Állatkert

Tárgy: Re: Állatkert Vas. Jan. 20, 2013 8:43 am

Madárkodás

Sosem gondoltam, hogy Belial gonosz lett volna. Furcsa és nem értem, gyakran napokig nem tudom megfejteni egyetlen szavát sem, de aztán hirtelen elmosolyodik, megemeli a kalapját és mond valami aranyosat, amivel mindig jókedvre derít, és olyankor kedvem lenne megölelni. Néha érdekelne, hogy mi ját a fejében, mi történt vele, míg fel nem öltötte ezt az idétlen kalapot, de ha megkérdezném is, biztosan csak sóhajtana, mondana valami rébuszt, vagy egyszerűen az orromra kötné, hogy ehhez még kicsi vagyok és sarkon fordulna. De most elgondolkodik, látom rajta. Nem nevet harsányan, amikor bevetem ellene minden erőmet, nem fog meg, mint egy játék babát és nem taszít el megdorgálva.
Mikor végzek, követem őt, magam sem szólalok meg. Tudom, hogy majd beszél, ha akar. Ha nem akar, úgysem fog. De valami nyomja a lelkét, látszik az arcán, néhány torz rezdüléséből, és amikor morcos, feltűnően mélyre húzza a kalapja szegélyét is, hogy az árnyék a fél arcát takarja. A szeme ilyenkor olyan, mintha nem is lenne, pedig Shizunénak igaza lehetett, biztos gyönyörű szeme volt.
Végre megáll, felém fordul és ezúttal az én arcom felét takarja el némileg egyszerűbb módon: nagy és gondterhelt tenyere puhán takarja le a szemem, belátom, köpni-nyelni nem tudok. Nehezen veszek levegőt a meglepetéstől és határozottan érzem, hogy a tenyere alatt elpirulok. Remélem, az árnyék a szeme fölött az ő látását is befolyásolja, nem csak a másokét rá. Nem mintha bármit el tudnék titkolni előle.
Most sem értem minden szavát, de azt hiszem, tudom, miről beszél. A legrosszabb hely a világon? Számomra a legrosszabb, ahol úgy érzem, hogy megfojtanak, ahonnan nem lehet kitörni, ahol azt ordítanám, hogy „ölj meg!”, ha nem lennék még kicsi hozzá. Nem az az üres, fekete kétszáz év jut először az eszembe, amit elvárnék magamtól. Belial-sama tenyere alatt lehunyom a szemem és a szobámban vagyok, a régi kis lyukban, csak egy kis lámpa ég és a nagymamám áll felettem, noszogat, hogy tanuljak, bármilyen érthetetlen is: amíg ott áll, zavar és beszél hozzám, úgysem tudok koncentrálni. Azután felkérdezi az anyagot és minden szavamba beleköt, majd lekapcsolja az apró szobában az összes fényt és bezár. Ez a legrosszabb dolog a világon. Azokon az éjjeleken annyira fuldokoltam, mint a kétszáz évnyi sötét alatt soha.
A fény még a csukott szemhéjam alatt is bántja a szemem. Olyan, mintha egyszerre hűvös lenne, de a nap elől mégis el szeretnék menekülni. A saját mancsommal árnyékolok, hogy kinyithassam a szemem, de Belial szemét nem látom, máshová pedig értelmetlen lenne nézni, újra behunyom hát a szemem. A panda maci bambán rágcsál valamit, egészen messze tőlünk, akármennyire is aranyos állatka, nagyon unalmas is.
- A fajtám? – Úgy tűnik, mégsem olvastam eleget az elmúlt hónapokban, nem töltöttem elég időt Narakuval és Belial sem mondott el mindent, amit tudnom kellene. Már miért lenne a fajtám bármilyen kulcs? Lélekszemcsékből táplálkozunk, az az erőnk, tudom – és? Cukormáz mindig van, ha nincs, előállítjuk, mert a tartály kifogyhatatlan és állandóan pótlódó. Egy vödör cukrot bármikor leemelhetsz a polcról és lélek is mindig lesz. Azt hiszem. Remélem. – Nem ment meg a halál? Dehogynem. Bármikor meghalhatnék, ha akarnék. – És legyenek ezek bármilyen nagy szavak, komolyan gondolom őket. Rám ragad Belial filozofikussága, az a sötét merengés és egyszerre tényleg nm tűnik a halál olyan messzinek. Pedig még csak most éledtem újra. Sok sütit kell még megsütnöm és sok cukormázat kell még elfogyasztanom, mielőtt meghalok. És egyáltalán nem hiányzik anya és apa, de a legjobb az, hogy tudom: ha ők nem élnek, az öreglány sem. Ha pedig élnek, úgyis látom még őket. Addig meg itt van a panda és Belial a kalapjával és a sötétségével.
- A… a Pokolba? – Nem tudok nem meglepődni rajta. Végre elmondott magáról valamit, valami fontosat az életéből, és csak ilyen természetesen, ilyen ábrándosan. – Szívesen megnézném, hogy mi van ott. – Jegyzem meg és igyekszem leplezni a lelkesedésem. Ha lehetne, most azonnal edzenék, megmutatnám Belialnak, hogy mennyit fejlődtem és hogy mennyi cukormázat tudok egyszerre felhasználni, de ez a magabiztosság is éppen csak addig tart, míg ki nem találja, hogy tanít engem. Olyan ez, mintha egy király sétálna el mellettem az utcán: meglepetésemben elönti az arcomat a forróság. Repülni fogok, tényleg lehet repülni szárnyak nélkül, és éppen ő fog rá megtanítani?
Rengeteg cukormáz tör elő belőle, és az első kétségbe esésem után, hogy mi lesz a pandával, már arra is van időm figyelni, hogy egyenletesen vegyek levegőt, sőt, időben észbe kapok és magamba is szívok egy keveset. És amikor kitisztul a kép annyira, hogy lássam a rikító kalapját, sőt, arról is meggyőződjek, hogy a panda elég messze van, nem lesz baja, elszánom magam és úgy koncentrálok erre a rengeteg cukorszemcsére körülöttem, mint még soha. Azt mondja, csak gyűjtsem magam alá. Csak el kell hinnem, hogy menni fog. Nem szabad kizökkennem és idegeskednem, amiért figyel engem. Elfordulok, erőt gyűjtök és egy kevés szemcsét máris összegyűjtök. Képzeletben megolvasztom, ahogy az íjhasználatkor is szoktam, sűrű cukormáznak képelem el, és hagyom, hogy körbefolyjon, mint egy kis patak. Aztán azt a patakot felduzzasztom és remélem, hogy megtart. Kicsit félek. Visszafordulok és Belialra nézek, meg a kalapjára, remélvén, hogy a furcsa mintái majd megnyugtatnak és elfelejtem, hogy a cukormázat a legügyesebb cukrász sem tudja azonnal szilárddá főzni. És azt, hogy nem is érdemes, mert akkor nem lehet vele tovább díszíteni.
- Na? Történt valami? – kérdem vonakodva, mert a lábam elzsibbad ettől a rengeteg erőtől, határozottan kellemesen bizsereg, de nem érzem, hogy vészesen elemelkednék a talajtól.

Tárgy: Re: Állatkert Kedd Feb. 26, 2013 1:23 am

Egy kalap alá vettem a kislányt, és a pigvint =|:>

Tudatlansága szinte meglep. Hát kire bíztam én rá ezt a gyereket. Az a Quincy semmit sem mondott el neki ezek szerint. Megcsóválom a fejemet, és a kalapomat visszateszem a fejemre. Igazán többet is elújságolhatott volna neki, de hát akkor ez a feladat rám maradt, miszerint kínok útján kell ezt megtapasztalnia. Odasétálok a pandához, és megvakargatom a buksiját. Azon reménykedek, hogy addigra Kirie talán tud kezdeni valamit magával, de szomorúan kell konstatálnom, hogy erre ő teljességgel képtelen, hiszen semmi elképzelése sincs a dologról. Sajnálom Kislány, de így jártál. Kiugrok a kerítésen, a panda le se szar továbbra se. Villámtempóban jelenek meg mellette. Még semmi sem történt vele, de akkor úgy nézem, meg kell kérdeznem tőle.
- Tanítottak téged valaha úszni, Kislány?- kérdezem mosolyogva, majd megragadom a vállánál fogva, és egy hihetetlen gyors shunpoval felugrottam vele uszkve 5-600 méter magasba. Még ott álltam vele fönt, majd mosolyogva az arcába vihogok, és eleresztem, majd én leshunpozok oda, ahová várnom kell rá. Feltéve ha becsapódik. Nagyon ezen tény ellen csak úgy tud ellenkezni, ha ráérez a repülés lényegére. Menni fog neki, én érzem, és ez felemelő érzés lesz számára =|:> . Másrészről az órámra pillantok, és félrehúzom az ajkam. Szóval hogyan is tanulhatná meg, mit is jelent a halál. Van egy olyan érzésem, hogy ezt pillanatok múlva megoldom. Kis állatkereskedés részlegbe elshunpozok, majd felmarok egy égszínkék szemű hófehér macskát. A tarkójánál ugyebár, hogy lebénuljon. Megsimogattam, meg cirógattam egy kicsit, igazán aranyos, sajnos mostantól az én szolgálatomba kell állnia neki is. Megesik az ilyesmi, ha az állat egy gyanútlan macska, és egy démoni ragadozó veszi a kezébe. Hihetetlen mik meg nem történnek. Az eladó csak lesett, hogy miért lebeg ki az ajtón egy árucikke. Sajnálatos módon ez a macska most másra kell, és nem fogok fizetni nekik. Fütyörészve érkezek oda, ahová Kiriének meg lennie kell, ha kirepdeste magát. Látod-látod? Egy pingvinnél is ügyesebb vagy. No meg cukibb… jót vidulok ezen. Megtapsolom a csuklómat ütögetve, majd megmutatom neki az állatot, rezzenéstelen vigyorral.
- Szóval úgy gondolod, hogy a halál jó mentség? És hogy az véget vet mindennek?- vigyorgok rá, majd sétabotomról fűrészporként lehullott a fa, és csak zanpakutoum jelenik meg, amit átdöfök egy fordítás után a kisállaton, akinek ideje se volt reagálni a dolgokra. Szeméből egy pillanat alatt tűnik el az élet ragyogó entitása, holtan ernyedt el a kezembe. Ekkor leesik a kezemből a lelke, aminek egy ideig még a lánca a tetemhez volt kötve, de utána azon nyomban szétesett. Alig pár láncszeme maradt, de még ki fogja húzni pár évig vele. Pláne, hogy utána sem fogom elengedni. Lélekmacska. Nem veszített szőrének puhaságából, és bársonyosságából. Még a szeme is ugyanolyan játékos maradt, de azért egy mély ijedtség bújt meg benne, mikor rám tekintett. Pislogott párat, utána szökni próbált. Mire dobbant volna a szíve, ismét a kezemben fogtam. Megpróbált megkarmolni, de lélekteste esélytelen volt még arra, hogy bennem kárt tegyen, így majdnem leszakadt a karma, de jó erős volt a dög, így kibírta. És ezt Kirie is jól láthatta. Ahogyan a halott macska, most mégis a kezemben dorombol, mert olyannyira aranyos vagyok vele, hogy miután hagyta, hogy megöljem, még meg is simogatom. Gonoszan vigyorgok a Kislányra, majd odaadom neki, hogy simogassa meg, mert azt szereti. Elvégre macskaféle, és azok imádják, hogyha birizgálják ott a nyakicájuk alatt. Vagy mi… legalábbis a pokolban ez így van, meg az én világomban. És ahogyan az emberek szörnyülködve nézik a Kislányt, arra intem, hogy lassan inkább menjünk innen haza, mert naaaagy problémák lesznek, ha ránk küldik a Karakuraizert, ami a helyi szellemírtó csapat. Meg valami Don Kanonji is ott van az élén, hát remélem, hogy azt a balféket nem kell kifognom. Így a lesokkolt Kislányt a vállán megragadom, és elteleportálunk haza. Ha bárminemű kérdése lenne, egyszerűen ignorálom.
- Ezt a macskát amúgy nem kell etetni- jegyzem még meg neki, majd otthagyom a szobájában. Jómagam a Daitenshi főhadiszállására megyek, ahol lejelentem a mai napomat, és hogy a Kislány mi mindent művelt. Későbbiekben talán óvatosabbnak kéne lennem? Fenét!

Tárgy: Re: Állatkert Szomb. Márc. 16, 2013 8:22 am

Madárkodás

Már hogy tanítottak volna úszni? Akkoriban nem voltak olyan mesterséges vizek, mint most. Kád volt, alig nagyobb, mint egy teknő, de nekem már ez is újdonság volt a lakásban: egy szép, nagy kád. Fürdőben sosem jártam, folyóba ugrani meg nem éreztem szükségét, még a nagymamám tiltása ellenére sem. Pedig nála jobban akkoriban senkit sem akartam megbotránkoztatni. Most sem, Belialt. Na, őt sosem szeretném, és csalódást sem akarok okozni, nagyon csüggedt lennék, ha nem sikerülne most teljesíteni a feladatot. Mert látom rajta: tanítani fog. Ilyenkor olyan vészjósló tud lenni. Majdnem megnyugszom, ahogy látom, hogy simogatja meg a pandát, és hogy az állat hagyja magát,. de aztán már gondolkodni sincs időm. Átkarol, ugrik velem, én azt hiszem, megkarmolom. Behunyom a szemem, nagyon megijedtem, de aztán rájövök, hogy ezt nem úszom meg ilyen egyszerűen, ismerhetném már ennyire Belialt. Szeretném az orra alá dörgölni, hogy ennek bizony nem sok köze van az úszáshoz, de ilyesmire nincs időm, ő már nincs is mellettem. Elengedett.
A szabadeséstől, ha eddig nem, most pánikba esem. Közeledik a föld, hasít a levegő, a fejem majd’ szétesik, de nm akarok csalódást okozni, épp az előbb határoztam el. Gyerünk, Kislány, mormolom magamban, ahogy ő mondaná, gyűjtsd össze az erődet, állj rá és koncentrálj, ahogy mondta.
Cukormáz, az van. Egy kicsit, mintha lassabban zuhannék, amint meglátom a sok-sok rózsaszín szemcsét az égen. Olyan, mintha egy nagy felhőt alkotnának, és én közöttük lebegnék. Kapkodom utánuk, el is kapok néhányat, de a többit a fejemmel kell magam alá gyűjtenem. Nehéz, mert mozgásban vagyok. De nem okozok neki csalódást. És ami még ennél is fontosabb: nem kéne most meghalni. Fájna, csúnya lenne, mit szólnának a látogatók? Pandát várnak, erre vért látnak és agyvelőt. Ciki. Ahogy az is, hogy ezen gondolkodom, miközben gyűjtöm a kis cukorgolyócskákat, már majdnem elég ahhoz, hogy megtartson. Erős kis rágógolyó lesz ez, nem lesz baj. Ha más nem, egy nyúlánk kötél lesz belőle, ami tompítja az esést. Az agyvelő a helyén marad, legfeljebb vérfog folyni. Ez némileg megnyugtat.
Aztán csak fent maradok. Már látom a fák tetejét, egy kicsit jobb idő is van és egészen lelassulok. Szeretném megrázni a fejem, hogy a zúgás elhallgasson, de félek, hogy elveszíteném az egyensúlyom.
- Belial-sama! – kiabálok, mert biztos vagyok benne, hogy meghallja. Nem tudom, hogy csinálja. – Megcsináltam! Nézd, nem estem le! – persze, ezt valószínűleg anélkül is észrevenné, hogy külön figyelmeztetném. Elég masszív a golyó alattam, az az elvetemült ötletem támad, hogy leülök rá és lelógatom a lábam a semmibe, de helyette inkább megpróbálok lejjebb kerülni egy kicsivel. Csak szép lassan. Aztán egy kicsit jobbra, hogy lássam a pandát. És hogy Belial nincs ott. Aztán meg ott van.
A talpam a talajt érinti.
- Sikerült! Megcsináltam! – ujjongok, észre sem veszem az állatkát a kezében. És bár átfutott az agyamon, hogy vajon Belial-sama hagyott-e volna meghalni, nem kérdezem meg. Talán, mert egy kicsit mégiscsak félek a választól. Aztán elkerekedik a szemem, nem tudom, hogy jobbra vagy balra kezdjek táncolni, mikor meglátom a tüneményes kis állatot Belial kezében. Néz rám a nagy szemeivel, olyan fehér és olyan puha, mint még soha semmi, olyan, mint egy kis édesség, csak nem kell megenni ahhoz, hogy örömet szerezzen.
Nem igazán tudom, hogy mit csinált vele Belial, de határozottan más lett egy pillanat alatt. Ha nagyon figyelek, cukormáznak látom, ezt persze inkább hibának, rémképnek könyvelem el, megrázom a fejem és igyekszem tudomást sem venni róla. Magamhoz szorítom, amikor a kezembe adja, az arcom hozzádörzsölöm a puha szőréhez, úgy fogom, mint egy gyermeket fognék, ha olyan képződményt meg mernék fogni, és simogatom, gügyögök hozzá, várom, hogy doromboljon. Eszembe sem jut, hogy az állatka most egy példa a halálra, arra, hogy halva is lehet élni.
- Köszönömköszönömköszönöőőőőm! Belial-sama, te vagy a csúúúúcs, a legeslegjobb. Ő lesz a kedvencem, mindenhova magammal viszem, ugye, ugye megtarthatom? Nagyon jó barátok leszünk, Pillecukornak nevezem el, mert olyan színe van, nééézd! – viszem közelebb Belialhoz, mintha nem látta volna az előbb is elég közelről.
Aztán elmegy. Én pedig fogom a kiscicát és hazafelé veszem az irányt. Másnap reggel mégiscsak fogok neki enni adni, és utána is még napokig, a fogadócédulákat szeretettel várjuk arról, hogy mikor fog feltűnni, hogy Pillecukor tényleg nem él már.

Spoiler:

Tárgy: Re: Állatkert Vas. Jún. 22, 2014 10:38 am

Kerítésbe zárt állatok között

Ez is csudi szép napocskás napnak kezdődött. Őrködő járkálónak mentem háromosztagos shinimimi társaságos társaságában. Az íjamat otthon hagytam, mert nem volt kedvem azzal járkálni, mert tudtam, hogy soksok karikát fogunk járkálni, hogy őrizzük a járkálást. A kettő bácsi és egy néni megbeszélgette, hogy külön-külön négy meg félefelé fogunk őrző járkálni. Mind ügyesek voltunk és leszünk is, és tudták, hogy bár kicsi meg lány vagyok, mégis tudok vigyázni magamra és másokra, ezért egyik és másik se mondta, hogy fognom kellene valakinek kezikéjét, vagy nem kellene itt lennem az őrző járkáláson. Viszont a Nyulacska velem volt, szóval és hanggal mégis mondhatjuk, hogy valakinek a kezikéjét fogtam, de ő mégis az én lelkem darabkája és társa volt, szóval ez nem számolgatott. Örülgettem is, hogy nem kell őt otthon hagynom, mert ő nagyon erős volt, és nagyon szeretett játszani, ahogy én is, ezért meg azért remélgettem is, hogy lesz alkalmam valakivel játszani, mert azért ú~únalmas csak úgy karikából karikába járkálni őrizgetés közben.
Amerre nekem kellett járkálnom, hogy őrizgessek a csúnya és rossz maszkosoktól a szegény meg gazdag embereket, arrafelé voltak állatok kerítésekbe zárva. Ennek örültem, nagyon-nagyon, amikor megláttam, mert mégsem lett unalmas az őrizgető járkálásom, és emellett, meg amellett ki- meg beváncsi voltam, hogy mikor utoljára láttam, onnantól voltak ottan más álló meg ülőtok? Ezért megengedtem magamnak, hogy körbe és négyzetbe nézzen ott. Talán kicsit meg nagyon el meg visszabambultam, miközben nézegettem az aranyos csíkos cicákat, akik nem voltak itt, amikor én utlojára errefelé járkáltam, de azt, hogy talán kicsit meg nagyon el meg visszabambultam azért gondolgattam, mert arra lettem figyelmes, hogy valaki van mögöttem, pedig nem is ettem mög. Szóval és hanggal megfordultam, hogy nem a hátamat, hanem az arcomat lássa az a valaki, akiből én nem sokat láthattam, mert a napocskát elrejtette a hátához. Csak azt láttam, hogy magasabb, mint én, és hosszú haja volt, talán egy néni?
- Nem lógom, sem állom el meg vissza az őrködő járkálásomat! – Mentegetőztem rögtön, mert azt hittem, hogy az egyik tisztem az, de mivel még mindig nem láttam, hogy ki meg beaz, ezért gyorsan, kicsit meg nagyon gyanakodva hozzá tettem egy kérdést. – Amúgy te ki meg be vagy? Én Yaro Chifuyu, a tizenharmadik osztag legshinimimibb shinimimije. – Mutatkoztam be meg ki neki, de nem mutogattam, mert azt nem illik. Én meg nem akartam szégyent és rosszhírt hozni és vinni a kapitánynénimnek, hogy buta és illetlen lány vagyok.

Tárgy: Re: Állatkert Hétf. Jún. 23, 2014 6:51 am

Kerítésbe zárt állatok között

Még szerencse, hogy Suzaku amolyan lélekként nem volt látható, másképp tuti ott fogtak volna minket, aztán esélyem se lett volna haza keverednem. Így viszont teljes lelki nyugalommal sétáltam az úton, ide-oda tekintgetve. Kérdés nem férhetett hozzá, kerestem valakit. Egy lidércet vadásztam le, majd egy lelket, ámbár őt más célzattal. És ez a lélek volt oly kedves, hogy megbízott ezzel a mostani feladattal. Lelkesedtem extra mód, csak valahogy annyira azért mégse. Főleg, ahogy minden fele ketrecbe zárt állatok voltak. Azt naná, nem gondoltam végig, hogy így aligha állhatok le bájcsevegni senkivel, lévén magam is szellem, az a jó, ha nem lát meg a kedves rokon. Szóval körbe loholtam az ormótlan parkon, míg végre elkaptam, ám se nem látott, azt nem állítom, hogy se nem hallott, de lehet kaptam volna, ha miattam kellett volna egy újabb lelket átszállítani, szóval inkább befogtam a lepénylesőm. Más megoldás után kezdtem kutatni a fejemben. Végül a paírra írás győzőtt. Tatyóból előbányásztunk papírt, ecsetet, majd művészien rákanyarintgattuk a tudatni kívánt információkat, végül hasznát véve Keiko~chan kleptomán multjának, észrevétlen a célszemély zsebébe loptuk azt. Innentől már csak rajta állt, kimossa~é az értékes információt, avagy belenyúl a zsebébe, és megtalálja, de mi az utóbbira fogadtunk, lévén más is volt a nevezetes ruha-rekeszben.
Szóval a jól végzett munka érzetével eltelve el is döntöttem, hogy a napi jó cselekedetem letudva egy kis szabadidőt engedélyezek magamnak. Arról nem is beszélve, hogy két kitsune nyaggatta a fülem, hogy látni szeretnék ezt a furcsa állat-börtönt, és nem csak kutyafuttában, lévén nem lelkesedtek egyelőre a vakkancsokért, még a nem túl régi események hatása alatt leledzvén. Nem okoltam őket. Így aztán szép komótosan kezdtem el sétálni ott, ahol láttam, hogy mindenki más is. Néha erős volt a kísértés, hogy lévén úgy se lát senki ember fia, belógjak egy-egy állathoz, így esett meg, hogy némelyik nagyobb-kevésbé nagyobb cicát, szurikátát, mackót megsimogattam, megszeretgettem. Ha már börtönbe zárták őket, mint valami cirkuszi majmot, akkor legalább szeretgetve legyenek! Eközben folyton mondták a Rókák és Suza~chan felváltva, hogy nem vihetek haza egy oposszumot, oroszlánt, de még csak egy sima rozmárt se! Így aztán a kissé viszontagságosra sikeredett, ám mindenképp egyedi túránkat egy kép akasztotta meg. Egy pillanatra, mintha Hikaru~chant pillantottam volna meg! Holott az fizikálisan képtelenség. Egy zashiki-warashi nem hagyhatja el a házat, ami nálunk az osztag volt eleddiglen. Hangtalanul libbentem mögé, hogy leellenőrizzem, vajon csak a fény játszott vélem, vagy eleddig a kislányom vezetett orromnál fogva. Végül kiderült, a nap űzött vélem csalfa játékot. Ahogy közel értem, már láttam, hogy nem Hikaru~chan volt a picur lány. Ám eleddigre már érzékelve jelenlétem, meg is fordult, szóval még se lett volna szép elslisszolni. Főleg, hogy egyből mentegetőzni kezdett, majd be is mutatkozott. Úgy illett, én is hasonlóképp tegyek.
- Igazán örvendek Yato~chan, én Chiyo~chan vagyok... - léptem mellé, és megfájdult azon nyomban, ahogy megláttam a tigrist a börtönében. Emlékeztem, életemben egyszer láttam egyet szabadon, pár pillanatra végig futott az emlék rajtam, majd igyekeztem fel is ocsudni belőle - ...bocsánat, én a 11. osztag shinigamija vagyok. - mutatkoztam be. - Szereted a cicákat? - kérdeztem akaratlanul, miközben rajongással vegyes szomorúsággal néztem. Egy ilyen fenséges állat... ez volt a rajongásom oka... és hogy szolgaságba kényszerítettek... ez volt a szomorúságom oka. Mindez pontosan érződött a hangomon, miközben leérdeklődtem az aprócska lányt, szeretetből szemlélte~é olyan elmélyülten a tigrist, vagy épp itt tartott a körszemlén.
- Mellesleg én még sosem voltam itt, szóval segítenél, ne tévedjek el, és körbe vezetnél? - kérdeztem gyorsan, ha már itt voltunk.

Tárgy: Re: Állatkert Szomb. Júl. 19, 2014 5:38 am

Kerítésbe zárt állatok között

Chiyo… Chiyo… Nem hangzott ismergetősen, vagyis de, csak nem a shinimimik közül, hanem az emberektől. Valamikor, egyszer egy embergyereknél láttam valami fura zacskót, amire azt mondta az egyik, csak véletlenül hallgattam meg, mert én nem szoktam hallgatózni, csak, mikor nekem beszélnek, szóval és zacskóval a kezezében az egyik ember azt mondogatta, hogy az Chiyo. De a néni nem nézett ki zacskónak, bár a haja olyan vörös volt, mint annak a zacskónak a festéke, de csak ennyire hasonlított arra.
- Őket még nem láttam, - mutogattam a csíkos cicákra, akiket tigrisnek hívnak, – mert amikor utoljára erre járkáltam még nem voltak, de igen. Szeretem a cicákat, de nem annyira, mint a nyuszikat, a pillangókat és a nyulakat. És te szereted a cicákat? Milyen állatokat szeretsz? – Kérdeztem vissza mosolyogva és hunyorogva hátha többet láthatok a néniből. Erre kis-, meg nagyvártatva só is került, mert arrébb lépdeltem, és megláthattam az arcát, amitől nem le, hanem felvidultam, mert ismerős volt az arcocskája. De biztos nem játszottam még vele, de biztosan láttam már, és amúgy is olyan kedves arcocskája volta, de nem annyira mint a Kapitány-nénimnek, mert az én Kapitány-nénim a legeslegkedvesebb shinimimi egész világokban.
- Persze, segítek. – Nyújtottam még mindig mosolyogva a kezemet az ő keze felé, hogy megfogjam, hogy vezessem. – Gyere, milyen állat érdekel? Vannak macik, kígyók, cicák, majmok, meg csúnya pókok… brrr… oda ne akarjunk menni, jó, Chiyo-chan néni?
Ahogy a kezemben fogtam a kezét, máris elmegindultam, arra, hova laknak azok az állatok,amiket Chiyo-chan mondott. Szóval és lábbal, csak sétáltam előre, a kezemet, amivel a játékos néni kezét fogtam, azt a kezemet lóbálva. Olyan volt, mintha anyukámmal sétáltam volna… ~Nekem van anyukám? Nem emlékszem rá.~
- Chiyo, Chiyo! – Rángattam meg azt a kezét, amivel az én kezemet fogta, hogy tényleg észrevegye, hogy szólok neki. – Chiyo, neked van anyukád? Emlékszel rá? Emlékszel, hogy hogy néz ki, milyen a hangja, hogy hívják, milyen a szeme? – Kérdeztem kíváncsi arcot rajzolva az arcomra, szóval és hanggal azért kérdeztem, mert ki-, meg beváncsi voltam, hogy csak én nem emlékszem… ~Vagy talán nincs nekem? Vagy az a feketehajú néni lenne az anyukám az álmocskáimból?~ Azt a nénit sokszor-sokszor láttam álmomban, és mivel kicsit hasonlított rám, ezért futkározik fejecskémben a gondolat, hogy ő lehet az én mamám.

Spoiler: