*A 11. osztag egy nagyon összetartó csoportból áll, akik teljességgel megbíznak egymásban. Egy másik osztagnál sem tapasztalható ekkora hűség, főleg a kapitányuk irányában. A harc az életük, és mintha külön törvények vonatkoznának rájuk, legalábbis, ami a kapitányváltást illeti.
Állítólag ilyen Kai osztaga egy 11. osztagos szempontjából. De hogy én mit gondolok róla? I Z O M A G Y Ú A K. Izomagyak mindenütt. Ráadásul a legtöbbnek olyan félelmetes a képe, hogy amikor a szemükbe nézek, inkább sietősebbre veszem a lépteim. Persze nem értem, mitől félek, hiszen hadnagy vagyok, vagy mi. Na meg, talán már meg is szokhatták, hogy rendszeresen megyek át Kaihoz, mert a barátnője vagyok.
Az utóbbi tényt még mindig nem sikerült megemésztenem. Néha olyan, mintha csak egy álomban lennék, ahol végre megtaláltam a hős lovagom. Aki igaz, hogy nem fehér paripán érkezett hozzám, és még csak nem is szőke, de a gyönyörű, hosszú, fekete haja, a csábos mosolya, a tökéletes orra, a lelkembe hatoló szemei, az izmos teste és az erős karjai bőven kárpótolnak érte. Meg bárki bármit gondol arról, hogy ő milyen "darkosan kúl" meg minden, szerintem akkor is ő a legkedvesebb és legrendesebb és legaranyosabb srác egész Soul Societyben.
Az aggodalmaim azonban megmaradtak. Mi van, ha az osztag megváltoztatja őt? Én akkor szerettem belé, amikor még a 10. osztag tagja volt, és nem akarom, hogy azt gondolja, hogy csak azért vagyok vele, mert kapitány lett. Mert erről tényleg nincs szó. És persze megint hülyeségekre gondolok, mert miért is ne gondolnék, csak hát Kai már kezdi belém nevelni, hogy felejtsem el ezeket a tévképzeteket. De az még csak egészséges aggodalomnak számít, ha konkrétan attól félek, hogy egy izomagyú tuskóvá válik, nem? Szóval... tenni kel ez ellen.
Kainak valószínűleg nem tűnt fel, hogy tegnap este, amikor koránkelés címszó alatt elbúcsúztam volna, magammal vittem a pótkulcsát. Amíg ő zuhanyzott, addig csendben le tudtam akasztani a kulcstartóról, és úgy tűnt, hogy Kai ebből semmit se vett észre. Szóval így erőszak nélkül tudok behatolni célpontomra - a szívem sajgott volna, ha a tervem miatt ki kell robbantanom az ajtót, meg hát azt nem is lenne könnyű visszafogni. Még pontosan két órám van arra, míg Kai visszaérkezik. Persze nem számít arra, hogy ma látogatok, mert azt hazudtam füllentettem neki, hogy rengeteg a felhalmozódott munkám, és csak késő este fogok vele végezni. Azt is meghagytam neki, hogy semmiképp se látogasson meg, mert azzal csak elterelné a figyelmemet, és sose tudok majd végezni. Jó, tudom, nem volt szép dolog tőlem, de hát... az, ami rá vár, mindenért kárpótolja majd!
Szívesen főztem volna magam is, de Kai sokkal jobban főz nálam, úgyhogy csak rendeltem pár sokis süteményt az édességboltból, amiket beleöntök egy tálba, és beviszek a nappaliba. Beállítom a fényeket is, hogy jó hangulat legyen, meg készítek egy kis gyümölcslevet is, mert az jó az agysejteknek, gondolom legalábbis, és előkészítek mindent, ami szükséges. A várakozás utolsó fél órájában már szinte egy helyben toporgok; az időt arra használom ki, hogy megigazítsam a sminkem - igen, természetesen magammal hoztam, mind benne van abban a táskában, amivel a többi holmit is cipeltem - , és ruhámat is megpróbálom úgy igazítani, hogy legalább egy kicsit nagyobbnak tűnjenek benne a melleim. Ez nem jön össze, szóval csak sóhajtok egyet megadóan. Legalább a fenekemmel nincs probléma. Remélem, Kai értékeli majd az erőbefektetésem.
A háttérben kellemes klasszikus zene szól, és nem kicsit felvillanyoz szerelmem meglepett arca, amikor belép. Olyan édesen néz ki így. *.* Kár, hogy nem fényképeztem le... de most már mindegy.*
- Tadaima! - *búgom neki, és átkarolom, mielőtt még szóhoz jutna. Kicsit fáradtnak tűnik, gondolom, a kapitányi meló velejárója. Remélem, azért nem fogja túlhajszolni magát.*
- Egyél egy sütit, most szükséged lesz rá. - *nyújtok felé egy csokis tallért, aztán megragadom az egyik karját, és finoman elkezdem vezetni a szoba felé, kacér mosollyal arcomon.*
- Milyen napod volt? Gondoltam, ideje kicsit lazítanod is, hisz látom rajtad, mennyit dolgozol... úgyhogy készültem egy kis meglepetéssel. - *csókolom meg, közben tolom félre a tolóajtót, hogy kedvesem meglássa az asztalt, melynek közepén egy méretes sakktábla ékesedik. Én pedig, mintha mi sem lenne természetes, leülök az asztal egyik végére, és várom, hogy Kai is helyet foglaljon. Hát... jól van na, ki kell derítenem, hogy valóban izomból van-e mindegyik 11. osztagos agya. Ajánlom, hogy leverjen sakkban. Elfelejtettem szólni, az őrület az én esetemben is jár néminemű zsenialitással. *

*Valahogy meg se lepődök azon, hogy Kai a sötét bábukat választja. Hiába, az egyetlen fehér színű ruhadarabja a haorija, ami már inkább szürke, annyi kapitányt megjárt. Meg talán zoknija van ebből a színből pár. Bár jól is áll neki, meg minden, egyszer azért elképzelném fehér színű öltönyben, meg esetleg egy kék színű nyakkendővel. Szeretem az elegáns ruhákat, az estélyi mániám pedig már Kai is biztosan felfedezte. Ahogyan kimonokból is van pár, csak azokat nem hordom olyan gyakran, mert elég kényelmetlenek tudnak lenni.
Szóval a nagy meccs hamarosan elkezdődik; Kai a csokis sütiket az asztalra teszi, és boldogan veszek ki egyet belőle. Pár darabot már kicsentem belőle várakozás közben, de hát na... Kellett valami, amivel lefoglalom magam várakozás közben. Meg hagytam eleget, hogy jusson Kainak is bőven.
Egy száz wattos vigyor keretében téved a kezem az egyik parasztomra, és teszem meg az első lépésem. Mindig a világos kezd, vagy mi.*
- Ami azt illeti vannak még terveim. - *kacsintok, miközben várom, hogy ő mit lép. Persze, képzelem, milyen tervei vannak... Megint "azt" csinálná... Nem mintha panaszkodhatnék, meg minden, de gondoltam, néhanapján valami kreatívabbat is csinálhatunk a szokásos főzés-hülyülés-együtt levés helyett. Bár valami azt súgja, hogy ma se nagyon fogok szabadulni, és az se lesz kifogás, hogy hajnalban ki kell engednem Macskát, mert kellemetlen lenne, ha utána kéne takarítani. Meg hát, sajnos Kainak nem sokat kell győzködnie, hogy maradjak nála éjszakára. Hülye érzés ez a szerelem, szinte minden csettintésére ugrok. Ráadásul egy-egy pillantása elég ahhoz, hogy hipnotizáljon, és kiürítsen minden gondolatot a fejemből, hogy csak rá tudjak gondolni. A legrosszabb az egészben, hogy tudja, hogy ilyen hatással van rám, és hogy mikor mit kell mondania ahhoz, hogy csak egy elhaló igennel legyek képes válaszolni.*
- Mi az, hogy könnyű győzelem...? Figyelj ide, kicsim! - *dőlök előre, és úgy nézek a szemébe, mintha valami élet-halál kérdésről lenne szó. Pedig valóban az, számomra legalábbis. Meg kell tudnom az igazságot. Ha Kai nem győz le, akkor soha többé nem tudok majd rendesen aludni. A kapcsolatunk múlik ezen a játékon! Nem, nem akarom ott hagyni az esetben, ha kiderülne róla, hogy valóban olyanná vált, mint azt a sztereotípiák sugallják, de fontos tudnom, hogy mire számítsak tőle. Ő az erő, én a mágia, de az ész... nem akarom, hogy izommá váljon, hisz annyi intellektuális beszélgetéstől fosztanánk meg magunkat! És mókától és kacagástól, és a jelek fejtegetésétől, amik hallucinációk képében jelennek meg előttem...*
- Nagyon fontos, hogy most legyőzz sakkban, érted? Mintha az életed múlna rajta. Ne kérdezz semmit, csak egyszerűen győzz le benne, jó? - *merednek rá hatalmassá vált, lila íriszeim a lehető legnagyobb komolysággal. Szóval, a meccs dönti el, hogy mire számíthatok a jövőben. Fontos tudnom, ám nem árulhatom el az okokat. Félő, hogy megsértődne, és azt hinné, hogy őt is egy hülye izomagynak nézem, pedig nem így van! Csupán szükségem van a kézzel fogható bizonyítékra ahhoz, hogy piciny lelkem megnyugtathassam.*
- Eredetileg főzni akartam, de rájöttem, hogy úgy sem tudok finomabbat főzni, mint te, szóval csak a sütire tellett... bocsi. - *sütöm le szemeim bűnbánóan, majd tekintetem ismét a gyönyörűen kidolgozott sakktáblára emelem, hisz Kai is megtette az első lépést. Ahogy halad a meccs, egyre több időt töltök el gondolkozással, de még így sem annyit, amennyi túl sok lenne. S bár elég régen sakkoztam utoljára, azt hiszem, a tudásom még mindig a régi. Remélem, hogy Kai is annyi energiát fog belefektetni a meccsbe, mint én. Igen, és hosszú órákig tartó küzdelemre számítok, hiszen... olyan az igazi sakkmeccs, nem?*

*A kétségbeesés futóhomokként nyel el, amint figyelem Kai újabb és újabb baklövéseit. Még el is kellett magyaráznom neki, hogy a huszár L alakban lépked. Vagyis azt tudta, hogy L alakban ugrál a mezőkön, de a tudás itt megállt. Eggyel több mezőt képzelt ehhez. Azonban kedvesen mutatom meg neki, hogy miben is tévedt az imént, és igyekszem a lehető legkevesebb jelét mutatni annak, hogy sorra követi el a baklövéseket. Aztán kiderül, hogy nincs tisztában a "sánc" fogalmával, meg mintha nem vágná, hogy a paraszt és a gyalog ugyanazt a bábut takarja... Mindegy is, a legtöbbet kénytelen vagyok leszedni a pályáról, mert mintha olyan feltűnően feláldozná nekem őket. Lehet, hogy igazából az egész egy hatalmas csapda része. Igen, biztosan ez az oka! Bár igazán nem értem, hogy akarja kivitelezni mindezt ezzel a helyzettel, hisz hiába vizsgálom meg a terepet újra meg újra, egy üres foltot sem találok a védelmi falamban. Hacsak...
Az egyik figurát véletlenül úgy mozdítom, egészen véletlenül persze, hogy két lépésből mattot adhasson a királyomnak. Remélem, nem szúrja ki, hogy direkt léptem úgy, hogy legyőzhessen, de hát na... először a harcban győztem én, vagyis győzött Suwun, és hát kell valami, amiben legyőz. >< Na persze lehet, hogy a legközelebbi összecsapásunknál már ő fog győzni, de az is lehet, hogy nem. Nem jó az, ha a nőnek van mindenben erőfölénye. Mármint a magánéleti dolgokon kívül. Elvárom tőle, hogy a legközelebbi harcunkban nyerjen, különben ki fog visszatartani, ha véletlenül Suwun visszatérne?
Suwun zínészi tehetsége rám öröklődött, így teljesen fapofával nézek szerelmem szemébe gyakorlatilag azt várva, hogy égre mattot adjon nekem. Aztán pedig örülhetünk, hogy milyen jót játszottunk, öt perc múlva pedig valószínűleg el is felejteném, hogy valójában direkt helyeztem a királyom olyan helyzetbe, hogy mattot adhasson nekem. Várom a lefegyverző mozdulatot, ám ehelyett egy vallomást kapok. Mielőtt még felfoghatnám, mi van, egy csókot lehel az ajkaimra, és hirtelen már nem is érdekel ez a hülye játék. Sőt, hirtelen semmi sem érdekel. A fejem kiürül, minden gondolat elveszik, és nem marad más, csak az émelytő, mély sötétség, mintha egy kút alján kuporognék.*
- Igencsak változtak a dolgok, mióta utoljára voltam itt. - *vonom meg vállam, bokáim pedig keresztbe rakom. Suwun ruhája egy kicsit gyűrődött lett a nyakánál, így azt is megigazítom, tekintetem pedig nem veszem le arról a személyről, akivel Vera mostanában összefekszik. Milyen szánalmas, amint lelépek, keres magának valakit. Valakit, akiben azt hiszi megbízhat. Ha tudná, hogy mennyire téved... Ez a férfi csak fájdalmat okoz majd neki. De én már csak a nevető harmadik leszek. Ahogy vagyok most is.*
- Sakk? Igazán nem néztem ki Önből, hogy képes gondolkozni. - *mérem fel nagyjából a helyzetet, ám első sorban Vera emlékeire támaszkodok. Aztán egy mozdulattal arrébb mozdítom azt a bábut, ami a játék végét jelenthette volna. Túl kegyelmes ez a Vera. Olyan naiv. Érthető, a legtöbb férfinak manapság az ilyen báránykák jönnek be.*

*Annyira nevetséges, ahogyan ez a frissen kinevezett kapitány játssza a nagyfiút. Komolyan azt képzeli, hogy kihoz ezzel a sodromból? Engem, aki a legvészesebb helyzetben is képes a lehető leghidegebb fejjel gondolkozni? Nem hiába tettem azt, amit. Oka van annak, hogy megszabadultam "Verától". Csak nélküle vagyok képes olyan tökéletes lenni. És most a praktikusságra és precizitásra gondolok a harc terén, nem másra.
Mindennemű érzelmes sikerül lemosni az arcomról, talán csak az arrogancia az, ami megmarad tartásomban. Olyan furcsa ebben a testben lenni. Olyan nehezek a végtagjaim... Meg kell szoknom, hogy ezentúl ezekkel a mellékhatásokkal jár, ha kölcsönveszem a testet. Még a lélegzés is sokkal mélyebb és vontatottabb, mint eddig. Kétség sem fér hozzá, egyenlőre nem bírok túl sokáig a testben maradni.
Kezem a zanpakuto felé téved. Olyan rég érinthettem... Annak idején a kapcsolat megszakíthatatlan, állandó volt köztünk. Ő volt lelkem igazi másik fele, nem pedig Vera. Elég volt rá gondolnom, és máris a világában, a tükörszobában találtam magam, de most... most csak egy vasdarab, semmi több. Hát már ő is eltaszított magától? Végül is, ezzel egy fontos információra tettem szert. Nem fog váratlanul érni, ha nem vagyok képes Vera shinigami képességeit használni. Mégis, tudni akarom, hogy mi volt az, amit ellenem használt.
Az elméjében viszont csak így tudok kutatni. Eszembe jut az összecsapásunk, aminek emlékei közül elég sok minden elveszett. Üres, fekete foltok csúfítják emlékezetem, és semmi sincs, ami legalább azt megmondaná nekem, hogy MI volt Vera addig rejtett képessége. Az egyik pillanatban még felé hajolok resurrección formámban, és élvezem vergődését a selyemgubóban, utána pedig... egy erdőben ébredtem. Teljesen kiesett, hogy miféle képességnek lettem áldozata. A tudat pedig zavar, nagyon zavar. Csak nem erősödhetett meg annyira távozásom óta...*
- Ön pedig láthatóan még mindig előszeretettel aggat rám efféle degradáló beceneveket reménykedve abban, hogy esetleg szívemre veszem. De meglátása helyes, valóban új néven létezek tovább, egy magasabb létsíkon, amit Ön nem bírna az eszével felfogni, így nem is részletezem inkább. Eras Vanthor, hívjon csak ezen a néven, ha jobban tetszik. - *válaszolom a teljes közönnyel hangomban, míg tovább méregetem az új helyzetet. Egész boldog élete lehet Verának, végül is mindene megvan. Hirtelen lettek "barátai", a kapitányát imádja, és egy másik kapitánnyal osztja meg az ágyát... Igazán szép élet. Pont azok a célok, amiket kitűzött maga elé. Ám úgy tűnik, hogy rólam kicsit megfeledkezett. S hogy én mit akarok? Szabadságot. Amíg nem végzek Verával - vagy Suwunnal, oly mindegy már - , addig oda a szabadságom, esélyem sincs igazán élni, hogy a tébolyt szabadíthassam rá Las Nochesre. Téboly, káosz és vérfürdő. Minden, amire egy magamfajta arrancar vágyódhat.*
- Azon már csak meg sem lepődök, hogy Ön nem változott semmit. Mélyen örömömre szolgál, hogy vannak még, akik nem változnak meg a kapitányi rangtól. Képességeinek valóban tökéletesen megfelel az izomagyúak osztaga. Végül is, itt még gondolkozni sem kell. Hiszen ha kéne, akkor már rég rájött volna magától, hogy "Vera", ha így jobban tetszik, csak kihasználja Önt.
*Persze az utóbbi mondat csak hazugság, de nem érdekel. Tudni akarom a reakcióját. Már az is elég nekem, hogy ezáltal iszonyatos fájdalmat okozok Verának.
Az már meg sem lep, hogy ez a Matetsaku még mindig teljesen félreismer engem, de nem várom el egy ilyen jelentéktelen kis féregtől, hogy felfogja személyiségem varázslatosságát. Értetlen és tudatlan, és felőlem akármilyen kapitány is lehet, nem fogok többé megalázkodni. Még ha Watanabe taichouval is kerülnék itt szembe, akkor sem engedném meg ennek a testnek, hogy az én uralmam alatt hajlongjon előtte. Nem fogok többé jópofizni, csak egyszerűen tönkretenni Vera életét. Ennyi a célom. Ja, és hogy végezzek vele, magyarán megöljem. Nem vagyok olyan magasra törő, mint régen...*

*Igazán nem azért fáradtam el ide, hogy ezzel a töketlennel bájcsevegjek. Azonban nem tudhattam előre, hogy Vera épp most akar romantikázni ezzel a bájgúnárral. Vagyis nem fogom zavartatni magam csak azért, mert társaságot kaptam magam mellé. Inkább kihasználom a helyzetet, és még többet ártok annak, akit most szépen aludni küldtem. Nem volt nehéz; egyszerűen elhitettem vele, hogy Kai arra kéri, hogy aludjon, ő pedig - elaludt. Csak pár pillanatba tellett az egész. Ez is csak azt bizonyítja, hogy még mindig én vagyok az erősebb nála.
Kai elmélete a két-lélek-egy-testről igazán szórakoztató. Van igazságtartalma is annak, amit mond, de tisztában vagyok azzal is, hogy súlyos dolgokban téved. Vagyis... most már valóban két lélek vagyunk, bár a kötelék addig megmarad, míg egyikünk el nem pusztítja a másikat. Persze képzelem, nem csak Vera az, aki a vesztemet szeretné. Elég csak belenéznem a szemeibe ahhoz, hogy tudjam, legszívesebben holtan szeretne látni. Ám ez a test Vera teste. Ha most megöl, azzal szeretett kis Verácskáját is megöli. S egy képességemnek köszönhetően, melyet azonnal bemutatok, amint visszaértem az eredeti testembe, nem csak ez a gazdatest az, ami védve van Kai pengéje és gyilkos ösztönei elől. Ó, igen, ha lehet, ez a képességem az, amit a leghasznosabbnak tartok. Persze mindaddig, míg nem végzek Verával, mert utána már nem lesz szükségem rá. Alig várom, hogy Kai belém mélyessze pengéjét, csak hogy lássa, hogy egy seb eközben Verán is keletkezik. A kiserkenő vér és a rémült pillantások felemelő érzést fognak biztosítani. Remélem, hogy Kai is ugyanúgy fogja élvezni a műsort, ahogyan én.*
- Megjegyzem, én és Suwun egy lélek voltunk. Csupán elzártuk magunkban az emberibb, érző részünket pár évtizedre, ami egy szerencsés balesetnek köszönhetően egyszer csak felszabadult, és így született meg az a lány, akit minden éjszaka az ágyadban találsz. Amióta megkaptam ezt a lehetőséget a különválásra, csupán azóta számítunk két különböző léleknek. Nem várom el, hogy egy olyan ember, mint Ön, felfogja az ebben játszó erők nagyságát, így csupán annyit fűznék hozzá, hogy minden okkal történik, és ez is egy nagyobb terv része. - világosítom fel kegyesen kényszerű asztaltársamat.
Örömmel veszem tudomásul, hogy sikerült kiakasztanom Kait a Verával és a kihasználással való célzásommal. Egy kicsit előre dőlök, fejemet pedig tenyeremen nyugtatom, gyűlölettől és tébolytól égő, lila szemeim - vagyis Vera szemeit - Kai hasonló színű íriszeibe fúrom. Mennyire fájhat neki, hogy ugyanaz az arc tekint rá így, mely máskor a boldogságot és felszabadulást jelentheti neki... Nem is telik bele, csak pár pillanatba, hogy egy megfelelő emlékképet vegyek elő Vera fejéből. Ó, igen... ez tökéletes lesz.*
- Ha belelátnál a fejébe, és emlékeznél arra, amire én, nem merném ilyen biztosra állítani, hogy nem használ ki téged. Végül is, ezt az Ayumu nevű újoncot már pár perc után ölelgette. Mit gondoltál? Attól, mert megfekteted párszor, a tiéd lesz? - *húzom elégedett mosolyra szám. Nem tagadom az ártó szándékom, azonban minden, amit elmondtam, az igazság volt. Még azt sem veszem észre, hogy szokásaimmal ellentétben tegezem a férfit, hiszen az öröm, hogy mindezt elmondhattam neki, minden mást kitöröl pillanatnyilag a fejemből.
A süteménykínálást egyszerűen ignorálom. Mintha meg sem történt volna, felállok a helyemről, és járkálni kezdek a szobában. Emlékek... Próbálok visszabarangolni Suwun, vagyis Vera emlékeiben arra a napra, amikor először - és eddig utoljára - találkozott velem, az új formámban. Valami miatt nem sok minden maradt meg bennem arról a bizonyos napról. Úgy tűnik, ezzel én sem vagyok egyedül, ám néhány perc múlva elégedett nyögés hagyja el az ajkaimat.*
- Bankai? - *gyullad meg bennem a felismerés lámpája, ezzel pedig mintha minden értelmet nyerne. Nincs is szükségem további információkra. Búcsúzóul belepillantok Kai szemeibe, hogy belevéssem az emlékezetébe az arcot, és mindig ezt lássa, ha Verára néz. Vera teste eszméletlenül esik össze a padlón, és egy Las Noches-i önkínzó magánakciómnak hála hamarosan a karjain égési sérülések, apró és fájdalmas hólyagok fognak keletkezni. Nekem csak egy gyertya kell hozzá, és persze kitartás. Megéri azért a pánikért, ami itt fog keletkezni...*

*Amikor Kai megcsókolt, és azt mondta, hogy aludjak, úgy éreztem, hogy nincs szükségem ellenkezésre. Miért is tagadnám meg őt? Ha ő azt mondja, hogy minden rendben lesz, akkor biztosan nem hazudik… Ő olyan kedves, és mindig őszinte velem. Ami pedig a legfontosabb, hogy vigyáz rám, s az álmaimra. Legalábbis, eddig mindig így történt…
Szánalmas tehetetlenséggel végződik az egész; Kai arca megváltozik, eltorzul, és a képmásomat látom benne hirtelen. Vagyis… az nem én vagyok. Az a furcsa, szarvakban végződő maszk a fején, az arrogáns és lenéző tekintet, a büszke és fennkölt testtartás… S a kép hirtelen vált át Kairól erre a hasonmásomra, aztán ismét Kai, majd megint a hasonmás. Őrült táncot lejtenek a képek, ám nekem már késő, nem tudok felébredni. Addig nem, míg Suwun úgy nem dönt, hogy egyenlőre végzett.
A tűz végül mindent felemészt. Mindent, amit szeretek, de továbbra sem tudok semmit sem tenni azért, hogy megmentsem azokat, kik bent égnek. Taichou, Macska, Ayu, és az a néhány ember, akit sikerült megkedvelnem… Mégis Kai szenvedése a leglátványosabb, ám hiába próbálok segíteni, az arcára egyre nagyobb rémület tükröződik. A tűz mindent elmorzsol, perzselő lángjai kínt okozva azoknak, akiket szeretek. Ez egy hatalmas rossz előjele. Ahogyan nevető hasonmásom képe is, akit szintén nem vagyok képes megérinteni, hisz annyira elérhetetlen, oly messzi és távoli, mégis él, és míg létezik, csak egyet akar: ártani! Ártani a szerelmemnek, a barátaimnak, és persze nekem. Még sincs semmi, amivel tudok tenni ellene. Addig nem, amíg a fejembe épített csapdából sem tudok egyedül kilépni.
Amikor végre felkelek, és résnyire nyitom ki a szemeim, néhány idegen shinigami gyógyítja a sebem. Nem értem, mi történt, de pillanatnyilag nem is érdekel. Ha nem döntött volna a hátamra erővel az egyikük, biztosan inkább Kait keresném meg, de hiába lesek ki a fejemből, nem látom őt sehol. Pedig biztosan az ő szobájában vagyok.
Valami gyógyító technika mellékhatása lehet, de ismét sikerül elbóbiskolnom. Álmatlanul, de alszok egy keveset, talán hogy az égési fájdalmakat enyhítsem vele. Talán jobb is, hogy nem álmodok. S amikor legközelebb kinyitom a szemem, ott lesz Ő, és aggódva fog felém nézni, míg a kezem fogja… Ujjaim el is ernyednek a gondolatra, majd megmarkolok valamit, és halkan az Ő nevét suttogom, de aztán rájövök, hogy csak a takaró széle az, amit megfogtam. S amikor végre meglátom az arcát, és pár másodperc késéssel, de eljut tudatomig mindaz, amit mond, mintha ezernyi pengét vágtak volna a szívembe. Ez az eddig ismeretlen ridegség, ami árad belőle, eddig csak Suwun felé irányult, felém sosem… Csak nem gondolja, hogy még mindig ő vagyok?
A szennyeseket felkapva indul a konyha felé, én pedig összeszedem magam, és utána megyek. Nem hagyom, hogy szó nélkül távozzon. A helyzet márpedig világos – Suwun, aki már Eras, biztosan valami hülyeséggel tömte tele a fejét. Igaz, arra nem emlékszem, hogy mi történhetett, hiszen ügyesen eltakarta előlem az emlékezetét, mégis… Azt az egy dolgot megéreztem, tisztán értettem, hogy csak ártani akart, és a lehető legnagyobb zűrt okozni. Nem hagyom, hogy tönkretegye mindazt, amit ennyi idő alatt felépítettem. Többé nem irányíthat.*
- Drágám… El is mondod, hogy mivel tömte tele a fejed? - *húzok ki egy széket, és ülök Kai mellé. Ha engedi, akkor a karjára fektetem a fejem, de ha elhúzza azt, akkor csak a szemkontaktust igyekszem megtalálni vele. Végtére is… én nem tettem semmit, ugye?*
- Bár nem emlékszem semmire, amit Suwun – vagyis ezek szerint már Eras – művelt, az érzéseiből valamennyit hátrahagyott. Csak ártani akart. Én pedig nem hagyom többé, hogy ilyen egyszerűen játszadozzon veled és velem. És azzal, ha hallgatsz, csak neki teszel jót, nem magadnak.
*Volt időm kiismerni Suwunt és a trükkjeit, és tudom, hogy most is csak mesterkedett valamiben. Kainak pedig biztosan többet jelentek egy gyengepontnál… Ha igen, akkor küzdeni fog Suwun ellen, és nem fog magamra hagyni egy ilyen helyzetben. Én nem lehetek egy egyszerű gyengepont. Vagy mégis?*

*Soha de soha nem éreztem magam ennyire semmibe véve. Persze, legyen dühös, nem állítom meg benne, joga van hozzá. Minden oka megvan arra, hogy kiakadjon, ha Eras ilyeneket mondott neki. Csupán a bizalma, azt hittem, megadta nekem. Azt hittem, ismer annyira, hogy tudja, nem vagyok egy könnyűvérű kis fruska, aki akárkinek is odaadja magát. Vele megosztottam mindent; a lelkemnek azt a darabját, ami én vagyok, örömöm, bánatom, a szabadidőm és az ágyam… Mégis mi mást tudnék neki adni? Hát nem voltam vele mindig őszinte? Nem voltam hozzá elég hűséges? Egy ölelés… egyetlen egy ölelés, ami egyébként teljesen baráti volt, és még azelőtt, mielőtt köztünk szó lett volna szerelemről. Vagyis, én már akkor tisztában voltam az érzéseimmel, de ő azzal a Sakurával hetyegett, és felém se nézett. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban szeretett. Persze, a szavai azt mondják, hogy szeret. Szeretett. Ha valóban így lenne, és már nem csak egy kishúg vagyok számára, akkor viszont meghallgatna ahelyett, hogy téves következtetéseket von le. De még csak rám sem néz. Inkább tekintsen rám olyan hideg szemekkel, mint az előbb. Vagyis ne, inkább ne… Nem érdemeltem ki.
Karon ragadva cipel be a szobájába, ám kicsit erősebben szorítja a csuklómat, mint azt általában szokta. Most nem terelget finoman ebbe az irányba, s még ha az erőszak önkéntelen is, én érzem rajta. A mennyországból hirtelen a pokolba kerültem, mindez pedig lelkem másik részének köszönhető. Annak, aki örökké elszakadt tőlem, mégis visszatért kísérteni, csupán saját magának a szórakoztatására. Az információk alapján, amit Kai elmondott róla, talán új testet szerezhetett. Ki tudja, hogy szembe kell-e valaha is kerülnöm vele, és akkor… akkor vajon végeznem kell-e vele.
A sértett hős szerepét Kai magára vállalta, és most azt várja el, hogy én legyek a bűnös. Bűntudat? Mégis miért? Mit tettem ellene? Soha sem ártottam neki… Nem akartam ártani, hiszen szeretem, az életemnél is jobban. Miért is lenne jó nekem az, ha kihasználnám? Hisz lényegében mindenem megvan. Egy remek pozíció, egy barátságos kapitány, a barátaim, Macska, és Kai, aki a legfontosabb mindannyiuk közül. Már ha még magaménak nevezhetem őt. Ki tudja, hogy ad-e esélyt az igazságnak, vagy sem. S félek, hogy az utóbbit választja, és soha többé nem akar majd látni. Nem, azt nem bírnám ki, nem viselném el. Inkább végeznék magammal, minthogy minden nap a rideg pillantásaival találkozzak, ahogy átnéz felettem, és úgy tesz, mintha nem is léteznék.*
- Lehetsz dühös Suwunra, de én nem érdemeltem ki, hogy így viselkedj velem. Soha… én soha nem csaltalak meg. Nem hiszem el, hogy képes voltál hinni Suwun hazugságainak. Talán sose szerettél igazán... - *fojtom vissza könnyeimet. Nem vagyok hajlandó itt elsírni magam, erős maradok. Mindaddig, amíg vissza nem érek a szobámba. Ott már biztosan nem bírnám visszafogni magam*
- Ha kellek, akkor az irodában megtalálsz. Most jut eszembe, hogy még maradt egy kis munkám délutánról. - *szaladok el, a kottákat és szerelmem is hátrahagyva, egy utolsó, csalódott és keserű pillantást vetve rá. Persze azt biztosan ő is tudja, hogy ez hazugság. Miért is ne tudná? Ő mindent tud rólam. Tisztában van azzal, hogy nekem sosem halmozódnak fel az irodai munkáim, és mindig időben végzek velük, de nem is ez a lényeg. És talán, ha elmennék az irodába, talán találnék magamnak valami munkát. Mondjuk nem is tudom… Jelentéseket és személyiségelemzéseket írni a tisztekről egyenként, akták rendezgetése, vagy valami. Mindegy, mi, csak hadd csináljak valamit. Legalább leköti a figyelmem.
A kilincshez érve hallom meg a dallamot, ami a lakás egy másik pontjáról érkezhet. Nem, nem fogom ilyen egyszerűen feladni, túl sokat jelent számomra. Egy teljes percig csak némán szobrozok, vívódva érzelmeimmel, melyek még mindig kétfelé húznak. Az egyik felem menekülne, a másik pedig visszarohanna hozzá, ám a lágy dallam végül arra késztet, hogy inkább a szívemre hallgassak. Nem tudom itt hagyni őt.
Halk léptekkel osonok a rejtett szobához; érdekes, eddig azt se tudtam, hogy van itt ilyen. Azt hittem, hogy csak egy raktár, ahová élelmiszereket meg tisztítószereket, és egyéb holmikat tart, de ezek szerint ez is csak egy álca.
Kellemes pézsmaillat terjeng a vörös-fekete csíkos tapétás szobában, melynek közepén egy fekete zongora áll. Az ablakokat fekete selyemfüggönyök fedik, a gyertyák pedig kellemes félhomályt teremtenek. A kanapé előtt egy kis dohányzóasztal áll, két kikészített pohárral, és egy üveg szakéval megrakva, ám utam most kedvesem felé vezet. A cipőmet leveszem a szőnyeg miatt, és halkan mögé osonok, bár biztos vagyok abban, hogy tudja, hogy itt vagyok. Már csak azért is, mert a gyertyák fénye árnyékot vet a zongorára. Majd hátulról átölelem őt, fejemet nyakába fúrva, s végre elengedem a könnyeimet, melyek már régóta ott lapultak szemeim szegletében.*
- Soha… Soha többé ne vonj kétségbe, kérlek… - *szorítom magamhoz, s ebben a pillanatban az sem érdekel, ha legszívesebben eltaszítana. Érezni akarom testének melegét, és nem akarom elengedni. Csak bízzon meg bennem, hisz tényleg nem tettem semmit, amiért joga lenne haragudni rám.*

*Nem tudom, de nem is akarom a könnyeimet visszafojtani. Én sem akadályoztam meg Kait a dühöngésben, hadd tegye. Azonban ő sem várhatja el tőlem, hogy az érzelmeimet visszafogjam. Szükségem van rájuk. A könnyek segítenek, mintha egy hatalmas tehertől szabadulnék meg tőlük. Holott a veszély még nem múlt el. Eras Vanthor… Csak tudnám, miféle „felsőbbrendű” lénnyé változott, és hogy mire számíthatok még tőle. De készülni fogok, a cél érdekében pedig még változok is, ha kell. Erősebb leszek, mind testben, mind lélekben. Nem vagyok hajlandó megengedni neki, hogy csak úgy játsszon szerelmemmel. Ő az enyém, és nem adom át neki, mintha csak valami játékszer lenne. Megvédem őt, akár a saját halálom által. Ha ez kell a sikerhez, hát legyen! Viszont az biztos, hogy ezzel őt is elpusztítom. Valahogy, akárhogy. De információk híján még azt sem tudom, hol kezdjem a nyomozást.
Amit ma Eras tett, az megbocsáthatatlan. Háború; lelkem töredéke gondolta úgy, hogy lázad egyet, hát tegye! Szökjön el jó messzire, ha nem elégedett a shinigami élettel, nem mintha bármi oka lett volna panaszra. De kizárt dolog, hogy lehetőséget hagyjak neki arra, hogy még egyszer ezt tegye velünk. Célom így már egyre világosabban lebeg előttem, a győzelem kulcsa pedig az ép elme is egyben. Meg kell szabadulnom az őrülettől, melynek szikrája még most is ott tombol lélektükreim fátyla mögött. Keményebbé kell válnom, mégis érző lénnyé. Naivitásom egy életre megnyomoríthat, azonban képes vagyok arra, hogy kontrolláljam magam. Soha többé nem kell Kainak úgy tekintenie rám, mint egy gyengepontra. Mert nem vagyok az! Hiszen én uralom most azt a kardot, amire Suwun olyan büszke volt, és én használom olyan szinten, amiről ő még csak álmodni se mert! S én vagyok az, aki fogja magát, és tesz is annak érdekében, hogy valami értelmes életcélom is legyen, és egy többé-kevésbé normális életem. Normális… persze, én sose leszek az. A téboly egész életemre megnyomorított, de ez nem jelenti azt, hogy olyan szánalmas kis féreggé válok, mint Suwun, vagy Eras, vagy akárhogy is hívja magát mostanában.*
- Én pedig segítek. Nem hagyom, hogy egyedül végezz vele. Ketten csináljuk, csak te és én. Még biztosan kapunk róla hírt, érzem. De nem engedem, hogy egyedül végezz vele. Én is ott akarok lenni, amikor lelkemnek ezt a darabkáját pusztítjuk el. Még ha ezzel örökké nyomorékká is változok, vagy talán bele is halok. - *hagyom, hogy a könnycseppjeim megszáradjanak, s eltökélten pillantok bele Kai kékesen izzó szemeibe. S az ez után következő csók pedig mintha csak egy pecsét lenne az egyezségre. Más, mint eddig, itt már nem csak a szerelemről volt szó. Sokkal mélyebb kötelék alakult ki ezáltal bennünk, mint azt fel tudnánk fogni. Nincs szükség szavakra, hogy ezt megtárgyaljuk, csak érezzük. Eras elszakítani óhajtott minket egymástól, mégis közelebb húzott minket. Még ha önkéntelenül is. Nem is tudja, hogy ez a veszte lesz.
Mindennél többet jelent számomra, hogy Kai képes elmesélni nekem, hogy Eras bántotta. Megvető tekintet? Még viccből se bírnék senkire sem úgy nézni. Na jó, Erasra talán igen.
Egy cigarettára én is rágyújtok; ma ez az első szálam, és talán az utolsó is. Nem tartozok a kemény dohányosok közé, Kai például tényleg rengeteget szív, nekem viszont alig fogy el néhány szál naponta, bár van, hogy napokig nem szívok. De nem is baj, jó ez nekem így, és legalább nem fulladok meg a nikotinszagtól, ha Kai újra és újra rágyújt.
Aztán Kai újabb meglepetéssel készül; a cigaretta elszívása után – ami furcsamód mintha pillanatok alatt eltűnt volna – elém lép, és ismét megcsókol, markomba pedig valami hideg és kemény dolog ütközik. A dobozban található gyűrű igazán ízléses darab, szelíd mosolyom kíséretében húzom fel az ujjamra, miután elolvasom, ami bele van gravírozva. Ez egy kis időbe telik, ugyanis a gyertyák homálya mellett nem olyan egyszerű olvasni, viszont az üzenet, amit hordoz, mindennél tökéletesebb számomra. Talán valóban csak egy lélekdarab vagyok, viszont Kai nélkül mit sem érnék egyedül. Nincs szükségem Suwunra, nekem csak Kaira van szükségem. Ő a mindenem, s ha kell, ölni lennék képes érte. Örökké vele akarok lenni. Örökké… Alig várom, hogy végezhessek Erassal. Annál kevesebben fognak háborgatni minket.*
- Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék rád. Csak félek… Félek, hogy valami rossz fog történni, hamarosan. Érzem. Egyedül pedig nem bírom… vigyázz rám, és ne tekints rám te sem olyan hideg tekintettel… - *adom ki ismét könnyeimet, s borulok ismét szerelmem nyakába. Most csak sírni szeretnék, sírni, és őt ölelni, s reggel pedig mellette ébredni. A biztonság… talán ez az az érzés?*

~=~ Fénysugár elűzi a homályt… ~=~

Olyan volt, mintha a sarokban szenvedő, remegő, koszos kis nímandhoz lépett oda volna egy ismeretlen alak, és kezét nyújtva vezette volna ki a a tömlöcből, ahol évek óta raboskodott volna...Üvöltő űr helyébe lassan csorgó béke folyt, ami édes megnyugvást ígért. Végigsimította a lány arcának élét, és hátrahúzta hosszú haját, majd felült, így hárítva el a szívének oly kedves rohamot. Furcsa volt és új, hogy Belőle válik majd apa, hogy felelős lesz valakiért, és valaki miatt jobbá kell válnia. Nem fog lényegében változni, és lesz egy 'újabb gyenge pontja', amiért üvöltve menne a biztos halálba is, de az egész nem terhelő, hanem üdítő és lebegést hozó volt. Tartozni valahová... ez a legtöbb, mait ember kérhet, és ő talán meg sem érdemli, még is megkapta. Nem fogja eltékozolni az utolsó esélyét a boldogságra, bármit megtesz érte. Bár már nem volt szüksége a benne lakó homályra, mégis megtartotta, beburkolózott vele, hogy elrejtse mennyire örül- sosem fejezte ki túl jól magát, és nem is akarta, hogy tocsogó nyálgépnek titulálják és körberöhögjék. Szemei előtt máris megjelent az anyjától szőke fürtöket örökölt kislány, és tekintete a gyűrűre esett. Milyen tökéletes darab... tökéletesen ide illik, gazdája ujjára. A fény és a sötét egyenlő arányban olvad össze, egymást kiegészítve. Bár jelen pillanatban nem tudta volna megmondani, hogy ki a fény, és ki az árnyék- talán mindketten egyszerre ugyanazok. Ujjaikat összefonva emelte szájához a puha kezet,é és szorította magához jövőbeli feleségét.
- Azt tudom, hogy kit nem fogok meghívni... Emlékszel a tisztre, aki a hadnagyom volt? Szánalmas kis féreg, fülét-farkát behúzva menekült innen néhány hét után... De ha nem bánod, Yuusukét szeretném itt látni. - nyúlt az éjjeliszekrényen álló bögréért, amit Vera kezébe adott. Természetesen nem felejtette el, hogy kinek köszönheti fürtjei brutális megkurtítását, és hogy Vera ezt nem díjazza túlzottan, de kétlette, hogy baj lesz a jelenlétéből. ha mást nem, hát a legénybúcsún ott lesz, mert azt úgysem Seireteiben tartják majd. Némán lépett az ablakhoz, és ki is hajolt hogy lenézve megállapítsa, a szolgálatban levő tisztek milyen gyorsan tudják eldugni a szakés üveget. Pontosan tudta, kik isznak, és azt is, hogy tudják, mi vár rájuk később... De most sokkal fontosabb dolga volt a kapitányi teendőknél- el kellett szórakoztatnia a menyasszonyát.
- Lenne kedved egy kis zenét hallgatni, kedves? - húzta fel magához, és vezette a kis ajtóhoz, ami mögött a zongora rejtőzött. Hosszú, poros heteken át e sem nézett ide, kiűzték az édes és kínzó emlékek, amik kitöltötték éjjelét-nappalát. A gyertyákat meggyújtva, leülve a poros székre, ujjait a hangszer billentyűire mintha magától jött volna a dallam, és csak néha pillantott a lányra. Csak most tudatosodott benne, hogy mennyire hiányzott neki. Fékeveszett, vad homály, felé nyúló, karmos kezek, vérző, gennyes sebek hullottak le róla, és lassan kezdte magát majdnem egésznek érezni.
- Szóval lányunk lesz? - még csak most jutott el teljesen a tudatáig a közlés, és oldalra fordította a fejét Verához, hogy lágy csókkal jutalmazza a hírért. Ép család lesznek, boldogok, meggyógyítják egymást…
- De ugye nem nyugati típusú lesz a ceremónia?- vigyorodott el, és gyújtott rá egy szál cigire.