… inkább nem lendül támadásba, ez a harc nem a győzelemre, hanem a technikai tudásra koncentrál. Letépi maradék kabát és ingujját, hogy a megmaradt cafatok ne zavarják, majd tőle nem sokszor látott tűzzel néz lassan magához térő kapitányára.
Felveszi küzdő pozícióját és lélekenergiáját kardjaiba koncentrálja, melynek hatására a súlygömbökről lógó fekete szalagok csuklójára és alkarjára csavarodnak. Ezek után mind a két kardon fogást vált és mind a kettőt alkarjához fordítja, jobb kezét előre teszi, a balt egy picit hátrébb, lábaival stabil, alacsony súlypontú küzdőállást vesz fel.
- Taichiyou? – szól nyugodtan, miközben teste körül lassan feldereng átlátszó fekete lélekenergiája. Miközben várja a férfi reakcióját, felkészül a következő körre, ami remélhetőleg egy kicsit tovább fog tartani…*

[Szintfelmérés]

~Hoppá... Úgy tűnik, hogy egy kicsit elszámítottam az erőmet.~ - teszem hozzá magamban. A kis Byakurayom egy csöppet erőteljesebb lett, mint gondoltam. Legalábbis erre következtetek abból, hogy tisztem egyenruhájának ujja oda. Karját a terem padlójába vágva sikerült megállnia, de így egy nagy barázdát hagyott a padlón. Felhúzott szemöldökkel nézek Shoutára, és remélem tudja, hogy ezt majd neki kell kijavítania. Ez a gondolatmenet régi emlékeket idézz bennem. Még anno, amikor a 13. osztagnál szolgáltam, egy ugyan ilyen összecsapást bonyolítottam le az akkori 6. tiszttel, Zel Syneza Kaabellel. Sikeresen szétvertük az edzőtermet, s én akkor is rásóztam a takarítást. Valószínű, hogy most is ez fog történni.
Eközben ellenfelem megszabadítja magát a zavaró ruhacafattoktól, majd szablyáit az alkarjaihoz forgatja.
- Taichiyou? - néz felém, miközben felkészül következő támadásomra. Apró biccentéssel jelzem neki, hogy immár nem csak testben, de lélekben is itt vagyok. Miután felvette a védelmi pozícióját, szinte lökéshullámként érzékelem reiatsuját, ami azonban rögtön semlegesítődik, amint találkozik az én aurámmal. Mégis frissítően hat rám nézve, s szemembe visszatér a csillogás. Úgy döntök, hogy én is megmutatom már neki kardom Shikai alakját. Dotonryuun fogást váltok, így pengéje immár a föld felé mutat. Pár másodpercig koncentrálok, majd halkan elsuttogom a parancsszavakat:
- Me ga sameru, Dotonryuu! - amint kimondtam e szavakat hatalmas mennyiségű, tömény lélekenergia szabadul fel, amit én rögtön visszafogok. A katana alakja megváltozik, s egy sárkányfej jelenik meg a keresztvasnál, valamint az egész kard kőszerűvé válik. Amint szabadon engedem a kardom, gyorsaságom az eddigi kétszeresére növekszik. Szemmel szinte követhetetlen módon tűnök el eddigi helyemről, és előtte jelenek meg, hogy ezúttal én támadjak. Kardomat fél kézzel megmarkolva, egy függőleges csapást intézek ellene. Ha ezt sikeresen kivédi, újra alkalmazom a villámtáncot, s ezúttal mellette tűnök fel, hogy egy oldalirányú szúrással megsebezzem.

[Szintfelmérés]

*A kapitány bólint, majd Kuroi után ő is szabadon engedi lélekenergiáját, így semlegesítve tisztjéét. Pár másodpercnyi szünet következik ismét, aztán olyasmi történik, ami igazán meglepi a férfit. Kapitánya megidézi kardja Shikai alakját.
- Me ga sameru, Dotonryuu! – Ez már sokkal több, mint amire számított… hatalmas megtiszteltetésnek fogja fel a jelenetet, de felrémlik benne a gondolat, hogy kapitánya esetleg túlbecsüli képességeit.
Pusztán reflexeinek tudható be, hogy képes volt időben felemelni jobb karját, hogy baloldalra kilépve kikerüljön a vágás ívéből, karját és vele együtt alkarjához fogott kardját ferdén tartja, hogy edzőpartnere kardja végigcsússzon az enyhén ívelő pengén. Ahogy sikerül védése, shunpo- val változtat helyet, egy egyszerű forgással akar a férfi mögé kerülni és azzal a lendülettel baloldalról a bordái közé szúrni a súlygömbbel, de a kapitány is villámtáncot alkalmaz és egy oldalirányból érkező szúrást intéz Kuroi ellen, ami egy későn indított védő mozdulatnak köszönhetően átvágja a férfi kabátját, ingét és megsebzi hasfalát. A fájdalom elenyésző az adrenalin löket mellett, így a tiszt azonnal vissza tud támadni egy térdre indított köríves rúgással. Ha ez eltalálja a kapitányt, egyensúlyát veszti és Kuroi ezt kihasználva ismét villámtáncot alkalmazva ered utána, jobb szablyája markolatát elengedi és az alkarjára tekeredő fekete szalagnál fogva lendíti a másik felé láb magasságban. Jobb kezét használja a vágáshoz, belülről kifelé lendíti, s a mozdulat közben bal karját teste elé húzza. A kapitány az kapitány, ahogy eddig is láthatta nem véletlenül… gondolnia kell a védekezésre is.*

[Szintfelmérés]

Látom arcán a megilletődöttséget, amint szabadon engedem erőm egy részét. Talán ez is az oka annak, hogy nem tud kitérni, így pengém a hasfalába mar. Azonban Shouta nem tétovázik, hanem rögtön ellentámadást indít. A térdem felé tartott rúgást sikeresen hárítom sípcsontommal. Viszont, itt még nincs vége. Ezután kardjával próbál megsebezni. Természetesen nem esne nehezemre kitérni, de inkább megmutatom neki Zanpakutuom egyik trükkjét. Úgy tűnik, mintha kiesne a kard a kezemből, azonban ezt direkt így tervezem. Mikor már félúton jár a kezem és a talaj között, hirtelen elkiáltom magam.
- Suna no Fusegu tate! - a parancsszavak hatására fegyverem szétrobban, majd egy tojásszerű burkot képezz körülöttem. A fal elég erős ahhoz, hogy visszatartson egy gyengébb Cerot. Így nem okoz gondot számára, hogy feltartoztassa a tiszt Zanpakutuojának csapását. Valószínű, hogy miután támadása sikertelen, hátrálni fog. Eközben a gömb, mintha belülről szakítaná szét valamiféle erő, újra porrá válik. Ezzel egy időben újra látható leszek. Jobb kezemet lazán felemelem, így az a testemmel derékszöget zár be. A homok hullámzani kezd a padlón, azután a levegőbe emelkedik. Lassan újra materializálódik Dotonryuu a kezemben.
- Megsérültél... - jelentem ki, bár már biztos észrevette ő is. - Tudod folytatni a küzdelmet?
Természetes a kérdés, hisz' a beosztottam és nem akarom, hogy komolyabban megsérüljön. Mit érnék el vele, ha a saját embereimet vonnám ki a forgalomból? A válasz egyértelmű, az az semmit. Bár csak egy karcolásnak tűnik, de az előbb bekapott egy Byakurayt is. Lehet, hogy most a harc hevében nem érzi, de holnapra rohadtul fognak fájni a sebei. Tudom miről beszélek, nem kevés tapasztalatom van ilyen téren. Büszke lehetek magamra, hiszen alig érkezett meg, de nekem máris sikerült leamortizálnom.

[Szintfelmérés vége]

*Rúgását kapitánya egy igen egyszerű mozdulattal semlegesíti, ám hogy hátrál a férfinak van ideje véghezvinni támadását… de mégsem úgy sül el, ahogy tervezte. A lehulló kard látványa meglepi, de nem fékezi meg mozdulatát.
- Suna no Fusegu tate! –Hasít a levegőbe ez a pár szó, melynek hatására a kapitány kardja apró homokszemekre bomlik majd körül vesz gazdáját a másodperc tört része alatt, így Kuroi támadása hatástalan lesz, kardja lepattan a burokról. Shouta egy újabb lépéssel folytatja útját előre, ügyesen forogva elsuhan a homokburok mellett, közben lendít egyet a szablyán, így annak markolata ismét markába simul. A manőver közben úgy fordul, hogy a burok ne kerülhessen mögé, szemmel tartja. Még meg sem áll, mikor a burok ismét széthullik és láthatóvá válik kapitánya.
Kuroi enyhén liheg, ingét átvérezte a friss seb. Harci állásban áll, egy pillanatra minden izma megfeszül, sebébe belenyilall a fájdalom, de nem foglalkozik vele, most a következő támadás jár fejében és zsigereiben. Hátsó lábára helyezi testsúlyát és felkészül, hogy ellökje magát…
… amikor kapitánya tesz neki egy megjegyzést.
- Megsérültél... – szól - Tudod folytatni a küzdelmet?-Valóban… valahogy ez a jelenet feleleveníti előtte azt, amikor egyszer, még élőként edzésekre járt.
Volt egy jó barátja, aki egyszer egy küzdelmük során hasba rúgta, melynek hatásaként métereket hátrált és erőtlenül a földre rogyott. Barátja is ledermedt hirtelen megijedve saját erejétől, majd síri hangon közölte… „- Hasba rúgtalak”
~Na ne…~ Akkor is ez volt az első gondolata… de be kell látnia, hogy valóban nincs már értelme a harcnak. Tét nincs, csak az, hogy rajta sűrűsödnek majd az égési sérülések, zúzódások és vágások.
- Tudnám. – szól a már megszokott, nyugodt stílusban – Kérdés, hogy van-e értelme. – Megenged magának egy szelíd mosolyt és tartásán is lazít, bár kezeit most sem engedi le. Ennél többet nem tehet. A kapitány erősebb, gyorsabb és tapasztaltabb mint ő. Nincs értelme szétveretnie magát…*

[Szintfelmérés vége]

Teljes nyugalommal, kardomat leeresztve várom, hogy mit válaszol Shouta. Úgy tűnik gondolataiba mélyed, hisz' csak pár másodperc múlva szólal meg újra. Türelmesen kivárom ezt az időt, miközben az ablakon bámulok kifelé.
- Tudnám. – szól, aminek hatására visszafordítom felé a fejem. Ugyan olyan nyugodt hangon beszél, mint eddig – Kérdés, hogy van-e értelme.
Reakciójára kissé elmosolyodom, majd megforgatom kardomat. Ennek hatására a fegyver felveszi szokásos, katana alakját. Újabb pörgetés után, gyorsan a hátamon lévő sayába lököm, s lazán az ablak melletti falnak dőlök.
- Véleményem szerint, nem sok... - mondom még midig vigyorogva - Amit akartam, azt már megtudtam. Jól harcoltál, bár még van mit csiszolni a képességeiden.
Néhány perc csönd áll be a kettőnk beszélgetésében. Eközben én egyenruhám belső zsebéből előveszek egy cigarettát, valamint egy ezüst öngyújtót. Elgondolkozva meredek a tárgyra, amelyet még egy régi barátomtól kaptam. Már akkor is dohányos voltam és mára ez csak rosszabbodott. Sajnos, azóta ő már nincs közöttünk, de az emléke még mindig azok lelkében él, akik ismerték őt. Kissé szomorúan újra elmosolyodom, majd meggyújtom a cigimet. Az igazat megvallva itt tilos lenne a dohányzás, de ugye az kit érdekel... Legfeljebb jelentenek a kapitánynak.
~Jah, várjunk csak!~ - kiáltok fel magamban, s kiengedem az eddig lent tartott füstöt. ~Hisz' a kapitány én vagyok.~
Miután ez realizálódik bennem, sokkal nagyobb kedvvel fogyasztom az energiarudacskámat. Kevés idő telt el azóta, hogy Taichou lettem. Talán még én sem szoktam meg igazán, hogy az emberek nagyobb tisztelettel fordulnak felém. Nem mintha nagyon izgatna, hogy ki mit gondol rólam... Mindig is szabadelvű voltam, s azt csináltam, amit jónak láttam. Ez most is így van, csupán annyi változott, hogy több ember életéért felelek. Ez hatalmas felelősség, de úgy tűnik, csak sikerül megbirkóznom vele. Miután elszívtam a cigimet, újra végig mérem a sebesülésektől tarkított tisztet.
- Nos, a szintfelmérésnek vége! Javaslom, hogy ezután keresd fel a 4. osztagot... - szólok elgondolkozva, miközben a csikket kilövöm az ablakon. - Bosszantóak lehetnek az apró vágások, szóval minél hamarabb kezeltesd le őket. Ha bármi gondod van, az irodában megtalálsz.
Ezen gondolattal zárom monológomat, majd ráérősen kisétálok a teremből. Remélem tisztában van vele, hogy neki kellesz rendet raknia...

[Felmérés vége]

*A férfi szavainak hatására a kapitány mosolyogva idézi kezébe kardja szokásos alakját, majd egy laza mozdulattal hüvelyébe csúsztatja és háttal a falnak dől. Kuroi ebből már sejti, hogy a felmérésnek valóban vége… hacsak egy pár szó váltása után a kapitány nem ugrik neki puszta kézzel.
- Véleményem szerint, nem sok... amit akartam, azt már megtudtam. Jól harcoltál, bár még van mit csiszolni a képességeiden. – most már Kage is leereszti kardjait és a kettejük közt beálló csendben, míg Sierashi taichiyou cigarettát vesz elő, ő is megszűnteti shikai-ját és pihenni küldi kardját. Amíg a kapitány gondolataiba mélyedve dohányzik, addig ő körülnéz és meglepődve látja a gyakorlótermen át a padlón húzódó mély barázdát, melyet még az első csapás után ő maga húzott. Majd beszél az illetékesekkel, hogy hozzák rendbe.
Nagyjából öt perce tart a csend, mikor is a kapitány ismét megtöri.
- Nos, a szintfelmérésnek vége! Javaslom, hogy ezután keresd fel a 4. osztagot... bosszantóak lehetnek az apró vágások, szóval minél hamarabb kezeltesd le őket. Ha bármi gondod van, az irodában megtalálsz. – szól, miközben csikkét kipöcköli az alakon és ráérősen elindul a kijárat felé.
~Arigatou gosaimasu!~
Kuroi még meghajol neki, majd távoztával ő is útnak indul, hogy megfogadja a férfi tanácsát és felkeresse a 4. osztagot.*

*Kohime eléggé korán érkezik meg az edzőterembe, ide menekül, miután jól felhúzta az idegeit az imént "megismert" kollégája.*~Hogy képzeli! Ha a hadnagy megtudná, lenyakazna, habár alkoholhoz nem nyúlok soha, mertnagyon hazavágja az ember, akarom mondani shinigamit. Szuper, szolgálati időben piálnak, remek. Azt hittem, legalább egy értelmes társasággal összeakadok. Erre padlót fogtam. HA legalább Shakuráékról tudnék valamit, hogy hova mentek a vizsga után...~*elmélkedik a pálya egyik sarkában. Gondol egyet, és leveszi hátáról az övet, és kiveszi Zanpakutoját a tokjából, majd visszacsatolja tartóját hátára. Feláll a duzzogásból, és mivel olyan régen forgatta már szeretett fegyverét, kicsikét gyakorlatozik,. amíg az osztag meg nem érkezik.*

A szokásos kora reggeli bemelegítésére, magánedzésére tartottam, amit egyedül szoktam végezni. Mivel ilyenkor reggel a legjobb a levegő, és a legjobb idő, hogy egyedül gyakoroljak. Az izmaim ilyenkor kerékvágásba lendülnek, és a gyarkorlásnál a többiekkel ellentéttben, már edzve vagyok, így nem halok meg a felénél, mivelhogy Yusuke kapitány mostanában, vagyis inkáb bmióta megjött elég kemény edzéseket szokott tartani.
Mosolyogva és jókedvűen lépek a verandára, mikor hallom hogy a dojoból neszek hallatszanak ki. Először nem akartam a fülemnek hinni, azt hittem hogy csak halucinálok, hiszen én vagyok az osztag őrültje, aki képes korán reggel felkelni, hogy eddzen. Erre tessék!
Vigyorogva lesek be az ajtón, hogy egy megtudjam melyik társam is utánoz már kora reggel, hogy egy pikáns mondat erejéig lebuktassam. Ám amint benéztem meglepődtem. Egy ismeretlen arcot láttam. Egy lányét. Épp gyakorolt. Egész testtel beálltam az ajtóba, majd figyeltem a mozgását, és rögtön le is nyűgözött. Nem úgy mozgott mint én, és ez tetszett. Ezt meg akarom tanulni! Hogy ebbe bele is vágjak megszólítottam.
- Kukucs!
Köszöntem. Bár szerintem elég hirtelen tettem, mert láttam, hogy egy kicsit összerándult a lány.
- Jó reggelt. Hát te hogy hogy ilyen korán már a dojoban?
Léptem bejjebb, és barátságosan mosolyogtam rá.

*Hamar sikerül levezetnie a felgyülemlett feszültséget, szerencséje van, hogy a kardforgatás megy neki, ám hirtelen elmerül az edzésben, így riadtan zökken ki kollégája hangja hallatán, kardja kiesik a kezéből, pár métert csúszik arrébb.*-Óh, szia!*köszön meglepetten*-Kohime Shiroyuzuki vagyok, az osztag új tisztje. Tudod, gyakorlok egy kicsit, elvégre megbeszéltünk egy rendhagyó párbajt a hadnagy úrral. BEmutatnám a kicsikémet neki*mondja, bár hangjában még mindig érezni lehet, hogy dühös valamire. Felkapja hosszú, ékony kardját, és végigméri a kollégát.*-Nem akarsz velem edzeni, amíg a többiek nem jönnek? Habár kétleném, hogy szívesen látnám őket a tegnapi alkoholizálás után.*mondja, bár még új neki, hogy mások is képesek rajta kívül ilyen korán edzésre adni a fejüket*

*Kedvesen mosolyog rá, majd a hadnagy szóra, kicsit felcsillan a szeme*
-Tényleg? Jön ide Katai-sama? Juj de jóóóó!!! Már úgyis olyan régen láttam! Egyébként Kinuye Hikari, az osztag valahanyadik tisztje, fogalmam sincs, hogy hanyadik.
Figyelem, ahogy felveszi a kardját, és mintha kicsi idegesnek látnám. Majd éredeklődve figyelem a közlendőjét
- Ja, hogy miattuk vagy ideges? Hagyd, nem érdemes rájuk pazarolni dühödet. Amúgy is csak, a figyelmedet vonja el, harc közben nem előnyös az idegesség. Ezért is oktatták a szamurájoknak, a békét, és nyugalmat. Szóval visszatérve, azokra az idiótákra, ők ilyenek. Ezért is van mindig egy plusz készenléti őrség. Meg lehet őket szokni, alapjáraton jó fejek,csak mikor isznak, akkor bunkók egy csöppet.
Monologom közben, végigmért. Ez valahogy nem tetszett. Sose tetszett, ahogy végigmérnek. Főleg most nem, kicsit változtattam az egyenruhámon. A haori karjait letéptem a vállam tövénél, és hakama helyett egyrészest választottam a melegre való tekintettel, és az is csak a combom közepéig ért. Lábamon a saru, aminek a madzagját most a térdemig kötöttem. Fülemben is most csak két ezüst függött, egy vágattó ló és egy repülő boszorkány. Nyakam meg most kivételesen csupasz is volt. szóval bárhogy is néztem magam kívülről, teljesen szolid voltam, most még, így nem nagyon tetszett a végigmérés. A kihívást meg magamban megháláltam, hátha ezáltal elégtételt tudok venni a méricskézés miatt.*
- Persze, szívesen. És nyugi, itt lesznek. Addigra bemelegítelek, és utána kenderbe vágod őket. Az osztag fele kidől a gyakorlás közben, Yuusuke-samának hála. Nem haragszol ha nem a kardommal harcolok most veled?
Meg sem várva a választ a falhoz megyek, és leveszek onnan egyből két fakardot.
- Ugye az sem zavar, ha egyszerre kettővel harcolok? Nem árt a gyakorlás két kezesből sem.
Megindultam felé, majd Kohimétől néhány méterrel megálltam, és felvettem a kezdő állást. Egyik kardot magam elé tartottam a másikat magam elé tartva kissé megdontva lentre is és oldalra is.

*Mosolyog Kinuye monológján, köben nyugodtan konstalálja, hogy hajlandóak vele edzeni. Ő szívesebben forgatná a kicsikéjét, de inkább visszarakja a tokjába, és két fakardot ő is beszerez, bár jobban tetszene neki, ha Yoruhimével edzhetne Kinuye ellen. Haját félresöpri arcából.*-Köszi, majd sattra vágom én őket a hadnagy úrral. Tegnap este rendesen eltévedtem az épületben, mert a segítségnyújtás helyett a piálással, meg a bámulásommal voltak elfoglalva.*jegyzi meg, majd beáll támadó állásba. a két kardos párbajhoz is egész jól ért, főleg, ha ilyen dinamikával és mozgékony alkattal áldotta meg a sors.*~Úgy látszik, nem fog eseménytelenül telni a nap. Majd megkapják a magukét.~*gondolja mosolyogva*

*Ledobom a fakardokat egy szünet erejéig, és cserélek Yoruhimére, jobban megy a kicsikémmel a kardforgatás.*~Piálnak mi? Majd megkapják a magukét a hadnagy úrtól, azt hiszem! Remélem, hogy rájuk zuhan a kapitányi-és hadnagyi iroda kritikus állapotban levő ajtaja...~*dühőngök, közben maximálisan gyakorlom a kardforgatási és test-test hacrci teknikákat. Remélhetőleg hamar beesnek végre, már kezdek unatkozni, és gondolom Yoruhime is nagyon várja a hadnaggyal való megmérettetést. Egész jól edzett vagyok már, talán le kéne állni, de a kicsikémmel órákig képes vagyok edzeni.*~Az Akadémián is folyton ezt műveltem, sosem volt üres az edzőterem. Volt, hogy a magánedzéseim miatt késtem órákról, vagy hagytam ki tanórát...~*elmélkedek, közben bőszen szabdalom a levegőt. Remélhetőleg társaság akad rövid időn belül, mert ha nem, akkor lefoglalom egész napra az edzőtermet.*

Nem volt túl sok dolgom ma, ezért úgy döntöttem, inkább sétálok egyet Seireitei-ben. De ezután meg egy kis edzés is jól esett volna, ezért úgy döntöttem, hogy meglátogatom az egyik osztag edzőtermét. A 8. volt a legközelebb, ezért azt céloztam meg, és közben reménykedtem, hogy találok valakit, nem akarok tovább vándorolni, és lehet ott sem lesz senki és így tovább, míg végül vissza nem kell térnem az osztaghoz. No de...Szerencsém volt, és nem volt üres az edzőterem! Ahogyan illik, az érkező mondjon jó napot!
-Szia! Ken Aruya vagyok! Öhm...nem zavarok? Mert ha igen, nyugodtan kimehetek...-közöltem a bent tartózkodó illetővel, közben megnéztem, zanpakutom nálam van-e, mert hajlamos vagyok ott hagyni. Szerencsére most nem voltam túl hülye, és magamnál hagytam. Egy nyugodt sóhajtás eresztettem meg, majd vártam a választ:tűnés vagy edzés

*Már rendesen bemelegedtem, és a kollégám erkezése hallatán rendszerint, vagyis inkább megint kiejtem a kezemből szegény Yoruhimét. Ez már a második alkalom, de mindig érzékenyen reagálok, ha edzés közben megzavarnak. Az érkező felé nézek, hajam rendszerint velem együtt mozog, amiért sokan megbámulnak.*
- Jó napot, kolléga, én viszont Kohime Shiroyuzuki, a nyolcadik soztag hetedik tisztje.*mutatkozok be, és alaposan végigmérem az illetőt. Ahogy rögzítem a kinézetét és a nevét, látom, hogy egy kapitánnyal állok szemben, és észreveszem, hogy kishíján elfeledkeztem az illemről, így futólag meghajolok.*-Nem, nem zavar taicho, elnézést az előbbi modortalanságomért.*kérek bocsánatot, és eszemben sincs melegebb éghajlatra küldeni őt, főleg akkor nem ha kapitány.*

*Már épp támadásba lendültem volna, mikor az ajtóban egy harmadik energiát érzékeltem. Már kezdtem ideges lenni, hogy miért kell megzavarni az edzést, ráadásul mikor épp támadni készülök, és megtanulnám Kohimének a mozgását. Vagy legalább is rájönnék hogy mitől mozog úgy ahogy láttam. Nyugalmat erőltettem magamra, majd a hang hallatán rögtön vigyázzba vágtam magam. A férfi felé fordultam. Ahogy kell meghajoltam*
- Jó reggelt Aruya-Taicho. Hogy van?
*Majd miután végig mondta, és amiből azt vettem ki, hogy valószínűleg szeretnek velünk harcolni, vagy legalább edzeni, meghökkentem. És ez a döbbenet ki is ült az arcomra. *
- Nem zavar Kapitány, mi csak épp edzettünk a reggeli edzés előtt.
*Ez így kimondva, kicsit hülyén hangzott, de hát mi tud az ember ez ellen tenni? Nem sok mindent. Vannak megrögzött fanatikus hülyék. Én azok közé sorolom magam, és mint ez a reggeli edzés előtt edzés is a fanatikus hülyéimhez tartozott.*
- Kinuye Hikari vagyok.
*De mivel több információt én sem tudtam, nem mondtam továbbá semmit. Már tényleg kezdett idegesíteni az, hogy körülöttem mindenki megmondja, hogy hanyadik tiszt, meg ilyenek. És ez arra sarkalt, hogy én is megmondjam, bár igaz hogy azt sem tudom hanyadik. Az első dolgom lesz ha meglátom ma Katai-samát, kitudakolni tőle, hogy hanyadik vagyok.*
- Jól gondolom, hogy nem csak nézni szeretne minket? Felőlem nyugodtan csatlakozhat, ha csak Koihimének nincs ez ellen kifogása.
*nézek a lányra, és közben mosolygok, barátságosan, mindkettőjükre*

*Felveszem a kicsikémet, és elnézem, ahogy Kinuye is észreveszi a kapitányt.*-Nem, nekem nincs kifogásom vele, nyugodtan jöhet. Amúgy se küldeném el a kapitányt, még a hadnagyot se.*rázom a fejem jelezve, hogy maradhat, ha akar. A hajam persze szokás szerint libben, amerre a fejem mozdul, és remélem, most engem nem fognak úgy megbámulni. Mielőtt védekező állásba tenném magam, visszateszem Yoruhimét a tokjába, aztán előkapok két akardo, majd végelg belállok a védekező pózba, a két kardot egymásrea tartom, eygiket úgy,hogy támassza a másikat, biztosítva a védelmet.*

Örültem neki, hogy nem zavarok, és nem küldenek el, ezért úgy gondoltam, akkor felkészülhetek. Megfogtam a kapitányi ruhámat, és egy mozdulattal leszedtem magamról. Normális ruha volt alatta, felvettem a sisakomat, majd felhúztam a maszkomat.
-Hátöhmm...Nálam így szokás edzeni!^^''-mondtam közben kicsit hülye fejet vágtam. Shiroi Ryu hátamon pihent a hüvelyében, hát kihúztam, hadd levegőzzön, neki is kijár, rég nem használtam. Tettem két lépést előre, és megálltam, mert eszembe jutott, még nem is tudom, hogy mit csináljak/csináljunk, csak úgy nem ronthatok nekik...
-Naszóval, mi a "feladat"?-kérdeztem, közben pár kört csináltam mind a két karommal, hogy szoktassam hozzá a vállam.
~Hé Ryu, azt hiszem, nemsokára kiengedheted erőd egy részét!~Váltottam pár szót a zanpakutommal telepatikusan.
~Ajj, miért nem az összeset?~
~Mert, azt tartogasd keményebb ellenfelekre!~
~Miért, ki ellen harcolsz?~
~Hát ké...nem érdekes!~Nem volt több kedvem beszélgetni, és úgy tettem, mintha nem hallanám Ryu kiabálását a fejemben.

*Sok hezitálás után ledobom a két fakardot, és inkább kikapom a tokjából a kicsikémet, akivel rég tárgyaltam már. Ha már a kapitány is előszedi az övét, akkor legalább ismerjék meg egymást.*
~Yuzu, hogy képzeled? Én hollowot vártam!~*úgy látom, végre megszólalt, jó ideje nem hallottam. Azóta nem, amióta megmentettük a senseieket.*
~Oké, oké, de muszáj! Ha a kapitány is, akkor én is! Mellesleg nem árt ismerkedned!~*vágok vissza, remélhetőleg a kaitánynak nem tűnik fel a bájcsevejünk, habár ahogy elnézem, hezitál, hogy merjen e az ő fegyverével támadni.*
- Nyugodtan támadhat, taicho! - segítek kicsit az önbizalmán, hátha ettől megjön a kedve. Remélhetőleg Kinuye kedvét nem fogom szegni azzal, hogy Yoruhimével kívánok harcolni.*

*Kicsit csalódott voltam, hogy mindketten elővették a zanpaktoukat. Nem mintha én nem szeretném a sajátom, csak nem nagyon szoktam gyakorlás közben kiengedni a shikai formát, vagyis a dupla pengét. Pedig most de jó lett volna dupla karddal edzeni.
Magamban sóhajtottam, majd visszaraktam a falra a két fa kardot. Gyengéden meg is simogattam őket, de úgy hogy se Aruya-kapitány, se Kohime ne lássa.
Miután visszatértem közéjük, mosolyogva vettem fel a támadóállást. Nem vettem elő a kardot, csupán csak a markolatára tettem rá a kezem. Ismét átjárt az a meleg érzés, ami még az első alkalommal, mikor megjelent előttem Fusicso, és a előszőr foghattam a kezembe a Fusicso markolatát. Ritkán beszélgettünk. Mindig is úgy éreztük, hogy felesleges, sokszor szavak nélkül, tettekkel adjuk egymás tudtára, hogy mit akar a másik. Tudtam, hogy most neki sincs nagy kedve előjönni. Ekkor tudtam, hogy nem fogom használni a shikai formát. Fusicso csak akkor szeret harcolni, ha életveszélyben vagyok. De akkor mindent beleadunk.
Vártam, hátha valamékük kezdeményez. Ma reggel még ehhez sem volt kedvem. Támadást kezdeményezni*

*Sajnálom, hogy Kinuye nem igazán szeretne így harcolni, de Yoruhime beszólogatásai kezdenek az idegeimre menni.*
~Na de Yuzu, ez nem igazság! Tuti le fog verni, egy kapitánnyal nem vehetjük fel a versenyt!*hiztizik a drága, de én akkor sem szalasztom el az alkalmat.*
~Yoruhime, ne gyerekeskedj már, ez csak egy edzés.~*vágok vissza.*~Jó legyen, ha már ennyire munkamániás vagy. Az akadémián is folyton edzettél, ezért csesztek le rengetegszer.~*duzzog.*~Az már a múlt. Figyelj, ma még a hadnagy úrral is lesz edzés, és megbeszéltünk egy kis párbajt, szóval örülnék, ha nem hiztiznél, mint egy kétéves.~*zárom le a vitát, és felveszem a védekező állást. Sokszor a védekezés a legjobb támadás.*

Reménykedtem hogy nem nekem kellesz támadnom, de ez a remény rögtön el is szállt. Ryu hamar megérezte, mit akarok csinálni, ezért befogta a nagy pofáját, és olyan lett, mint egy kezesbárány.
~Na ezt szeretem!~
~Ha pofázol rossz leszek!~
~Befogom...~
-Öhm...megpróbálok kicsit lassan ^^''. Indulok!-előre figyelmeztettem őket, nem akarok nagyon meglepett támadást indítani, de nem is akarom őket lebecsülni, ezért nem támadtam túl gyengét sem. Shunpo Kohime elé, majd kardommal csaptam egyet lefelé, amit könnyedén kivédett. Ezután hátraugrottam, és én álltam védekező állásba, majd vártam a következő lépéseket.

*Ejha, Aruya taichonak kis híján sikerült meglepnie engem. Szerencsére könnyen kivédtem. Beállt védekező állásba, én viszont ráhagyom nem fogok forró fejjel a falnak menni, nem támadok azonnal.*
~Most mi van, Yuzu?~szövegel a kardom, amit rettenetesen utálok.*
~Pofa be Yoruhime, és figyelj oda!~*utasítom*
~Utálom, amikor iylen vagy.~*duzzog, hú , mil enne, ha egyszer szöveg nélkül kibírná az edzéseket!*
~Nem azért vagyok, hogy szeress.~*zárom le a csevejt, és várom Ken taicho vagy Kinuye következő épését. Megfontoltan, hideg fejjel kell gondolkodjak. A legjobb támadás gyakran a védekezés.*

Bekerültem hát a 8.osztagba. Mivel úgy éreztem nem akarok még bemutatkozni a kapitánynak, elindultam hát az edzőterem felé. Gondoltam ilyen korán senki sem lesz és tudok egy keveset edzeni. Odaértem az épület elé, beléptem és döbbentem láttam, hogy nem 1 hanem 3-an is vannak odabent.
*Úgy tűnik edzenek.*
Gondoltam de aztán szinte rögtön észrevettem, hogy zanpakutoukkal harcolnak. Az egyikükben felismertem az 1.osztag kapitányát. A következő pillanatban Aruya kapitány shunpo-t használva az egyik lány elé termett és csapott egyet amit a lány sikeresen kivédett. Aztán visszaugrott és ő is védekező állásba helyezkedett. Úgy döntöttem itt az idő, hogy megszólaljak.
-Jó reggelt Aruya kapitány! És nektek is jó reggelt!-
Mondtam mosolyogva, azzal beljebb léptem. Teljes vigyor volt az arcomon.
-Nagy probléma lenne, ha beszállnék a gyakorlásba?-
Kérdeztem azzal megfogtam Ankoku Kami-t. Továbbra is mosolyogva vártam a választ, miközben rám pillantottak mindannyian.
*Remélem engedik, hogy beszálljak, mert eléggé régen harcoltam már és nem szeretnék kijönni a formámból.*

*A Kapitány figyelmeztette, hogy visszafogja magát, de ahogy ő érezte, a mozgásának a gyorsaságán, kicsit túlzásnak érezte, de nem sértődött meg. Hiszen teljesen jogosan hiheti, hogy Annyira még nem vagyunk képzettek. Hát igen, egy kapitányhoz képest, tényleg egy senkik vagyunk. Koihime kivédte a támadását, amiért elismerően bólintottam a lányra.
Testhelyzetet változtattam, kezemet Fusicsóra tettem, és készültem a támadásra a Kapitány iránt, hogy ugyan nem kell visszafognia magát, legalábbis nem annyira. Egyik kedvenc támadási módomra készültem Ugrásra készültem, ezzel az ellenfél felé, máskor a háta mögé kerülve, és csak az utolsó pillanatokban előhúzni a kardot. Bárhogy is számoltam az esélyeimet, a Kapitánynak ki kell tudnia ezt védeni.
Már a levegőben siklottam, mikor az ajtó hirtelen nyílt ki, mire is elvesztettem figyelmem majd lendületem, és a földre estem, hangosan.
~Hogy az a, mi a fene az már megint?~
Néztem a jövevény felé, de nem ismeretem.
~Mi az a 8. osztag lett a hajnali edzőosztag?~
Éreztem a kezeimbe áradó feszültséget. Egy idő után ez összeszokott gyűlni, és érzem, ha nem adhatom ki magamból nagyon hamar, beleőrülök, vagy embert ölök, na jó azt azért nem, csak beleőrülök. Szóval most kivételesen nem fogadtam örömmel a jövevényt.
Kicsit zsémbesen és kétrétgörnyedten álltam fel. Az esés miatti ütés teljesen a vállamig szökött fel.