Takagi Akira
9. Osztag
 Hozzászólások száma : 121
Age : 235
Registration date : 2013. Jul. 19.
Hírnév : 5
Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (13900/15000)
 |  Tárgy: Takagi Akira Kedd Júl. 23, 2013 1:58 am | |
| Jelszó: aai aia
~ Adatlap
Név: Takagi Akira
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1788.
Kor: 225
- Emberként: -
- Lélekként: 225
~ Előtörténet
Észak - Rukongai külső körzetében minden nap ugyanúgy telt. Unalmas, szürke napok, melyek monoton váltva egymást lettek egyhangúan keserű hetek, hónapok és évek. Ám, ha esélyt lát, a boldogság a nyomorúság talajában is képes kivirágozni. Két szépséges, életvidám virágot is hajtott zord vidék – boldogságukat a család – a nagypapa és a két testvér – jelentette. Hogy mindenkor és minden helyzetben ott voltak egymásnak. A nagyapa, egészen pici koruktól fogva igyekezett úgy nevelni a két lánykát, hogy a legnagyobb rosszban is képesek legyenek meglelni a jót. És ahogy tanulták, és ahogy mindig is tették, kinevették az életet, az bármivel is kínálta őket. Ám annak ellenére, hogy a lányok ilyen formán is elégedettek voltak a mindennapokkal, az öreg sokkal többet szánt nekik, mint az örökkévalóságig a nyomorban tengődni, napról napra csak túlélve, de sosem élve igazán. Sokat beszélt a testvéreknek a messzi falon túli világról, egy Seireitei nevű káprázatos helyről, csodás meséket szőtt minden este. Emberekről, kik elegáns uniformisban, fénylő katanákkal őrzik az ő álmukat, vigyázzák őket rusnya, gonosz szörnyektől, az életük árán is. A mesebeli, legendás hősök, a shinigamik. Szóltak regék nagy csatákról, gonoszabbnál gonoszabb rémekről, s a mesék végén mindig a shinigamik kerültek ki győztesen a történetből. Habár a nagypapa meséi csupán szóbeszéd útján terjedő pletykákból és mendemondákból kovácsolt, erősen kidekorált történetek voltak, hiszen ő maga is csak egyszer látott életében közelről shinigamit, az igazság mit sem számított. Egészen addig a napig, míg a lányok nagyapjuk elé nem álltak azzal, hogy éhséget éreznek. Az öreg a hír hallatán, örömkönnyekben törve ki ölelte magához - az akkor még az egészből mit sem értő testvéreket. A meghatottság és izgatottság első hullámának csillapodásával maga mellé ültette őket.
- Lányok, valamit tudnotok kell. A történetek, amiket nektek meséltem, nem csupán kitalált dolgok voltak, még ha nem is egészében úgy, ahogy azokat elmondtam. A falon túl, valóban ott van az a csodás hely, ahol a shinigamik élnek. Ti… - Mélyről feltörő, fáradt, lemondó sóhaj törte meg az öreg beszédét. A lányok összenéztek, nem értve mi történt a nagypapával, mitől tűnt most olyan öregnek és szomorúnak. Hosszú, feszült csendben ültek néhány percig, majd ismét a testvérekre tekintve elmosolyodott és folytatta.
- Nektek is ott lenne a helyetek. Seireiteben azok élhetnek, akik shinigamivá válnak. Ehhez először felvételizni kell a Lélektovábbképző Akadémiára, majd azt elvégezve válhat belőlük shinigami. Jelentkezni, csak bizonyos, kellő lélekenergiával rendelkezők tudnak. - Ismét elkomorult a nagypapa tekintete, újabb ráncok vésődtek idős arcára.
- Ennek a meglétének első és biztos jele, ha az ember éhséget érez.. - Nehézkesen botjára támaszkodva felállt a testvérek mellől, hátat fordítva nekik. Sokkal, sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint azelőtt bármikor.
- Ott jobb sorotok volna, lenne jövőtök. El kell mennetek, hogy belőletek is shinigami válhasson. - Súlyos csend ült a kopott kis viskó egyetlen szobájára, ahogy az öreg mondandója végeztén hagyta, hogy a lányok megemésszék a hallottakat. A néma percek ólomsúllyal vánszorogtak, majd hangos kacagás törte meg a hallgatást, ahogy a lányok egymásra nézve nevetni kezdtek. Kézen fogva léptek nagyapjukhoz, két oldalról szoros, szerető ölelésbe fogva az öreget.
- Ugyan nagypapa, hiszen tudod, hogy sohasem hagynánk el téged! – Mondta az egyik.
- Így is van, ne aggódj holmi buta akadémia miatt. Mi veled leszünk örökké! – Kontrázott rá a másik.
És valóban, a lányok vele maradtak, de hogy meddig tart az örökké?
Öt év is eltelhetett már, mióta megesett a kis beszélgetésük, azóta azonban sem mese, de egyetlen szó sem szólt többet a falon túli városról, sem shinigamikról. Sokat gondoltak rá, titokban mindketten újra felidézték a mesebeli várost, arról álmodozva milyen is lehet az élet shinigamiként. De erről még maguk közt sem mertek beszélni, olyannyira abszurdnak és elérhetetlennek tűnt az egész. Az élet eközben mit sem változott körülöttük, mindennapjaikat továbbra is napról napra élték. Leggyakrabban a közeli pataknál való halfogással szórakoztatták magukat, esetleg olykor betévedtek a város sűrűbben lakott részeire. Persze, ha épp nem a patak partján, lustán heverészve nézegették a kékségben úszó bolyhos felhőket. Az is egy ilyen semmittevő nap volt, melynek végén nagy nehezen, alkonyattal összeszedelődzködve hazafelé indultak. Már a patakot a házuktól elválasztó erdő szélén jártak, mikor közeli lármázásra lettek figyelmesek. Óvatosan merészkedtek közelebb, a fák és bokrok takarásában, nesztelenül. Az eléjük táruló látvány sokkoló volt: kis viskójukat éppen csak emészteni kezdte az egyre falánkabban terjedő tűz. A roskatag kis kunyhótól, velük ellentétes irányba épp elvonulóban voltak a gyújtogatók - néhány kóborló bandita. Az omladozó házikótól nem messze, melyen egyre mohóbban futottak fel a lángok, ott feküdt az öreg is. Ahogy a haramiák látótávolságon kívülre kerültek, a testvérek egyszerre ugrottak ki rejtekükből, mint az űzött vadak, rettegve eredtek futásnak, míg el nem érték a földön heverő öreget. Együttes erővel arrébb hurcolták a testet az egyre hevesebben felcsapó lángoktól, majd mindketten nagyapjuk mellé telepedtek. Egyikük az ölébe húzta a kis öreget, ki, csak mintha békésen aludna. Olyannyira békésen, hogy még csak nem is szuszogott. Egyikük sem akarta megtörni a rájuk telepedett csendet, némán hallgatták a lángok marcangolta fa ropogását, hol az egymás romjaira hulló elszenesedett, parázsló fadarabokat, hol a már háborítatlanul pihenő öregre tekintve. Hosszú órákig egyetlen szót sem szóltak, sem akkor, mikor az utolsó apró láng is kialudt a romokon, éltető anyag hiányában. Csupán vöröslő parazsat hagyva maga után ott, hol ezelőtt otthonuk állt. Szótlanul, mindaddig, míg eltemették a nagypapát, s továbbra is némán álltak még percekig a takaros kis sírhant fölött. Egyikük sem sírt. Sohasem sírtak. Érezték a mardosó hiány fájdalmát, tudták, hogy valaminek visszafordíthatatlanul vége van, valami végleg elveszett. Míg szótlanul nézték a nyughelyet, mindketten egyre gondoltak, de képtelenek voltak megtörni a feszült csendet. Nagy sokára egyikük mégis képes volt legyűrni a torkát mardosó keserűséget, felnézve a hajnalodó narancsfényű égre egyetlen szót mondott, mi már régóta, mindkettőjük fejében ott csapongott.
- Shinigami? – Rá sem nézve a másikra tudta, ő is ugyanerre gondolt.
- Shinigami… - Suttogta visszhangként a másik, majd testvérét kézen fogva fordítottak hátat az elszenesedett kunyhónak, a nagyapa sírjának, régi életüknek.
Az első akadályt mindketten elsőre, sikeresen teljesítették, felvételt nyerve a Lélektovábbképző Akadémiára. Az akadémiai évek jóformán eseménytelenül teltek, mindketten jó fokozatokkal teljesítettek. Na, persze nem mindenben - míg a hosszú évek során nem igen volt rá példa, itt a kettejük közti különbségek mégis megmutatkoztak. Az elméleti tárgyakból egyiküknek sem akadtak nehézségeik, szorgosan tanulva minden tananyagot kiválóan elsajátítottak. Ám a gyakorlati tárgyaknál kiütköztek egyéni sajátosságaik. Míg egyikük átlagon felül teljesített a démonmágia területén, addig a másik, kinek pontosan az előbbi volt a gyengébbik oldala, kiemelkedően bizonyított kardforgatásból, valamint pusztakezes harcból, melyből azonban testvére nem jeleskedett. Ám ennek ellenére gond nélkül vették az összes akadályt, szabadidejükben egymást hajtva gyakoroltak, abból, amiből épp gyengébbnek bizonyultak. Nem voltak különösebb, nagyratörő ambícióik, mint legtöbb társuknak az akadémián. Nem akartak magas beosztást, nem akartak hősök lenni, nem akarták shinigamiként megváltani a világot. Egyetlen céljuk csupán bevégezni a nagypapa álmát, egyszerűen csak shinigamivá válni, ahogy ő akarta.
- Hé, ez fájt! Óvatosabban! – Rivallt rá az testvérére az egyik, sajgó vállát markolászva, ahova irdatlan ütést kapott a fakarddal, mikor óvatlan mozdulatot téve védtelenül hagyta magát a másik előtt.
- Most akkor gyakorolni akarsz, vagy csak bohóckodni? Ha csak itt játszadozunk, sose tanulod meg! - Választ sem várva indított felé újabb rohamot, fürgén, szinte erőfeszítés nélkül kerülgetve annak ügyetlen támadásait, ahogy az kardjával feléje suhintott. Egy - számára már egyszerű - shunpo-val a másik mögé került, kardja markolatával, amolyan testvériesen tarkón vágta, kibillentve egyensúlyából a lányt. Az, néhány bukdácsoló lépés után bosszúsan fordult támadója felé, annak önelégült vigyorától csak még inkább feldühödött.
- Tudod mit? Hagyjuk az egészet a francba.. – Gyakorló kardját ingerülten hozzávágta a másikhoz, majd sarkon fordulva faképnél hagyta testvérét.
Mikor épp nem a kardhasználat vagy épp a pusztakezes harc volt a lecke, a másik lánynak kellett felzárkóztató órát vennie testvérétől, lévén kellően hadilábon állt a démonmágia tudományával. És ahogyan ő sem kímélte húgát fegyverforgatás gyakorlása közben, a másik sem habozott olykor odapörkölni neki, ha valamit nem jól csinált. Legtöbb szabadidejüket ezek fejlesztésére és egymás edzésére fordították. A számtalan közösen, gyakorlással töltött óra másképpen is jó hatással volt a párosra. Edzéseik során olyan szinten összecsiszolódtak, hogy sokszor még tanáraikat is képesek voltak meglepni, mennyire összehangoltan tudták végrehajtani a feladatokat. Szavak nélkül, érzésből váltak harc közben egymás tükörképeivé, vagy, ha a helyzet úgy kívánta, egymás árnyékaivá. Mintha egyetlen tudat vezérelte volna mindkettejüket, mozdulataik tökéletesen kiegészítették egymást, kifogástalan összhangot tükrözött legapróbb rezzenésük is, nem hagyva kivetnivalót sem támadásukban, sem védekezésükben. Ha az egyik pillanatnyi hibát vétett, rögtön ott termett a másik, hogy korrigálja azt. Egyszerűen csak „érezték” egymást. Persze a tökéletes páros azonnal elvesztette varázsát, amint a felmerülő problémákat egyedül kellett megoldaniuk, gyengeségeik azonnal és sokszor látványosan ütköztek ki a feladatok végrehajtása során. De ezt könnyen elfeledtették velük a közösen sikerre vitt dolgok és a bezsebelt dicséretek sora.
Az akadémia utolsó évében, mikor a terepgyakorlatra került a sor, tanáraik ennek fényében állították össze a csoportokat. A lányokat semmiképp sem akarván különválasztani, hiszen egymás oldalán nyújtották legjobb teljesítményüket. Voltak a döntésnek ellenzői, kik amellett érveltek, ha mindig csak egymásra támaszkodnak, egyedül életképtelenné válnak majd. A döntést végül ezek a kétségek nem befolyásolták, a testvérek együtt, huszonnyolc másik társukkal indulhattak útnak felügyelőik oldalán. Feladatuk, néhány alacsony szintű hollow eltakarítása volt, melyek kavarodást okoztak Rukongai egyik külső körzetében. Kezdetben nem is akadtak különösebb problémáik, átlagos vadászatnak tűnt, eleinte minden jól ment. Kisebb csoportokba verődve, gond nélkül irtották az egyre fogyatkozó hollow seregét, alaposan koordinált csapatmunkával közel olyan jól teljesítettek, akárcsak ha csak a gyakorlótelep műhollow-it kellett volna ritkítaniuk. Egy-két karcolástól eltekintve, nem akadtak különösebb nehézségeik. Egyik felügyelőjük egy kicsivel nagyobb falatnak tűnő hollow felé vette az irányt, jelezve a testvéreknek, hogy maradjanak mellette. Egyikük azonban, a mögöttük húzódó sűrű bozótosból gyanús neszezésre kapta fel a fejét. A hang irányába fordulva támadó állásba helyezkedett, ám a cserjésben semmi sem mozdult. Visszapillantva oda, ahol az imént még testvéréék voltak, már nem volt senki, azok ketten jóval arrébb, már a kiszemelt hollow ellen küzdöttek. Ekkor a háta mögül mély, torokhangú morgás hallatszott fel. Elszántan, harciasan fordult ismét hátra a hang irányába. Ám arca szempillantás alatt elsápadt, amint megpillantotta a fölé tornyosuló monstrumot. A dög hatalmas volt az eddigiekhez képest, hátborzongató sárga szemeivel nyálcsorgatva bámulva a könnyű prédára. A másik lány csak akkor fedezte fel, hogy testvére nincs mellette, mikor már végeztek saját bestiájukkal. Visszafordulva, hogy megkeresse párját vette csak észre a húga fölé magasodó, jó három méteres szörnyet. Gondolkodás nélkül vetette előre magát, hogy a másik segítségére siessen.
- Hikari, menj onnan! – De hiába kiáltott felé, szavai süket fülekre találtak. A szörny előtt állva a lány lábai földbe gyökereztek rémülettől, elfehéredő ujjaival görcsösen szorongatva kardjának markolatát, megbabonázva meredt a sárga szemekbe.
~ Túl lassú! ~ Hasított bele a felismerés, mikor még mindig jó pár méter választotta el őket egymástól, s a dög már karját lendítette áldozata felé. A hollow óriási karmai abban a pillanatban döfték keresztül testvére felsőtestét, mikor melléjük ért. Csapásra emelve kardját rohamozta meg a szörnyet, de még mielőtt lesújthatott volna, figyelmetlenül rohant bele egy irdatlan erejű visszakezes pofonba. Pár bordája fájdalmas reccsenéssel adta meg magát az ütés erejétől, majd a lendület jó néhány méterre az ellenkező irányba repítette. Kísérőjük takarásból indított támadást, a felnyársalt lány háta mögül vetette magát a levegőbe, a hollow feje fölé ugorva egyetlen csapással szelve ketté annak koponyáját. Ahogy a hollow teste elporladt, az addig a karmokon csüngő test a felügyelő karjaiba hullott. A másik lány nehézkesen feltápászkodva, szúró oldalára szorított kézzel az akkora már földre fektetett testvéréhez botorkált. Mellé ülve óvatosan magához vonta húga testét, értetlenül keresve a másik pillantását, mely csupán a semmibe meredve tekintett előre.
Sosem sírt. Ekkor mégis különös csillogás lopódzott a viharfelhők színében játszó íriszekbe, mintha a szürke fellegek nem bírva tovább, ledobva terhüket, apró ezüst cseppek kezdtek aláhullani. Könnyektől homályos tekintetével a tükörmású, kifejezéstelen arcot fürkészte, értetlenül követve húga arcára hulló könnycseppjeinek patakját.
- Ne sírj! Ne félj, nem lesz semmi baj.. - Ideges, félénk mosolyt erőltetett szája szélére, kezével végigsimítva ikre arcán, hogy megnyugtassa azt. Fel sem fogva a tényt gubbasztott testvére mellett, míg a többiek oda nem értek. Erős kezek fonódtak karjára, majd felemelve a földről elvonszolták húga teteme mellől, ahogy a többi diákot is eltessékelték.
Az elkövetkező néhány napot szállásán bezárkózva töltötte, nem tudva helyről, időről, sem saját magáról, mintegy éber álomban lebegve. Létezésének egyetlen bizonyítéka csak a fájdalom volt csupán, amit érzett. S bár az érzést nem törött csontjai okozták, nem fizikai eredetű kín volt, az mégis olyannyira kínozta, hogy egész testében érezte. Hiszen elveszített mindent, ami fontos volt, ami mindennek értelmet adott, cafatokra szakadt énje puszta árnyképe volt a réginek. Elvettek tőle valamit, próbálva eltépni egy köteléket, minek erejét sokan bizonygatják és hiszik, de csak nagyon kevesen ismerik. Hogyan is lehetne az ember egész, ha kettészakítják? Magányos gyászában nem igen zavarta senki, olykor ételt és vizet vittek neki, mihez napokig nem nyúlt. Naphosszat fel-alá téblábolt szobájában, céltalanul kóvályogva. Olykor csak ágyában feküdve a plafonra meredve bámult a semmibe, újra és újra felidézve a rettenetes képeket - testvére élettelen tekintetét, a kezét vörösre festő vért - értelmet keresve bennük. A jelenet emlékeiben már cafatokban hevert, maradványai közt egyre több dolog sejlett fel, tisztult le és kerültek az emlékezésbe olyan képek is, mik előtte talán ott sem voltak, csupán a hosszas gyötrés és fantázia gyermekeiként láttak napvilágot.. Álom volt-e egyáltalán? Döbbenetét az álom valószerűsége idézte elő, hiszen mintha egyik valóságból a másikba csöppent volna. Mindkettő érzékelhető, tapintható, túlságosan életszagú volt. Legbelül tudta, nem csupán álmodta, mégis hosszasan küzdött a megmásíthatatlan tények ellen. Egy nap, mely valamiért más volt, mint az előzőek, zavaros módon sejlett fel benne egy gondolat, mely nem úgy tűnt, ám mégis sajátja volt, azt józanabbik, élni akaró énje sugallata.
~ Ha így folytatod, meg fogsz őrülni! ~ Az ágyból kivetve magát sietve tépte fel a szobája ajtaját, mint akit kergetnek menekült az udvarra, ki a valóságba, ki a többiek közé. Újra érezni akarta, hogy él…
A vizsga közeledett, ahogy teltek a hónapok, ám ő szemernyit sem került közelebb a shikai elsajátításához - így utolsó akadémiai évéből az utolsó előtti lett. A kínálkozó időt igyekezett hasznosan eltölteni, naphosszakat félrevonulva edzéssel és meditálással töltött. Ám a kívánt eredményt így sem sikerült elérnie.
Viszont egyre gyakrabban álmodott, de nem megszokott, furcsa álmokat látott. Emlékeket. Minden éjjel újabb és újabb emlékek rohanták meg, sokukra már nem is emlékezett, hogy megtörténtek, ám most mégis tisztán látta mindet. Képeket, egészen kicsi gyermekkorától, végigkísérve őt, míg felnőtt. Kívülállóként szemlélte a történéseket, a két kicsi lányt, amint virágot szednek a réten, helyes kis koszorúkba fűzve őket. Hasonló, jelentéktelen álmok jöttek sorra, egyhangú napokról, ő pedig kívülről kísérte figyelemmel minden mozzanatát, ahogy az ikrek cseperedtek. Az elkövetkező éjszaka viszont egy ennél sokkal erősebb emléket hozott számára. Emléket, melyben most nem kívülállóként figyelt, hanem belülről élte meg azt.
~ Mélyfekete, viharos ég alatt állt, feje fölött vakító fehéren cikáztak a villámok. Dermedten, megbabonázva figyelte a veszélyes, ámulatba ejtő, ritkán látott természeti jelenséget. Arcán hűvös cseppek folytak alá, az első, dühödt oroszlán bömbölését idéző mennydörgés óta lehunyt szemmel élvezte a vihar tombolását. Az eső egyre nagyobb rohamokban szakad le az égből, a szél dühödten tépkedte ruháját, haját, hallani lehetett a környező fák nyögését, ahogy lombjukat szaggatta a vihar. Feje felett sűrűsödtek a szikrák villanásai, az égzengés szinte egybefüggő robajjá vált. Egy pillanatra megtörve a varázst, vállához gyengéden, mégis erővel egy kéz kapott hirtelen.
- Gyere már befelé! A papa kitekeri a nyakamat, ha agyon üt téged egy villám! Hát sose gondolsz rám?! – Üvöltötte méltatlankodva, igyekezve túlkiabálni a körülöttük tomboló vihart.
- Hogy ne tenném? – Perdült hátra hirtelen, csuklójánál kapva el húgát, majd szabadulást nem engedve vonta magához. Fejét ikre vállára fektetve szorította magához, ki talán a meglepetéstől válva mozdulatlanná, pár percig nyugton maradt.
- Hallgasd..! - Súgta ölelésébe béklyózott testvérének. Hosszú ideig csak álltak, moccanatlanul a sötétben, szívdobbanásnyi időnként ezüstös fénybe borulva, bőrig ázva…~
Hideg verítékben úszva ébredt, gyomra görcsbe rándult, értetlenül nézett körül. Mégis hová került? Egy sziklaorom szélén hevert, a sík panorámán további homokszínű szirtek nyújtóztak, míg a szem ellátott. Feltápászkodva, jobban körülnézve a látképet szakadékok szabdalták, az égen borongós, szürke fellegek vonultak végeláthatatlanul. Merengéséből egy érintés rántotta vissza, egy, a vállára telepedő gyengéd kéz érintése. Ijedten perdült hátra, majd lélegzetvisszafojtva bámulta a másikat. Arcán boldog mosoly terült el, gondolkodás nélkül az előtte álló karjaiba vetette magát.
- Hikari! - Arcát a másik vállába fúrva bújt hozzá, szorosan ölelve, sosem akarva többé elereszteni. Néhány pillanatig tükörmása hagyta, hogy szerető béklyóba fonják, majd finom erőszakkal eltolta magától a lányt.
- Sajnálom, de nem… - Melankolikus, kedves mosollyal tekintett az értetlenkedő arcra. Az nem értette mi történik, hiszen itt áll előtte, ugyanúgy néz ki, mint ő, ugyanolyan a hangja, még az illata is! Hogy lehetséges, hogy az előtte álló mégsem tulajdon ikertestvére? A felismerés fájdalmasan, csontig hatoló pengeként vágott bele.
~ Hiszen Hikari meghalt…~ Húga idegen mása továbbra is szomorkásan mosolygott rá, hagyta, hogy a lány feldolgozza a választ.
- Én csupán te vagyok. És te vagy én. És ez itt, a mi világunk - az enyém és a tiéd. A nevem… - De nem tudta befejezni, a lány elhátrált tőle, pillantása szikrákat szórt dühében.
- Nem érdekel ki vagy! Mégis mi a francot művelsz? Hogy mered…?! - Az égen robajló hanggal vakító villám cikázott át, szavait az idegen, mennydörgésszerű hangja fojtotta belé.
- A nevem… - Újabb villám hasította ketté az eget, morajló hangja elnyomta a kiejtett szavakat. Lemondón sóhajtva megrázta fejét, majd fényből teremve egy kard termett kezei közt, látszólag a semmiből anyagiasulva. Kitörésében érzett szégyenében vissza sem nézett a lányra.
- Bocsáss meg, kérlek. A nevem… - Újra apró, bűnbánó mosoly jelent meg a képmás arcán, hangja ismét nyugodt volt, ikerhúgáén csengő. Majd végül feltekintett a lányra, felé nyújtva a kezeiben pihenő, szokatlan alakra formázott pengéjű kardot.
- A nevem Futago no Kaminari. Ez pedig a tiéd..
A vizsgáig hátralevő idejében minden egyes napot továbbra is edzéssel töltött, ám ezúttal már nem volt egyedül. Kapcsolata a kardszellemmel napról napra erősödött, szoros kötelék alakult ki köztük, akárcsak amilyen egykor húgával. Az év végére a hosszas, kitartó gyakorlás meghozta gyümölcsét, sikerrel vette az akadémia utolsó akadályát, jó eredménnyel teljesítve a záróvizsgát.
Szobájában pihenve próbálta kiheverni az izgalmakkal teli napot, hosszú idő óta először álomtalanul, békésen aludta át az éjszakát, nem gondolkodva rajta, hova tovább. Épp ezért a másnap meglepetésként érte, mikor a délelőtt folyamán - mikor ő még javában szunyókált - kopogtattak az ajtaján. Álmosan kókadozva húzta félre az ajtószárnyat, mely előtt számára eddig ismeretlen shinigami állt.
- Takagi Akira? Hivatalos levele érkezett. – Válaszra sem várva nyújtotta át a küldeményt, majd udvariasan meghajolva szó nélkül távozott. Ágyára lehuppanva kíváncsian bontotta fel a levelet. A gondosan papírra vetett sorokat olvasva szemei elkerekedtek, hiszen legnagyobb meglepetésére egy osztag behívó levelét tartotta a kezében…
~ Kinézet
Fiatalos, első ránézésre a húszas éveiben járhat. Nem magasabb 165 cm-nél, a rengeteg mozgásnak köszönhetően sportos, de nem mégsem annyira, hogy az lányos alkatának kárára lenne. Frizurája egyszerű, vállig érő, fekete haját kibontva hordja. Szemeiből hol sápadt borongós, hol viharos szürke fellegek tekintenek a világra. A shinigami egyenruhán és zanpakuto-ján kívül nem látni rajta, sem nála semmi mást.
~ Jellem
Kedvesnek tűnhet, kifejezetten bájos arcával, ám egyből elveted a gondolatot, hogy erről valóban meg is bizonyosodj, ahogy hidegen, közönyösen rád szegeződik pillantása. Tétován kapna utánad, hisz nem akart elijeszteni, csak egyszerűen ilyen a kisugárzása. Pedig alapvetően kíváncsi, ha vennéd a merszet és fáradtságot letelepedni mellé, tulajdonképpen egy egész kellemes embert lelnél a rideg álarc alatt. De mivel alapvetően kissé magának való - és olykor hirtelen haragú természet, nem valószínű, hogy önszántából utánad menne. Tisztelettudó, de nem a végletekig. Kérni lehet tőle sok mindent, de ha nem vagy rangban felette, parancsolva utasítani őt, nem feltétlen egészséges.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
- Hiába tűnhet úgy, kinőtte már őket, de odavan a mesékért. Egy-egy nyugodt estén, esetleg egy ital mellett szívesen meghallgat bármiféle történetet, legyen az valós vagy kitalált.
- Szereti csendet és a nyugodt helyeket.
- Mindene a mozgás, imád edzeni - ha erre kifejezetten nincs alkalma, akkor is sürög, forog, ritkán van nyugta, folyton mehetnékje van.
- Szeret még kedvelt csendes és nyugodt helyein olvasni, sokszor azonban ezt sem bírja egy helyben végezni, sűrűn megesik, hogy fel-alá járkálva olvasgat.
- Szereti a kihívásokat – a fáramászástól kezdve, akár a tű kereséséig a szénakazalban.
Nem szeret:
- Nehezen viseli a bezártságot, önkéntes „börtönéből” való szabadulása óta.
- Nem szereti a tömeget.
- Nem szereti semmittevést, mindig motoszkálnia kell valamit.
- Nem szeret várakozni, ezzel együtt másokat megváratni, ő maga is mindig a pontosságra törekszik.
- Nem szereti a kétbalkezes, szerencsétlen, tutyimutyi alakokat.
- Fél a bogaraktól.
~ Felszerelés(ek)
Az általános shinigami szerelésen kívül nem hord magával mást.
~ Zanpakuto
Neve: Futago no Kaminari (Ikervillám)
Fajtája: Villám
Shikai parancsa: Kagayaite, Futago no Kaminari! (Szikrázz, Ikervillám!)
Shikai kinézete: A katana markolatvédő nélküli karddá változik. Pengéje a markolathoz közelebbi végén négy ponton megtörve villám alakú, cikkcakk formát vesz fel, az utolsó töréspont a penge háromnegyedénél található, a többi része a hegyéig egyenes vonalú. A penge közepén sötétkék színezetű csatorna fut.
Támadások:
Shikai:
Nigemizu (Káprázat)
A parancsszóra a pengén végigfutó fénysugár egy villámlás erejével vakítja el azt, aki egyenesen belenéz. Az ellenfél néhány másodpercig csillagokat, fehér foltokat lát csupán, akárcsak ha valódi villámba nézett volna bele. Főként védekezésre és figyelemelterelésre alkalmas.
Yurugashite! (Rázd meg!)
A támadás csak abban az esetben alkalmazható kielégítően, ha az ellenfél közvetlen érintkezésbe kerül a pengével. Ebben az esetben a fegyver egyfajta sokkolóként fejti ki hatását, gyengébb ellenfelek esetén okozhat eszméletvesztést, de jellemzően csak enyhe kábaságot, szédülést okoz. A támadáshoz nem feltétlen szükséges fizikai kontaktus, - legfeljebb fél méteres távolságból - is képes megrázni az ellenfelet, ám hatása így jelentősen gyengül, csupán enyhén bénító zsibbadást okozva a találat helyén.
Futago no Kaminari a belé áramoltatott energia által töltődik fel, így miután „lemerül”, ismét időre van szüksége a feltöltődéshez. Míg Nigemizu-val egymás után akár kétszer is lehetőség van villantani, addig a második támadás adott időn belül csak egyszer alkalmazható. Az első támadás lényegében, a már a pengében gyűlő elektromosságot futtatja keresztül rajta, a penge közepén futó csatornában, így az elsőre nem veszít töltöttségéből, ám ha másodjára is alkalmazzák, a töltöttség lényegében kiszökik belőle. A Yurugashite természetéből adódón csak egyszer használható, a penge ugyanis egyetlen támadással az összes töltöttségét levezetve és átadva elveszíti azt.
|
|
Egy szó, mint száz, ELFOGADOM! 