Engedély: Shihouin Yoruichi-chan-tól >_<

Cseppen, szétárad, belefolyik a résekbe. Megtisztít mindent, amelyet lágy karmai csak elérnek. Sötét fellegek lappangó ígéretei, ez azok, amik jelenleg a vékonyra feszült üveget is lassacskán belepni kezdik. Órákon keresztül áztatják a nyomort és a megnyomorgatottat, hogy ez által új utakat mutathasson. Tisztára mossa a mocskot, tisztára azt, melyet ő maga tett mocskossá, és letűnté. S nini, egy aprónak tűnő fénysugár is szórványosan, félőn hatol át a tömör tárgyon a szemközti falat megvilágítva, ahol egészen addig a sötétség terült el. Egy olyan helyre fészkelte be magát, ahová sosem lett volna szabad. De az árnyak már nem is olyan sokáig viselik el a jelenlétét, mert a fényben egy markáns sötét jel izzik fel, megmutatva a fénynek, hogy a sötétség néha sokkal forróbb, mint annak az látszik. Megvakít, tébolyba taszít, feléget és ellep. Ezt teszi jelenleg is azzal a néhai fiatal fiúval is, aki többnek született, mint hitte volna. Szürkülni látszék a világ, s szürkülni a jelen is. A múlt végre kiborogatja szennyesét…
Korok dicsmérvei és elvei, akkoriban nem számított, hogy hogyan is gondolod, az számított mekkora leszel vele. A 17. század első felében nem az volt a fontos, hogy ki is voltál te magad, hanem az, mennyi pénzed volt. Mert a világ ugyanolyan velejéig romlott és kipusztult volt, mint manapság. Néha jöttek s mentek emberek; a gazdagok váltották egymást, a szegények pedig éhségben lelték halálukat. De azok az illetők, akik igazi magaslatokra emelkedtek, azokra a jövő generációi is emlékeznek. Így volt ez néhány becses bányásszal is. Nem voltak ők egyebek, mint hétköznapi szegény emberek, akiknek egyetlen egy vágyuk volt, magasba emelkedni. Talán még ti is emlékezhettek arra, hogy abban a korban az arany még igen csak sokat ért. Annak okát, hogy az ötfős társaság egyike, még is hogyan örökölhetett egy lepukkant bányát, nem tudni. De azt igen, hogy a múlt árnyaiba visszavezethető történet eme szerencsésnek mondható fordulattal kezdődött. Öt ember, egy bánya és rengeteg ehhez társuló idő.
Történt egy nap, mikor a Nap már kelendőben volt, s a kakas már javában kukorékolt a háztetőn, robbanást lehetett hallani. A bánya kicsiny kis bejárata egy eldugott helyen volt a sűrű erdős terület kellős közepén. Nem volt ember rajtuk kívül, aki oda találhatott volna, ők még sem féltek egy omladozó bányában tölteni az éjszakájukat. Valami hibát követhettek el az egyik szárnyban, amelynek a bejárat beomlása volt a következménye. Természetesen, mint minden ilyen esetben, akkor is egymás ellen fordulva csak a lármás veszekedés lehetett jelen, tettek nélkül. Néhány órába telt, még valakinek eszébe is jutott egy követ megemelni, de azt is hiába. Egymásra néztek, s tekintetük szinte leírta azt a szót, hogy „végzet”. Tudták, hogy a bányából nem igazán lesz kifelé vezető útjuk, ismerve a helyzetüket. Még is volt bennük bizonyos túlélési ösztön, ami arra sarkallta az egyéneket, hogy a bánya oly’ szegletébe térjenek, amit még maguk sem fedezhettek fel igazán. Hogy bölcs gondolat volt-e, vagy csak a halálérzet apró sugallata? Nehéz volna megmondani, hiszen ez a történet is csak a sugallatokból fennmaradt szóbeszédek egyazon formája. De abban lehet némi igazság, hogy ott történt az a bizonyos dolog, amitől ők a magaslatokba emelkedhettek. Néhány ereklye, temérdek arany és egy legendákból ismert személy. Egy olyan személy, aki akkor szabadult ki az őt lepecsételő átokból, amikor az egyik az aranydobozkába rejtett aranyérmékhez illesztette sebes ujját. Mondhatni az ember vére felkeltette a mágust mély álmából és erőt adott neki a szabadulásra. Félelem, ledöbbentség? Ugyan, egy halálra ítélt ember bármire képes azért, hogy túlélhesse. Ebből is kivehető volt már akkor is, hogy az emberi faj gyarló és túlságosan kiszámítható. Így hát a bányában alvó „gonosz” üzletet ajánlott a halandóknak. Egy üzletet, aminek egyáltalán nem mondhattak ellent. Földi javak, élet, tudás, amelyet bőven lehetne hatalomnak is nevezni. Így szerezte meg első öt követőjét Theltas Nocturn, a mágus, s így alapult meg az Insignis Reliquia. Egy szervezet, amely azon az okból jött létre, hogy a világ számos varázsereklyéit felkutatva hatalomra tehessen szert. Nem lehetett semmiféleképpen sem átlagos elveken alapuló társaságról beszélni. Hiszen, ahogyan behódoltak a varázslónak, úgy a lelkük az övéi is lett. Így hát nem tántorította vissza őket az erkölcs, vagy hogy másokat használjanak ki galádul. Csak egy számított, a hatalom, amelyet a gyengék nem szerezhettek meg. De nem az erőről volt itt szó, ez a fajta feltételezés vakká teszi a legenda tudóit. Nem számított, hogy ember, quincy esetlegesen shinigami vagy más faj tagja volt az, aki belépett. Itt az ész volt az erény. Ha jól használták, hasznosak voltak, ha rosszul, szóba sem álltak ilyen alakokkal. Mert egy rosszul használt erő nem jelenthetett hasznot. Aki okos volt és méltó tagja, azt elismerték. Aki viszont csak lézengett a nagyvilágban, néha valamiféle eredményt felmutatva, azt könnyen lehet, hogy hátba szúrták a szervezet elárulásának feltételezéseképpen. Szó mi szó, összeszedett egy társaság volt határozott öntudattal. A félelem meg aligha létezett a szótárukban, kivéve bizonyos helyzetekben, amikor még ő maguknak is vissza kellett fordulniuk. Hosszas évtizedek multán, ahogyan az emberek meghaltak, helyüket az új generáció vette át. Kivéve persze Theltas-t, akit az újjak még csak nem is ismerhettek. Meglehetősen bizalmatlan alak volt, akit jobban érdekeltek az önön céljai, így hát nem volt embere, akit közel engedett volna magához. Mondhatni szokványos tagnak tettette magát, amikor valójában ő általa élte fénykorát akkor is a szervezet, amikor a shinigamik háborúztak, vagy a hollowoknak akadt problémájuk. Aztán, ahogyan a szervezet már majdnem a 200. évét súrolta valami megváltozott a vezetőben. Felismerte ezt a folytonos körforgást, ezért útra kelt. Tudta, hogy nehezen találhat majd a méltó társára, de egy kicsiny szerencsével végül találkozott egy Papnővel, aki felkeltette a figyelmét. Mint minden történetben, két ilyen személy találkozásából is született egy harmadik személy, akinek létezése a világ elől sokáig el volt „zárva”. A szervezetet pedig újjá kellett éleszteni, miután két éven át csak vesződött ide- oda. S e képpen Theltas „árulásának” kiderülése után egy új vezetőt választottak meg egymás közt. Ez a vezető nem lehetett más, mint a nagyvilágból érkezett egy nagyhatalmúnak tűnő varázsló. Akárhogyan is a hagyományok általában az IR-re jellemzőek voltak. Tehát az, hogy a szervezetet egy varázslónak kell vezetnie valamilyen szinten a 200 év alatt kultusszá vált annak ellenére, hogy Theltas-on kívül nem volt más vezető. ..

S még a szervezet kiteljesedett a maga medrében, addig az ifjú utód valahol Karakura belvárosában cseperedett egy halandó családnál. Noha Theltas-nak és Ayva-nak lett volna akkora hatalma, vagy elég pénze, hogy biztonságban tudhassák a született fiukat; ők még is jobbnak vélték elhelyezni őt a halandók közt. Igazából nem lehetne megmondani, hogy még is miért hagyhatták magára a kis varázslótanoncot, de feltételezhető, hogy okkal.

Az ágyamon feküdve bámulom most éppen a plafont, és a velem megtörtént dolgokra gondolok. Igazából nem számít, hogy mi is vagyok valójában, hanem egészen pontosan az számítana, hogy ki is. Már magam sem tudom, hogy melyik szín az, amely illene hozzám. Egy szürke és áthatóságot jelentő, vagy a kiteljesedni vágyó idióta színe? Furcsa, hogy néhány napja mennyire is érdekelnek engem a részletek. Hozzá kellett volna már szoknom, hogy ebben a világban minden, és mindenki változik, csupán én vagyok az, aki itt marad. Mikor kimegyek az utcára, az emberek csak úgy elhaladnak mellettem.. Ugye mily észveszejtő tud lenni, ha valaki fokozott életeszenciával rendelkezik? Testem nem öregedett harminc évnél tovább. S mikor már a mostoha húgom is vénasszonynak számított, akkor én még mindig fiatal külsővel álltam mellé. Sokan szörnynek hittek, én meg őket néztem nem normálisnak. Egyszerűen nem akartam elfogadni a tényt, hogy én vagyok az egyedüli. Tudtam, tudtam egész fiatalon, hogy a sors engem teljesen más partokra akar sodorni. Csak éppen akkoriban nem volt elég nagy a hullám, hogy ezt valóban megtehesse. Habár igazán nem bánom, hogy néhai mentorom, egy ismeretlen és bizalmatlankodó alak, csupán a huszadik születésnapom környékén keresett fel. Addig legalább normális életet élhettem, vagy lehetett olyan érzésem, hogy gondtalan vagyok. Nem egy szegény, és ostoba népséghez vittek, hanem legalább egy jó módú és tisztességes családhoz. Tisztesség, ugyan utáltam azokat a szokványos bájcsevelyeket, de idővel magam is átvettem azt a stílust. Mostanra már aligha tudnék úgy leülni egy asztalhoz, hogy előtte ne mosnék kezet, vagy ne lenne rendesen megterítve. Természetesen ezek pedig olyan csökevényes dolgok, hogy szóra sem kellene méltatni. Tehát a huszadik születésnapomon jött el hozzám egy rejtélyes alak, akit állítólag az igazi apám küldött el hozzám. Ha nem ő maga volt...Nem tudnám megmondani, mert ha magamból indulnék ki, én ezt tettem volna. De igazából nem is érdekel, hogy ki jött el hozzám akkoriban, hanem az, hogy mikre tanított. 111 év, ezt a számot soha nem fogom, azt hiszem elfelejteni. Mai napig úgy kattog a fejemben, mint egy homokóra, amelynek porszemcséi szilánkosak lennének. Nem érdekel, hogy ki volt, és hogy miért tette, de megtanított kezelni. Megtanította a magam előnyére fordítani a tehetségemet; s nem arról hadovált, hogy milyen volt és lesz a világ, meg hogy milyennek kell lennem, hanem csak a tudást adta át. Az, hogy azzal mit kezdhetek már csak rajtam áll. Ez pedig tetszett, mindig is gyűlöltem az ilyen filozófiai párharcokat. Semmi értelmük, mert az ostobák úgy is csak az önön véleményüket mondják ki. A saját véleményed sosem lesz objektív, ha pedig szubjektíven lehetsz csak igaz, akkor mi értelme? Mi értelme igaznak lenni, amikor van egy sokkal járhatóbb és veszélyesebb út? Nem kell mindenkinek azt bizonygatnia, hogy az erényei mennyire túlszárnyalják a másikét, nem kell mindenkinek úgy gondolnia, hogy valóban jól van ez így. Engem egyáltalán nem érdekelt akkor sem, sem most, hogy éppen kinek van igaza. Ha nekem úgy jó, hogy a másiknak igaza legyen, akkor elfogadom...persze...okkal. Szóval az én szememben a mentorom egy olyan mágus, aki bár a 111. év leteltével kisétált az életemből, ennek ellenére tiszteletre méltó. S nem keresem, mert jól van ez így. Azt hiszem a magam jó sok évével a háta mögött tapasztaltnak mondhatom magam. Nincs miért félnem azt hiszem, mert ebben a városban az engemet érdeklő személyek közt egyáltalán nincs olyan, aki megölhetne. Annak lehetősége pedig, hogy olyannal találkozzak, akinek a képességei vannak oly' kifinomultak erre...igen csekély.

Mindössze néhány óra telt el a lappangó gondolataim kavalkádja mellett, amikor végre ismét fel kelt a Nap, és bevilágította a város minden egyes szegletét. Természetesen a falak sosem hazudnak, mindennek meg van az árny oldala. Az én árnyoldalamat pedig néhány percen belül fogom kiteljesíteni. A kívülállók valószínűleg nem érthetik meg ezt, no meg az Insignis is más már, mint régen volt. Igen, a mentorom által mindig is tudtam, hogy létezett az a szervezet. Talán nem is véletlenül értem el a mai napon azt a fokozatot, hogy a Balthazart végre kirugdaljam a helyéről. Nyomorult, tényleg azt hitte, hogy senki nem mer majd ellenszegülni neki? Az ostoba még arra is képes, hogy személyét felmutassa alárendeltjeinek. Önön elgondolásom véget, pedig ha képességeim elegendőek, hát miért vezesse az ékes szervezetet egy vadállat? Ugyan, mit csinálhatna ő azzal? Pénzt szerez, majd folytatja ezt időtlen időkig. Véleményem szerint pedig az én kezemben sokkal jobban mutatna egy ilyen lehetőség, mint egy ilyen ignoráns máguséban. Így hát a napnak e szakaszát megragadva, ahogyan éjjel számítja a mágus legjobban a támadását, így útnak indulok. Ugyan nincs kezemben talán megannyi hátvéd, akik megvédenének, de azt hiszem magamnál sokkal többet tartok, mint holmi parazitákat. Azok olyanok, mint a keselyűk. Ha nem kapják meg a mindennapi betevőjüket tova szállnak. Akkor meg minek a hadsereg, ha a hűség már javában elhagyta őket? Bonyolult, és már megint ez a cseszett filozofálgatás. De utálom. :/ Rá gyújtok, s majd tompa koppintásokat észlelek a márvány padlózaton, ahogyan beérek egy modern stílusban felépített múzeumba. Nosza volna itt mit látni, de nem azért jöttem, hogy értéktelen tárgyak halmazát nézegessem egész áldott nap, és azon gondolkozzak melyiket kéne megvennem, hogy jól járjak. Badarság, én a legnagyobb kincsért jöttem, ami itt fellelhető volna. Így hát nem félek besétálni egyenesen a nyomorult szobájába a délelőtti teázása kellős közepén.* - Üdvözlöm Mr. .... *Szólalok fel némiképp alázatos bájolgást színlelve. Természetesen a cigarettámat eme találkozás kedvéért sem pöccinteném ki a számból. Olyan ez, mint a csokoládé, ez az én boldogsághormon termelőm. Már, ha lehet hinni ilyen ostobaságokban. Tehát majdnem kimondanám az illető nevét, amikor a szemembe pillantva azonnal ugrik egyet a székén.* - Szemed, mint a sarlatán leszármazottjáé...mi célból jöttél ide mond? *Érdes szavak ezek egy semmire kellőtől. Kifújva a cigaretta füstöt, sokáig az elkövetkezendő támadásomat kezdem el sakkozni. Mert nem igazán mindegy, hogy ennek hogyan is teszek pontot a végére. Mocskosan, esetleg bukottan, nem, én tisztán és határozottan szeretném elintézni. Ezért abban a pillanatban, amikor kezeit az elátkozottak érmére helyezné megmozdítva az előtte lévő gyertyatartót, nyakát szúrom..

Hangos robajok, mennydörgések mezsgyéi, szakadatlan kiáltás és a világ legfontosabb dolgának elvesztése. Az elátkozott éjjeli ifjúnak terve azon a napon bevált. Be, de ugyan milyen árat kellett fizetnie a gyertyatartó elkanászodása után? Üres szavak szólalnak fel a félhomályban, a fizikai lény megszűnik létezni az anyagi világban. A héj elporlad, s helyét átveszi a szellemforma. Öröknek tűnő átok kerül a forradalmár szívére. Lepecsételi a múltat, a jelent és kitudja, hogy a jövőt is befolyásolja e a számára. Tehát Theltas, a mágus ifja így vált évszázadokkal később az Insignis Reliquia vezetőjévé, és így kezdődött egy teljesen új korszar a szervezet életében.