Ha nem ismerném Kagami-chant, elképzelhető hogy félelmetesnek titulálnám első pillantásra. A kimért tartása, a rideg pillantása... furcsa, de rengeteget változott, mióta először összefutottunk. Mikor még a 4. osztagban szolgált, valahogy közvetlenebb volt, nem éreztem rajta azt a távolságtartást, amit most. Nem mondhatom, hogy én semmit sem változtam, hiszen már sokkal komolyabban állok hozzá a feladataimhoz, mint régen, de nála sokkal mellbevágóbb a különbség. Kétségtelen, hogy ő több nehézségen ment keresztül, mint én, és ami még inkább igaz, hogy súlyosabb következményekkel jártak számára mindezek. Bár kis híján elveszítettem Reikát rögtön azután, hogy rájöttem, mennyire fontos nekem, egy hegen és a lelki sérülésen túl végül különösebb bántódása nem esett, ami viszont az egykori tisztemet illeti... az már más tészta. Szerencsére azonban ismerem annyira a lányt, hogy tudjam, valójában egyáltalán nem kell tőle tartani, ahogy Akiyama-chanban és Kohaku-sanban is felismertem az ártalmatlanságot. Azért kíváncsi volnék, hogy engem nem tart-e valaki véletlenül ijesztőnek... áh, kizárt dolog
- Hai-hai - legyintettem a nő szemrehányó szavaira, nem tudom miért érintette ennyire érzékenyen, hogy így hívom. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy tiszteletlenül viselkednék vele, ellenben azon kevés hölgy egyike, akit közeli ismerősömnek, és talán barátomnak tekinthetek. Barátok között pedig talán elengedhető a formalitás, nem?
- Köszönöm, hálás vagyok a segítségedért. Ugyanakkor furának találom, hogy ha ennyire ragaszkodsz a formalitásokhoz, akkor miért hívsz a becenevemen. Régebb óta vagyok kapitány, én is elvárom a tiszteletet ezen az alapon - cukkoltam Kagami-chant kicsit, a szokásosnál is komolyabb arcot vágva. Igyekeztem rámutatni, hogy túl mereven fogja fel az egészet, tulajdonképpen ha olyan lennék, le is szúrhatnám a felém megütött durva hangnemért pusztán azon elv mentén haladva, hogy jóval régebb óta vezetek egy osztagot... ráadásul egy darabig a lány a beosztottam is volt. Persze eszem ágában sincs megtenni, én magam úgy fogom fel, hogy minden kapitány egyenlő rangon áll. Hm... így belegondolva egyszerű tisztként biztos szemtelennek gondoltak a feletteseim, ma már talán nem úgy állnék hozzájuk, ahogy régen.
- Nehogy komolyan vedd, csak vicceltem. Továbbra is úgy hívsz, ahogy akarsz - oldottam fel a helyzetet, mielőtt esetleg valami badarságot mondhatott volna vagy ilyesmi. Remélem azért nem fogja leharapni a fejem azért, mert húzom egy kicsit, ha ismer akkor úgyis tudja, hogy én ilyen vagyok. Márpedig ismer... azt hiszem
Hogylétét firtató kérdésemre csupán bólintok válaszul. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy elkerülhető lett volna a baj, ha nem erőlteti meg magát azon az edzésen, de végül arra jutottam, hogy akkor máshol és másmikor következik be, ami lehet rosszabb lett volna. Itt a Kidoushuuban vannak legalább olyanok, akik értenek a gyógyításhoz, nem is kevesen, és lassan már én is közéjük tartozom köszönhetően a tanulmányaimnak. Így egy pillanatig se forgott veszélyben a nő élete, már azelőtt kapott ellátást, hogy a 4. osztag szakértői a helyszínre értek volna. Amúgy meg nem is lett volna értelme túl sokat rágódnom a dolgon, mostanában Reika miatt egyébként is túl sokat aggodalmaskodok. Ideje volt rátérni a kidoura, nyilván nincs tengernyi szabadideje Ainak, ahogy nekem sem.
Utasításait követve emeltem fel a karomat, és feszítettem hátra az ujjaimat, igyekezve minél jobban odafigyelni mind a mondandójára, mind a mozdulataira. Saját gesztusaimon is látszódott, hogy félretettem a bohókásabb énemet és minden idegszálammal a tanulásra kezdtem koncentrálni. Megannyiszor próbálkoztam már ezzel a kidouval és minden alkalommal felsültem vele, igaz a legutóbbi közös edzés óta nem foglalkoztam vele, sokkal inkább fektettem a hangsúlyt a gyógyításra és a pajzskidoukra érthető okokból. Szóval a lényeg az, hogy tisztában voltam vele, nem gyerekjáték egy ekkora hadou.
- Nos, van némi tapasztalatom már 80-as szintű kidoukkal, szóval tudom miről beszélsz - erősítettem meg, hogy értem, miért kell fokozottan komolyan vennem az oktatást. Saját készítésű kidouval képes voltam már 80 fölé menni erő tekintetében, és a Chigatana alkalmazásakor mind a mai napig kénytelen vagyok megidézni egy pajzsot, ha nem akarom hogy elkapjon a robbanás engem is. Sok tekintetben veszélyesebb mágia, mint mondjuk a hadou 88, nem is merném megtanítani senkinek, még Kagami-channak sem. Elég egy rossz mozdulat, és nem csak az ellenfelet söpri el az ereje, én sem alkalmazom szívesen.
További sűrű bólogatás és odafigyelés kísérte a további magyarázatát, majd a demonstrációt is. Tisztán érezhető volt a rendkívüli energia felhalmozódása, mely a tenyerébe összpontosított reiatsu eredménye volt, egyáltalán nem lepett meg, hogy először hátraesett a kilövéstől. A kontrolláláshoz nem csak tudás, de fizikai erő is szükséges volt egy ilyen kidou esetében, vagy legalábbis fel kellett rá készülni, hogy az ereje visszaüt, mint egy nagyobb tűzerejű lőfegyver esetében.
- Az én szintemen, huh? - vakartam meg a fejem a szavak hallatán, kicsit megalázónak hatottak a szavak. Persze tisztában voltam vele, hogy a sanbantai taichou erősebb nálam, de na ._. Mindenesetre a három kísérlet roppantul kevésnek hangzott, ez is csak segített abban, hogy minél jobban odafigyeljek. Utasításainak megfelelően bemelegítettem, elsősorban olyan démonmágiákkal, amikhez nem kellett semmilyen komplex formát kialakítani. A Byakuraiom emiatt kicsit zavarosabbnak, nyersebbnek tűnhetett, mivel nem figyeltem oda annyira a formájára, az ezt követő Oukasen-Raikouhou-Hyouga Seiran trió viszont sokkal szebben sikerült. Bár az utóbbi jég alapú, akárcsak a 88-as számú hadouhoz, ehhez sem volt szükséges formát kialakítani, így tökéletesen beleillett a bemelegítésbe. Ráadásul az ereje is már közelít valamelyest a kívánt szinthez... igaz a különbség így is nagy volt.
- Készíts elő egy erős pajzsot... ha esetleg valami balul sülne el - figyelmeztettem, noha nem volt rá szükség valójában. Vettem néhány nagy levegőt, majd a tanácsának megfelelően nyújtottam ki magam elé a kezem. Megfeszítettem a tenyerem, és hátrébb csúsztattam kicsit a bal lábamat, hogy ráhelyezhessem a testsúlyomat és kitámaszthassam magam. Jöhetett a hosszas idézés kántálása, mely közben lassan elkezdett gyűlni a tenyerembe a lélekenergia. Korábbi próbálkozásaim mind gyengék voltak, de most éreztem, hogy meglesz a szükséges reiatsumennyiség a kidou elsütéséhez. Egyre feszültebb lettem, ahogy haladtam előre az idézésben és az energia nyers formájában összegyűlt, már csak sűríteni és tömöríteni kellett ahhoz, hogy lézerré válhasson a nyomástól.
- Hadou no hachijuuhachi! - kiáltottam a kántálást befejezve, és vettem egy mély levegőt is mellé, hogy legyen bennem elég szusz. Nehezemre esett visszatartani az erőt, de ez a feszültségteremtés szükséges volt ahhoz, hogy elég erővel csapódjon ki a kezemből a sugár. Szintre golyószerűvé sűrítettem már a reiatsut ebben a pillanatban, és ezzel készen állt a kilövésre.
- Hiryuu gekizoku shinten raihou! - fejeztem be és engedtem szabadjára a lézersugarat végre, mely hatalmas erővel csapódott ki a tenyeremből, széles és vad sugárban száguldva a fal felé. Arcomra kiült az erőlködés, hogy megtartsam magam, és a súlyomat tartó lábam is hátrébb csúszott a felszabaduló energiától, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyom... és maga a kidou is sikerült! Többé-kevésbé A robbanás és a porfelhő rejtekében végre kiáramolhatott a feszültség a tagjaimból, számat is halk lihegésre nyitottam, homlokomon pedig izzadságcseppek gördültek le. Nem feltétlenül attól, amit kivett belőlem a mágia, inkább az idegességem okozta a tüneteket. Hosszú-hosszú ideje vártam már arra, hogy a repertoáromba illeszthessem ezt a hadout, és most megszereztem hozzá a szükséges tudásszilánkokat, már csak egyszerű gyakorlás kérdése. Elégedettséget és örömet éreztem, de mire a füstfelhőben kirajzolódtak vonásaim, újra kiült az arcomra a komolyság.
- Egy picit túl korán engedtem el, emiatt elveszett az ereje egy része és majdnem elvesztettem felette az irányítást is. Nem volt jó, messze van a tökéletestől - vontam le a tanulságot a homlokomat megtörölve. Nem néztem rá Aira, ő valószínűleg sikeresnek látta. Ezek apróságok voltak csupán, amit csak én érezhettem, belülről. De tény és való, lényegében összejött a kidou, először annyi hónap gyakorlás és sikertelen próbálkozás után. Immár elég erős vagyok hozzá
- Rendben, adj egy percet és megpróbálhatjuk. Próbáld nem elrontani a Dankuu-t - jegyeztem meg, jól tudtam mivel fogja kivédeni. Kicsit hezitáltam, aggódtam amiatt, hogy mi lesz, ha esetleg valami nem úgy sikerül, de végül úgy döntöttem, hogy megbízom a lány képességeiben. Nem véletlenül kapitány és kidou-mester, végtére is. Kicsit kifújtam magam, aztán felé fordulva újra felvettem az általa javasolt pózt, és követve az előző procedúrámat kántálni kezdtem az idézést.
- Hadou no hachijuuhachi, Hiryuu Gekizoku Shinten Raihou! - lőttem ki ismét a mágiát, mely ezúttal egy fokkal jobban sikerült, igaz még mindig nem volt megfelelő a hatásfoka. Eltökélten, komolyan összpontosítva tartottam meg magam, azt hiszem szükségem lesz egy kis fizikai jellegű edzésre is A figyelmem azonban nem kalandozott el, amire szükség is volt, hiszen néhány pillanat múlva megéreztem a becsapódásból visszaverődő lökéshullámot, amely visszajuttatta a kidou erejének egy részét az irányomba, és megnehezítette a talpon maradást.
- Arigatou gozaimashita, Kagami...sensei! - hajoltam meg tiszteletteljesen, miután újra láthattuk egymást a technikák okozta füst eloszlását követően. Már nyúltam is volna a zsebembe a tekercsért, hogy ne csak verbális köszönetet mondjak neki, de ő furcsa módon rövidre zárta a dolgokat és egy kurta elköszönést követően elsietett. Kérdőn néztem utána, ám végül csak sóhajtottam egy mélyet és a szabad levegőre kilépve előhúztam egy szál cigit. Kimerültem ettől az edzéstől, jól saccolta a kapitány kollégám. Egy harmadik próbálkozás fért volna bele legfeljebb, többre nem lettem volna képes. A dohányrudacskát meggyújtva nekidőltem az épület falának és felpillantottam az égre. Enyhén megcsóváltam a fejemet, ha tetszik Ainak, ha nem, én meg fogom hálálni a segítségét... valahogy

Kidou edzés Kawashima-taicho-val, avagy egy lépcsőfokkal közelebb Tsukihoz

Reika-chan mintha csak felvenné a szokásaimat, most is az utolsó pillanatban ajándékozott meg a papírmunkája gyümölcsével, arra kényszerítve engem, hogy jómagam is megtartsam ezt a kissé nemkívánatos hagyományt. Bármikor közbejöhet már valami, így igyekeztem elhagyni a tradíciót, ám szerencsére eddig valahogy elkerült ez a balszerencse. Így hát nekiláttam az aláírások és pecsételések nem rövid folyamatának, hiába nem volt hozzá semmi kedvem. Muszájból tettem, mert kötött a határidő és az elvárások, csakhogy én sokkal szívesebben foglalkoztam volna most a lányommal vagy a barátnőmmel. Túl sok gond és probléma szakadt rám ahhoz, hogy kellően tudjak koncentrálni bármire is, és itt most nem csak Tsuki és Reika békessége volt terítéken. Úgy éreztem, hogy az én kis tündérkémmel valami nincs rendben. Megváltozott viselkedését nem lehetett arra fogni, hogy a mágiatanulás, amibe oly' nagy lelkesedéssel veti bele magát nap mint nap, kimeríti. Határozottan úgy éreztem, hogy megváltozott valami benne, és ugyan már meghallgathattam aggodalmait, így van némi képem a fejében járó gondolatokról, voltak olyan részei a viselkedésének, amit nem tudtam hová tenni így sem. Ezek a gondolatok pedig egyre gyakrabban kötöttek le és terelték el a figyelmemet arról, amit éppen csináltam. Egyre gyakrabban vettem észre, hogy csak bambulok a semmibe, és már tíz-tizenöt perce van előttem ugyanaz az egy jelentés anélkül, hogy egy sort is elolvastam volna belőle. Ez így nem mehetett tovább, beszélnem kellett Reika-channal, bármi is várjon rám ott. Már csak a saját lelki nyugalmam érdekében is...
Felsóhajtottam, és nagyot nyújtóztam, hogy elkergessem az aggodalmaimat és visszaterelhessem a figyelmemet a munkámra. Ám alighogy elkergettem lelki szemeim elől Reika-chan szívbemarkolóan gyönyörű arcát, és újra belemerültem az olvasásba, az ajtón kopogás hallatszott. Felemelt szemöldökkel pillantottam a bejárat irányába és adtam engedélyt a belépésre. Valahol mélyen abban bíztam, hogy Tündérvirágszál jött el értem, hogy megszabadítson ettől a kelletlenül elvégzendő feladattól, de csak egy tizenéves fiatalember esett be az ajtón. Látva, hogy bemutatkozása után nem igazán tudta, hogy mit mondjon, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit besegítek neki.
- Örvendek! Igazán szép eredmény ilyen fiatalon eljutni egy ilyen magas pozícióba. Kagami taichoutól hoztál esetleg üzenetet? - érdeklődtem, majd a fejemet leszegve visszatértem a kezemben lévő irathoz. Úgy is tudtam rá figyelni, hogy közben dolgoztam, megkínálni viszont nem kínálhattam meg semmivel, lévén csak egy üveg szaké volt nálam. Lévén nem szokásom itt tartózkodni, ezért felkészülve sem vagyok a vendégek látogatására. Homlokomat ráncolva vettem tudomásul, hogy csak mormogásra futja tőle, azért talán ennyire nem lehetek félelmetes, viszont a mondanivalója megragadta a figyelmemet, így meg is álltam az olvasásban. Felnézni nem néztem fel, csak némán hallgattam a motyorgást Tsukiról. Fejem búbját vakargatva találgattam az érdeklődése okát, illetve jobban mondva igyekeztem más indokot keresni a nyilvánvaló mellé. Ami azt illeti, egyszer-kétszer már eszembe jutott, hogy mi lesz, ha Tsuki kicsit megnő, ám nem számítottam arra, hogy már most is vonzza a fiúkat. Mondjuk... tulajdonképpen nem meglepő, tekintve hogy Nozomi lánya Igaz én Hajime-sant tudtam eddig a lányomhoz társítani arra az esetre, ha elrepülne az idő kicsit.
- Egy szavát sem értettem, Taka-san, annyira motyog - közöltem vele egy pillanatra sem ránézve, miközben felálltam és az egyik szekrényhez léptem. Persze ez nem volt igaz, ellenben egész hihetővé tette az állításomat az, hogy elfoglaltnak tűntem és mindig csináltam valamit. Most éppen az jutott eszembe, hogy nem olyan régen olvastam a nevét Hajime-san egyik jelentésében, és azt szerettem volna előbányászni, így hát neki is álltam kutatni a papírok között. Lévén friss anyag volt, így csak egy-két percbe tellett felfedezni szerencsére, igaz egyszer sikerült átlapozom felette még így is.
- A kidou nem játék, Taka-san, hanem fegyver, ezt jól vésse az eszébe. Nem szeretnék a lányomtól arról hallani, hogy akár csak egy Shou is elsült volna a kezében - mordultam fel a kérés hallatán. A kalózosdiról tudtam, gyakorlatilag a gyerekes szülők körében köztudott tény volt, hogy a Gyerekegylet mivel is üti el az idejét, ám arcom kissé elsötétült azt hallva, hogy a fiú azért akar kidout tanulni, mert játék közben használni szeretné őket. Azt hiszem nem csak én lennék felháborodva, ha megtudnám, hogy veszélyezteti a lányom épségét. Tsuki még csak nem is az a shinigami, aki meg tudná védeni magát.
- Nem most kéri először a Kidoushuu segítségét, igaz, Taka-san? - fordultam végre feléje szigorú tekintettel. A papírom tanulsága szerint Hajime-san is tanította már démonmágiára, és ami még aggasztóbb volt, hogy egészen alapvető problémákat kellett kiküszöbölni a fiúnál.
- Amennyiben meggyőz róla, hogy miért is lenne érdemes tanítanom az úrfit, úgy lehet róla szó - közöltem vele végül, fejemben pedig ki is rajzolódott a lehetséges ösvény, amin elindulhatnék. Hajime-san edzésében az a jó, hogy igen könnyen lehet rá építkezni, és ezzel egyben azt is tesztelhetném, hogy megtanulta-e a leckét. Ám előbb még van egy feladata a fiatalembernek

Kidou edzés Kawashima-taicho-val, avagy egy lépcsőfokkal közelebb Tsukihoz

A fiatalember le se tagadhatta volna, mennyire ideges volt, és ami azt illeti, nem is hibáztattam kivételesen ezért. Ő nem tudhatta, hogy érzelmektől mentes vonásaim és felemelt hangom mögött voltaképpen egy végtelenül jámbor ember rejtőzik. Ehhez képest egészen bátran viselkedett, és kifejezetten szép mondókát húzott elő a kalapból, mikor megkértem rá, hogy győzzön meg. Nos, meggyőzött azzal, hogy végre mutatott egy kevés eltökéltséget és a szavaiból sütött az, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Bár minden fiatal shinigami ennyire céltudatos és határozott lenne...
Nem válaszoltam, csupán elsétáltam mellette, és intettem, hogy jöjjön velem. Spt, köszönetét is csak egy intéssel nyugtáztam. Az irodából kilépve az edzőterem felé irányítottam a lépéseimet, komótos tempóban megtéve a nem túl hosszú utat a két helyszín között. Némaságba burkolózva töprengtem, és nemfeltétlenül a nyomomban igyekvő fiú körül jártak a gondolataim, hanem mint általában Reika és Tsuki körül. Legszívesebben most is velük lettem volna, és fájt a szívem, hogy ehelyett dolgoznom kell. A felelősség, melyet a nyakamba kaptam annak idején, eddig sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, most meg pláne nem, hogy van egy családom, akikkel foglalkoznom kellene. Különösen, mivel mindketten nagyon érzékenyek és sokszor éreztem úgy, hogy ki szeretnének sajátítani
Az edzőteremhez érve az osztag néhány tagja fogadott minket, illedelmesen meghajolva és köszönve párosunknak. Nem szándékoztam elhajtani őket, egyáltalán nem fog nagy teret igénybe venni a kis gyakorlatunk, és nem fognak magas szintű kidouk sem repkedni. Legalábbis... talán Újabb kézjellel adtam Taka-san tudomására, hogy a terem melyik részére tájolja be magát, én pedig elfoglaltam a helyem tőle két-hátrom méterre. vele szemben. Jó fél perces néma csend után köhintettem egyet, és némi torokköszörülés után szólásra nyitottam a számat.
- Helyes testtartás, a lélekenergia helyes áramlása és mennyisége, pontos idézés, célzás. Ha nem tévedek, ezen öt aspektus közül háromra is felhívta a figyelmét Hajime-san. Szeretném, ha megmutatná, mit tanult a tisztemtől - intettem a hozzánk legközelebb felállított céltábla felé, hogy azon kipróbálhatja tudását. Én közben figyeltem, mennyi ideig tart neki felkészülni egy kidou elsütésére és mennyi koncentrációját emészti fel. Optimális esetben gyors és precíz mozdulattal találja el a tábla közepét, de erre csak akkor lehet képes, ha kellően sokat gyakorolt. Mondjuk néhány hónapot. A helyes mozdulatok, a lélekenergia ideális mennyisége mind-mid olyasmi, ami idővel rögzül a fejben. Nem másabb a kidou használata sem, mint a vívás vagy a pusztakezes harc, ha valaki sokat gyakorol, ösztönösen, gondolkodás nélkül képes lesz alkalmazni a mágiáit.
- Mit gondol, mi az ami hiányzik még? - tettem fel a kérdésem, de nem vártam el, hogy megválaszolja, így némi hatásszünet után folytattam, mire is gondolok.
- Szemben áll egy arrancarral. Taka-san, maga szerint lenne ideje arra, hogy ezt a cselekvéssort egy helyben állva végrehajtsa anélkül, hogy közben egyetlen végtagját sem veszíti el? - kérdeztem komoly tekintetemet a fiúéba fúrva. Türelmesen megvártam a válaszát, habár egyértelmű volt, mit fog mondani. Egy harc alatt nincs idő ennyire körülményes felkészülésre, gyorsan kell cselekedni. Ezért van szükség a gyakorlásra, hogy minél gyorsabban és pontosabban végre tudja hajtani valaki egy-egy kidou elsütését.
- A démonmágia kétélű fegyver. Ahogy említette, sokrétű és nagy potenciál van benne, ám alkalmazása időigényes, körülményes és rosszul használva nem nehéz kitérni előle, ami azért is kellemetlen, mert pocsékba megy a felhasznált lélekenergia. Hiába tudja elméletben használni a kidout, ha harc közben képtelen bevetni úgy, ahogy megtanulta. Az ellenfél nem céltábla, folyamatosan mozog és fenyeget, ahogy többnyire magának is mozognia kell küzdelem közben, nem ér rá megvetni a lábát és összpontosítani - miközben mindezt elmondtam, kinyújtottam a kezemet a fiatalember felé és megidéztem a mutató- és középső ujjamra egy Byakurait. Kékesfehér izzó, szikrázó csapás szabadult el gondolatom egyetlen parancsára, azonban a Fehér Villám némi meglepetésemre még azelőtt szertefoszlott, hogy elérhette volna a sansekit. Meglepetten néztem ki a fejemből, hirtelen magam sem tudtam mit hibáztam el. Köhintettem egyet, leplezve a zavaromat, ha Taka-san nem elég éles szemű, talán hiheti azt is, hogy csak ráijesztettem.
- A feladata egyszerű. Kényszerítsen engem védekezésre, miközben a Hajime-san által átadott tudást alkalmazva süt el egy hadout. Figyeljen a testtartásra, a lélekenergia áramlására, és annak ideális mennyiségére. Ha sikerrel jár, kitérés helyett egy Enkosennel fogok védekezni - közöltem vele, azonban nem említettem meg, hogy mindezek mellett az igazán nehéz feladata a célzás lesz, hiszen nem elég a saját kidoujára figyelni, de az én mozgásomat is figyelemmel kell kísérnie, ki kell találnia, mit fogok tenni. No persze eszem ágában sem volt hagyni, hogy kényelmesen, egy helyben állva lövöldözhessen, egy hanyag mozdulattal máris kilőttem feléje egy immár helyesen megkomponált Byakurait, és ahányszor csak megtorpanna, minden egyes alkalommal megkínálom egy legfeljebb a Shakkahou szintjével megegyező hadouval.
- Így van, mozgás közben kell mindazt megismételnie, amit eddig egy helyben állva tanult meg - szólaltam meg, miután már rájöhetett, hogy mi lesz az igazi turpisság ebben a tréningben. Úgy kell használnia a már begyakorolt elemeket, hogy közben a saját és az én mozgásomra is odafigyel, vagyis kettővel több helyre lesz szükséges koncentrálnia. Nem lepett volna meg, ha az első néhány (tucat) kísérletében előjönnének azok a hibák, amelyeket egyszer már kiküszöbölt, hiszen meg kellett osztania a figyelmét. Újra, máshogy kellett megtanulnia mindazt, amit elsajátított Hajime-sannál, és ha erre vagy arra nem figyel, akkor könnyen telibe trafálhatja egy gyenge kidou, ugyanis nem fogtam vissza magam: tényleg az volta célom, hogy eltaláljam Taka-sant, nem mellé, fölé vagy elé céloztam.

Levegőt sem mertem venni, mikor elsétált mellettem, még nem mutatta jelét sem annak, hogy elutasít, sem annak, hogy elfogadja a kérésemet. Aztán, ahogy fordultam utána láttam, hogy int nekem. Megköszöntem, s követtem egy tisztességes távolságból. A szótlansága kicsit elbizonytalanított a dolgomban, nem tudtam, hogy ez most jó jel, s mindig ilyen, vagy morcos hangulatba hozta, és nekem lőttek. Ahogy megérkeztünk köszöntöttek minket, s mint vendég igyekeztem illedelmesen visszaköszönni nekik. Az újabb kézjelre gyorsítottam a lépteimen, s odasiettem a kijelölt helyemre. Még mindig semmi, majd egy nagyobb egy helyben, s csendben ácsorgás után a köhintésre nem összerezzentem, hanem majdhogynem reflexből haptákba vágtam magam, bár szerencsére csak a bokáim csaptam össze és húztam ki magamat. A figyelmem maximumát irányítottam a kapitány beszédére, nem akartam lemaradni egy szótagról, sőt egy hanglejtésről sem. Miután végzett az egymondatos gyorstalpalóval megemlítette a már szóba hozott edzést, majd megkért, hogy adjak tanúságot arról, hogy pontosan mit is tudok. Bólintottam, felvettem a helyes testtartást, figyeltem a kézfejemre is, és a Reiatsum áramlatát is rendeztem a kidouhoz. Eddig gördülékenyen ment, majd itt jött egy kisebb megakadás, mikor az érzelmeimet próbáltam teljesen kizárni, ami hát nem volt az erősségem akadémia vége óta. Bár tény, hogy képes voltam rá, s ekkor eltűnt szememből a fény, ami eddig sugárzott rólam, természetesen a kidou végeztével visszatér. Ezen is túljutva elérkeztem az idézéshez, ami megint nem vett el sok időt. Céloztam, majd az előbbieket összhangba hoztam, ami megint talán egy-két pillanattal tovább tartott, mint kellett volna.
-Juugeki Byakurai!
Sütöttem el a hadout, s ezzel jól a várt eredményem is sikerült elérnem, mely a helyes és pontos végrehajtás volt, a lehető legrövidebb idő alatt. Azonban éreztem, hogy az idő megint egy kényes határt lépett át, melyet a gyakorlásaim által sem tudtam legyőzni. Talán bennem volt a hiba, talán csak nem megfelelően gyakoroltam, kihagytam valamit. Ekkor jutott eszembe egy kérdés, ami a Hajime-san által említett dolgok között szerepelt, ám Kawashima-kapitány nem mondott. Így a kidou ellövése után kérdéssel fordulta hozzá, bár megelőzött eggyel, s bár tisztán látszott, hogy folytatni kívánja, én megpróbáltam közbevágni a lehető legilledelmesebben.
-Kawashima kapitány.- Próbáltam megakasztani, nem mertem egyszerre ennél többel. Ha megadja a szót, akkor folytatom. - Azt szeretném megkérdezni, hogy az érzelmek elhagyása, a kizárása milyen szerepet tölt be? Hajime-san említette, hogy ez egy fontos lépés, az összpontosításnál. Azonban gyakorlásaim közben, és most is éreztem, hogy ez nem megy a legkönnyebben nekem.
Csupán a kérdésemet tettem fel, a "költői" kérdésre nem válaszoltam, hisz azt hiszem egyértelmű volt, vagy volt pár dolog, amire úgy sem tudtam volna válaszolni. Aztán a kérdésére mely a harccal volt kapcsolatos elgondolkodtam. Nem sablon szöveget akartam mondani, hisz úgy is kiszúrja, és most a fejlődésem érdekében is fontos volt, hogy tisztán átlásson rajtam. Kinyitottam a szám, de nem tudtam elsőre megszólalni, megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, majd egy nyelés keretében erőt vettem magamon.
-Az első találkozásom Diegoval egy erős arrancarral volt. Nem, hogy a helyes idézésre, de még a legtöbbször még rendes célzásra sem volt meg a lehetőségem, csak közvetlen közelről.
Míg válaszoltam egyenesen a szemébe néztem, majd lesütöttem a tekintetemet. Hangomban hallatszott a bosszúság, mellyel magamat korholtam. A következő monológjában tárgyalta az előbbi témát, s kiemelte a leglényegesebb dolgokat. Aztán a keze felemelkedett, egyenesen felém mutatott, s már jött is felém egy byakurai. Felkészültem rá, hogy gyűrűm segítségéhez fordulok, s elteleportálom a hadout, de nagy meglepetésemre még előttem szertefoszlott a kidou. Vagy kétszázat vert a szívem, és kész ütőegyüttes alkottak a fejemben az ereim. Tágra nyílt szemekkel figyeltem főképp a kapitányt, majd a környezetünket. Azt felfogtam, hogy támadás ért, csak azt nem, hogy miért oszlott szét előttem, talán direkt jött elő egy ilyen trükkel, hogy legyek mindig résen, ez lenne az üzenet? Miután senki nem volt a közelünkben, és én sem csináltam még semmit a technikával, ezért biztos Kawashima-san volt az, de akkor miért néz ilyen meglepetten? A gondolataimat a köhintése szakította meg, ennek hatására le is eresztettem a bal kezemet, melynek mutató ujján hordtam a különleges gyűrűt. Vettem egy nagy levegőt, s lassan kifújtam, hogy teljesen koncentrálhassak a feladatom ismertetésére, s közben le is mondtam az iménti kérdéseimről, hisz lényegtelenek voltak.
-HAI!
Hangosan és lelkesen jelentettem ki, hogy tudomásul vettem a feladatot. Már emeltem is a kezem, mikor a Kapitányúr keze ismét lendült. Ösztönösen rugaszkodtam el, s tértem ki nekem jobbra. Nagy mázlim volt, hogy nem balra hárítottam, akkor már boldog gazdája lennék egy lyuknak a vállamban. Hasonló helyzetben találtam magam, mint Sierashi-sannal. Próbáltam kirekeszteni az érzelmeimet, ám ahányszor csak megpróbáltam egy pillanatra is megállni egy újabb kidou jött felém. "...mennyi ideje lenne..." Visszhangzott a gondolataim között a kapitány szava. Ezek szerint rést kell találnom két technika közötti időben. Összehúztam a szemöldökömet, s érzelmeim elnyomása helyett a nyugalommal próbálkoztam. Egy küzdelemhez tiszta fej kell, ezt alaposan megtanultam Sierashi-sannál, bár ott lényegesen több időm volt előkészülni. Ahogy elhatároztam magam, és a kétségbeesés széléről ismét úrrá lettem magamon érkeztek is Kawashima-san szavai, melyek bizonyosságot adtak a feltételezésemről. Felvettem egy védekező ritmust, melyben kétszer ismételtem ugyan azt a kitérést. Aztán, mikor negyedszerre tettem volna meg a megtorpanást, próbálkozás helyett azonnal kitértem egy másik irányba, s bele is kezdtem a hadou-ba.
-Juugeki Bya...
Idáig jutottam, mivel a kapitány feljebb kapcsolt egy szinttel, s a beállás után már nem maradt elég időm végigmondani a technika idézését. Ahogy azt Hajime-san javasolta, avagy tanította inkább visszakoztam elereszteni így a kidout, a lehetséges ballépés miatt. Sőt mi több, egy lépéssel később rájöttem, hogy ha megtettem volna, lehet azonnal el is bukom a feladatomat. A következő próbálkozásom ezúttal a kidouval szemközt rohanás volt, nem oldalra tértem ki, hanem megkockáztattam, hogy a fejem mellett, s vállam felett próbáljam elengedni a veszélyes támadást. Elszántan támadtam. Legalábbis támadtam volna, ha meglett volna a lehetőségem rá, de ezúttal sem voltam elég gyors.
Azonban feladni a legkevesebb kedvem sem volt, egyszerűen nem tehettem. Megfordult a fejemben, hogy kiállom egy támadását, hogy cserébe ellentámadást indíthassak, de ezért valószínűleg megrovást kapnék, nem csak tőle, hanem a Raimeitől is. Valami újjal kellett előrukkolnom. A gyűrűmet nem akartam használni, hisz ez mégis csak egy kidou edzés, és nem egy kivégzés. Bár ebben az esetbán, már biztos nem ugrálnék ilyen elevenen. Kidou, kidou, kidou. Gondolkodtam, s próbáltam valami alternatívát találni arra, hogy ha megállok, akkor számolnom kell azzal, hogy elkap egy, mire megidézem a sajátomat nem leszek képes kitérni előle. Ho-ho-ho-ho. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Most majd kiderül, mennyit is hisz rólam. Kifújtam a levegőt, majd földre érkezésemkor vettem egy nagyot, tiszta higgadt fej, és az a tipikus rossz dologban sántikáló mosoly, amit nem tudtam lemosni az arcomról. Halkan, de tisztán idéztem meg a kidoumat.
-Bakudou 65: Toransu Samenkyou!
Három tükör jelent meg, ami elnyelte a felém száguldó shakkahout. Ezt követően nem álltam meg, egy másodperc töredéknyi idejét sem vesztegethettem, különben lőttek a meglepetéspartinak, amit a kapitányúrnak szánok. Nem hiába imádom kombinálni, vagy egymás után rakosgatni a kidoukat, és ebben már gyakorlatom is volt. Most, hogy nyertem egy kevéske bónuszerőt, és az állásom is megvolt nem volt más hátra, mint kockáztatni a sikerért, s az újabb érkező hadou előtt cselekedni. Ha most támadok, minden bizonnyal kitér, nincs időm célozni.
-Hadou 50: Rei no kuron!
Megidéztem három lélekklónt, egy-egy shunpózott el jobbra, s balra, egy pedig pontosan eltakart engem. Még mekkora mázli, hogy nem kötötte ki, hogy mit használhatok, s mit nem. A felém igyekvő Byakurai elől hasra vetődik a harmadik klónom, én pedig megkísérlek egy Utsusemi-vel menekülni. A hátrahagyott képet vállon találja a technika. A klónok sem tétlenkednek. A jobb és baloldali szinkronban kezdenek bele egy-egy bakudo-ba.
-Bakudou 67: Satsu mizu eirou!
-Bakudou 61: Rikujoukourou!
Egy vízkör jelenik meg a kapitány alatt, s egy fénybörtön technika tart feléje. Egyik sem rendelkezik tényleges erővel, hisz nem is számítottam rá, tudtam, hogy a klónjaim tényleges segítsége az elterelésben merül ki. A harmadik klónom pedig akárhová is célzott a következő kidoujával előkészült egy Háromoldalú átalakító tükör technikával, bár nem lesz elég ereje ahhoz, hogy az érkező kidout megállítsa, ám ahhoz elég lesz, hogy rajta keresztül már ne érjen el engem. Én magam fentről támadok. Az előző kettő amúgy sem érne, hisz bakudouval kell eltalálnom. Egyenesen a tüdejére célzok, egyszer már átlőttem egy arrancart, és az az érzés megmaradt bennem. Az, hogy érzésből és nem merev gyakorlatból indítom meg a technikát gyorsított is rajta, még ha csak egy halvány nyit is, de gyorsabb voltam az előző próbálkozásaimnál.
-JUUGEKI BYAKURAI!
Adom bele lelkesedésem és tudásom maximumát. Földre érkezésemkor a bal térdem nem tart meg, s féltérden állapodom meg. Azonnal felkészülök, hogy félreguruljak a következő támadása elől, azonban már így is levegő híján vagyok egy kissé, így először reménykedem benne, hogy sikerrel jártam. Az időzítésből a maximumot hoztam ki, a pontosságból amennyi csak belefér, és a helyes idézést sem hagyhattam el, hisz ezen állt, vagy bukott szinte minden. Egy dologgal nem voltam megelégedve, mégpedig azzal, hogy nem csak sokkal több erőmet emésztette el ez a kombó, mint külön-külön gyakorláson ellőve, hanem még a kalkulált hatékonyságveszteség is nagyobb volt. Nem tudtam, miként lehetne javítani rajta, ám megtettem mindent, ami tőlem telt. Ha nem elégszik meg ezzel, akkor kénytelen leszek folytatni, míg ki nem fulladok végleg. Feladni nem fogom, meg akarom mutatni neki, hogy igenis képes vagyok többre, igenis érdemes vagyok a figyelmére, érdemes arra, hogy ne nézzen át rajtam, hogy majd egyszer meglásson, és ne rossz benyomást keltsek benne, hisz ezzel a céllal érkeztem, csupán elfelejtettem a gyerekes izgalmam miatt.