Nem mondhatnám hogy ez a nap lenne a legcsodálatosabb, habár már bent vagyok az osztagban. Talán a lehető legjobb osztagban. Egyelőre szabadnapot kaptam kötelező edzéssel. Nincs ellenemre, de ennek nem most teszek eleget. Előbb felmérem a terepet. Számomra ez a hely kész labirintus. Meg kell szoknom a körülményeket.
Sétálok a lelkek városának utcáin, egyelőre céltalanul bolyongok. Emlékeztet ez azokra a napokra, amikor még először idekerültem. Ami változott az a környezet és a körülmények. Betérek egy helyre. Nem tudom, hogy hová, vagy, hogy milyen hely ez, de edző teremnek nem néz ki egyáltalán. inkább csak amolyan gyülekező vagy társalgó féleség. Rajtam kívül több shinigami is itt tartózkodik itt. Nem szólok a dolgokba, csak úszom az árral. Újoncként úgy érzem egy jéghegy van köztem és társaim közt. Egy jéghegy, amit egyszer le kell bontani. Ám azonban ezt valaki mással kell megtennem.
Valami hangra leszek figyelmes. Nem látom mi az, mert a hang mögülem szól. Vidámnak tűnik és errefelé halad. Hallom ahogy táncolva betér az épületbe és valaki mással a hangokból ítélve táncra perdül legallább is olyan mintha mással táncolna, de nem. Engedek kíváncsiságomnak és megpillantom magamnak az alakot. Első gondolatom, hogy ez egy őrült. A viselkedése, a szeme, főleg a szeme, ami árulkodik. A szem mindent elárul. Hátat fordítok a jelenségnek, majd érzek egy lökést. A táncos mögém tangózott és ezek szerint útban voltam.
Most viszont, a bohóccal állok szemben. Nem tetszik, ahogy azokkal a szemekkel néz. Lehetőség szerint állom a tekintetét és a sértéseit is. Csak mosolyogni tudok rajta. Cirkuszban kéne az ilyet mutogatni. Szemét a földre szegezi, fejét lehajtja úgy, hogy a haja eltakarja arcvonásait. Mire készül? Az arcomon a vonások megkeményednek, szemem összeszűkül, ám a habozásomon ő kerekedik felül. Habár erre számítottam a legkevésbé. Meglepődve nézem, ahogy keze a katanája markolatára csúszik és úgy próbál támadni, a legérzékenyebb ponton kapva engem a kard markolatával. Önkéntelenül is oda nyúltam. A lábaim megfeszültek. Minden sérülés, minden nyílt seb ehhez az érzéshez képest pokol. Hagytam, sőt nem tehettem mást hogy had szökkenjen hátrébb a falat szétkaszabolva. A fájdalmon túltéve de emlékével és utóhatásaival az egyik lábammal hátraléptem, miközben én is a kardom markolatához nyúltam. Ez, megteszi edzés helyett is. Megengedek magamnak egy vérmes mosolyt, majd egy neki ugrással szemből támadok. A harc örömére elnevetem magam. A kardom a tokból kihúzva, egy lentről felfelé irányuló vágásnak indítom a mellkasát célozva, de amint egész közel érek hozzá, egy shumpoval oldalra kerülve akarom a jobb karjába mélyeszteni kardomat. A támadás sikerétől függetlenül is, védekező helyzetben állok meg.