Az órák csak nem akartak rendesen elfogyni, a legtöbb egyszerűen csak csiga sebességgel vánszorgott már dél óta, amikor is sikerült kifognom ismét a hónap ezúttal nem tudom hányadik unalmas papírmunka kupacát. Nem volt sok hátra már belőle, ami azt illeti, a nagy részével jó ideje készen voltam, de csak nem bírtam elérni, hogy a maradék pár tonnányi is eltűnjön az asztalomról, és végre szabadulhassak a feladatok alól. Azt tudtam, hogy mára már mindennel készen vagyok ezen kívül, így végül nagy nehezen feladtam a próbálgatásokat, és egyszerűen csak megpróbáltam a lehető leggyorsabban beírni a szükséges adatokat. Nem hiszem el, hogy az ilyen ősz hajszálakat idéző adminisztratív feladatokat mindig nekem kell végezni, ezt egy laza titkárnő végzettséggel rendelkező ember is meg tudta volna csinálni, én meg sokkal szívesebben foglalkoznék az osztag ügyeivel, mint ezekkel az irathalmokkal. De persze ilyen szerencsém nincs, a nők, akiknek elég olvasható ahhoz az írásuk, hogy be tudjam őket fogni ilyen feladatokra nem okoznak gondot, így büntetésként nem kaphatják, ráadásul ha meg merném őket sérteni azzal, hogy a küldetések helyett ilyenek elvégzésére kérem, akkor egy hétig néznének rám eléggé vérmes szemekkel. Nem kell félre érteni, máskor is meg tudnak sértődni, főleg olyankor, amikor a tíz főből álló női vécében lévő tömörülések megszüntetését kértem tőlük, de ez túltesz az ehhez hasonló kis problémákon. Ráadásul pedig jelenleg éppen elég volt, hogy kértem, lehetőleg végre szíveskedjenek olyat az osztagba küldeni, aki a "gyengébb nem" képviselője, mivel erősen hanyatlik errefelé a számuk, nem kell még kiszúrni senki szemét az irodai munkával, aki azért jön ide, hogy tanuljon. Vagyis megint kiesik mindenki majdnem, az egyetlen, akire még ezt rá tudnám sózni, az a hadnagy, de vele most nem akarom szemét lenni, az én extra papírmunkám nélkül is van elég feladata és rendesen el van havazva a munkán kívül is, hála a barátnőjének. Oké, akkor fogat összeszorítjuk és megírjuk a maradék két lapot, ami után mára hivatalosan is vége a munkaidőmnek. Nem mondom kicsit túlhúztam, de előfordul az ilyen, így legalább nem fogok túl hamar megérkezni az esti bulira. Igen, mindenki jól látja a 6. osztag amúgy cseppet sem konzervatív kapitányának programja van, és nem fogja csak úgy lemondani senki kedvéért. Meg egyébként sem tenném, elvégre nem Kempachihoz megyek, csak még a múlt héten akadt a kezembe egy szórólap a Sayan-jin bárról, ami valami karaoke estről szólt mára. Nem mintha túl jól ismerném a jelenleg divatos zenét, de ami azt illeti, már kezdek visszarázódni a jelenlegi századba, ráadásul még hadnagyként kedveltem meg a műfajt, amennyiben nekem nem kellett a színpadra lépnem közben. Most pedig szerintem senki nem fog oda felrángatni, annál azért jobban tudok kiállni a saját véleményem mellett. De azért érdekel a dolog, néha találni pár ügyesebb embert, ezért nem hagyom ki az alkalmat. Persze előbb muszáj átöltöznöm, eszem ágában sincs a kapitányi haoriban oda tolni a képemet, nem kell ingyen műsor senkitől érte.
Oké, lebuktam, tipikus nő vagyok, ami annyit jelent, hogy jó ideig eltartott, mire sikerült elindulnom a szobámból a bárba. Tuti, hogy lekésem a kezdést, bár nem is olyan nagy probléma, ha megint a duma bajnok konferálta fel a dolgot, mivel akkor az első fél órában úgyis mindig alszik. Tessék, helyette én inkább kerestem magamnak egy könnyebb fekete, kék rózsákkal díszített kimonót, amit nyugodtan felvehettem, mert nem különösebben ütött el a tömegtől, ráadásul pedig nem volt olyan hivalkodó. Persze kardot mellőle nem felejtettem el, de van olyan, hogy egyszerűen semmi kedvem az egyenruhához még este is, ráadásul most pont ez jött ki. A bár mindenesetre nem volt különösebben messze, ráadásul pedig még nem is volt tele, ahogy láttam, amikor beléptem. És úgy tűnik minden rendben is volt, hiszen a színpadról a megnyitó ember éppen lelépett. Ez vidám nap lesz akkor, főleg ha sikerül majd helyet is találnom...

Nos, úgy tűnik ma fortuna néni eléggé érdekesen mérte rám a kedvességét. Az igaz, hogy szemmel láthatóan lemaradtam a laza húsz perces üdvözlő beszédről, amelynek hallatán minden ép eszű shinigami igyekezne távozni a helyről, de ez nem jelenti azt, hogy meg is tették. Mert bizony a hely eléggé tele volt, első ránézésre üres asztalt nem találtam, és ami azt illeti, még úgy másodikra sem sikerült semmi olyanra ráakadnom, ami kicsit is elhagyatottnak tűnt volna, hogy én onnan tudjam végig nézni ezt a kis estét. Mert abban biztos vagyok, hogy itt nagyon tehetséges énekes nem fog felbukkanni, azok már régen nem járnak ehhez hasonló helyekre, de még nyugodtan elő kerülhet pár lány és fiú, akiről elmondható, hogy ők a hazai karaoke estek nyertesei és itt sem szerepelnének olyan rosszul. Talán csak miattuk jövök, meg egy kicsit kikapcsolódni, hiszen soha nem tudhatom, hogy az ismerőseim közül ki bukkan fel ilyen helyeken. Bár eddig csak kétszer voltam hajlandó eljönni ilyen rendezvényre, és az egyiken sem vettek rá, hogy én most tényleg álljak neki énekelni is, már automatikusan kapom az értesítéseket, és az igazat megvallva a miért ne elvet vallom. Lehet, hogy találkozok itt pár emberrel még, aki szeret énekelni, csak éppen nem mondta, nem is egyszer fordult már elő velem ilyesmi. Különben is, nekem nincs abszolút hallásom, szóval ha valaki fogja magát és véletlenül elvéti kicsit az ütemet, vagy produkál pár hamis hangot, attól még nem fogok rá furcsán nézni. Mondjuk olyannal szemben, akinek az éneke még nekem is fáj, más a helyzet, azt biztos, hogy senki nem fogja soha visszatapsolni. Mindegy, abba kéne hagynom végre a fejtörést, és még egyszer körülnézni, hátha találok valami helyet, ahol mégis csak nagyjából üresek az asztalok, vagy éppen csak valaki olyan foglal helyet, akit ismerek is. De eddig nem tűnt ismerősnek senki, talán jobb lenne, ha előtt oda mennék a pulthoz és kérnék valami alkoholt is tartalmazó italt, hiszen már az utolsó fél órában is, amikor még dolgoztam, egy ilyenről álmodoztam. Igaz, hogy kapitány vagyok, meg minden, de attól még munkaidőben nem szeretek inni, a fene sem tudja, hogy mikor akarnak engem elrángatni küldetésre, és akkor nem tudom megúszni, ha csak annyit mondok, hogy mára már ittam, mert kapnék érte egy jó kis letolást meg egy papírt arról, hogy mi mindent kell csinálnom. Most legalább van védelmem, éppen szórakozok, és már végeztem pár órája. Elvben nem is rossz, és kb. 99%-ig biztos vagyok benne, Yure meg egészen az, hogy ma engem sehova a jó égbe nem fognak elrángatni. Oké, akkor jöhet valami töményebb is. Már ha sikerül átverekednem magamat a tömegen...
- Bocsi, egy vodka-narancs lesz! - néztem rá a pultnál álló fiúra, aki kicsit mintha ismerős is lett volna. Biztos a múltkor is ő szolgált ki, és ezért emlékszem az arcára. Hm, nem is rossz, tuti, hogy felismert, én a vigyorából ítélve nem bánja, hogy kivételesen nem egyenruhában, hanem egy mélyebben dekoltált kimonóban jöttem. Tőlem mosolyogjon csak, az egomnak igazán nem árt meg, egyébként pedig jó tudni, hogy ennyi idősen is még megvan a tartásom. Különben pedig fogadjunk nem vigyorogna ennyire, ha tudná, hogy kapitány vagyok, csak az a fránya haori mindig képes az irodámban maradni. Nekem persze ehhez semmi közöm, és még véletlenül sem szoktam minden délután leteríteni a székemre. Jól van, ironizáljunk még egy keveset, és ránk szakad az ég, szóval ideje leállni. Helyette inkább neki álltam a tömeget fürkészni, és ezúttal feltűnt egy bőszen integető alak is, aki nyilván valóan az én osztagomhoz tartozik. Keiko ezerrel mosolyogva jelezte, hogy menjek oda hozzá, így mire megkaptam az italomat, már elő is állt a fejemben egy újabb ötlet. Oké, hogy oda hív, de jobb, ha felkészül rá, hogy itt ivás lesz akkor, méghozzá nem kis mennyiségben. - Ha szépen megkérlek kihoznál egy üveg szakét, oda, jobbról a negyedik asztalhoz? - néztem rá kedvesen a fiúra, majd az italomat egyensúlyozva megpróbáltam átjutni a tömegen. Nem volt könnyű, és ami azt illeti, többször is megfordult a fejemben, hogy csak karddal lehet rajta átjutni, de szerencsére végül semmi nem fajult tettlegességig. Igaz, kicsit közel volt a határ, de csak eljutottam az asztalhoz, és mosolyogva pakoltam le az italt.
- Szia Keiko! Igazság szerint az ilyen estekre eljövök néha, de a fene sem gondolta volna, hogy ma ennyien lesznek... - jegyeztem meg egy apró grimasz kíséretében, majd becsúsztam vele szemben a padba. Gondolom nem bánja, hogy ide ülök, hiszen az előbb vallotta be, hogy azt hitte egyedül lesz, ráadásul ő intett nekem, hogy jöjjek ide. Meg amúgy is, sajnos éppen a kapitánya vagyok. Persze ilyenkor szigorúan csak papíron, munkaidőn kívül nincs bennem semmi olyan jellemvonás, ami lehetne egy kapitányé. Sőt, még munkaidő alatt se nagyon, csak akkor, amikor éppen megyek egy gyűlésre, már ha elmegyek, vagy éppen újoncot/rendbontót kell eligazítani. De még ilyenkor sem tudok annyira szigorú lenni, hiszen én is voltam kezdő, nem is a közelmúltban, de egyszer igen, és ezt még nem felejtettem el. Legalábbis nagyrészt. - Hogy én énekeljek? Na, nem, ahhoz még messze nem ittam eleget! - jegyeztem meg, mikor szinte varázsütésre megjelent a pincérfiú egy vaskos tálcával a kezében. Remek, akkor talán még tudunk is végre kezdeni egy jó kis bulit. De előtte biztos, hogy töltök neki is egy emberes adag szakét, ne csak én iszogassak. Megjegyzem ez vodka-naranccsal érdekes párosítás, de mivel már máskor is ittam, nem hiszem, hogy baj lenne belőle. Jól bírom az alkoholt egyébként is. És azért ne keserítsük el szegény kislányt sem. - Tudod mit? Szerintem mire ez eltűnik azért be tudsz dumálni... - jegyeztem meg, miközben mosolyogva felemeltem a saját poharamat. Remélem bírja az italt, mert én egyhamar nem fogom engedni.

A grimasz az arcomról az eredeti tervek szerint le kellett volna, hogy kerüljön, de nem volt olyan szerencsém, hogy ezt ki is tudjam vitelezni. Oké, mikor eljöttem ide, már előre sejtettem, hogy lesz pár ember, akinek a hangja olyan dobhártya repesztő, hogy legszívesebben azt hallgatva az ember ugrana ki az ablakon, de szerintem a legújabb duett vitte a pálmát. Oké, a nőt még ki is bírtam volna, nem volt vele baj, de a férfi. Igaz, hogy a számot nem ismertem, de így is érzékeltem, hogy a ritmust nagyon is elrontotta, ráadásul pedig a hangja nagyon emlékeztetett arra, amikor a macskám a vasfazékon próbálta meg a körmeit kiélesíteni. Azonban ez nem éppen az a hely volt, ahol szólni lehetne miatta, de legszívesebben komolyan megtettem volna. Nem is értem kik voltak azok, akik mindezek ellenére megtapsolták őket, de ha azt vesszük, komolyan kezdek hinni benne, hogy itt az elvárás a botfül, még akkor is nekem ez sok. Szerencsére "csak" három perces számot választottak, ráadásul pedig mindenki úgy tapsolt, hogy éppen hallatsszon. Szerintem ez tipikusan az a banda volt, ahol inkább tapsol mindenki, csak ne kelljen még egyszer hallaniuk őket. Komolyan, ha ezek visszamennek én elhúzok és kérek a pultostól pár füldugót. Tuti van neki, a múltkor is láttam, hogy használta őket, biztos, hogy tudna nekem is kölcsönözni párat. Elég meggyőző tudok lenni ahhoz, hogy igenlő választ adjon, legalábbis remélem, hogy ennyi elég lesz. Tekintve, hogy milyen szemeket szokott rám mereszteni, már biztosan ki tudok tőle ennyit könyörögni, bár egyenlőre nem úgy néz ki, mintha nagy szükségem lenne rá. A legszívesebben pedig inkább itt ülök, végre a szaké megérkezett, és jobban szeretem csak úgy eliszogatni. Az biztos, hogy amíg ez nem tűnik el, sokkal nyugodtabb leszek, ráadásul pedig van kivel beszélnem, szóval nem is kell annyira arra a francos mikrofonra összpontosítani. Igazság szerint így jobb is.
- Hát előadás megvolt, de szerintem senki nem élvezte... - jegyeztem meg egykedvűen, miközben megnéztem közelebbről a következő jelentkezőt. Elsőre azt hittem valami szerencsétlen, madárcsontú lány az illető, ugyanis oldalról láttam a fekete, hosszú haját és a kimonóját, meg az arca kis körvonalait, de végül mikor méltóztatott felmenni, rájöttem, hogy mégsem lehet nő. Nem azért, tényleg nőies volt, de egészen biztos, hogy egyiknek sincs egész Soul Society-ben ilyen határozott áll vonala, ráadásul az ádámcsutkáját még innen is láttam. Jézus, nem akarom tudni, hogy ez honnan került ide, de remélem hangja van.
Tessék, csak kívánni kellett. Oké, hangja van, de ezt én utoljára valami templomban hallottam énekelve, máshol nem. Olyan, mintha megpróbálna női hangon énekelni, és nagyon magasan, de közben meg sikerült neki elköhögni is az egészet. Nem tudom mi ez a dal, nem túl sok újat ismerek, de ha tényleg divatosnak számít én megyek és keresek egy olyan embert, aki elmagyarázza nekem, ez mégis mire jó. Mert altatónak elmegy, de azon kívül? - Nekem magas a hangom, de ez komolyan nem néz ki férfinak sehonnan... - jegyeztem meg, miközben reméltem, hogy van erre valami ésszerű magyarázat is. Oké, ma már elfogadott, ha egy férfi nőnek érzi magát, különösebben engem sem szokott a dolog zavarni, de nem biztos, hogy pont Soul Society-ben kellene ezt felvállalnia, tekintve, hogy majdnem mindenki elég öreg hozzá, hogy elvből utálja ezeket a dolgokat. Phuuu, szerencsétlen gyerek...
Közben megjelent a kedves pultos és ezúttal Keiko rendelését hozta meg. Két üveg szaké? Izé, eddig azt hittem én vagyok nagy ivó, amikor eggyel kezdek egy partyn, de úgy tűnik az osztagban van más is, akinek ennyire megy ez a fajta ivási forma. Hát, nem mondom, hogy inkább igyon vizet, mert nem az a kedvencem, de minden elismerésem. Ha nem tudnám magamról, hogy nagyon jól bírom az alkoholt, akkor most komolyan kezdenék elgondolkodni rajta, hogy ennyi szaké és egy nagy pohár vodka-narancs után hogy fogok haza jutni. Egyenlőre remélem, hogy a saját lábamon és nem éppen kapatosan, ellenkező esetben ugyanis furcsa kis helyzet alakulhat ki, mikor megpróbálok eligazodni a folyosókon. Rendben, azt hiszem azért valaki lesz kedves engem útba igazítani, de akkor is, inkább lassabban fogok inni. Keiko beelőz, de ezt ráírhatjuk nyugodtan a fiatalság számlájára, nem szeretek öreg lenni, de ebből a szempontból már régen megtanultam, hogy a türelem eléggé hatásos segítség tud lenni bárki és bármi ellen. Hurrá. Különben is, ő már végzett, de én még rendesen a felénél tartok a poharamnak, de hát ez van. Nem részegséget akarok, csak jól érezni magamat, akkor meg igazán mindegy mennyit iszok, hiszen ugyanakkor kezd az alkohol majd hatni. Persze nyilván Keikonál nem így van, mert amint sikerül kiürültnek nevezni ezt a poharat, ő máris újra töltötte. Remek. Oké, de akkor sem iszom én még ezt nagyon gyorsan. Ráér, és magamra sem nagyon akarom önteni, tekintve, hogy jókora adagot nyeltem már le eddig, ennek van egy kis esélye. Márpedig ezt a ruhát szeretem, nem fogom tönkre tenni. Különben is, amint végzek, mehetek énekelni, amihez nem akarok közel kerülni, el jön az idő, addig marad a kedélyes csevegés.
Nagy sajnálatomra erre volt kereken fél órám, utána pedig elfogyott a szaké és nem volt semmilyen kibúvóm rá, hogy megússzam a dolgot. Legszívesebben azonnal elmentem volna a fenébe, de ha már eddig kibírtam, talán egy kis éneklést is túl fogok élni. Legalábbis nagyon remélem, hogy sikerül, különben nagyon morcos leszek én is, meg Yure is. De persze először magamhoz kéne térnem, ellenkező esetben érdekes lesz a produkció. Ki kell találnom valamit, hogy egészen biztosan minden rendben legyen. Mondjuk, hogy ne leplezzenek le.
- Legyen, de két feltételem van: duett ne legyen, mert beégek, és ha lehet, csak a Mistyt használd. Nem kell tudni, hogy kapitányod vagyok... - néztem rá Keikora, majd egy grimasz és egy sóhajtás kíséretében felálltam, hogy megnézzem a számlistát a pultnál, ahol állítják be a számokat. Legyen olyan, amit szeretek is lécci, utálom a pörgös rockot, nem tudom követni. Elég terebélyes a lista, csak lesz itt valami... - Ugye kezdesz te? - néztem rá a lányra, hiszen nekem semmi kedvem nem volt elsőre ide felmenni...

Keiko kicsit hiperaktív volt, de nagyon nem tudtam rajta csodálkozni, hiszen nem minden az, aminek látszik. Márpedig a konzervatív hatodik osztag kapitánya például cseppet sem szolgált rá a hírére, hiszen a munkán kívül senki nincs, aki nála lazábban venni a dolgokat. Legalábbis én ezt gondolom, hiszen valamennyire ismerem a többi kapitányt, és még eddig mindig én vittem a pálmát zűrök terén, mert abból volt pár a nem túl rövid pályafutásom során is. De legalább azt el tudtam érni, hogy a bajt hagyják rám, mert osztagon belül a gondokat meg tudom oldani, együttes működés még nem volt. Remélem nem is nagyon lesz, itt belevertem az emberekbe, hogy a csapatmunka fontos, de nem biztos, hogy ezt a többiek is tudják, márpedig nekem senki nem fogja megmondani, hogy hova engedjem a tisztjeimet, ha éppen nem bízom meg bennük. Mert szerintem a válasz a sehova lesz, és aki élni akar, ezt el is fogadja. Nem vagyok vérmes természet, de az osztagommal kapcsolatban mereven tartom magamat bizonyos feltételekhez. Talán ennek is köszönhető, hogy nem engem idegelnek minden hónapban a költségcsökkentés és a megszorítások miatt. Azokat a megszorításokat a képükbe is tolnám azzal a lendülettel, köszönöm, a szokásos dolgokat néha így is csak bűvölni tudom a fenntartási költségből. Hm, lehet, hogy példát kéne vennem a nőegyletről, ők tudtommal elég jól boldogulnak, pedig nem éppen a költségtakarékosabb megoldásokat szokták pártolni. Sőt, ha jól tudom, nekik sikerül mindig feljebb vinni a havi kiadások felső limitjét, de konkrétan nem is tudom, mennyivel. Ki kéne találni ki is tag, hátha valaki olyan is van köztük, aki erről felvilágosítást tud adni. Hm, azt hiszem Tasumi ott van a tagok között, meg Maya és a fél kapitányi meg hadnagyi részleg, szóval azt hiszem, hogy lesz kit megkérdeznem, ha egyszer végre akkor jut eszembe, mikor összefutok velük. Egyébként viszont nagyon nem értem, hogy én ezen a hihetetlen problémám miért éppen egy karaoke est kellős közepén kezdek el gondolkodni, mikor inkább a számlistát kéne néznem, hátha van rajta pár szám, amit még én is ismerek. Nagyon szétszórt vagyok, azt hiszem ezennel akkor ki lehet jelenteni, hogy a tetemes mennyiségű szaké, amit eddig elfogyasztottam Keikoval, működésbe lépett. Nos, nem mondhatnám, hogy megártott, ennyi azért nem tud, de kimutatta az erejét, hiszen megint kezdek olyanokon agyalni, amin nagyon nem kellene. Szép volt Misty, csak így tovább, kicsit nagyobb alkohol és az isten se fogja tudni megmondani, hogyan is jutottál valamilyen következtetésre, nem még más valaki, aki a társaságodban tartózkodik. Főleg ha nála sincs minden rendben fejileg, ami ilyen adag szaké után nagyon is valószínűnek tűnik számomra. Rendben, akkor ideje lenne a való világba is visszatérni, mivel azt hiszem, pont hozzám beszélnek.
Nos, nem is tévedtem nagyot, annyi leesett, hogy Keiko valamilyen általam kevésbé ismert együtteseket sorol fel meg a számaikat, hátha ezek közül tudok választani. De jó, nos ezzel egyetlen probléma volt, mégpedig, hogy az én angol tudásom nagyon is temethető fajta volt. Addig oké, hogy megtanultam a szavakat, de a nagyon értelmetlen nyelvtanukkal soha nem tudtam mit kezdeni, ezért nem is nagyon ismerem a nyelvet. Remek, a kiejtésem alapból nagyon japános, alig várom, hogy felküldjenek a színpadra kornyikálni. Fogadni mernék, hogy abban a pillanatban minden üveg itt sorban kezdene elrepedezni, én pedig észre sem venném, ahogy azt sem, ha hülyeséget éneklek. Jaj de jó, nagyobb hülyét már magamból nem akarok csinálni, szóval erről szó sem lehet.
- Először menj te valamivel, amit szeretnél, utána megyek én egy japán számmal, mivel sajnos a kiejtésem angolból nagyon tragikus. Rendben? - néztem rá nagyon kedvesen, hátha nem fog kiakadni, amiért én kihagyom az első kört, amikor például Lady Gagát vagy Abbát énekel. Nem hiszem, hogy ezt fog, de a fejem ezt a két nevet jegyezte meg azok közül, amit úgy hirtelenjében rám zúdított, mint bandák. Köszönöm, nekem teljesen megfelel pár nem túl régi japán szám, szerintem azok is tökéletesek lesznek, tekintve, hogy a közönség nagy részének az eddigiek alapján jó kis botfüle van. - Na, sok sikert! - jegyeztem meg mosolyogva, miközben egy apró lökéssel elértem, hogy ha nem akar orra esni kitáncoljon a színpadra. Énekelni akart, csak tessék, majd utána felmegyek én is, csak előtt látni akarom, hogy mire képes. Egyébként is, le már nem fog jutni, indul a zene, a bár józanabb része pedig őt nézi éppen, most ciki lenne lesétálnia...

Furcsa érzésem volt, miközben nem túl szabályos módon, de jószerével fellöktem a színpadra Keikot. Nem tehetek róla, ha beszélnek kell nincs lámpalázam, de most senki és semmi kedvéért nem lettem volna képes arra vetemedni, hogy csak úgy a semmi közepébe felmenjek énekelni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy az messze nem az én világom, és bár nagyon szívesen hallgatok el magamban mindenféle számokat, arra rá nem tudtak volna teljesen józanon venni, hogy ennek a pultnak akár a közelébe is menjek. Nem tehetek róla, egyszerűen irtózom az énekléstől részben, hiszen nekem már régen is megmondták, hogy nem túl különleges a hangom, maximum a mélysége, de azzal meg sokat nem tudok kezdeni. Egyszerűen fel nem bírtam még most menni, ezért küldtem szerencsétlen tisztemet, aki utána joggal lehet rám dühös, de sajnos idő kell ide. Meg egy újabb szaké sem ártana, de azt inkább már nem vállalom be, az eddigiektől így is sikerült rendesen már berekednem kicsit, ami pár japán dalhoz tökéletes lesz, de nem akarok valami szar hangú fiúnak tűnni a színpadon, ha végre a közelébe kell mennem. Nem mintha bárki is úgy nagy átlagban annak nézne, hiszen egyértelműen nő vagyok, de velem is történt már meg, hogy nem figyeltem, és amikor a szám végén akartam valamelyik lánynak gratulálni a hangjához, feltűnt, hogy az nem is éppen nő volt. Köszönöm szépen, a fordítottját semmi kedvem eljátszani még akkor sem, ha tudom, hogy ennek az esélye úgy nagyjából egy erős 0 körül van. Rendben, legyen lámpaláz ez az érzés, vagy bármi más, de az biztos, hogy ideje lenne leküldeni, tekintve, hogy már nem sokáig húzhatom. Keiko már a saját számába bele is kezdett, és ez tuti nem a nagyon hosszú nyolc perces torok repesztő dalok egyike, szóval lassan a végére is fog érni. Remek, kapitány vagyok, lazán szembe szállok akárhány tiszttel meg persze a többi kapitánnyal is, ha az igazamról van szó, de egy színpadtól félek. Szedd össze magad Misty!
Egy erős elhatározással végül sikerült a légzésemet rendeznem és helyre tennem a saját pánikomat, így tudtam figyelni a tisztemre is. A szám, amit énekelt ismerős volt, és el lehetett mondani, hogy nincs is rossz hangja meg kiejtése hozzá. Nos, itt a tökéletes példa rá, hogyan nem fogok én tudni soha az életben énekelni, és miért kell nekem japán szám. Angolt el lehet felejteni, ahhoz nagyjából annyira megy nekem az alkalmazkodás mint egy fűrészhez. A-a, nézzük gyorsan akkor a számlista japán részét. Keiko lazán fel tudta kelteni a közönség érdeklődését, és miközben én sugárzó mosollyal figyeltem még egyeztettem is a szakival, aki az egészen rendezte, hogy a biztonság kedvéért a másik oldalon jelenjen meg a szöveg a kivetítőn, hátha elfelejteném. Remélem nem fogom, az egyik kedvenc számomat választottam ki, és nem akarok bele bakizni. Legalábbis ez stimmeljen, ha már tudom, hogy a hang nem lesz az igazi. Bár az énekesnőnek is kellemes mély a hangja, így talán tudni fogom tartani azt a hangszínt legalább a dal alatt. Négy percet kibírok a színpadon, utána meg mehetek is le. Amennyi szaké most munkálkodik bennem, biztos, hogy végig fogom tudni csinálni. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy ez lesz a vége. Közben pedig sikerült annyira el is merülnöm a szövegben, hogy észre sem vettem, a kis tisztem már az utolsó sorokat mondja. A felhangzó taps viszont magához térített. Gyorsan csatlakoztam a tapsolókhoz, majd megvártam, hogy lejöjjön. Egy apró mosollyal a számon mentem mellé és súgtam a fülébe:
- Gratulálok, nagyon jó voltál! - remélem meg is hallotta, hiszen a közönség közben még egyértelműen jelezte, hogy nekik sincs ellenükre ez az egész próbálkozás. Rendben, akkor én jövök. Egy határozott mozdulattal kivettem a kezéből a mikrofont és felsétáltam a színpadra. Igaz, hogy az egyik lámpa majdnem elvakított, de szerencsére voltak kedvesek el is fordítani, majd megjelent a terem végében a súgógép és beindult a zene is. Lassan kezdtem bele a dalba, miközben lehunytam a szememet. Nem akartam látni ki nézi az előadást, így könnyebb volt csak a szövegre figyelni. Így ni, szépen sorban egymás után a sorokat, nem kiesni a zene ritmusából, és nem törődni vele, hogy kicsit halkan kezdtem. Valójában az első pár másodperc után bele is jöttem a dologba és a kezdeti nagyon csenden ének visszakapta a rendes hangerejét. Oké, bátortalan vagyok még mindig, ez van >.< Remélem azért senki nem néz rám furán. Bár, jelenleg nem látom, utána meg már nem fog zavarni, mert túléltem...

Nem tudom mit vártam, amikor felmentem a színpadra, de határozottan nem azt, amit kaptam. Szerencsére Keiko elég nagyon alakított, a legtöbben vele voltak elfoglalva, és kevésbé lett szembetűnő, hogy én éppen próbálok magamnak elég lelki erőt gyűjteni ahhoz, hogy egyáltalán meg merjek szólalni. Oké, végül csak összejött a kívánt adat, ami azt illeti még egy kicsit több is, hiszen ha komolyabban megnézzük a dolgok állását, akkor nem csak megszólaltam, hanem minden jobbik meggyőződésem ellenére elkezdtem énekelni is. Persze ebben hihetetlenül sokat segített, hogy valakik voltak olyan kedvesek és nem néztek rám furcsán, utána pedig szépen lehunytam a szememet. Nem éppen a legnyugisabb számot választottam, amit találtam azon a listán, de attól még nem nézett ki furán, hogy közben csak néha pillantottam a közönségre és az idő nagy részében inkább csak a saját szemhéjamat láttam, esetenként a tető burkolatát. Hm, nem mondom, hogy rossz volt, egész érdekes a fa szerkezete, de talán ezen majd azután kell elgondolkodnom, hogy végre lejöttem erről a halálos csapdáról, mert ha előtte teszem meg, akkor még az alap hülyeségeken túl is nagyon béna tudok lenni. Nem mintha ebben lenne valami újdonság, már most hallottam, hogy egyszer-kétszer picikét elvétettem a hangot, de nem túl sok ilyen volt a közelben, ráadásul pedig szerintem a legtöbben nem ismerik túl jól a számot, és amennyiben nincs abszolút hallásuk, amit nagyon kétlek, hiszen akkor már régen elmenekültek volna innen, egészen biztos vagyok benne, hogy csak nekem tűnt fel. Azért mindennek van előnye, annak is, hogy nem erősségem a mostanában olyan népszerű angol számok imádata, inkább a szokásos cédéimet hallgatom, hiszen kisebb az esélye, hogy lebukok, ha bakizok. Meg amúgy is, nekem ez az egyik kedvenc bandám, és hidegen hagy, hogy kinek mi a véleménye a mély hangú hölgyekről. Az enyém éppenséggel csak énekléskor az, egyébként egész normális a hangszínem, ennyit meg igazán kibír bárki. Ha nem, balra van az ajtó...
Nagyjából két perc után merészeltem úgy először tisztességesen kinyitni a szememet és körbe nézni, miközben reméltem, hogy a lámpa nem megint arra van beüzemelve, hogy kiégesse a retinámat. Köszönöm, elvagyok nélküle, hiszen el is kéne tudnom olvasni a papírmunkát, ráadásul pedig nem akarok mindenki halálra rémíteni azzal, hogy fény hatására vörösnek tűnik a szemem, akár valami furcsa vámpírnak. Szerencsére valaki volt olyan kedves, és csak a felső világítást kapcsolta be, mintha egy burában álltam volna, így nyugodtan kicsit körbe nézhettem. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor egy csomóan figyeltek, és nem éppen olyan arccal, mint akinek komoly fülgyulladása és fogfájása van. Remek, ezek szerint tetszett nekik az előadásom, ami azért sikeresen feltöltött annyi magabiztossággal, hogy a szám maradék két percét már rendesen a közönséget figyelve, és hang megingás nélkül tudhattam le. Bár nem szeretek így szerepelni, és szerintem nincs is különösebben jó hangom, attól még elmondható rólam, hogy élveztem. De ezt csak magamnak ismerem majd be, Keikonak az istenért sem, hiszen a végén még felrángat még egy körre, amihez semmi kedvem. Meg úgy az igazság szerint ahhoz újabb adag szaké is kéne, amit meg véletlenül sem fogok tudni már biztosan józanul végiginni. Szóval erről ennyit, terv letudva, mára én szépen itt és most, hogy elértem az utolsó sorhoz, be is fejezem a szereplést. Köszönöm, szép volt, jó volt, sok is volt, engem ide a jövő hétig még egyszer maga a főkapitány sem tudna felvontatni daruval.
Vagy egy örökkévalóság után a szám csak a végére ért, és immáron a zene is leállt. Nem látszott az arcomon még semmi, szabályosan lefagyva vártam, hogy mit fog a közönség rá szólni. Szinte mindenre felkészültem a kifújólástól kezdve egészen a síri csendig, és így persze rendesen meg is lepett, mikor egyik sem történt meg. Nem sokat láttam, de azt igen, hogy hátul valakik elkezdenek az egyik asztalnál tapsolni, a többiek pedig követik őket. Szuper, ezek szerint nem lett olyan rossz, azok ott általában csak akkor tapsoltak, ha valami tényleg tetszett nekik. Ez valamennyire meg is nyugtatott, végül egy apró meghajlás után gyorsan eltűntem a színről és átadtam a mikrofont a következő jelentkezőnek, aki izgalmában majdnem el is sodort a színpadról. Nem bántam már, vége, lent vagyok, és meg is nyugodtan. Oké, a levegőt még kicsit nehézkesen vettem, hiszen nem vagyok hozzászokva a gyors énekléshez, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam megcsinálni, mert sikerült. A válaszok alapján elég jól is. Mielőtt azonban felemelhettem volna a fejemet, hogy megkeressem Keikot, az illető volt olyan kedves a nyakamban landolni egy gratuláció kíséretében. Egy pillanatig lefagytam, majd végül visszaöleltem, és apró mosollyal hallgattam a szóáradatát. Hiába, neki már volt ideje magát kilihegni, az én tüdőm azonban futáshoz készült és nem éneklésre. Szóval először a hangomat kéne megtalálni, véglegesen.
- Köszi szépen. - mondtam pár pillanat múlva, miközben szépen kibontakoztam az ölelésből. De utána megláttam, hogy még mi minden vár rám, és legszívesebben mentem is volna vissza azonnal. Ajjaj, ezért nem akartam én bevállalni, akárhogy éneklek, azzal csak szívni tudnék, méghozzá nagyon nagyot. Szuper. De azért rendben, most már vágunk egy ártatlan fejet és megpróbálunk nem furcsán viselkedni. - Ehhez a dalhoz éppen nincs rossz hangom, mert mély, de egyébként érdekes lenne. Különben pedig nagyon remélem, hogy csak viccelsz a képpel... - mert nekem egy fogam se fűlik hozzá, hogy most neki álljak pózolni. A-a, az nem az én világom, inkább csak egyszerűen eltűnnék vissza az előző asztalunkhoz, hogy a nap további részében inkább néző lehessek. Lécci, lécci legyen így...

Még mindig nem sikerült magamhoz térnem, egyenlőre annak is örültem, hogy sikerült magam körül érzékelnem a helyzetet rendesen. Oké, hogy jó kis adrenalin löket tud lenni egy ilyen szereplés, de szerintem nekem pont az ellenkező hatást váltotta ki, mert egy kellemes zsibbadás következtében még a szokásosnál is lassabban kezdtem el reagálni a kérdésekre, meg minden egyébre is. De jó, nem tudom éppen ki mit csinált körülöttem, miközben erősen gondolkodtam rajta, hogyan is kéne elkezdenem visszarázódni a helyzetbe. Lássuk, kezdetnek ideje lenne tudni, hogy velem minden rendben-e van. Igaz, hogy egy nagy csomó ember vett körül, de legalább Keiko leugrott végül a hátamról, ami azt eredményezte, hogy biztosan nem fogok vele együtt orra bukni. Meg remélhetőleg nélküle sem, hiszen más sem hiányzik ide, minthogy az egyensúlyom és a többi egyenlőre még biztosan működő képességem kivegye a szabadságot. Éppen elég, hogy a reflektornak köszönhetően a szemem megtette, hogy nem mutat mást, csak mindenféle foltokat, ráadásul a zenének még messze nincs vége, és tekintve, hogy megint érdekes emberek mentek fel utánam a színpadra a fülem is sikeresen felmondta a szolgálatot. Oké, most már vissza kéne térnem a való világba, mivel még a végén sikerül valahogyan nagyon messze kerülnöm innen. Keiko kérdéseit ugyan meghallottam, és persze volt is bennem annyi reakciókészség, hogy azonnal reagáljak a nekem nem tetszőekre, de ezzel még messze nem volt minden elrendezve, ami azt illeti, ráadásul pedig nekem kicsit nehéz lett volna most azonnal lelépni, mivel egész kis tömeg volt kedves összeverődni a színpad alatt. Igazság szerint nem tudom, hogy a mi mutatványunk, vagy éppen a lehetőség, hogy megmutassák, mire képesek, vonzotta őket ide, de annyira a dolog nem is tud érdekelni. A lényeg, hogy szép kis burát alkottak, ahonnan egyhamar bárhogyan is nézem, nem láttam esélyt rá, hogy meg tudjak lépni. De legalább nem azok a nagyon nyomulósak voltak, amiért a jelenlegi állapotomban hálás is voltam.
Nem tudom, lehet, hogy a szereplésnek egyáltalán nem is volt köze ahhoz, hogy kicsit lassan reagáltam, csak egyszerűen a szervezetem jelzett, hogy sok szakét ittam. Igaz, azt általában nem így, hanem hiperaktivitás formájában teszi meg, de mivel nem nagyon szokásom nekem sokáig utána énekelni, egyszerűen biztos csak lelassultam. Ha eléggé normális leszek, és nem fogom még egyszer visszamenni erre a halálcsapdára, akkor biztosan rendbe jövök, elvégre nálam az alkohol által kiváltott legerősebb reakció is csupán annyi szokott lenni, hogy a szokásosnál kicsit aktívabb vagyok, és még kevesebbet alszom, a macskajajosok nagy bánatára. Hiába, másnaposság nem hiányzik, utána meg olyan vidám végig nézni, hogy akik velem ittak komolyan kezdik utálni a reggeleket, ellenben rólam meg se tudnák mondani, hogy nem töltöttem az egész éjjelt azt ágyamban egy kiadós alvással. Nem rossz tulajdonság, a tisztek pedig utálják, többször próbáltak már nekem egy kis extra piát adni, hogy ne merjem őket kora reggel ellenőrizni, de eddig egyszer sem jött be a számításuk, ami azt illeti. Viszont nekem nagyon is megérte, hogy az első sorból nézhettem végig az arcukat, miközben próbáltak nem komolyan rosszul lenni, és egyenesen állni. Hm, a szabályok egyszerűen, munkaidőn kívül inni lehet, amennyit csak akar az ember, de én nem kérek másnap félrészeget. Nos, szerintem valamennyire már kezdik is megérteni, elvégre újabban komolyan kitotóznom kell a takarító segédeket, korábban még néha komoly túljelentkezés is volt köztük a büntetésben lévő osztagosok személyében. Most mondja valaki, hogy nem vagyok elég ügyes...
- Rendben, kikről van szó? - tettem fel a kérdést apró gyanúval a hangomban, hiszen Keiko nem tűnt éppenséggel teljesen józannak, és kitelik tőle, hogy érdekes arcokat választ ki. Nos, mikor sikerült felhívnia rá a figyelmemet, hogy páran közülük már éppen a színpadon parádéznak, rájöttem, hogy igazam volt, tényleg egyedi ízlésű a kislány. Na, nem baj, nekem aztán vannak érdekesebbnél érdekesebb ismerőseim, igazán túlélek egy estét a bulizós bandával is. Maximum csak figyelek rá, hogy miből és mennyit iszom, hiszen valakinek holnap reggel még munkája is van, amit szeretne rendesen végezni, ráadásul sokkal jobban fogok annak örülni, ha a saját ágyamba magamtól jutok vissza. Különben viszont a banda nem is nézett ki olyan rosszul, és bár szemmel láthatóan jóval előttünk jártak már alkohol eltüntetésben, azt azért sikeresen meg is emésztették, hogy nekem most nem kell vaku, és a fényképező gépeket elfordították. Közben persze Keiko szépen eltűnt, láttam, hogy a pult felé igyekszik, miközben nekem sikerült kifognom pár érdekes lányt, akik azonnal kérdésekkel kezdtek bombázni engem. Persze igyekeztem úgy válaszolni, hogy azzal senkit ne hozzak furcsa helyzetbe, és ez nagy átlagban sikerült is, aminek hála egész jó kis szórakozásom volt, miközben Keiko visszatért valami gyanúsan zöld folyadékkal. Ajjaj, na én ezt azt hiszem ki fogom hagyni.
- Mehetünk velük... - válaszoltam, miközben láttam, hogy a banda nagyon is mozgolódik már és valami felkiáltással elindulnak az egyik sarok felé, így követni kezdtem őket. Oké, kicsit nagy volt a tömeg, de viszonylag hamar át tudtam jutni rajta, ráadásul pedig senki nem gondolta volna szerintem, hogy komolyan fennakadás lenne, hiszen komolyabban csak a színpad előtt tömörültek az emberek, de ott aztán tényleg erősen. Mindegy, a lényeg, hogy épp előttünk nem, aminek hála az előbbi lányok is simán csak mellénk kerültek, hogy újabb kérdésözönnel boldogítsanak minket. Ez komolyabban nem zavart, nevetve válaszolgattam egészen addig a pontig, amíg az egyiknek eszébe nem jutott, hogy nem tudja, pontosan hol és milyen beosztásban szolgálunk is mi. Gyorsan ránéztem Keikora, hogy még véletlenül se szólaljon meg, majd mosolyogva fordultam feléjük és kezdtem egy picit torzított válasznak neki. - Valójában 6. osztagos tisztek vagyunk, és ti? - kérdeztem vissza, hiszen nem akartam nagyon hazudni, az meg nem lesz akkora baj, ha nem kérdeznek rá a terelés miatt, hogy hányadik is, mert itt minimum pár áll verné a földet, ha kimondanám, hogy első vagyok. Kapitányi lét hátránya, nem tudsz legtöbbször csak úgy bulizni...