-=Bleach Szerepjáték=-
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapPortálLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

Megosztás | 
 

 Verashu Suwun pályázatai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
Tamachi Rei

nő
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 34
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
Verashu Suwun pályázatai Cl0te25250/30000Verashu Suwun pályázatai 29y5sib  (25250/30000)

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptyVas. Okt. 04, 2009 3:12 am

Hadnagyi pályázat (10. osztag)

*Sokan tartanak kétszínűnek. Talán igazuk is van; szeretem a hatalmat. Szeretem tudni, hogy én irányítok. Maga a tudat, hogy képes vagyok úgy manipulálni az embereket, hogy az nekem a lehető legjobb legyen, olyan önbizalmat ad nekem, mint semmi más. Engem nem hat meg, ha bókolnak nekem, és az sem, ha valaki a legjobb barátjának tekint. Nekem nincsenek érzelmeim. Vagyis vannak, valahol biztos léteznek, de már rég elástam őket jó mélyre, hogy a szagukat se érezzem.
Amióta shinigamiként tevékenykedek, volt alkalmam a tehetségemet kamatoztatni. Az a néhány csata, amiben részt vettem, kevésbé vittek előre a ranglétrán, mint az álszemélyiségem megcsillogtatása a feletteseim előtt. Persze aki nem érdemli meg, azt továbbra is csak úgy kezeltem, mintha nem is létezne. Emiatt mindig is voltak összeütközéseim a saját osztagom, de más osztagok tisztjeivel is. Talán egyszer még nagyon meg fogom ezt bánni, de nem érdekel.
A kapitányom, Suzumiya Shoko legújabb feladata számomra egy újabb rutinmunka. Már megannyi shinigamit küldtek felderítésre az emberek világába. Amint megérzik a város egyik részében felgyülemlett, magasabb mennyiségű lélekenergiát, már riadóztatják is a tiszteket, s küldenek legalább egy embert a helyszínre.

Egy óra múlva már nem kevés sebből vérezve tekintettem a magasba, ahol ez az undormány tekintett rám. Nem is tudom, minek nevezzem – az arrancar resurrecciónja leginkább egy légyhez hasonlított. Utálom a legyeket, irtózom tőlük. S most olybá tűnt, hogy egy le is fog győzni engem.*
~ Rendben van. ~ *gondoltam akkor magamban.* ~ Felőlem kiélvezheted ezt a pillanatot, de nemsokára akkor is az fog történni, amit én elképzeltem.
*Emlékszem, mennyire elegem volt már ebből a harcból. Egy kapitánynak persze ez csak egy gyenge kis mezei arrancarnak számított, én viszont életemben először harcolok eggyel. Ismerem a képességeim, és tudom, hogy nem a harctehetségem az erősségem. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a leggyorsabb, nem nekem a legpontosabbak a támadásaim, és még csak az erőm sem épp a legnagyobb. Viszont én vagyok az, aki a tébolyt mágiává, azt pedig támadássá tudja erősíteni. Egyedül Ssuritsubusu Kikan rendelkezik ezzel a képességgel az összes zanpakuto között. Egyedül én vagyok méltó arra, hogy a széttört tükröt fegyverként használjam. Csak bennem van annyi téboly, hogy Ssuritsubusu Kikan-t kezelni tudjam.
Úgyhogy még egyszer, utoljára, megerőltettem magam. A kardom shikai alakban inkább egy rövidkardhoz vagy egy tőrhöz hasonlít, ennek pedig praktikussági okai vannak. Így könnyebben magamba tudom vágni a „sakuranyasuri” parancsszó kimondása után.
Persze a kard ekkor se sebzett meg igazából; a kard mágiája viszont elég életszerű illúziót kelt a magasan, körkörösen repkedő arrancar szemében ahhoz, hogy simán öngyilkosnak higgyen. A kiömlő vér illúzió csupán, ám az összeeső testem nem az. Ugyanis abban a pillanatban, amikor ezt a technikát alkalmazom, elmém kiszabadul testemből – vagy bárminek is nevezzük a lélektestet - , s látszólag teljesen élettelenül hagyja maga mögött akadályát.
Mint máskor, most is abban a tükörszobában találtam magam, mint máskor. A kardom lelke, ez a látszólag ártatlan, copfos, viktoriánus ruhát hordó, szőke hajú kislány félelmetes mosolyával üdvözölt. Szeplős képén a szemei mintha az enyémek lettek volna. Vagyis mégsem; az övében több téboly lakozik.
Az egyik tükörben láttam is a külvilágot. Az arrancar épp készült megvizsgálni, mit tettem a testemmel; már leszállt a földre, hogy megvizsgáljon. Láttam, amint a tőrszerű kardom kiáll a hasamból, én pedig „haldoklom”.
Tudtam, hogy itt az ideje cselekedni; ez pedig az én csataterem, ahol én irányítok. Én döntöm el, hogy folytatódik tovább a történet.
A tükörben most már azt láttam, amit a légy-resurrecciónú arrancar is. Valamint azt, amit éppen elképzeltem s kívántam neki. S tudtam, hogy ebben a pillanatban ő is azt látja.
Csodálatos hatalom az, ami a kezemben van; bár csupán illúzió az egész; elmém játékát kivetíthetem a célszemélyre, s olyan valóságot teremtek neki, ami egyenlő a rémálommal. Érzi, amit akarok, hogy érezzen, megérinti, amit vetítek neki. Ez pedig a kettőnk kicsiny titka marad. Más ugyanis úgy se látja.

Visszatérve Soul Society-be szükségem volt egy kis elsősegélyre, azonban amint alkalmam volt rá, jelentést tettem a kapitánynak. Persze, gondosan kihagyva az olyan részleteket, miszerint a kardom egyik képességét használtam. Nem szeretném, ha tudnának erről a hatalmamról, épp ezért használom ritkán. Egyesek talán fenyegetőnek gondolnák, s lehet, nem is alaptalanul.*
- Ha gondolod, tudok neked egy posztot, ahol még jobban kamatoztathatod a képességeidet. - *kezdte akkor a kapitányom. Nem tudtam hirtelen, mire gondoljak; attól féltem, hogy nem elégedett a teljesítményemmel, így hát inkább csak bólintottam a kijelentésre.*
- A 10. osztag egy új hadnagyot keres – ha gondolod, beajánlhatlak Watanabe Yuusuke kapitánynál. Persze, csak ha érdekel.
*Természetesen beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy miről is van szó. Jó sokáig nem is akartam elhinni, hogy én leszek a 10. osztag hadnagya.
Amikor már a holmijaimat vittem át az új szálláshelyemre, akkor viszont meggyőződésemmé vált, hogy nálam nem is találhattak volna jobbat. Hisz csak én vagyok méltó erre a hadnagyi rangra, nem igaz?*


A hozzászólást Verashu Suwun összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 04, 2010 12:33 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Shihouin Yoruichi
Admin
Admin
Shihouin Yoruichi

nő
Sagittarius Horse
Hozzászólások száma : 807
Age : 33
Tartózkodási hely : A semmi közepétől, picit balra ;)
Registration date : 2008. Sep. 05.
Hírnév : 114

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptyVas. Okt. 04, 2009 4:34 am

Suwun... Surprised Szép pályázat. ^^ Nem is tudok rá mást mondani, minthogy elfogadom.

Gratulálok a hadnagyi kinevezésedhez. ^^
Vissza az elejére Go down
https://bleachszerpjatek.hungarianforum.com
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
Tamachi Rei

nő
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 34
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
Verashu Suwun pályázatai Cl0te25250/30000Verashu Suwun pályázatai 29y5sib  (25250/30000)

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptyHétf. Jan. 04, 2010 12:35 pm

Bankai pályázat

Time enters space
Now is erased
Drugs rape the mind
Kills all you find
In a world of disorder I lie awake
Knowing there's nothing I can do
In a world of disorder I lie awake
Knowing there's something I can do
Run from the fate
Curse as they wait
Fly as you're still
Play at your will


(Chiasm – Disorder)

Némán zuhanok a mélybe ezen az idegen helyen; idegen, mégis, mintha ezerszer jártam volna itt. Pontosan tudom, hogy melyik út hova vezet, és melyik épület mit takar. Hatalmas, obszidián színű felhőkarcolók. S az ég… ide már nem ér el a Nap fénye. Itt már csak én vagyok, és a sötétség. És az a lény, aki rám vadászik.
Hiába sikoltok, torkomon egy hang se jön ki. Csak zuhanok tovább a semmibe várva, hogy végre a földbe csapódjak, ám ez a pillanat sosem jön el. Hisz a következő másodpercben már egy csarnokban lépkedek. Most az árnyas káosz ködös birodalmában járok. Itt semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Annál sokkal ármányosabb és félelmetesebb. Egy szál selymes fonál kristályos ragyogása mégis vonzza a tekintetem. Ha megkeresem a forrását, tán választ kapok mindenre. Minden kérdésemre, ami az utóbbi időben megfogant bennem. Hisz egy részem mintha eltűnt volna… Eltűnt, és magára hagyott. Ezzel együtt pedig mintha egy hatalmas erőtől is megfosztottam volna magam. Pedig nem jellemző, hogy ő, akit csak a Sötét énemnek szoktam nevezni, felszívódik, most mégis… Mégis, mintha örökre eltűnt volna, maga után hagyva egy akkora káoszt, melyet én sem tudok feltakarítani. Néha érzem a jelenlétét, gyengéden itt lüktet, azonban nem pulzál úgy, ahogy régen. Azt gondolod, most elégedettnek kéne lennem, amiért eltűnt? Nem vagyok az; hisz lelkem egyik fele az, ami elszakadt tőlem. Sokáig csak a tudatunk volt kettéhasadva, de a lelkünk nem; az mindig is egy maradt. Egészen ideáig. S a jelek… nem értem őket. Nem értem, hogy mit is jelent az. Nem olvadtunk egybe, hanem még inkább elszakadtunk. De mi váltotta ki ezt? És… Suwun hova tűnt?
Most veszem csak észre, hogy mezítláb vagyok, s hirtelen hosszú, hófehér ruhába bújva mászok tovább a csarnokban. A lábam a hideg vízbe lép, s minden egyes lépésem visszhangzik az üres térben. A csarnok falain különböző motívumokat vélek felfedezni; élő szimbólumok, melyek valahonnan ismerősnek tűnnek. Valamint képsorok, melyek egy egész történetet mesélnek el. Egy Istennőről, és az áldozatairól. Egyre morbidabb képek követik egymást, de amikor elolvasnám, a szöveg elmosódik, és olvashatatlanná válik. Látom a betűket, de nem tudom értelmezni őket.
Ezüstös csillogású selyemfonalak fonódnak előttem, mintha csak az utat mutatnák a cél felé. A cél… az a csarnok vége. Ahol pókhálóba csavarva látom saját magam. Kihűlt testem és fehér bőröm a bizonyítéka annak, hogy a halott önmagamat látom. Az egyik kezem kilóg a gubóból, élettelenül lankad lefelé. Nem szép látvány a saját testedet így látni. Senkinek sem kívánom.
A nagy ámulás közepette ismét óvatlan voltam. Az, aki rám vadászik, a hátam mögé ugrik, és fegyverével tarkón vág, hogy a földre terüljek. Fehér ruhám azonnal elveszíti varázsát, amint a mocskos vízhez ér. A zanpakutom felé nyúlnék, azonban az nincs nálam. A pókszerű lény pedig közeledik hatalmas ízelt lábaival. Fekete bőre szinte beleolvad a csarnok sötétjébe, hófehér haja és féloldalt elhelyezkedő maszkja mögül pedig gonoszan pislog rám egy szempár. Csak egy igazi őrültnek vannak ilyen szemei. Az olyanoknak, mint nekem.
Egy kidouval próbálom megvédeni magam, miközben kétségbeesetten hátrálok, ám nem több, csak egy szikra az, ami elhagyja tenyerem. A félig pók-félig ember szerű lény pedig gúnyos mosolyra húzza száját, a csarnok pedig visszhangzik hisztérikus nevetésétől. Fegyverét magasra emeli, és a szívem felé közelít vele…

I am someone
So stop me
From taking you
So stop me from loving you
I have all I need by myself
And I could never feel this way again
You'll never take the pain the way I did
I'll never be the same again
I couldn't be what I'd always wanted
I am someone


(Chiasm – Someone)

Verejtékezve és hangosan lihegve ébredek fel; a kutyám az ágyam előtt terpeszkedik, és nem úgy tűnik, mint aki szándékozik felébredni.
Egy álom volt. Ismét ugyanaz a kínzó és visszatérő álom. Már hetek óta látom ezeket a képeket. Azóta, amióta a másik énem felszívódott.
Felpillantok a plafonra, és nem lepődök meg, amikor látom azt a hatalmas pókot csüngeni róla. Amikor először találkoztam vele, hirtelen eltöltött a rettegés. Magzatpózban hevertem az ágyon, a kutyámat szorosan ölelve, mert nem tudtam, mi ez és mit keres itt. Persze máskor is előfordult már, hogy valamit beképzeltem. Tudtam akkor is jól, hogy megint csak az elmém az, ami játszadozik velem. Viszont sose fordult elő ezelőtt, hogy ilyen módon vetítettem volna ki a szorongásaimat. Képek, hangok és beszélő tárgyak; ezek gyakorlatilag mindennapossá váltak számomra. Ám kétség kívül ez az, ami a legtöbb félelmet összegyűjti bennem. Azon a napon, amikor először megjelent számomra ez a lény, Kai volt az, aki segített túllépni rajta. Talán gyenge vagyok, amiért egy ilyen apróság miatt küldtem pokollepkét neki. Ám szükségem volt a támogatására.
A hatalmas csáprágóival felém vicsorít, viszont már tudom, hogy mi az, amivel sikerülhet elérnem azt, hogy ne zavarjon. Tudom, hogy egész nap követni fog. Az irodába, a parkba, de még a szórakozóhelyekre is. Ám elég, ha csak annyit gondolok, hogy nem tud nekem ártani. Csak figyel, hogy továbbra is félelemben tartson. Nem fog rám támadni. Hiszen csak a képzeletemben létezik ez a lény.
Nagy ívben kerülöm el, hogy a szokásos reggeli teendőimet elvégezzem. Amióta követ a pók, azóta sokkal több cigarettát szívok el. Segít ellazulni, kicsit lenyugodni, és a frusztrációmból is leadok egy keveset ezáltal. Míg a kávéfőzőben fortyog a kávém, addig megpróbálok a lehető legtöbb részletre visszaemlékezni az álmomból. Minden nap egyre többet látok, és egyre több részlet marad meg bennem. De a jelentését nem értem… Tudom jól, hogy a tudatalattim nagyon közölni akar velem valamit. Azonban ebben Ssuritsubusu Kikan sem tud segíteni.
Ó, igen, a kardom… Hetek óta nem használom. Legalábbis nem úgy, ahogyan kéne. Hogy is fejezzem ki magam… Eddig mindig Suwun volt az, aki használta azt a hatalmas erőt, ami a kardban lakozik. Én pedig… gyenge vagyok. Nekem nincs más célom, mint meghálálni a kapitányomnak azt, amit értem tett. Hiszen nem menekült el tőlem, amikor megismerte a betegségem. Nem vágott ki a hadnagyi székből, hanem megoldást keresett. Ezért én roppantul hálás vagyok neki, és soha sem tudnék neki ártani. Csak szeretném megkönnyíteni a munkáját hadnagyaként. Magamra vállaltam a papírmunkák és egyéb teendők terhét. Az asztalomra állandóan ki vannak készítve a kicsi, színes cetlik, amikre egy-egy irat tartalmát foglalom össze röviden. Tudom, nem nagy dolog, de én csak ehhez értek, így tudom neki meghálálni azt, amit tett. Ő egy igazi hős a szememben. És nem azért, mert ilyen vagy olyan erős, vagy azért, mert olyan sok küldetésben bizonyított már. Ez csak emberi dolog. Tisztelem azért, amiért ilyen jól kezelte azt a helyzetet. És valóban könnyebb lett az életem hála a kutyámnak. Mégis… mostanában az sem segít, ha emberek között vagyok. Már nincs semmi, ami megakadályozná, hogy halljam azokat a hangokat, és hogy kivetítsem minden félelmemet egy pók formájában. Pedig nem félek a pókoktól. De ez az egy mégis akkora rettegéssel tölt el, mint semmi más.
Most távoli dobolást hallok, ahogy az irodám felé tartok, a kutyám pórázát markolászva. Pedig biztosan nincs semmilyen ünnepség ma. Persze a kapitányom esküvője már közeledik, nem mintha számítanék arra, hogy meghívnak. Nem vagyok olyan jelentős, hogy engem ilyen eseményekre hívjanak meg. Bár jó lenne szép ruhában táncolni, és valamilyen ajándékot átadni a taichounak és Mitsunak, de azt hiszem, hogy rólam meg is feledkeztek. Egyszerűen én nem számítok annyira, mint mások egy ilyen eseményen. Engem senki sem akarna egy esküvőre meghívni. Én nem érdemlem meg.
Érdekes; amikor az irodába belép az egyik tiszt, pont úgy, kezelem, ahogyan a sötét felem tenné. Én pedig mintha hátulról figyelném a dolgokat. Ez az egyetlen jele annak, hogy ő még él. Mégis… amikor ő átveszi az irányítást a Test felett, én a képzeletbeli üvegketrecből figyelem a ténykedését. Most viszont csak mintha saját magam mögött lennék. Érzem, ahogyan az egyik kezem felemeli a másik énem, hogy egy újabb korty kávéhoz jusson, és hallom, amint a már ezerszer eljátszott jelenetet próbálja el ismét. Szokás szerint ignorálja a tiszt egy-egy megszólalását, meg valami büntetőmunkára is ítéli, amiért valami csúnyát is mondott neki. A tiszt pedig hangosan csapja be az ajtót, és úgy távozik. Érzem, ahogy mosolyra görbül a szám – és abban a pillanatban ismét én vagyok az, aki a bögrét markolássza. Hetek óta ez megy… Ennyi a maximum, amivel Suwun jelzi számomra jelenlétét. Mintha csak a munkának ezt a részét követelné magának.
Valami olyan érzés fog el a témával kapcsolatban, hogy Suwun távolléte nem jelent nekem megkönnyebbülést. Tartok attól, hogy az egész egy hatalmas katasztrófába fog átváltozni. Érzem, hogy nem lélegezhetek fel, és nem fordíthatok hátat a sötétségnek. Meg kell ismernem azt. Tudnom kell, hogy mi történt a másik felemmel. Nem azért, mert hiányzik, amit művelt velem. Hanem mert tudom, hogy a sötétség elnyel, ha nem foglalkozok a témával. Azonban nem most; most szükségem van arra, hogy minden gondolatomat a munkára összpontosítsam. Ez az egyetlen dolog, ami tökéletesen eltereli a figyelmem. Ez, valamint Kai társasága. Tökéletes menedék.
A képzeletbeli pók akkor sem távozik, amikor az utolsó iratköteget rendezem el. Kínosan ügyelek az irodámban a rendre. Talán mások nem értenék azt a rendszert, amit felépítettem. Na jó, Tomoko talán igen.
Épp a parkon sétálok át, az egyik kezemben a kutyám pórázát tartom. A másikban a cigarettámat fogom, amibe bele is szívok egy mélyet. Igyekszem ignorálni a képzeletbeli pókot, mely a hátam mögött oson utánam, azonban azt három shinigamit, akik settenkednek utánam, nem tudom csak úgy levegőnek venni. Az a tiszt, akit ma Suwun büntetőmunkára ítélt bizonyul a leghangosabbnak. Őszintén szólva már régóta számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb megtörténik a baj. A tiszteknek elegük lett a másik énem viselkedéséből, és most nagynak és erősnek akarják mutatni magukat. Az emberismeret az egyik legfontosabb fegyverem mások ellen; ismerem jól a gondolkodásmódjukat. Tudom, hogy azt szeretnék, hogy a fülemet-farkamat behúzva takarodjak el egy másik osztaghoz. Persze arra nem számítanak, hogy ez nem rajtuk múlik.
Hirtelen elönt engem az a büszkeség, ami Suwunra szokott jellemző lenni. Hiszen én valóban jobb vagyok náluk, ha ők így akarják megoldani a problémáikat. A kutyámnak lebontom a pórázát, és sötét pillantást vetek arra a tisztre, aki egy pillanatra mintha azt fontolgatná, hogy belerúg szegénybe.*
- Neki ehhez semmi köze. - *húzom ki magam, kezem pedig zanpakutom markolatára téved. Igen, többen vannak nálam, és alig tudok valamit a képességeikről. Csak azt a néhány adatot, amit olvastam róluk az aktáikban. Akadémiai eredmények, küldetések kimenetele; semmi, ami igazi támpontot adna.
A legbátrabb jelentkező egy monoklival gazdagodik; esze nem sok lehet, ha ilyen primitív támadással kezdi a harcot. Ha én kellek nekik, akkor mutassák meg, mennyire komolyan gondolják. Ne csak rám rontsanak azt várva, hogy majd hagyom magam.
Most teljesen át tudom érezni azt, amit Suwun szokott gondolni róluk. Azt hittem, csak az arrancaroknak vannak beteges hatalmi harcaik. A shinigamikat valahogy többre tartottam náluk. Ezek szerint viszont mi sem vagyunk sokkal jobbak náluk. Csupán úgy kell intézni a dolgokat, hogy senki se tudja rád bizonyítani tettedet. Persze ettől függetlenül mindenki számára egyértelmű, hogy te voltál az.
Megpróbálok úgy viselkedni, ahogyan Suwun tenné. Kihúzom magam, és igyekszem azt a mérhetetlen arroganciát sugározni magamból, amit a másik énem szokott. S hogy miért? Mert nem akarom, hogy tudják a valódi érzelmeimet. Nem tudhatják meg, hogy én gyakorlatilag egy másik személyiség vagyok. Nem az, akit ők megismertek. Hisz valójában a rémület az, ami úrrá lett rajtam. A kezeim egy kicsit remegni kezdenek, ezért inkább a hátam mögé rejtem őket. Nem adhatom nyomát a sérülékenységnek. Ha megtudnák, hogy én valójában egy légynek se tudnék ártani, valószínűleg igazi tortúrába menne át a találkozás. Azt pedig semmiképp sem szeretném. Félek, én lennék az, aki a rövidebbet húzná. S nem azért, mert nem bírnék el velük, vagy gyengébb lennék. Hanem mert nem merek támadni. Mi több, igazából azt sem tudom, hogy Ssuritsubusu Kikan engedelmeskedne-e nekem. Hiszen ez a kard veszélyes. Még rám nézve is. Igen, többször is előfordult ezelőtt, hogy felém kerekedett. És Suwun volt az, aki használta őt. Ő az, aki tökéletesen tudja forgatni, és használni a páratlan technikáit. Én pedig… csak egy néző voltam. Sokáig eltemetve, valahová nagyon mélyre. Az érzelmei… vagy lelkiismerete. Általában így nyilatkozott rólam Suwun. S most itt maradtam árván, az ő védelmezése nélkül. S tudom, érzem, hogy ez csak a vihar előtti csend. Valami készül odaát. Valami katasztrófa. Valami, amiből nem biztos, hogy épen kikerülök.
Érdekes, a színészi képesség nem személyiségfüggő. Ugyanúgy bele tudom élni magam a sötét szerepbe, mint ahogyan Suwun is a mosolygós kislányéba. Mintha csak egymást akarnánk utánozni ezzel, csak hogy egy-egy konfliktushelyzetből jól jöjjünk ki. Ezúttal pedig a bőröm a tét. Ám úgy tűnik, hogy a színészkedés beválik; amikor felszólítom őket a rám nem, de Suwunra igen jellemző hangnemben, hogy távozzanak, morogva ugyan és fancsali képpel, de megteszik kérésem, vagyis parancsom. Az egyik lány különösen csúnya fintort vág. Ezt pedig nem tudom másnak venni, mint egy intő jelnek. Hiszen… én nem tudom egyedül kezelni ezeket az embereket. Nem hiszem, hogy hatna rájuk az, ha megmutatnám nekik igazi személyiségem. Csak azt hinnék, szórakozok velük, és csak szívatni akarom őket, vagy mi. Pedig igazából ez az arrogáns viselkedés az, amivel becsapom a tiszteket. Hisz én nem ilyen vagyok…
A következő sarkon meglátom Kai-t is, valamint a kutyámat. Mintha előre kitalálná a gondolataimat; tudja, hogy kihez kell fordulni az ilyen helyzetekben. A szemeim kezdenek könnybe lábadni ettől a tehertől, amit Suwun hátrahagyott nekem, de végül elfojtom a könnycseppeket. Csupán Kai tudtára adom, hogy menjünk tovább. Ma úgy volt, hogy nálam fog főzni valamit, mert nem jött össze a randevúja valami csinos kis szöszivel, akinek persze semmi esze, csak két nagy melle meg formás feneke van. >_> Csak egyszer láttam azt a lányt, és nem fűztem hozzá nagy reményeket. Szerencsére úgy tűnt, hogy Kai-t se nagyon kötötte le annak a csajnak a gondolata. Mármint, amikor velem van, akkor legalább nem beszél róla. Persze az is lehet, hogy azért, mert tudja, hogyan érzek iránta. De akkor… miért kínoz? Hisz majdnem minden nap lát, együtt töltünk rengeteg időt, bókol nekem és még ajándékokat is ad. Még sem vagyok abban biztos, hogy képes „úgy” gondolni rám. Hiszen én csak egy flúgos csaj vagyok… Egy őrült, aki ráadásul egyszer nagyon gonosz volt vele. Hisz a harcunkban Suwun nem egyszerűen legyőzte, de szó szerint kínozta. Kínozta azzal, amit mondott, ahogyan viselkedett, és amit a képességeivel művelt. Mégis, az a csók… Az egyetlen csók, ami lezajlott köztünk, az Suwunnak szólt, nem nekem. Lehet, ez az oka annak, hogy csak egy kishúgként tekint rám. Egy húgként, akit védelmezni kell, és gyógyítani. Nem pedig „úgy” szeretni.

You see inside
You read my mind
You survived a hellish dream
Now the light can mend the seams
But your will wraps tight around
Watch the sky come crashing down


(Chiasm – Phobic)

A terveimnek lőttek, amikor egy pokollepkét küldenek egy sürgős küldetés miatt. Hetek óta nem mertem elvállalni semmit, és ez azt hiszem, a kapitányomnak is feltűnt. Hisz amióta a sötét felem ilyen tökéletesen felszívódott, és alig mutat életjelet, a kardommal is újra kellett keresnem a régi harmóniát és rezonanciát. Nem, nem mertem még éles bevetésen használni. Olyan, mintha megváltozott volna. Szeszélyes egy kard, és veszélyes. Nem csak másokra, hanem rám nézve is. Nem használhatom csak úgy a képességeit, és amitől a legjobban tartok, hogy tán ő sem engedné. Hosszú órákat meditáltam hát heteken keresztül azért, hogy elérjem kardom szellemét. Na persze az első egy-másfél héten semmi sem történt. Nem azért, mert nem tudtam koncentrálni, hanem egyszerűen kardom szelleme volt az, aki nem válaszolt a hívásomra. Aztán persze, megkaptam az első jelet. Aminek nem mondom, hogy örültem. Hisz a kislány, aki kardomban lakik, igen elutasítóan viselkedett. Gyakorlatilag kizárt a tükörszobából; azt mondta, hogy még nem vagyok rá érdemes, hogy a képességeivel éljek.
Szóval, jó néhány hét gyakorlás és meditáció után most érkezett el az a pillanat, amikor már merem is éles bevetésen használni a kardomat. Már nem vagyok képes olyan tökéletes összhangot teremteni kardom szellemével, mint annak idején. Suwun nélkül nem. Viszont némiképp sikerült engesztelnem őt, még ha ez valóban rengeteg kínnal is járt számomra. Ahogy a tiszteknek, így Watanabénak és egész Seireiteinek sem akarom megmutatni ezt a hatalmas változást. Na jó, „fogadott bátyám” elől nem tudtam eltitkolni. Érdekes módon ő nem nevetett ki, amikor végre elmondtam neki a félelmeimet. Sőt, mintha megértett volna… Tökéletesen értette, miről is beszélek, és nem volt szükségem elmagyarázni, hogy ki a sötét énem és miért.
A lepusztult gyártelep, ahová irányítottak, Karakura Towntól pár kilométerre fekszik. A küldetés szerint egy hollowcsorda fészkelte be magát ide, mert valamilyen energia idevonzotta őket. Az ok ismeretlen, azonban valakinek vállalnia kell ezt a feladatot. Kérhettek volna mást is, valamilyen sokadrangú tisztet, hisz ez inkább nekik való feladat, nem pedig egy hadnagyé, de amikor a pokollepét meghallgatva rájöttem, hogy csak egy-két tisztet kell kiválasztanom erre a rutinfeladatra, úgy döntöttem, én végzem el helyettük. Egyrészt fenn tartom az álcát, miszerint még mindig birtokában vagyok minden képességemnek, másrészt pedig tesztelhetem is magam és a zanpakutom. Ha nem is sikerül használni a képességeket, akkor is akad pár kidou, amivel semlegesíthetem őket. Hiszen az adatok szerint gyenge hollowkról van szó. A kérdés inkább az, hogy mi csalta ide őket.
A mögöttem araszoló, képzeletbeli pók csáprágóinak a csattanása csak még ijesztőbbé teszik a helyet; nem mintha nem lennék már hozzászokva az efféle dolgokhoz. Mégis eléri nálam a helyzet azt a hatást, amit egy jó horrorfilm. Tudom, hogy veszélyesebb dolgok is várhatnak rám pár tucat gyenge hollownál, bár bízok benne, hogy nem történnek nagy meglepetések az úton.
Az első pár hollow egy folyosón támad rám; valóban elég gyengék, még csak shikai-t sem kell használnom ahhoz, hogy elpusztítsam őket. A keményebb kihívást már egy hármas csapat okozza. Ezeknek valamivel több eszük van, hiszen mintha előre megbeszélt szisztéma alapján támadnának. Egy energianyaláb kis híján a fejem is lekapja, de azt hiszem, tényleg nem csak azért lettem hadnagy, mert szép a kézírásom és jól mutatok a székben.
A nyomok végül egy raktárba vezetnek. Néhány hatalmas dobozon meg kamionon kívül sokáig nem látok mást, azonban hirtelen megérzem azt a lélekenergiát, amit eddig nem.
Valami a vállamra cseppen; bár csak egy vízcseppnek hiszem először, mégis megérintem azt a helyet, ahova ráfolyt a folyadék. Valami ragacsos, fehér színű valami az. Tehát tévedtem.
Elkerekedett szemekkel nézek felfelé a legrosszabbra számítva; igen, ott van álombéli kísértőm. Ugyanaz a gonosz szempár pislant rám a maszk és a fehér hajzuhatag mögül, fekete bőre pedig beleolvad a raktárra telepedő sötétségre, hiszen már éjjel van.
A következő pillanatban rám akar ugrani a lény; én egyből odébb shunpozok, és nem várom meg, míg pókkaja leszek. Túlságosan élénken él az emlékezetemben az álomkép, ahogyan a saját holttestemet látom selyemfonalak közé hajtogatva. Azt viszont nem tudtam, hogy már a jövőt is tudom fürkészni az álmaimban. Eddig csak szimbolikák voltak benne, de ez a visszatérő rémálom ezek szerint erre a lényre figyelmeztetett. Egy arrancar, nem kétség. Igaz, keveset láttam még életemben, és csodálom azt, hogy ebben a formájában látom, de a túlélési ösztöneim most valahogy fontosabbak annál, mintsem hogy ezen gondolkozzak. Ami most nehezebb is, hisz valami furcsa dallam csendül fel a háttérben… Valószínűleg ismét csak a fejemben léteznek a hangok. Fészek módjára zeng, hogy még véletlenül se tudjak száz százalékosan a harcra koncentrálni.
Legalább a kardom velem van; furcsa mód egyből érzem hívását, amint megtámadott a szörny. Hogy azért, mert komoly ellenfélnek tartja, vagy pedig azért, mert valami érdekeset talált benne, azt nem értem pontosan. De talán nem is lényeg; legalább először, de képes vagyok uralni Ssuritsubusu Kikan-t. Még soha nem éreztem ezt az egyet értést köztem és kardom között. Hogy is fogalmazzak… jobban szereti a szeszélyeit kiélni rajtam, mintsem segíteni a harcokban. Ám úgy tűnik, a pár hétnyi meditáció megtette a hatását. Most nincs szükségem Suwunra ahhoz, hogy győzedelmeskedjek.
Aggasztó tény, hogy a lény mintha minden mozdulatomat előre kikövetkeztetné. Készül a támadásaimra, és válaszol is rájuk. Kifejezetten úgy tűnik, mintha ismerné is minden egyes támadásom. Készül és reagál rájuk… Bár magasabb lélekenergiával rendelkezem nála, még sem tudok komoly sérülést okozni neki.
Hogy milyen érzés pókhálóval bevonva? Cseppet sem kellemes. Mozogni nem tudok, csak rémülten pislogok kifelé, és figyelem a mennyezetet. Néha belelóg a képbe az arrancar is; nem értem, hogy miért nem vált vissza eredeti alakjára. Lehet, akkor nem tudna így fogva tartani ebben a gubóban. Gyanítom, hogy táplálkozási célokra kell neki, de ezt akkor se tudom csak úgy megmondani. Mintha valami gyerekdalt is dúdolna, és néha felkacag. Időnként tesz egy-két megjegyzést a kardomra, de hogy mit, arra nem emlékszem. Csak homályos, elmosódott hangok maradtak meg. Nem értem, miért; talán csak a gyengeség az, ami annyira eluralkodott rajtam, hogy ne tudjam megérteni, amit mond. Vagy talán jobb is. Mert hát, miért van értelme meghallgatni azt, amit ezek mondanak? Tudom jól, hogy csak arra használják a szavaikat, hogy provokáljanak.
Amint lehunyom a szemem, csörömpölést hallok. Aztán már latom is, mi okozza, hisz ismét a tükörszobában vagyok. Kardom szelleme sosem volt olyan bájos, mint azt képzelnéd. A szőke haj és a habos-babos ruha megtévesztő lehet, azonban én már ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, most különösen dühös. Időnként több tükör is széttörik a szobában, amire eddig nem volt példa. Mégis, miután a szilánkok földet érnek, a tükör visszaáll eredeti állapotába. Soha nem láttam ehhez foghatót, pedig átéltem már egyet s mást a teremben.
A kislány röviden közli velem, hogy azonnal cselekednem kell, különben mind a ketten meghalunk. Valami miatt nagyon furcsán viselkedik. Eddig nem volt rá példa, hogy ennyire dühös legyen – és kétségbeesett. Mégis, a beszédünk elmosódik… Csak azt fogom fel, hogy most magasabb szintre emelkedünk, mint eddig, hisz a szükség úgy hozza. Csupán meg kell találnom kardom másolatát valamelyik tükörben. Hisz itt van valahol. Csupán az idő az, amire ügyelnem kell. Most nem tudja biztosítani nekem azt, amit máskor. Most itt is ugyanúgy folyik az idő, mint odakint.
Először a nagy tükröt nézem meg, azonban csak saját alakom látom benne, ahogy azt vizsgálgatom. Nincs más választásom, belevetem magam a rengetegbe. Valami miatt egyre lassabb a mozgásom, ahogy minden egyes tükröt végigvizsgálok. Nem nekem való a bújócska, ráadásul azt sem tudom, hogy mit is keresek pontosan.
Ezután fedezek fel egy szalagot. Piros, és messze, az égen lobog. Lépteim azonnal arrafelé irányítom, pár perc múlva pedig meg is pillantok egy kicsi tükröt a padlón, amire ez a hosszú, piros szalag van rákötve. A többi tükör még mindig kitörik, aztán visszaáll eredeti állapotára. Ez az egy viszont nem.
Felemelem a tükröt, és ekkor meglátok benne egy fegyvert. A pókháló mintázat végigfut a pengén, a markolatot pedig egy pókforma díszíti. Egyszerre ijesztő és vonzó – egyszerűen érzem, hogy az enyém, és hogy hozzám tartozik.*
- Bankai, Kumohime! - *nyitom ki újra szemem, hogy ezután a tükörben látott kardot markolásszam. Megannyi apró pók kezdi el rágni a pókhálót, s hamarosan ki is szabadulok fogságomból. Az arrancar pedig már visszavedlette emberi alakját. Az arcára nem emlékszem, csak arra a döbbenetre, ahogyan rám nézett. Ismerős az a tekintet, de a tény, hogy most visszaadhatom neki a kölcsönt, feledteti velem az efféle gondolatokat.
A több ezer kicsi pók között felfedezek egy rikító lila színűt is; míg a többi az arrancar lábain kúszik felfelé, hogy csípésekkel terítsék el testét, a lila felmászik a nő nyakába, és jól láthatóan belefúrja magát annak a testébe. Kicsit furcsán kezd el viselkedni, de megérteném, ha a pókok valamiféle mérget adagolnának neki.
A következő néhány perc szinte teljesen kiesik az emlékezetemből. Valami olyasmire emlékszem, hogy összekapcsolódott a tudatom az arrancaréval, és rövid ideig, de képes voltam mozgatni a testét, miközben én a sajátomban maradtam. Furcsa és érdekes élmény, viszont ennél már csak az döbbentett le jobban, hogy egy olyan szintű képességet használtam az imént, amiről még csak álmodni sem mertem. Én… bankait…? Emlékszem, pár hete még annak is örültem – vagyis Suwun örült - , hogy a shikai 3. szintjét is sikerült felfedeznie. Az a mágus, Krázus olyan területet nyitott meg előttünk, ami addig ismeretlen volt. Lehet, hogy ezzel elindított egy láncreakciót, ami erősen hozzásegített engem a bankai szint eléréséhez. És persze, az éjszaka túléléséhez.
A fejemet felemelem; rájövök, hogy még mindig a földön fekszek, ráadásul egész éjjel ki voltam ütve. A nap a szemembe világít, egy pillanatra elvakítva ezzel, úgyhogy megpróbálok felülni. A ruhám tiszta ragacs; gondolom, annak a pókhálónak a maradványa, amibe bele voltam tekerve.
Messziről hangokat hallok; egy pillanatig azt hiszem, hogy képzelődöm, de aztán rájövök arra, hogy valaki valóban a nevemen szólít. Aztán a semmiből előbukkan Kai arca; úgy tűnik, halálra van rémülve. Mögötte pedig a kapitányom is ott sétál. Szóval valóban órák óta nem tértem vissza. Mégis, valami kellemes melegséggel tölt el a tudat, hogy igenis, számítok… Ezek szerint még se vagyok annyira nélkülözhető… Van, akinek hiányzok, és fontos vagyok. Akkor sem érdekel, ha csak néhány hülye papír miatt, de legalább érzem, hogy kellek nekik. Még az is lehet, hogy van, aki tényleg szeret?

But it was only fantasy.
The wall was too high,
As you can see.
No matter how he tried,
He could not break free.
And the worms ate into his brain.


(Pink Floyd – Hey You)

A következő pillanatban rám akar ugrani a lény; én egyből odébb shunpozok, és nem várom meg, míg pókkaja leszek. Túlságosan élénken él az emlékezetemben az álomkép, ahogyan a saját holttestemet látom selyemfonalak közé hajtogatva. Azt viszont nem tudtam, hogy már a jövőt is tudom fürkészni az álmaimban. Eddig csak szimbolikák voltak benne, de ez a visszatérő rémálom ezek szerint erre a lényre figyelmeztetett. Egy arrancar, nem kétség. Igaz, keveset láttam még életemben, és csodálom azt, hogy ebben a formájában látom, de a túlélési ösztöneim most valahogy fontosabbak annál, mintsem hogy ezen gondolkozzak. Ami most nehezebb is, hisz valami furcsa dallam csendül fel a háttérben… Valószínűleg ismét csak a fejemben léteznek a hangok. Fészek módjára zeng, hogy még véletlenül se tudjak száz százalékosan a harcra koncentrálni. És mégis, ez a szempár, olyan ismerős, mintha már ezerszer szembe néztem volna vele…
Érdekes, kardom most először feltétlenül engedelmeskedik nekem. Most először nem esik nehezemre használni a technikáit, pedig eddig Ssuritsubusu Kikan csak „Suwunnak” engedelmeskedett. Aki most nincs itt, és úgy tűnik, hogy sose látom ismét.
A lény minden egyes mozdulatomat ismeri; hiába használom Ssuritsubusu Kikan képességeit, egyszerűen nem használ… Átlát az illúziókon, és visszahoz a tükörszobából. Tudja, ismeri a gyengéimet. És még véletlenül sincs rá a sok képesség olyan hatással, amilyennel lennie kéne. Nem értem, hogy lehetséges ez…? Olyan… gyenge vagyok? Talán nem vagyok méltó a kard forgatására?*
- Csak nem gondolod, hogy azt a kardot fogod ellenem használni, amit ennyi ideig én forgattam helyetted, Verácska? - *adja meg a választ maga az arrancar, nem kis meglepetésemre. Elkerekedett szemekkel tekintek rá; tényleg nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni. Még a nevemen is szólított… De nincs lehetőségem megkérdezni, hisz a következő pillanatban pókhálóval von be, miután a fegyverét megpörgeti a levegőben.*
- H-Hogy érted? - *kérdezem meg, amikor már a háló fogságában szenvedek. Alig bírom mozdítani a karjaimat. Nem akarok olyan sorsra jutni, mint az álmomban…
Válasza egy hideg kacaj, és ekkor tűnik csak fel ez a hangszín… A hangszín, ami pont olyan, mint a sötét énemé, kit gyakran csak „Suwun” névvel illetek…
A tükörszobában riadtan figyelem, ahogy néha eltörik egy-egy tükör. A kislány, zanpakutom lelke pedig most először, amióta ismerem, dühösnek tűnik. Eddig csak a gúnyos mosolyát ismertem, és a közömbös arcát. Ezt az oldalát sose mutatta meg. Se nekem, se Suwunnak.*
- Igen, jól érzed, oda menekült a másik éned. - *szól határozottan, és talán még riadtnak is tűnik. Most először meglátom benne a kislányt. Nem a külsejében, hanem a személyiségében.*
- Ha ezt túl akarjuk élni, akkor olyat kell mutatnunk, amit eddig még nem ismert. Azonban nem tudom, hogy készen állsz-e a bankai szintre. - *folytatja, miközben árnyalatokkal eltérő szemeivel az enyémbe néz.
Ezután röviden elmagyarázza, hogy mit kell tennem; csupán meg kell találnom a kardot, ami valamelyik tükörben rejtőzik. A legnagyobb tükörben persze felesleges keresnem, abban csak saját magamat látom. Azonban némi séta után felfedezek egy piros színű szalagot, ami végül elvezet engem ahhoz a kicsi tükörhöz, ahol azt a páratlan remekművet megpillantom. Érzem, hogy teljesen rezonál vele minden egyes részecském… Igen, ez az én fegyverem!*
- Bankai, Kumohime! - *szemeim újra nyitva, hamarosan pedig több ezer pók rágja ki magának az utat a pókhálón keresztül.
Az arrancar visszavedlette emberi alakját; bár zanpakutom szelleme felkészített erre, a látvány felér ezer szóval. Az ott… én voltam. Vagyis nem egészen én. Az arca, a testalkata, a magassága, a frizurája megegyezett az enyémmel. A tartása viszont olyan, mint a sötét énemé. S a szemei… csak neki süt ekkora arrogancia a tekintetéből. És téboly, ami mellett az enyém eltörpül. Bár lehet, ő mást gondol erről a témáról.
Rezzenéstelen arccal uszítom rá a több száz pókot, míg ő döbbenten figyeli ténykedésem. Nem gondolta volna, hogy máris ilyen szintre fejlődök, miután megszabadulok tőle. Talán mégis jobb nekem nélküle. És most akarok végezni vele, még mielőtt valami nagyobb gondot okozna nekem létezése. Hiszen ha egy shinigami találkozik vele, jogosan feltételezhetik rólam, hogy áruló vagyok, holott nem ez az igazság! S hogy hogyan is történt meg eme baleset? Persze, majd ezt is ki kell deríteni.
Egy rikító, lila színű pók mászik fel Eras – persze az új nevét nem ismerem – ruháján, hogy a nyakába fúrja magát, onnan pedig az agyába jusson. Érdekes módon tudom jól, hogy most mi fog történni. És egy cseppnyi bűntudatot sem érzek.
Az elmém összekapcsolódik az övével, és arra kényszerítem, hogy úgy mozogjon, ahogyan én akarom, hogy megtegye. Csupán egy karlendítés és egy hatalmas vágás… Nehéz képesség, és nem lesz könnyű elsajátítani. De nem fogok sajnálatot érezni iránta. Utálhat, ha akar, de nem én voltam az, aki rossz útra tévedett. Ő választotta az arrancarokat, nem én. És nem hagyom, hogy emiatt kockáztassa az életemet, ami éppen csak kezdene rendbe jönni.
Ekkor történik meg a baleset. Eras védekezik a technika ellen; hamar rájövök, hogy képes a gondolataimba férkőzni, és akár uralni a testemet is. Az egészből végül az lesz, hogy a földön terülök el, ájultan – emlékeim róla pedig a homályba vesznek. Emlékszem, hogy miért jöttem el erre a gyártelepre, meg arra is, hogy valami pókszerű izével küzdöttem, és szert tettem a bankai képességre. De az arrancar kilétéről minden emlékemnek nyoma veszik. Vajon mennyire fogja befolyásolni a hátralévő életem? És vajon… sikerül-e egyszer végleg legyőznöm? Az új fegyver fontos kulcsa lehet a következő harcunknak. Ezzel talán még esélyem is lenne, ugye?

I lie alone
The fog surrounds me and I know that it’s not right
I must escape this awful state of night
The noise completes the pictures in my head
You learn you must surrender


(Chiasm – Surrender)

_______________________________________________________________________

Bankai neve: Kumohime (Pókhercegnő)
Kinézet: link
Ruha: link (körmök nélkül, kapucnival... vagy valami hasonló xD)
Típus: mágia
Képességek:
  • A parancsszó elhangzása után több ezer kicsi pók indul el az ellenfél felé. A mérgük gyenge hallucinogént tartalmaz, azonban több csípés esetén erőteljesen növekszik a hatása. Hangok és színek elmosódásával és ájulással jár a mérgük. A csípések nyoma nagy, duzzadt és piros marad, a csípések viszketéssel járnak. Könnyen átrágnak több anyagot, akár a fémet is.
  • Van egyetlen egy pók, ami rikító lila színnel rendelkezik. Ez elvegyülve a többi között igyekszik a célpont felé, és a nyakánál belefúrja magát az ellenfél testébe. Onnan az agyába jut és egyfajta összeköttetést biztosít Verashu és az ellenfél között. Ezáltal Verashu képes egyetlen egy gondolatot elültetni az ellenfél fejében, aki azt bármi áron, de megteszi. Az olyan "parancsok", mint a "halj meg" vagy az "aludj" nem működnek (ugyanis ezt az ember nem tudatosan teszi), viszont az már működik, hogy "vágd le a karod".
  • Sebessége a 4-szeresére nő, míg ebben a formában van. Körülötte ugyanaz a színes, vibráló aura figyelhető meg, mint ami a shikai alakjában is a kardja körül.
Vissza az elejére Go down
Shihouin Yoruichi
Admin
Admin
Shihouin Yoruichi

nő
Sagittarius Horse
Hozzászólások száma : 807
Age : 33
Tartózkodási hely : A semmi közepétől, picit balra ;)
Registration date : 2008. Sep. 05.
Hírnév : 114

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptyCsüt. Jan. 07, 2010 7:50 pm

Vera... Surprised *nem tud mit mondani, de azért próbálkozik* Sok volt benne a pók... azonban ettől függetlenül elfogadom a pályázatot. Razz Nagyon jó lett, Gratulálok! :3
Vissza az elejére Go down
https://bleachszerpjatek.hungarianforum.com
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
Tamachi Rei

nő
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 34
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
Verashu Suwun pályázatai Cl0te25250/30000Verashu Suwun pályázatai 29y5sib  (25250/30000)

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptySzer. Aug. 04, 2010 2:28 pm

Kapitányi pályázat
Verashu Suwun a 2. osztag szolgálatában

*Személy szerint azt vallom, hogy ha valakinek megadatott az erő, hogy shinigamivá válhasson, akkor tényleg mindent meg kell tennie azért, hogy a lehető legjobbat kihozza magából. A képességek fejleszthetőek, s szerintem teljesen természetes, hogy az ember ahelyett, hogy megragad egy szinten, mindent megtesz azért, hogy erősebbé, jobbá, értékesebbé váljon. Nem a társadalom elvárásaiért, nem parancsoknak való megfelelésért, s nem is a hatalomért vagy a tiszteletért. Saját magáért. Lévén az akadémia elvégzése után életem a Gotei 13 védelmére esküdtem, még inkább kötelességem minden erőmet arra fordítani, hogy jobb hellyé változtassam ezt a világot. Nem áltatom magam azzal a hittel, hogy itt minden szép és tökéletes, s nem, mi, halálistenek közel sem vagyunk olyan szentek, mint amilyennek próbáljuk beállítani magunkat. Talán sokakhoz képest valóban csak egy tapasztalatlan és naiv kislány vagyok; bár megéltem már egyet s mást, életemben pedig ugyanúgy megjelent a gyötrelem is a felhőtlen pillanatokat beárnyékolva, ám nem éltem le több száz évet, mint egyesek, valamint nem vittem véghez olyan hőstetteket sem, amiket évek múltán is emlegetnének; inkább meghúzódtam a háttérben, és a számomra kijelölt feladatokat szó nélkül teljesítettem. Mindig is igyekeztem a maximumot adni, és képességeimnek megfelelően a lehető legjobban teljesíteni. Magamért, és persze az árnyoldalaktól koránt sem mentes Soul Society-ért.
Azonban előfordul, hogy az ember tisztában van azzal, hogy a mostaniaknál sokkal nagyobb súlyú feladatokat is képes ellátni; minden képessége megvan rá, ám pusztán a felelősségtől való félelemből mégsem terheli le magát még jobban. Egyesek talán gyávaságnak is nevezhetik, mások talán sokkal megértőbben közelítenek az adott személy felé, hisz ők maguk is átérzik, vagy csupán valamivel empatikusabbak az átlag embernél. Aztán az ember elgondolkozik azon, hogy vajon valóban képes lenne-e vállalni egy nagyobb feladatot, mennyire érné meg neki, s a környezete hogyan reagálna egy ekkora változáshoz. Igazából én magam sem tudok magyarázatot adni arra, hogy miért tartottam titokban, hogy jelentkeztem a főkapitánynál az alkalmassági vizsgára. Hiába imádom a kapitányom, valahogy mégsem tartozik azok közé, akiknek tényleg mindent elmondok. Bár életem néhány sötét s igazán kellemetlen titkát is ismeri, tény, hogy ezeket nem önszántamból meséltem el neki, hanem csak mert rá voltam kényszerülve, nem volt más választásom. Kai reakciójától pedig egyszerűen túlságosan tartok, úgy értem… Van elég gondja így is, kapcsolatunk pedig éppen csak kezd helyreigazodni, nem szeretném máris a vizeket háborgatni, hiszen még le se nyugodtak… Apró figyelmetlenségből mindkettőnk élete alaposan felfordult, pedig egyikünk sem kívánta ezt a helyzetet. Valami kisebb csoda által tényleg alig látszik valami abból, hogy várandós vagyok, és a reggeli rosszullétek sem olyan súlyosak, mint amilyennek mások beállítják. Nem így terveztem az életem, s szívesen vártunk volna mindketten a gyermekáldással még egy-két évszázadot, a gyermek elvetésének az ötlete viszont még csak meg sem fordult a fejemben. Talán tényleg itt az ideje felnőni. Megszoktam már, hogy a dolgok sohasem úgy alakulnak, ahogyan szeretném. Már mások a motivációim, mint mondjuk pár évvel ezelőtt. Hiszen valami mégis ott motoszkál a gondolataim között, befészkelte magát a tudatalattimba, s onnan pumpálja felém a lassan, de biztosan tudatossá váló információkat, s egy elérhetetlennek tűnő, boldog képet vetít elém. Hiszen Kai kitart mellettem, nem dob félre, mintha egy használt rongy lennék, nem taszít el magától, s nem vágja a fejemhez, hogy az én hibám. Képes vagyok bízni benne és elhinni, hogy nem fog lecserélni valami újabb Sakurára. Ebbe az apró reménysugárba belekapaszkodva pedig képes voltam felmászni a szakadék széléről, s még a hülye betegségemből is igyekszem kilábalni. Persze nap mint nap előtör rettegésem Erassal kapcsolatban, hiszen valaha az én részem volt, s amikor alkalmat talált arra, hogy befészkelje magát a tudatomba, ismét átéreztem a személyiségét. Sötétebb lett, kegyetlenebb, és félek attól, hogy valóban képes lenne ártani a megszületendő utódnak. Ha valaha is hozzányúlna, valószínűleg az lenne az utolsó csepp a pohárban. Hiszen ő tényleg nem tehet semmiről. Egyedül én vagyok a hibás mindenért.
Tudom, tudom, ha Kai itt lenne a fejemben, most bizonyára alaposan lecseszne, amiért megint rossz a gondolkodásmódom, s ismét önmagam hibáztatom. Valahol mondjuk tényleg igaza van, s ha valóban nagyobb feladatokat akarok vállalni a mostani olvas-jegyzetel-újraolvas-aláír-pecsétel-továbbküld kombónál, akkor talán tényleg itt az ideje befejeznem az önsajnáltatást. Talán a legnagyobb hibáim egyike, hogy túl gyakran támaszkodok másokra. Hiszen eddig mindig ott volt valaki, aki kimentett a csávából. Valaki, aki egyfajta apafigurává nőtte ki magát a szememben. Terelgetett az élet útján, kisegített, ha bajban voltam, megnyugtatott, amikor a hangok újabb ésszerűtlen cselekedetekre akartak sarkallni, s önbizalmat táplált belém, amikor ismét beleestem abba a hibába, hogy önmagam hibáztattam. Mindez szép és jó, azonban bármikor eljöhet az a pillanat, amikor nem szorítkozhatok mások jóindulatára és bizalmára. Eljöhet az a pillanat, amikor egyes egyedül leszek, és a saját erőm lesz az egyetlen, amit magam védelmére fordíthatok.
Nem fogom ölbe tett kezekkel megvárni, míg eljön ez a pillanat, és jól átgondoltam a dolgot, amikor elküldtem a jelentkezésem az alkalmassági vizsgára. Tudtam, hogy azért beletelhet néhány napba, míg megszervezik az egészet odafent, hiszen erre a napra néhány kapitány jelenlétét biztosítani kell – a hagyományok ugyanis megkövetelik, hogy a vizsgát három osztag vezetője előtt tegyem meg. Talán gerinctelenség tőlem, hogy a saját kapitányomnak sem szóltam arról, hogy mire készülök; nem akarom, hogy azt higgye, hogy utálom a 10. osztagot, ugyanis tényleg nem erről van szó, s a taichout pedig az egyik legfontosabb személynek tartom az életemben, hisz minden hibája ellenére láthatóan igyekszik jobb hellyé változtatni Seireitei-t, és engem sem vágott ki az első munkanapomkor, amikor meglátott egy bögrével beszélgetni. Azonban nem foglalkozhatok örök életemben az akták rendszerezésével, és a mosolygós recepciós néni szerepét is bizonyára megannyi más képzett shinigami is el tudná végezni. Persze már előre elkészítettem egy szép listát néhány tiszt nevével még más osztagokból is, akiket személy szerint alkalmasnak találok a tisztségre. Gyanítom, ha csak egyszerűen a szokásos papírlapok közé helyezném, a taichou tekintete egyszerűen elsiklana felette és észre se venné őket, így majd személyesen adom át neki, amikor a legközelebb találkozunk. Igencsak sok mondanivalóm lesz a számára… Többek között az, hogy miért döntöttem úgy, hogy élek az erőm által biztosított jogommal és megkockáztatom azt, amit ilyen sokáig nem mertem. Valamint ha valakinek, akkor neki minél hamarabb szeretném közölni a nagy hírt, amit Kai-al még nem sok emberrel osztottunk meg. Egyszerűen nem vagyunk az a típus, akik vidámságtól repeső szívvel kürtölnék világgá minden örömünk, s ha kapcsolatunk valahol megsérül, azt is inkább csak magunknak tartogatjuk meg és próbáljuk feldolgozni azt, ami esetleg ártóan ért minket. Na jó, azért ami engem illet, valamennyire hajlamos vagyok arra, hogy ha egyszerűen túl sok mindent kell magamban tartanom, akkor egyszerűen keresek egy személyt, akire rázúdíthatom mindazt, ami történt velem, és ami igazán foglalkoztat. Legalábbis egy részét… Hiszen egy kicsiny, sötét szeletet mindig is szerettem megtartani magamnak. Valamit, ami nem tartozik senki másra, valamit, amiről senki más nem tud. Valami, ami csak rám és másik énemre tartozik, és senki másnak nincs joga beleszólni. És ez a valami, ez a megfoghatatlan, megnevezhetetlen része valós önmagamnak, melyet még tudatom sem képes feldolgozni, időnként képes annyira eluralkodni rajtam, hogy igazából én magam se értsem, mi történik velem. Hiszen nem szükséges értenem, mert tudom, hogy csak jót akarnak nekem. Egyszerűen engedem, hogy a tudatom elcsendesedjen és átadja a helyét ennek a mély, kavargó, sötét tébolynak, ezáltal olyan erőt biztosítva számomra, amihez foghatót senki még csak álmodni sem mer magának.
Az iratokkal mint mindig, most is még időben végzek, bár talán kicsit mintha kapkodtam volna, hisz némi idegességgel keveredett izgalom mégiscsak dúlt bennem, ha az előttem álló kihívásra gondoltam. A szokásos munkaidőm vége előtt hagyom el az irodát, hiszen nem késhetek, s nem engedhetem meg, hogy ezáltal a lehető legrosszabb benyomást tegyem meg magamról. A hadnagyi karszalag pedig hagyom, hadd pihenjen az asztalon… Talán többé nem is lesz rá szükségem. Biztos vagyok benne, hogy a taichou megtalálja azt, aki helyettem is képes elvégezni az osztag teendőit.
Kicsit idegesen babrálok ujjaimmal, s önkéntelenül is izgatottá válok. Nem olyan egyszerű azt mutatni a külvilág számára, hogy minden rendben van, főleg, ha igazából egyáltalán nincs semmi se rendben. A helyzet mégis valamiféle mosolyt csal az arcomra, hiszen a megjelent kapitányokat a főkapitányt leszámítva személyesen is volt alkalmam megismerni. Nem mintha annyira ismerném Hanae taichout és Mitsu taichout, azonban nem ezt a hivatalos, „kapitányi” oldalukat ismertem meg találkozásaink során. Akane taichou azért némiképp kivételt képez, hiszen őt egy küldetésen ismertem meg, nem pedig akkor, amikor épp egy leánybúcsún kellett menekülnöm, hogy még véletlenül se lássam annak az undorító, és legfőképpen nem-Kai chippandale fiúnak a… szóval értitek, mit, és minden bizonnyal nem fog a legkellemesebb emlékeim közé tartozni, ahogyan egy undorítóan kiizmosított, kenőcsöktől csillogó bőrű, Colgate reklámba illő vigyorú pasas egy színpadon rázza magát, mert nem. >.> Különben is, egyetlen olyan hímnemű lény van, akire kíváncsi vagyok meztelenül is, és ezt ő is nagyon jól tudja, és legalább nem kell hisztérikusan sikongatnom meg a pénzem lóbálnom ahhoz, hogy közel jöjjön hozzám.
Na mindegy is, nem életem legsokkolóbb élményéről akartam beszélni, különben is sikerült egymásra találnunk Hanae taichouval, aki úgy tűnik, hogy szintén nem élvezte az előadást. Szóval, igazából őt sem kapitányként ismertem meg, ahogyan Mitsu taichout is magánemberként sikerült az ismerőseim közé bejegyeznem, igaz, már megtapasztaltam azt az oldalát, amikor kapitányként cselekszik. Ahogyan ő is látta azt a részem, amit nem kifejezetten szeretek megmutatni másoknak, azonban akkor és ott nem volt más választásom. Hiszen ott voltam, amikor a 2. osztag ex-kapitánya megölt annyi tisztet, s kis híján a hadnagyával is végzett. Ha nem szólok közbe és nem áldozom fel az értelmetlen titoktartásom, akkor bizonyára a dolgok még rosszabb fordulatot is vehettek volna. Bár sokat segített, hogy se Mitsu taichou, se Kotomi fuku-taichou nem kérdezett, de szerintem éppen volt nekik elég bajuk nélkülem is. Egy kapitány elvesztése olyan űrt hagy az osztag, de még a többi kapitány életében is, amit nem lehet betölteni. Bár a pozíciót átveheti más, és ha valóban képes képviselni az osztag által szolgált érdekeket, némiképp csillapíthatja a fájdalmat, ám el nem tüntetheti azt, hiszen az emlékek megmaradnak. Ehelyett új példaképpé kell kinőnie magát, megfelelő mintát kell mutatnia, amit az osztag tagjai képesek elfogadni és valóban büszkék lehetnek rá.
Egy félénk mosolyt küldök Mitsu taichou felé, aki egy vidám integetést követően állt le fárasztani Akane taichout. Legalábbis innen úgy látom, hogy Akane taichou nem igazán örül Mitsu taichou társaságának. Mondjuk ők tudják, nem rám tartozik.
A formális bemutatkozásom egy meghajlással erősítem meg, majd végighallgatom a többi hivatalos szöveget, miszerint miért is gyűltünk itt össze.
A főkapitány önmaga áll ki ellenem, habár komoly harcról itt szó se lesz; csupán a bankai-om alkalmazását kell bemutatnom ezáltal bizonyítva, hogy rendelkezek a megfelelő képességekkel. Így aztán a „küzdelmünk” eleje inkább csak afféle bemelegítő gyakorlatokból áll, legalábbis se én, se Aruya tábornok láthatóan nem adunk bele mindent, s a különösebb erőfeszítéseket elég egyértelműen mellékeljük. Az egész olyan, mintha egy táncot lejtenénk, ahol mindketten arra figyelünk, hogy nehogy rálépjünk a másik lábára. Az energiámat egyértelműen későbbre halasztom, bár ahogyan fokozódnak lépéseink, úgy emelkedik a veszélyfaktor is.
S végül harcunk elérkezett arra a pontra, amikor már megengedhetőnek találtam a második szint feloldását. Ruházatom a szokott módon megváltozik, csuklyám alól pedig most is kikandikál egy szőke hajtincs, ahogyan a póksereg is elözönli a termet. Remélem, hogy Mitsu taichouék nem fognak rá furcsán reagálni, pedig én már egészen megbarátkoztam velük, végül is ők is a fegyverem része.
Aruya taichout csupán néhány csípés képes elérni, ám mindez bőven elég arra, hogy első kézből tapasztalja, mire vagyok képes. Lévén nálam magasabb lélekenergiával rendelkezik, a csípések okozta hallucinációk nem öltenek végzetes mértéket. Ám az aduászom egy, a többitől különböző színű ízeltlábú is Aruya főkapitány bőréhez volt képes férkőzni ezáltal megadva számomra azt az előnyt, hogy egyetlen egy parancs erejéig, de képes legyek irányítani. Nem mintha ezzel valóban ártani szeretnék, de… az alkalmassági vizsga végül is erről szól. Ám hirtelen, teljesen kizökkenve az összecsapás lendületéből egyáltalán nem jutott az eszembe egyetlen épkézláb parancs sem. Azt még sem kérhetem tőle, hogy vágja le a lábát, sem azt, hogy kukorékoljon… Elkeseredetten kutatok a fejemben valamiért, ami talán még sem olyan megalázó, de azért mégis példázza, hogy valójában milyen hatalomnak vagyok képes parancsolni. Ám az egyetlen, amit sikerül kihalásznom tudatalattim legelrejtettebb, legporosabb zugából, hát, talán még sem éppen ez volt a lehető legjobb megoldás…*
- Tíz darab fekvőtámasz… - *suttogom önkéntelenül is a szavakat, majd rémülten kapom a szám elé kezem, hiszen igazán nem gondoltam komolyan. Egy pillanatra némi pánik kerít hatalmába, s nem is tétovázok többet, zanpakutom magam mögött hagyva rohanok oda a szorgalmasan fekvőtámaszozó főkapitányhoz.*
- A-Aruya-soutaichou... Ne haragudjon… Tényleg ne… Véletlen volt… – *igyekszem felsegíteni a főkapitányt, s totális kétségbeeséssel pillantok rá Mitsura, hiszen ő mindig olyan magabiztos, biztosan, tudja, mi a teendő… Ám úgy tűnik, hogy csupán idő kell, míg zanpakutom hatása elmúlik, és bár a főkapitány igencsak szédeleg, végül képes visszatérni eredeti feladatához. Miután megbeszélték a dolgot a
komornyikkal (aki nem tudom, hogy mikor és hogy került ide, ráadásul Hanae, Akane és Mitsu taichou valamiért elég érdekesen néztek a soutaichoura, amikor ő a semmiből előkerült komornyikkal kezdett el csevegni), úgy döntöttek, hogy megfeleltem az elvárásoknak, így betölthetem a vaizarddá, így árulóvá vált Naraku ex-taichou megüresedett helyét a 2. osztagban.
Hogy milyen volt maga a kinevezés? Semmi extra… Nem rendeztek miattam hetedhét országra szóló ünnepet, valamint még csak az összes kapitány se tette a jelenlétét. Ez csak egy cím, nem kell belőle nagy ügyet csinálni, s nem értem, hogy egyesek miért ünnepeltetik magukat, csak mert egy fokkal feljebb jutottak a ranglétrán. Annak azért örültem, hogy legalább Kai megjelent, és valóban szükségem is volt a jelenlétére. Amikor a semmiből megjelent a taichou, csak hogy megnézze magának, kit is neveztek ki a 2. osztag új kapitányának, s ezzel a Titkos Mozgó Alakulat főparancsnokának, valahogy… Szóval másfajta reakcióra számítottam. Legalább egy kedves szóra, ha nem is gratulációra, akármire… Bármi jobb egy hangos ajtóbecsapásnál az elviharzását követően. Így még csak arra sem volt esélyem, hogy átadhassam neki a hadnagyi posztra érdemesnek tartott tisztek listáját; én biztos vagyok benne, hogy van köztük olyan, aki megfelel számára és az osztag elvárásainak is. Mindenképp még a napokban meg kell ejtenem egy találkozót vele. Nem lehet rám dühös emiatt, hisz lényegében semmi rosszat nem tettem ellene.
A csendes, visszafogott avatást követően még kicsit feszengve szedem be a gratulációkat attól a néhány jelenlévő kapitánytól; igazából azt se tudom, hogy áll rajtam a haori, és bizonyára nevetségesen festene, ha egyből egy tükör után kutatnék, csak hogy megigazíthassam magamon. Sőt, talán még a lábam sem ér le a földre a kapitányi székben, amilyen alacsonnyá sikerült nőnöm… Ám legalább a hírek úgyis gyorsan fognak terjedni, s én pedig biztosan mindent megteszek annak érdekében, hogy a Naraku után keletkezett káoszt némiképp helyrepofozhassam. Még ha állapotom miatt egy ideig valószínűleg teljesen harcképtelenné is válok, én akkor is bízok abban, hogy képes leszek megadni az osztagnak azt, amire szüksége van.*

Vissza az elejére Go down
Shihouin Yoruichi
Admin
Admin
Shihouin Yoruichi

nő
Sagittarius Horse
Hozzászólások száma : 807
Age : 33
Tartózkodási hely : A semmi közepétől, picit balra ;)
Registration date : 2008. Sep. 05.
Hírnév : 114

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptySzer. Aug. 04, 2010 8:38 pm

Nagyon szép pályázat, nem mondhatok rá semmi mást, minthogy elfogadom.

Gratulálok a kapitányi kinevezésedhez! ^^
Vissza az elejére Go down
https://bleachszerpjatek.hungarianforum.com
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
Tamachi Rei

nő
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 34
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
Verashu Suwun pályázatai Cl0te25250/30000Verashu Suwun pályázatai 29y5sib  (25250/30000)

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptySzer. Nov. 30, 2011 4:18 am

Pályázat témája: shunko

Admini engedély
Vételár
Képzettségszint
Onmitsukidou tagság
Pályázat

Mi is az Onmitsukidou? Összetartás? Bajtársiasság? Vagy inkább törvénytisztelet, szigor és hagyományhűség? Tény, nem vagyunk igazából azok a karót nyelt katonák, mint aminek általában megpróbálnak látni, mégis, egy jó Onmitsukidous követi a szabályokat, tiszteli a törvényt és tovább örökíti a hagyományokat, s ha a törvény és a barátod között kell választanod, inkább a törvényeket választod. A hagyományok pedig szólhatnak bármiről, de tényleg bármiről. Akár az egyedül Onmitsukidou tagok által ismert harci formákból, vagy épp a sütik elkészítéséről és/vagy megevéséről legyen szó. Mert mi még az utóbbiból is hagyományt teremtettünk, még ha nem is kapcsolódik szorosan az osztag feladatköréhez, hanem csak egy jópofa plusz, amivel egy kis örömet okozunk egymásnak, és persze saját magunknak. Ugyan kétségtelenül a Gotei legfegyelmezettebb osztaga vagyunk – bele se merek gondolni abba, amit Shiroichi-kun művelt régi divíziómmal - , az élet néhány apró örömétől nem fosztjuk meg magunkat, az állandó edzéseknek köszönhetően pedig azt a keveset is könnyedén ledolgozzuk, ami a sok cukor miatt lerakódik bennünk.
De mindegy is. Lényegtelen. Jelenleg egy másik hagyomány az, amire a hangsúlyt fektetném. Egy olyan hagyomány, amely szinte már kapitányról kapitányra öröklődik, leszámítva persze, hogy amennyire én tudom, közvetlen elődeimnek nem sikerült elsajátítaniuk ezt a harcstílust. Így hát mélyebbre kellett tekintenem az Onmitsukidou feljegyzett történetében, amit a Shihouin főnemesi ház szolgáltatott számomra.
Eme feljegyzéseket aznap tulajdonítottam el, amikor kineveztek kapitánnyá; szükségem volt arra, hogy mélyre ássam tudásom a múlttal kapcsolatban. A leginkább pedig az a technika keltette fel a figyelmem, amit shunko néven említettek meg. Akkoriban voltam terhes Miyokoval, így természetesen nem kezdtem bele egyből a gyakorlatozásba. Elegendő információ híján pedig nem is lettem volna rá képes. Azonban időm volt, a shinigami pedig holtáig tanul, így belekezdhettem az alapos kutatásba, főleg leírásokra a mechanizmusáról, amíg gyermekemmel voltam várandós.
Idővel, miután már mindent elolvastam, amit csak megtalálhattam róla, valamint Miyoko is világra jött, végre elkezdhettem a gyakorlatba is átültetni mindazt, amit elméleti szinten már magamévá tettem. Segítség híján magamra voltam utalva, valamint mindig gondosan ügyeltem arra, hogy senki se zavarjon meg edzéseim közben. Persze volt egy alkalom, amikor Rosa-chan váratlanul megjelent az edzőteremben az egyik éjjel, síró szemekkel, teljesen felzaklatva magát. Akkoriban még az osztagom tagja volt, s még nem jöttem rá, hogyan koncentráljam megfelelően a reiatsumat. De ez már elég régen volt, és a tanulási folyamat szempontjából azt hiszem, nincs is lényege.
Az első problémát persze a kidouk okozták. Bevallom őszintén, az Akadémián nem mutattam belőle jelentős tehetséget, bár nem is lettek rossz eredményeim. Csupán több időre volt szükségem arra, hogy elsajátítsam azt, ami másnak néhány óra alatt megvolt.
Az első gyakorlatozásom kifejezetten sikertelenül végződött. Addig tökéletesen értettem, hogy koncentráljak lélekenergiát a végtagjaim köré, azonban azt nem tudtam, pontosan milyet. Az Akadémián inkább csak azt tanították meg, hogyan idézzünk meg egy-egy kidout… s én csak egy olyan kidout ismerek, amivel képes lehetek egy ütést kellően felerősíteni. Így újra és újra kezem köré idéztem a Kotukan Kou nevű technikát, s néhány profi hakuda fogást gyakoroltam a célpontként használt bábun. Minderről akkor még nem tudtam, hogy nem lesz jó, még ha akkor elégedett is voltam azzal az egyre növekvő erővel, amit ki tudtam fejteni. A shunko mechanikája ugyan bizonyos apróságokban hasonlít eme kidou használatához, ez valójában még igencsak kevés.
Erre sajnos csak hosszú hónapokkal később jöttem rá, amire egy akadémista kidou gyakorlása vezetett rá. Hiába minden igyekezetem, nem teljesen értettem a dolgot a reiatsu kezelésével kapcsolatban, azonban ekkor kezdtem megérteni, miről lehet szó. Ugyan csupán egy véletlennek köszönhető, hogy a kidou edzése előtti felkészülési időben önkéntelenül is reiatsut koncentrált a végtagjaiba, az egész teljesen más volt, mint az a módszer, amit eddig gyakorolt. A reiatsu ugyan nem kapott látványos formát, én mégis tisztán kivettem a különbségeket. Így elhatároztam, hogy attól a ponttól így gyakorolom azt.
Hosszú hónapoknak kellett eltelnie ahhoz, amíg sikerült többé-kevésbé megtanulnom, hogyan is erősítsem fel a technika alkalmazásával ütéseimet. Nem szándékoztam ténylegesen titkolni azt, amit gyakorlok, azonban ezen magas szintű technika kontrollálása ezen a szinten még rengeteg koncentrációba került nekem, valamint nem tudtam, ki ellen is gyakorolhatnám, hiszen Kotomit semmiképpen nem akartam belekeverni ebbe, még ha ő lenne talán az egyetlen is, aki felvenné velem a versenyt. Mégis, valamiért mégis úgy éreztem, hogy nem egy hozzám hasonló szintű hakuda használóra, hanem egy kidou mesterre van szükségem. A fejemben pedig egyetlen személy arca lebegett, aki bizonyára képes lesz megtanítani nekem a megtaníthatatlant. Azt hiszem, ő azon kevés személyek egyike is egyben, akiket barátomnak is nevezhetek, hisz bár tudom, hogy sokan kedvelnek, kevesen vannak, akik úgy tényleg, igazán közel állnak hozzám. Én kedvelem Kagami-sant, a rideg maszk mögött törékeny lélek lapul. Csak ezt senki sem látja. Megeshet, még ő maga sem.
A pokollepke üzenete semmi konkrétat nem mondott leszámítva azt az egy apróságot, hogy egy kidou edzésről lenne szó, amit szeretném, ha megtartana nekem. Ha tudtam volna, hogy emiatt egy nemesi gyűlésről való megjelenést is visszautasít, bizonyára ragaszkodtam volna egy másik időponthoz, ám erről nem értesített, amikor belépett két Onmitsukidou tiszt kíséretében az osztag edzőtermébe. Üdvözlésem és a kísérő tisztek teremelhagyása után el is regélem neki, hogy mi is az, ami miatt pontosan szükségem van rá. Röviden felvázolom a technika mibenlétét, miszerint a kidou és a hakuda kombinálásával kísérletezek, hogy még hatékonyabbá váljék harcstílusom. Természetesen gondoskodtam az edzőterem biztosításáról, s arról, hogy senki se zavarjon meg minket; bizalmas ügy bizalmas edzést igényel.
Elmondtam számára, hogy hol érzem a problémát, és azt is, hogy nem tudom, hogyan javítsak rajta. A reiatsu keringésével attól félek, még mindig gondjaim vannak, több az energiaveszteség, mint az, amit hasznosítok is. Kérésére szemléltettem is a technikát, ehhez pedig a szokásos gyakorlóbábuk nem alkalmasak, inkább egy kisebb szikla felé irányítottam a figyelmét. Néhány másodpercre lehunytam szemeim, és az energia keringésére koncentráltam. Négyütemű légzésemmel biztosítottam saját nyugalmam is, ez mindig segít koncentrálni. Hamarosan látható formát is öltött a vállaimtól az ujjaim hegyéig áramló, lilás energia, majd könnyed, finom lepelként fátyolozta be egész testem. Egyenruhám ujjai felszakadtak, a reiatsu pedig még bőröm is felsértette kissé. Amikor végül úgy éreztem, elég, jobb kezem ökölbe szorítottam, és egy egyenes ütést mértem a szikla közepére, ami ezután apró, szinte már homokszemcséjű kavicsokká omlott. A levegőben szálló törmelékek ellen Kagami taichou automatikusan megidézett egy kidou pajzsot, hogy őt magát ne sértsék fel, s amikor a morzsalék leülepedett, magyarázásba kezdett.
- A démon mágia keringetése a test körül. Bár jó magam nem ismerem ezt a technikát, érzékeltem a technikájával kapcsolatos hibát. Úgy vélem, hogy az ön által megidézett technikának nincs meg a centrálja. – szemléltetésként tenyerét felfelé tartva idéz meg egy villámgömböt. - Ha közelebbről megnézi eme kidout, az elektromosság kering egy gömbben, kering egy adott pont körül. A démonmágia legnagyobb törvényszerűsége az alak, vagy az alaktalanság központja. Egy adott pont, melynél a lélekenergia sűrűbb a technika felületén. Tehát ha ön megidézi a hadou 88-as kidout, annak a centrálja a lézersugár legbelső szála, vagy egy shakkahou belső pontja, amiből energia robbanhat fel irányításra. - megszűnteti a kidout. - Úgy vélem, a shunko technikának nem más a központja, mint az ön felkar és alkar, valamint a hát felső része. Ugye jól sejtem, hogy ezeken a pontokon szakadt fel a viselete? - megtesz egy lépést előre, hogy megvizsgálhassa. - Az ön megidézésénél amit észrevettem első soron, hogy a saját viselete akadályozza meg abban, hogy megfelelően alkalmazza a technikát. A keringetett pajzs - nevezzünk most ennek - nem a megfelelő időben robbant fel, nem volt ideje a testét rendesen körbe vonni, mert már a megidézésnél akadályba ütközött. Mindazonáltal a technika komplexe pontosan ebből fakad. A reiatsu megoszlatásából. Elsőre úgy tűnhet, mintha egy tömör reiatsu hullámot kéne keringetni a test felszínén, de ahogy sejthetem, szerintem itt pontosan az a lényeg, hogy legalább háromfelé kell koncentrálni a technikát annak érdekében, hogy a kicsapó lélekenergia ne legyen égető, vagy esetlegesen robbanásveszélyes. – Némi szünetet tartott, hogy elraktározhassam magamban az információk sokaságát. Ugyanis az volt bőven, azonban én már rég nem egy zöldfülű, akadémiai tanuló vagyok, aki ne lenne képes befogadni egy ilyen tömör információhalmazt. Már kezdtem kapizsgálni a dolgot, de megerősítésre, vagy éppen egy tanácsra volt szükségem azt illetően, hogyan tökéletesíthetném a technikát. Mert egy dolog ismerni a hibáid, és más dolog tudni, hogyan szabadulj meg tőlük. Néha pedig az egyén kevés ahhoz, hogy ezt felismerje.
- Most figyeljen rám, Suwun taichou. A bal kezéből feltörő mágia löketet jobb irányba, míg a jobb oldalit bal irányba sulykolja. A harmadik koncentrálási pont szolgáljon a kiegyenlítésnek. Ezáltal úgy vélem, olyan egymással ellentétes, de kiegyenlítődő energiát lesz képes szabályos módon felszabadítani, mi által sokkal nagyobb fokokat érhet el a technika kivitelezésében. – látott el a számomra fontos tanácsokkal, bár elsőre kicsit érdekesen pillantottam rá, nekem valahogy abszurdnak tűnt, hogy az energiát ellentétes irányba irányítsam. Mégis nekiálltam egy biccentés kíséretében a gyakorlásnak; miután gondolatban levizualizáltam magamban az egészet. Így hát miután alapállásba helyezkedtem, ismét reiatsut koncentráltam a testem köré, ám ezúttal megfogadva azt a javaslatot, amit a kapitánytól kaptam. Eleinte kifejezetten nehéz volt ellentétes irányba terelni az energiát, a megszokás ugyebár, sőt, egy blokkot is éreztem valahol a vállamnál, ahogyan a reiatsut az ellenkező irányba igyekszem áttolni, ám végül átszakad az a bizonyos gát, s tényleg mintha sokkal több erőt tudtam volna felszabadítani így. Még engem is meglepett a dolog, sokkal másabb volt az egész. Szokatlanabb, ám hatékonyabb.
- Jól sejtem, ha ön egy másik technikát is kevert ebbe a shunkoba? – tett fel számomra egy újabb kérdést, mire elcsodálkozva pillantottam vissza rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén észreveszi azt, hiszen még nem volt alkalmam megmutatni azt. Arcomon egy mosoly terült szét, s biccentettem egyet igazának.
- Ó, valóban. Surprised De inkább tartsunk egy bemutatót. Próbáljon eltalálni egy hadouval. – jeleztem számára kívánalmam, néhány másodperc múlva pedig felém is lőtt egy byakurait. Időben kapcsoltam a támadásra, a nehézséget inkább az okozta, hogy a megfelelő mennyiségű energiával válaszoljak számára. Egy egyenes ütéssel semlegesítettem a kidout, a körülöttem lévő reiatsu pedig kicsit másfajta érzést kelthetett. Kezem éppen csak megperzselődött a byakurai hatására ott, ahol hozzáértem, a sérülés minimális volt.
- Melyik kidout keveri a technikájába? – pillantott a szemeimbe; bizonyára még ezzel sem találkozott ezelőtt.
- A neve hanki. Az akadémián nem tanítják, így hát magamnak kellett rájönnöm, hogy működik. A lényege, hogy pont ugyanakkora szellemi erőt koncentrálok, másrészt pedig éppen ellentétes pólusú energiával dolgozom, hogy semlegesítsek egy kidout. – válaszoltam szokásos mosolyommal zárva azt. A reiatsu keringetését még nem hagytam abba. Egészen más volt akkor. Éreztem, hogy jelenleg sokkal kevesebb energiát pazaroltam el feleslegesen, hogy tovább tarthassam fenn a technikát.
- Akkor azt mondom, kapitány, hogy eme technikát csupán a kéz azon felületén lesz képes alkalmazni, amelyre éppen koncentrálni szeretne. Ugyebár a pajzstechnikák lényege az elutasítás. Én magam nehezen képzelem el, hogy egy elutasító technikát az egész test felületén lehetne alkalmazni. Ajánlanám a kézre való koncentrálást, mikor alkalmazni szeretné. Gyakoroljunk. – fejezte be a magyarázást, és idézett meg egy újabb byakurait. Megfogadtam az újabb tanácsot, s bár addig az egész testem köré irányítottam az ellenkező pólusú energiát, most egyedül ökleimet itattam át vele.
Egy darabig csupán byakurai-okkal gyakoroltunk, de ahogy egyre jobban ment nekem, úgy mentek felfelé a kidou számok. Nem figyeltem arra, hogy milyen számokat mond, csupán arra, hogy milyen energiát ereszt szabadjára, így pedig a néma idézéssel sem tudott becsapni. Ahogy egyre többet és többet gyakoroltunk, reiatsum egyre inkább csapolódott, hiszen a technika jelentősen felhasználta szellemi erőmet, azonban amint megéreztem Kagami taichou felől azt az eddigieknél nagyobb dózisú energiát, egyből felvettem egy alapállást a kidou elleni védekezéshez. Tudtam, hogy ez a kidou minden maradék erőmet felemészti majd, de inkább nem foglalkoztam vele. Csupán az volt a lényeg, hogy mindenképpen semlegesíteni tudjam a hamarosan felém irányuló hadou 88-at. Lábaim kicsit hátracsúsznak, hogy a kidou semmiképp se söpörhessen el, a villámokat pedig kinyújtott kezeimmel semlegesítettem, ezúttal véglegesen. Még mindig lett volna mit tanulni, de az utolsó támadás túl sok reiatsut emésztett fel, pihenésre volt szükségem.
- Hát akkor… – billentettem kissé oldalra a fejem, miután megszüntetve lélekenergiám keringését nekidőltem az egyik falnak. – Megkínálhatom egy kis sütivel? ^^

Vissza az elejére Go down
Soifon
Admin
Admin
Soifon

nő
Aquarius Goat
Hozzászólások száma : 488
Age : 44
Tartózkodási hely : Yoruichi-sama karjaiban *.*
Registration date : 2010. Dec. 23.
Hírnév : 24

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptySzer. Nov. 30, 2011 6:33 am

Üdv!

Tetszik, hogy megpróbáltál (megpróbáltatok) belemenni a shunko működésének elveibe a pályázat során, szerintem remekül sikerült ez a része. Jól illeszkedik abba, amit tudni lehet erről a technikáról, nem találtam benne hibát. Mivel az engedélyed és a szükséges képzettségeid megvannak, valamint maga a tanulási folyamat leírása is megfelelő, ezért ELFOGADOM a pályázatot. Gratulálok, shunko-használó lett, Suwun kapitány, méltó utódja Yoruichi-samának és nekem Neutral
Vissza az elejére Go down
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
Tamachi Rei

nő
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 34
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
Verashu Suwun pályázatai Cl0te25250/30000Verashu Suwun pályázatai 29y5sib  (25250/30000)

Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai EmptyCsüt. Jan. 23, 2014 10:24 am

In Memoriam
Verashu Suwun pályázatai 438-95
Verashu Suwun
2008-2014
A leveleket személyesen a 2. osztag új kapitánya, Verashu Suwun kijelölt utódja viszi el a címzett személyek részére. A néhány kiválasztottan kívül mindenki úgy hiszi, hogy Verashu Suwun, a 2. osztag kapitánya életét veszítette a harcban. A leveleket az ő tudomásuk szerint előre megírta arra az esetre, ha a halála bekövetkezne. Dátumozás nincs rajtuk, csupán aláírás, a legutolsót kivéve.


Kagami Ai részére
Elsőként azért ragadok pennát, hogy számodra mondhassam el a történteket. Ugyanis te vagy az egyetlen, akire képes vagyok rábízni legféltettebb, legfélelmetesebb titkaim. Illetve Masamune Raiden, akit egyszerűen nem tudok elérni.
Barátnőm voltál. Igaz barátnőm, amit köszönök. Mire ezt a levelet megkapod, én már talán nem leszek olyan állapotban, hogy képes lehessek a magam hangnemében beszélni veled, vagy bárki mással. Egész életemet azzal töltöttem ugyan, hogy elmém józanságát megtartottam. Éveket, évtizedeket harcoltam. Felismertem azonban, amikor a probléma túlnőtt rajtam, s immáron túl veszélyessé váltam nem csupán önmagam, s a Gotei, de családom számára is. Ironikus, hogy az a shinigami került az Onmitsukidou élére, aki a leginkább veszélyes a Gotei számára. Holott sosem volt szándékomban ártani, valóban ártani másoknak, amikor a senbankai szintet elértem, elérkezett az a pont, amikor már nem voltam képes irányítani azokat a szörnyetegeket, melyekkel mindeddig megküzdöttem.
Jól emlékszem arra a találkozásunkra, amikor elmesélted, hogy elérted a senbankait. Nos, ez nekem is sikerült, azonban ez az, ami a vesztemet is okozza. Inkább az enyémet, mint másokét. Ártottam ugyanis egy olyan lánynak, akinek semmi köze nem volt az egészhez. Csupán rosszkor volt rossz helyen. Zanpakutom ugyanis kegyetlen. Kegyetlenebb, kíméletlenebb, mint bármely gonosztevő vagy arrancar, akivel valaha is találkoztam. Nehezemre esett megérteni és elfogadni, hogy lelkem állítólagos másik fele éppen egy olyasvalaki, mint Kagami. Furcsa, a kardomat épp úgy hívják, mint téged. Talán ezáltal tartottál nekem tükröt, hogy rájöjjek bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban. Talán nem csak zanpakutom kegyetlen. A magam módján én is az vagyok. Azt hiszem, valamennyit ismersz harci stílusomból. Először a lelket kell eltiporni, és csak aztán a testet, ha biztos győzelmet akarsz.
Most egy olyan helyen vagyok, ahol senki sem fog megtalálni. Önként száműzettem magam, cserébe pedig százak, talán ezrek életét mentem meg vele. Ha bárki kérdezi, mondd azt, hogy elestem egy harcban, és életemet veszítettem. Mint barátnőmet, mint egyetlen bizalmasamat szeretnélek megkérni utolsó rendezetlen ügyeim intézésére.
Mint azt említettem, Masamune Raident egyszerűen képtelen vagyok elérni. Ugyan az osztag új kapitányát megkérdeztem róla, hogy tud-e bármit hollétéről, őszintén nemet felelt. Amennyiben sikerül vele találkoznod, kérlek, beszélj vele. Ismeri azt a bizonyos másik problémám. Egy arrancarról van szó, akit Eras Vanthornak hívnak. Pusztulnia kell. Bízok tudásodban, bízok képességeidben, ugyanakkor pedig benned, mint emberben, hogy abban az esetben, ha Raiden nem tudná ezt megtenni, te magad gondoskodj erről. Ha megtalálod, ő biztosan elmeséli neked, hogy ki ő pontosan.
Másik személy is akad, aki fenyegeti nem csupán a saját békém, de másokét is, őróla azonban csak zanpakutom segítségével sikerült információkat kinyernem. Rinaayának hívják, holléte, kiléte ismeretlen. Remélem, te többre jutsz vele, mint én magam. Én ugyanis be kell vallanom, elbuktam.
Remélem, megtalálod a személyes boldogságod. Én a sajátomat abban lelem, ha a terhek végre végérvényesen lekerülnek vállaimról. Túl gyenge vagyok hozzájuk, az én időm már lejárt. Ne feledd, hogy fantasztikus vagy.
Szerető öleléssel:
Verashu Suwun


Tamachi Yukezo részére
Üdvözletem!
Ugyan nem igazán ismerjük egymást, azonban tartozok egy vallomással. Tartozok az igazsággal, remélem, nem késtem el vele.
Chizuki Mayának született egy lánya, aki állítólagosan egy arrancartól van, azonban én ezt mindig is lehetetlennek tartottam. Sajnálom, hogy amikor Mayát abba a helyzetbe rángattam, ahová végül én is eljutok, kis híján a te lányodat is bántottam. Nem voltam képes megtenni, de azt hiszem, nem kellett sok hozzá.
Üdvözlettel:
Verashu Suwun


Nara Shiratori számára
Üdvözletem, Shiratori-san! ^.^
Sajnálom, hogy nem lehetek ott családjaink egyesítésén. Számomra elérkezett a nagy betűs Vég, pályám ezúttal véget ér. Kai bele fog betegedni. Nem fogja túlélni.
Ezúton neveznélek ki Matetsaku Miyoko és Chie Suwun gyámjának. Vigyázz gyermekemre, mintha a tiéd lenne.
U.i.: Köszönöm a süteményeket!
Verashu Suwun


Lányaimnak:
Ezt a levelet akkor kapjátok meg, ha a mami nem volt elég erős, és valamelyik bűnöző túl gonosz volt vele. Emlékezzetek arra, hogy a mami szeret titeket, és azért ment harcolni, hogy ti túléljétek.
Mami


Shihouin Ryouichi részére:
Üdvözletem!
Kérelmét a Keigunba való felvételére sajnálattal ismét el kell utasítanom, Ryouichi-san. Azonban ne adja fel! A kettőnk közt beszélt szerződést hivatalosítottam, s amint teljesíti a megbeszélt kritériumot, a Keigun tagja lehet.
További kellemes munkát céljának elérése érdekében!
Verashu Suwun


Shiroichi Anaonak:
Üdvözletem! ^.^
Nehezen tudtam elfeledni mindazt, amint Ön tett. Kis híján megölte a még meg nem született lányomat. Mivel azonban végül semmi baj nem esett, saját lelki békém érdekében szeretnék őszintén megbocsájtani magának. Sajnálatos módon már nem láthatom az ígért cseresznyefát, de gondoskodjon róla, hogy gyermekeim már csodálhatják a lehulló, rózsaszín szirmok varázsát. Szeretetből könnyebb növényt ápolni, mint félelemből vagy gyűlöletből ugyanis.
U.i.: Én is szeretem a citromos sütit. ^.^ Ajánlom Shiratori-taichou és Kotomi-chan süteményeit, igazán fantasztikusak.
Verashu Suwun


Sakai Kotominak:
Üdvözlet, Kotomi-san!
Remélem, nem bánod, hogy így szólítanak. Magunk között sosem bántam, ha tegeződünk, amíg nem hivatalos dolgokról volt szó.
Talán azon kevesek közé fogsz tartozni, akik tudni fogják, mi történt velem valójában. Kérésem, hogy ha valaki kérdezi, mondd azt, hogy életem vesztettem egy csatában.
Köszönöm a kedvességeket, a süteményeket, és a beszélgetéseket. Jó hadnagyom voltál. Találd meg boldogságodat!
Ölel: Verashu Suwun


Takagi Akira részére:
Üdvözletem!
Sajnálom, hogy a zanpakutom kegyetlen tréfát űzött veled. Gondoskodtam róla, hogy többé ne történjék ilyen.
V. S.

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




Verashu Suwun pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Verashu Suwun pályázatai   Verashu Suwun pályázatai Empty

Vissza az elejére Go down
 

Verashu Suwun pályázatai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Szabályzat és egyéb dolgok ::   :: Fórum élet :: Pályázatok-