Sakuraba Taiki
9. Osztag
 
Hozzászólások száma : 3
Age : 100
Registration date : 2013. Jun. 13.
Hírnév : 0
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (5000/15000)
 |  Tárgy: Sakuraba Taiki Pént. Jún. 14, 2013 11:33 am | |
| Jelszó: Auaa Aii
~ Adatlap
Név: Sakuraba Taiki
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1923. augusztus 23.
Kor: 89
- Emberként: 19
- Lélekként: 70
~ Előtörténet
A jó öreg húszas évek. Hamar eltelt az a hetven akárhány év, és tisztán emlékszek életem szinte minden mozzanatára. Bár máig szomorkodok, hogy ennyi jutott nekem az életből, de jelen helyzetemben nem panaszkodhatok. A múltat emlegetni nem bölcs dolog, ám legyen. Japán déli szegletében, Miyazakiban születtem, és ez az, amire pont nem emlékszek, csupán a nevére. Újszülöttként a szüleimmel valami igazán fontos dolog miatt nagyon-nagyon messzire, Ryukyu szigetek legtávolabbi tagjára a költöztünk. Állítólag apa munkájával kapcsolatosan utaztunk oda. Engem nem igazán érintett a dolog, hiszen alig voltam egy éves. Nem kellett új életet kezdenem, de a szüleimnek nehéz lehetett mindent elölről felépíteni. Jól látszott rajtuk. Azt hiszem hat esztendős voltam akkor, amikor anyát megtörten zokogni láttam. Mindig erősnek, kiegyensúlyozott nőnek ismertem meg, a következtetést levonni könnyű volt ily rövidke idő alatt. Sosem hagyta, hogy elszontyolodjak, mert aztán lett volna ne mulass. Semmit se tudtam arról, miért sírt mindig, amikor apa hosszabb időre, azaz néhány napra elment otthonról. Utáltam is érte, amiért csak úgy otthagyott bennünket. Ha tudtam, segítettem volna anyának. Ő - igazi angyal lévén - csupán azt akarta, hogy boldog legyek. Általában a nyári délutánokon folyton levitt a tengerpartra sétálni. Szerettem a környezet: a vizet, a homokot, a fákat és az állatokat. Rákok életét keserítettem meg, - bár gyakran pórul jártam, mikor az egyik ujjon csípett - vízre szálló sirályokat etettem, miközben anya egymagában vagy más hölgyek társaságában volt. Szívesen kihallgattam volna, miket beszélt azokkal a nénikkel, de szigorú pillantásával folyton elzavart a dolgomra. Pufogtam, igen, mert valahol egyedül, társtalannak éreztem magamat. Az öregemmel legalább lehetett játszani, anyával pedig egyszerűen nem akartam. Míg csak agyaltam, hogy a csudába tudnám lefoglalni magamat, a legnagyobb meglepetésemre egy labdát kaptam az arcomba. Megrökönyödve pislogtam, mint hal a szatyorban. A kezembe véve a labdát kerestem, vajon kinek köszönhettem eme kellemetlen találkozást. A part egy másik felében egy velem egykorú fiút vettem észre, aki őszinte megbánással közeledett felém, hogy visszavegye azt, ami az övé. Egy kis reménysugár csillant fel bennem, s mihelyst oda akartam adni a labdát, egy kisebb trükk kerete között tettem meg azt. A fiút lenyűgözte a mutatványom, és be is mutatkozott, Moriyama Tagiru személyében. Egy üdvözlő kézfogás közepette már tudtam: én és Tagiru igazi barátok leszünk, jóban, rosszban.
Telt-múlt az idő. Tagiru hamar bemutatott a helyi srácoknak, valamint a húgának, Shikinek. Mindnyájukkal rokonszenves kapcsolatot ápoltam. Bár addigra időnk nagy részét az iskolában kellett töltenünk, a délutánokat együttes játékokkal folytattuk. Rangidősként tiszteltek a bandában, hiszen én voltam közülük a legnagyobb, és - dicsekedés nélkül - a legügyesebb, különösen a labdarúgásban! Abban aztán mindenkit megvertem, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Anya azt mondta, Istenadta tehetségem van, mert az öregem is nagyon jól csinálta annak idején. Ezen aztán jól bedurcáztam: még, hogy úgy, mint az apám! Tíz éves voltam, de már jobban csináltam, mint ő! És ezt meg is mondtam neki, mikor ismét hazajött. Ezen azonban nagyot nevetett és éretlen tacskónak nevezett. Új célt találtam magamnak: letörölni azt a kaján vigyort az öreg képéről és megleckéztetni. Mindig, egészen tizenhárom éves koromig a lábnyomában jártam. Azt kívántam, hogy legyen vége az eljárogatásának, és végre nézze meg, mennyit fejlődtem. Ehelyett mindig azt bizonygatta, még lenne hova fejlődnöm és folyton arról okoskodott, min kéne javítanom. Aztán azon a bizonyos estén végül elegem lett és kifakadtam. Pont akkor, mikor másnap el akart utazni.
- Miért hangoztatod azt, hogy te mindenben jobb vagy nálam?! Nem te vagy az, aki itt maradt anyával, amikor szüksége volt valakire! Neked sokkal fontosabb volt a rohadt munkád, mint az anyám?! Cserbenhagytad, elárultad őt! - ezeket a szavakat intéztem hozzá utoljára. Azon az estén és másnap reggel ki se jöttem a szobából, nem is búcsúztam el az öregemtől. Bár anya még aznap este ki akart parancsoltatni a szobámból, hogy kérjek bocsánatot, de apa passzolt. Ez meg is lepett tőle, de nagyon haragudtam rá. Azért kíváncsi lettem volna: vajon igazat adott nekem, vagy tényleg nem érdekelte az, amit hangoztattam? Aznap rengeteget gondolkodtam ezen. Annyit, hogy Tagiruékkal való játék közben nem tudtam koncentrálni, így a felsősökkel játszott focimeccset el is buktuk. Részben dühösek voltak, másrészt viszont - különösen Tagiru és Shiki - aggódtak értem. Nem akartam, hogy ezt tegyék, úgyhogy nem beszéltem az aznap este történtekről és a nap hátralevő részében is csak tanakodtam. Este is csak nagy nehezen tudtam elaludni, aztán éjjel sikeresen fölriadtam, anyám gyászos síró hangjára. Valamiért sejtettem, mi történhetett és igazam is lett: apa meghalt. Azt mondták, meggyilkolták, bár azt, hogy ki és miért, azt nem tudták. Én sem, anya sem tudta. Apát mindenki kedvelte, és tudtommal nem is volt ellensége. Egyetlen egy sem. Azonban rettenetes bűntudatot éreztem és volt is miért. Nem így kellett volna elválnunk egymástól, ez tény. Minden barátom nagyon sajnált engem, de én egészen kiborultam ettől az egésztől. Olyanokkal beszéltem indulatosan, akikkel nem szabadott volna, mint például Shikivel. A lányka csupán három évvel volt fiatalabb nálam, de szellemileg valamivel érettebbnek mutatkozott. Segítőkész, kedves és megértő. Minden olyan, amivel jellemezhetném és magamon kívül ripakodtam vele. Tagiru természetesen a védelmére kelt, és ezzel a barátságunk veszélybe is került. Nem lehettem többet velük, ha ennyire kiborított az öreg halála, legalábbis így gondoltam. A vita óta nem beszéltem velük és minden nap kijártam a partra, oda, ahol apa testét a víznek adták. Elvileg egy ottani szokás volt, hogy az eltávozottak lelke az örök vizekre jussanak. Nos, én nem nagyon hittem az efféle babonákban, de ha ők mondták, akkor oké.
Az a hat év, mióta apa meghalt, igen hamar telt el. Kezdtem megbirkózni a ténnyel, miszerint már nem mondhatom meg neki a magamét, és nem győzhetem le. Felnőttem és azt hiszem itt volt az ideje, hogy a rég nem látott barátaimmal újra felvegyem a kapcsolatot. Állítólag végleg elköltöztek a szigetről és a nagyvárosi életbe vetették magukat. Kifejezetten meghitt viszontlátás volt: Shiki jókorát serdült, Tagiru azonban a termetén kívül nemigen változott. Mindent elmeséltünk egymásnak, mi történt az elmúlt hat év során. Elmondtam, hogy túlléptem az aggályaimon és igazán megbántam azt, amit tettem. Furcsállták mindezt, bár nem is tudom miért. Talán mert különös volt tőlem bocsánatkérő szavakat hallani? Bármi is legyen az indok, Shiki komolyan akart velem beszélni, ha elrángatott engem egy sétára. Valami megváltozott, és ezt rögtön éreztem. Más volt a levegő, mintha sziporkázna valami és nem éppen az esti lámpafényekre céloztam. Miközben elandalogtunk, azon kaptam magamat, hogy Shiki a karomba csimpaszkodik, és szorosan mellettem lépdel. Ujjainkat összekulcsoltuk és egy ideig csak csendben, szavak nélkül figyeltük egymást. Sose éreztem úgy Shiki iránt, mint akkor. Tudtam, hogy csak néhány másodperc választ el „attól”, ám akkor egy hatalmas zajra lettünk figyelmesek. Éppen az ottani sikátorból érkezett. Óriási mancsnyomokat véltem észrevenni a macskaköves útba nyomva. Nagy robaj közepette valami a falnak vágódott. Nem tudtam, mivel állok szemben, de az a valami észvesztően nevetett! Shiki megdermedve állt ott és hiába mondtam neki, hogy fusson, nem tudott. Észre se vette, hogy az az ismeretlen erő egy igen nagy fémpóznát rángatott le az egyik épület tetejéről, ahol éppen építkezés zajlott. Nem számított, mi történik velem, cselekednem kellett. Ellöktem a lányt a zuhanó tárgy tűzvonalából, azonban amikor követtem volna, egyszerűen megbotlottam valamiben. Mi lehetett az a szörnyeteg, ami ilyesmire vetemedett? Másra nem is tudtam gondolni, minthogy egy gyilkos teremtmény támadt meg bennünket. A nagy súlytól rögtön a földhöz vágódtam, és azzal együtt éreztem, ahogyan testemet elhagyja az erő. Egy utolsó pillantást vetettem Shikire és elmosolyodtam.
- Fuss. - ennyi tellett tőlem. Annyi mindent mondtam volna neki, amihez hat év is kevés lenne. Kénytelenül lehunytam szememet és átadtam magamat a halál elragadó érzésének.
Nem sokkal később - legnagyobb meglepetésemre - ismét magamnál voltam. Ugyanott feküdtem, azonban rettenetemre a saját, élettelen testem mellett! Kétségbeesetten nézegettem magamat és majd’ elájultam, mikor észrevettem egy láncot, ami a mellkasomból lógott ki. Biztos voltam benne, hogy meghaltam, mert egy akkora terhelést más sem bírna ki. Összezavarodottan álltam föl, s segítségért kiáltoztam. Olyan, akitől nem tarthatok, nem hallotta meg, de valami más igen. Az épület tetejéről egy igazán rút szörnyeteg mászott le. Jobbára egy gyíkra hasonlított azzal a különbséggel, hogy óriási, fején maszk volt, a mellkasán pedig egy lyuk tátongott. Azt hangoztatta, hogy meg akar enni. Már nem az életemért, hanem a lelkemért futottam, az undorító hüllő pedig követett. Sokkal gyorsabbnak bizonyult és egy ponton leugrott a házról és előttem ért földet. Jobb mellső lábával felöklelt, míg a másikkal a földhöz nyomott. Pofáját megnyalva nagy száját táplálkozásra tátotta. Biztos voltam, hogy egészben akart lenyelni, de nem volt rá lehetősége! Valami lesújtott rá, méghozzá hátulról. A szörnyeteg felordított, majd megfordult. További három csapás érte, utána megtántorodott, végül kilehelte a lelkét. Teljesen megzakkantam, hogy a holttest mögül egy fekete kimonós kardforgató férfit láttam? Talán káprázott a szemem? Nem, tévedtem. Tényleg ott volt, ráadásul ő intézte el az általa nevezett hollow szörnyeteget. Mindent elmondott, ami az állapotommal összekapcsolódott, és azt is, hogyha nem küld el arra a helyre, amit a Lelkek világának neveztek, néhány napon belül én is elkezdtem volna hollow-vá válni. Mesélt magáról és a „hivatásáról”, miszerint ő egy shinigami volt és arról, hogy hozzám hasonló lelkeket küld arra a helyre. Végül beleegyezésemet adtam. Mi mást tehettem volna? Nem akartam olyan szörnyeteggé válni. Mellesleg valamire kíváncsi voltam.
A Shinigami a fegyverének markolatának végével érintett, s azt követően egész testemet egyfajta bizsergés járta át. Egy pillanat alatt megváltozott a környezetem. Egy igen békés, meglehetősen szép városkába érkeztem, amit a „megmentőm” Rukongai-nak hívott, azaz a Kóbor Lelkek Városának. Azt is elmondta, hogy ők Seireitei-ben, a Tiszta Lelkek Városában éltek, bár ez a része nem tartozott rám. Tanácstalanul térdepeltem a földön, miközben egy ismerős hang szólított meg a hátam mögül. Megfordultam: az apám volt az. Egy kicsit sem változott, persze hogyan is tudott volna? Némán álltam fel és léptem oda hozzá. Nem tudtam megszólalni, ő pedig gátlástalanul lökte a hülye beszólásait. Végül kinyögtem azt az egyetlen szót, amit több mint hat éve ki akartam: sajnálom. Az öregem nem értette, miért kérek tőle bocsánatot. Ennyit mondott:
- Teljesen igazad volt. Én tartozok bocsánatkéréssel. - azzal sarkon fordult, és visszatekintve magához hívott.
Az elkövetkező időket együtt töltöttük, hiszen annyi mindent be kellett pótolnunk. Nem csak az élményeinket meséltük el egymásnak, de informált a Lelkek világában zajló dolgokról. Azt is, hogy kik válhatnak shinigami-kká. Feltűnően nagy lélekenergia vajon a nagy étvágyban nyilvánul meg? Való igaz, tényleg falánk voltam még az életemben is, de az, hogy kétadagnyi kaja után is dühöngött bennem a flamó, az már kissé aggasztott. Rengeteget gondolkodtam, vajon tényleg érdemes-e próbát tenni az Akadémián. Apa hatásos győzködése után végül belementem. Sikeres felvételt nyertem, így hát elkezdődött a hatévnyi kiképzésem. Nem volt könnyű, annyi szent. Mind testileg, mind szellemileg lefárasztottak ezek az edzések. Kardforgatásban több tehetségem akadt, mint kidou-ban. Az előző valamiért nem nagyon akart menni. Azt mondták azért nem, mert nem akarom, hogy menjen. Nem tudtam, higgyek-e ennek? Gátlásaim voltak, miszerint nem gondoltam magamat elég jónak a shinigami-vá váláshoz. Ezt a belső feszültséget leginkább a pusztakezes harci gyakorlatoknál vezettem le és ezt legalább nem szúrtam el. Kétségeim ellenére folytattam az akadémiai tanulmányaimat, mert tudni akartam, tényleg igazam volt-e. A válaszhoz pedig a zanpakuto-mat kellett megtalálnom. Igazán akartam, bármit megadtam volna érte, hogy meglegyen. Talán éppen ezért leltem meg az éjjel, az ágyamon, egy kis ezüst tokú wakizashi formájában. Annyira lázba hozott a váratlan felfedezés, hogy még akkor meg akartam tudni, mi a neve. Törtem a fejemet, miképpen tudhatnám meg. Hosszú percekig csak gondolkodtam, aztán valamiért nagyon álmos lettem, s homlokomat a wakizashihoz érintettem. Pislantottam egyet, s máris máshol találtam magamat. A nap száz ágra sütött, egy felhő sem volt a kék égen. Vizes homokot éreztem a lábam alatt. Rögtön megütötte fülemet az óceán békés, távoli zúgása. Otthon voltam? A part teljességében a Ryukyu sziget egyikére hasonlított. Önfeledt örömömben vetettem magamat a vízbe és a hátamra feküdve úszkáltam. Lebuktam, hogy a felszín alatt is körbenézzek, de akkor egy nálam háromszor akkora szárnyas lénnyel találtam szembe magamat. Ijedten hőköltem vissza, de a teremtmény tekintetéből a jóindulat sugárzott. Akaratom ellenére megragadt a két vállamnál fogva, s kiröppent velem a vízből és egy hatalmas sziklaszirten tett le. A nőies madárlény ott lebegett előttem, szárnyát nem kellett csapkodnia ahhoz, hogy a levegőben maradjon. Amint a szemembe nézett, mintha a gondolataimban egy gyönyörű női dallam hangzott volna föl. Nem volt értelme, de tudtam, hogy a zanpakuto lelke énekelte, s csakis nekem, megállás nélkül ismételve.
- Annyira rég óta várok rád, Taiki. Már kezdtem félni, hogy el sem jössz. - szólított meg lágy, trillázó hangján.
- Tényleg te vagy az? - kérdeztem tőle hitetlenkedve, mire biccentett egyet. - Igazi vagy, ugye?
- Itt vagyok előtted, szóval igen. Az vagyok. - felelte nevető hangon. Arckifejezése meglehetősen ellentmondásos volt valódi hangulatával szemben. A sárkánymadár szeme szinte lángolt egy erős akarattól. Talán az enyémtől, amiért annyira meg akartam találni a zanpakuto-mat? Azt biztosra vettem, hogy aztán tudott a gondolataimban olvasni.
- Kíváncsi vagy, honnan eredek? Ha úgy fogalmazhatok, te én vagyok és én te. A te erőd az én erőm és az enyém a tiéd is. És ha az egyikünk meggyengül, az a másikra is ugyanolyan hatással van. - itt hosszú nyakát felém nyújtotta, hogy bizalmasan a fülembe suttogjon. - Kételkedsz saját magadban. Kételkedsz, mert szerinted nem leszel jó shinigami.
Megdöbbenten néztem a lény szemébe. A csőre fura mosolyra állt.
- Megmondtam, hogy te én vagyok. - kuncogott. - Nem kell félned. Ha volt elég bátorságod eldobni az életedet olyasvalakiért, aki fontos a számodra, ez sem nehezebb feladat.
Csendben álltam ott a helyemen, miközben a madárszerű teremtmény elhajolt előlem, és magasabbra szállva körözött a levegőben. Látványos bukfenceket vetett, a hátára fordult és pajkos gyerek módjára játszadozott, miközben a dallam megállás nélkül a fejemben járt. Szinte elragadtatva néztem „magamat”. Kezemet vágyakozva nyújtottam felé, mintha én is repülni akartam volna a teremtménnyel. Az még egy utolsót fordult a levegőben, majd lenézett rám és szólt:
- Ne feledd, én mindig melletted vagy, csak hívnod kell! Úgyhogy mond ki a nevemet!
Erős szelet éreztem az óceán felől, és azzal együtt a dallam is elhalkult. Leestem volna a magasan fekvő szirtről, ha nem kapaszkodok meg egy kiálló sziklában. Meleg, szívbe markoló érzés futott át egész testemen, és már tudtam, mit kell mondanom, de féltem, hogy eltévesztem.
- Mond ki! - parancsolt rám határozottan.
- Takashukujo… - préseltem ki ajkaimon a megbabonázó nevet. A szirt megrepedezett és végül szilánkossá tört alattam. Hirtelen olyan nagy lett a magasság, hogy elszédülne tőle az ember. Ennek ellenére halálos nyugodtsággal vártam a becsapódást. Kifejezetten puhán landoltam és mire felocsúdtam, Takashukujo mellkasán találtam magamat magasan, a levegőben. Felfogta az esésemet.
- Melletted vagyok és mindig visszatérek hozzád. - suttogta, s azzal együtt a szél is lenyugodott, és a dallam újra felhangzott. Elmosolyodtam, lehunytam a szememet. Egy hunyorítás és ismét a szobámban találtam magamat. A zanpakuto ott hevert előttem az ágyon. A kezembe vettem, erősen megszorítottam, majd kiáltottam:
- Kabau, Takashukujo!
Egy kisebb ezüstös fény közepette a fegyver aktiválódott, végül egy acélbumeránggá változott. Kifejezetten tetszett a zanpakuto-m kinézete. Könnyen ment a kezem irányítása, az acél nem volt nehéz. Elhajítottam, majd vissza is tért, ahogyan megígérte nekem. Elég önbizalmat szereztem ahhoz, hogy ne adjam fel pont a vizsgánál. De azért sikerült kitörnöm az ablakot azzal a határozott hajítással. Na, mindegy! Újult önbizalommal léptem be a terembe, a nagy napon. Ahogy ígérték, a vizsga három részből állt: kidou, fegyverforgatás, s a pusztakezes harc. A kidou használatával már az elején adódtak problémák, de sikerült megoldanom a kínos helyzetet. A fegyverforgatás nem jelentett nagy gondot. A pusztakezes harcnál azonban megizzasztottak. Kifejezetten erős ellenfelet kaptam. Nem tudtam, hogy mi alapján válogatják össze nekünk a riválisokat, de úgy éreztem, direkt kaptam ily szívósat. Azonban nagy nehézségek árán ezzel is sikerült megbirkóznom, így hátravolt az utolsó, végső szakasz a vizsgából: egy hollow megölése. Több mint ötven év és sok minden megváltozott, amint visszatértem oda, ahova eredetileg tartoztam. Hiányzott az igazi otthonom, de már semmit sem tehettem az idő visszafordításának érdekében. Úgy vettem észre, pontosan abba a városba küldtek, ahol meghaltam: Tokióba. Számos gondolat átfutott az elmémen, de nem volt időm gondolkodni. Feladatot kellett teljesítenem, és a hollow igen hamar felbukkant. A skorpiószerű lidércszörnyeteg éppen egy parkban sétáló idős asszonyt szemelt ki magának áldozatul. Rögtön akcióba lendültem a társaimmal. A Hollow vadul csapkodott farkával, amiben valószínűleg mérget raktározott, hiszen valamilyen folyadékot spriccelt össze-vissza. Nagy meglepetésemre az idős asszony nem csak a Hollow-ot látta, de minket is. Döbbenet ült az arcára és suttogva mondta ki a nevemet: Taiki. A felismerés nem volt túlságosan meglepő, de én mégis elkerekedett szemekkel néztem régi, megöregedett barátomra, Shikire. Örömteli volt a viszontlátás, ám a Hollow közben vadul terítette földre társaimat. Farkával öreg barátomra csapott le. Egy kiáltás közepette Shikai alakban hívtam elő a Zanpakuto-mat, s egy határozott hajítással a lendülő farok felé dobtam azt. Levágta a farkat, mire a Hollow panaszosan ordított föl. Itt volt az ideje a kivégző támadásnak. Miután a fegyverem visszatér a kezembe, lehunytam a szememet és összpontosítottam. Fülemben ott csengett Takashukujo hangja: „Melletted vagyok!”
- Bakuha! - kiáltottam, azzal ismételten eldobtam a zanpakuto-mat, ami ezúttal jóval gyorsabban, ezüstös színben ragyogva szállt a hollow felé. Egy alulról mért támadással a szörnyeteg fejét vágta le, amitől rögtön meghalt. A vizsga ezzel sikeres volt, hála az összetartásnak. Ha a többiek nem tartják fel a hollow-ot, nem sikerült volna. A győzelmet azonban nem ünnepelhettük, mert már indultunk volna vissza a Lelkek világába, pont akkor, amikor tudnék beszélni Shikivel. Azt nem tudtam, miért látott bennünket, shinigami-kat, és a hollow-ot, de örültem a viszontlátásnak. Nem szóltunk egymáshoz, csak mosolyogtunk, mint annak idején. Bólintottam és már indultam is volna a többiek után.
- Köszönöm. - suttogta Shiki, azzal hátat fordított, és elment. Sokáig néztem utána. Annyi mindent meg akartam tudni, mi történt vele, és Tagiruvel a hosszú évek alatt. És az anyám? Nos, ő vele még a túloldalon sem találkoztam. Talán apa még nem találta meg őt, ám annyi biztos, hogy végre valahára shinigami lettem és ezt magamnak, azaz a zanpakuto-mmal való köteléknek köszönhettem. Kíváncsi voltam apa döbbent arcára, de egészen mással fogadott:
- Nem kellett sokat bizonyítanod. Te mindig is sokkal jobb ember voltál nálam.
Vajon tényleg így gondolta? Annyi biztos, hogy már nyíltan elismerte, mennyivel is vagyok jobb nála. Így már nem is érdekelt, ha így gondolkodott. Csakis a döbbent arcát szerettem volna látni. És még két kérdés hátra volt: vajon melyik osztagban fognak alkalmazni? És mikor?
~ Kinézet
Korához illő testmagassággal, edzett testalkattal bír. Bár legtöbb idejét a shinigamikhoz illő, fekete kimonót viseli, szabadidejében szeret a jelenkorhoz illő ruhákat viselni. Még ő maga sem tudja, pontosan miért, de látszólag élvezi is. Aranybarna, - majdnem szőke - rövid haj, acélkék szempár jellemzi, jobb fülében fülbevalót, nyakában amulettet hord.
~ Jellem
Nagyon kiegyensúlyozott, karizmatikus egyén. Könnyen örömét leli a dolgokban és igen ritkán fejezi ki bánatát. Bár ő maga hangoztatja, hogy „A múlt már megtörtént, fordíts hátat neki!”, elég gyakran felelevenülnek benne a szép és keserű emlékek. Ehhez mérten nemigen szeret a régi életéről beszélni és mindennel, amivel csak tudja, eltereli a témát. Jószívű és megértő személyiség, bár aki nem bír egy hullámhosszon maradni Taikival, az nehezen nyeri meg a barátságát. Olyan, mint egy nagyra nőtt kisfiú: meglehetősen infantilis és hamar bepöccen, különösen akkor, ha szánt szándékkal hergelik. Nemigen szereti a komoly, vérre menő harcokat, már ha azt egy másik shinigamival vívja, barátságos erőfitogtatás kerete között. Ha teheti, mindig belevisz valami színt, játékot ezekbe a küzdelmekbe. Egyébként kora ellenére kifejezetten játékos személyiség. Szívesen dolgozik csapatban, legyen az bármilyen játék vagy netán harc. Néha azért szeret egyedül lenni, pár percre magába zárkózni és elmélkedni a múltjáról és a jelen helyzetéről.
~ Zanpakuto
Neve: Takashukujo - Sólyomasszony
Fajtája: Szél
Shikai parancsa: Kabau, Takashukujo! - Bonts szárnyat, Sólyomasszony!
Shikai kinézete: Alap esetben egy wakizashi, azonban a Shikai aktiválásakor a zanpakuto egy átlagos méretű, acélbumeránggá változik. Pehelykönnyű, így a forgatása sem jelent problémát és az anyaga ellenére úgy szeli a levegőt, mint minden más bumeráng. Két félbe hajtható, hogyha a használó nem akarja „visszaküldeni” alap formájába.
Megjegyzés: Mint egy átlagos bumerángnál, Takashukujo is visszatér a használója kezébe, így az oda-vissza hajításnál kétszeri támadást hajthat végbe. Azonban a szembőlről érkező csapás találásának esélye feleakkora, mint a hátulról betalálónak.
A zanpakuto lelke kimondottan egy ragadozó madár és egy nő kereszteződésének írható le. Bár néhány vonása emlékeztet egy sárkányéra, Takashukujo leginkább madár küllemű. Vörös, sörényszerű tollazat (vagy bunda?) borítja be felső testét, amely a mellénél ér véget. A sörénytollazat hosszú, a vége szürkésfehér színbe megy át, ami lófarokba van kötve. Kifejezetten nádszál alkata van, mely egy valódi nőével vetekszik. A derekától a lábáig szintúgy vörös tollazat fedi. Lábai hosszúak és karcsúak, karmai élesek. Farkát pikkelyek tarkítják, mely ostorban végződik.
Támadások:
Uingusu no purotekuto - Szárnyak védelme
Ahhoz, hogy a képesség aktiválódjon, a használónak el kell hajítania a zanpakutot. A bumeráng lassan felgyorsulva köröket ír le a shinigami körül, míg egy idő után nagyobb szelet kavarva egy masszív burkot hoz létre. A használó akár másokon is használhatja eme képességet, azonban fontos, hogy a karakternek megfelelő három zanpakuto-ra rakott pont/+1 főn lehetséges ez. A szélből alakult burok nem csak felfogja a közvetlen támadások kisebb részét, hanem a támadót enyhe vágásokkal is sebzi. A képesség fejlődöttsége nagyban függ a zanpakuto-ra rakott pontoktól.
1-4 pont: A szél burok még nagyon vékony, csupán egy-két centis, így a támadó csak kisebb horzsolásokat szenvedhet el. A védelem is csupán ennyi sérülést képes felfogni.
5-9 pont: A védőburok négy centiméteres vastagsággal már mélyebb horzsolásokat képes ejteni a közvetlenül támadó ellenfeleken. A védelem ugyanakkora mértékű csapásokat tud felfogni.
10-14 pont: A képesség legfejlettebb alakja. A hét centiméteres vastagságú burok így is csak horzsolásokat tud ejteni a közvetlen támadást végrehajtó ellenfelén, viszont komolyabb vágásokat képes felfogni, ám abban az esetben a védelem azonnal szertefoszlik.
Bakuha - Kirobbanás
A képesség használatakor Taikinak ismét el kell hajítania a zanpakutot, ám ezúttal a célpont felé. Nagy sebességre felgyorsulva a zanpakuto ezüstös színben izzik. A támadás pontos célzást tesz lehetővé, ennek mértéke azonban nagyban függ a zanpakuto-ra rakott pontoktól, mely minden harmadiknál nő. Minél távolabb van kiszemelt célpont, annál hatékonyabb csapást eredményez, a felgyorsulás mértékének oka miatt.
~ Szeret-nem szeret
+Sport
+Játék, minden mennyiségben
+Derűs, baráti légkör
+Barátságos erőfitogtatás
+Nyár
- Unalom
- Csúszómászó jószágok
- Ha a múltjáról faggatják
- Feszült légkör
- Okoskodás
A hozzászólást Sakuraba Taiki összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 15, 2013 11:29 pm-kor. |
|
