HomePortálGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Hajnali séta

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Hajnali séta   Szomb. Okt. 08, 2011 5:24 am

*Kegyetlen karmok vágják arcomat. Magányos suttogások veszik hatalomba füleimet. Vágyaim az egekig tornyosulnak, és hullnak le parányi szikraként a mélységbe. A mélységben egy fekete tó áll, partján egy aprócska csónakkal. S én sötét lábaimat belé mélyesztem, eme vízbe, de mérges angolnák csapják meg érzékeny bőrömet. Sikítanék, de hirtelen a semmiből egy fehér galamb száll el előttem. Egy vörösen izzó szem bukik az hegyek fölé, és markáns tekintetével lágyan kínozza a tájat. Egy kar kapja el kezem, és egy mély hang suttogja fülembe, hogy "ébredj". Ébredj, ébredj. Szemem, s lelkem világa süllyedni kezd. Süllyedni, valami sokkalta nehezebb, és hihetőbb valóságba. Abba a világba, amelynek következményeiben már a halál megannyi formája is megíródott. Abban a világban a lábamat csípő angolnák okozta seb is vérezne, s zuhanásomat talán a túlvilág pecsételné.
Csak egy álom, egy nagyon rossz álom volt, melyből egy számomra ismeretlen hang ébresztett fel. A homlokomon kicsapó verejték egyszerre válik rideggé, és nehezebbé, mint amelyet képes volnék elviselni. Oldalra fordulok ágyamon, hogy elrejtőzzek a magam mögött hagyott árnyak elől. Az ablakomon ekkor már a hajnalt verő Holdsugár sütteti be magát. Ajkaim közt fújom ki a fagyott levegőt, s félő gondolatok közé merülök. Mik ezek az álmok, amelyek kínoztak? Vagy mi ez a halványulni látszó képek, s ki é volt a hang, amely szólított engem? Hirtelen fel ülök az ágyamon, és tekintetem az ajtómra mered. Arra a fekete antikra, mely éppen csap egy résnyire van nyitva. Nyitva? Pedig én sosem hagynám nyitva az ajtómat éjszakára. Még akkor sem, ha Viclyn éppen azt kérné. Ő pedig sosem kérne ilyesmit. Hátamat erősen neki tolom a francia támlájának, és némi félő pillantást vetek az ajtóm irányába. Én már tudom, hogy valaki járt a szobámban az éjjel, csak azt nem, hogy mégis milyen okból. Talán egy vámpír lehetett, akinek leghőbb vágya volt, hogy valami gonoszságot művelhessem velem. Ennek tudatában lehunyom szemem, hogy egy mély levegőt véve földelhessem le magam. Nem szabad pánikba esnem, csak egy rossz álom volt. A fontosabb most az, hogy megtudjam, meddig is aludtam én valójában? Nem szeretném, ha túl keveset, vagy éppen sokat. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem örülnék. Így hát az ablakomhoz lépve állapítom meg, hogy nagyjából hat órát aludhattam, és az óra olyan hajnal három körül járhat. Szóval nem eleget aludtam ahhoz, hogy a mai napra kitűzött teendőimet maximálisan el tudjam látni. Bárcsak tudnék meditálni rendesen, az nagyban megoldaná a gondjaimat. De így kénytelen vagyok az alvást választani ahhoz, hogy feltöltsem energia raktáraimat. Egyre több dolgom akad Viclyn mellett, s nem engedhetem meg magamnak, hogy halasszak. Szeretném őt a lehető legjobban kiszolgálni. Legalább ennyivel könnyebb legyen az élete, ha egyébként meg gondolom nagyon is útban, vagyok neki. Visszapillantok az ágyamra, ám ezúttal valami egészen mást látok a pihe-puhatakaróban. Valóban vissza kéne mennem abba a torz világba? Majd megoldom valahogy, de most kénytelen vagyok valamit kezdenem magammal, míg Senger Viclyn a szomszéd szobában meditál.
Még pedig egyszerűen, azaz ötletem támad, hogy talán egy séta hajnalban nem árthat. Legalább is ilyenkor sokan inkább alszanak nem? A veszély sem fog fenyegetni egy egészen kicsi szerencsével. A szerencse okán pedig ezúttal a kedvenc köpenyemet húzom magamra, miután felveszem a fekete fűzős ruhámat. A Hórusz szeme ezüst brossom talán szolgál majd egy kis szerencsével nekem, és zavartalanul sétálhatok a főhadiszállás alatt található kihalt környéken. Csak egy holtág, amelyre nem merészkedik ember már évek óta. Ahogy hallottam a suttogásokból, hogy rémhíreket kezdtek el terjeszteni erről a helyről, hogy ne használhassák szabadidős programok helyszínéül. Kicsit érthető is, én sem szeretném, ha az Insignis körül emberek járkálnának,. Túlságosan is veszélyes volna nekik. Egy kis reménnyel, no meg rutinnal végül letérek a folyópartra. Mint mindig, arcomba most is behúzom a fekete csuklyámat. Mindössze a ruhám alól kibukó, szelet fogó fehér hajszálaimra nem ügyelek. Mondhatni felüdülés egy ilyen rossz álom után a szabadban lenni. Annyira pedig nem is vagyok messze, hogy bajt okozhatnék, remélem. Mivel az égen ékeskedő hold pedig ügyel arra, hogy ez a kietlen, de kicsit erdős táj ne legyen olyan sötét, egészen felbátorodom. Lágy, ezüstös, halk dúdolásban indulok meg az egyik ösvény felé. Lábaim nesztelenül érintik a harmatozni kezdő fűcsomókat. A levegő meg legalább olyan fagyos, mint az ital, amelyet a hűtőből szoktam elő venni. Gondolataimat egészen jól ki tudom üríteni, de csak néhány pedig.
Nem tudok úgy elhaladni a sötét, és hatalmas fák mellett, hogy meg ne álljak körbe nézni, nincs e valaki más is itt rajtam kívül. Még mindig félek egyedül lenni, de az sem jó, ha más is itt van. Én már tudom, hogy egyedül egy valaki mellet tudnék teljesen biztonságosan sétálni, de ő most éppen mással van elfoglalva. Nem akartam az éjszaka kelős közepén azzal megzavarni, hogy rosszat álmodtam, és szeretném, ha sétálnánk egyet. Ugyan így kicsit rémisztőbb az egész, de legalább igyekszem magamat önállósítani. Ez már a második, vagy hányadik alkalom, hogy engedély nélkül hagyom el a szervezet falait. Attól tartok, hogy kezdem túlzásba vinni. Majd a mai nap során megpróbálom ezt valahogy elmondani Nocturnnek. Talán ez a kis ezüstösen csillogó bross majd a beszélgetésünknél is meghozza a magam szerencséjét. Ismét elindulok, de már nem dúdolom azt a kis nyugtató dalt. Elvileg, ha van is itt valaki, és csöndben maradok.. De miből is feltételezném én, hogy jól tudok rejtőzködni? Aki ide jön, az már csak ismeri a járást, velem ellentétben.*


A hozzászólást Illiame összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 08, 2011 11:25 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Okt. 08, 2011 6:32 am

Hűvös az éjszaka. A Hold ezüstösen ragyogó fénye némi misztikumot csempész a késői – vagy éppen korai? – órában a magas, vénülő fák által árnyékolt vidékre. Az a fajta hely ez a kezdődő erdőség, ahová ez ember mindenképpen valami különös, mesébe illő eseményt tudna csak elképzelni. Hogy ez az esemény eget rengető csoda, jó tündéri bűvige vagy éppen az ellentéte, vérfagylaló, gyermekriogató mesébe illő történés, amit a rossz gyerekek elijesztésére szoktak mesélni az idősek, hogy alkalmanként a tűz körül ülve még ők maguk is megrettenjenek félelmetes, maguk kreálta legendájukon, azt már nem lehet eldönteni.
Ez volna az oka, hogy én magam is habozok belépni az ég felé nyúló fatörzsek közé? Minden bizonnyal ez. Nem, nem félelemről van szó. Csupán a kísérteties, hátborzongató misztikum megérdemel annyi tiszteletet, hogy az ember – vagy shinigami – nem csörtet be a mélyére és töri össze a mesét, mielőtt még megérinthetné a szívét. Mese volna? Aligha. Csak egy erdő. Borzongató, rejtélyes, de teljes mértékben valóságos. Az a fajta hely, amit tényleg inkább egy mesében képzelnénk el, de meglepő módon a valóságban is létezik. Igen, pontosan ilyen. Ezért habozok rálépni az ösvényre, mely a mélyére vezet, elvégre a csodáknak igenis jár a megbecsülés. De eleget elmélkedtem és gyönyörködtem már. Lábaimnak csak egy kis gondolati indítás kell, hogy előrébb vigyenek, be a sűrűbe. A fel-feltámadó fagyos szél még az én bőrömet is borzongatja. A fák között sem csitul, csak az iránya lesz kiszámíthatatlanabb.
Hallottam pletykákat erről az erdőről. Kísértetjárta hely, szörnyű dolgok színhelye. Minden épeszű meggyőződésem ellenére, mi szerint ezek csupán a félősek ijesztgetésére kitalált humbug történetek, nem tudtam megállni, hogy utána ne járjak. Így kötöttem hát ki a jelenleg is járt ösvényen. Szerintem persze inkább csak egy egyszerű séta lesz a kora hajnali órákban. Elvégre melyik szellemnek jutna eszébe pont ide bújni és riogatni a népet? Pláne, ha már hosszú-hosszú ideje a madár se jár erre. Ugye, hogy ez, kísértetfejjel végiggondolva sem éppen csábító? Ezért gondolom, hogy inkább csak egy közönséges sétáról lesz szó.
A cseppnyit sem meleg hőmérséklet már csak akkor tűnik fel, ha a szél felkapja ruhám ujját és azon belül végigcirógatja a karomat. Ilyenkor megborzongok, de sétámat nem szakítom meg. Tovább haladok előre, mígnem valahol a távolban felfigyelek egy közeledő, sötét köpenybe burkolózó alakra. Mégis létezne, hogy „kísértet” járjon errefelé? Szellem lenne? Arrancar? Vagy valami teljesen más? Alighanem ez a közeljövőben kiderül. Az egyik vastag fatörzs mögé bújok, kikerülve a közeledő idegen látóköréből. Hallgatom az éjszaka neszeit. Csak az ő lépteinek egyenletes üteme jut el a fülemig. Minden mást, így a szél által mozgatott lombok zizegését, az avar zörgését kizárom a tudatomból. Csak az egyre könnyebben kivehető zajra, a közeledő léptek zajára koncentrálok. Kezemet zanpakutom markolatára csúsztatom, és szép lassan, a lehetőségekhez képest nesztelenül kihúzom a tokból. Szelleme nem szól, nem tesz megjegyzést. Ő is feszülten vár a sötét idegenre, aki akár ellenség vagy barát is lehet.
Mikor már mellettem jár, a torkához szegezem akard pengéjét. Ez láthatóan meglepi, kicsit le is dermed, így van időm végigmérni. Ami a köpenyből kilóg, az csupán az ezüstös fényű hajzuhatag pár tincse, és a sötét bőr. Így közelről szemrevételezhetem a különös brosst, melyen egy számomra ismeretlen nép ismeretlen szimbóluma díszeleg. Nem tudom mit jelent. Arcát, viseletét elrejti előlem a köpönyeg. Sajnos a látottak alapján nem tudom eldönteni, mivel van dolgom. Mindössze annyit tudok megállapítani, hogy nőnemű személy, nálam körülbelül tíz centivel magasabb.
- Ki vagy? És miért vagy itt? – kérdezem a szokottnál is hűvösebben. Ezúttal nem is akarok érzelmet mutatni, az általános állapotoktól eltérően. Ameddig nem tudom, miféle lény áll előttem, nem mutathatok gyengeséget. Mert ha ellenség, azonnal végem. Ha semleges személy vagy barát, még lesz alkalmam bocsánatot kérni tőle. A kérdésemmel kapcsolatban így utólag eszembe jut, hogy talán nem egészen így kellett volna feltenni, hiszen ő otthonosabban mozog a fák között. Valószínűsítem hát, hogy itt én vagyok a behatoló, az idegen, nem pedig ő. Mégis én vettem észre őt előbb, és jelenleg az én kardom van a levegőben, az ő torka előtt. Ez legalább abban megerősít, hogy nekem kellett kérdeznem. Mégis… Milyen érzés lehet, hogy a számára hazainak mondható területen egy idegen személy emel rá fegyvert és vonja kérdőre ott tartózkodásával kapcsolatban? Mi minden futhat át ebben a pillanatban a sötétség leplébe burkolózó nő agyán? Milyen ki nem mondott szitkok, bosszankodó megjegyzések juthatnak eszébe? Nem lennék a helyében.
De mi ez, amit érzek? Sajnálat? Részvét? Akármi is, arcomon nem tükröződik, és mindaddig, míg nem néz milyen a szemembe, ő sem veheti észre, elemezheti ki. Vajon többet tudna levonni a tekintetemből, mint én a tulajdon gondolataimból? Na ezt az egyet kétlem. Ismeretlen még sosem volt képes megfejteni engem, és nem hinném, hogy ő lesz az első.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Okt. 08, 2011 9:22 am

*Gyenge voltam ahhoz, hogy karmai közé ne sodorhasson álmaim útján. A gyengeség az, amely talán örökkön örökké fogja utamat végig kísérni. Hiába is gondolom el magamban, hogy ezúttal erős leszek, mindig ugyanott fordulok meg és vetem le álarcom. Én nem vagyok képes oly' ridegen pillantani valakire, és pengét szúrni szívébe. S lassacskán a világ felé kimutatott naivitásom saját tudatalattim fogja kihasználni. Ugye milyen szörnyű, amikor saját árnyékodtól is rettegned kell? Szürke falak börtönében töltöm el minden áldott napomat, s mégis egyetlen egy lakosztály jelenti számomra a világot. Bár a hangulatában nem mindig van a mesék időszakában, de amikor véletlen egyre kedve támad, én boldogan hallgatom végig. Ilyenkor mindig elképzelem mindazokat, amelyeket velem, egy egyszerű gyógyítóval megoszt. Talán ő is hasonlóképp érezhet, mint én vele kapcsolatosan? Sosem tudhatom egyértelműen erre a kérdésre a válaszomat. Csak azt tudhatom, hogy én csinálom a fürdővizét.
S most, most pedig egyedül vagyok ebben a rémisztően sötét, ámbár holdfénnyel meghintett éjszakában. Haladva előre, felpillantok a rideg éjszakára. Azokra a tiszta, és merész egekre, amik mindenkit végig kísérnek utunkon. A szórványos felhőzet alól néhány apró pontocska bukik ki. Minő varázslatos, és szemkápráztató. De mégis miért mutatja meg a maga báját számomra? Mivel érdemelte ki szemem, hogy egy ilyen csodálatos látványban lehet része? Nem tettem semmit, csak újabb menekülést igyekeztem szerezni az elnyomásaim alól. Féltem egyedül maradni abban a szobán, de még félelmetesebb ide kint a fölém tornyosuló, lágy zsivajgást okozó fák közt. Ott legalább annyit tudhattam, hogy alig néhány méterre tőlem, valahol, valamilyen világban meglelhetem őt. De ide kint nincs más számomra, csak a rideg táj, és az éjszaka kegyetlen valósága. Csönd, és magány. De fenti csillagok mégsem döntöttek úgy, hogy magamra hagynak ebben a pillanatban. Nem engedték, hogy gondolataim a sötét vad, számomra még felfedezetlen világba kalauzoljanak. Inkább kiragadt ebből a rémséges világból, s elkezdé elhitetni velem, hogy én magam is elérhetem akárcsak ruhájának szegletét is. Nagyot sóhajtok a fenségesnek érződő gondolatok gyanánt, és továbbra is útra kelek.
Ha kellően okos leszek, és csendes nem terel elém a sors egyetlen egy félelmetes monstrumot sem. Önön balgaságomra egyetlen egy tőrt, vagy hasonló vágó eszközt nem hoztam magammal. Csak egy sötét ruhába bújt vándornak tűnhetek, aki már régebb óta él egy épületben, mintsem a szabadság földjén. Bárcsak lehetőségem volna egyszer valakivel úgy sétálnom ezeken a dús aljzatokon, hogy nem kell félnem az éjszakától. De nem lesz rá lehetőségem, magam is tudom. Boldognak látszó gondolatokkal igyekszem elhessegetni a negatívitásomat. Jobb lenne ilyen kiszolgáltatott helyzetben kicsit pozitív meglátásra térnem. Talán ez majd az engemet körülvevő veszélyeket is elűzik. Legalább is ezt hiszem mind addig a pillanatig, csak míg egy penge még nagyobb ridegségét meg nem érzem a nyakamon. Az első gondolatom, hogy rá jöttek, hogy elszöktem. A másik, hogy egy vámpír talált rám, ez pedig valószínűbb. Ziláltan rúgom hasba az idegent, akinek arcát meg sem bírom pillantani annyira megijedek a pengének a közelségétől. Hátra ugrok, és kezemet ajkaim elé helyezem. Hiszen ez csak egy lány, aki talán éppolyan magányban tehette meg sétáját, mint én magam. Kissé elszégyellem magam, viszont hallgatagságom némiképp félreérthetően hathat. Sokan szoktak arroganciájuk gyanánt nem válaszolni egy- egy kérdésre. S hiába is magyaráznám utólag, hogy személyének felderengése kavart fel, utólag már nem hinné el. No, meg miért is hinne nekem bárki is? Nem tettem én az életben olyan nagy dolgokat, amiért tiszteletet érdemelnék meg. Azt előbb ki kéne érdemelni, mintsem önkényesen elvárni a másikaktól. Nekem pedig egy indokom sem volna arra, hogy tisztelnie kéne a másiknak.* - Előbb jelöld meg fajtádat. Ha nem jelölöd meg, nem fogom tudni, hogy válaszolhatok e. *Felelem kissé félénken, de ezüstös csengésben a számára. Sötét haj, fehér bőr. Esetleg egy emberrel futottam volna össze? Viszont a kisugárzása, s maga a tekintete arról árulkodik, hogy több lehet puszta embernél. Igyekszem irányában óvatosabbnak lenni, nem szeretném esetlegesen Rinaayat megbántani. Amennyire gondolom, ő képes lenne a látásomat megbűvölni. Már, ha hihetek ilyesmi csodákban. De jó is volna, ha legalább egy ismerős törne így rám az éjszaka kellős közepén. Ebben feltehetőleg nem hihetek. Volt a kardjának érintésében valami, ami megkülönböztette még továbbá. Tekintetem vörösre vált, hogy hő spektrumát vizsgálhassam meg, de nem észlelek semmi eltérőt a szokásosnál. Illedelmesen várok ugyan parányi válaszára, de aztán nem leplezve kíváncsiságom, szólalok fel.* - Mondja idegen, hogyan szólíthatom önt? *Van egy elképzelésem, mi szerint az ellenségek is szokták egymást valahogyan szólítani. Noha nem tudhatom, hogy a tőlem pár méterre álló egyén barát e, avagy ellenség, viszont szeretném valahogyan szólítani. Én az évek során, hosszú időn keresztül szembesültem azzal, hogy jelzős megnevezésben volt részem. Talán én tudhatom a legjobban, hogy mégis milyen érzés manapság név nélkül élni. Nap, mint nap, mintha tőrt mártogatnának szívedbe, és vájnák ki lelked apró szilánkjaid. Csak is egyre bír emlékeztetni ez. Ez pedig nem más, mint hiány létezésed ennek a kegyetlen valóságnak mezsgyéjén. Legyen szó rám nézve ártalmas, vagy ártalmatlan személyről, tudnom kell a nevét. Nevezni akarom valahogy, hogy büszkén kimondva nevét ne kelljen ismét a tükör másik oldalába belenéznem. Habár elkövettem egy hibát azzal, hogy nem árultam el neki rögvest nevem. Igazából fogalmam sincs mikor szabad, és mikor nem, elárulni nevem.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Okt. 08, 2011 10:07 am

Észre sem veszem, mennyire elmerülök tulajdon gondolataimban, melyek egy pillanat alatt futnak keresztül agyamon az előttem álló, köpenyes nővel kapcsolatban. Csupán akkor tudatosul bennem elkalandozásom, és az ez által a védelmemen keletkezett hatalmas rés, amikor a hasamba nyilalló fájdalom miatt derekamhoz kell kapnom. Köhécselek párat, és egy pillanatra arra gondolok, mégiscsak ellenséggel sodort össze ez a különös éjszaka. Ha végiggondolom, nem biztos, hogy így van, hiszen én voltam az, aki kérdezés nélkül katanát szegezett a torkához. Tulajdonképpen jogos reakció, bár kissé erős egyszerű önvédelemhez. Elég lett volna elütnie a pengét. A pengét, ami ha kicsit jobban elkalandozik, simán vágást ejthetett volna a nyakán. Nem mélyet, éppen csak egy karcolást. Mekkora bűntudatom lenne most, ha így történt volna, és nem a jelenlegi formában! Bár megjegyzem, ez sem túlzottan kedvemre való felállás.
Kérdez, és én oldalra billentem a fejem. A szóhasználata alapján nem éppen ma született bárány. Ezt a csuklya alól elősejlő érett vonások is alátámasztják. Fiatal nő vonásai, melyeken azonban az idő múlása sokat finomított, érettebbé tette őket. Meg sem kísérelném megállapítani a korát. A pillantása vörösre vált, ami cseppet ugyan meglep, mégsem mutatkozik meg arcomon, mely továbbra is épp oly kifejezéstelen, mint mikor először megszólítottam. A kíváncsisága mégis előbukik belőle, második kérdést állítva elém. Nyugodtan felelhetek vajon, vagy ez csak holmi trükk lenne? Nem, nem hinném, hogy gyilkos-típus. Akkor nem hagyott volna időt a rúgása után.
- Mei vagyok. Egy shinigami. Hát a te neved? – kérdezem még mindig az oldalra billentett fejtartással, kardom magam mellé eresztve, de továbbra is kézben tartva. Végigveszem magamban, miféle kidoukat tudnék használni, ha a helyzetem ezek után mégis rosszra fordulna. Zanpakutomat is áthelyezem a bal kezembe, hogy ha támadnom vagy védekeznem kell, mihamarabb aktiválni tudjam a shikai formát. Azt hiszem, ezt a jelenleg csendben figyelő Chi-san is díjazza. Érzem a szellemlány feszültségét. Olyasfajta feszült figyelmet, mellyel a vadászó nagymacska készül lecsapni a prédájára. Néha komolyan elgondolkodom, nem vámpír-e, de még nem mutatta jelét, hogy az lenne. Sőt, ha meg merem jegyezni, olyan mint egy vámpír, még fel is háborodik. Hát ez alapján feltételezzem róla, hogy vérszívó? Végülis az, csak nem ebben az értelemben.
- Elárulnád, miféle teremtmény vagy, Ojou-san? – még nevét sem árulta el, így nem tudok jobb megszólítást számára a „kisasszony”-nál. A hangom némiképp enyhült a korábbiakhoz képest, így már csak a megszokott érzelemmentesség süt belőle. Ez rútul félrevezethet bárkit. Vannak érzelmeim, csak nem mutatom ki őket. Idegenekkel szemben ez nem is olyan rossz beidegződés, hiszen képes amolyan védőpajzsként funkcionálni.
Miután előző két kérdésemre megkapom a választ, finoman bólintok, és a szemeibe fúrom kék pillantásomat. Nem fogom tudni megállapítani, hazudik-e vagy sem, de a következő kérdésemre mindenképpen választ kell kapnom. Elvégre ezért jöttem ide.
- Mondd csak, mit tudsz az itteni kísértethistóriákról? – nagyon sok múlik a válaszán. Ez alapján fogom eldönteni, támadjak-e vagy sem. Amennyiben olyan választ ad, mely alapján ő veszélyesnek mutatkozik az emberekre, kénytelen leszek megtenni a kezdő lépést. Nem szeretek értelmetlen küzdelmekbe bonyolódni, vele pedig kifejezetten ellenemre való volna a küzdelem. Mégis, ha nincs más választásom – nem szívesen bár, de – küzdeni fogok vele, teljes erőmből. Remélem, nem lesz rá szükség, és beigazolódik a sejtelem, mellyel korábban útra keltem: balgatag dajkamese az egész, nincs miért aggódnom. Sajnos ránézésből, bármennyit gondolkozzam is, ezt nem fogom tudni igazolni. De talán majd ő megteszi nekem ezt a kis szívességet, mellyel vagy kirobbant egy kis küzdelmet ezen a kora hajnali órán, vagy esélyt ad rá, hogy békében elmenjünk egymás mellett.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Okt. 08, 2011 9:48 pm

*Lágy dallamokat járat az éjjeli szél. Lassan lappangja végig a környéket arról gondoskodva, hogy az idegenek számára sem legyen elérhetetlen. Talán én is olyan lehetek, mint a szél. Bár nem vagyok olyan szabad, hogy mindenütt gondtalanul fújkáljak, de egyben hasonlítunk, azt hiszem. Akaratlanul bújik be valakinek az életébe, s ahogy az illető elmegy, ugyanazzal már nem találkozik. Mert kétszer egy folyóba nem lépünk bele, s egy szél sosem pirítja arcunk ugyanazon az éjszakán. A természet örök körforgásban van, s a szél is úgy keletkezik, hogy a magasabb nyomás áramlik az alacsonyabb felé. Minő tudományos megállapítás, pedig mi gyakran társítunk hozzá misztikus képzeteket. S én magam is úgy hiszem, hogy több ez a jelenség puszta agymenéseknél. Eleget olvastam már ahhoz, hogy tudjak ezt, azt de mitől hasznos lehetnék, talán olyasmit nem is olvastam.
Kicsit bódultan figyelgetem az előttem állót. A hűvös szél az ő haját is fel-felkapdossa, s teszi le valamely más szögben. Milyen szép, pedig a hollófeketének tűnő szálak nem is olyan különlegesek egy éjszakában. Attól függ hogyan tekintünk reá, rejtőzködése miatt viszont kiemelkedő. De mégis csak egy ember, legalább is olyan kinézettel rendelkezik. El kéne döntenem magamban, hogy hogyan is kéne tekintenem rá. Bár itt lenne valaki, aki objektíven tudja szemlélni a világot. Feltehetőleg az Insignis Reliquia-ban ilyen illető nincs is. Mindenki elszenvedett már ezt az, valamelyikünk emberi kéz ártalmainak sorozatát is. Megkeményedett lelkek népesítik be dicső szervezetünk; ugyan tudnék e köztük találni egy olyant? Soha, mindannyiuknak volt már kellemetlen élményük. Én pedig nem akarok senkit buta kérdésekkel zaklatni. Inkább megpróbálom a magam bőrén megtapasztalni ezeket, a dolgokat. Hagyom, hogy az események vigyenek bele a szituációkba. Tehetnék is mást? Bennem nincs meg az, amitől a nagyok alakítani tudják a világ pörgését. Én csak egy mutató vagyok megannyi órán, s bizonytalanul lépeget előre meg-megremegve. De most egy helyben állok, arra várva, hogy történjék valami. Leginkább azt szeretném, hogy ha jönne valaki, aki helyettem is elintézi ezt az ügyet. De ennek esélye eléggé lealacsonyodik a percek elteltével. Talán lehet, hogy vannak is itt mások, de inkább megfigyelik, hogy hogyan is állok hozzá egy ilyen találkozóhoz. Felhúzom szemöldököm a lány közlésére. De ez a mimika, ami arcomra kerül nagyban inkább az értetlenség jele. Sosem hallottam ilyen fajról, s azt sem tudom, hogy akkor miért néz úgy ki, mint egy ember. Bizonytalanul teszek meg előre egy lépést, míg tekintetemmel testtartását kémlelem. Micsoda erő, nagyon magabiztosan tartja maga mellett a kardot. Ám annyit már láttam Viclyn edzéseiből, hogy könnyedén megállapítom, kettejük szintje eltérő jellegű. Viclyn sokkal elegánsabban, és könnyebben fogja a pengét. Szinte a karjainak meghosszabbított változata. De ez a lány feszülten markolássza kardját, s én tudom is miért. Feszült lehet jelenlétemtől, ez pedig még jobban azt kezdi el velem hitegetni, hogy le ne emeljem sötét csuklyámat. Nem akarom látványommal egy pillanatra sem megrémiszteni, így hát rántok egyet a szöveten, hogy arcomat még jobban takarja a ruházatom.*
- Shinigami? Az meg miféle szerzet Mei-sama? *Lágy, ezüstösen csengő lejtésben teszem fel kérdésemet, mellyel nem leplezem egy percre sem tudatlanságom, fajtája irányában. Nocturn soha sem beszélt nekem shinigamikról, viszont a jelentés, hogy "halálisten" alázatra sarkall. Megadom számára a kellő tiszteletet azzal, hogy oda illesztem nevéhez a megfelelő jelzőt. Nem szeretném elhibázni azt, hogy egy istent haragítsam magamra. Egy papnőt már sikerült komolyan megsebeznem hirtelen haragúságom okán. Vele, sokkal bölcsebben igyekszem eljárni. Picit feszülten érzem magam, amiért utamat állja. De ha elég óvatos, és tiszteletteljes, akkor egy kis szerencsével tovább haladhatok.* - Nevemet nem szabad elárulnom, de mások Illiame-nek szoktak szólítani, Mei- sama. *Nyelek egyet mondatom közben. Milyen botorság már ez. Egy isten szemei közé hazudni, hogy nem szabad elárulnom. Igazából erről szó sincs, csak éppen nem emlékszem az eredeti nevemre. Talán megbocsátja majd, hogy a Viclyntől kapott nevemen kell szólítania. Lehunyom szemem, hogy a vörös tekintetem megszűnjék, s azúrkék szemekkel tudjak felé pillantani. Igaz annyit nem látok a csuklya alatt, mint kéne. Észre sem veszem, de hajszálamat kifújja a szél ruhám alól. Ezüstös fényű tincsek, sosem lesznek olyan szépek, mint Viclyné, én mégis szeretem. Szeretem, hogy hosszú hajam van, és meglehetősen praktikus is, hogyha úgy járok, mint a casinoban. Még jó, hogy hosszú hajam elfedte szabadon hagyott vállaimat. Biztosan fáztam volna, kivételesen ez az egy előnye megvolt az ijesztő idegeneknek. A testhőmérsékletük befűtötte a termeket. No, de most nem szabad ám így elkalandoznom. Sóhajtok egy hatalmasat kérdésére, s nagyra nyitom szemeim.* - Egy démon vagyok Mei-sama. *Felelem halkan, de mégis jól érthetően. Szoktak így nevezni a szervezetben, ezért gondoltam, hogy így árulom el fajtámat. Azért az is közre játszik, hogy a lényem pontos meghatározásának értelmét még csak félig értem. Miért mondanék hát olyat, aminek nem tudom a pontos értelmét? Nem volna kissé gyarló, és meggondolatlan dolog, ha butaságokat beszélnék? Fel fújja a feltámadó szél egy pillanat erejéig a csuklyám fedelét kissé. Így arcom néhány pillanatra láthatóvá válik a számára. Teszek két lépést hátra.*
- Cöhh! *Valami ilyesmi kifejezést szokott Viclyn tenni, amikor nem akar egyértelmű választ adni a kérdésekre. Vagy egyszerűen nem szeretne beszélgetni, vagy hasonló. Nem igazán teszteltem ki, hogy mikor is használja, de gondoltam most kipróbálom. Akkor is, ha ezzel egy tökéletes paradoxont állítottam az iméntikhez. Nem tudom mi a "cöhh" kifejezésnek az értelme, de ha tudnám, akkor egyáltalán nem illetném a lányt ilyen gonoszsággal. (Az arroganciának, büszkeségnek egy kifejezésmódja, amikor rejteni akarjuk véleményünket egy szituációban.) Mozdulatlanul állok továbbra is, de a közénk felkerülő hallgatagság gyanánt egy kis gyanút kelt bennem Mei-sama jelenléte.* - Ez egy kihalt környék kérem. Az emberek maguk tehetnek róla, ha nem merészkednek ide, Mei- sama. *Kicsit indulatosabban fejezem ki magam, s felpillantok a csillagos boltozatra. Már kezdem érteni, hogy mi végre is volt ez a kérdése. Ámbár nem szabad elmondanom neki, ennyit én is tudok. Bizonytalan vagyok a szerint, hogy mit is tehetnék a lány érdekében. Nem szabad neki kíváncsiskodnia az Insignis Reliquia titkáról. Csoda, hogy eddig nem találták meg a vámpírok. Most, hogy ebbe belegondolok, tekintetemmel végig pásztázom a környéket balgatagul nem figyelve, hogy teljesen védtelenül hagytam önmagam vele szemben.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szer. Okt. 12, 2011 9:33 am

A még jócskán sötétségbe boruló hajnali ég alatt a hűvös szél még mindig feltámad néha, elülő, majdnem pihenni térő mivoltából. Időnként belekap copfjaimba, hogy finoman megemelgessen egy-két tincset, majd visszaejtse őket a helyükre. Az én figyelmemet azonban nem ez köti le. Nagy kár, mert máskor órákon keresztül tudnék egyszerűen sétálgatni a természetben, élvezve a levegő efféle játékát, nem gondolva semmire… Jelenleg e kellemetes elfoglaltság nem szerepel a lehetőségeim listáján. Mi legyen hát? Hagyjam a fiatal nőt, vagy támadjak? Hiszen utóbbira kevésnyi okot sem szolgáltatott. Nem tudom mit kezdjek vele, de kérdéséből ítélve ő sem tud mit kezdeni velem. Nem egy rossz kérdés. Mi is a halálisten? Mi a dolga? Hát nem az, hogy útonállóként rátámadjon az ártatlan lényekre, az már egyszer biztos. Ez nem is állt szándékomban. De még mindig úgy vélem, ez a példány meg tudja védeni magát, ha arról van szó. Tehát ha azonnal rárontok, mint az őrült, kit támadó horda is kerget, akkor sem biztos, hogy kárt tudtam volna tenni benne. Sőt, ebben az eshetőségben a magam részéről kifejezetten kételkedem. Ez egyébként sem az én stílusom. Vannak mondjuk Soul Society-ben vagy éppen Hueco Mundoban, akik pontosan ily őrülten eszelős hadműveletbe kezdtek volna, amint meglátják a fekete köpönyeges lányt.
- A halott emberek lelkét vagyunk hivatottak megvédeni a lidércektől, és átküldeni őket egy Soul Society nevű helyre. Azt hiszem, az emberek másvilágként emlegetik – felelek a lánynak a fajtámat illető kérdésre tömören. Ez egyszer szemet hunyok a „sama” utótag használata fölött, abba a naiv hitbe ringatva magam, hogy bizonyára eltévesztette, és valami teljesen más, sokkal kevésbé magasztos változatot szeretett volna használni. Ez egyszer. Nem szeretem azt a négy betűt egymás után hallani. Az életemre emlékeztet. Nem a kellemes fajta emlékekre. Amikor a cselédek a szüleim parancsait követve ugráltak körülöttem, folyamatosan „kisasszonynak” vagy kicsit később a korombeliek már „úrnőnek” szólítva. Ezt akkoriban képes voltam elfogadni, de most, hogy semmi nem különböztet meg másoktól? Nem kell elviselnem, hogy mások maguk fölé helyezzenek mindenféle megszokás, vagy etikett miatt. Pláne, hogy életemben sem voltam hercegnő, és most sem vagyok. Hatalmát vesztett nemesi ház sarját nem szokás tiszteletet parancsoló jeltőkkel ellátni. Különösen, ha az illető nem is büszke rá. Márpedig én nem vagyok büszke rá. Átlagos akartam lenni, és az elmúlt csaknem 90 évben az is voltam. Szerencsém, hogy ez a kisebb sokk, amit a „sama” szó hallomása okozott nem látszódik meg az arcomon, így észrevétlenül túltehetem magam rajta.
- Bőven elég, ha Meinek szólítasz, Illiame-san – mosolygok a lányra, ám következő kijelentésének hallatán kissé összeráncolom a szemöldököm. Miféle fajta a démon? Van bármi köze a hollow-khoz? Vagy valami efféle lényhez? Egyáltalán szükséges volna tartanom tőle, vagy megtámadni, mint kiiktatandó, veszedelmes ellenséget? Akármennyire nézem ezt a nőt, nem tudom elképzelni róla, hogy bárkinek is ártana. Az ismét feltámadó szélnek köszönhetően vethetek egy pillantást arcára. A különös bőrszín ellenére igen szép nő. Ám ez nem jelenti azt, hogy el tudnám dönteni, mégis mitévő legyek vele. Ez egy igen komoly dilemma, amiben időszerű lenne, ha végre állást foglalnék. Ha másért nem, legalább azért, hogy kiderülhessen, hogyan is viszonyuljunk egymáshoz.
Legújabb megnyilvánulása cseppet meglep. Nem igazán néztem volna ki belőle egy ilyen arrogánsnak ható szót. Valahogy… nem is tudom, nem illik hozzá. Legalábbis ahhoz a stílushoz, amit eddig mutatott a lehető legkevésbé sem. Mi okozza ezt a hirtelen váltást? Ez a különös, újfajta viselkedés a kérdésemre adott válaszában is megfigyelhető. Sajnos ezzel csak annyit ér el, hogy tovább gyanakszom rá. Pedig meg voltam győződve róla, hogy nem akar semmi rosszat, sőt, kifejezetten ártalmatlannak tűnt. De persze én és az emberismeret…
- Minden pletykának van alapja. Én azért vagyok itt, hogy kiderítsem, köze van-e a dolognak fehér maszkos, lyukas mellkasú szörnyekhez. Kérlek, ha erről tudsz valamit, oszd meg velem, Illiame-san – válaszolok teljes nyugalommal. A hangjában talán ingerültség volt, de a mostani viselkedése ismét annak a lánynak a viselkedésére emlékeztet, akivel korábban beszédbe elegyedtem. A figyelmetlensége tökéletes lehetőség lenne, hogy lecsapjak rá, ha akarnék. De lesből támadni nem igazán az én stílusom, főleg, ha még azt sem tudom biztosan, támadnom kell-e, vagy elmenni, és hagyni a békét, nyugalmat. Ám ahogy körülnéz, a különös környék… Ezek mind arról árulkodnak, hogy errefelé rejtegetnek valamit, és én ki akarom deríteni, hogy mit. Nevezzük kíváncsiságnak, vagy paranoiának, de én tudni szeretném, mi folyik körülöttem. Fölöslegesen jöttem volna ide, vagy tényleg volt rá okom? Van valami, amibe nem kellene belekevernem sem magam, sem a Lelkek Világát? Akárhogy is, ennek a végére kell járnom. Sajnos át kell vennem a beszélgetés irányítását, hogy arra irányuljon, amit tudnom kell. Kezdve egy fajmeghatározással, mert ez is fontos információ lehet…
- Pontosan mit is értesz „démon” alatt, Illiame-san? – kérdésem talán kissé oktondi, ám mivel ő sem tudta meghatározni magában a shinigami fogalmát, bátorkodom feltenni ezt a kérdést én magam is. Talán kissé gyanakvóra sikeredett. De van itt még néhány dolog, ami kifejezetten érdekelne. És nem azért, mert tolakodó volnék. – Mi van ebben az erdőben, amitől tartasz, amit titkolni próbálsz?
Ha erre a kérdésre nem kapok megfelelő választ, sajnos kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni, hogy kiszedjem belőle. Nem lenne ínyemre, de tehetnék mást? Igazságszérumom nincs, és fogalmam sincs, mit keressek, így még csak elindulni sem tudnék magamtól. Tartásomat ellazítom, a bal kezemben tartott katana élét finoman a jobb tenyeremhez illesztem. Bízom én az együttműködésben, persze. De attól még fel kell készülni arra is, ha esetleg nem úgy jönne ki a lépés, ahogyan én szeretném. Márpedig félek, kénytelen leszek elővenni azokat a módszereket, amikért nem különösebben rajongok. Ellenben zanpakutom szellemével, aki – érzékelésem szerint – kifejezetten a hallgatólagos válasz mellett szurkol, mert az esetben hosszú idő után végre használatba kerülnének a képességei.
A velem szemközti csuklyás nőt szemmel tartva lassan lépek egyet oldalra. Ezt újabb lépés követi. Komótos tempóban lépkedek, megtartva a köztünk lévő távolságot. Szinte olyan vagyok, akár egy ragadozó, mely lassan köröz a prédája körül, tudván, hogy az áldozatjelölt számára nincs menekvés. Az ilyesmi távol áll tőlem. Csupán untam az egy helyben való ácsorgást, és fel akarom mérni, honnan lenne ideális bevinnem egy kezdő csapást, amennyiben harcra kerülne a sor. Még mindig reménykedek benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. Szinte fohászkodom ezért egy nem létező istenhez, mert a halandók is ezt teszik, ha valamire mindennél jobban vágynak. Vajon nekem is segíteni fog eme valótlan természetfeletti? Vagy cserben hagy, és ezzel minden esélyem elszáll a nyugodalmas hajnal gondolatáról, és arról, hogy időben hazamehetek, minden nemű küzdelem nélkül?

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Vas. Okt. 16, 2011 5:44 am

*A hajnal már így sem köszönte meg az éjjelnek, hogy ismét felkerekedhetett. Hát miért köszönné meg az éjjel, hogy a mulandóság felé halad? Miért áztassa melegével a hajnalt, ha az úgy sem tiszteli viszont? Inkább lehűti a levegőt, s ad a jelennek egy rideg, sikolyokkal teliséget. Inkább a borzadalom, mintsem a békesség. S talán pont ez jellemző ránk is, mi, akik pont ezek a korai hajnalon találkoztunk. Nem tudni melyikünk a nappal, s melyikünk az éjjel, de kereszteztük utunk. Tán nem is az számít, hogy miért, hanem az, hogy mi lesz ezután. Mert, hogy okkal sosem történik semmi, s céllal nem is létezhet.
Itt állok a lány előtt meg-megborzongva a hajnal süvítő szelétől, s egyre csak arra gondolok, hogy hiba volt elhagynom a főhadiszállásunkat. Ráadásul engedély nélkül követtem el, amit egyáltalán nem szabad lett volna. Nocturn- sama nem szereti, ha felügyelet nélkül megyek el, mert tart attól, hogy esetleg bántódásom esik. S való igaz, ez az egész annyira ijesztő. Ez a világ számomra annyira nem egyértelmű. Még is miért fúj a szél? S miért szipolyoz ki ez a sötétség minden jó érzést belőlem? Csak a veszedelmek iróniáit, és a mérgező lappangást vélem felfedezni minden felé. Még a felettem lévő, csillagozott boltozat sem sugall túl sok jót. Mindössze a szépsége az, amely teljesen magával ragadó, tekintetemben. Van egy fajta kisugárzása, amitől nem tudom tekintetem, nem rá helyezni. Hiszen, ezek azok, amelyek kiolvadnak az éjszakából. S fölöttünk vannak.. de miért? Lehet, hogy tekintetüket mindig rajtunk tartják, s ők azok, akik füleinkbe suttognak mikor baj van? Vagy ők alakítják a végtelenségig nyúló időnk, hogy majd egy nap lehulljon mind az égről, s bekövetkezzék a végzet? Annyi megválaszolatlan kérdésem lenne még, s annyi mindent kéne tanulnom ahhoz, hogy az élet hasznos alkotórészévé válhassak. Félek, hogy nem fog sikerülni, s leginkább a bukástól félek. Lehet ostoba, és gyarló vagyok, de ezektől mind félek. Habár mit is tehetnék én a világ rendje ellen? Nem vagyok én olyan erős, és határozott, mint a többiek. Csak egy kis porszem lehetek, aki csak úgy meg van tűrve, és kész. De nem bánom, talán, ha elég kitartóan tanulok, majd egy nap homoktengerré változhatok. S majd akkor az a tenger a béke szigetére sodorja őket, és akkor hasznos leszek immáron. De addig még sok időnek kell eltelnie, hiszen senki sem tudja olyan hamar hasznossá tenni magát. Legalább is én erre képtelen vagyok. Így gondolataim helyett, inkább Mei-samaval foglalkozom.*
- Önök védik meg a lelkeket a démonoktól? *Érdeklődöm, bár nem tudom, hogy mennyire fog mind ezért megharagudni rám. Nem akarok én útba lenni, ha a helyzet nem kívánja úgy. Nem volna jogom egy ilyen erős nő elé állni csak úgy, de azt sem tudom szabad e nekem nem megvédeni a többiek elől. Vámpírok, még most is beleborzongok, ha eszembe jut, hogy lehet, valahol még mindig figyelhetnek. Tán már itt is vannak, csak éppen nem vettem észre őket. Azért őszintén remélem, hogy Mei-sama képességei meghaladják a sajátomat. Ha én nem is, ő bizonyára meg tudná védeni magát velük szemben. Nem szeretném, ha baja esne. Legalább is szánt szándékkal nem kívánnék senkinek sem ilyet. Feltehetőleg ezért is haragíthatok másokat magamra, mert nem kívánok ilyesmit. Én már pedig ehhez nem vagyok elég erős. Hogy is lehetnék az? Bocsánatkérően pillantok rá, s lépéseimet három darab arányban, hátra felé helyezem. Hibát követtem el, igaz? Úgy szólítottam nevén, ahogyan nem lett volna szabad. S ezért, ezért talán már azt fontolgatja magában, hogy megfog ölni. Biztosan ezt gondolhatja, de miket is gondolok én? Nekem nem kéne meghatároznom, hogy mások éppen mit gondolnak. Lesütöm tekintetem, s arrébb borítok egy kavicsot, amelyet vöröses íriszeim adta hő látással pillantottam meg. Nem rúgok bele, de hogy, az gonoszság volna. Nem követett el semmi rosszat, amiért bele kéne rúgnom. Mások mégis mily' gyakran megteszik. Felsóhajtok, s tekintetemet kissé élénkebben helyezem a hölgyre. Még mindig szépnek találom a haját, bármennyire sem kitűnő az éjszakában.*
- Fehér maszkos lények? Én sosem hallottam ilyenekről. Lyukas a hasuk? Biztosan sérültek lehetnek.. *Szinte már szomorúan sütöm le tekintetem. Hát élnek még olyanok a földön, akik ilyen borzadállyal élnek együtt? Milyen szomorú lehet lyukas hassal élni, s lelkekkel foglalkozni. Habár nem tudom, hogy mit kezdhetnek a lelkekkel, de biztosan csak társra vágyhatnak. Lehetséges, hogy eléggé magányosak a külsejük miatt. Én pedig.. Én pedig igazán megértem őket ezért. Hiszen nagyon is jól tudom milyen az, ha valakit a külseje miatt ítélnek el. Az annyira barátságtalan dolognak tartom, viszont teljesen jogos is. Bizonyára ijesztő lehet egy eltérő külsejű személlyel találkozni. Tehát ez is csak azt erősíti, hogy mennyire nem szabad ítélkezni, rám pedig ez kiváltképp érvényes. Nem vagyok elég méltó arra, hogy megmondjam mi helyes, s mi nem. Inkább csak várok, hogy történjen valami, majd megpróbálok valamit tenni, hogy ne úgy történjen. Bár ezzel a mostani helyzettel még nem tudom mit kezdjek. Nem tudom ki találni, hogy mit kéne felelnem a nő kérdésére. Nem tudom, hogy mennyit tud ez a hölgy a démonokról, és azt meg végképp nem tudom szabad e nekem róluk beszélnem. Hiszen az a dolog, ami akkor és ott történt, azt magamban kell tartanom. Viclyn megtiltotta, hogy beszéljek másnak róla, s ki vagyok én, hogy ennek ne tegyek eleget? Így hát, megpróbálok úgy tenni, mint a bölcsek. Hallgatok, s a lány tekintetébe helyezem a sajátomét, hátha megtudhatok valamit. Egy egészen apró jelet arra, ami majd felfedi előttem szándékait. Annyira bonyolult ez, nem vagyok az ilyen esetekre felkészülve. Hiszen mögöttem mindig áll valaki, ha nem is éppen oltalmazón, de a szavak erejével soha nem én voltam az, aki élt. Nem tudom mit kéne mondanom jelen esetben.* - Én...én valójában.. *Emelem fel védekezőn kezem, kérdésére. Valóban ennyire tudni szeretné? De hát nekem erről nem szabad beszélnem. Pláne egy halálisten előtt. Már a neve is ijesztő képet fest le előttem, ha arra gondolok, hogy rá jönne a szervezetünkre. Ha ő a halálisten, biztosan meg akarná ölni majd a többieket. Nem, nem bírnám elviselni, ha mások miattam sérülnének meg. Valamit meg kell próbálnom tenni az ügy érdekében, csak azt nem tudom hogyan.
S végül ismét megvillantja kardját. Fényes csillanása egy pillanatra megzavarja látásomat, de, mint félvér most abban a szerencsében van részem, hogy szemem könnyen igazodik ehhez. Félénken pillantok rá, ahogyan felemelve a pengét, körözni kezd körülöttem. A penge, és kezei. Nem tudom, hogy miért, és hogyan van ennyi bátorságom hozzá, de nem tudom megállni, hogy akaratomon kívül is ne csússzék ki ajkaim közül a mondat.* - Túl merev a kezed... *Suttogom, de kezeimet rögvest ajkaimra helyezem. Meg kéne már tanulnom, hogy nekem nem szabad ilyen kijelentéseket még csak gondolnom se. Hiába is tudom milyen is egy fegyver mester Viclyn képében, akkor sem szabad, és különben is illetlenség ez.* - Én igazán nem titkolok semmit. *Lábaimat úgy helyezem, hogy ha esetleg tényleg rosszat mondanék, akkor el tudjak előle ugrani. Kétségtelen, hogy az imént szemtelen voltam. Arról nem is beszélve, hogy hazudtam, amivel lehet sikerült megsértenem. Ám talán majd a csillagok megbocsátják, hogy csupán másokat akartam ezzel megpróbálni megvédeni. Nem hiszem, hogy sikerrel járnék, de még nagyobb szégyen volna, ha meg sem próbálnám, ugyebár...*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Vas. Okt. 16, 2011 9:33 am

Követem a lány pillantását, fel az égre, a csillagok közé, melyek száz éve is éppen így ragyogtak le a világra. Mennyi háborúról, véres küzdelemről tudnának mesélni…! Csak az elmúlt száz évről is rengeteget. Nem is beszélve egy akkoriban élt kínai kislány éjjeli meséiről, fohászairól. Annak a kislánynak nem voltak társai, vagy barátai. Csak tanítói, és szolgálói. Rengeteg felnőttel körülvéve az egyetlen, amire igazán támaszkodhatott az esti égbolt állandósága. De sosem volt ideje különösebb jelentőséget szentelni neki. Őt annyira nem ragadta magával a dolog, nekem pedig már vannak társaim. Vannak olyanok, akiket barátaimnak nevezhetek, és akikkel együtt tudok dolgozni. Idő, amit nem magányosan a szobámban töltök, akár csendben ülve mások közelében, hallgatva fecsegésüket, nevetgélésüket. Ez olyasmi, ami teljesen eltereli a figyelmemet az éjszakáról, hiszen többé már nem leszek egyedül. Ezért örülök így utólag, hogy meghaltam. Életemben ezek közül semmit nem kaphattam volna meg, és nem is tudtam, egyáltalán vágyhatok-e rájuk. Már tudom, nekem is jár, hogy magam hozzam meg a döntéseket.
Ez a lány előttem… Fél valamitől. Talán neki nem adatott meg, ami nekem: barátok, akikre számíthat bármilyen körülmények között? Biztosra veszem, hogy vannak társai. De vajon azok csak társak, vagy van köztük érzelmi kötelék is? Ez a fajta kérdezősködés már meghaladná a hatáskörömet. Nem azért vagyok itt, hogy a múltjában, vagy a jelenében vájkáljak. Azért vagyok itt, hogy kiderítsem a környéken terjengő rémtörténetek valódi okát. Márpedig eddig nem sokat tudtam meg tőle. Csak kérdések és válaszok hangzanak el oda-vissza, és bár ebben több kedvem lelem, mint egy esetleges küzdelemben, tartok tőle, magától nem fogja elárulni, amit tud, csak nyomás alatt…
- Nem nevezném őket démonoknak, hisz te is annak mondod magad, mégsem vagy lidérc, Illiame-san – válaszolok kedvesen kioktatva. Türelmesen szeretném elmagyarázni neki a dolgokat, hogy megértse, ki vagyok, és talán akkor nekem is lesz lehetőségem eldönteni, miféle lénnyel van dolgom, és az a lény ellenfél-e avagy sem. – A lidércek szintén a holtak lelkei. Lelkek, akik önként vagy kényszerből elvesztették emberségüket, és más lelkekkel táplálkoznak. Az emberek nem látják őket, csak ha magas reiatsuval rendelkeznek, de ők tudnak ölni embert is. A fehér maszkos, lyukas mellkasú szörnyeket nevezzük lidércnek. Mi, halálistenek tőlük védjük a többi lelket.
Hosszú-hosszú monológommal, melyet magyarázatnak szánok, igyekszem megválaszolni, amit tudni akar. Most ő következik. Rajta, mondj el mindent, kérlek, ne kelljen erőszakhoz folyamodnom! Nem mehetek el innen fél munkát végezve! Így aztán továbbra is lassú léptekkel haladok, körözve a köpenyes lány körül, mint valami aljas ragadozó a zsákmánnyal játszadozva. Nem vagyok ilyen alantas.
Szemeit az enyémekbe fúrja. Ha olvasni próbál bennük, sajnos rossz helyen próbálkozik. Az én szemeimből csak a régi ismerősök tudják kivenni a gondolataimat, a tettek mögött rejlő érzéseket. Ők sem mindig. Ha pedig kifejezetten palástolni akarom a fejemben pattogó fogaskerekek által pörgetett információáradat mibenlétét, akkor tapasztalatból tudom, ez nehéz ügy. Még nem sokan akadtak, akik képesek lettek volna ilyenkor megfejteni a titkaimat. Az arcomon a szokásos halvány érzelemnyilvánításoknak sincs jele. A beszélgetés során fokozatosan csökkent számuk. Mostanra semmi nem maradt belőlük. Egyre óvatosabb vagyok, és egyre inkább agresszív. Akár egy lecsapni készülő kobra. Mintha csak az alkalmat lesném, mikor tehetek kárt benne… Csakhogy én nem akarok kárt tenni benne! Még mindig a békés megoldásért fohászkodom, egyre kétségbeesettebben. Egyre reménytelenebbül. Szép lassan, az idő előrehaladtával minden fohászom kezd köddé válni, beteljesületlenül.
Mintha mondani akarna valamit. Ám mikor szólásra nyitja a száját, csak mentegetőzés félét hallok tőle, még kezét is védekezőn maga elé emeli. Ennyire félelmetes volnék? Tényleg nem akarom én bántani, ha nem muszáj. És ha mégis küzdelemre kerül a sor, ami felé a mérleg nyelve is egyre közelebb billen, akkor sem szeretnék komolyan ártani neki. Ennek persze Chi-san annyira nem örül, mint a támadás gondolatának, de most nem érdekel a véleménye. Ez a lány nem akar rosszat. Nem hiszem el, hogy bárkinek is ártana. Még nekem sem, pedig meg lenne rá a lehetősége. Sétálás közben, hiába vagyok éber, bármikor mögém kerülhetne és lecsaphatna, de nem teszi. Egy jámbor, ártatlan lény, aki csak nyugalmat akar, és pechjére pont én akadtam rá, pont ezen a helyen. De nem tehetek kivételt, tudnom kell a válaszokat.
Hirtelen megszólal, suttogva, mégis az éji csöndben tisztán érthetően. Azonnal a szája elé kapja a kezét, pedig igaza van. Valakihez, aki évszázadok óta forgatja a pengét, ahhoz képest valóban elég merev vagyok. Még magamhoz képest is, a bennem felgyűlt feszültség miatt. A bizonytalanság miatt, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá.
- Valóban – válaszolok megjegyzésére, miután végignéztem a kezem tartását. Már csak azért is, hogy lássa, nem haragszom a kritikáért, hiszen a reakciója is azt mutatja, valamiért tőlem is tart. Pedig egyelőre nem adtam erre okot. Én tényleg nem akarom bántani. – Ne haragudj, de ezt nehezen hiszem. A viselkedésed az ellenkezőjéről tanúskodik… - felelek sóhajtva a tagadásra. Annyira nyilvánvalóan próbál leplezni, palástolni valamit, hogy azt még én is észreveszem. Pedig azt hiszem, elég naiv vagyok ahhoz, hogy ne legyen különösebben nehéz dolog megtéveszteni, félrevezetni engem. Tudom is, miért, de még hiszek az emberi jóságban, abban, hogy mindenkiben van valami jó. Mert árny sem létezik fény nélkül és fordítva. Mindennek van egy ellentétes párja, mely nélkül a létezése is értelmetlen. Ezért a naivitás miatt hiszem továbbra is, hogy Illiame-san sem akar nekem ártani, vagy szánt szándékkal bajba keverni önmagát. Inkább annak a fajta lánynak tűnik, aki gondolkodás nélkül önmagát vádolná, ha valami rosszul sülne el. Legalábbis az eddigiekből én csak erre tudok következtetni. Kifejezetten félénk, békepárti. Ezt bizonyítja, hogy most is inkább hátrál, mint hogy rám rontson, kivont karddal, esetleg valami más támadással. Így viszont félő, hogy elszalad, mielőtt válaszokat kapnék a kérdéseimre.
- Sajnálom, de nem hagysz más választást… - suttogom magam elé, és jobb kezem, melyet eddig a kardom pengéjén tartottam és felé irányítom: - Bakudou 04: Hainawa! – amint kimondom a kidou nevét, meg is jelenik a lélekenergia-kötél, hogy megfossza Illiame-sant a mozgás lehetőségétől. A varázslat hatására teljesen gúzsba kötve áll előttem, félek azt sem tudja hirtelen, miért történik ez. – Ne haragudj ezért, de nem engedhetem, hogy csak úgy elszaladj… Kérlek szépen, ne kényszeríts, hogy rád támadjak! – hosszú idő óta először, picit megemelem a hangom, hogy érezze a helyzet súlyát. Bár nem tudom, a lekötözés minek nevezhető, ha nem máris támadásnak… De én nem támadtam! Csak megakadályoztam abban, hogy elmeneküljön… Igen, ez már egy agresszívabb személlyel szemben felhívás lenne a küzdelemre, de szerintem nála erről szó sincs. Tényleg nem akarom megijeszteni. De muszáj lesz, ha válaszokat akarok. Ha menet közben kiderül, tévedtem, és nem lett volna erre szükség, sűrű hajlongások közepette bocsánatot fogok kérni tőle, erre esküszöm. Közelebb lépek hozzá, és bal kezemmel felemelem zanpakutom.
- Kérlek, mondd el, mi van erre? – a hangom talán szigorú, de ha még mindig a szemembe néz, láthatja, hogy nincs bennem ártó szándék. Csak kíváncsiság, és az eltökéltség, hogy kiderítsem az igazságot ezzel a hellyel kapcsolatban. Könyörgöm, Illiame-san, ne adj okot, hogy rád támadjak – fohászkodom magamban, hiábavalón. Félek, már nincs remény a békés megoldásra.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Csüt. Okt. 20, 2011 5:03 am

*Múló, s mégis élénk érzetek ölelnek körül a csillagok fényére gondolva. Egy kicsit eszembe jut a főhadiszálláson hagyott különös álmom. Soha nem volt részem azt hiszem, hasonlóban. Vagy csupán nem emlékszem mind erre. Bele gondolva, talán az utóbbi volna a legmegfelelőbb válasz a tudatra. Kissé bánt, hogy nem emlékszem a múltamra, ugyanakkor egy kicsit örülök is neki. Úgy érzem, hogy nem lehettem egy jó félvér, hogy ha valaki bezárt abba a kristályba, s ezzel elvette azt, amitől teljes egészként létezhetek. Biztosan valami nagyon rosszat tehettem ezért, így hát megérdemlem vagy nem? Nem szabad bánkódnom miatta, mert ha rosszat tettem tényleg, akkor igazából megérdemlem. Azon sem lennék meglepődve, ha visszatérve társaimhoz, megbüntetnének. Engedély nélkül hagytam el a főhadiszállást, Nocturn biztosan ideges lesz. Egy "kicsit" félek is tőle, hogy nagyon haragudni fog rám, de majd megpróbálom valamivel kiengesztelni, ha megengedi. Úgy tudom, hogy nagyon kedveli a szép hölgyeket, talán, ha meg kérem majd az egyik elf lányt, hogy ebédeljen vele.. De, akkor aztán nagyon finomat kellene főznöm, és nem biztos, hogy jutna rá időm Viclyn ebédje mellett. T_T E gondolatra még a hideg is kiráz. Egyikőjüket sem szeretném megbántani, és ha nem tudok időben ételt tenni az asztalra, akkor Viclyn is meg fog haragudni rám. Ez olyan elkeserítő, sietnem kell. De jajj, mennyire, hogy sietnem kell. Kissé összezizzenve lépek hátra kettőt Mei-sama szavaira. Nem démonok, de sérült hassal képesek létezni? >.> Hiszen az nagyon ijesztő! Azonnal körbe tekintek, hogy lássam van-e más is ezen a környéken. Ha így mondja, akár olyan maszkos alakok is megbújhatnak a fák rejtekében, nem csak vámpírok. Én nem ismerem őket; s mi van, ha rám akarnak támadni? Mit fogok én ellenük csinálni? Nyelek egyet, de meg próbálom összeszedni magamat. Nem lehet olyan vészes, vagy legalább is meg kell próbálnom meggyőzni magamat erről. Igyekeznem kell valamiféle stabilabb álláspontot szereznem, mert ha nem sikerül, akkor a többiek lebukhatnak, nem? Akkor még jobban meg fognak haragudni rám, és azt én soha, de soha nem leszek képes megbocsátani magamnak. Inkább az a penge, amit ott a kezébe szorongat olyan mereven. Gyönyörű kard, ez kétségtelen, de még mindig azt gondolom, hogy Viclyn kardjai a legszebbek. Kicsit félek is őket alkalomadtán kezembe venni, mindig attól tartok, hogy kárt teszek bennük. Pedig olyan szépek, és ápoltak. Természetesen van, amikor ez egészen máshogy történik, de arról inkább gondolatban sem ejtenék szót. Ha maszkot hordanak, könnyen feltételezhető is lehetne, hogy gondolatolvasót. Nem, nem.. Azonnal el kell terelnem az ottani dolgokról a gondolataimat, hogy ismét Mei-samara tudjak koncentrálni.
Hallgatva szavait egészen elgondolkodok a lidércek létezéséről. Tehát olyan lelkek, akik nem emberek. Kissé bátortalanul szólalok fel. Tudom, hogy nem szabadna ilyeneket kérdeznem, mert esetlegesen meg haragudna rám; de annyira bennem van, hogy nem tudom magamat tűrtőztetni.* - Én sem vagyok ember Mei-sa..n..ha vennék elő egy maszkot, akkor én is hollownak számítanék, igaz? *Félénken pillantok egy lányra. Igazából a lelkekkel való táplálkozást egészen gonoszságnak vélem, de ennek is van egy hátul ütője. Ha egy lélek meghalt, akkor már nem élő, tehát, ha valaki elveszi azért, hogy erősödjön az nem is olyan gonoszság. Az állatok is megeszik egymást, még sem öli meg őket senki, nem? Vagy nem is tudom. Nocturn mutatott még egyszer egy ilyen kis filmet, hogy az oroszlán levadászta a gazellát. Igaz nagyon, nagyon sajnáltam a kicsi gazellát, de ez jó volt az oroszlánnak. Nem értem a lány szavait. Meg igazából Viclyn is öli az embereket, még sem gonosz nem? Jó, velem nagyon néha szokott gonoszkodni, de azt biztosan azért teszi, mert rosszat csináltam. Voltaképpen nagyon hálás lehetek neki, hogy eddig képes volt megbocsátani, más biztosan nem tette volna meg. Hosszasan gondolkodom még ezekről, a lidércekről. Első hallásra gonoszaknak tűntek, de inkább aggódom értük. Lyukas hassal élnek! Szegények, bár találkoznék egyel, hogy megtudjam őket gyógyítani, de attól is félek, hogy nem kedvelnének. Ámbár Dimitrunál csak nem lehetnek rosszabbak, szóval, ha esetleg találkoznék, egyel majd megpróbálom megkérdezni, hogy esetleg segíthetek e valamiben. Akkor sem lehet jó érzés így élni. Már- már hasonló érzeteket kelt bennem ez az egész téma, mint, amikor a szervezetben az egyik kislánynak meghalt az anyukája. Az olyan szomorú volt, mégsem foglalkozott vele senki.*
- Én.. valójában nem emlékszem semmire.. *Rémülten tekintek körbe az előttem lévő földre irányulóan. Természetesen arról szó sincs, hogy nem emlékeznék semmire. Mindössze próbálok egy félig hihető megoldást találni arra, hogy meg próbáljam megállítani a lépéseiben. Nem szeretném, ha Mei-sama meg haragudna rám azért, mert hazudok neki, vagy azért, mert esetlegesen megölik. De azt sem szeretném, hogy ha a szervezet tagjainak haragját vívnám ki. Szinte elképesztően megijeszt ez a dolog. Olyan ostobának érzem magam ebben a pillanatban, és még Viclyn sincs itt, aki segíthetne, hogy éppen mit is kéne tennem. Talán pont ezért a szertelen félelmemért történhet meg az, hogy valami furcsa szavak okán egy ilyen szép kötélszerűség tekeredjen rám. Egyaránt kelt bennem félelmet is, és amolyan rá csodálkozást. Gyönyörű mágia, de várjunk! Nekem most sikerült meg haragítanom őt igaz? Komorrá válik tekintetem. Mindig ez történik. Bármit teszek, mindig meg haragudnak rám, és még csak nem is tudok ellene mit tenni. Félek, kicsit reszketni is kezdek, amitől a fejemen lévő csuklya sajnálatos módon teljesen leemelődik. E szél általi tettre sötét arcom, vörös szemem, és fehér hajam láthatóvá lesz, amennyiben képes látni a csillagos ég alatt. Elharapom ajkaim szélét, nem figyelve arra, hogy ez kívülről egyáltalán nem úgy hat, mint azt én gondolnám. Én kapaszkodóként harapok belé, nem pedig fintorként, mint amilyen képet mutathat. Mindig mindent elrontok, nem igaz? De meg kell próbálnom cselekedni. Én igazán nem vagyok annyira jó, de meg próbálom magamat kiszabadítani ebből a gyönyörű, világító kötélből egy elemi mágiával. Csak egy tűzcsóva, ami elporlaszthatja, hogy ez által kiszabadulhassak.*
- Bocsánat, szabad megkérdeznem, hogy ez milyen mágia volt? *Kissé komolyabb hangsúlyban leledznek szavaim, ámbár valóságosan ijesztő ez az egész. Itt állok szemben egy hollófekete hajú istenséggel, és sikerült magamra haragítanom. Egy halálisten bizonyára nagyon erős lehet. Egyenesen illetlenségnek vélem utólagosan, hogy ilyet mertem egyáltalán kérdezni egy istentől. Most nagyon dühös lehet rám, amiért merészeltem, ezért viszont megértem. Már csak azt kéne ki találnom, hogy hogyan állíthatok meg egy istenséget. Ehhez nekem nincs elég erőm, és bátorságom sem. Egy istent tisztelni szoktak, nem pedig harcolni vele. Még, akkor sem, ha nem tudjuk eldönteni róla, hogy gonosz e, avagy sem. Annyira kilátástalan helyzetnek gondolom, s egyre inkább csak azt érzem, hogy valami hatalmas nagy hibát követtem el. Mindenesetre egy vízgömböt egész remegőn elküldök felé. Bántani sem akarom, de azt sem akarom, hogy tovább menjen. Nem akarom, hogy haragudjon rám, de azt sem akarom, hogy a társaim megharagudjanak rám. Félek, hogy talán véglegesen el fogom rontani ezt az egészet..*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Vas. Okt. 30, 2011 9:10 am

A különös hely titka. Ezért vagyok itt, hogy fényt derítsek az itt lappangó titkokra, hogy kiderítsem, miféle rejtelmes események zajlanak itt a halandók és Soul Society tudta nélkül. Lehet, hogy semmi komoly, de mindenképpen informálódnom kell. Ebből a szándékból nem engedhetek, még akkor sem, ha ehhez olyat kell tennem, amit később magam is megbánok. Miket beszélek? Már most bánom, mikor még el sem követtem tetteimet. Hogy fogok így küzdeni, ha nem vagyok biztos abban, amit tennem kell? Esélytelen így nekitámadni valakinek. Mondhatni öngyilkos húzás. Legalábbis egy arrancar ellen mindenképpen az lenne. Illiame-san ellenben… Nos, róla nem feltételezném, hogy komolyan ártani akarna nekem. Képes lenne rá, ezt érzem a belőle áradó lélekenergiából, de nem hiszem, hogy szándékában állna. Így azért már nem is olyan katasztrofálisak az esélyeim. Legalábbis belehalni nem fogok.
- Ne butáskodj – szólok higgadtan a lányra. Butaságokat kérdez. – Hisz ezzel kezdtem: a hollow-k valaha emberek voltak. Pontosabban azok lelkei. Őket a halandók nem látják. Te viszont minden bizonnyal élsz, tehát nem lehetsz lidérc, még a fejlettebb verzióból való sem – ezt azt hiszem, kellő alapossággal elmagyaráztam neki, és nem is kívánok többé visszatérni erre a témára. Kicsit olyan, mintha ezzel az egésszel a különös hölgy csak húzná az időt, és közben azon kattognának a gondolatok fogaskerekei a fejében, miként kerülje ki, hogy egyenes választ kelljen adnia kérdéseimre. Pedig azok a kérdések, ha rendesen képes lenne megválaszolni őket, meghozhatnák a nyugalmat mindkettőnk számára. A jelenlegi ostoba taktikájával csak rontja mindkettőnk helyzetét, míg végül már nem marad más, mint az erőszakos megoldás, mely egyikünk számára sem lesz kedvező. Nem akarok támadni, de van, amikor a személyes érzéseimet és benyomásaimat el kell hajítanom a feladatom és kötelességeim teljesítésének érdekében. Ez pontosan egy ilyen pillanat.
- Ugyan. Ha hazudsz, legalább nézz a megtéveszteni kívánt személy szemébe, hogy hihető legyen – sóhajtok. Még mindig össze-vissza fecsegve próbál mindenféle hihetetlen butaságot kitalálni, hogy eltüntessen valamit szem elől, amit már nem lehet. Egy titkot próbál eltüntetni, és a stratégiáját már akkor kudarc koronázta, mikor összefutott velem, a balsorsnak eme kísérteties hajnalán. Elkalandozásának eredményeként megajándékozom az egyik lekötési technikámmal, hogy meggátoljam, ha esetleg szökni próbálna. Szavaimra nem reagál, a köré tekeredett kötelet nézi, egészen elbűvölten. Mintha… nem is tudom, mintha értene a mágiához, és szeretné megfejteni ennek a technikának a titkát, trükkjét, hogy maga is elsajátíthassa használatát. Nem lennék meglepve, elvégre ügyes kis technika, én kifejezetten szeretem. Nem haragszom én rá, egyszerűen csak tudni akarok valamit, amiért őt kellene faggatnom, és nem valami együttműködő e tekintetben. Legnagyobb sajnálatomra. Pedig nem terveztem semmiféle komoly trükköt használni ellene, vagy felszúrni a kardomra. Kivételes eset, de ehhez most Chi-sannak sincs kedve. Ilyen még sosem volt. Vagy megbolondult a világ, vagy ő is tökéletesen ártalmatlannak ítéli ezt a leányzót.
A szél csalafinta játékának köszönhetően a csuklya lehullik róla, így valamennyit kivehetek finom vonásaiból. Cseppet sem találom ijesztőnek. Nem találkoztam ugyan még ilyen szerzettel, de hát a világ tele van meglepetésekkel. Annak idején a shinigamik létezésében sem hittem, pontosabban nem is tudtam róluk, miért ne létezhetnének mások is rajtunk kívül? Már rég nem vagyok olyan kislány, hogy ilyesmin elcsodálkozzam, begyöpösödött, „tanult” embernek pedig sosem vallottam magam. Ellenben az még számomra is meglepő, miféle mágiát használ. Mert ezek szerint a mágiahasználatra egész jól ráéreztem, és valóban van tehetsége e téren. Teljesen más, mint amit mi, halálistenek használunk. Azonban biztosra veszem, ez is varázslat. Mi mással magyarázhatnám? Ez most valóban csak egy tűzcsóva volt, de nagyon elcsodálkoznék, ha csupán a tűz irányítására lenne képes. Nem, annál minden bizonnyal sokkalta színesebb egyéniség.
~ Ne kombinálj, figyelj! ~ meglepően bölcs tanács nyugodt perceim és elkalandozásaim megzavarójától. Ezt persze magam sem gondolom komolyan, hiszen ő amolyan nővérféle számomra, aki mindig mellettem áll, segít és megdorgál, ha nem figyelek eléggé, vagy ha nem adok bele mindent, mikor többre is futná a képességeimből. Ezért egészít ki engem tökéletesen, noha saját megítélésem szerint a tökéletes ellenpólusom.
- Kidou. A halálistenek mágiája – felelem a lány kérdésére, szinte gondolkodás nélkül. A megfontoltságnak eme hiányát még könnyedén megbánhatom, ahogy az idő előre halad, és beszélgetésünk tovább nyúlik, talán egészen a felvirradó Nap első sugarainak megjelenéséig is. Mégsem tartok ettől a lánytól. Egyszerűen nem tudok tőle tartani. Még akkor sem, mikor valami gömbfélét küld felém. Nem valami gyors, valószínűleg bizonytalan az elhatározásában, ahogy én is a magaméban. Könnyedén elshunpozok előle, egész pontosan Illiame-san mögé egy-két méternyire. Utólag próbálom kielemezni az előző „támadási kísérletet”, mert ezt támadásnak nevezni még jóindulattal sem lehet. Talán víz lett volna? Ez esetben ismét helyesnek bizonyulna a megérzésem, miszerint a mágiája sokkal több rétű, minthogy csupán a tűz manipulálására legyen képes.
Na és most mi legyen? Álljak itt, míg észreveszi, hová tűntem? Vagy próbálkozzak egy újabb lekötési módszerrel? Mondjuk a hat rudassal? Nem, azt a technikát nem szeretem a küzdelmek elején használni. Az a legerősebb lekötésem, és csak olyankor szoktam bevetni, ha már nem látok más utat. Valami mást kell kitalálnom. Végül mégis döntésre jutok és felemelem a kezem.
- Hadou no yon: Byakurai – a fehér villám pont a lány mellett pár centivel csapódik be. Nem akartam én eltalálni. – Most mi lesz, Illiame-san? Felelsz a kérdéseimre, vagy mindenképpen azt szeretnéd, hogy erőszakkal szedjem ki belőled a válaszokat? – a szememben is látszik, hogy semmi kedvem az utóbbihoz. A döntést azonban ráhagyom. Ha kell, félre dobok minden személyes érzelmet, és megküzdök vele. Persze ez esetben sem az lesz a célom, hogy ártsak neki. Csakis rajta múlik a végkimenetel. A magam részéről addig is készenlétben tartom a fegyveremet.
~ Ha nem akar válaszolni, azonnal támadj, világos? ~ akkor most ki is a főnök? Sajnos azonban el kell ismernem, igaza van. Ha Illiame-san nem válaszol, tényleg nem lesz más választásom. Sóhajtok. Tényleg nincs semmi kedvem ehhez az egészhez. Szóval nagyon remélem, lesz értelme az állandó lelkére beszélésnek és győzködésnek, mert bár a türelmemből még lenne bőven, azért az időm nekem is véges.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Kedd. Nov. 08, 2011 7:32 am

*Élénken szennyezi elmémet az a nap, amelyen a "világra" jöttem. Látom még a homályos, ámbár szögletes plafont magam előtt, amelyen megannyi kosz terült el. Még mindig előttem van a tekintet, amely életre keltett, s egyaránt el is pusztított. Nem tudom, hogy hálás vagyok e neki mindazért, amit értem tett, de azt "már tudom, hogy mi végre vagyok itt." Ez a világ nem az enyém. Nem tudok nem félelemmel tekinteni az engemet körülvevő fák sokaságára, s nem tudok nem idegenkedve tekinteni az előttem álló nőre. E talaj, melyet lábaim nyomorgatnak, nem az enyém. Nem birtokolhatok én semmit e földön, amely az Insignis Reliquia területe. Nem is akarom, hogy az enyém, legyen. Csupán egyet tudok, meg kell próbálnom megvédeni. Noha, lehetséges, hogy ezért meg fognak utálni odafent; viszont én nem csupán ő értük teszem, vagy is próbálom. Nem szeretném, ha Mei-samanak baja esne.
Bár más a testünk, s lelkünk egyaránt; s azt is tudom, hogy számomra az, hogy barátság nem létezik; azonban egyet még én magam is tudhatok, azt hiszem: Mei-sama nem érdemelné meg, hogy bántsák. Ilyenkor persze jöhetne a kérdés, hogy vajon nekem mennyi beleszólásom van az események kimenetelébe? Voltaképpen semmi. Minden úgy fog történni, ahogyan Nocturn szavaival élve: "A nagy könyvben meg van írva". Ám, mi állhat abban a könyvben, azt feltehetőleg mi is megírhatjuk, nem? Nyelek egyet a lány szavára. Soha sem hallottam olyasmiről, hogy kidou. Valami fordítása bizonyára, akkor is lehet az egésznek. Egy is szerencsével mindezek után meg is találhatom. Noha, tudom, hogy nekem nem lenne meg a szükséges erőm ahhoz, hogy elsajátítsak egy ilyesmit. De talán az elmélet még nekem is menne, azt hiszem. Csodálkozva pillantok ezután is a lányra. Érdekesnek tűnik számomra már maga a "kidou", mint szó. Tán valami idegen kultúra hagyatéka? Talán a halálistenek egyedi társadalmának, egyedi öröksége? Érdeklődve fürkészem a lány arcát kissé élénken. Kissé elfogultan igyekszem kapaszkodni abba, hogy tudnom kell a jelentését. Bármikor hasznát vehetném a tudománynak, s talán még ő sem fog azért megharagudni, mert rá kérdezek erre.*
- Bocsánat.. *Hátrálok meg félelemtől picinykét eltorzult arccal. Nem tudok most saját ostobaságomra szembe nézni létem értelmével. Most nem tudok azon gondolkodni, hogy vajon tudja-e mi is vagyok valójában? Okosnak vélem ezt a hölgyet, sokkal okosabbnak, mint én valaha is lehetnék. Olybá tűnik, hogy sok mindent tudhatok eme világról, mégis abszolút paradoxon a helyzet. Noha, a "varázsvilágot" (ahogyan a könyvekben emlegetni szokták) javarészt ismerem, de idekint viszont idegennek érzem magam. Csak egy elhagyatott félvér, aki azt sem tudja, hogy a városban mik azok az utcák, vagy éppen mennyire szabad megállni az utcasarkon. Az életben maradáshoz elengedhetetlen információk birtokában sajnálatomra, nem vagyok. Ez a világ számomra csak egy idegen hely, de itt élek. Voltaképpen egy épületben töltöm napjaim java részét, s csak most volt bennem egy kis bátorság ahhoz, hogy kimerészkedjek. De nem felejtem el, hogy honnan jöttem, és azt sem, hogy kik vesznek körül nap, mint nap. Ők a barátaim, és egyben családom is! Ezt az egyet soha nem mertem megkérdőjelezni senki szavaiban. Ennek megóvására pedig, még ha félelem is taszítja tébolyba lelkem, s szívemet szakítja szét, akkor is meg kell valamilyen úton-, módon állítanom az előttem állót. Ereklyéről sajnos nem tudok semmit, azon kívül, hogy egy egyedi "mágiát" használ.
Kissé komoran tekintek magam elé egy adott pillanatban. Bár csak lehetnék olyan erős, és tettre kész, mint Rinaaya, vagy Senger Viclyn esetleg Nocturn-sama! Ha az ő mentalitásukhoz lenne elegendő erőm, akkor bátran ki mernék állni a lány elé, hogy nem szabad arra menni. Számtalan veszély érheti, másrészről meg nem szeretném a családom nyugalmát felkavarni egy istenséggel. A halálisten Mei-samanak akkor lehetek legjobban a hasznára, azt hiszem, ha megpróbálom távol tartani a főhadiszállástól. Habár lehetséges, hogy nem is találná meg akkor sem, ha éppen nem állnám útját, de azért félek. Félek, hiszen nem tűnik nekem egy..meg különben is: Istenség! Az istenekről azt tanultam a könyvekben, hogy végtelenül nagyhatalommal bírnak, és a hívőiknek ebből kölcsönzik az erőt. Egyszer talán, ha képzettségem megfelelő lesz, majd én is találok egy ilyen istenséget. Addig is még nagyon, de nagyon sokat kell tanulnom. Szeretnék felzárkózni Viclynékhez, s ezért nekem kétszer annyit kell tanulnom. Legalább háromezer évet kellene bepótolnom. Lehetetlenség, amit szeretnék, ám egy kis szerencsével, és kitartással esetleg még akár, sikerülhet is. Csak bízni tudok benne, hogy sikerülhet.
Nem mertem őt úgy támadni, ahogyan az nem illik. Rögvest hátra is tántorodom, mihelyst valami helyváltoztató technikával eltűnik a szemeim előtt. Bizonyára megbánthattam a vízgömbömmel, amit igazán nem akartam. Olyat akartam idézni, amivel nem okozok különösebb gondot.* -Erőszak?...Miért? *Rémült arckifejezésemmel fordulok meg hangjára, mikor mellettem egy újabb mágia sül el. Ez olyan félelmet csal a szemeimbe, mely gyanánt egyik remegő kezem a zsebembe mélyesztett érmére csúszik. Segítség? Mi ez a bennem felgyülemlő ösztön, mi arra késztet, hogy ezt érezzem? Miért érzem úgy, hogy segítségre volna szükségem? Ezt nem kérhetem társaimtól. Ők túlságosan elfoglaltak, túlságosan erősek ahhoz, hogy számukra egy ilyen alantas csatát megvívjanak. Ráadásul én értem azt hiszem teljesen felesleges vállalkozás volna. Elgondolkozva pillantok Mei-sama arcára. Itt állok előtte tehetetlenül, és félőn, arra várva, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhatnék. A rideg szél most is felfújja a hajszálaimat, s lágyan omlanak a hajamra egy fajta feszült légkört hagyva maga után. Eleinte nem vagyok meggyőződve róla, de mintha a szélnek egy külön hangja volna. Hát ebben a kinti ijesztő világban is létezne mágia? A hang csak egyre erősödik, s egyre jobban válik elmémnek kivehetővé.*
~ Az árny, ki előtted áll, a végzet küszöbe. Nem bízhatsz benne Illiame-san! Harcolj vele, harcolj a végzettel..légy Insignis! ~ *Kivehetetlen suttogást hallok elmémben. Egy pillanatra körbe is nézek, de nem látok meg hő látásommal sem senkit itt, rajtunk kívül. Kérdő tekintetemet a nőre helyezem. S elkezdem belső tusámat megvívni. Hogyan is támadhatnék az Úr szavának értelmében Mei-samara? Az Insignis Reliquia Ura szólt hozzám. Ennek valóját is a megannyi tanításaim során sajátíthattam el. Szemeimbe némi könny szökell, hisz önmagam ellen kell magamat fordítanom. Nekem nem szabadna rá támadnom, részint viszont pontosan most kaptam meg rá az engedélyt. Valójában pontosan erre lettem utasítva. Most mi tegyek, támadjak rá? Akárhogyan, szemeimbe mintha egy kis rosszalló csillanás is kerül.* - Menj innen buta shinigami! Fuss az életedért, és vissza se gyere! *Teszem keresztbe a kezemet, és dobbantok egyet a lábammal. Magamban azért remélem, hogy a szavaim, amiket keményen vágok hozzá, elnyerik kellő hatásukat. S azt is remélem, hogy az Úr nem fog rám megharagudni. Én nem vagyok gyilkos, nem tudok ölni. Azért előzetesen egy láthatatlan pajzsot felhúzok magamra. S mivel nem látszik, így provokatív sem lehetek, jó ebben a hitben állni előtte...*

______________

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szer. Nov. 16, 2011 9:36 am

Miért vetődhettem erre a környékre? Mi célja volt a Végzetnek azzal, hogy ide csábított engem, egy ilyen különös helyre, ráadásul kora hajnalban? Véletlen volna, hogy épp ekkor sétált erre az a különös nő, hogy valakinek feltehessek kérdéseket, vagy a Sors különös játékának terméke? Elég kegyetlen játék lehet. De talán ez volt a jel, hogy ne menjek tovább előre, mert ami ott rám vár, az nem tartozik az általam ismert világra. Valami mégis arra késztet, hogy kiderítsem, mit rejt ez a terület. Nevezzük egyszerűen kíváncsiságnak, vagy alaposságnak. Ha már ide jutottam azt a pletykát követve, minden képpen meg kell tudnom, mi indította, és ami még fontosabb: van-e alapja. Engem az sem érdekel, ha valaki szánt szándékkal pletykál, hogy rejtegessen valamit, ameddig nincs köze a hollow-khoz, vagy Soul Society-hez, addig nem lesz több dolgom vele, miután megkaptam a válaszaimat. Sőt, ha Illiame-san arra kérne, felejtsem el, vagy tartsam titokban, valószínűleg megtenném, hiszen eddig semmi jele nem volt annak, hogy ellenség volna. Ha mégis megtámadna/megtámadnának minket az itteni rejtélyes térség lakói, emberei, akkor és csak akkor fedném fel a titkát, kizárólag a hazám iránti hűségből. Nem tudom, miért nem bízik bennem, hiszen ha komolyan ártani akarnék neki és annak, amit képvisel és rejteget, már réges-régen neki rontottam volna, ehelyett egészen eddig próbáltam kerülni a konfliktust és a fizikai erőszakot. Még szóban is csak figyelmeztettem, nem is egyszer. Nem értem, mit vár el tőlem. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy ne próbáljon ennyire ellenem cselekedni. Ő sem akar harcolni velem, akkor meg miért ez az egész?
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, teljesen megértem az álláspontját. Ha az otthonomról próbálnának faggatni, és nem tudnám, mi célból, valószínűleg én is ellenállnék, még ennyi barátságosnak titulálható kezdeményezés után is. Ezért a hűségért és elveihez való szilárd ragaszkodás miatt nagyon is tisztelem őt. Ezek a tulajdonságok bárhol pozitívnak lennének titulálva. Javarészt ez az oka annak, hogy még mindig vonakodok lépni az ügyében. Persze, tudom. Nekem kell lépnem. A kötelességeimnek nem fordíthatok hátat.
A fehér villám elsütése után mégis hagyok neki időt, és bár tudom, hogy igaza van, Chi-san véleményét is figyelmen kívül hagyom. Nem vagyok olyan gyáva és alantas, hogy azonnal nekirontsak, amikor láthatóan össze van zavarodva és kiút után kutat. Meglehet, ezzel szükségtelen és indokolatlan előnyhöz juttatom magammal szemben, de nem érdekel. Egyenlő esélyekkel akarok játszani, és ebbe beletartozik az is, hogy megadom egy összezavarodott ellenfélnek az esélyt, hogy kitaláljon valamit. Valamit, amivel legalább akkor védheti magát, ha esetleg tényleg megtámadnám. Azért ilyesmit egy arrancarral szemben nem engednék meg, de azt hiszem, Illiame-sannal szemben lehetek ennyire nagylelkű.
Valami megváltozik benne. Ezt nem csak a szavai alapján szűröm le. De azt egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy a személyisége változott volna meg ennyire, mert ahhoz minimálisan is tudathasadásosnak kellene lennie. Ennyire homlok egyenesen eltérő stílusban nem beszélhet egy azon személy. Ráadásul úgy, hogy mindez a változás egyik pillanatról a másikra zajlik le. Márpedig én eddig nem tapasztaltam benne semmi olyasmit, ami ezt az egészet indokolná. A karbatett kéz és a toporzékolás egyszerűen nem illik bele az eddigi képbe. Teljes reakciójára csak összeráncolom a szemöldököm. Végül tényleg kénytelen leszek elfogadni, hogy nincs más megoldás a küzdelmen kívül.
Bármennyire is gyűlölöm magam emiatt, végre megérik bennem az elhatározás, hogy képességeimhez mérten a legjobban küzdjek, és a lehető legkevesebb sérüléssel kényszerítsem Illiame-sant megadásra. Ez lenne a cél. Ennek fényében teszem át a kardom a bak kezembe, és jobb tenyeremmel megérintem a pengét. Nem… – sóhajtok fel magamban. Ezt egyelőre nem fogom bevetni. Nem szolgált rá, hogy használjam a shikait és ami azt illeti, amíg nem ismerem a képességeit, én sem nagyon akarom bevetni. Első sorban az időkorlát miatt. Nem lenne szerencsés, ha egy óvatlan lépés miatt a tulajdon kardom képessége fordulna ellenem. Épp elég fejtörés lesz az is, hogy kitaláljam, mit kezdjek vele. Igen kellemetlen helyzet. De a külsőmben igyekszem megőrizni a hűvös nyugalmat, annak ellenére, hogy a belsőm még mindig tiltakozik a terveim ellen. Akármennyire is töröm a fejem, semmi használható, vagy kevésbé drasztikus nem jut eszembe.
- Bakudou 01: Sai – szinte kínomban szavalom el a kidou nevét, és nem is nézem meg, használ-e egyáltalán. Nem érdekel, ért-e valamit vagy sem, mert már előre undorodom attól, amit ezzel a kedves lánnyal akarok tenni. Mély levegőt veszek, és mégis visszatérek a korábban megszakított mozzanathoz, ám ezúttal végre is hajtom. – Nemuri kara same, Chi Kiri – suttogom magam elé a parancsot, miközben a tenyerem végighúzom a pengén, mely szinte azonnal vörösre vált. Pár röpke pillanatig csak nézem a rubintos csillogású vonalakat, melyek éppen úgy játszanak a penge belsejében, mint fény a víz tetején. Maga a megtestesült vértenger. Hát jó, akkor reménykedjünk abban, hogy ügyesebben blokkol, mint ahogy én forgatom ezt a kardot. Shunpomat használva kerülök a közelébe, és egy kendo alapú technikával, a Ryoudannal próbálok csapást mérni rá. Fej fölül indított erős csapás. Esetünkben kicsit odébb tolva, a jobb válla fölül próbálom indítani. Nem akarom megölni. De meg kell értenie, hogy mostantól nekem is komolyan kell őt vennem.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Nov. 26, 2011 6:43 am

*Éjszakában állni megannyi fák sokasága mellett cseppet sem bizalomgerjesztő. Ám a helyt és az időt sohasem választhatjuk meg. Sohasem dönthetünk a felől, hogy az élet éppen milyen iróniával írja meg e szavakat. A szél szavait, a napsugár sugarát, a hold sápadt fényét, és a parányi csillanást egy-egy csillagtest felületén. Nem kísérheti a szikrát simogató tűz, ha az élet nem ad néki oxigént. De oxigén sem termelődhet növény nélkül, és a növény sem teremhet éltető emberi kéz hiányában. Az élet örökös körforgását nem mi döntjük el. Én sem dönthetek arról, hogy éppen mit szeretnék tenni, vagy mit nem. Én csupán itt állok egy gyönyörű hajzuhataggal rendelkező lány előtt, és csak is arra gondolhatok, hogy mit volna helyes cselekednem. Elmennék innen legszívesebben jó messzire, elcsalnám őt a veszélyes, és számomra mégis oly' kedves karmok elől. Nem akarok több halált látni, nem akarom egy olyan hölgy halálát végig nézni, aki mindvégig nagyon kedves volt velem. Én csupán annyit akarok, hogy tartsa magát távol a családomtól. Ne emeljen rájuk kardot, és fusson valahová, fusson haza jó messzire. Élje életét úgy, mint senki; süssön arcába a hold tiszta fénye...
Felemelem tekintetem az égre, felemelem tekintetem e valóságról, hogy elmém a képzelet világába utazhasson, leírva a jelen- múlt leveleit. Tintát vet elmém a jelenre, és szavakba görbítve a leírhatatlant elenyész. Megfog, kitaszít, áztat. S a tinta is már apró, fénylő cseppekben hullik le a mélységes szakadék felé. Arcomat egy könnyes sziget áztatja, egy vékonyan csordogáló patak keseríti, és édesen mosolyit. Ugye milyen csodálatos? Csodálatos a sötét, ámbár elfedő éjjel, és csodálatos az is, kivel éppen szemben állok én. Újra hallom az elmémet ostromló hangokat, újra élem a béklyóba záró érzéseket. Elmém kiszakad a védő gátakból, és a fájdalom járványa pusztítja végig a józanság mezsgyéjét. Ez volnék én, ez volna a jelen, és ez írja meg a jövőt is. Ez találja fel a holdakat, napokat, ez fogja elpusztítani mindazt, amiért ezen a hajnalon küzdöttem. Kihullik kezemből egy tőr, és tekintetem utána pillant. Viclyn, ó én Viclynem merre vagy most? Merre küzdesz megtört lelked fényéért? Merre vagy most, hogy óvd lelkemet a pusztító viharoktól? Merre vagy, hogy oltalmazó karjaidba borulva megmenekülhessek lelkem bukásától? Fájdalmasan sóhajtok én, legalább úgy, mint a kiéhezett kutya, ki a fény felé tekint.
Felemelem tekintetem, felemelem felé, és határozottan villanó tekintetemmel ítélem el mindazért, amit el sem követett még. A fájdalom gyűlölettel keni be testem, s ezt a gyűlöletet sugárzom felé. Halj meg, halj már meg te lány, és menj el innen jó messzire. Lelked legyen végre a mindenség része, legyél az, aki senki más. Te legyél a halál, és én leszek majd fényed, te légy az örök körforgás, és én leszek majd az, ki téged meggátol ebben. Rideg tekintetem a mélységbe mered, kezem a hideg pengéért nyúl, hogy karomba borítva a tompuló fájdalom habjaiban merüljön el. Megölöm őt, ezt fogom tenni, megölöm, hogy a fájdalmam enyhülhessen. Meg kell azért ölnöm, hogy többé ne nyúlhasson senkihez. Kardja nem érheti el azokat a falakat, de ő maga sem halhat. Pajzsom erősödik, mágiája lepattanása arról csak fokozza gyűlöletemet. Kivöröslő tekintetem fényessége lélektükreibe kíván vetülni. Látni akarom a lelkében pangó félelmet. Látni akarom a vért, mely melegével mindig olyan nemessé teszi az emberi lelket. Az ember mindig oly' nemes, ha a halál küszöbén állva még visszafordulhat. S suhintja kard a levegőt, elvágja pajzsomat, és sistergő hangjával éri a kezemben szorongatott tőrt. El fogom venni tőle azt, ami az övé. El fogom tőle venni a megkönnyebbülést, gyógyulni akarok. Én menekülni akarok, én Viclynt akarom, mert fáj.*
- Menj innen, hagyj békén! *Gyűlölködő tekintetemet majdnem kérlelő szavaim törik meg. Talán még mindig tudok gondolkodni, talán még mindig tudok azért tenni, hogy ne bántsam őt. Tán még nem lennék képes őt megölni, talán nem. De ki fog engem ebben megakadályozni? Ki fogja tüzes karjaival felszámolni fájdalmam? Tüzet teremtek kardjainkon. A gyűlöletből fakadó tűzzel égetem fel lelkének kardját, lelkének egy részét. Üres, tüzes penge az enyém, mely érinti kardját, de tisztán érzi elhaló lelkem része, hogy az ő lelkének egy része igen közel van. Hátra csapom a magam merev mozdulatával, hogy a köztünk lévő távolság párásan csapjon felfelé.* ~ Ne hagyd, hogy megtévesszen tekintete.~ *Halántékomhoz kapok, keserves könnyek hullnak le a föld felé. A lelkemben egy mély katarzis összpontosul. Mindent tudok, de nincs itt az, ki elmondaná, hogyan legyek túl mindezen, hogyan szabadítsam fel magam ez alól. Kezem önmagától cselekszik, és úgy intek a föld felé, hogy tetemes méretű porral áztathassam ellenfelem arcát. A földet követi a lemosó vízsugár, és a perzselő tűzgolyó. Távol akarom tartani, távol tőlem és a mindenségtől. Élnie kell, és egyben halnia is; mennie, és egyben maradnia is. Mond meg nékem élet, mond meg nékem, mond, mit kell tennem? Mond élet, hol van most Ő? Hol van a biztonságom, és menedékem? Hol a boldogságom, és védőpajzsom a lelkemet megölő fájdalom ellenében?*

______________

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Nov. 26, 2011 8:48 am

Egy tanácstalanságból meghozott, elkeseredett döntés. Egy döntés, mely akár az életemet is követelheti, ha nem veszem elég komolyan a velem szemben álló fiatal nőt. Márpedig én nem akarom komolyan megsebezni, sőt, tovább megyek: megsebezni sem akarom, ezért bízom és imádkozom azért mindennél jobban, hogy sokkal tehetségesebben védje magát, mint eddig. Még mindig nem értem, miért döntöttem végül a shikai előhívása mellett. Egy egyszerű, kendo alapú technikát shikai nélkül is könnyedén kivitelezhetnék. Főleg ha eleve azt szeretném, hogy az ellenfél kivédje. Akkor mégis miért? Miért aktiváltam a kardom képességét már az összecsapás elején? Talán a lelkem mélyén mégis arra vágyok, hogy pengém megmárthassam a vérében, ezzel erősítve kardom képességeit, és úgy támadhassak rá a továbbiakban? Nem! Én nem vagyok ilyen! Nem szokásom mások kárát, halálát kívánni, sem annyira fejjel menni a falnak, hogy mindjárt egy küzdelem elején elhasználjam kardom képességeit. Tulajdon lelkemnek megnyugvására igyekszem előállni egy magyarázattal a viselkedésemre. Azt akartam volna, hogy a kardom technikája láttán elmeséljen nekem mindent, mire kíváncsiságom szomjazik?
~ Neked teljesen elment a józan eszed?! Ne használj shikait, ha sebezni sem akarsz, mert belehalsz! Nagyon jól tudod, hogy csak 50 perced van vért szerezni tőle, anélkül viszont a tiedet szívom el! ~ Tudom magamtól is. Én sem értem, miért tettem mindezt, de jelenleg egy technika közepén vagyok, és nincs időm Chi-sannal vitatkozni. Pláne, hogy úgyis tudom, igaza van. A vöröslő kard egy pajzsot tör össze. Ezzel tudatosul bennem, hogy korábbi kidoum hasztalan volt. Valami különös oknál fogva ez félig megkönnyebbüléssel, félig bosszankodással tölt el. De most félre kell tennem az érzelmeket. Egyszerűen nincs időm rájuk.
Pengém fémes csattanással ütközik Illiame-san tőrének. Félek, innentől még nehezebb lesz ez az egész. Kegyetlennek kellene lennem, annak kell majd maradnom, hogy kideríthessem, ami érdekel. De vajon helyes ez így? Többé már nem tudom, mi jó, mi rossz, mi az, mi helytelen, és mi az, mi nem. Csak azt tudom, hogy Soul Society számára fontos lenne megtudni, mit rejteget ez az erdős vidék, és ezért kell küzdenem. Az otthonomért. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, ő is ugyanezt teszi, ez irányítja cselekedeteit, és gyűlölködő haragját. Nem tudom, mit tennék az ő helyében, ha egy idegen az otthonom hollétét, a családom titkait fenyegetné. Tényleg nem. A legvalószínűbb, hogy akármilyen kedves és ártalmatlan, egyikünk élete árán is védelmezném azt, ami számomra fontos és pótolhatatlan. Számomra a Lelkek Világa és Seireitei mindennél többet jelent. Ott lettem igazán önmagammá. Vajon ő is ugyanígy érez ez iránt az erdő és a titka iránt? De én csak információkat akarok, amiket nem is adok tovább, ha nem jelent ránk veszélyt.
Kissé elkerekednek szemeim a döbbenettől, mikor zanpakutom lángra kap. Lelkemnek egy szilánkját pokoli tűz emészti. Éles sikoltás hangzik fel a fejemben. Chi-san! Ne, bárkit, csak őt ne! Inkább engem emésszen fel a pusztulás lángja, mint azt a lelkemből született lelket, aki a támaszom volt a magányban is, akitől annyit tanultam, és aki még most is úgy kezel, mintha a kishúga lennék. Nem! Egy zanpakutot nem pusztíthat el tűz, képtelenség… Vagy csak magamat próbálom győzködni, miközben világom egy része lángok közt szenved, fenyegetve a pusztulás veszélyétől? A shikai eltűnik a lángoló kardról. Ez és korábbi megdöbbenésem elterelték figyelmem ellenfelemről, így következő meglepetésemként nagy adag por lepi be arcom, melyből tetemes mennyiség jut a szemembe is. Reflexszerűen ugrok hátra, de még így sem kerülhet el a vízsugár, mely a földet követi. Legalábbis víznek érzékelem, mert a szemembe került portól nem látok semmit, és csukott szemem védőburkában a folyadék sem képes kimosni a zavaró szemcséket. Menekülőre kellene fognom? Meglehet, ideje lenne már. De annál sajnos erősebb a kíváncsiságom, valamint visszatetszőnek találnám, ha egy küzdelem kiprovokálása után pont én lépnék olajra. Bal karommal, pontosabban a ruhaujjal igyekszem megtörölni az arcomat. Ez pont jól jön, elvégre amint megérzem a hőváltozást karom oldalán, azonnal arrébb gurulok. Ennek már a fele sem tréfa.
Csak most tudatosul bennem, hogy a sikoly a fejemben megszűnt. Még némileg homályos látásommal kardomra pillantok: a shikai ugyan valóban megszűnt, de már lángolni sem lángol. Magamban Chi-sant szólítgatom, és hallom, ahogy gunyorosan nevetgél. Tudtam, hogy nem olyan könnyű őt kiiktatni. De most egy darabig azt hiszem, használni sem tudnám a képességeit. Akkor sem, ha akarnám. Hát jó. Ha lehetőségem van rá, anélkül fogom végigvinni ezt a küzdelmet, hogy újra előhívnám őt. Nem szeretném megterhelni, akkor sem, ha valamelyest visszatér az ereje.
Kék szemeimet Illiame-sanra villantom. Ez már bennem is némi haragot ébresztett. A zanpakutom lelkét támadni… ez már megbocsáthatatlan. Mégsem tudok haragudni rá. Noha még mindig nem látok teljesen tökéletesen, talpra állok. Gyorsan kell gondolkodnom valami válaszon erre az egészre. Tényleg nem akarok ártani neki. De az előző kis akciója világos jel arra, hogy nem vehetem félvállról a dolgot. Ezt egyenruhám felsőjének megperzselődött része is ékesen bizonyítja. Mély levegőt veszek. Egyelőre csak kidouval fogok próbálkozni.
- Hadou no yon: Byakurai – mutatok ellenfelem irányába, és hogy ne unatkozzon, megtoldom még egy hasonlóval: - Juugeki Byakurai – szavaimra a fehér villámot egy erősebb, vöröslő villám követi. Pont illik zanpakutom eltűnt shikai formájának színéhez. El is érkeztünk a következő dilemmához: menjek ismét a közelébe fegyverrel küzdeni? Jobb kérdés: van más választásom? Magamat is meglepem azzal a lendülettel, mellyel Illiame-san felé indulok meg, és terveim szerint háta mögé kerülve indítok kardcsapást az oldala felé. Nem akartam bántani, de azt hiszem, már csak azt tűzhetem ki célul, hogy a komolyabb sérülésektől megkíméljem, és lehetőségeimhez mérten ne a létfontosságú pontokat támadjam. Ennyit a békés megoldásról.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szomb. Nov. 26, 2011 10:18 am

*Talán a szó segítene túl tenni magamat a mélységes fájdalomtól. A fájdalom tán elmúlna, ha egy olyan személy mondaná nekem ezeket a szavakat, aki hatással van rám. De az Insignis Reliquia ura azt akarta, hogy nekem fájjon. Azt akarta, hogy a fejem fájjon, és így a velem szemben lévővel harcba elegyedjek. De miért? Miért akarta mindezt? S vajon helyes-e ezen gondolkodnom? Vakon kéne benne hinnem, azt hiszem. Ám a bennem felgyülemlő dolgok mindezt nem engedik a számomra, és nem hagynak választást sem. Harcolnom kell azért, hogy majdan ez a fájdalom áttörhessen. De félek, félek attól, hogy mindez nem elég. Félek attól, hogy emlékezni fogok, és attól is hogy ölnöm kell. Miért? Miért éppen most? Miért éppen akkor, mikor távol vagyok tőle? Hiba volt elhagynom a főhadiszállást azért, hogy aztán bajba keveredjek. Egyébként is hogyan juthatott az eszembe, mikor a fák közt bármikor előugorhat egy vámpír, hiszen vadászat alatt állok. Még mindig nem tudom, hogy miért..talán elronthattam valamit, mikor még emlékeztem, de most nem is ez a lényeg. Szeretném, ha ennek vége lenne. Szeretnék megszabadulni ettől a fájdalomtól, hogy még egyszer utoljára megkérhessem a nőt arra, hogy távozzon.
Lassan pedig úgy érzem, hogy nem fogom tudni magamat, kontrollálni. Nem fogom tudni visszaszorítani a dühömet, és vérszomjamat, amit a fájdalom táplál. Egy ismeretlen eredetű fájdalom, ami arra sarkall, hogy az Úr által küldött parancsot végrehajtsam. Egyre homályosabban látja lelkem a jelent, és egyre szorongatóbbnak érzem a választást. A felém küldött kidouja pedig csak arra jó, hogy még jobban elvesszek a fájdalom habjaiban. El teleportálok az egyik elől, de oly' nagy gyorsasággal jön felém a másik, hogy kitérni előle már nem tudok. A lendülettől testem néhány métert tántorodni kezd, és az oldalamba fúró fájdalmat igazából meg sem érzem. De nem azért mert nincs ott, nem; azért nem érzem meg ezt a fájdalmat, mert a fejem ennél sokkal jobban fáj. Sokkal jobban fáj az, ami a lelkemben vagy elmémben dúl, mint amit az oldalamba kapok. Azonban gyógyítóként már azt is tudom, hogy ha egyszer elmúlik ez, akkor nem leszek képes talpon maradni. Vérem áztatja el ruhámat, a kidou keresztül hatolt rajtam. Szerencsére nem olyan ponton, ami veszélyes volna rám nézve, de ahhoz elegendő, hogy a keletkező seb meggátoljon gyors mozdulataimban. Felsikoltok ijedten a felém érkező kard gyanánt. Érzem a mögöttem érkező kardot, de hogy a fájdalom vagy a kard közeledése váltja ki belőlem a reakciót, nehéz megmondani. Az adrenalinom felszökése okán fordulok meg, hogy kivédhessem a támadását. Ostoba hadonászás tőlem az egész, viszont vérszomj vezérelte lépés, amivel félre ütöm a kardot.* - Mit akarsz ezzel elérni Mei? Miért akarsz tovább menni? Miért kell beleütnöd a dolgodat? Menj el! Menj már el, te ostoba shinigami! *Rivallok rá, s majd megtántorodom; hátrább teleportálok pár méterrel, hogy vörös tekintetemet az övébe fúrhassam. Most már nincs gondolat, ami azt mondaná, ne tegyem. Nincs olyan környezeti tényező, ami megakadályozhatna abban, hogy öljek, amennyiben átlépi azt a bizonyos hatósugarat. Nem gondoltam volna, hogy egy rossz álomnak majd ez lesz a következménye. De azt sem gondoltam volna, hogy a szobámban álmaim alatt járt valaki. Lehetséges, hogy valaki éppen ezt akarta elérni? Lehetséges, hogy ez a találkozás nem éppen a puszta véletlenség miatt lehetett? Most már igazából mindegy. Mindegy is, hogy miért, csak is az a lényeg, hogy ez már kivédhetetlen. Egyedül nem leszek képes leállítani magamat, mert gondolkodni sem tudok.
A közénk beálló csend pedig csak még jobban frusztrációtényező a számomra. Gyűlölködve pillantok a lány felé, és kezemet a föld felé emelem. Az avarzatot használom fel arra, hogy a leveleket élesen felé repítsem a szél segítségével. Az évszak természetes jelensége segít ennek a támadásnak a kivitelezésében. Ha a levél nem hullna a földre, akkor ezt a támadást nem tudnám kivitelezni. Noha, a legnagyobb éltető még mindig az a természetes, elemi ösztönből fakadó fájdalom érzet. Nem kéne itt lennie, sőt, nekem sem kellene most itt állnom. Ha nem élnék, ha meghaltam volna, akkor, akkor nem kéne bántanom egy olyan lányt, aki kedves volt velem. Nem kéne megbántanom azokat, akiket kedvelek. S mi több, nem tudnám mindig magamra haragítani imádott férfimat. Megállítom a felé surranó leveleket, és vízsugarakat küldök felé több irányból is. Mind e közben a lelkem egyre jobban merülni kezd a harag visszafordítható mélységében. El fogom veszteni magam, ettől pedig nagyon félek. Félek attól, hogy elfogom felejteni Viclynt, és attól még jobban félek, hogy olyasmit fogok elkövetni, amit később majd megbánok. Viszont mindez külsőleg nem látszódik. Csak a komoly, és dühös tekintetemet láthatja Mei. Bárcsak mozdulataim tükröznék a bennem lévő látens küzdelmet. Már abban sem vagyok biztos, hogy küzdök egyáltalán. Tőrömet kezdem el szorítani, és oda teleportálok hozzá, hogy megvághassam a vállát, majd vissza el. De miért teleportálok vissza, ha egyszer megtámadtam? Be kéne fejeznem, egy erősebb mágiát kéne alkalmaznom. Használnom kéne rajta azt, e helyett csak ostobaságokhoz folyamodom. De most támadni akarom egyáltalán? Meg akarom egyáltalán ölni? Fáj, nagyon fáj; mindjárt vége lesz. Ugye vége lesz? Ugye eljössz, hogy megments? Ugye majd nem fog fájni és jobb lesz? Nem akarok emlékezni, nem akarom elveszteni önmagam. Nem akarok megbántani egy olyan személyt, aki semmiről sem tehet, nekem ilyet nem szabad. Reliquia úr, kérem, mentsen fel a parancs alól, kérem segítsen abban, hogy ne fájjon. Kérem, tegyen valamit, bármit. Cserébe én majd jobban fogom szolgálni a szervezetet, jobban fogok igyekezni azért, hogy hasznos tagja lehessek e szervnek. Jobban fogom elvégezni a rám helyezett feladatokat. Halántékomhoz nyúlok, arrább teleportálva.*
- Ha nem mész el, meg foglak ölni. Tényleg ezt akarod? *Nem érdekel a válasza. Nem akarom tudni, hogy miért. Nem számít a miért, ha ilyen borzalmas tettre késztet az emlékezés folyamata. Ha a fájdalom ilyen tetteket szül, akkor nem akarok fájni, sem emlékezni. Emlékezni végképp nem. A hideg szél állhatatosan süvít végig a csend honolta tájon. A nap kontúrvonala már látszódni kezd a horizonton, ahogyan a fény majd rövidesen kiűzi az égről a sötétséget. Ez a fény fog majd engem, s mindkettőnket majd egy bizonyos időpontban megütni. Ha pedig majd megüt, talán akkor majd a fájdalom is felemésztődik a megkönnyebbülés tüzében. A fájdalomnak egyszer úgy is el kell múlnia. A kérdés csupán az: Mikor?*


______________

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Vas. Nov. 27, 2011 3:09 am

A szívemben fellángol a fájdalom és a részvét, amiért vérezni látok egy ilyen barátságos nőt. Én vívtam ki, hogy kegyetlen legyen, és küzdjön velem az otthona miatt. Ennek nem így kéne lennie. Nem gondoltam volna, hogy pont egy kidouval fogom eltalálni. Egyszerűen olyan fejlettnek tűnt a mágiája, hogy kizártnak tartottam egyszerű mágiával megsebezni. Valahogy nem illett a korábbi elképzeléseimbe. Heves mozdulattal védi ki pengém csapását. Igazából reménykedtem is benne, hogy ez már nem fogja eltalálni. Imáim végre meghallgattatásra találtak annál a nem létező istennél, amelyik éppen úgy döntött megkegyelmez nekem, és megvédi ezt a nőt a komolyabb sérülésektől. Nem akarom, hogy komoly baja legyen és kész. Nem megölni, vagy bántani jöttem, csupán nyomozni, és ha válaszolna, már rég meg lenne oldva az egész, és nem lenne ilyen bonyolult minden. Igen, ez a megfelelő szó a jelenlegi helyzetünkre. Bonyolult. Az én fejemben is milliónyi gondolat fogaskereke kattog össze-vissza a másodpercek tört részei alatt. Kétlem, hogy az ő fejében nagyobb nyugalom lenne, figyelembe véve a hevességét. A korábbi magára erőltetett nyugalom és félénk megnyilvánulások után egyre kevésbé valószínű, hogy képes higgadt maradni egy ilyen helyzetben. Vagy a korábbi megnyilvánulásai mind csupán egy gondosan kidolgozott álca részletei voltak, hogy tőrbe csaljon? Nem… Hinnem kell benne, hogy nem így van, és mindennek megvan a maga oka, amibe az álca és csalás nem illik bele.
- Nem értem, miről beszélsz Illiame-san. Egy szóval sem mondtam, hogy tovább kívánnék haladni. Mindössze válaszokat akarok, különösen egy kérdésben: van bármi közöd neked, illetve annak, amit védesz a lidércekhez, vagy sem? – emelem kardomat eltávolodott alakja felé fenyegetésként. Tényleg csak válaszokat akarok, semmi mást. Komolyan, ha meg akartam volna támadni őt, vagy az otthonát, akkor nem állok le kérdezősködni az elején… bár az üdvözlésem tény és való, félreértelmezhető volt, de ami utána történt, az már nem. Ezt neki is észre kellett vennie, igaz?
Csönd telepszik farkasszemet néző párosunkra. Kínos, nyomasztó csönd, melyet még madarak csivitelése sem szakít meg, pedig közelegnie kellene már a hajnali Napnak. A természet mégis nyugodt, hideg csöndet teremtő. Jele sincs annak, hogy másként kívánna cselekedni, és valami bíztató, feszültséget oldó jelenségnek kívánna teret nyújtani. Nem, mindenre nyugalom borul, ami a jelenlegi helyzetet csak még kísértetiesebbé teszi. Akár a vihar előtti csend, melyről mindenki tudja, hogy feszültséggel teli, és csak idő kérdése, hogy kitörjön belőle a vihar, ami elől menekülni ildomos. Miért állok hát én még mindig szemtől szemben ezzel a nővel? A válasz alighanem hivatásomban gyökeredzik, és hajdani emberi lényem természetes kíváncsiságából. Még emlékszem, mennyire izgatott voltam minden olyan újdonság kapcsán, amely nem mások életét volt hivatott elvenni. De az a kislány már meghalt, és a halálban vált igazán felnőtté. A kíváncsiságom mögött már nem izgatottság lakozik, hanem annak a vágya, hogy fényt derítsek egy engem érdeklő talányra. Tehát ezt az egészet inkább a tudásvágy hajtja. Ha így van, minek rántottam egyáltalán fegyvert? Egyszerű: az elején még nem tudhattam, miféle szerzet ez a lány. Most sem tudom igazán. Az biztos, hogy ő maga nem lidérc. De arra, hogy köze van-e hozzájuk, továbbra sem derült fény. Pedig ha ködösítgetés nélkül válaszolt volna, ha most megadná a válaszokat, elkerülhető lenne még egy komoly ütközet. Az nyilvánvaló, hogy eddig még csak a másik képességeit próbáltuk felmérni. Legalábbis részemről erről szólt az egész, még ha ilyen következménnyel is járt.
Az avar száraz levelei táncot járnak előttem. Felém repülnek, én mégsem veszem le a tekintetem Illiame-sanról, ahogy kardomat sem eresztem lejjebb. Minden jel arra utal, hogy ő sokkal elszántabb és határozottabb, mint én. Igazán tiszteletreméltó. Vele szemben talán én sosem leszek képes ilyen határozottságot elérni, még akkor sem, ha az én arcom ugyanolyan ridegnek tűnik, mint az övé. Mert bennem ez az egész egy neveltetésből származó feltétlen reflex, számára viszont nem. Ha rajta ezt a haragos érzéketlenséget látom, akkor minden bizonnyal van okom tartani tőle. Mégis képtelen vagyok rá.
Váratlanul tűnik el szemeim elől. Mire pislognék, hogy jól látok-e vajon, addigra éles fájdalom hasít a vállamba, a vérző sérülések sajátja. Szemem kinyitásakor már ismét ott áll előttem, kicsit távolabb. Kardom leeresztem, tenyeremet pedig a vállamra teszem, majd megnézem, valóban vörös vér áztatta-e el. Így igaz. Nagy kár, hogy jelenleg képtelen vagyok a shikaira. Most kicsit megerősíthetném Chi-sant… De már megint miféle gondolatok tekergőznek keresztül elmémen? Az ilyen apró, elszórt gondolatfoszlányok sejtetik, hogy lényem egy része igenis komolyan kívánja venni ezt a küzdelmet. Összességében mégsem akarom, hogy így legyen. Egyszerűen nem és kész.
- A halál előbb-utóbb mindenkit elér. Erre még egy shinigaminak is készen kell állnia. Ha így lesz, akkor sem bánok semmit – azért ez nem teljesen igaz. A jelenlegi helyzetet, hogy ennyire ellenséges vagyok vele, na azt bánom. Azonban, bármennyire is gyűlölöm a múltam egy részét, sosem akartam volna változtatni rajta vagy megtagadni, mert minden apró mozzanat, minden esemény a részese volt annak, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Ha bármi másként történt volna, most nem ugyanez a lány állna itt. Talán jobb is lenne, talán nem. Ha valamit megtanultam, az az, hogy mindig képes legyek elviselni a sorsomat. Bármennyire is szégyenkeznem kell egy tettem miatt, képes leszek megbirkózni vele.
E szörnyű percekben a természet gúnyos-kegyetlen tréfájaként a Nap első sugarai feltűnnek a keleti horizonton. Miért kell, hogy a napfény is tanúja legyen az itt történő gyalázatnak? Sóhajtok tehetetlen kínomban. Ez egy jelzés arra, hogy kezdjek el igyekezni. Hát jó, akkor hogyan tovább? Muszáj bekeményítenem. Ez esetben, félre, érzelmek!
- Bakudou 09: Geki – ugyan kétlem, hogy a vörös fény bármi hatással lenne ellenfelemre, elterelő hadműveletnek még jó. Kardom gyorsan visszacsúsztatom tokjába, és shunpoval megpróbálok ellenfelem mögé kerülni. Mivel a hagyományos Byakurai nem bizonyult hatásosnak, így ismét az erősített formájával próbálkozom Illiame-san háta mögül: - Juugeki Byakurai – miután a vöröslő villám távozik ujjaimból az ellenfél felé, azonnal eltávolodom tőle, és néhány méternyi biztonságos távolságban újra előhúzom kardomat. A tőr támadásait még így is tudom hárítani. Azonban kardom csapásait többé nem áll szándékomban a velem szemben álló lány ellen fordítani. Az előző villámom miatt már így is elég vért vesztett. Több ilyen sérülést nem áll szándékomban okozni neki.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Vas. Nov. 27, 2011 4:11 am

*Merülni egy általam már jól ismert világban. Merülni a fekete tenger habjai közé, hogy majd a süllyedés nehezékében elnyelhessem a nem múló őrület. S majd ha elkap ez az őrület, akkor, és csak is akkor válok oly' szörnyeteggé, mint amilyennek születtem. Mert, hogy én nem is lehetek már, ha halálomból is kikapartak, csak is azért, hogy aztán szembe nézhessek e szörnyűségekkel. De nem vagyok erős, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy mindezzel szembe nézek. Nem tudok tenni a fölém tornyosuló árnyak ellenében. Ugyan, mit tehetnék? Sikoltozzak, sírjak a rég elfeledett fájdalmakért? Hívjam a segítséget, amely úgy sem fog eljönni majd értem? Nem tehetem, nem kérhetem olyanok segítségét, akiknek voltaképpen semmi okuk sem volna arra, hogy segítsenek. Csupán azokba a szemekbe pillanthatok, amik engem látnak. Ostoba porhüvelyemet figyelhetik, de nem a lelkemet kínzó dolgok mélyére, oda nem pillanthatnak. Oda csupán egyetlen egy személy képes betekinteni, de ő sem láthatja meg rendesen. Mert testünk bár összeolvadhat, lelkünk egy része mindig is ellenség lesz a másiknak. Félvérnek születtem, elf vér is lakozik bennem. S eme vér a drowok legnagyobb ellensége, egyben Viclyn ellensége is. S kéne, hogy az én ellenségem is legyen, de nem az, én úgy szeretem, ahogyan van. Ám önmagamnak nem tudom megbocsájtani azt, hogy ilyen vagyok, és vergődöm szüntelenül. Elveszettnek érzem magam, úgy érzem, hogy kezdek elveszni, hogy már nem bírom tovább.
Beszéde hűsítőként hat a felemelkedő napsugarak kezdeti csapása ellenére. Most először történik az, hogy még a fény is bántja a szemem. Pedig én nem éltem a mélységes katlanban, nem jártam meg azt a poklot, amit meg kellett volna járnom, ha éppen a drow világ egy városában születek meg. Részint hálás lehetek az életnek, amiért nem vált belőlem egy Lloth kegyetlen papnői közül. Csak örülhetek annak, hogy nem én voltam egy azok közül, akik a Viclyn-féle hímeket bántalmazzák nap, mint nap. Én csupán egy nyomorult félvérnek születtem, s valahol ez így is van rendjén. Ugyanakkor szégyellem is, hogy nem lehetek olyan nemes, mint bárki már. Szégyellem, hogy testem egy merő vérfertőzés eredménye. Szeretnék olyan lenni, mint más. Szeretnék olyan lenni, mint akár Mei- san. Erős nőnek látszik, és erősen küzd azért, hogy bármit is megtudhasson. Bár ne küzdenék a fájdalmam ellen, bár lehetnék olyan merész, hogy ne küzdjek ellene. Csak legyen már vége, ezt mondogatom percről- percre, s ezt akarja minden egyes porcikám is. Éles tekintetemet rá vezetem, s nem hagyom, hogy ne pillanthassak üresedő tekintetébe.*
- Egyáltalán nincs hozzájuk semmi köze...shinigami! *Némi indulattal vegyítve rivallok rá, melyre kezemet a halántékomra emelem, és elharapom nyelvemet. Nem tudom, hogy ez az egész majd meddig fog elfajulni, de azt hiszem már a tettlegességben rég benne vagyunk. S ki tudja, hogy ezek után majd milyen eszközökhöz fogunk folyamodni, hogy kiűzzük erről a helyről a másikat. Fáj a fejem, de nem tántorodhatok el. Nem harcolhatok egy olyan akarat ellen, ami jóval fölöttem áll. Nekem csupán azt kell tennem, amit az ösztöneim diktálnak és könyörögni azért, hogy ha majd visszanyerem a józan ítélőképességemet, akkor azt lássam, amit majd soha nem fogok megbánni. Azt lássam, hogy a lánynak nem történt semmi baja, és hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem bírnám elviselni, ha önön balgatagságom okán magamra haragítanék egy újabb lelket. Ő nem érdemli meg egyszerűen, és nekem nem is lenne szabad bántanom őt. Milyen ismerősen beszél, milyen ismerős gondolatok hagyják el ajkait. De e gondolatok lassan elmerítenek. A cunami csak egyre jobban emelkedik, és lassan már olyan fokozatokat ér el, hogy hiába fogom meg mindkét kezemmel a halántékomat, ez egy cseppet sem segít. Gyűlölettől izzó szemeimmel a lányéba vágok, de szavakkal nem fejtem ki mindazt, amit ezzel jelezni szeretnék. A nap fényétől lehunyom egy pillanatra szemeimet, és észre sem veszem Mei-san támadásait. Azok a támadások, a mágia, s mindaz mit penge nélkül tesz, fájdalmasan hasít belém. Újabb sebet ejt rajtam ennek a küzdelemnek a heve. Nagyobb károkat okozva testemen, még égési sérülésekkel is elönt.
Könnyező szemeim a földre vetülnek, és kezeim ökölbe szorulnak. Kínokkal telien szorítom meg az elhalt föld maradványait. Erősen szorongatom azt a kicsiny, még számomra megmaradt földet, és intenzív zokogásba kezdek az engemet kínzó történések okán. Mit tehetnék most, mit tehetnék én, hogy mindennek vége legyen? Mihez kezdjek, hogy a fájdalom elmúljon, és ismét visszatérhessek otthonom védőfalai közé? Felemelem könnyes tekintetem rá, ahogyan a földre roskadva négykézláb vagyok előtte. Félő, remegő kezeimet felé nyújtom, de már a tekintetemet áztató sós patakocskáktól nem látok semmit, csak a homályt. Egy fekete, de még talán engemet segíthető homályt pillantok meg.*
- Nagyon fáj...se..segíts..kérlek! *Kérlelő hangon szólalok fel, s fejemhez kapom kezemet. Fájdalmas ringatózásba kezdek, de én már tudom, hogy ez mit sem segít. Nem segít semmi sem ezen jelen pillanatban. Talán, ha enged, tán ha ide jön..akkor majd remegő kezeimmel megpróbálom magamhoz ölelni őt. Nem akarok ártani neki, nem akarom, hogy a fájdalmam eltompítsa a józan ítélő képességemet. Mei-san közelsége talán segíthet legyőzni mindezt. Ugye megengedi, hogy arcomat a hosszú, fekete hajzuhatagba fúrjam? Ugye megengedi, hogy fájdalmamat a vállán való sírással enyhítsem. Ugye engedi, hogy megbeszéljük mindezt? Ő az egyetlen reményem, az egyetlen kar, mely kiemelhet a holttenger habjai közül. Csak egy idegen, csak egy idegen karjai ezek, nem többek. De a reánk vetülő napfény oly' bőszen szeli át az árnyak birodalmát, és olyan makacsuk süti meg arcunkat. Hisz a fény, a fény mindenhová befészkeli magát...*


______________

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Vas. Nov. 27, 2011 6:05 am

Válasza a sokadszor elhangzó kérdésre már későn jut el hozzám. Addigra már túlzottan késő, minden mozdulat bennem van a támadáshoz, amit hűvös kegyetlenséggel hajtok végre. Ennyire aljas lennék? Nem lehet, nem vagyok ilyen. Mindkét mágiás csapásom célt ér, és ez számomra is fizikai fájdalmat jelent. Bár ez sokkal inkább lelki fájdalmam kivetülése. A vállamon lévő nyílt sebtől teljesen el tudok vonatkoztatni. Nehezen ugyan, de kizárom a fájdalmat a fejemből. A fizikai fájdalommal ez még megy. De a lelki sebeket képtelen vagyok kezelni. Ez már túlmegy azon a határon, amire én képes vagyok. Nem vagyok elég erős ehhez. Nem akartam, hogy ez történjen. Nem akartam Illiame-sannak fájdalmat okozni. Minden közrejátszik az én akaratom ellen. A Sors cudar játékában minden áron az én lelki megsemmisülésemet kívánja? Hiába mutatom magam higgadtnak és fegyelmezettnek, ha nem vagyok ilyen. Túlzottan sok ez nekem.
A vérző nő képe előttem, amint földre rogy, végérvényesen emlékezetembe ég, önnön kegyetlenségemre emlékeztetve engem. Nem volt szükség rá, hogy ennyire komoly legyek, nem volt szükség ennyi támadásra. Az utolsó kettőre semmiképp. El is teszem zanpakutomat, vissza a helyére. Lehet, naiv vagyok, könnyen előfordulhat, hogy túlzottan is, de komoly kétségeim vannak az ügyben, hogy szükségem lesz még rá a továbbiakban. Már így is eleget szenvedtünk mindketten. És ha rajtam nem is látszik meg annyira, gyenge fizikai sérüléseim miatt, a lelkem mindenképpen romokban hever. Ezt persze, hiába tudom, hogy képtelen vagyok kimutatni, igyekszem elfedni a lehető legjobban. Erősnek kell lennem, shinigamihoz méltónak. Elvégre én egyike vagyok a Gotei 13 harmadik tisztjeinek. Ez pedig azzal jár, hogy Soul Society-t minden lehetséges úton védjem. Persze erre most semmi szükség, a választ megkaptam, még akkor is, ha késve. Ez a késés pedig vörös vérrel festi be a hajnalt. A Nap sugara, mely átsüt a lombkoronán, gyengén melengeti arcomat. Számomra ez már mit sem jelent. Lassan teszek egy lépést a földön térdelő ellenfelem felé. Sosem gondoltam rá ellenségként. Az én szótáramban ellenség és az ellenfél szó közel sem jelenti ugyanazt. Hiszen ellenség az, aki minden körülmények között velem ellentétes oldalon áll, ellenfél pedig az is lehet egy küzdelemben, akivel máskor együtt teázgatok. Ez talán minden jóérzésű személy számára egyértelmű.
Csak nézem a földre került lányt, egyre lágyuló arckifejezéssel. Még így is hűvösnek és érzelemmentesnek hathatok, azért sokkal kevésbé tűnök kegyetlennek és érzéketlennek. Teszek még egy bátortalan lépést, kezemet még mindig vérző vállamra szorítom. Most kezdem érezni a sérülés fájdalmát, melyet eddig elnyomtak fontosabb dolgok, vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagytam, és most estem szét annyira, hogy felfigyeljek rá. Erősnek kell lennem, nem törhetek össze teljesen. Nem sírhatok, csak, mert mindenem fáj. A szorító érzés a mellkasomban mégsem akar csillapodni. Ennyire elgyengültem volna? Ai-sama vajon mit szólna, ha tudná, mi jár a fejemben? Hisz még én sem vagyok biztos benne, hogy helyes döntés részemről, ha most segítek valakin, aki nem is oly rég azzal fenyegetett, ha maradok, megöl. Azonban én képtelen vagyok hátat fordítani valakinek, aki előttem, miattam szenved. Képtelen vagyok rá, hogy segítség nélkül hagyjam, hiszen mindez csupán egy ostoba félreértés szüleménye. Az egész az én hibám.
Segélykérése az utolsó kétkedő szálat is elszakítja bennem, és félig önkéntelenül, félig tudatosan sétálok oda hozzá. Letérdelek elé, és átkarolom, hogy magamhoz húzzam. Nem tudom, mit mondhatnék. Tényleg nem tudom. Tanácstalanságom már-már veszélyes mértékben uralkodik el rajtam. Ezt az egész helyzetet úgy gyűlölöm, ahogy van. Minden ellenünk játszott ezen a hajnalon.
- Nem lesz semmi baj… Kérlek, Illiame-san, nyugodj meg… - suttogom a fehér hajú lánynak, gyönge mozdulatokkal megsimogatva a hátát. A sírása jelzi, ő sincs rendben lelkileg. Ez pedig megerősít abban, hogy legalább én önbizalmat és erőt sugározzak, még ha magamban ennek az ellentéte játszódik is. Erősnek kell tűnnöm, mindkettőnk érdekében. Ha majd hazaérek, megpróbálom kipihenni ezt az egészet lelkileg. Nem beszélek majd senkinek az itt történtekről, s ha kérdezik, csak annyit mondok, számunkra nem jelent veszélyt ez a hely, és minden hozzá kapcsolódó pletyka alaptalan.
Összeszorítom a szemeimet. Próbálok egyenletes légzést magamra erőltetni. Most már minden rendben lesz, igaz? Már nekem sem kell attól tartanom, hogy valami baj történne, ugye? Nem fogok többet ártani ennek a lánynak, ezt már eldöntöttem. Ha ő másként is gondolja, okoztam már neki annyi kárt, hogy innentől csak védekezzek. Még akkor is, ha a következőkben ismét egymásnak ugrunk, és el is bukok ellene: az én döntésem eredménye lesz, és az ő ügyességéé. Nem félek a sérüléstől vagy a haláltól. Ugyan tisztában vagyok vele, ha most, ha ezek után megint megtámadna, vagy inkább ellentámadna, azt már nem tudnám elviselni, de erre nem is készülök lelkiekben. Túl jóhiszemű lennék? Meglehet. De ha mindenki beletiporna a földön fekvőbe, akkor ez a világ egy sokkal rosszabb hely lenne. Ha a jelenlétem csak annyira elég, hogy Illiame-san összeszedje magát, és utána legyőzzön, akkor sincs mit megbánnom. Már elfogadtam a Sorsot, bármi történjen is. Ám a remény, hogy a felkelő Napnak mégsem kell egy szörnyű küzdelmet látva szomorkodnia, ismét felragyogott bennem. Újra él a békés megoldás képe, még egy ilyen összezördülés után is. Ez pedig az öröm pislákoló sugarával tölt el.

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Kedd. Nov. 29, 2011 8:40 am

*A fájdalom egy olyan környezeti behatároló tényező, mi ellen a lény aligha tehet. Csupán jön, s majdan mennie kell, ez az élet legnagyobb törvényszerűsége. Ha valamit megkapunk, valamit vesztenünk is kell, hogy az egyensúly fennmaradjon. S minél többet nyer valaki, annál többet is veszít. De a sok veszteség után sajnos a nyereség annál csekélyebb. Ez a rossz dolog tornyosul jelen pillanatban is fölém, ahogyan lelkem azon fele kezdé elveszteni eszét, amely még képes gondolkodni. Szeretném megőrizni önmagam, szeretném megőrizni, hogy ne tegyek olyasmit, amit majd megfogok bánni. de jól tudom, tudom, hogy ez a folyamat nem olyan egyszerű, mint én azt igazán szeretném. Jó volna lenyelni egy pirulát, és azt mondani, majd elfog múlni. Nem fog, már rég túl vagyok azon a szinten, hogy ennek vég legyen. Hajdanán, talán két évvel ezelőtt, Viclyn előtt ülve egy fotelban még ment. Még képes voltam puszta fájdalomcsillapítóval elnyomni, de eme érzés már túl tesz a migrén egészséges határain. Nem tudom mit kellene tennem, hogy abba maradjon, csak abban reménykedek, hogy Mei-san közelsége majd segít.
Más, mint egy Viclyn, sokkal másabb. Viclyn jelenléte olyan elemi erővel bír, ami gyakran képes kisöpörni belőlem mindezt. Ám minden igyekezetem ellenére, néha már ő sem képes fékezni. Ilyenkor mindig lehajtott fejjel próbálok meg bocsánatot kérni tőle másnap, amiért olyat tettem, mit nem lett volna szabad. De ő most nincs itt, legnagyobb sajnálatomra. S meg kell próbálnom valahogyan megoldani ezt. Nem kérhetem Őt, nem volna szabad azt kérnem, hogy bárcsak itt lenne. Bár megfogná a kezem, magához ölelne és azt suttogná, hogy minden rendben lesz. Nem lesz rendben, ahogyan Viclyn sem fog soha ilyen gesztust tenni felém. De nem számít, hogy mit tesz, vagy sem, mert mindenkivel ellentétben, én látom lelkében, látom benne azt, mit más nem. Kezemmel megmarkolom a tőr markolatát, mikor Mei-san átölel, és nyugtatni próbál. Önkénytelenül emelem háta felé a tőrt, és háborút vívok meg önmagammal szemben. Mit teszek éppen? Fáj a fejem, fáj mindenem, dühös vagyok. Dühös vagyok a világra, s magamra egyaránt. Könyörögni kezde, imádkozni valamiért, amiről magam sem tudom mi az. Kezdek kétségbe esni, kezdem teljesen elveszteni a fejemet, hiszen a penge vészesen közel kerül a lány hátához. Nagyon közel ahhoz, hogy ott szúrhassam át, ahol ő már nem fogja túl élni, ha nem múlik el elmém fájdalma. Mit tegyek azért, hogy tegyek valamit? Hogyan maradhassak meg annak, aki vagyok? Én nem akarom őt bántani, nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni. Ha arra gondolok, hogy mindjárt leszúrom őt, akkor mit fogok majd tenni Viclynnel? Mit teszek majd azzal, akit igazán szeretek? Arcom szegletén könnyek patakja kezd megáradni, s hullnak a bársonyosan puha anyagra, mely Mei-san vállát borítja. Hatalmas sikításba kezdek, s mindez alatt a lányt dühömmel taszítom el, hogy a pengét saját tenyerembe márthassam. Önmagamon élem ki saját dühömet. Önmagamat büntetem mindazért mert fáj, önmagamat kísérlem meg megsebezni, hogy ne tehessem ezt meg vele. Inkább én, mint ő. Inkább én sebesüljek meg még jobban, mintsem őt bántsam. Mintsem majd Viclynt bénítsam, vagy Nocturnt, ugyebár. Megtört pillantásom a földön marad, s lélekenergiám felszabadul. Lassan állok fel, lassan ropog meg minden egyes porcikám, mely képes lenne meghalni a fájdalomban, ha arról lenne szó.
Fel kell állnom, meg kell próbálnom megküzdeni mindezzel. El kell kergetnem addig, míg tehetem. Nem akarom bántani, ha nem muszáj. Tűz mágiát alkalmazva tűzcsóvákkal kezdem el ostromolni, gondosan ügyelve arra, hogy ne ártsak neki túlzottan. Habár ilyen állapotban minderre figyelni lehetetlenség, főleg a gyűlölködő tekintetem hátterében. Itt az idő, hogy valamit egy magam próbáljak meg elintézni. Meg kell tennem az ő érdekében, és mindenki érdekében. Ha most bele is roskadok, akkor is megakadályozom ezt az egészet. Ha el kell viselnem ezért egy földöntúli fájdalmat, hát megteszem. Arrébb lépek párat, és fájdalmasan elharapom ajkaim szegét. A tűz megperzselte a kezemet, de egy rántással kihúzom belőle a tőrt, hogy az a végén tényleg a földön végezze. Halottan engedem le magam mellé, és igyekszem tekintetemet a velem szemben állón hagyni.*
- El kellett volna...menned..*Vegyes érzelmekkel pillantok rá. Most először nem szeretem, hogy egy nő ennyire kedves. Bár lenne gonosz, és bár gyűlölne annyira, hogy most itt hagyjon. Jobb lenne, jobb volna, ha nem kéne ezt követően tűzcsóvákkal támadnom azért, hogy megpróbáljam magamtól, és ettől a helytől távol tartani. Nem tudom meddig leszek minderre képes. Amikor viszont már úgy érzem, hogy nem bírom, abban a pillanatban egy két méter átmérőjű tűzből csinált főnixet teremtek, hogy azzal támadjam őt. De csak addig a pillanatig, míg szemeim őt látják, s nem csupán egy ellenséget, akit meg kell ölni. Mert ha véglegesen elvesztem a fejem, már ennyit sem tudok megtenni érte...*


______________

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szer. Nov. 30, 2011 6:29 am

Ezen már azóta a pillanat óta gondolkodom, hogy elindultam felé. Miért érzem ennyire úgy, hogy nem hagyhatok cserben valakit, aki segítséget kér? Ez elgondolkodtató. Vajon akkor is így viselkednék, ha ténylegesen az ellenségem lett volna? Vajon akkor cserben tudtam volna hagyni, bármennyire is sajnálom? Gondolom, igen. Egy arrancarral szemben azért még félre tudom tenni a személyes érzelmeimet, igaz? Meg azért ők ugyebár az ellenségeink… Ha egyikükkel kerülnék ilyen helyzetbe, vagy fordítottba, ott valószínűleg nem lenne kegyelem sem, nemhogy segítség. Igen, valószínűleg, ha Illiame-san egy lenne közülük, egy egyértelműen beazonosítható ellenség, akkor az ő magára hagyása sem okozhatott volna gondot. Így viszont, hogy minden eddigi küzdelem és sérülés egyetlen félreértésen, rossz kérdezésen és ködös válaszon alapult, mikor tulajdonképpen nem is akartam… Így képtelen lennék itt hagyni. Látszik rajta, hogy valami nincs teljesen rendben vele.
Váratlanul ér, ahogy ellök magától. Meg akarnám kérdezni az okát, de ekkor meglátom a saját kezébe döfött tőrt. Azzal… engem akart leszúrni? Ha így akarta volna, miért lökött el, és miért nem állította meg a pengét, mielőtt magába döfte? Kezd egyre zavarosabb lenni ez az egész. Úgy érzem, ha most elveszítem a fonalat, nem mostanában fogom megtalálni újra. Mit tegyek hát? Sodródnom kell az árral, gondolom. Megpróbálok megnyugodni. Lassan, szinte teljesen vele egyidőben állok talpra. Tétován kinyújtom felé a kezem, meg akarom szólítani, de az érkező tűzcsóva, azzal együtt, hogy kezem visszarántom miatta, belém fojtja a szót. Ugyan az az érzésem, a célt szándékosan véti el, mert ilyen távolságból simán eltalálhatna, jómagam kicsit hátrálni kezdek, és védelmi pozíciót veszek fel. Önkéntelenül helyezem kezemet kardom markolatára. Nem! Nem fogok ellentmondani a saját elhatározásomnak. Igaz, az úgy szólt, hogy a kardot csak önvédelemre fogom használni, most azonban okom sincsen előrántani. Nem, ha ez megoldható mágiával is, akkor inkább a kidoura kellene támaszkodnom… Meg amúgy sem mennék sokra tűz ellen karddal. Chi-san az előző alkalommal is súlyos „sérüléseket” szenvedett. Bár azt hiszem, az nekem nagyobb lelki trauma volt, és valamennyire még mindig bennem van miatta az a bizonyos tüske, de továbbra is igyekszem az előttem álló, tűzbe burkolózó nőt azzal védeni, hogy nem tudhatta, mennyit jelent nekem az a kard, és a benne lakozó lélek.
A tűzcsóvák elől igyekszem elhajolgatni, lehetőleg egy helyben maradva. Néha ugyan odébb kell lépegetnem, de ez nem akkora hátrány. Az egyik csóva óvatlanságom miatt megégeti sérült vállamat. Azonnal odakapok. Ez… szörnyen kellemetlen érzés. Csak az égett vér és ruha szagát érzem. Előbbi szinte mindent elnyom. Nem! Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyen semmiség ennyire elterelje a figyelmemet mindenről. Nem. Ki kell zárnom a fájdalmat. Összpontosítanom kell.
Illiame-sanra nézek. A tőr végre a porba hull. Ott is van a helye. Ahogy a nő szemébe nézek, hirtelen nem is tudom, mire gondoljak. Kiszökik a fejemből minden. Annyira más, mint eddig… És ami a legrosszabb, ismét befészkeli magát a fejembe a kíváncsiság. Ez így nagyon nem lesz rendjén. A szavai… mintha csak a fejemben olvasna. Valóban el kellett volna mennem. Még most is megtehetném. Csak egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem akarom ilyen állapotban itt hagyni. Egyszerűen nem fér bele az elveimbe.
- Talán igazad van… mégsem akarlak magadra hagyni ilyen állapotban, Illiame-san – határozottságom kezd visszatérni. Éppen ideje volt, hogy összekaparjam lelkem romjait a földről és újra felépítsem magamban. – Kérlek, engedd, hogy segítsek. Tényleg nem akarok tovább menni. De azt se várd tőlem, hogy ilyen sebekkel magadra hagyjalak – tényleg így gondolom. Egy lépést sem áll szándékomban fölöslegesen megtenni a rejtekhelye felé. Már ha még mindig erről van szó. Félek, valóban elhagytam korábban azt a bizonyos fonalat, és nem tudom, hol. Még félreugrok egy tűzcsóva elől, ám a következő pillanatban döbbenetem már a tetőfokára hág. Egy hatalmas tűzmadár néz velem farkasszemet. Ez határozottan nem tetszik.
~ Gyerünk, kislány, találj ki valamit, mert ez már nem lesz olyan kis karcolás, mint az eddigiek! ~ Chi-san… A szokottnál sokkal hasznosabb tanácsokkal lát ma el. De ez nem segít abban, hogy gyorsabban pörögjenek a fejemben a gondolatok. Addig is, míg eszembe ötlik valami értelmes, inkább hátrálva próbálok távolodni a tűzmadártól, illetve oldalazva kikerülni. Minden igyekezetem ellenére azonban jelenleg a futás, avagy shunpozás tűnik a leglogikusabb lépésnek. Messze, el innen. Mégsem vagyok képes megtenni. Ez a lány azokkal a sebekkel… Félek, ha egyedül hagyom, nem fog tudni hazamenni. Legalább addig vigyáznom kellene rá, míg egy kicsit összeszedi magát.
Minden esetre célszerűbb lenne, ha kevesebbet gondolkodnék, mert a tűzmadár lecsap rám. Arcom elé emelem a kezem védekezésképpen, majd kinyújtva karjaim próbálok Illiame-san felé mutatni. Noha nem sok esélyét látom, hogy ez a trükk beváljon ellene, azért ideje tennem egy próbát ezzel a technikával is, mielőtt feladnám.
- Bakudou 61: Rikujoukourou – a hat rudas fénybörtön. A tűz ugyan elhomályosítja a távolabbi pontokat, de azt azért még ki tudom venni, hogy a hat fényrúd megjelenik és közrefog valami sötétet. Hogy pontosan mit, azt már nem látom. Megpróbálok még egyszer hátrébb ugrani, de hátam egy fának csapódik. Innen hogyan tovább?

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lilibelle Illusen
Különleges karakter
Különleges karakter
avatar

Female
Aquarius Rooster
Hozzászólások száma : 95
Age : 24
Registration date : 2011. Jul. 01.
Hírnév : 20

Karakterinformáció
Rang: Circus Sodalis
Hovatartozás: Insignis Reliquia
Lélekenergia:
20700/30000  (20700/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Szer. Nov. 30, 2011 8:43 am

*Lágy, narancssárgás napsugarak gyengéden simulnak végig a tájon, elűzve ezzel a sötétség kéjes birodalmát. Alá bukik vala, s felemészti sok-sok órán keresztül. Élteti az élettelent, s felvidítja a komort. Elhivatottsága árán belefészkeli magát a mindenségbe, és a biztonságot nyújtá a félőknek. Egy forgást tesz az idő magában, és egy új nappalt köszönthetünk köreinkben. Elfáradtam, végtelenül fáradtnak érzem magam. A nehéz napok súlyait érzem hátamon, szívemen, lelkemen és mindenemen egyaránt. Nehéz napok, melyeket nem tudom, hogyan könnyítsek. E terheket nem adhatom másnak, nem emelhetem le csak úgy, hogy magam könnyítsem ezzel. Nem mondhatom el, hogy mit érzek, mert más úgy sem értené meg. Nekem nem szabad ilyesmikkel előhozakodnom, mert azzal mindent elrontanék. Magamnak kéne kiűznöm a lelkem sötét árnyait, de nem tudom, hogy ezt hogyan tegyen. Hogyan küzdjek meg fizikai fájdalmammal, mely tompítja az elmém? Hogyan mondjam el az elmondhatatlant? Kinek mutassam meg azért, hogy egy röpke percre megkönnyebbülhessek? Viclyn már érti, azt hiszem ő már érti teljes mértékben. Az ő szemében láthatom azt, amire olyannyira vágyom igazából. Azt a kicsiny megmutatást, mi szerint megtörtségéből egy szilánkot megkaphatok, azt nagyon várom. Várok minden egyes pillanatot, mikor vele lehetek. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy a hibáim ellenére, érhetek valamennyicskét. Láthatom a lelkében dúló háborút, s azt a fájdalmat én magam is sugározhatom, elnyelhetem. Mások ezt nem érthetik, mások nem foghatják fel a kettőnk közt kialakult köteléket.
Én csupán egy ostoba nő vagyok, aki elfelejtette, hogy mi végre is való e világban; csak egy lény, aki nem ért semmit ezen a földkerekségen. Ám a sors iróniája, hogy olyannal kerültem szembe, aki pedig tökéletesen ért mindent. Sokkal többet lát az átlagnál, s itt vagyok én, aki érteni nem értheti őt, viszont mégis. Én értem mindazt, amit tesz, értem őt, látom Őt. Így hát hiába fáj, ha egyszerűen tudom. Ez az egyetlen dolog, amit az életben tudhatok, az egyetlen dolog, ami a testemen kívül az enyém. Enyém, azaz érzés, amit Viclyn iránt érzek. Enyémek a pillanatok, amiket vele tölthetek. Azonban enyém a fájdalom is, ami minden egyes rossz alkalommal előre tódul, s nem kegyelmez még a puszta viselkedésemnek sem. Ugyan, szabad-e nékem megválni ettől? Szabad-e magamnak döntenem afelől, hogy a fájdalom nem jó, vagy éppen rossz? Múltam nélkül nem érthetem a jelent, nem láthatok olyan bölcsen, hogy ítélkezhessek. A minden rossz ellenére viszont dönthetek arról, hogy éppen mennyire engedek az önön dolgaimnak. S most, most itt áll előttem egy hatalmas személy, egy halálisten. Nekem nem volna szabad őt elküldenem, de meg kell tennem. Ha nem tenném meg, csak bántanám, ami hatalmasabb rossz lenne, mintha nem merném elküldeni. Én már nem számítok semmi jóra, s nem is akarok semmit, nem is szabad akarnom; egyet kivéve. Ezért az egyért imádkozok jelen pillanatban is, nem akarok ártani. Nem akarok olyan dolgot elkövetni, amelynek következményeit nem érthetem meg. Mert nem tudhatom, hogy éppen mi fog történni. Arcomba húzom a csuklyámat, hogy szemeimet ne süthesse az égető Nap.*
- Bocsánat, de ezt te nem értheted... *Komoran sütöm le tekintetemet, midőn már lényegében mindegy is, hogy fáj-e, avagy sem. Nem tudom, hogy mi legyen, de maga a szó, és szándék sem tölt már el pozitív attitűddel. Nem tudom, hogy mégis hogyan kéne minderre reagálnom, elvégre is nem kérhetem arra, hogy segítsen. Már nem kérhetem arra, hogy segítsen, mert egyszer már megtettem; de el is rontottam, erre gondolok, mikor tekintetem a földön heverő tőrre téved. Lassan le is hajolok érte, annak ellenére, hogy a tűz főnixet továbbra is a levegőben kezdem el reptetni. A köpenyem alá, annak tartójába mélyesztem a tárgyat, s szavak helyett cselekedek, mintsem merészelnék bármit is mondani. Nem akarom azt mondani, hogy nem, mikor nagyon vágyom arra, hogy valaki megszabadítson eme fájdalmaktól. De ebben az esetben azt sem akarom, hogy ő tegye ezt meg. Nem szabad, mikor egyszer már megpróbált segíteni, el szúrtam. S igazából nem is vagyok mindehhez hozzászokva. Viclyn ilyenkor magamra hagy, és napokig, gyakran hetekig hozzám sem szól.
Az előttem lebegő tűzmadár elindul felé, hogy egy támadás keretében átadhasson egy részt abból, amit éppen érzek, odabent. Odabent a lelkemben, testemben egyaránt. Én már nem akarok semmit sem szavakba önteni, nem is tudnék, csak annyit akarok, hogy menjen el és hagyjon magamra. Nem akarok neki ártani, de nem tudok nem ártani neki. Olybá kaotikusnak tűnik a helyzet, hogy csupán utolsó pillanatban érzékelem az engemet fogva tartó mágiát, melyre figyelmem megcsappan. A főnix egyszerű céltévesztésként a nő feletti fa lombozatát találja el, miből egy nagyobb tűz kerekedik. Rettegve pillantok a bezártságra, rettegve pillantok a lányra, és kapnék homlokomhoz. Fény övezi eme világot már, s a tűz tova terjed a többi növényzetre. Ám a bennem lévő sötétség adta képek gyors ütemben villannak fel lelki szemeim előtt.* - Neeem...nem! *Sikítok föl, s lélekenergiám egy csapásra lep el, akárcsak a veszélyes kín, mely marj bőrömet. A bezártság érzete elindította bennem a már eddig is visszavonhatatlan folyamatot. A démon mágia eloldásakor erősen behunyom szemeimet, hogy elkerülhessek a helyszínről. Mindegy, hogy hová, mindegy hogy kihez, csak nem akarom őt bántani, nem akarok bezárva lenni. A főhadiszállás kapujához érek, ahol szinte azonnal az előcsarnokban találhatom magamat. Itt esik a fájdalommal megtelített porhüvelyem, a padlóra, miután a jelenlévőket mintha megtámadtam volna valamivel, nem emlékszem.*
Nos, így kezdődött egy éjjel, s így is fejeződött be. Néha az álmok azok, melyek előrébb viszik az események lefolyását. Hiszen, ha e napon nem kerülök egy kaotikus világba, talán nem kell akkor ismét szembesülnöm önmagammal. Nem kellett volna egy ily' fájdalmas küzdelemben részt vennem, ahol nem az számított, hogy kinek a képessége az erősebb. Ez a küzdelem a lélek próbájáról szólt, a lélek küzdelméről, arról, hogy ki tudja végső soron önmagát adni. Én azt hiszem, eleve hátránnyal indultam. Nem tudtam, és nem is tudom, hogy milyen az-az önmagam. Ám egy valamire megtanított ez is, megtanított küzdeni. Megtanított arra, miként büntethetem önmagam az elkövetett hibáimért. Nekem nem csupán Mei-sannal, de önmagammal is megkellett küzdenem. Hogy sikeres volt-e, avagy sikertelen? Azt mindenki döntse el magában. Most pedig süssön fel a Nap, és szálljanak fel az árnyak. Borítsa a múltat jelen, és jelent a jövő. Álmokat szőjön az elme, és test valósítsa meg mindezeket. Az élet, az élet pedig folyjon tovább a maga medrében..
Illiame


______________

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Wang Liu Mei
3. Osztag
3. Osztag
avatar

Female
Virgo Dog
Hozzászólások száma : 158
Age : 22
Tartózkodási hely : Általában a 3. osztag főhadiszállásán
Registration date : 2011. Sep. 10.
Hírnév : 48

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
24000/30000  (24000/30000)

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Csüt. Dec. 01, 2011 4:34 am

Mikor a hat rudas használata mellett döntök, meg sem fordul a fejemben, hogy bármit is használhatna. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel megzavarni sem fogom, valamint abban is, hogy én kerülök először a földre eszméletlenül, ha nem tudok elmenekülni a tűzmadár elől. Márpedig erre sincs túl sok kilátás. Egyszerűen csak nem akarom úgy feladni, hogy meg sem próbálom. Ha nem próbálkoznék az utolsó ütőkártyám kijátszásával, az olyan lenne, mint odaállni egy arrancar elé azzal a kéréssel, hogy vágja le a karom. Mintha eleve úgy álltam volna ide, hogy feladom. Ez pedig olyasmi, amit az a kevésnyi gőg, ami életemben rám ragadt, képtelen lenne elfogadni. Ilyen pillanataimban mutatkozik meg, hogy valaha én is emberi lény voltam. Valamilyen szinten még mindig az vagyok, nem? Csupán egy másik világban, némi különleges erővel felruházva.
A varázslat nevének kimondása után megpróbálok hátra ugrani a tűzmadár elől. Nem akarok a kelleténél jobban megperzselődni. A hátamnak csapódó fa viszont komoly akadályt képez, és a veszélyforrás egyre közelít. Nincs menekvés. Karommal megpróbálom eltakarni az arcom, hogy legalább a szemem megkíméljem a további hőhatásoktól. A forróság azonban engem is elkerül, az égő fa ropogó hangja jelzi, hogy a madár célt tévesztett. Csodálkozva nézek fel a fát lassacskán tűzbe borító idézésre, majd a velem szemben fogságba esett lányra. Amennyit célzás közben láttam belőle, akár egy fát is eltalálhattam volna ezzel a varázslattal, így lényem egy része csodálkozva veszi tudomásul, hogy az ellenfelemet sikerült elkapni vele, nem pedig valami más tereptárgyat.
Ahogy így elnézem, mekkora sokkot okoz neki, képtelen vagyok arra gondolni, hogy maga a mágia a kiváltó tényező. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha a helyzet váltaná ki belőle ezt a reakciót, de persze ez olyasmi, amit nem tudhatok biztosan, elvégre nem vagyok én gondolatolvasó. Az arcomra viszont még így is kiül a döbbent, részvéttel teli csodálkozás. Sajnálok mindent, minden fájdalmat, rossz érzést, szenvedést, amit ma neki okoztam. Nem ezt érdemelte volna. Nem tudom, miért történt így minden, miért és hogyan jutottam el idáig. Az efféle előzmények már rég elvesztek az utána történtek súlya miatt. Valamiért ezt sokkal fontosabbnak érzem.
A mágia megtörik, és Illiame-san eltűnik szem elől. Én csak ekkor veszem észre a ragyogó napot. Kezemet sérült vállamra teszem. A fájdalom egyre tompább. Ideje lenne hazatérnem, hogy legalább lemossam magamról az odaégett vért, vagy valamennyire fertőtlenítsem a sebet. Igen, meg kell majd látogatnom a negyedik osztagot emiatt. Itt viszont, bármi jár is még a fejemben, nincs többé okom maradni. Shunpom segítségével távozom hát a helyszínről, el, vissza Karakura városának peremére. A tűző Nap a kora hajnali órák sötétsége és tulajdon fáradtságom miatt már-már bántja a szemem. Kicsit össze kell szednem magam, mielőtt visszatérek Soul Society-be. Nem lehetek teljesen szétcsúszva. Még le kell adnom ma egy jelentést. És nem csak a jelentés vár rám, hanem rengeteg elintézni való is. Még sok-sok óra van addig, hogy lepihenhessek dolgom végeztével.
Néhány órával később, Seireiteiben, osztagom főhadiszállásán írom a jelentésemet az ügyről. Ahogy ígértem, nem teszek említést az ott rejtőző lány otthonáról. Nem találtam ott semmit, ami a pletykákat igazolná. Az emberek által költött ócska kísértethistória, elmeszülemény csupán minden onnan terjengő hír. Még lidércnek sem találtam nyomát a környéken. Nincs mitől tartanunk, valamint a további nyomozás is teljesen felesleges, ellenfelemmel csak véletlen akadtunk össze, és küzdelmünk csupán félreértések következménye.
Illiame-san… Bár nem akartam küzdeni vele, végül mégis megtettem, hogy információhoz jussak. Talán sosem látom többé. Azért szívből remélem, mégis találkozunk majd a jövőben. Egy olyan helyen, ahol nem állnak közénk a félreértések. Szeretném egy kicsit jobban megismerni. De ez még oly távoli, mint a következő évszázad. Sok minden történhet addig.
Hátradőlök, tenyerem immár ellátott vállamra teszem, és kinézek ablakomon az osztag területének napsütötte panorámájára. Hát akkor ideje folytatni a megszokott rutint…

Spoiler:
 

______________



Pontozás:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Szayel Aporro Granz
Admin
Admin
avatar

Virgo Snake
Hozzászólások száma : 712
Age : 27
Registration date : 2010. Aug. 04.
Hírnév : 45

TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   Csüt. Dec. 01, 2011 4:42 am

Üdvözlet! A küzdőteret kérésre lezárom. Jutalmatok 700 LP és 1500 ryou.

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTéma: Re: Hajnali séta   

Vissza az elejére Go down
 

Hajnali séta

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Egyéb helyszínek :: Küzdőterek :: Lezárt harcok-