Egy jó ideje csak forgolódtam az ágyamban, mikor már kénytelen voltam rávenni magam a felkelésre. Hogy is mondjam, kicsit még furán éreztem magam, habár már van pár hete, hogy kiengedtek a kórházból. Pontosan emlékszem mindenre ami azelőtt történt, mintha csak tegnap lett volna. Ugyanakkor arra a valamire is emlékszem ami kómába kerülésem alatt volt. Nem mondanám álomnak, sem pedig látomásnak. Inkább valamiféle kapcsolatfelvétel lehetett vagy nem is tudom. Zavaros az egész.
- Mindjárt kész vagyok. - feleltem édesanyám szólítására, habár némi hazugság volt a dologban, hisz mindössze egy törülközővel voltam bebugyolálva és a cuccaim is szanaszét hányódtak. Egyedül az újonnan kapott gitárom volt a tokjába csomagolva útra készen. A felöltözést követően viszont egy kis segítséget használva rövidítettem le a becsomagolás időtartamát. Valami különös oknál fogva kicsivel könnyedebben tudom használni különleges képességemet amióta megjártam a kórházat. Talán amiatt a furcsa erő miatt, amit képes voltam használni, vagy nem is tudom. De nem is lényeg, hisz most csupán egy egyszerű iskolai kirándulásra megyek, ahol amúgy sem fog kelleni használnom a képességeimet. Habár ezt sem lehet tudni pontosan, hisz az osztálykirándulás is ilyennek indult voltaképp. ^^"
- Elmentem. - közöltem a nyilvánvaló tényt szüleimmel mielőtt kiléptem az ajtón. A gitárt és táskámat magamra aggatva fogtam meg a bőröndömet és indultam el az iskola irányába, hisz ott kell a buszra felülnünk. Az iskolát elérve és a bepakolást követve, immáron bőröndöm nélkül, szálltam fel a buszra. Shoko-chant és Aoi-chant egy néma intéssel üdvözöltem, lévén csupán ők voltak az egyetlenek akiket ismertem a jelenlévők közül, na meg a tanárt, de lévén férfi, igazán megtehetné, hogy ő köszön előbb. Léteznek illemszabályok. ˇ^ˇ
Két széket egy az egyben lestoppoltam magamnak, hogy márpedig az út során mellém ugyan senki nem fog ülni. Talán maximum Sho-chant engedem ide, bár azt biztosan nem garantálhatom neki, hogy túlságosan érdekfeszítő társaság lennék az út folyamán, hisz jelenleg egészen más dolgok foglalkoztatnak, mint a semmitmondó beszélgetések.
Táskámból kis kotorászás után sikerül előhalásznom egy jegyzetfüzetet és egy írószert. Lassan lapozgatok bele, habár mindenik oldalon javarészt ugyan az a két kanji található. "神気". Tulajdonképp amióta magamhoz tértem a kómából javarészt csak ezt a két betűt írom le folyamatosan. Még akkor is, ha csak úgy elgondolkodom a semmin, a kezeim automatikusan leírják ezeket.
- Gyere, cuccoljunk egy szobába, Sho-chan. - bököm finoman oldalba a könyökömmel az említett lányt, miután leszálltunk a buszról és beléptünk a fogadóba. Cseppet sem volt kedvem megvárni amíg a tanár nekiállna osztogatni, vagy épp valamelyik alsós lefoglalna engem vagy épp újonnan általam kinevezett szobatársamat magának. Fene egye meg, hogy Kana most nincs itt. Sokkal jobban élvezném ezt az egész kirándulást...
- Ez az enyém. - adom szobatársam tudtára az ágyválasztásomat, miután a bőröndömet és a táskámat lehajítottam rá. Ezt követően gitáromat tokjából elővéve ültem le az ágy szélére, majd miután felmértem, hogy lehangolódott-e, halkan nekiálltam valami véletlenszerű dallamot játszani rajta. Igazán hiányzott már, hogy végre a kezemben tarthassak és játszhassak egy hangszeren, pláne mióta a régi tönkrement egy sajnálatos baleset miatt.
- Távozzatok. Most. Kérlek. - utasítottam a szobába betoppanó alsós lányokat miután az ujjaim egy pillanat alatt abbahagyták a játékot és mielőtt még egy újabb lépést tehettek volna. Az utolsó szó, mely igaz halkabb volt a többinél, kifejezetten a kis lánycsapat egyik tagjának, Aoi-channak, szólt. Lévén ő volt az egyetlen akit ismertem a csapatból, számítottam arra, hogy veszi a lapot és barátnőjére hatást gyakorolva elhagyják a szobát. Nem igazán volt ma kedvem kisgyerek felügyeletre.
- Menjünk ebédelni, Sho-chan. - szólaltam meg ismét, mikor véglegesen abbahagyva a dallamok kicsalogatását elpakoltam a hangszert és magamhoz vettem a buszban is használt jegyzetfüzetemet és az írószert, majd, remélhetőleg Sho-chan társaságában, indultam el az ebédlő irányába.
Egy üres asztalhoz ültem le miután egy kevés ennivalót összegyűjtöttem a svédasztalról. Csupán pár apróság volt a tányéromon. Jelenleg sokkal fontosabb cél lebegett a szemem előtt, mint az evés. Jobb karomon feltűrtem az inget a felkaromig, hogy szabadon láthatóvá tegyem a könyökhajlatban pihenő tetoválásomat, amit igyekeztem a lehető leghitelesebben lerajzolni a jegyzetfüzetembe. Több dolgot kellene előkotorásznom erről az egészről. A kíváncsiság hajt, nem tehetek róla...

Életem első osztálykirándulására készülhetek. Őszintén szólva először nem lelkesedtem az egészért, hiszen inkább maradnék Sachi~nee-sannal, mégis csak ritkán van szabad hétvégéje, másrészről viszont azt hiszem, kellett egy kis levegőváltozás. Beleegyeztem hát ebbe az egész kirándulásosdi dologba, és az utolsó pillanatban én is felírtam a jelentkezők listájára a nevem, főleg, mivel nővérem is támogatott, mert azt gondolja, hogy igazán jót tenne nekem. Pedig jól vagyok én, de tényleg! Hiszen miért is lenne szükségem bárki másra, amíg ő ott van nekem?
Tehát, készülhetek a kirándulásra, pakolom is elő újra bőröndöm, s kínos pontossággal használva ki minden helyet, gyakorlatilag vákuumot teremtek benne, hogy minden, de tényleg minden beleférjen, amire szükségem lehet. A szokásos váltóruhák mellé biztonság kedvéért túracipő, és pót-túracipő is tartozik, és egy fürdőruha, meg két darab törölköző. Szúnyogriasztó, aspirin, sebtapasz, fertőtlenítő, vécé papír, fésű, hajkondicionáló, a hétfői leckéim, harisnya és pótzokni, saját bögre, tányér, pálcika, megfázás esetére kamilla tea, zseblámpa, pokróc, zsebkendő, esti olvasmány, tb kártya, lánymagazinok, meg néhány társas játék. Szóval, valami ilyesmi az a lista, amit magammal viszek, éppen csak legnagyobb sajnálatomra Sachi~nee-sant nem sikerült begyömöszölnöm a bőröndömbe, se pedig a hátizsákomba, a szendvicsek, ásványvíz meg a pénztárcám mellé. T^T Persze az is igaz, ha Sachi~nee-san nem vitt volna ki kocsival a buszig, akkor biztosan nem tudtam volna ennyi mindent hozni, de hát mindenre fel kell készülni! Az én karom legalább nem fog viszketni, ha összecsípnek a szúnyogok, mondtam is meg a magamét Hentai Himojinak, amikor kinevetett, amiért olyan büdös az egyik kenőcs, amit magammal vittem. Attól, mert nem leszek néhány napot, továbbra is rajtad tartom ám a szemem, ne aggódj! >.>
Nem csodálkozom rajta, hogy két olyan felnőtt is felszáll a buszra, akiket nem ismerek. Biztosan ők is kísérő tanárok, csak még nem láttam őket. Végtére is, attól, mert valakit nem ismersz, attól még létezik, amit nem tudsz viszont, azt nem keresed. A holdjáró medve esete a kosárlabdázóakkal, a tanulság adott, ilyen egyszerű az egész. Inkább próbálok ismerős arcokat keresni, pillantván meg Aoi-chant pedig csak-csak kerül egy mosoly az arcomra. Nem tudok róla sokat, az igaz, azt viszont mindenképpen, hogy mindig tele van energiával, és az emberek pedig szeretik az olyan vidám embereket, mint amilyen ő. Talán én is elég emberi vagyok akkor, ha én is kedvelem annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak egy szünet alkalmával beszéltünk.
Miután a bőröndöm a buszsofőr és Sachi~nee-san segítségével elhelyeztük, és jó hosszas búcsút vettem az én egyetlen Sachi~nee-sanomtól, akinek még a bentomat is felajánlottam, ha velünk jön valahogyan, de ha legalább felhívhatom, amikor ráér, csüggedten bár, de utazásra készen szállok fel az autóbuszra. Még sosem ültem ilyenben. o.O Szerencse azért, hogy nem Sachiko vezeti, különben azt hiszem, hogy ezúttal tényleg mindannyian meghalnánk.
- Szió. ^^ Leülhetek melléd? – kérek helyet Sakura-chan mellett, hiszen máshol már nem nagyon találhatok. Kicsit türelmetlenül fészkelődök ezután helyemen, bevallom, türelmetlen vagyok mind az indulást, mind az utazást illetően. Út közben igaz, másokból hozhatom ki a türelmetlenséget, amiért fél óránként meg kell állni vécézni, de nem tehetek róla, gyors az emésztésem, és nem bírom ki, ebben a fülledt melegben pedig amúgy is muszáj a folyadékot pótolni…
Nem volt egyszerű menet, már-már visszasírtam Sachi~nee-san autóját, na nem azért, mert az jobb lett volna, de már biztosan réges-régen megérkeztünk volna, még akkor is, ha tudom, mellette kész életveszély a délutáni autózás. Egész megszoktam viszont, ha becsukom a szemem, és inkább a tegnapi filmre gondolok, általában könnyebb is kibírnom. Szóval a busz olyan gyorsan mozog, mintha reumája lenne, vagy csak ennyire elszoktam a rendes vezetéstől, már én sem igazán tudom. o.O Ütöm el az időt mosdóért rinyálással, zenehallgatással meg beszélgetéssel, és még hangosabb zenehallgatással, amikor a tanár azt akarja, hogy énekeljünk. Na ne, nem, nem és nem, én nem énekelek… Nem vagyok már pisis, mégis úgy beszél velünk, mintha óvodába járnánk. Ha nem Sachiko vezet, négy dal kevés a négy órás úthoz. ._.
- Hát, annyira nem nagy dolog. Még nem igazán gondolkoztam ezen. – és valóban nem. Valamelyik tanár, talán épp az osztályfőnök, már mondott valami olyasmit, hogy válogatnom kéne a különböző szabadidős klubok között, de őszintén szólva tényleg nem tudom. Nem tudom, mi az, ami érdekel, nem szoktam ilyenekkel foglalkozni. Persze kiskoromban szerettem rajzolni, de az már tényleg régen volt. Nagyon sok minden változott róla.
- Majd ha beköltöztünk, segítesz választani? Nem tudom, milyen klubok vannak. – talán így lesz a legjobb. Azzal még nem ártok senkinek, ha segítséget kérek.
- Menj csak velük, Sakura. ^^ Azért ha elmentek valamerre, majd szóljatok. T^T – meghagyom Sakurának, hogy Aoi-channal és Yui-channal lehessen egy szobában. Én majd megoldom.
Megoldása problémámnak persze csak egy ígérkezik. Arcom felveszi hajam színét, ahogyan bekopogok, majd bemasírozok a másik lefoglalt szobába, ahol két felsőbb éves lány lakik a kirándulás idejére. Nem nagyon van más választásom, ha nem szeretnék a folyosón aludni, de nem éreztem volna magam jól, ha nem engedtem volna át Sakurának, hogy elfogadja Aoi-chan és Yui-chan meghívását. Talán így lesz a legtisztább, ők pedig úgyis csak ketten vannak.
- Ne haragudjatok, nincsen máshol hely. ^^ Amewa Ruriko vagyok. – az illem attól még illem marad, mutatkozom be a gitározó lánynak és a seitokai elnöknek. Vagyis azt hiszem, ő a seitokai elnöke. Igazából nem vagyok benne biztos, hajlamos vagyok összekeverni a dolgokat, ha túl sok információt kapok egyszerre valamiről, az meg úgy azért még sem az igazi, ami azt illeti.
Nem zavarok túl sok vizet, legalábbis igyekszem, inkább birtokba véve ágyam húzom rá a saját ágyneműmet, és terítem be azt a saját pokrócommal. Még egy átöltözést is elintézek, hiszen a fülledt buszban szerintem valamennyire mindenkinek sikerült megizzadnia. Szóval, nem telik bele sok időbe, míg az ágyam és az éjjeli szekrényem el nem árulja, hogy az én területem. Csupán apróságok, meg némi precizitás és praktikusság, hogy minden kéznél legyen, amire tényleg szükségem lehet, de valahogy mindig sikerül így kialakítanom környezetem.
- Máris jövök, várjatok meg! – integetek a bekopogóaknak. Igaz, az egyik felsőbb éves lány úgy gondolja, a legjobb lesz, ha egyszerűen elküldi őket, pedig igaziból semmit se csináltak, én mégis megkérem őket, azért egy pillanatot még várjanak. Éppen csak annyit teszek, hogy a nyakamba akasztok egy fényképezőgépet, felveszek egy szandált, és felkapok egy frizbit, egy felfújható labdát és egy társas játékot, hiszen ha már kimegyünk a kertbe, foglaljuk is el magunkat valamivel.
Kicsit megtorpanok, amikor a recepcióst pincérként látom, de elképzelhető, hogy Aoi-channak igaza van, és valójában ikrek, azért van belőlük kettő. Vagy nemes egyszerűséggel éppen az a baja, amiért odahaza is Sachi~nee-san főz, takarít és vezet egyszerre. Nálunk odahaza ezt mindig mások csinálták.
- Szerintem csak nagyon szegény, és ezért kell sokat dolgoznia. – adom meg a kézenfekvő magyarázatot, persze nagyon halkan súgva, különben még megbántom a bácsit. Egyszer az időt sértettem meg azzal, hogy elütöttem, ezért megállt. Még egyszer nem fordulhat elő.

Ez lesz az első iskolai kirándulásom, mióta ide járok, így egy kicsit izgatott vagyok, milyen is lesz. Katsu-chint is magammal akartam rángatni, de ő valamiért nem akart jönni, pedig mondtam neki, hogy biztos jó lesz. Mindegy, ő tudja, majd leshet, hogy miről maradt le, mert ha visszaértünk beszámolok neki. Bár ha jobban belegondolok, talán az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam, mert egy csomó mindent bevállaltam. Nem elég, hogy jelentkeztem a seitokaiba, de még Sacchin által csatlakoztam a Daitenshibe, amiről ugyan még nem tudok mindent, de idővel ezen változtatok.
A bepakolással nem sok időt töltöttem el, más lányokkal ellentétben, akik mindig úgy pakolnak, mintha több hónapra mennének a pár nap helyett. Csak minimális ruhát raktam be, csak éppen annyit, hogy minden napra legyen egy, mert nekem annyi bőven elég. A bőröndömben a legnagyobb helyet kétség kívül a nassolnivalók foglalták el, amit korábban vásároltam össze. Finomabbnál finomabb dolgokat szedtem össze elvégre kirándulok, megengedhetem magamnak ezt a kis kényeztetést.
- Ohayou! - köszöntem az iskola előtt álló kis tömegnek, amikor megérkeztem a találkozóhelyre. Nem sok mindenkit ismertem, mert sok volt az alsós, mondjuk ott van közöttük Ao-chin is, aki szintén seitokai tag, így ott találkoztam már vele. Meg persze ott volt Asu-chin is, akit viszont Sacchin közreműködésével ismertem meg.
Szerencsére nem kellett sokat várnunk, mert meg is érkezett a busz, amibe becuccoltunk és indulhattunk is kirándulni. Ahogy felszálltam gyorsan lefoglaltam magamnak két helyet, mert kellett a hely a nassolós szatyromnak is, hiszen nem elég csak a bőröndömben hozni a finomságokat, az úton is kell valamit ennem.
- Kérsz, Ao-chin? - nyújtottam Ao-chin felé egy doboz epres pockyt hátha kér, mivel amíg a buszra vártunk epres rágót osztogatott, így lehet, hogy szereti az epret. Persze nem csak őt kínáltam meg, hanem aki még ott volt a közelembe, azok felé is nyújtottam, csak őket külön nem szólítottam meg.
A buszúton egyik harapnivaló után a másikat vettem a kezembe és tüntettem el az összest az utolsó morzsáig. Viszont mivel az út egy kicsit hosszú volt és korán kellett amúgy is kelni, így két falat között egyszerűen elfogott az álom. Csak akkor ébredek fel, amikor egy faág nekicsapódik az ablaknak és zajt csapott. Még félálomba kinéztem az ablakon, hol is vagyunk és valamilyen erdős részen haladtunk át. Ezután már nem kellett sokat várni, meg is érkeztünk a célunkhoz, ami viszont nem olyan volt, mint vártam. Bár nem volt olyan ronda az épület és belülről biztos takaros, de attól még egy kicsit régi volt.
- Jó. - válaszolok röviden Asu-chin ajánlatára, hogy legyünk egy szobában, miután bementünk az épületbe és a tanár egyeztetett a recepcióssal. Egy umaibout ettem, miközben követtem a recepcióst, aki megmutatta a szobáinkat. Ezután a recepciós leváltotta Asu-chinre és ő utána mentem a kiválasztott szobánkba. Először a bőröndömet helyeztem el az egyik fal mellé, mert nem terveztem, hogy kipakolok belőle, úgyis kiveszem belőle, ami kell, majd leültem a szobában lévő egyik székre és egy gyümölcsös nyalókát kezdtem el szopogatni.
- Te tudsz gitározni, Asu-chin? - csodálkoztam egy kicsit, ahogy Asu-chin elővette a gitárját. Ugyan kérdésemre nem is nagyon akartam választ kapni, mivel a látottakból is könnyedén kitaláltam. Valószínűleg, hogy nem csak dísznek hozott el egy gitárt Asu-chin, mert az nagy butaságra vallana, de persze itt nem ez a helyzet.
- Gyere csak. Murasaki Shouko~nanodayo. - figyelek fel a szobába toppanó alsósra, miközben a széken hintázok és nyalókázok, majd hozzá hasonlóan én is bemutatkozok. Ezután csak figyelem mi történik körülöttem, mert szeretem figyelni az embereket. - Te hányadikos vagy... Ame-chin? Jó, ha így hívlak? - kivételesen megkérdeztem valakit, hogy is nevezzem, mivel most egy kicsit tanácstalan vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e az Ame-chin becenév. Ezért is kérdeztem meg az érintett személyt és majd ő eldönti, hogy neki ez megfelel, vagy egy másik legyen.
- Én is megyek, Ao-chin. - jelentem ki, amikor megérkeznek az alsósok, hogy elhívják a szobánkba költöző társukat. Ahogy Asu-chin viselkedett én is megértettem, hogy egy kicsit egyedül akar lenni, így Ao-chinékkel tartok, hogy felfedezzük a környéket. Bár, amit én keresek, biztos nem fogjuk megtalálni, mert olyan messzire úgy sem megyünk, hiszen ebédre vissza kell érnünk.
Csak bólintottam Asu-chinnek, hogy mehetünk ebédelni és egyből követtem is. Az ebédlőbe érve jól megrakott tányérral ültem le az asztalhoz, amit Asu-chin választott. Jóízűen kezdtem neki az ebédnek, hiszen ez a nap egyik legfontosabb étkezése a reggeli és a vacsora mellett.
- Sumimasen, meg tudja mondani, hogy található-e a közelben kombini? - amikor repetáért indultam, megláttam a pincérnek öltözött recepcióst és megragadtam az alkalmat, hogy feltegyem neki a kérdésemet. A legfontosabb, ha új helyre megyek, hogy megnézzem van-e valamilyen egyedi ízesítésű umaibou itt, mert azokat nem sok lehetőségem van megkóstolni.
- Mit csinálsz Asu-chin? Nem eszel? - amint visszatértem az asztalhoz egy újabb tányér étellel, észrevettem, hogy Asu-chin rajzol valamit. Pontosabban egy kanjit ír le, de fejjel lefelé nem tudom elolvasni, így megkérdeztem, hátha elmondja.

Amikor Ao-chin meg egy másik lány, akit nem tudom kicsoda, bejöttek a szobánkba, hogy menjünk sétálni, észrevettem, hogy az ismeretlen lány úgy viselkedik, mint aki ellenséges területre keveredett. Mondjuk ez részben érthető volt, mert Asu-chin nem éppen a legkedvesebb volt, de nem kell ennyire a szívére venni.
- Murasaki Shouko~nanodayo. - mutatkoztam be a Kik vagytok? kérdésre, majd megnyomkodtam egy kicsit mutatóujjammal Ao-chin barátnőjének arcát csak úgy játékból. Nem akartam, hogy fájjon neki, csak olyan távolságtartóan viselkedett és hátha így feloldódik.
Ezután végre elindultunk, hogy körbenézzünk, ekkor Ao-chin előre futott, hogy versenyezzünk, de én nem szeretek versenyezni és futkározni, ezért a saját tempómban haladtam. A hosszú lábaimnak köszönhetően, így is nagyokat tudtam lépni és nem maradtam le nagyon.
- Én nem tudok többet. A Seitokaiban biztos össze van írva az összes, nem? - próbáltam segíteni Ao-chinnek, de hát még nem ismerem annyira az iskolát, hiszen még nincs féléve, hogy Karakurába jöttem. A klubokról való beszélgetés után elkezdtünk labdázni, ami már nem olyan megerőltető, mint a futás, ekkor tűnt fel, hogy valaki hiányzik.
- Yama-chin wa doko? - intézem kérdésem Ao-chin felé, elvégre az ő barátnőjéről van szó. A nevét az indulás előtt sikerült megtudnom, amikor megbökdöstem az arcát, így könnyebben tudtam felőle érdeklődni.
Gyorsan elszaladt a szabadfoglalkozásra szánt idő és mennünk kellett ebédelni, ami jól is jött, mivel kezdtem éhes lenni, annak ellenére, hogy egy umaibōt bekaptam séta közben. A svédasztalnak nagyon örültem, hiszen így annyiszor repetázhattam ahányszor akartam.
- Ao-chin a svédasztalnál mindig azt kell csinálni, hogy először mindent megkóstolsz, utána pedig a legfinomabból eszel többet. - miután meghallottam, hogy Ao-chin nem tud választani, nem bírtam ki, hogy ne osszam meg vele a svédasztalról evés technikáját.
- Ehh! - szörnyedek el, hogy milyen messze van innen a kombini, pedig én el akartam menni oda. Remélem, megyünk majd látványosságokat nézni és útba esik, hogy bemehessek. Még jó, hogy sok mindent hoztam és addig nem fogok nélkülözni.
Amint végeztünk az étkezéssel elsötétedett a terem és egy köpenyes fickó kezdett előadni valami füstjátékot vagy mit. Ki is használtam az alkalmat, elővettem egy nyalókát az egyik zsebemből és elkezdtem nyalogatni, miközben az előadást néztem.
Mikor vége lett a köpenyes eltűnt a sötétséggel együtt, ekkor egy ideig bántotta a szemem a fény, de egy-kettőre hozzászokott. Megpillantottam, hogy Ao-chin a tolószékes lány felé megy, ezért én is odamentem, hogy hallgatózzak.
- Kéred? - nyomtam egy nyalókát a lány arcához, csak hogy én is mondjak valamit és ne csak álljak ott. Később Ao-chin kitalálta, hogy játszunk valami, ezért a terem közepe felé indultam, de egyből meg is torpantam. - Te is jössz? Oda toljalak? - Ao-chin is biztos azt akarja, de ő most a székek pakolásával van elfoglalva, ezért ha akarja, akkor segítek neki.
- Murasaki Shouko~nanodayo. Negyedik évfolyamos tanuló vagyok, és ahogy Ao-chin mondta a Seitokai tagja. A kedvenc ízesítésű umaibōm a garnélás majonézes. Ennyi. - amint hozzám került a plüssmacska elmondtam a rövid bemutatkozásomat, majd tovább adtam a soron következőnek.
Egyik játék után következett a másik. Most pedig suttogósat játszottunk, amiben furcsábbnál furcsább dolgok jutottak a fülembe. Például egyszer azt adtam tovább, hogy pizzát akarok grillezni, pedig a pizzát nem is szokták grillezni.
- Én is. - jelentkezek teáért, amit a pincér kínálgat, jó lesz leöblíteni a nyalókát. Remélem, hamarosan ismerteti a tanár a holnapi programot, hogy felkészülhessek a kombini látogatásra.

- Az Ame-chin megfelel, Shoko-san. ^^ - válaszolom a lánynak, aki azért valamivel kedvesebbnek tűnik a barátnőjénél, bár a gitáros lánynak biztosan csak rossz napja van, vagy valami. Nem erőltetem, hogy velünk jöjjön, ha akar, majd úgyis utánunk tart, meg aztán hamarosan valami vacsora lesz, ahol remélem, találok is valami finomat. Persze biztosan nem finomabb, mint amit Sachi~nee-san tud főzni! *w* Lassan már gyorsan enni is megtanulok, ráadásul sokat is, csak hogy Hentai Himojinak kevesebb jusson. >w> Azt hiszi, hogy kieheti Sachi~nee-sant a vagyonából, pedig ez nem is igaz. Én legalábbis nem fogom hagyni neki, és még a rosszullétet is vállalom a szent cél érdekében! Persze Himoji még mindig többet tud enni nálam, de múltkor már elértem, hogy az enyém legyen az utolsó hússzelet, még ha alig bírtam megenni, hiszen gyorsabban kaptam érte a pálcikámmal a tálon.
Sosem voltam igazán sportos alkat, no persze fontosnak tartom a mindennapi mozgást, ezt hivatásszerűen sosem szeretném csinálni. A mangákat én gyerekesnek tartom, régi iskolámban pedig amúgy is tiltott volt efféle képregények behozatala, a tanáraink meg is fedtek minket, ha ilyenekkel foglalkoztunk a szünetekben. Az olvasást pedig magányos dolognak tartom, nem igazán értem, hogy lehet ebből klubot csinálni. Furcsák ezek az állami iskolák, nálunk minden teljesen más volt. Persze, itt mintha sokkal több dolgot is lehetne csinálni, mint abban a magániskolában, ahol én tanultam, pedig minket is elvittek mindenfelé kirándulni, meg múzeumokat nézegetni, de sosem volt olyan, hogy ilyen szállókba hurcigáltak volna minket, hogy játszunk, meg ilyenek. Még mindig nem tudom, mi az, ami miatt igazán fontos ez a hely, amiért éppen ide kellett jönnünk, de eddig nem is olyan vészes, bár nem olyan jó, mint amire számítottam. Egyszerűen más, mint amihez szokva vagyok, ráadásul a klubok közül se nagyon tudok választani. Hazamenni meg nem akarok, hiszen utálok otthon lenni, no persze imádom Sachi~nee-sant, de utálom Hentai Himojit, és nem akarok vele egy légtérben többet lenni, mint amennyit feltétlenül szükséges. Úgyis csak állandóan eszik, meg a buta rajzfilmeket akarja a tévében nézni, pedig nincs azokban semmi érdekes. Igazán felnőhetne már, és nem kéne azokat a kitalált kalandjait mesélnie arról, hogy egyiptológus volt, meg kalandor, meg vándorcirkuszban dolgozott, pedig tudom én, hogy az egészből egy szó sem igaz.
- Olvasni otthon is szoktam Sachi~nee-sannál... Sportolni meg annyira nem szeretek. A mangák pedig gyerekesek.. - szorongatom a labdám meg a társasjátékaim, amiknek remélem, valami hasznuk is lesz. Ha más nem, végül mégis csak belépek talán valamelyik sport egyletbe, nem lehet olyan vészes. ^^"
Ez a bácsi igen különösnek tűnik, már-már rosszabb, mint a bohócok. Csak kisminkelt, maskarába öltözött, öreg, kopasz emberek azok is. De nem dörgölöm az orra alá, ha ennyire szegény, engem nem zavar, hogy többet akar itt dolgozni. Annyira még se lehet nagy ügy ez a szálló, ha ennyire sok munkájába kerül fenntartani, és még csak alkalmazottjai sincsenek azért, hogy ne egyedül csináljon mindent. Lehet, elküldöm ide Himojit, talán valami értelmeset is csinálna a firkászkodáson kívül. Még csak nem is tud írni. No persze sohasem vetemedtem arra, hogy akár egy sort is elolvassak az ő írásából, hiszen nem tartom őt elég jónak ahhoz, hogy megtiszteljem ekkora figyelmemmel. >.>
Az ebédlőben furcsa műsort kapunk, azonban ez, meg a bácsi szavai rávezetnek arra, hogy miért is olyan fontos nekünk itt lennünk. Áhá, tehát néprajz kutatunk! Minden világos. ^^ Ugyan én nem hiszek a tündérmesékben és a szellemtörténetekben, attól még érdekesnek tartom az egészet. A füsttől persze sikerül kicsit bekábulnom, nem igazán szeretem, és minden olyan ködössé válik tőle, hogy hű. @_@ Nem csodálom, hogy szegény Sakura rosszul is lett, majdnem én is jelentkezek azért, hogy vigyenek ki egy kicsit a friss levegőre, amikor azonban újra fény van a teremben, kicsit sikerül összeszednem magam. Már meg sem lepődöm persze, amikor az előbb még cilinderes-köpenyes bácsi megint új maskarát vesz fel, igazán ügyes trükk ez az átöltözés, de még mindig nem tudom, kit akar ezzel megtéveszteni. Jó, lehet, félre kéne tennem ezeket a dolgokat, és jobb lenne, ha egyszerűen a szórakozásra koncentrálnék, amiből akad itt lehetőség bőven, különösen, mivel Aoi-chan és Sho-chan között sikerül letelepednem.
A suttogós játékot még én is ismerem, annak idején a legjobb barátnőmmel játszottunk ilyet, azonban igazából amióta már ő is meghalt a matekverseny után, nem igazán volt kivel szórakoznom. Mielőtt ebbe a suliba jöttem volna, nem igazán kerestem a korombeliek társaságát, hiszen mind olyan vidámak, olyan gyerekként viselkednek, én pedig egyszerűen nem tudok ilyen lenni. ^^" Látszólag az a két idősebb fiú is hasonlóan gondolkozik, mint én, különösen a sötét hajú, aki nem adja jelét semmiféle életkedvnek. Bár nem igazán értem, miért vannak itt, biztosan nagyon buták, és sokszor buktak, ezért járnak még mindig középiskolába. Az én régi sulimban persze tilos volt a bukás, és ha nem érted el a megfelelő átlagot, akkor mehettél új iskolát keresni. ^^
A suttogós játéknál különös módon mintha nem csak Aoi suttogna a fülembe, hanem más hangokat is hallani vélek, de ez egészen biztosan a füst utóhatása. Még mindig kába vagyok picit tőle, így aztán kérek is egy csésze cukormentes jázminteát, hátha az felfrissít kicsit. Összezavarodva suttogok tovább valami butaságot, de még én is felkuncogok kicsit a mondat sületlenségén.
Aztán Aoi-chan talál ki egy új játékot. Úgy tudtam, ilyet csak butaságért kezelt emberek szoktak játszani, fejben mégis azon gondolkozom, mit is mondjak magamról, amikor hozzám kerül a Miyavi névre keresztelt plüssállatka. Nincs sok mondanivalóm igazán, és én sem tudom, hogy mi az, amit szeretek, és amiben jó vagyok, csak azt, hogy mi az, amit nem szeretek. Sóhajtok egyet, amikor nálam van a plüssmacska, és próbálok valami nem túl nagy butaságot mondani, hiszen én nem szeretnék olyan ostoba lenni, mint Himoji-san.
- Amewa Ruriko vagyok, elsős. Nemrég iratkoztam be a ti iskolátokba. Fogtechnikus akarok lenni. - válaszolok egyszerűen a cetlin lévő "mi leszel, ha nagy leszel" kérdésre. Megkönnyíti a dolgomat, hogy vannak ezek a kérdések, enélkül nem nagyon tudnék mit mondani.
Mikor vége a játéknak, a saját társasaim veszem elő, hiszen elég sokat hoztam belőlük. A kedvencem az, amiben mindenféle történeteket kell kitalálni, és el kell hitetni róluk, hogy igaz, de hoztam magammal kártyákat, nyomozósat, orvososat, kitalálósdit, meg ilyesmiket is. Az összesnek tulajdonképpen elég nagy súlya van így együttvéve, és remélem, hogy nem hiába hoztam el mindet. Otthon úgy sem tudok velük játszani, hiszen inkább azt mondom mindenkinek, hogy nem érdekelnek, mert nem akarok Himojival is játszani. Sachi~nee-sannak is azt mondtam, hogy nem is magam miatt hoztam őket, hanem egyszerűen megkértek rá. Remélem, elhiszi ezt nekem.

Kicsit meglepett, hogy a gyerekcsapat elvonulását való felkérésem mekkora hatással járt, hisz Sho-chan és az a másik lány, aki Ruriko néven mutatkozott be szintén kimentek a szobából. Legalább hangosabban is játszhattam anélkül, hogy az bárkit is zavarna.
Mikor végeztem a zenélgetéssel szerencsére megtaláltam Sho-chant az udvaron, így nem kellett egyedül mennem ebédelni. Én nem vettem el olyan nagy adagot, lévén most nem is voltam éhes annyira és jobban lefoglalt a rajzolgatás.
- Majd négyszemközt elmondhatom ha gondolod. Nem olyan téma ami ennyi fűl számára való. - feleltem a lánynak kedvesen. Tulajdonképp ez egy határozottan titkosított téma, amit csak azért osztok meg Sho-channal, mert ugyan abba a csapatba tartozik mint én, mármint ami a Daitenshit illeti. Szerencse, hogy van valaki aki nagyjából, úgymond közel áll hozzám. Sokak idegenek nekem itt, még Aoi-chan is bár az inkább a kettőnk közötti korkülönbség miatt. Viszont úgy tűnik, hogy az istenek nem fordították el tőlem a fejüket teljesen, hisz még az előadás előtt megjelenik Aoishi-kun is, ami azt jelenti, hogy végre került valaki aki velem egykorú. Tiszta mázli.
A füstös bemutatót végig unatkozom. Nem az én világom ez a fajta "szórakozás". Számomra túl unalmas ennyit egy helyben ülni, ha nincs hangszer a kezemben. De most kénytelen voltam ezt végigszenvedni, lévén kötelező cucc és nem akarok házi kapni fölöslegesen. Nem mintha ne suliban oldanám meg azokat. ^^"
- Jó, hogy itt vagy és ja, már akkor le lettél foglalva, mikor bejöttél. - közöltem a sráccal a bevállalósasággal kapcsolatos kérdésére. Igazából közel sem tudja, hogy mire vagyok képes, de az most amúgy is elmarad. Ez nem olyan kirándulás és különben is, most jöttem ki a kórházból, igazán lazíthatok kicsit.
- Az én nevem Gouto Asuka. - kezdtem bele a bemutatkozásba mikor Miyavi-nyan hozzám került Shuujinak köszönhetően. - Szintén végzős. - ezzel be is rekesztettem a bemutatkozást. nem igazán volt olyasmi amit elmondhattam volna ezeken a dolgokon kívül. Végül Miyavi-nyant visszaadtam Aoi-channak, lévén az ő tulajdonát képezi és nagyon szorosan kötődik hozzá így is-úgy is.
A következő játékból inkább kimaradtam. nem szálltam ki a kőrből csupán hagytam, hogy előttem sugdolózzanak. Az elején még érdekesnek is tűnt, hogy miket hordanak össze, de a vége felé kezdett egyre rosszabb érzésem lenni, amit a felerősödő suttogó hangok, melyek biztosan nem a társaságtól származtak gyanút kezdett ébreszteni bennem. Veszélyérzetes gyanút. Persze bárki gondolhatna arra, hogy csak félreértem a sugdolózást vagy valami, viszont annyi zenei érzékem van, hogy hallás alapján el tudjam különíteni a társaság hangját ezektől a másikoktól.
A végére már annyira zavaró lesz számomra, hogy már szinte ösztönösen küldök fejben üzenetet Sho-chan felé, hisz a közös csapatedzések alatt mindig fenn van a telepatikus kapcsolat és akaratlanul talán kicsit túl erősen is megszorítom a mellettem ülő fiú karját, mikor belekapaszkodok. Azt hiszem, hogy annak köszönhetően, hogy a képességemet még mindig nem tudom használni kicsit védtelennek érzem magam és ezért hagyatkozok a jó kondiban levő osztálytársamra.
- Én is kérek. - térek magamhoz a férfi felajánlására és a fejemben rögtön egy kis érdekes ötlet is körvonalazódik. Igaz, hogy a képességemet nem tudom használni, de ez a lélekenergiámra nem igaz és egy kisebb mennyiséget koncentrálva az ujjaimba nyúlok a pohár felé. Ezt normál esetben csak Sho-chan és Aoi-chan kellene észrevegye a kis csapatból, de nem is nekik szól a dolog, inkább az érdekel, hogy ezen a helyen van-e más olyan dolog ami esetleg érzékeny az ilyesmire. ha nem akkor az kicsit talán megnyugtat, de csak kicsit.

A kirándulás eddig nem valami rossz, csak ne tudtam volna meg, hogy mennyire messze van a legközelebbi kombini. Bár abban a hitben vagyok, hogy úgyis fogunk menni túrázgatni, amivel közel fogok kerülni egyhez és akkor bevásárolok. Ha pedig ismerteti a tanár a következő napok programjait, akkor tudni fogom, hogy mikor kerülök legközelebb olyan helyre, ahol van kombini és első alkalommal annyit veszek, hogy a másodikig kitartson.
Egy kicsit meglepődtem, amikor a tolószékes lány tüsszentett egyet, mikor megkínáltam nyalókával. Lehet, hogy elkapta Kiririn betegségét? Így még jobban oda akartam adni neki a nyalókát, hiszen attól biztos jobban fogja érezni magát. Lehet, hogy nem lenne jó, ha megbetegedne, gondolom nem lenne jó a tolószék mellé egy kis betegség is. Ennek ellenére odatoltam a többiekhez, ahogy kérte, mert bárki köhöghet csak úgy, például a portól és lehet, hogy most is ez a helyzet.
Végighallgattam a többiek bemutatkozását, majd én is hasonlóan tettem és meglepődve hallgattam, hogy Ame-chin, ha nagy lesz, mások szájában akar turkálni munka gyanánt. Közben Aojin senpai is megérkezett késve és ő is leült közénk játszani.
- Aojin senpai is velünk fog aludni? o.ő - néztem Asu-chinre, amiért kijelentette, hogy ő Aoijin senpaial fog aludni, pedig már bepakolt abba a szobába, ahol én meg Ame-chin is alszik. Viszont abban a szobában csak három ágy van, tehát vagy nem akar már velünk aludni, vagy négyen fogunk egy három személyes szobában lenni.
Folytatódott a játék, ami közben észrevettem, hogy Asu-chin nagyon néz, biztos unatkozott és megbánta, hogy nem akart részt venni a sugdolózásban. Integettem is neki egy kicsit, hogy jelezzem észrevettem, meg akartam volna dobni neki egy kis édességet a zsebemből, de azzal biztos megzavartam volna a sugdolózókat, ezért inkább nem tettem.
A játék után egy kis teázás következett, ahol is Asu-chin valamilyen oknál fogva a kezébe vezette a lélekenergiáját, amikor a teáért nyúlt. Nem tudtam ezt mire vélni, talán valamit jelezni akart ezzel? Lehet, hogy az előbbi nézésével is ugyanezt akarta, mint most, csak akkor nem különösebben foglalkoztam vele. Majd később rákérdezek, itt mindenki előtt nem akarom szóvá tenni.
Közben eszembe jutott, hogy Tomo-chint kihagyjuk a teázásból, ezért elvettem neki is egy pohárral és odavittem neki. Ekkor hallottam, hogy köhögött néhányat, odaadtam neki a poharat, majd a homlokához tettem a kezemet hátha lázas. Nem volt egyáltalán meleg a homloka, de ennek ellenére használtam a psychometriámat rajta, hogy a dolgok mélyére nézzek. Mintha valami betegség kezdeményt tényleg lenne benne, és ha nem teszünk valamit, akkor akár lázas is lehet. Mentem is oda a tanárhoz, hogy szerintem Tomo-chin beteg és adjon neki valamilyen gyógyszert, hogy ne legyen rosszabb az állapota. Magával is vitte Tomo-chint, hogy kérjen a személyzettől valami gyógyszert, hogy ne kelljen őt is hazaküldeni, mint Kirirint.
Amikor visszamentem a többiekhez, észrevettem, hogy többen az egyik fal felé néznek, ezért megálltam, hogy én is megnézzem. A korábbi füstös előadás mellékterméke még nem teljesen tűnt el a teremből, ezért a falon lévő régi tapéta mintázata olyan hatást keltett, mintha mozogna. Hosszabb ideig nézve viszont már kételkedtem ebben, mert sokkal valóságosabbnak tűnt, mintha egyszerűen a füst csinálta volna. Valójában arrébb kerültek a mintázat állatai és nem csak a képzeletünk szüleménye volt. A furcsa csak az volt a közelben mászkáló személyzet nem vett észre semmit, nem furcsállta a tényt, hogy mozog a tapéta mintázata.
Amint közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vegyem, egy szarvas észrevett és elkezdett menekülni, végigfutva a falon, kiment a teremből. Nem követtem egyből inkább a tapétát akartam megérinteni, hogy érzek-e benne valami természetfelettit. Csak úgy nem szoktak életre kelni a tapéták és továbbvinni a mintázatukat a tapétán kívülre. Ha ezt megnéztem, akkor követtem az elszabadult erdőmotívumot ki a hátsókertbe.
- Ao-chin menjünk fürdeni! - szóltam oda Ao-chinnek, hiszen ő biztos benne van egy kis fürdésnek, a szarvast már úgy sem látjuk és lehet, hogy csak a fürdőt akarta amúgy is megmutatni nekünk. A tanár most úgy is el van foglalva Tomo-chinnek egy ideig, vagyis most szabad foglalkozás van. Ha pedig visszajönne, nem tudna egyből kirángatni, hogy folytassuk a betervezett programot, hiszen még meg is kéne előtte száradnunk. Vissza is mentem a szobánkba átöltözni és egy törülközőt is magamhoz vettem és indultam a kinti fürdőhöz.
- Elnézést. - szólítottam le az egyik pincért, aki éppen a közelben mászkált, mert eszembe jutott, hogy mit is lehet készíteni egy onsenben. - Kérhetek egy pár tojást? - ha onsen, akkor onsen tamago, fürdős közben lehet kaját csinálni, nincs is annál jobb érzés. Bár egy kicsit soká készül el, de megéri rá várni. Ezután folytattam utam a kinti fürdő felé, odaérve letettem a törülközőmet, majd belemártóztam a vízbe.