- Naaa! Ez nem ééér!
A kisfiú és a férfi nevetése összekeveredett, ahogy egymás karjaiban vergődtek a szoba padlóján. A gyerek meglepő erővel kapálózott és boldogan visongott, ahogy a másik csiklandozta. Végül sikerült kikeverednie a másik kezei közül, és mulatságosan komoly képet öltve, durcás mozdulattal a tatamira kuporodott vele szemben.
- Azt mondtad, ma kirándulni viszel, apu! Megígérted! – kérte számon nagy komolyan.
- Majd máskor. – a férfi bocsánatkérő mosollyal kócolta meg a kisfiú mézszőke sörényét. – Várnak a betegek, tudod. És mi is lenne velük nélkülem?
A fiú mintha gondolkodóba esett volna, majd hatalmasra tágult, smaragdzöld szemekkel bámult fel a fáradtan mosolygó arcra.
- Apu…
- Igen?
- Ma ne köhögj, jó?
A férfi egy pillanatra meghökkent, aztán elnevette magát.
- Persze, megígérem, jó? – a kisfiú nagy, komoly szemekkel bólintott. – Most viszont már igazán mennem kell. Ki gyógyítaná meg a betegeimet, ha nem én? Cserébe majd este mesélek, jó?
- JUHÉÉ!
Még egy gyors ölelés, a férfi egy puszit nyom a gyerek homlokára, amit az némi nyafogással honorál, majd elrendezi magán az egyenruhát, és megy. Az épület folyosóján már látható türelmetlenséggel várja egy hasonló fekete ruhába burkolózó alak.
- Jó reggelt, uram!
- Jó reggelt, Dare. Elnézést, hogy megvárattam, máris mehetü…
Körülbelül eddig jut, míg rá nem jön egy köhögőroham. A közlegény összerázkódik az ugató hang hallatán, a férfi pedig görnyedezve küzd önnön tüdejével a levegőért. Mikor vége, kimerülten egyenesedik ki, s egy mély sóhajjal letöröl egy csepp vért a szája széléről. Még a végén megint összekenné az egyenruháját. Közvetlenül ez után az első dolga, hogy hátrasandítson. Még nem kerültek hallótávolságon kívülre. Semmiképpen sem akarta, hogy a kisfiú meghallja, amint újra fuldoklik.
Mikor Washi Ryōit Doruval látták együtt, mindig mindenki a Lelkek Világában is összejövő családokra tett megjegyzéseket. A hasonlóságok nyilvánvalóak voltak: a szőkeség, a nagyon zöld szem, egy kicsit még az arc és az alkat is, már amennyiben egy kisgyereknél ezt egyértelműen meg lehet állapítani. A megjegyzéseket tevők azonban nem is tévedhettek volna nagyobbat. Na nem abban, hogy a kisfiú halálistenek szülötte, eddig a részig stimmelt a történet. Hogy ezek a szülők már halottak, az valahogy kevésbé forgott közszájon. Pedig Doru kétéves sem volt, mikor mindketten életüket vesztették, méghozzá ugyanazon a küldetésen. Ryōi, mint mindkettejük jó barátja, bár ilyet soha nem ígértettek meg vele – ki is számolgatna ezzel, aki épeszű? -, magához vette a fiút. Korábban sem felesége, sem saját gyermeke nem volt, így ő maga is meglepődhetett azon, mennyire jól áll neki az apaszerep. Doru szerette, ő szerette Dorut, vigyázott rá, játszottak együtt, esténként mesélt neki…
És egyre gyakrabban köhögött.
Közben a fiú fölött rohant az élet. A Lelkek Világában született társaihoz hasonlóan ő is hamar került az Akadémiára, mielőtt a gyermekkor és a mesék bűvöletének esélye lett volna egészen elmúlnia. Ryōi nem kis atyai büszkeségére Doru hamar remek fejű diáknak bizonyult. Szilár és egyértelmű célkitűzése volt, hogy az „apukája” nyomdokaiba lépjen, s gyógyító legyen belőle. Ennek megfelelően roppant komolyan vette a kidou gyakorlását, mi több, egyre gyakrabban lábatlankodott a Negyedik osztag barakkjai, azon belül is főleg nevelőapja munkahelye körül. Mivel kész örömmel segített be, és csak ritkán akadályozott bárkit is, az ottaniak eltűrték, mi több, hamar meg is szerették: kedvességén és udvariasságán fölül rengeteg mesét tudott, amikkel mindig kész volt feldobni egy unalmas munkanapot vagy elfeledtetni egy pácienssel kínzó fájdalmait. Ryōi csakhamar azon kapta magát, hogy mindenhol azokat a régi történeteket hallhatja vissza, amiket Dorunak mesélt: fájdalom és betegség helyett mindinkább tündérmesék és legendák székhelyévé vált az általa gardírozott kis alosztály.
Ahogy általában szoktak, teltek az évek. A fiú változatlan tudásszomja miatt egyre többet járt be a gyógyítók barakkjába, a férfi a betegsége miatt egyre kevesebbet. A kamasz fiú mellett már megengedte magának, hogy néha ágynak essen. Tudta, hogy van, aki ilyenkor gondoskodni tud róla.
A fiú mindeközben fejlődött…
- Mondj még egyet! Egy olyan varázslósat!
- Nem mondok. – Doru felhúzta az orrát, de azért látszott rajta: tetszik neki, hogy sikere van. – Még azt sem tudod megjegyezni, hogy nem varázsló, hanem druida.
- Mégis hogy találjak magamnak alakot, ha nem adsz semmi támpontot?
A fiú előtt kuporgó alakról valósággal sütött a méltatlankodás, noha arca sem volt. Még nem. Asauchi volt csupán, s noha apránként kezdett kiforrni a személyisége, valódi megjelenési formával még nem rendelkezett.
- Igenis mondj még egyet! Vagy valamelyiket újra. Mondjuk azt a gyógyítósat. Az tetszett.
- Amelyiknek a végén az apa megöli a fiát, azt?
- Pfft…
A zanpakuto megvető fújással átölelte a felhúzott térdeit és ültében hátat fordított a másiknak. Az csak karba fonta a kezét, és várt. Nem volt még belső világ körülöttük, csak a fekete semmi. A lélekölője úgyis hamar megunja a duzzogást, és akkor újra nekiáll könyörögni. Rendszerint így volt. A zanpakutója mindennél jobban imádta a történeteit.
- Egyáltalán, hogy van az, hogy mi itt beszélgetünk? – kérdezett rá a fiú, mikor a lélekölő végre elkezdett lopva hátra-hátrasandítani nem létező szemeivel. – Hogy tudom végrehajtani a jinzent, ha még nevet se találtál magadnak?
- Fantázia. – a lélekölő tudálékos hangja nyomán Doru elégedetten nyugtázta, milyen gyorsan letett a másik a duzzogásról. – Kellesz hozzá te. Meg a meséid. Mit gondolsz, hányan meséltek már egy Asauchinak? – nyomatékosan fújt egyet. – Megint hallani akarom a gyógyítósat! Olyan akarok lenni, mint az a fickó a mesédben. Nekem úgyse lesz fiam, akit megölhetnék, nem? Bár az a kutyás alak is tetszett…
Hirtelen nyert lendülete itt egy pillanatra megszakadt, míg elgondolkodott. Aztán - vélhetőleg – egyik pillanatról a másikra földerült az arca.
- Mit gondolsz, lehetek többen? Egyszerre több varázsló leszek!
Doru mormogó kiigazítására ügyet sem vetve ugrott föl és kezdett eszét vesztve körberohangálni a sötét ürességben. Gazdája alig bírta szemmel követni fekete alakját a fekete háttér előtt.
- És itt lesz egy egész liget nekem… Tölgyfákkal, mert azt mondtad, hogy azok kellenek… Meg egy forrással, mint a gyógyítós mesében… Meg mindenféle zöld meg néhány mohos szikla is kell…
Nem is vette észre, mikor Doru felszívódott az üres világból, hogy magára hagyja áradó terveivel.
Arra ébredt, hogy kis híján belebukik a tulajdon kardjába.
Kellett néhány másodperc, mire ráébredt, hogy csak a vállát rázzák iszonyatos erővel. Felnézett, és nevelőapja egyik emberét látta maga előtt, amint hősiesen küzd az őt maga alá gyűrő pánik ellen.
- Mi az, Dare? Én éppen…
- Az apja, Doru úrfi!
A fiú szeme azonnal tágra nyílt.
- Mi…
- Nagyon rosszul van! Magát kérte, hogy jöjjön…
De a másik akkor már rohant a betegszoba felé, gondolkodás nélkül félrelökve a gyógyítót az útjából. A nevelőapja állapota az évek folyamán csak romlott, s egyre több időt volt kénytelen ágyban tölteni. Az utóbbi hetekben Ryōi állapota minden korábbinál rosszabb volt, nem volt hát nehéz egy ilyen hírrel halálra rémíteni Dorut.
A nevelőapja sápadtan, derűs mosollyal nézett föl, mikor a nevelt fia berobbant a szobába.
- Szia… - a hangja elképesztően rekedt volt, minden második-harmadik szó után meg kellett állnia, hogy harákoljon egy sort. – Azt hiszem… megijesztettem Darét… Csak így tudtam… rávenni, hogy… idehívjon téged. – pislogott bűntudatosan. – Unatkoztam… Mesélsz esetleg… valamit?
Miután ártatlan tekintettel végigfeküdte a másik dühvel és megkönnyebbüléssel teli tirádáját mások szimulálással való rémisztgetéséről, és Doru lassanként megbékült, Ryōi megkapta, amit kért. Igazság szerint még többet is. A beszélgetések, a fiú mesemondása az ágyban fekvő férfinak lassan szokásukká vált.
A gyógyító föl sem kelt többé.
Az utolsó napján is csak ketten voltak a betegszobában, éppúgy, mint máskor, de aznap éjjel Dare látta kilépni Dorut kilépni az ajtón. Az észrevette, de nem fordult a férfi felé. Lehajtott fejjel nézett maga elé, szőke tincsei az arcába lógtak.
- Vége. Vihetitek. – a hangja szinte nem is volt több suttogásnál. Végül nagy nehezen felemelte a fejét, hogy a falfehér Daréra nézzen. Nem csillogtak a szemében könnyek, csupán sokk és hitetlenkedés. – Még meséltem neki. Meséltem neki…
Tétova léptekkel indult meg, s eltűnt a folyosó félhomályában. A Negyedik osztag közkatonája őszinte szánakozással nézett utána.
A gyógyítónak csak napokkal kellett volna tovább bírnia, hogy megérhesse a nevelt fia beosztását. Doru hosszan meredt az egyszerű, hivatalos levélre, mire sikerült rávennie magát, hogy kibontsa. Pontosan tudta, hova akar kerülni. Azt is, nevelőapja hol szerette volna látni őt. Hogy hova kerül végül…
…más kérdés.

Kicsit kölyökképű, szemre a húszas évei elején lehet. Az alkata meglehetősen langalétának hat, dacára „mindössze” 185 centijének és annak, hogy könyvmoly létére egész izmos, ha nem is egy Schwarzi-palánta. Meglepően, szinte macskaszerűen zöld szempárral rendelkezik, amit azonban rendszerint vagy a szemébe lógó szőke bozontja, vagy az a kámzsa takar ki, amivel az egyenruháját önhatalmúlag kiegészítette. Tehetséges felcser lévén az oldalán egy orvosi bigyókkal, izékkel és hogyishívjákokkal tömött tatyó is függ a lélekölője mellett, láthatólag alig kisebb hangsúlyt kapva, mint maga a fegyver.

Az ember benyomása róla általában az, hogy olyan figura, aki a helyzet magaslatán tud maradni: higgadt, nem veszíti el a fejét, nem fecseg, nem kapkod, akkor is magabiztosnak tűnik, ha véletlenül nem az. A valóság igazából nem is áll ettől távol. Összeszedett és egy kicsit lusta is, aki jobban becsül egy jó könyvet vagy egy hosszú beszélgetést néhány csésze szaké mellett egy izgalmas csatánál. Rendszerint kedves és barátságos, bár nem egy született társasági ember, jobban szeret visszavonulni valamelyik privát kis zugába, esetleg bármi értelmeset csinálni, mint hogy szükségtelenül jópofizzon.

Kashiwagi gyógyító képességeinek egyike, egyedi megoldással: nem gyógyít. Mikor a képesség aktiválódik, a sarló pengéje ezüstszínű permetet bocsájt ki, mely a célszemély sérüléseire gyűlik, cseppfolyósodik és beleidomul a folytonossági hiányokba, egyfajta mesterséges pótlást hozva létre, ami éppen úgy működik, mint az eredeti, ráadásul még tartós is: olyan mértékű védelemmel rendelkezik, mint Doru Zanpakuto értékének fele (lefelé kerekítve). Mindennek persze megvannak a korlátai és hátrányai: a központi idegrendszer részeit és testnedveket nem képes kipótolni, ez utóbbi miatt komoly problémái lehetnek a belső szervekkel is, a vérveszteséget nem is említve. Emellett egy éppen kipótolt sérülést semmilyen módon nem lehet gyógyítani. Ez a képesség egyszerre legfeljebb egy személyen lehet aktív, egészen Kashiwagi újbóli lezárásáig, akkor viszont az illető újra olyan állapotba kerül, mint amiben közvetlenül a Shiruba aktiválása előtt volt.

A sarló megsuhintásával Doru smaragdzöld permetet generál a pengéből, ami csakhamar sűrű felhővel veszi körbe a célpontot. A permet ezután veszett, habzó szájú kutyákra emlékeztető alakokba tömörül, amik rárohannak az ellenfélre és igyekeznek belemarni, ha pedig elpusztítják őket, sárgászöld gázfelhővé robbannak szét. Mind ez a gáz, mind a kutyák harapása által hordozott anyag (egy és ugyanaz) erős, paralizáló hatású méreg, melyből egy egészen csekély mennyiség is másodpercek alatt megbéníthatja az áldozat vázizmait, ha valamilyen módon a szervezetbe jut. A teremthető kutyák számát a halálisten Zanpakuto értéke adja meg, a hatás maximális időtartama pedig kb. Zanpakuto érték * 5 perc.