Hera Celia velli Taarm
Privaron Espada
Hozzászólások száma : 13
Tartózkodási hely : Hueco Mundo
Registration date : 2014. Jun. 06.
Hírnév : 1
Karakterinformáció
Rang: 103. Privaron Espada, Karasu Vex fracciónja
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (7500/15000)
 |  Tárgy: Hera Celia velli Taarm Vas. Jún. 08, 2014 5:17 am | |
| Engedély: Shihouin Yoruichitől - m e g v a n
Engedély a kasztra: Shihouin Yoruichitől- m e g v a n
Jelszó: rózsaszín
ADATLAP:
Név: Hera Celia velli Taarm
Nem: Nő
Kaszt: 103. Arrancar, Privaron Espada, ex 3. Espada, Karasu Vex fracciónja
Szül ideje: 1974.03.27. Milano
Életkor: 40
~ Emberként: 18
~Lélekként: 22
KINÉZET
168 cm magas, karcsú leány telt idomokkal. Súlya nagyjából 65 kg, testalkata csontozata miatt vékony, törékenynek tűnik. Haja rózsaszín színű, s hosszú fürtökben omlik hátára. Íriszei szintén rózsaszín színűek- néha a fény játékának köszönhetően majdnem pirosnak tűnnek. Arca kissé hosszúkás, álla kissé hegyes. Hollow maszkja fejének jobb oldalán, a füle mögött helyezkedik el. Kinézetre leginkább egy hajba tűzött, díszes fésűre hasonlít. Hollow egyenruhája némileg eltér a megszokottól: egyszerű, könnyű, lenge fehér ruha, melyet két masnira kötött spagetti pánt tart gömbölyű, kecses ívű vállain. Mellrésze dekoltált, a ruha pedig combközépig ér. Hollow lyuka bal talpán található, emiatt állandó jelleggel egy fehér harisnyát, vagy zoknit visel- csak ezen a lábán. Hera teste sokkal gyorsabban gyógyul, mint az átlagé.
JELLEM
Viszonylag csöndes- ugyanakkor borzalmasan változékony. Béketűréséből könnyen ki lehet zökkenteni, s ilyenkor nem riad vissza az erőszaktól sem. Kedvelt időtöltése az olvasás vagy zenehallgatás. Kedveli mind a komolyzenét, mind pedig a mai divatirányzatok lágyabb, fülbe mászó dallamait.
ZANPAKUTO:
Kinézete:
A zanpakuto alap kinézete egy egyszerű, hétköznapi katanáé, semmiben sem tér el tőle.
Neve: Cisne- Hattyú
Parancsszava: Volar, Cisne! (Repülj, Hattyú!)
Resurreción:
Aktiválás után fegyvere eltűnik, humanoid alakját többé-kevésbé megőrizve teste kissé átalakul. Lapockáiból két szárny nő ki, melyek fesztávolsága öt méter. A madarakéhoz hasonló rendkívül finom, puha tollazat borítja be őket, s rendkívül finom csontozatúak. Ujjain a körmök megnyúlnak, „ránőnek” ujjbegyeire, hegyes tűkké formálva őket. Képes repülni a szárnyaival.
Képességek:
- Pesadilla (Lidércnyomás): Körmei hallucinogén mérget tartalmaznak, melyet a körmökkel bevitt karcolások/vágások révén juttat a testbe. A méreg amellett, hogy roncsolja a szöveteket s lassítja, majd megbénítja az ellenfelet; hallucinációkat, borzalmas jeleneteket vetít áldozata lelki szemei elé.
- Gris (Sötét): Szárnyairól leválnak a tollak, melyek a szó elhangzása után toll formájú pengékké alakulnak. A pengék szintén mérget tartalmaznak: az ellenfél megvágása után annak testébe jutva megzavarja a testben keringő elektromosságot; így az ellenfél mozgáskoordinációja összezavarodik: pl. bal karja helyett a jobb csípője mozdul meg. Amennyiben kitapasztalja, hogy mi mivel mozgatható, a képességnek ezen „mellékhatása”könnyedén kijátszható.
- Cárcel (Börtön): Egyszerű pajzs technika. Szárnyaival beburkolja magát, s a parancsszó elhangzása után azok úgy burkolják be testét, hogy a felhasználó képtelen legyen mozogni, ugyanakkor a létrejövő pajzs megvédje az őt ért támadásoktól. A technika annál egyszerűbben semlegesíthető, minél magasabb a zanpakutora rakott pontok száma.
ELŐTÖRTÉNET:
Lassú, kimért mozdulatokkal húzta végig régi, megkopott fésűjét hosszú haján. Újra és újra, isten tudja hanyadjára. Nem számolta a mozdulatait, egészen belemerült a zene hangulatának hullámzásába, s az arra táncoló lány figyelésébe a tükörben- tekintete titkon féltékenyen követte heves, kifinomult mozdulatait. Évek óta küzdött azért, hogy bekerüljön a Cirkuszba, melynek előadásait imádta a közönség. A meghallgatás, melynek során beválogatták, élete legfontosabb pillanata volt, keményen küzdött meg minden egyes megkapott szerep tökéletességéért, legyen az apró, vagy óriási. Bár az övé volt az a szerep, amelyről mindig is álmodott, félelemmel töltötte el a pár hete érkezett újonc. Veszélyesnek érezte hevessége, mindenkit magával ragadó lángoló tehetsége miatt. Az előadás előtti főpróbán minden tökéletesen lezajlott: a tökéletesség volt az, aminél kevesebbel képtelen volt beérni. Azt akarta, hogy amikor távozik a társulattól, az ő szerepe legyen az, ami beleivódik mindenkibe. Tudta, ha a másnap esti előadáson ugyanígy sikerül majd a mutatvány, melynek kivitelezését eddig senki sem volt képes megvalósítani, beírja magát a történelembe. Tehetsége vitathatatlan volt: ezért is kapta meg a főszerepet. Gyermekkorában, mikor gazdag, elfoglalt anyja szakított időt egy esti mesére a fotózások között, mindig- kivétel nélkül-, A hattyúk tavát kérte. Imádta a történetet, magával ragadta Odette ártatlansága, szenvedése és gyűlölte Odile ravasz, kegyetlen mohóságát. Egész életét végigkísérte ez a történet: gyermekkorában esti mese, tizenévesen a hőn imádott balett-darab, majd most a cirkuszban karrierjének csúcspontja- a hőn áhított szerep.
A mutatvány előtti percekben már ő maga sem tudta, a hírnévét akarja-e, vagy anyjának akar bizonyítani. Izgatottan lépett színpadra, s ugrált a trapézon: szíve majd’ szétfeszítette mellkasát, úgy izgult. A mutatvány egyszerre sikerült tökéletesen s tragikusan: míg ő gyönyörűen, magával ragadóan hajtotta végre a manővert, társa hibázott. Egyetlen rossz, elkésett mozdulat okozta halálát. Mindig abban a hitben élt, hogy a halálhoz vezető út fájdalmas. Ő csupán a szívébe maró jéghideg félelmet érezte, amint zuhant lefelé, majd a mindent beborító sötétségre emlékezett.
Lelke hetekig kóborolt a cirkusz épületében, megkeseredve figyelte a tragédiát ugródeszkának tekintő újoncot. Rosszul volt a lánytól, aki annyira sem tisztelte vetélytársát, hogy megjátssza rossz kedvét, amiért az meghalt. Minden mozdulatát figyelte a lánynak, s az összes mellette eltöltött perc keserítette. Még csak nem is saját hibájából nyújtott neki tálcán mindent, amit valaha akart: ha ő saját maga hibázott volna, legalább tudná ostorozni magát vétkéért. A keserűség, amely megkeserítette lélekként töltött napjait odáig vezetett, hogy hollowwá alakult. Nem tudta ő mi történt vele: csupán annyit tapasztalt, hogy nem olyan a teste, mint volt, s soha, semmivel nem múló éhség gyötri. Sosem tapasztalt még ehhez hasonlót: vérre, belekre, nyers húsra és lelkekre éhezett. Lehetett az egy kóbor lélek, vagy saját fajtája akit felfalt: nem volt képes betelni. Nem emlékezett emberi életének jelentős részére: de volt egy arc, mely nem hagyta nyugodni, s melynek jelenlétét életében nem feledte el. Emlékezett kecsességére, lángoló tehetségére, mely méltó ellenfele volt az ő hűvös tökéletességének. Meg akarta magának szerezni a halandó törékeny, könnyedén elillanó életét már csak azért is, mert akárhányszor felvillant benne a nő arca olyan tehetetlen dühöt érzett, hogy immár képtelen volt nem felkutatni az emberi világban. Boldogan falta fel a halálra rémült nőt, s végre csöppnyi elégedettséget érzett. Jobban kedvelte fajtársait az embereknél, s bőszen fogyasztotta is őket. Egyre inkább csak fejlődött, egészen addig, míg arrancarrá nem vált három shinigami segítségével. A kinyalt képű ficsúr új életet ajánlott neki, több erővel s szebb külsővel. S az utóbbi megfogta őt: egy nő, még ha csak egy szörnyeteg testében él is; mikor ne akarna szebbé válni?! Boldog ugyan nem volt, de kiemelkedő lelkesedéssel hódolt be célja elérésének érdekében. Szolgálta őket legjobb tudása szerint, de ez nem akadályozta meg abban, hogy saját kedve szerint járjon-keljen. Már csak azért sem, mert az ő büszkesége nagyobb volt annál, semmint hogy bármelyik mocskos féreg fracciónjává váljon. Maga sem tudta, miért gyűlölte őket: szánalmas rajongásuk miatt, amivel a halálisteneket éltették? Vagy talán a bennük lévő erőt irigyelte? Hiszen fejlődött ő, a maga ütemében: kedve szerint vadászott a lehetőleg minél erősebb adjuchasok, arrancarok, hollowok seregére. El sem akarta hinni, mennyire természetessé vált számára ellenségei tetemének elfogyasztása: éppen közömbösen, lemondóan szemlélte legyőzött ebédjének maradványait, amikor a közelben kiugró energiát észlelt. Sosem kedvelte az espdadákat, s most mégis egyet útjába sodort a szél. Kényes, idegesítő férfinak tartotta: az pedig szemmel láthatóan felbosszantotta, hogy megölte kedvenc fracciónját.
- Azért halt meg, mert túl gyenge volt. Nem értem, min akadsz fent, espada. Ha nem én fogyasztom el a kis nőstényedet, más ontja vele éhségét. Bár ez az egyed... mintha semmit sem ettem volna. - Nem találkozott olyan jellemmel, amely meggyőzte volna arról, hogy segéddé váljon- s valahogy úgy érezte, nem is fog ilyennel találkozni. Az espada, akinek karján a hármas szám díszelgett, idegesen rúgott felé- tekintetében gyilkos indulat villant. Kétségtelen, Hera életét kívánta kioltani.
- Szerelem... Ilyen naiv ostobaság miatt kockáztatod az életedet, te bolond?!- Ellenfele azonban válaszra sem méltatta. Hosszú, keserves küzdelem bontakozott ki az espada és az arrancar között- harcuk azonban Hera kecsességének s harcmodorának köszönhetően inkább tűnt egy lágy keringőnek erőteljes mozdulatokkal. Csodálattal figyelte az espada levegő-manipuláló képességét, s lassan kezdett attól tartani, túl nagy fába vágta fejszéjét. Kétségtelen, némileg erősebb volt nála ellenfele, noha nem sokkal. Azonban Hera nem ismert lehetetlent: ha erővel nem, ésszel megpróbálhat túljárni ellenfele eszén. Mikor már a másik biztosra vette győzelmét, villámgyors sonídozásba kezdve aktiválta képességét, s szárnyairól levált pengéinek egy részét egy óvatlan pillanatban ellenfele torkának irányította- s mivel az ezek ellen védekezett, a maradékot szíve felé irányította: s a véres, még éppen-éppen dobbanó szerv hamarosan a tres lábai előtt hevert. Nem aratott fölényes győzelmet: csaknem ő maga is odaveszett a hosszú, véres küzdelemben- bal karját képtelen volt megemelni, s bal combjából ütemesen pulzálva tört a külvilág felé a vér. Azonban felgyógyult s erősebb volt, mint valaha, emellé megkapta a halott espada rangját is. Szolgálta Aizent, s ugyan sosem rajongott érte túlzottan, megtette, amit kért. Azonban egy idő s számtalan csata után vereséget szenvedett egy arrancar nőtől: az egész eset egyszerűen felháborító volt. Valami nagymellű, nagyszájú ócska lotyó lehetett, hiszen úgy kéjelgett a hímek tekintete előtt, mint valami fizetésért könyörgő céda. Megvető pillantással mérte végig akárhányszor elhaladt mellette a piros lámpás házból szabadult, sötét bőrű némber. Elfogadhatatlan volt számára az effajta viselkedés: még ha egy dekoltált ruhában is tetszeleg, az teljesen elfogadható. De az az olcsó viselkedés... egészen ügyesen leplezte mélységes ellenszenvét egészen addig, míg a nő elé nem állt azzal az indokkal, hogy azért ilyen felülemelkedett és hűvös, mert nem volt eléggé rendesen leápolva "odalent". Hera köpni-nyelni nem tudott a sértés hallattán, s felháborodásában hidegvérét teljesen elvesztve ragadta torkon a némbert, aki meglepő módon kiemelkedően védekezett: hosszú rózsaszín hajába marva tépte azt, egészen addig míg az espada szorítása enyhülni nem kezdett. Azokkal a búcsúszavakkal engedte útára ellenfelét, hogy nem kívánja még egyszer meglátni, különben az életébe kerül. Szép is lett volna ha ez az eset Hera kegyelmének bizonyításával zárul, azonban nem így történt. Tudniillik, Hera borzalmasan mélyen alszik. Még ha érzkelte is a nőstény lélekenergiáját, nem igazán ébredt fel rá: egy arrancarokkal teli környezetben egy percet sem aludna, ha minden lélekenergiára felriadna. S ez volt a veszte: ablakán hangtalanul belopózva a hölgynek nem nevezhető kurtizán kardját mellkasába szúrta: egyetlen pillanatra riadt fel, hogy azután a sötétség magába szippantsa. Ugyan életben maradt, de rangját elbitorolták s mélységesen felháborítónak érezte, amiért Aizen számára ennyire érdektelen volt ez a változás- már csak aljasságát tekintve is. Hogy miért nem fogyasztotta el testét az elbitoroló arrancar, azt nem tudta, de nem is érdekelte. Tulajdonképpen boldogan hallotta, hogy leváltását követő néhány hónap után már új harmadik espada szolgálta Aizent. Nem érdekelte, hogy a férfit letaszították szeretett városa trónjáról, s helyére egy új alak került- sem vezetői képességét, sem a fajához való hozzáállását nem nézte jó szemmel. Élte életének mindennapjait, hosszú éveken keresztül egészen addig, míg megbízta azzal az új vezető, hogy szolgálja egyik alattvalóját-egy espadát. Maga sem tudta, mégis vérlázítónak tartsa-e ezt vagy boldog legyen, de azt tudta, hogy nincs más választása, mint engedelmeskedni. Egészen addig, amíg elég erőssé nem válik ahhoz, hogy „meghálálja” az őt ért kedvességeket.
|
|
