A nagy hőség miatt felriadtam az álmomból. Arcomhoz kaptam és éreztem, hogy teljesen át van forrósodva.
- Remélem, hogy nem kozáltam ide- nevetem ki magamat. Majd felpattantam és elkezdtem sétálgatni a kertben. Séta közben megláttam messziről egy padon ülő alakot. Gondoltam oda megyek, kicsit ismerkedni. Hátha nem zavarom meg.
- ha meg igen, maximum elhajt a fenébe. - gondoltam. Lábujjhegyre álltam és úgy közeledtem a pad felé. Majd mikor mögé értem.
- szia! Én Ayashi Ume vagyok! Mi jót olvasol?- mosolyogtam a meglepet fiúra – remélem nem zavartalak meg! Tudod, én új vagyok az osztagba pár hete kerültem ki az akadémiáról. – locsogtam megállás nélkül. Majd észre véve magamat kicsit vissza fogtam a nyelvem, és hagytam a fiúnak is,egy kis szusszanási időt.

Nagyjából húsz perc telhetett el mióta helyet foglaltam a padon és már nagyon belemerültem az olvasásba.
az enyhe szellő továbbra is meg meglebegtette rövid hajam, és néha lapozott is helyettem aminek annyira nem örültem.
Egy érdekes rész következett, és annyira magával ragadott az olvasás, hogy nem vettem észre, (pedig általában nem lehet észrevétlenül megközelíteni), hogy egy lány sompolygott mögém, és váratlanul elkezdett beszélni hozzám.
- Szia! Én Ayashi Ume vagyok! Mi jót olvasol? Remélem nem zavartalak meg! Tudod, én új vagyok az osztagba pár hete kerültem ki az akadémiáról. –
Ez engem annyira meglepett, hogy a kezem akaratlanul is Hayate markolatára tévedt, és már néhány centire ki is húztam a tokjából, gyorsan feláltam és tettem egy lépést el a padtól, majd hátrafordultam,h hogy vessek egy pillantást, váratlan "támadómra". Ume karcsú lány, rövid kimono-t viselt, hosszú fekete haja majdnem derekáig ért, és úgy tűnt, mintha kicsit magasabb lenne nálam. Mosolygós arca láttán visszacsúsztattam a kardom a tokjába. Igen, már láttam őt a folyosókon néhányszor.
- Ah, igen. Szia, Fujikaze Kazuma vagyok, én is nemrég kerültem ebbe az osztagba. Csak kijöttem ide olvasni mielőtt megkezdődne az őrjáratom.- mondtam, és a könyvemet, ami nagy ijedelmemben a földre zuhant felvettem onnan.

A könyvébe mélyedt fiú rémülten hajította el a könyvet és pattant fel a padról. Majd hátra nézve megállapította, hogy nem vagyok éppen ellenséges alkat.
- Ah, igen. Szia, Fujikaze Kazuma vagyok, én is nemrég kerültem ebbe az osztagba. Csak kijöttem ide olvasni mielőtt megkezdődne az őrjáratom. - Nagyon szégyelltem magam, hogy így ráijesztetem szegény fiúra.
- Jaj! Ne haragudj! Nem volt szándékos! Vagyis az igen, hogy idejöttem… de nem akartalak szívrohammal a 4. osztaghoz juttatni –mosolyogtam zavaromban és egy kecses mozdulttal átléptem a padon és helyet foglaltam rajta.
- őrjárat? Hmm. Én még sosem őrjáratoztam amióta itt vagyok…-végtére is semmit se csináltam amióta itt vagyok- szomorodtam kicsit el-, no de mindegy is. Mi jót olvasol? És hogy tetszik itt? És-és ha zavarok szólj! –nevetem, ki önmagam- csak tudod, kicsit unatkozok. És gondoltam kicsit beszélgethetnénk… vagy inkább lefárasztalak. Végül is néző pont kérdése az egész. -, nevetem ismét kicsit zavaromba.

Ume kicsit zavarodottnak tűnt, amiért ilyen helyzetbe hozott engem.
- Nem a te hibád, észre kelletem volna venni a jelenlétedet.- Mondtam a lánynak, és leültem mellé a padra.
Annyi kérdést tett fel, hogy nem is tudtam milyen sorrendben válaszoljak.
- Ez a könyv A Háború művészete, igazán érdekes. - Mondtam, de gondoltam ez biztosan nem igazán érdekli.
- Azért csatlakoztam a 13. osztaghoz, mert ez az osztag a felelős Seireitei közvetlen és közvetett biztonságáért, úgy gondoltam itt leszek a leghasznosabb, és ezért vállaltam az őrjáratot is. - Folytattam, hogy megválaszoljam a feltett kérdéseket.
- És végül, nem zavarsz, beszélgethetünk.- Mondtam, egy mosoly kíséretében, nehogy továbbra is kellemetlenül érezze magát.
A nap lassan magasabbra kúszott az égen, és hiába a kellemes szellő, már nem tudott eléggé lehűteni.

Kazuma érzékelte, hogy iszonyatosan zavarban vagyok. Ezért megpróbált megnyugtatni.
- Nem a te hibád, észre kelletem volna venni a jelenlétedet. - Szerencsére sikerrel járt. Így boldogan hallgattam tovább a mondókáját.- Ez a könyv A Háború művészete, igazán érdekes. Azért csatlakoztam a 13. osztaghoz, mert ez az osztag a felelős Seireitei közvetlen és közvetett biztonságáért, úgy gondoltam itt leszek a leghasznosabb, és ezért vállaltam az őrjáratot is. – elképedve figyeltem a fiút.- És végül, nem zavarsz, beszélgethetünk.- nahát, hogy neked milyen szép érveid vannak- mosolyodtam el. – látszik, hogy te nem csak azért jelentkeztél ide, hogy a lábad lógasd!- mosolyogtam tovább. - és annak meg csak örülök, hogy nem zavarlak! Bár szerintem, ha zavarnálak, se tudnál egy könnyen lerázni. – gondolkoztam el, azon, hogy talán tapintatlan lennék?- amugy furcsa figura vagy… mármint nem rossz értelemben!- pirultam el, szégyenemben, hogy mennyire nem tudok fogalmazni – vagyis úgy értem, hogy először megijesztettél. Közben egy nagyon kedves ember vagy- mosolyogtam, és reméltem, hogy nem sértetem meg ezzel, de ha egyszer beindul a fecsegőm, akkor nehéz megállítani.

Furcsa lennék? Hmm.
- Lehet, hogy furcsa vagyok, de ki nem az? – Válaszoltam a folyamatosan mosolygó lánynak.
- De így érzem jól magam, így nem unatkozom. – És ezzel egy időben felpattantam a padról mert a hőség lassan elviselhetetlen volt.
– Az az igazság, hogy kezd elegem leni a tűző napból. Nem sétálunk valami árnyékosabb helyre? – Kérdeztem a lánytól, majd körülnéztem a kertben.
- Sokszor vagy itt kint a kertben? Igen nyugodt hely nem igaz? – Tettem fel a kérdést, és közben nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a padról. Ume haját lágyan lebegtette a friss szellő, és csillogott a napfényben.

- Lehet, hogy furcsa vagyok, de ki nem az? De így érzem jól magam, így nem unatkozom- válaszolt a fiú. Én kicsit elszégyelltem magam. Mert tényleg nem akartam megbántani.
- Igazad van, mindenkinek megvannak a saját hóbortjai. Ami más szemszögéből nézve furcsa lehet. Ne haragudj! Tényleg nem akartalak ezzel megbántani. És különben is! Nekem szimpatikus a furcsaságod. – magyarázkodtam fiúnak.
– Az az igazság, hogy kezd elegem leni a tűző napból. Nem sétálunk valami árnyékosabb helyre? – szemlélte körbe a tájat.
- Már lassan én is a saját levembe párolódok! Bár lehet, hogy ezen a hőségen tudnék segíteni… bár páros lábal, rúgnának ki a 13. osztagából. – mosolyogtam az oldalamon lógó Zanpakutuom-ra. Pedig milyen jó is lenne, ha most beleguberálhatnék ebbe a nem túl kellemes időbe.
- Sokszor vagy itt kint a kertben? Igen nyugodt hely nem igaz? – érdeklődött kedvesen.
- Még most vagyok itt először, de úgy sejtem sokat fogok még itt időzni- mosolyodtam el ismét. – nagyon kellemes hely, csendes, nyugodt és gyönyörű! –nyújtóztam ki kicsit a lágy szellőben. Utána vettem észre, hogy felém nyújtotta invitálásként a kezét. Belekapaszkodtam a segítőkézbe, felhúztam magam, majd elindultunk sétálni. Mindjárt kellemesebbnek tűnt a klíma. Élveztem a lágy szellőt, ami csiklandozta az arcomat.
- Gyönyörű időnk van!- lelkesedtem – el tudnám viselni bármikor. Gondolom te is – fordultam a fiú felé mosolyogva. – bár én minden évszakot imádok! Mindegyikben van valami csodálatos. A télnek a csillogása. A tavasz lágy illata és pasztell színei. A nyár fénye. És az ősz színvilága.Elképesztő.Jaj ne haragudj! Csak elkalandoztam, tudod, imádom a természet. Vagyis hát nem imádom, hanem inkább csodálom. Azért is érzem ennyire jól magam itt. - mosolyogtam tovább, majd a napba néztem és tüsszögni kezdtem.

Miután Mitsuko benézett az edzőterembe, megállapította, hogy a huga nincs ott. Mintha némi csalódottságot véltem volna felfedezni az arcán, de hát ez természetes, mindenki aggódik a saját testvéréért és biztos Mitsuko is így van vele. Amíg az edzőtermet kémlelte a lány, én kint várakoztam és a továbbiakon gondolkodtam. Lehet, hogy mivel nem találja a testvérét megköszöni a segítséget és visszamegy az osztagához? Vagy nem az osztagához, hanem máshova, de elmegy?
- Öhm… Yuusuke… Ha jól tudom, akkor a közelben van az osztag kertje és… - Nincs… Nincs kedved eljönni velem sétálni? -bökte ki végül pirulva.
Pislogtam néhányat, aztán magamhoz tértem. Ő hív engem sétálni a kertbe? Nem fordítva kéne? Mondjuk ha nem töketlenkedtem volna, el is hívhattam volna, de azt hittem, hogy Ő nem igazán érez irántam semmit, hogy csak egy tiszt a sok közül. Ezért nem is nagyon mertem próbálkozni, de most, hogy ő hívott engem, gyakorlatilag szabad utat adott ahhoz, hogy tovább kedveskedjek neki. Ettől határtalan jókedv és öröm árasztott el.
- Dehogynincs nincs Mitsuko-chan, menjünk! -válaszoltam mosolyogva és elindultunk a 13. osztag kertje felé.
- Mondtad, hogy már összebarátkoztál Sierashi kapitánnyal. Nem mondom, tökéletes személyt választottál barátnak…- kuncogott Mitsuko.
- Hát igen, összebarátkoztunk az után az "eset" után az ivóban. Sok közös vonásunk van. A nevünk, szokásaink. Például ő is szereti a sakét és én is. Bár ő nagyon lusta, én csak kicsit vagyok lusta, de azért ebben is hasonlítunk. -mondtam mosolyogva visszagondolva arra az "ivós" esetre.
- Öhm… Nagy gond lenne, ha Sukének szólítanálak? A Yuusukéről mindig Sierashi kapitány jut eszembe. -mondta Mitsuko. Nagyon elcsodálkoztam ezen a kérésén Mitsukonak, mert eddig csak a barátaim szólítottak így.
- Persze, hogy szólíthatsz! Eddig csak a barátaim szólítottak így, de most már van valaki aki kicsit közelebb... aztán elharaptam a mondatot, nehogy hülye helyzetbe hozzam magam, mert mi van ha mégsem áll közelebb hozzám? Aztán elhatároztam, hogy ha ő is rákérdezett, akkor én is, mégiscsak jobb lenne úgy, mert a Mitsuko túl hivatalos, -chant meg inkább a barátaimnak szoktam mondani, mint például Maya-chan, meg Chiyo-chan. Szóval már csak egy választásom maradt.
- És..mond csak..szólíthatnálak esetleg úgy, hogy Mitsu? Mindig emlékeztet rá, hogy... -kérdeztem óvatosan, de megint csak elharaptam a mondat végét, mert semmi sem biztos még. Nagyon hülyén éreztem magam most és lehet, hogy Mitsuko is hülyének nézett, de kcisit zavarban voltam, tetszett a lány na, nincs mit ezen titkolni. Csak az a kérdés, hogy kölcsönös-e a vonzalom.
Végre odaértünk a kertbe. Mindig is szerettem itt tartózkodni, leginkább itt tudtam azonosulni Aokival és relaxálni úgy rendesen egy fa alatt az árnyékban.
- Hűűű! Szép kertetek van, az már biztos!- csodálkozott el Mitsuko a kertünkön és odaszaladt a közeli hídhoz, hogy megcsodálja a halakat a vízben. Odalépkedtem mellé, szép arcát láttam tükröződni a vízben.
- Annyira nem szép, mint te. -próbáltam bókolni a lánynak.
- Biztos az ötödik osztagé is szép! -jegyeztem meg utána pirulva.
- Nincs kedved körbesétálni a kertben? Van itt sok más szép dolog is, mondjuk anynira nem szépek mint te. -próbálkoztam újra. Hejj, ha Yuu-chan látna szerintem a földön fetrengene a röhögéstől, gondoltam.

Ott álltunk egymás mellett a hídon és nagyon hajtott a dolog, hogy esetleg sétálnánk, és megfognám a kezét, vagy bármi ilyesmi. Tetszett a lány, nagyon is. Szép arca volt, sok közös vonásunk volt, az alakja is karcsú és tökéletes volt. Nem ezért akartam vele együtt lenni, bár meg kell mondani, szép alakkal és méterekkel áldották meg, de én nem emiatt vonzódtam hozzá, illetve nem csak emiatt. A személyisége fogott meg, az arca, a szemei.
- Oh… egyébként az egyik korábbi kérdésedre még nem is válaszoltam… -hirtelen nem is tudtam, hogy melyikre gondol, de ehet, hogy már nem is érdekelt.
- Nyugodtan hívhatsz Mitsunak. És… nem fontos félbehagynod a mondataidat. - jaaah, hogy az a kérdés. Igen, majdnem el is felejtettem, hogy megkérdeztem a lánytól, hogy hívhatom-e Mitsunak és most megengedte. Szóval közelebb engedett magához, gondoltam csillogó szemekkel. A mondat másik fele viszont kicsit megijesztett. Nem fontos félbehagynom a mondatokat valóban, de lehet, hogy nem tetszene neki, hogy befejeztem volna.
- Köszi, őő, köszi, igen, valóban befejezhetném a mondatokat, csak tudod..-most rajtam volt a pirulás sora. Most már elhatároztam, hogy kimondom, ha törik, ha szakad.
- Te kedves lány vagy, meg szép, meg okos, meg..szóval kedvellek és hát nem mindennap hoz össze a sors egy ilyen lánnyal, mint Te. - ha most el lehetett volna süllyedni a földben, én megtettem volna szemrebbenés nélkül, de csak kinyögtem végül. Hejj, azt hiszem, mostanában sokat fogok ólálkodni az 5. osztag területén, hátha összefutok Mitsukoval, gondoltam golflabdányi szemekkel. Csak nehogy a kapitányával hozzon össze a sors, mert akkor végem, vigyorogtam el magamban.
- Öhm… Suke… Beléd karolhatok? -jött hirtelen a kérdés. Pislogtam párat, mert annyi időbe tellett a kérdést feldolgozni, aztán megszólaltam.
- Persze! - aztán karöltve elindultunk sétálni. Alapjáraton is szép volt a 13. osztag kertje, de most, hogy Mitsukoval együtt sétáltam és nem egyedül, egyenesen csodálatos érzés volt. A napsütötte park még szebbnek tűnt így. A virágok is szebben pompáztak mindenűtt, és a nap is fényesebben ragyogott.
- Ha van kedved, a jövőben többször is találkozhatunk esetleg. -puhatolóztam kedvesen. Másik kezem valamiért beledugtam a zsebembe, csakhogy csináljak vele valamit, és meglepetésemre találtam két nyalókát benne. Biztos Maya-chantól származott, ő szokott kínálgatni, én meg elraktam az "ínségesebb" időkre. Most előbányásztam zsebemből a nyalókákat, és a lány felé nyújtottam az egyiket.
- Kérsz nyalókát? -kérdeztem. Épp a vízparton sétálgattunk, mikor beütött az ötlet, hogy mi lenne ha...
- Mond csak Mitsu, szereted az efféle mókát? - kérdeztem jókedvűen, majd belegázoltam bokáig a vízbe, és elkezdtem finoman a lány felé locsolni a vizet. reméltem, hogy pozitívan fog reagálni a helyzetre és nem küld el ordítozások közepette melegebb éghajlatra. A víz kellemesen meleg volt és kristálytiszta, a levegő pedig forró, biztos jól esne neki is egy kis felfrissülés.

Miután átnyújtottam Mitsunak a nyalókát, Ő egyből neki is kezdett. Láttam rajta, hogy szereti ezt a fajta édességet. Még jó, hogy a szobámban van még pár csoki, meg ilyenek. Lesz miből a kedvére járni a lánynak. A nap igencsak meleg volt és én is kezdtem izzadni a társaságtól, na meg a melegtől.
Hirtelen egy ötlettől vezérelve belegázoltam a közeli patakba, majd mosolyogva kezdtem vizet fröcskölni Mitsukora. Játéknak szántam, és reméltem, hogy nem bántom meg vele, vagy nem haragítom magamra. Jól esett a langyos kristálytiszta víz, kicsit lehűtötte a lábaimat. Mitsuko hirtelen kicsit érdekes arccal nézett rám, aztán arcán gonosz vigyor jelent meg.
- Szóval így állunk, Watanabe Yuusuke, 13. osztag, 3. tisztje... Ezt még megbánod… -jött a válasz, majd Mitsuko is belegázolt a vízbe. Egész jól csinálta, mert kaptam egy jó nagy adag vizet a képembe, meg úgy mindenhova. Jól esett a víz, lehűtött, másrészt pedig ez mutatta, hogy Mitsukonak is tetszik a dolog. Az pedig külön öröm volt számomra, hogy hajlott arra, hogy a jövőben többször is találkozzunk egymással. Miután mindketten bőségesen kaptunk a vízből és kellőképp kiéltük magunkat a vízben, Mitsuko megszólalt.
- Egyébként nem lesz baj, hogy mi itt randalírozunk a patakotokban?
- Ne aggódj! -válaszoltam jókedvűen. - Nem lesz semmi baj. - A park azért van, hogy kikapcsolódjunk, jól érezzük magunkat és ebbe ez is beletartozik. Hanae-taichot nem szokták érdekelni az efféle dolgok, ha meg mégis, akkor elviszem a balhét úgyis. Legfeljebb egy hétig wc-t takarítok. -kacsintottam a lányra.
Elkezdtem kifelé mászni a patakból. Kellemesen meleg idő volt aznap késő délután. Lassan leszáll az est, és még valamivel meg kéne spékelnem ezt a találkozást. Valamivel, aminek Mitsuko is örülne. Lázasan töprengeni kezdtem, hogy mivel lehetne méltóképpen lezárni a mai napot, majd mint akinek villanyt gyújtottak az agyában, beütött az ötlet.
~ Ez jó lesz! -gondoltam. - Szerintem minden meg is van hozzá a szobámban.
Ránéztem a lányra, egy pillanatig nem tudtam, mihez kezdjek, aztán hirtelen odaszóltam Mitsukonak.
- Figyelj csak Mitsu! Mindjárt jövök, valamit a szobámban felejtettem. Addig ülj le itt a patakparton. Megfázni nem fogsz, meleg van és mire visszaérsz az osztaghoz már száraz lesz a ruhád. - mosolyogtam rá titokzatosan. - Mindjárt jövök, pár perc az egész.
Válaszát meg sem várva gyorsan elshunpoztam a szobám felé. Nem telt bele 2 perc és ott is voltam. Gyorsan feltéptem az ajtót, előkerestem egy pokrócot, majd ugyanazzal a lendülettel beviharoztam a konyhába.
- Lássuk csak-lássuk csak. -mondtam idegesen, majd kutakodni kezdtem a konyhában. - Pokróc megvan, dinnye megvan, csoki megvan, szendvics..az nincs de mindjárt meglesz, valamint egy üveg jóféle bor és két pohár is megvan. - számoltam össze a dolgokat. Már csak a kosár kellett, azt is kerítettem valahonnan a szobám egyik sötét bugyrából. Már csak a néhány szendvicset kellet elkészítenem. Hát mostanában nem izzadtam ennyit, mint a mostani szendvicscsinálás közben, de azért elkészültek nagy nehezen. Tettem bele salátát, paradicsomot, meg amit egy szendvicsbe illik. Miután meggyőződtem róla, hogy semmi sem hiányzik, kisiettem a szobámból, bezártam az ajtót, majd shunpoval visszaindultam a kertbe. Nagy kő esett le a szívemről, mikor ott találtam még Mitsukot. Őszintén reméltem, hogy nem haragszik meg és megy vissza az 5. osztaghoz.
- Bocsáss meg. -lihegtem. - Már itt is vagyok, még egy perc, és kész is van. Nem tennél meg nekem valamit? Egy percre fordulj el kérlek, és ha szólok, akkor fordulj ide, légyszíves. - mondtam a lánynak. Mintha kicsit meglepődött volna.
Miután a lány elfordult villámgyorsan kipakoltam és egy pillanatra megálltam, hogy minden rendben van e. Nem találtam semmi kivetni valót, így szóltam a lánynak.
- Rendben van, megfordulhatsz. - mosolyogtam rá kedvesen. Reméltem, hogy tetszik neki a kis késő délutáni piknik, amit így gyorsan összedobtam neki.

Miután visszaértem és megkértem Mitsukot, hogy forduljon el, gyorsan összedobtam a kis pikniket. Úgy gondoltam, hogy ez méltó befejezés ehhez a csodás naphoz. Miután szóltam Mitsukonak, hogy megfordulhat, a lány néhány percig pislogott, csak aztán szólalt meg.
- Suke… Ezért mentél el?
- Őő, aha. -feleltem pirulva. - Gondoltam ez csodás lezárása lehet a napnak. -válaszoltam.
Mintha meghatódott volna Mitsuko. Ezt újra sikerként könyveltem el.
- Köszönöm, Suke. Aranyos vagy. -suttogta, majd adott egy puszit. Ettől megint csak elpirultam, de álltam a sarat.
Miután túlestünk ezen a procedúrán elfogyasztottuk a szendvicseket, és a dinnyéket, majd a végén koccintottunk a borral, amit hoztam. Igen csak romantikusra sikeredett az e késői délután. Mikor elköszöntünk egymástól én is adtam egy puszit Mitsukonak. Reméltem, hogy megkedvelt a lány, és a jövőben többször is találkozunk. De jó is lenne...

Kikapcsolódás. Csodás!
A Halál után van egy másik élet. És ez is legalább olyan csodás mint az előző. Bár kissé veszélyesebb. De ez nem érdekes, ugyanis Matten egy gyönyörű kertben sétálgat.
Szeret ide járni, mert megnyugtatja, jó érzésekkel tölti el az ittlét. A madarak csicseregnek, a virágok minden színben pompáznak, és a többi shinigami sem csinál többnyire mást, mint sütteti a hasát és hever a friss fűben.
Matten is ezt csinálta. Nagyon jól érezte magát, olyan volt mintha hirtelen teljesen feltöltődne energiával, amit később kiengedhet, és mindeközben tudata nyugodt volt. Úgy érezte, hamarosan elalszik. A hosszú sokéves munka fárasztó, és mondhatni csak nyűg. Az ilyen pillanatokért érdemes élni... illetve aminek ezt a létet nevezik.
A fiúnak nem is volt más dolga csak leheveredni és süttetni a hasát. Nem érdekelte mi történt eddig, és jelenleg az sem érdekelte mi vár rá. Matten szépen szuszogva elaludt a pázsiton.

Végre hétvége volt és nem kellett bemennem az irodába unatkozni, hanem itthon lehettem és azt csinálhattam, amihez csak kedvem volt. Ezen a reggelen jóval később keltem, mint hétköznap, hisz mikor aludja ki magát az ember, ha nem ilyenkor? Nagyokat passogatva tébláboltam ki a zuhanyzó felé, hogy legalább emberként nézzek ki, vagy valami ahhoz hasonlóhoz. Zuhanyzás után már kissé frissebb állapotban másztam, vissza a szobámba és öltöztem fel. Kisétáltam a konyhába, és nekiláttam valami reggelifélének, mert éhes voltam. Mennyire jobb lenne, ha Mitsu is itt lenne. Nem kéne reggelente magányosan szenvednem a konyhában, meg úgy egyeltalán nem kéne szenvednem. Át kéne mennem hozzá valamelyik este. Viszont ma mást terveztem. Úgy döntöttem zuhanyzás közben, mikor még félkómásan gondolkoztam a mai napomról, hogy meglátogatom Hanaet a 13. osztagnál, hisz nagyon rég volt már, hogy beszélgettünk, vagy egyeltalán láttuk egymást. Na persze biztos van jobb dolga is, mint engem lesni, de azért néha hiányzott a régi kapitányom. Míg ezen gondolkoztam, megettem a reggeli rántottát, amit csináltam. Csodálkoztam is, hogy nem gyújtottam fel a konyhát, mert mindent tudom, csak főzni nem. Kaja utáni rutin fogmosást követően kiléptem a szobám ajtaján, majd ráérősen elindultam a 13. osztag felé. Nem sok tiszttel találkoztam útközben, biztos mindenki a szobájában aludt, vagy henyélt, esetleg a parkban relaxált így hétvégén. Talán még Suwun sem dolgozott most, hanem elfoglalta magát valamivel, és nem a jelentések fölött görnyedezett naphosszat. Kezdtem belejönni a kapitánykodásba, és egyre magabiztosabb lettem az idő elteltével. Az elején még elég nehéz volt és mindenki hülyének nézett, ha valamit nem értettem, vagy sikerült eltévednem a saját osztagom területén nem egyszer, ám ez most már másként volt. Jónéhány percnyi séta után végre elértem a 13. osztag kapujához. Jókedvűen sétálgattam az osztag területén, nosztalgikus volt. Nem is olyan rég még itt futkoztam éjjelente, hogy el ne késsek az őrjáratról, vagy siettem az ebédlőbe, mert farkaséhes voltam, sőt, ennek az osztagnak a folyosóin ismerkedtem meg a párommal is, szóval a szívemhez nőtt a 13. osztag. Megannyi emlék fűzött ehhez az osztaghoz, és jórészt pozitív emlékek voltak ezek. Közeledtem a kapitányi irodához, hogy megnézzem, hátha Hanae ott van ilyenkor, bár azért hétvégén szerintem Ő is otthon pihen a szobájában, de inkább megbizonyosodtam efelől. Természetesen nem volt ott, szóval elindultam a szobája felé. Pár perc múlva oda is értem, hisz ismertem az osztag területét, mint a tenyerem. Kopogtattam, de nem jött válasz. Egy perces ácsorgás és kopogás után ráuntam a dologra és lelombozódva ismertem be magamnak, hogy Hanae most nincs itthon. Lehet, hogy elment valahova, vagy az is lehet, hogy az osztag kertjében van, és ott pihen. Így hát elindultam a kert fele, és nemsokára célba is értem. Jó nagy kertje volt a 13. osztagnak, szóval volt mit átnéznem. Jónéhány perces keresés után megint csak be kellett ismernem, hogy Hanae itt sincs, szóval koslathattam vissza az osztagomhoz. Megfordultam és indultam a kert kijárata felé. Elértem a hídhoz, és észrevettem, hogy egy lány támaszkodott a híd szélére, és a vízben úszkáló halakat nézte. Hát, ha már Hanae nincs itt, és ha már én itt vagyok, akkor el kéne ütni az időt valamit, így hát úgy döntöttem, hogy odamegyek a lányhoz, és beszélgetek vele egyet, na meg hátha tudja. hogy merre van a kapitánya. Oda slattyogtam mellé, és ráköszöntem.
- Szia! Mizu? - kérdeztem mosolyogva. - Watanabe Yuusuke vagyok a 10. osztag kapitánya. - mutatkoztam be jókedvűen a lánynak.

Ezen a hétvégén úgy döntöttem, hogy meglátogatom régi kapitányomat, Hanaet, hogy mégis mi van vele mostanában, hogy megy sora. A reggeli reinkarnálódás után végre úgy ahogy rendbe tettem magam, és menetkész voltam a reggeli után. El is indultam a 13. osztag felé, hogy tisztelet tegyek a hajdani kapitányomnál. Nem sokkal később átléptem az osztag kapuján, és keresni kezdtem Hanaet. Szinte biztos voltam benne, hogy ilyenkor nem az irodájában tartózkodott, de azért egy próbát megért. Természetesen nem volt ott, így hát elindultam a szobája felé annak reményében, hogy otthon találom, és nem fogom megzavarni semmiben. Jónéhány perces kopogtatás után elfogadtam a tényt, hogy Hanae nincs a szobájában. Egy hely volt még, hogy lehetett talán, és ez az osztag kertje volt. El is indultam a kert felé, annak reményében, hogy ott találom Hanaet. Néhány perces baktatás után odaértem a kerthez, és körbejártam, de sajnos ott sem találtam Hanaet. Elindultam vissza az osztagom fele. A kert hídjához értem, mikor észrevettem valakit, aki ugyan nem az osztag kapitánya volt, de ha már Őt nem találtam, akkor elbeszélgetek ezzel a tiszttel, hátha tudja merre van a kapitánya. Odamentem és megszólítottam a lányt, aki igencsak bele volt merülve a táj szépségébe, vagy legalábbis valamin igen elmélkedett. Nem csoda, hisz az osztag kertje valóban gyönyörű hely volt. Míg itt szolgáltam, magam is gyakran jártam ide kikapcsolódni, pihenni, vagy Aokival beszélgetni a benső világunkban, mert a kert tökéletes hely volt erre. Csöndes, nyugodt.
Gyorsan bemutatkoztam a lánynak, hogy ki vagyok, amit Ő kissé bambulva hallgatott végig.
Aztán felocsúdott a bambulásból, és végre megszólalt. Namie Fujishimának hívták, és Ő volt a 13. osztag hadnagya. Meg is lepődtem azon, hogy éppen a volt hadnagyommal hozott összes a sors, mert míg itt szolgáltam, nem volt alkalmam találkozni vele, és bemutatkozni neki. Lehet azért, mert pont elkerültük egymást valahol mindig, vagy mert elég sokszor kellett őrjáratra mennem.
- Nahát! Te lennél a volt hadnagyom? Nagyon örülök! - mondtam mosolyogva, és megnyomorgattam a lányt.
- Semmi baj, tegeződjünk csak nyugodtan. Egyeltalán nem zavar! És nem is beszélsz sokat! - mosolyodtam el.
- Tulajdonképpen Hanaet kerestem, hogy beszélgethessek vele, mert már rég találkoztunk, de nem találtam, és gondoltam eljövök megnézem a kertet.
- Nahát! - zavaromban nem is tudtam mit mondjak. - Végre megismertelek. Mesélj magadról valamit kérlek! - kértem mosolyogva Namietól, hogy meséljen valamit magáról. Furcsállottam is régen, hogy vajon miért nem találkoztam soha a hadnagyommal, hát most végre összefutottunk, még ha most már nem is a hadnagyom, attól még barátkozni lehet vele. Elvégre Hanát sem ismertem ezelőtt, most meg már barátok vagyunk, csak találkozni kell az emberrel.
- Mi újság veled mostanában? - dőltem neki a hídnak és kérdeztem Namietól.

Végre találkoztam ex-hadnagyommal a 13. osztag kertjében a hídon, és elkezdtünk beszélgetni. Érdekelt, hogy milyen lehet a volt hadnagyom, hisz sajnos nem találkoztam vele még eddig, és ezt most szerettem volna bepótolni legalább egy kicsit. Hallottam persze ezt-azt róla, de sajnos személyesen eddig nem volt alkalmunk még beszélgetni, és mivel most összefutottunk, meg kellett ragadni a lehetőséget, és annyit dumálni, amennyit csak lehetett.
- Igen, itt voltam, bár nem olyan sokat sajnos. Vagy hát nem is tudom, hogy kell e oda az a sajnos. Hiányzik is a 13. osztag, de azért a mostani helyzetemmel sincs semmi problémám. - kacsintottam a lányra. Aztán kértem Namietől, hogy meséljen kicsit magáról, hisz meg szerettem volna ismerni, hogy mégis milyen lehet. Egyből elkezdett izélni, hogy jobban járok, ha el sem kezdi, meg ilyenek, mint általában mindenki, de nem érdekelt.
- Van időm. - mondtam mosolyogva, majd nekidőltem a híd oldalának, és vártam, hogy elkezdjen mesélni a hadnagy. El is kezdte, méghozzá elég gyorsan, és elég sokat. Az első pillanattól kezdve gyanakodtam arra, hogy Namie és Hana valamilyen kapcsolatban állnak egymással, hisz mindketten megállás nélkül tudtak beszélni, és szintén mindketten benne voltak minden hülyeségben, de persze az olyanokból én is maradtam ki. Figyelmesen végighallgattam a dolgot, majd reagáltam is rá.
- Hanát én is ismerem! Nem rég találkoztunk a büfében, és összebarátkoztunk. Tisztára hasonlítotok egymásra. Mint két testvér. Ha van kedved eljöhetnél egyszer-kétszer velünk is szórakozni! -mondtam vigyorogva Namienak. Persze mindenkinek meg volt a maga dolga, de néha mondjuk egy üres hétvégi napon meg lehetett egy-egy ilyen estét ejteni és egy jót beszélgetni meg iszogatni.
- Igeeen, tudom! És hadd gratuláljak! *.* *mondtam a lánynak, majd megnyomorgattam.
- Persze hogy megyünk! 2 személyre szeretnék. Biztos Mitsu is jönne, imádja az esküvőket. - mondtam nagy szemekkel. Legalább majd néz ötleteket a sajátjára is Mitsu, gondoltam magamban. Már ha sikerül majd az az este. Aztán szóba került Aiko, meg Mitsu is. Igen, Aiko volt a húga, de még csak nem rég ismertem meg. Az volt az egészben a pláne, hogy a kislány azt sem tudta először, hogy ki vagyok, úgy kellett kicsit "rásegíteni" a dologra.
- Én is szeretem a gyerekeket. - mondtam mosolyogva. - Aiko aranyos, csak néhány tiszt nem díjazza, amiket csinálni szokott. - vigyorogtam. Hát igen, az a néhány tiszt nagyjából az egész 13. osztagot kitette, de hát ez van.
Aztán én következtem a sorban.
- Hüümm. Hát hol is kezdjem. Itt kezdtem a 13. osztagnál a szolgálatot ugyebár. Aztán kineveztek a 10. osztag kapitányának. Szerettem ezt az osztagot mindig is, főleg a kertet, mert az a legnyugodtabb és legszebb hely. Szeretek a barátaimmal lógni, és nem utasítom vissza a jó sakét sosem. - kacsintottam Namiera. - Ja és most szeretném megkérni a napokban a párom, Mitsu kezét. Remélem, hogy sikerülni fog. - mondtam mosolyogva, bár kissé idegesen az utolsó mondatot.
- Mire vagy még kíváncsi? - kérdeztem.

Nagyon kellemesen elbeszélgettünk Naimeval az osztag kertjében. Úgy éreztem, hogy megint találtam magamnak egy barátot, akivel eljárhatok beszélgetni ide-oda. Sokban hasonlítottak Hanával. Biztos ismerték egymást, hisz egyrészt hadnagyok voltak, másrészt mindketten szerettek beszélni, méghozzá jó sokat. Na nem mintha ezzel vaj lett volna, jókat lehetett így dumálni. Szóba is jöttek a témák, esküvő, barátok, piálások, szerelem, stb. Ezekről a dolgokról mindig el lehetett beszélni órákig, megállás nélkül. Mindenképp szerettem volna elmenni Mitsuval Namie esküvőjére. Max ha nem kapok meghívót, beküzdöm magam. Nem sokan mernek ellent mondani a 10. osztag kapitányának. ><
- Okééé, ott leszünk mindenképpen! Nem hagynánk ki az esküvődet, meg Mitsu is odavan az ilyenekért! -mondtam vidáman a lánynak. Szóba jöttek az ivászatok is, amik megint a gyenge pontjaim voltak. Bárkivel, és bármikor képes voltam beülni az ivóba, ami lassan már a törzshelyemmé vált. Na nem voltam egy nagy ivó, de amikor ilyen esetekre került sor, senki sem nézte a mértéket, és így én sem. Volt már pár cikis sztorim, mikor hazafelé valahova bedőltem, mint például Yuu-channal, mikor aztán Chiyo-chan vitt minket haza, hogy hogyan, azt azóta sem tudtam, mert nem 10 kilósok voltunk. De a végére valahogy mindig hazakerültem, vagy így, vagy úgy, szóval nem volt gond.
- Hajdan? Mostanában is járhatnál! Na majd egyeztetünk egyet az esküvő után és elhívjuk Hanát is egy utó esküvői ünnepségre az ivóba! - Én sem vagyok nagy ivó, de mikor kel, akkor nem sajnálom a sakét! - mondtam jókedvűen a lánynak.
Aztán folytattuk a beszélgetést tovább. Meséltem neki a kezdetekről az osztagnál, na meg hogy hogyan ismerkedtem meg a párommal, meg hogy meg akarom kérni a kezét, meg ilyenek. Namie kitörő boldogsággal fogadta a hírt, hogy megkérem Mitsu kezét. Örültem én is neki rendesen, mert ebből is legalább némi önbizalmat merítettem, mert igencsak ideges voltam mindig, ha arra gondoltam, hogy meg kell kérnem majd a párom kezét egyszer.
- Köszönöm! Mindenesetre, ha lesz esküvő, akkor már postázzuk is nektek a meghívót! Nem maradhattok le róla! - mondtam vidáman a hadnagynak. Kezdtem megéhezni, hisz a séta meg a kellemes beszélgetés azért kiveszi az erőt az emberből, bármilyen jól is érzi magát. Javasolni akartam épp Namienak, hogy harapjunk valahol valamit, de megelőzött ezzel. Nagy bólintással jeleztem, hogy bizony én is ennék már.
- Én is megéheztem! Menjünk akkor együtt! - ragadtam karon a lányt és húztam magam után a kajálda fele. Még emlékeztem, hogy mi merre van, mert annak idején eleget futkoztam a 13. osztag területein.
- Te is nagy evő vagy Namie? Hihetetlen, hogy a lányok mennyire szeretnek enni! Hana is imádja a hasát, Te is, Mitsu is is imád enni. Sok a közös bennetek. -kacsintottam Naimera, miközben miközben igyekeztünk a kantin felé.