A Nap éppen lemenni készülődik, amikor megérkezünk újdonsült társammal az emberek világába. Talán gyönyörködnék is benne, ha az a nyavalyás pokollepke nem a legédesebb álmomból kelt fel. Körülnézek, s látom, hogy minden csendes. Talán túlságosan is. Kilépve az átjáróból megrecsegtetem elgémberedett ízületeimet, majd várakozóan pillantok Raizetzura.
- Megérkeztünk… - motyogja, amit én egy bólintással nyugtázok. Nem vagyok ideges, nem ez az első küldetésem az emberek világában.
~ Habár az már elég régen volt. ~ - gondolom, miközben egy félmosoly jelenik meg az arcomon. Benyúlok kimonóm belső zsebébe és előveszek egy szál cigarettát. Miután meggyújtottam nagyot szívva belőle letüdőzöm a füstöt. Kék szemeimet felemelve újra körbekémlelem a területet. A madarak dalolnak, kellemes, nyárias idő van.
- Induljunk... - szól ismét halkan.
Nem válaszolok, csak ismét biccentek egyet. Nem sok kedvet érzek magamban a beszélgetéshez. Rutinfeladatra küldtek nem hiszem, hogy sok akcióban lesz részünk. Hirtelen eltűnik mellőlem Rai és egy villanypózna tetején jelenik meg újra. Abban a pillanatban eddig ismeretlen lélekenergiát érzek.
- Te is érzed? - kérdezi tőlem.
- Igen. Úgy tűnik, mégse lesz olyan egyszerű, mint ahogy az elején gondoltam. – válaszoltam neki, majd eldobva a csikket egy shunpoval mellette teremtem. Kezemet összefonva várakozok, hátha történik valami. A lélekenergia forrása eddig még nem tűnt fel.

Már épp kezdek meghalni az unalomtól, amikor hirtelen egy sikoltás szeli át a levegőt. Mint egy gombnyomásra érzékeim kiélesednek, s rögtön megérzem a lányból áradó reiatsut és még valamit. Valami gonoszat, amit csak akkor szoktam érezni, ha hollow van a közelben. Nem is kellett sokat várnom és megjelenik a lidérc is. Vérfagyasztóan felordít.
~ Ajh, de utálom ezt a hangot… Mindig feláll a szőr a hátamon tőle. ~ - gondolom, miközben Rai támadásba lendül. Villámtánccal eltűnik mellőlem, majd a hollow mögött tűnik fel újra. Egyetlen vágással megszabadítja a lényt a lábától, azután pedig a lányt felkapva újra eltűnik és nem messze egy ház tetején jelenik meg.
- Yuu, a tied!- szól Rai felém fordulva.
- Jól van, elintézem. – válaszolok, s Dotonryuut előhúzva egy shunpoval a lidérc előtt termek.
~ Mindig ez van!~ - gondolom sóhajtva, miközben kitérek a hollow egyik támadása elől. ~ Ő lelép a csajjal én meg takaríthatom el a szemetet… -.-”. ~
- > Nyugi már, Yuu! Te is tudod, hogy semmi esélye ellenünk. Nem tudom, miért nyafogsz egy kis harc miatt.<- hallatszik a fejemben Dotonryuu hangja.
~Nem nyavalygok!~ – vágok neki vissza. ~ Csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy következő alkalommal én mentem meg a lányt és ő győzi le a szörnyet.~
- > Jól van, jól van! Akkor most már igazán kinyírhatnád ezt a férget, mert kezd idegesíteni az ordítása.<
~ Egyetértek. ~ - zárom le a beszélgetés, majd újra kitérve iszonyú lassú csapás elől levágom a lábát.
A hollow felordít a fájdalomtól, azután megtántorodik, és a földre huppan. Újabb villámtánc után már a háta mögött jelenek meg újra és két ujjamat a lidérc tarkójához tartva megszólalok:
- Hadou 04: Byakuray!
A kidou átlyukasztja a hollow kemény maszkját. Mire kardomat a hüvelyébe lököm, már semmivé is válik. Még egy gyakorló küzdelemnek is kevés volt. Lendületet veszek, s két ugrás után máris Rai és a lány párosa mellett vagyok.

Letérdelek a lány mellé és Raijal közösen megpróbáljuk lenyugtatni. Pár perc múlva iszonyú érzés kerít hatalmába. Elkerekedett szemmel nézek az ég felé, ahol immár szárnyas hollowok keringenek.
- Itt nem tudjuk őket legyőzni… - motyogja.
- Azt én is tudom! – válaszolok ingerülten. Valójában nem is Raira haragszom, hanem a kialakult helyzetre. Fejemet forgatva kutatok valamilyen menekülési útvonal után. Egyértelmű, hogy egyedül semelyikünk nem bír el ennyi hollowval. Viszont, ha magára hagyjuk a lányt se perc alatt elkapnák.
~ Ördögi kör! ~ - gondolom magamban bosszankodva.
Ekkor társamnak új ötlet jut az eszébe. Előveszi Zanpakutouját és az ég felé szegezi:
- Raikuroi: Kumoarashi Ryokousha! (Fekete Villám: Utazó Viharfelhő)- ordítja Rai.
A kisebb felhők között egy sötét színű felhő közelít, ami egy örült taxis módjára áthajt a Hollow-ok között, és előttünk megáll.
- Gyorsan! Beszállás!- szól, és mindannyian a felhőre ugrunk.
Amint elsuhanunk a lidércek között, néhány okosabb példány azonban rögtön a nyomunkba szegődik. Tudom, mi jár társam fejében, ugyan az, mint az enyémben. Egy elhagyatott helyre kell mennünk. Ekkor egy bátrabb lidérc a lány felé kap, de hála Rai éberségének sikerül megmentenie őt. Azonban arra már nincs ideje, hogy a mögötte támadó keselyű ellen is védekezzen. Nincs időm tervet készíteni, ezért az ösztöneimre hallgatok. Előrántom hüvelyéből Dotonryuut és pengével lefele tartva elsuttogom a parancsszavakat:
- Me ga sameru, Dotonryuu! Sabaku no Arashi! (Ébredj, Földsárkány! Sivatagi Vihar!)
Katanám átváltozik shikai formájába, de rögtön porrá robban. Mintha csak a szél kapna fel egy marék homokot, úgy száll Dotonryuu a hollowok közé.
- Tépd szét őket! – adom ki a parancsot, aminek köszönhetően sziklapengék fúródnak a minket üldöző lidércek testébe. Fellélegeznék, hisz’ elmúlt a veszély, amikor újabb tucat szörny tűnik fel a látóhatáron.
~ Gyorsan találnunk kell valami elhagyatott helyet! ~ gondolom, miközben egyre kétségbeesettebben pásztázom a környéket.

Sikerül elhúznunk a szárnyas hollowok mellett. A felhőn egyensúlyozva vagdalom az egyre közelebb merészkedő lidérceket. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a lány, akit az imént megmentettünk eldől és nem sok hiányzik, hogy a mélybe zuhanjon.
~ Oh, hogy az a…!~ - gondolom magamban, majd gyorsan a lány után kapok, és még idejében meg tudom fogni a karját. Óvatosan a felhőre fektettem, majd újra a minket követő hollowok felé fordulok. Fejemet forgatva észreveszem, hogy egy nagyobbb erdős rész felé közeledünk.
- Készülj! - szól Rai, mire én csak bólintok neki.
Egyre közelebb érkezünk a fák lombkoronájához. Megvárom, amíg társam felkapja az ájult lányt és egyszerre ugrunk le a tovább suhanó felhőről. A bolond lidércek követik az immár utas nélküli „járművet”. Vastag faágakon ugrálva egyszer csak, egy nagyobb barlangot pillantunk meg.
- Remélhetőleg nem lakik már itt valaki...- szól Rai elgondolkodva.
- A nyomokból ítélve, elég elhagyatottnak tűnik. – mondom, miközben kardomat előhúzva előre megyek, hogy esetleges támadás alkalmával védekezhessek. Eközben Rai is behozza a lányt a barlangba és ruhája felső részére fekteti az ájult lányt.
- Mi lehet ez a lány...? - teszi fel a kérdést.. - Egy közönséges embernek nincs ilyen lélekenergiája...- motyogja a nőt nézve.
- Fogalmam sincs. – vallom be kelletlenül.
~ Igaza van… Ember egyszerűen nem rendelkezhet ekkora reiatsuval. Kivéve, ha más nagy lélekenergiával rendelkező egyén miatt az ő energiája is megnőtt. ~ - teszem hozzá magamban, majd én is az alélt lányra emelem tekintetem.

Miután végig hallgattuk a lány félájult monológját rögtön megvilágosodtak a dolgok.
~ Szóval egy lélek miatt lett ekkora a reiatsuja… Különös… Nagyon különös.~ - gondolom, majd, hogy oldjam a feszültséget gyorsan rágyújtok.
- Ezek szerint egy lélektől kapta ezt a lélekenergiát és így már nem csodálom, hogy üldözik őt a lidércek… - szól Rai, elmondva az én gondolataimat is.
- Csak azon csodálkozom, hogy eddig életben maradt. Nem találkoztam még ilyen esettel, de nagy lélekenergia szükséges ahhoz, hogy Soul Society felfigyeljen a dologra. – mondom, majd hirtelen rossz érzés fog el. Ellenséges energiákat érzek.
~ Hollowok…~ - teszem hozzá gondolatban, s sejtéseim rögtön be is igazolódnak, amikor társam eltűnik mellőlem és a barlang bejáratához siet. Nem sokkal utána felhangzik a jól ismert hátborzongató üvöltés is.
- Tied a belső gyűrű… - szól Rai, majd egy gyors ugrással megjelenik a barlang bejáratánál és lassan előveszi a Zanpakuto-ját.
- Ahogy, gondolod. –mondom, majd én is elő rántom kardomat. – Ha lehet, ne ölesd meg magad túl hamar.
Társam a támadás első hulláma mögé ugrik, majd szabadon engedi kardja Shikai-ját. Míg ő a többi lidérccel van elfoglalva én a barlang bejárata felé közelítőket irtom.
- Me ga sameru, Dotonryuu! - engedem én is szabadjára Zanpakutoumat. Gyorsaságom, így kétszeresére növekszik, s szempillantás alatt három hollowval sikerül végeznem. Megtörlöm verejtékező homlokomat, majd a légi akrobatikázó Rai-ra pillantok.
- Né’ már! Tud repülni! – kiáltok fel meglepődést színlelve, majd egy újabb maszkos fejet aprítok ketté.