Nagisa Sachiko
Ember
 
Hozzászólások száma : 84
Age : 35
Tartózkodási hely : A lencse végén, kattintásra készen *w*
Registration date : 2012. May. 14.
Hírnév : 3
Karakterinformáció
Rang: Fényképész 8)
Hovatartozás: Független
Lélekenergia:
    (4000/12000)
 |  Tárgy: Nagisa Sachiko Hétf. Szept. 03, 2012 5:11 am | |
| Engedély a multikarakterre: Szayel~santól *w*Hozzászólások száma: Elégséges  Jelszó: aia aio~ Adatlap Név: Nagisa SachikoNem: NőKaszt: EmberSzül. ideje: 1988.08.08.Kor: 24~ Kinézet 156 centiméter magas, alakja sovány, de nem csontos. Hosszú haja zöld, nagyjából a lapockájáig ér, benne egy béka alakú csatot hord, amit a húgától kapott. Szemei hajánál világosabb zöldek, már-már sárgásak, s mindig kíváncsian tekintenek körbe a következő fényképezendő célpontot pásztázva. Ruhák szempontjából nem válogatós, bármit felvesz, ami kényelmes, vagy megtetszik neki. Smink terén profira fejlesztette tudását, nem minőségi alapanyagokból is mesterien tudja elmaszkírozni magát, így ha akar, tinédzsernek látszik, ha pedig éppen máshoz van kedve, akár harmincéves üzletasszonynak. A munkahelyén ritkán festi ki magát, ezen képességét inkább szórakozásra használja. Mielőtt elhelyezkedett volna Naruk Postnál szinte napi szinten váltogatta haj- és szemszínét, de az utóbbi időben ez nem jellemző már. ~ Jellem Az életében történt tragédiák miatt néhány évig úgy élt, mintha semmi sem számítana, csupán a jelen. Mióta azonban ő neveli a húgát, ezzel az élt vitellel teljesen felhagyott. Szereti az ártatlan csínytevéseket, bár ennek áldozatai általában ismeretlenek, néha Himo~jiisant is utolérik. Mesterien rejti el érzelmeit, vagy legalábbis ő így gondolja. Szereti, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt eltervezi. Kissé manipulatív személy, próbál mindig irányítani, hogy ne kelljen függnie senkitől. Apakomplexusban szenved, mindig szüksége van egy ügyeletes hősre, akit csodálhat és kínozhat egyszerre. A húgát végtelen szeretettel veszi körbe, kapcsolatuk nagyon erős, még ha csak ritkán is látják egymás. Kyou~chant inkább példaképnek tekinti, mint főnöknek, s bízik benne, hogy egy nap majd ő is olyan jól fogja tudni megzabolázni az embereket, ahogy Kyou~chan. *w*
Himo~jiisannal a viszonya érdekes, hiszen rajong érte, ugyanakkor ezt sosem ismerné be. Szeret a férfi korára megjegyzéseket tenni, majd egy kis ennivalóval megvigasztalni. A Naruki Postnál töltött hónapok alatt rájött, hogy ha csupán magának csomagol, akkor bizony éhes marad, így általában három adagnyi ételt csomagol, hogy ő is ételhez jusson, ám néha még így is a büfében kell vásárolnia.
Nőiességét minden tekintetben kihasználja, ha szükséges. Hogy húgának biztosítsa a drága bentlakásos iskolát, Light Novelleket is ír, de ezt mindenki előtt titkolja, mert szégyelli. Álnéven adja ki a romantikus történeteket, s a dedikálásokon is álruhában jelenik meg, ahol harmincévesnek adja ki magát. Ha rájönnének a titkára, valószínűleg lelkileg teljesen összetörne, hiszen nem ebből szeretne megélni, hanem a fotózásból. ~ Előtörténet  Kezem óvatosan végigsimít a képen, ami majdnem húszéves. A csodálatosan szép asszony az édesanyám, aki annak ellenére is a világra hozott, hogy az apám, házasember lévén, nem kívánt részt venni a nevelésemben. Nem bántuk, boldog éveket töltöttünk kettesben.
Abban az időben szerzetesek mellett éltünk, mert pénzünk nem nagyon volt, így anyám segített az árvaházban, cserébe menedéket kaptunk. Nem volt egy palota, mégis sokat nevettünk, és játszottunk. Az első fényképezőgépemet is itt kaptam, amikor betöltöttem a tizenkettőt. Emlékszem, kezem óvatosan futott végig a masinán, és nagyra tágult szemmel pislogtam, hogy ez most tényleg az enyém? Nem éreztem még soha nagyobb izgalmat, mint akkor, mikor az első megtelt filmet előhívattuk. Ez a kép is akkor készült, egy kiránduláson, bár ezt nem én készítettem, mégis ezt szeretem a legjobban, mert itt együtt vagyunk.
Különleges képességem már kiskoromban megmutatkozott, amit a szerzetesek azzal magyaráztak, hogy a teljesség jegyében születtem, hiszen augusztus nyolcadikán láttam meg a napvilágot. Láttam a szellemeket, s beszélni is tudtam velük, bár inkább tekintettem őket levegőnek, hogy normálisnak tűnjek. Lidérccel pedig akkor találkoztam először, amikor már majdnem betöltöttem a tizenhármat. Nem is tudtam, hogy mi az, csupán hatalmas szörnyetegnek láttam, ami pusztít, semmivel sem törődve, de a lábaim nem mozdultak, nem tudtam elszaladni, csak megrettenve álltam, és figyeltem, mi is történik. Az egyik szerzetes, Mikurou~san húzott el onnan, de nem érzékeltem a külvilágot. A félelmetes szörny sárkánynak rémlett, s szájából tüzet okádott, amitől minden lángra kapott. A szememet csípte a füst, de képtelen voltam lehunyni, vagy félrenézni, egészen addig, míg a hatalmas lény el nem tűnt a láthatárról, akkor pedig mindannyian az árvaházhoz futottunk, hiszen ott még voltak bent.
A szememet elfutja a könny az emlékekre, hiszen ezen a napon nem csupán az addig oly édes otthonomat, de az édesanyámat is elvesztettem, aki hősiesen kimentette a gyerekeket, de ő maga már nem jutott ki. Kicsit szipogva lapozok a következő képhez, amit már én magam készítettem.  Egy szép család, ami teljesen egész, nem hiányzik belőle egy újabb gyerek.
Miután árvává és hontalanná váltam, Mikurou~san értesítette a vérszerinti apámat a történtekről, aki végül magához vett. Szomorúan búcsúztam addigi életemtől, de nem engedett el üres kézzel a idős szerzetes. Egy katanát bízott rám, amit ő maga áldott meg, hogyha szükséges, akkor meg tudjam védeni magam.
Elmosolyodtam könnyeim mögött a gondolatra, hiszen harcolni azóta sem tanultam meg vele, csupán hadonászni tudtam, meg egy-két csapást, amit a filmekből láttam.
Az apám üzletember volt, a felesége, mert sosem gondoltam rá pótanyaként, háztartásbeli. Mikor hozzájuk kerültem, akkor várták az első gyermeküket. A kép két évvel később készült, egy iskolai házifeladat illusztrációjaként. A családunkról kellett írni, még jól emlékszem, hogy a tanár külön megdicsért, de nem mertem megmutatni az apámnak, mert az nem a mi családunkról szólt. Egy családról szólt, amiről álmodtam, amihez tartozhattam. Annak ellenére, hogy nagy volt a korkülönbség köztem és a húgom között, a kezdetektől fogva jól kijöttünk egymással, az egyetlen volt, akitől valódi szeretetet, és nem csupán megtűrést kaptam. Mire befejeztem a középiskolát, már tudtam, hogy fényképészetet szeretnék tanulni, így nem is volt kérdéses, hogy művészeti főiskolára jelentkezem. Annak ellenére, hogy kapcsolatunk a minimális érintkezésre korlátozódott, apám mindenben támogatott, és külön lakást bérelt nekem a tanulmányaimhoz.  Tovább lapozok, valahogy ettől a nosztalgiázástól kicsit furcsán érzem magam, de át kell nézzem ezeket az albumokat, hiszen költöznöm kell… A következőkép már a főiskolai feladataim egyike.
Nem voltam kiemelkedően jó tanuló, csupán a fényképezést csináltam kiemelkedő szorgalommal. Aztán hallottam, ahogy arról suttognak, hogy az apám cége csődbe ment. El sem hittem, amíg az apám feleségének az anyja fel nem keresett telefonon, és érzelemmentes hangon közölte, hogy mind a ketten öngyilkosok lettek.
A temetésen nem sírtam, jól emlékszem, hogy ott álltam a húgom mellett, és magamhoz szorítottam, de képtelen voltam a sírásra. Alig voltam húsz, és ismét elvesztettem a fél családom.  Kissé reszkető kézzel tovább lapozok, még ennyi idő után is mélyen érint értelmetlen haláluk, s hogy az akkor nyolcéves húgomat hátrahagyták. A következőkép azonban kissé megnyugtat, hiszen ő látható rajta, Iwahara Ruriko
Ruriko az anyai nagyszüleihez került, és ezután két éven keresztül semmit sem tudtam róla. Tulajdonképpen nem rajta múlt, egyszerűen elérhetetlen voltam, a tanulmányaimra sem koncentráltam, csak szórakoztam, veszélyes helyeken fordultam meg, és nem törődtem vele, hogy másnap kivel és hol ébredek. Kicsit örültem is, hogy ennek nem volt szemtanúja, nem voltam rá büszke. Közben egy színészbarátnőm megtanított sminkelni, de úgy, hogy néha rá sem ismertem a visszanéző arcra. Ha akartam kétszer idősebbnek látszottam, ha pedig éppen naivához volt kedvem, akkor tizenhatnak is alig néztek.
Így visszagondolva csodálkozom, hogy végül befejeztem az iskolát, nem voltam éppen mintadiák abban az időben.
Aztán felhívott Ruriko, és sírva könyörgött, hogy mentsem meg, amit akkor nem értettem. Ellátogattam hozzá, de teljesen le volt csodálkozva, élettel teli mosolya eltűnt, alig volt árnyéka önmagának. Mikor ordítozva kérdőre vontam a nagyszüleit, azok egyszerűen a vállukat vonogatták, hogy nekik nem dolguk újabb gyereket felnevelni, ők már eggyel „végeztek”. Nem is volt kérdés többé, egyszerűen becsomagoltam Ruriko holmiját, és hazahoztam magammal.
Csak utána jöttem rá, hogy ezzel rengeteg gond lesz, hiszen sem állásom, sem pedig tapasztalatom a gyereknevelésben nem volt. Egy újságban láttam meg a felhívást, s felbuzdulva rögvest írtam is nekik. Egy buta Light Novell pályázat volt, de hatalmas pénzdíjjal, ami nem jött volna rosszul. Nem nyertem meg a pályázatot, de felfigyeltek rám, és kértek még néhány írást, persze közben fotósállást kerestem, de úgy éreztem, mindenbe kapaszkodni kell. Alig pár hét múlva már az újságban is megjelentek a romantikus írásaim, amit alig tudtam elhinni, de szerencsére igaz volt. Később önálló köteteket is kiadtak, de addigra már felvettem a szépen csengő Tomo Asami nevet, és az újság interjújában harmincévesnek mondtam magam. Az interjú mellett megjelenő képen felismerni sem lehetett volna, hiszen hosszú, fekete parókát viseltem, és barna kontaktlencsét tettem be.
Az így szerzett pénzből sikerült Rurikot egy bentlakásos, magas színvonalú iskolába beíratni, ahová mindig is járni szeretett volna. S mikor a Naruki Post hirdetésére bukkantam, már elismerté vált saját műfajában írói nevem. Persze ezt csak kiegészítő munkaként végeztem addigra, hiszen igazi szerelmem a fényképészet, nem holmi buta lányregények, amik csorognak az olyan rózsaszín dolgoktól, amik teljesen életszerűtlenek.  Kiráz a hideg a gondolatra is, hogy a muszájnál többet foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, így aztán inkább lapozok egyet.
A Kyou~chanról készült kép valahogy teljesen jellemezte. Határozott volt, és ellentmondást nem tűrő, amilyennek egy jó főnöknek lennie kell! Valahogy mindig is szerettem volna ilyen lenni, tiszteletet ébreszteni a körülöttem lévőkben. Még a cigarettát is kipróbáltam, de olyan köhögő roham jött rám a második szippantásra, hogy lemondtam inkább róla, Kyou~chan sem reklámozza, hogy dohányzik.
Egész jól kijövök vele, főként mert a munkámra nagyon odafigyelek, és próbálom betartani a határidőket, amiben csak egy valaki szokott gátolni…  Továbblapozva elő is bukkan a képe, az érett férfi az újság sztárja, vagyis saját véleménye szerint. Nishimura Ichirou, aki számomra a szerkesztőségben töltött harmadik nap óta, csak Himo~jiisan. Persze akkor még nem így szólítottam, ma már mások előtt is ezen a néven szólítom.
A kép készültekor azt az elfoglaltságát csinálta, amit a legjobban szeret, vagyis evett. Persze követelte a kép megsemmisítését, de már kicsit öregszik, így simán lehagytam, és megmentettem a sztárfotót, amit aztán rengeteg helyre lementettem, hogy biztosan meglegyen.
Mióta a szerkesztőségben dolgozom, azóta nagyon kedves velem, bár ennek ellenére mindent megeszik, amit talál, akkor is, ha más neve szerepel az ételes dobozon. Már a második héten rájöttem, hogy egyszerűbb, ha számára is csomagolok valamit, s így talán én is ételhez jutok, ami persze nem jelenti azt, hogy egyből belopta magát a szívembe, de nem ám! Végül már egy hadseregnek is elegendő étellel jártam a szerkesztőségbe, de persze mindent elpusztított, s szépen lassan azt vettem észre, hogy külön örülök annak, ha számára főzhetek. A hős hatást csak tovább fokozta, hogy az irodában mindig megmentett a csúf, repülő haramiáktól egy régi újságpapírral. Szóval szépen lassan már-már felnéztem rá, de persze ezt sosem vallottam volna be neki, így is volt elég egója.
Mosolyogva csukom be az albumot, és egy papírdobozba teszem, amit leragasztok széles celluxszal. Letörlöm az izzadságot a homlokomról, és elégedetten végig nézek az üres lakáson. Igen! Készen állok! ~ Képesség(ek) Támadások:Change! (Csere!) A szó kimondása után képes tárgyakat kicserélni egymással. A tárgyaknak vagy a méretüknek kell hasonlónak lenniük, vagy az értéküknek. Tehát egy sziklát nem tud kicserélni egy fűszállal, de egy méteres vasrudat egy méteres virággal már igen, vagy színeket is képes cserélni, hiszen azok egyenértékűek.
Csak olyan tárgyakat tud megcserélni, amiket lát. Ez alól csak pecsétekkel ellátott tárgyai képeznek kivételt. Ezek felerősítő hatásúak, arra szolgálnak, hogy pl. katanáját ne kelljen mindig magánál tartania. Úgy működik, hogy az egyik pecsétet az egyik, míg a másikat a másik tárgyon helyezi el, így akkor is végre tudja hajtani a cserét, ha az adott tárgyat nem látja.
A képesség nem igényel nagy energiát, ráadásul kiskora óta gyakorolja, így bár hányszor végre tudja hajtani.
Élőlényeken nem képes alkalmazni!Changeover! (Helycsere!) Képességének kiteljesedése, két személy, akiket gondolatban megjelöl, helyet cserél. Azonban a képességét élőlényeken nem tudja alkalmazni, így ez csak a szemlélődő számára tűnik így. Igazából a teljes helyszínt, és annak tartozékait cseréli meg. Ez úgy néz ki, hogy a két cserélendő személy mozdulatlanná merevedik, a hely, és minden más pedig teljesen megfordul körülöttük. Vagyis, ha például rálőnek egy Cerot, akkor a helycserével azt találja el a lövés, aki lőtte, hiszen nyílván vele fogy helyet cserélni.
Ezt a képességét ritkán használja, mert sok energiát igényel. Pontokban:
- 1-6 pntos KK esetén 2-szer tudja végrehajtani
- 7-12 pntos KK esetén 4-szer tudja végrehajtani
- 13-18 pntos KK esetén 6-szor tudja végrehajtani
- 19-24 pntos KK esetén 8-szor tudja végrehajtani
~ Felszerelés(ek) Sachiko mindig magánál hordja amulettel megerősített esernyőjét, ugyanis képességével, ha szükséges, így magához tudja szólítani katanáját. Ezenkívül több adagnyi étel található táskájában, és természetesen plusz harapnivaló is, Himo~jiisan számára. Elmaradhatatlan társa, a hatalmas fényképező, több objektívvel és egyéb kiegészítővel az oldalán lóg egy fényképezőgéptokban. Valamint egy 760-as Volvo, ami még nála is idősebb, csak zörögve, a műszerfal ütögetése után indul be, és rozsdabarna színű. (A vezetési stílusáról jobb nem szót ejteni  ) ~ Szeret-nem szeret + Húgi *w*
+ Fényképezni
+ Ha megdicsérik a munkáját
+ Himo~jiisannak főzni
+ Csínyeket kieszelni ^.^- Egyedül lenni
- Molylepkék
- Zsúfolt tömegközlekedési eszközöket
- Ha kritizálják a vezetési stílusát >__>
- Rossz munkát kiadni a keze közül |
|
