Elég rossz napom volt ma, szeretném elfeledni az egészet. Démonmágia gyakorlaton, mikor az osztálynak be kellett mutatni a Hadou 04: Byakurai nevű technikát, ami nálam olyan erős fényt eredményezett, amitől belezavarodtam az igébe, és kis híján majdnem szikrázni kezdett tőle a karom. A szerencsémnek köszönhettem csak, hogy azt a villámot még villámnak lehetett nevezni, de a céltáblát még így sem találta el, ráadásul Ueshima Kohaku-sensei, a Démonmágia oktató még valami kárt is emlegetett. Büntetésből maradnom kellett a tanítások után, és szemetet kellett szednem az akadémia környékén. Ennyire megalázó munkát még keresve sem találhattam, az egész osztály rajtam nevetett… de majd a holnapi Zanjutsu edzésen meg mutatom mindenkinek, hogy többre vagyok képes, mint azon az ostoba mágia órán! Így hát kerestem magamnak egy szabad teret a parkban, és elkezdtem edzeni a nem is tudom… levegő ellen? Bosszantó, hogy nem tudok senkit sem megkérni, hogy gyakoroljon velem, de sebaj, az alapállásokat egymagamban is tudom ismételni.
Kezdem a kendoval, az nem annyira nehéz. Akik ezt a harcstílust sajátították el, azok azt mondják, hogy egy kardcsapása sokkal erősebb, ha két kézzel sújtanak le egy helyett, és hogy ezt hívják a kard útjának. Egyáltalán nem nagydolog, hiszen ezt mindenki tudta, mi abban a nehéz, ha két kézzel csapok egy helyett? Egészen kellemes tavaszi szél fúj, ahogyan kardomat suhogtatom a levegőben. A csupasz fák általában szomorúságot sugallnak, de én mégis valamitől jobb kedvre derültem. Kezdem megtalálni a békémet a korábban történt bosszúság után. Nincs is szükségem más gyakorló partnerre, nem hiányzik, hogy valaki előttem tébláboljon, nekem pedig ő miatta kelljen visszafognom a kardcsapásom erejét. A végén még vc-t is kell, hogy pucoljak azért, mert valakit véletlenül megsebeztem a kardommal.
Eddig még nem vettem észre, de valakinek a figyelmét felkeltettem, és elkezdte kritizálni a tartásomat. Nem fordultam hátra, nem igazán érdekel mások véleménye. Bizonyára egy másik tanuló, aki tovább szeretne röhögni rajtam, a mai minősíthetetlen teljesítményem után. Nem baj, hadd röhögjenek csak! Holnap majd mindannyian nagyot fognak nézni, amiért lebecsültek. Viszont ha továbbra sem lesz képes elmenni, látva, hogy nem érdekel, akkor kénytelen leszek elzavarni. A második gúnyolódásra már megfordultam azzal a tudattal, hogy „na most már elég legyen”, de mikor így tettem, még áldottam magamat érte, amiért semmilyen sértő szó nem esett ki a számon. A Kidoushuu hadnagya? Ők nem a Gotei 13-tól független osztag? Eléggé keveset tudok róluk, de ha egy hadnagy, akkor neki is meg kell adnom a tiszteletet.
- Üdvözlöm az akadémián, Nara Yuki Hajime-sama. – ezzel tisztelettudóan meghajoltam. – Az én nevem Shima Eizo. Köszönöm az észre vételeit a technikámmal kapcsolatban. A jövőben igyekezni fogok, hogy kijavítsam őket.
Ha ő valóban egy hadnagy, akkor bizonyára tud egyet-s mást tanítani nekem. Itt a remek alkalom, úgy hogy bátorkodtam feltenni egy kérdést, bele akarok adni mindent a holnapi Zanjutsu órán.
- Kérem, hogy ha tudna rám szánni egy kis időt… adna még néhány tanácsot a kardforgatásommal kapcsolatban?

Mintha egy kicsit meglepődött volna a kérésemen, lehet, rossz embertől kérek segítséget? Végtére is külsőre fiatalabb, mint én, így nem hibáztatom őt, ha nem tud többet, jobbat mutatni én nálam, viszont az ezt követő határozott kiállása eloszlatta bennem a kételyeket.
- Igenis, minden tiszteletem az öné, hadnagy úr. – hajoltam meg mélyen. Miután részletezte a biztonsági előírásokat, egy bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem, majd visszahelyeztem kardomat tokjába.
- Ittou-ryuu? – néztem pislogva. – Már mint igen, hallottam róla, de a tudásom efelől hiányos. – adtam elő az okost.  A fenéket hallottam róla, az Élők világában még csak kardot sem tartottam a kezemben, a peremvidéken pedig nem volt szükségem arra, hogy elméletet tanuljak ahhoz, hogy lecsapjak pár fejet. Ha az Akadémián tanítottak volna valami ilyesmit, arra meg nem figyeltem oda, csak az alapállást lestem el, a hadonászáshoz pedig nem találtam szükségesnek az észt, csak vigyek bele dühöt és elszántságot, azt majd csak lesz valami. Persze ez esetben minden figyelmem a tanáromé lesz, ha már volt hajlandó időt áldozni rám a szabadidejéből. Ahogy kivettem a szavaiból, annyira ez a stílus sem lesz idegen számomra, egy erős csapás mérése az ellenfél védelmén, majd egy annál is erősebb csapás ugyan oda, immáron a védtelen pontra… azt hiszem. Általában nehezen tanulok abból, amit még nem láttam, ahogyan a sötét nindzsák létezésében sem hittem először, amíg nem találkoztam velük rémálmomban. Figyelmesen végig nézem, hogyan is demonstrálja a mozdulatsort a saját klónján. Egy kicsit irigy lettem a fiúra, nem a precíz technika miatt, hanem sokkal inkább a klón miatt. Lennének terveim egy saját magamról mintázott klónhadsereggel, de ez nálam sokkal inkább elképzelhetetlen. Már mint nem nekem lenne lehetetlen, hiszen bármikor elővarázsolok egy hadsereget a kisujjamból, csupán nagyságomat túlságosan lealacsonyítaná, ha valami kidou huszár volnék. A klónhadseregről szőtt nagy álmom, majd annak valószerűtlensége persze nem vonta el a figyelmemet az edzésről, és egy kis elszántság telepedett arcomra miután megtudtam, hogy egy ilyen támadással már komoly sérülést is okozhatok a másikban.
- Persze hogy készen állok, alig várom már. – ahogy láttam, nem lesz nehéz, két kéz a markolaton, majd a kardot fej fölé emelve, lassú léptek előre. Tanácsait megfogadva, kijavítom a hibáimat, valamint egy kicsit bizonytalanná is válok, hogy tényleg ennyi van belőle. Teljesen szokatlan az ilyen tőlem, magamra sem ismerek, hiszen ugye bár nekem mindig, minden elsőre szokott sikerülni, a magamfajta tökéletes fickó nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. Figyelem, hogyan szemlélteti a következő mozdulatot kihasználva, hogy még van puskám, hiszen éles helyzetben már nem lehet kéznél egy Hajime fukutaicho, aki újból megmutatja nekem a technikát. Bár a klónjával vívott párbaj során ez némiképp gyorsabban nézett ki, így nem voltam rest áthidalni a lassúzást, mire ő figyelmeztetett is a túlzott sietségem miatt.
- Elnézést kérek a hibáim miatt, próbálok megfelelni. – habár a csapásaimba most nem javított bele, de azért azt se higgye, hogy megint ártó szándékúnak könyvelem el a tanácsait, és hálátlan morgásba kezdek magamban, mint az elején. Már csak az hiányozna, hogy meggondolja magát, és itt hagyjon, amiért nem mutatok igyekezetet. Remélem ilyesmi nem fenyeget, fontos nekem az a holnapi nap. A következő lépésnél éreztem, hogy nem a csapásokon van a hangsúly, hanem sokkal inkább a lábtechnikán, hiszen anélkül nem sokat ér az egész. Bal láb előre, majd vágás, jobb láb a bal mellé, majd vágás, bal kissé előre csúsztatva, majd ismét vágás, asszem menni fog. Amint átadta a porondot, én is megpróbáltam hasznosítani a látottakat, és elkezdtem a lábtechnikával megspékelt csapásoknak.
- Valahogy így gondolta? – fordulok felé bizonytalanul az első próba után, mire érkezik is az újabb tanács. Eleget téve kérésének, a következőket már próbáltam pontosabban csinálni, úgy látom ezekben már nem talált hibákat, hiszen folytatta tovább, vagy legalábbis csak remélem, hogy nem az időspórolást tartotta szem előtt.
- Megértettem, készen állok a végső lépésre. – helyeseltem, végre elérkeztünk a fináléhoz, és az előzők sikeres memorizálásával állhatok neki. Egy jól irányzott szúrást mutatott be, ahol a derékból indított lendület, és a vele egy időben elindított jobb láb közreműködése játszik kulcsfontosságú szerepet. Ajánlatára, hogy ezt itt és most egy hús-vér emberen hasznosíthatom, ami ez esetben ő, rögtön felcsillant a szemem. Noha bár nem azért, mert szánt szándékomban áll kardélre hányni szegény Hajime fukutaicho-t, a Lelkek királya őrizzen ettől a bűntettől, vagy mit is szoktak ilyenkor épp mondani a szent fazekak, szóval sokkal inkább azért, hogy ezt az Ittou-ryuut nem csak a levegőben hadonászva tanulhatom meg.
- Na hát, köszönöm a lehetőséget, amiért nem rest egy gyakorló párbaj folyamán is tanítani. Még egy kicsit át ismétlem magamban az eddigieket, még mielőtt neki látnánk, de ígérem, nem rabolom sokáig az idejét. Ha lát hibát, kérem szóljon. – álltam neki a három lépésben megtanított mozdulatsornak, ha volt mondandója, meghallgattam, illetve javítottam a technikán. Elégnek láttam csak néhányszor megismételni az immáron egy egészet alkotó mozdulatsort, nem akartam az idejét feleslegesen húzni, bizonyára neki is lenne jobb dolga, mint hadnagyként, akadémiásokat okítani. Ez után jeleztem, hogy felkészültem, majd egymással szembe állva, felvettük az alapállást. Egy kicsi izgatottság fertőzött meg, aminek hatására vettem egy mély levegőt, majd jelzésére végre elindultam. Jobb kezem a markolat felett, a bal pedig annak alján, fejem fölé emelve, csapásra készen a zanpakuto, majd lassú léptek előre. Bal láb, majd csapás, jobb láb a bal mellé, majd csapás, utána jobb előre csúsztatva, és csapás, vagy lehet inkább ballal kellett volna? Mivel egy pillanat erejéig sikerült elbizonytalanodnom, így az első próbálkozásom kudarccal zárult, a hadnagy is észrevehette, hogy nem voltam biztos magamban a lépéseim közben, mire én új kört kértem. Továbbá igaza volt abban, hogy éles helyzetben nem lehet a be tanult ritmusra támaszkodni, hiszen sok minden befolyásolja a végső döfést. Amint egyre jobban elmélyültünk a gyakorló párbajban, észrevettem, hogy egyre nagyobb társaság néz minket, ami nekem csak fokozta a harci kedvemet, persze Hajima fukutaichora is oda figyeltem, ne hogy túlzásba vigyem az elszántságot. Bár ha így lett volna, akkor sem lett volna semmi baj, hiszen ő látszólag tökéletesen uralja az összecsapást, minden támadásomra figyelemmel van. Mikor már mind a ketten kiizzadtunk, vagyis csak ő, mert én sosem fáradok el, csak a halandók, szóval jelzett, hogy elég lesz, és gyakorlottnak lát már engem.
- Köszönöm, amiért időt szakított rám, Hajime fukutaicho. Lenyűgöző, hogy mennyi mindent tud, örülök, hogy megosztotta velem tapasztalatait. Szerencsés utat kívánok hazafele. – hajoltam meg mélyen ismét, és folytattam tovább a gyakorlást azután is, miután távozott. Holnap már jó eséllyel szerezhetem vissza az elvesztett becsületemet az osztályban.


//Köszönöm a mentorálást!//