*A halál; mindenki számára a legfájdalmasabb, és egyben legcsodálatosabb érzés. Egy olyan kavalkád egyvelege, amelyet senki sem képes megérteni, csak az, aki már átélte. S még kevesebb azon személyek száma, akiket nem változtat meg. Visszatérve valahogyan egészen máshogy érzékelem a világot. Nem csupán Desmondban maradt lélekrészem egy darabja, de belőle is maradt bennem. Másképpen vagyok képes látni a dolgokat ebben a pillanatban. A színház látványa pedig egyértelműen zavar. Zavar engem, hogy itt van. Most minden zavar, s nem tudok egy helyben maradni. Haza kell mennem, haza kell mennem, és a laboromban kell elbújnom. Elbújni minden elől, hogy ez az új, ami fogadott engem, azt majd én is el tudjam fogadni. Ez a legnehezebb, elfogadni ismételten, hogy élek. Akárhogyan is, de élek. Ezzel a tudattal pedig nehéz megbarátkozni. Átkelek a gargantan, hogy végre minden, ami itt volt, azt magam mögött hagyjam. Nem érdekel, hogy mi lesz a hasbeszélő holttestével, sem az, hogy néhányan meghaltak. Nekem most kell az otthon érzése, kell nekem a magány. Furcsa, de nem csak a hiánya az, ami fáj..hanem ezúttal kell is nekem. Kell, hogy egyedül legyek. Sosem leszek egyedül már, nem igaz?
A garganta zavaros lélekrészein alakítok egy ingoványos folyosót lélekenergiámmal. Nehéz most egyenletes folyosót kialakítani ahhoz, hogy végül Hueco Mundoba találhassuk magunkat. Végig csendben maradok, egy hallgatag, s elgondolkodó egyednek. Végtelen sok mindenen mentem most azt hiszem végig, muszáj csendben kicsit elmélyítenem az itt szerzett tudást. Ez nem úgy megy, mint az egyszer egy. Sok szorzat által alakul ki az egy, amiben van egy másik is. Az egyszer egy, mindig egy; de az előző egyel már kettő. Így tehát egyből lettem kettő, majdan három is. Mert most már nem csak Mugoi Ken él bennem, hanem Desmond is; ahogyan én is benne élek úgymond. Bonyolult dolog ez, de inkább félelmetes. Mert mi lesz, ha kiadja titkaim? Mi lesz, ha majd felhasználja ellenem? Ugye félek attól, hogy közel engedjem magamhoz, félek, hogy nem fogadna el..igaz? Igaz. Pontosan ettől félek, azonban nincs választásom. Nincs lehetőségem arra, hogy megváltoztassam a dolgokat. Ahhoz ezúttal én magam halnék meg, egy új ajándékkal a "kezemben" viszont nem akarom ezt. Nem akarok meghalni, élni akarok ezzel az új lehetőséggel, csak éppen nem tudom, hogyan is tegyem ezt. Még nem tudok semmit, s nem is igazán tudom a világomat. csak annyit tudok, hogy nekem haza kell most mennem.
Odaát pedig egyből Las Noches palota ominózus fala fogad. Milyen hatalmas, milyen impozáns. Megtorpanok, hogy szemeimmel rögvest felfigyeljek az épületre. Életem része, ahogyan az is, amikor becsukom a szememet.. Hallom a végtelenségnek tűnő üvöltéseket. Hallom, ahogyan a szél felkavarja a talpunk alatt a port. Hallom azt is, ahogyan a szél neki vágódik a falnak, s süvítő hangja vissza-visszapattan. Ez volna Hueco Mundo, a holtak birodalma. Nem vagyunk mi sokan, mint a shinigamik..legalább is itt Las Nochesben nem. De az a kicsi is - amink van - legalább jellegzetes. Nem olyan, hogy egy sivatagba építenek bele egy várost. Ez több annál, sokkalta több. Aszott, halott lelkekből felépülő lényünk vágyik valamire. Mindannyian vágyunk valamire, amitől jobbak és egészebbek lehetünk. Éppen ezért vagyunk képesek szövetséget, avagy kötelékeket szülni. Minket nem hajt semmiféle magasztos tévképzet, mint a shinigamikat. Éreztem, hogy mit akarnak, éreztem az arroganciájukat. Mi nem mások álmát, mi önmagunkat akarjuk megmenteni. Arrancarok vagyunk, lidércek, halottak.
A hosszúnak tűnő gondolatok alatt valahogyan elfelejtem, hogy Desmond mindvégig mellettem sétál. Talán ezért is lehetséges, hogy csak úgy beelőz. Meglepődök, amint szembe fordul velem, s szemeit belém szinte belém mélyeszti. Csak nézek rá, de gondolatok helyett érzések fognak el. Vajon érzi az én érzéseimet? Vajon hallja-e most is a gondolataimat? Tudja-e, hogy mire vágyom most? Lépni akarok hátra, ahogyan közeledik. Ám testem nem mozog, az ösztöneim, a vágyaim visszarántanak. Eszembe jut a resurrecciónomban történtek, hogy majdnem hozzám ért. Éppen ezért távolodom, mert az emlékeim által illúziónak hiszem. De ez az illúzió már sokkal valódibb, mint én azt hinném. Felém nyúl, közeledik, megfogja arcomat. Szemeim elkerekednek, s olybá tehetetlennek tűnök, mint aki csak úgy alávetné magát. Pedig nem így van, egyáltalán nem vetem magam Desmond alá. Egyszerűen csak össze vagyok zavarodva most a közelében. S a legrémisztőbb, hogy ez más, mint Szayel közelében volt. Mintha csak ő lenne az első olyan személy az életemben, akivel valamiféle igazi, és őszinte kapcsolatot teremtettem volna. Mindenki más megmaradt csupán az ismerős, vagy fracción szinten. Desmond viszont belém lát, tudja, mit akarok. Egyik kezemet az övére teszem, s próbálom lefejteni magamról, de ő csak közeledik. Szavaira behunyom szemem, megkönnyebbülésként ér. Veszek egy nagy levegőt, amint el is indul a palotába. Elmosolyodom.*
~ Örülök, hogy megismertelek téged Desmond. Remélem, majd el jössz velem pillangót gyűjteni! *_* ~ *Integetek utána abban a reményben, hogy ezt a gondolatomat majd meghallja. Kis elidőzés után azért eszembe jut az is, hogy lassan nekem is mennem kéne már, mert Kiyo vár.* ~ Oda a kísérleted Salazaar. Már rég felrobbant. ~ *Mugoi hangja nyilal belém, amitől kétségbeesetten kezdek el sonidozni a tornyom felé. Fenébe is, a kísérlet. A pillangóim! T_T Ekkor egy hatalmas robbanás zavarja meg Las Noches Primera tornyát.*