Karakura… egy kietlen, szinte végtelenig nyúló, sötét sivatag. Sose hittem volna, hogy valaha eljutok ide… de… nem is így képzeltem el. Ha, már sivatag hol van a napsütés? Mi ez a Hold?! Mik ezek a korhadt mini cserjék? Egyáltalán nem illik bele az idilli képbe! Biztos, hogy jó helyre jöttem én? Engem úgy informáltak, hogy magas égig nyúló felhőkarcolók lesznek, meg sok ember, kék ég, fehér kis bárányfelhők! Sok fejlesztési holmikkal! De, akkor mi… mi… mi ez?! És a legfőbb kérdés… hol vagyok? TT-TT
~ Én mondtam, hogy a baloldali kapu lesz az…~ hallom Undertaker szaggatott szavait megnyilvánulásomra. Milyen rendes. Egyáltalán, miről is beszél? Várjunk csak… tudom már! A Senkai kapuról van szó, amin átjöttünk. És én… a jobb oldalin vágtattam át. Eh… ami azt jelenti, hogy… Ez nem Karakura, hanem HUECO MOUNDO?! Szinte teljesen elfehéredtem, amint tudatosult bennem a jelenlegi tartózkodási helyem. Pluszba még a fejemben ismét lejátszódott a jelenet, amikor őrült sebességgel átszáguldottam a rossz Senkai kapun. Ha, jól emlékszem, azért volt kettő, mert egy másik kutató csoport akart idejönni. Ez, de ciki. És most hova mennyek? Mit csináljak? Nem tudom! Undertaker~~~
~ Én a helyedben futnék. Az a két Adjuchas, ha jól látom éppen téged szemelt ki reggelinek. ~ mármint vacsorának akartad mondani, mert este van. Rögtön oldalra nézek, ahol valóban két csontos testű valami közelített felém. Ez nem az én napom az már tuti biztos. T-T Nem volt kedvem leállni velük csevegni, így rögtön fejvesztett rohanásba kezdtem az égtáj egyik ismeretlen irányába. Még pontos adatokat se tudtam szerezni. Tájékozódásból buktam. Mikor úgy éreztem, hogy az említett éhes pacákok lemaradtak, lelassítottam és menetelésemet kisebb csoszogásra cseréltem fel. Rajtam levő fehér kabátszerűség egyik belső zsebében kezdek kutatni, míg egy mobilhoz hasonló eszközt nem sikerül kihalásznom. Még szerencse, hogy eltettem, talán kapcsolatba tudok lépni ezen keresztül Sereteiel. Nagy pötyögésbe kezdek, majd pár betű leütése után kisebb pittyegés kíséretében hozza fel a feliratot: „Akku lemerült” , majd a képernyője elsötétült. Kisebb szemrángatózás kíséretében vágom vissza a zsebbe. Pont most kellett ennek is beadnia az unalmast! Rögvest a másik lehetséges ketyeréhez fordulok, amit még talán alkalmazni tudok. A szemkötőt. Szerencse, hogy pontosan ilyen esetekre építettem bele kommunikátort. Amint bekapcsoltam rögtön megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a túloldallal, de a másik eszközzel ellentétben ez a vacak nem azt írta ki, hogy lemerült, hanem: „Nincs térerő”. >.> Megáll az eszem! A reménytelen próbálkozásaim után hosszú séta következett. Próbáltam vissza kerülni az indulópontra, mert ha esetleg jönnek, azok a Shinigamik valószínűleg arra a helyre fognak ők is érkezni, ahova én. Teljesen olyan érzés fogott el, mintha már több órája vesződnék ezen az átkozott helyen. Ami talán igaz is… de miért is nincs kitáblázva ez a sivatag? Mondjuk, ahol fölbukkantam nyugodtan lehetett volna tenni egy „Isten hozott Hueco Moundoban” tacepaót. Ide pedig pár mi, merre van irányjelzést. T>T Lehet, hogy nem lenne túl fantáziadús és azért nincs? Mondjuk, vicces lenne minden egyes homokdűnére kirakni, hogy „Északra sivatag”, „Délre Sivatag” és így tovább. Eh… azt hiszem, kezd ez a hely az agyamra menni. Lehet, hogy a szomjúság miatt. Vajon van erre felé oázis? Hisz, minden sivatagban van nem? Sorakoztatom fel a legőrültebb kérdéseimet, amit a gondolataim legporosabb zugából húztam elő.
- Lehet, hogy tényleg kezd elmenni az eszem. – teszem meg hangosan a megjegyzésemet, amint sikeresen fölértem egy homokkupac tetejére és körülnéztem. - Mindenhol homok, homok, homok és még több ho… - elakad a szavam és még, azt se hiszem el, amit látok. Egy két lábon járó élőlény. – És egy ember! – csapom össze két kezemet nagy vigyor kíséretében. Lehet, hogy itteni! Talán, ha szépen kérem, kisegít! De… mi van akkor, ha egy délibáb? TT-TT Ostoba agyam szüleménye, amit csak ő kreált elém, hogy fellelkesedjek? Az nem lenne túl szerencsés és, ha feltételezem, hogy igazi, akkor is valószínűleg egy idevalósi lehet Hollow vagy valamelyik alfaja. Csudába… akkor viszont nem árt vigyáznom. Nem hasonlít Adjuchasra, mint az előbbiek, se Gillianra, mondjuk, az igen érdekes lenne, ilyen kis termettel. Akkor lehet, hogy… … egy Arrancar? Vagy rosszabb? Félve nyelek egyet, közben a Zanpakutom nyelére helyezem kezemet minden eshetőségre felkészülve. Most nem fogok elfutni! Ha, nem rossz szándékkal jön errefelé, hogy ha esetleg az én irányomba közelít, akkor megkérdezem, tőle, hogyan is találhatnék vissza oda, ahonnan elindultam. *>*

Karcos illatú, tüzes homály szeled eltakar, puhaságod megölel, még is sebet karcol lassan. Kezemben egy újság, Ausztráliában árvíz sújt, s tetemeket megnyúzva találták. Az ostobák azt hiszik gyilkosság, de nem, csupán a víz és a sár. Ahogy a bérüknek súrlódott, a víz és a törmelék, lenyúzta a hajat, a szőrt... egyetlen szál sem maradt rajtuk. Még a szempillát is elvitte. Kíváncsi vagyok meddig szenvedtek az áldozatok. Talán oda kellene mennem lélekre vadászni, szeretem az elgyötört ízt... olyan keserédes, a régi csokoládéra emlékeztet. Igen talán meg is teszem. Lépek tovább mezítláb az izzó homokban. Nem rohanok, nem repülök... élvezem hogy körül ölel. De ahogy szemem eme cikkről áttéved a földrengéshez, úgy az elmémbe lopakodik egy apró kis vészfény. Valaki van még itt a semmi közepén. Nem egyedül vagyok itt én kóbor eb. S mit érzek, finom illat, nem ocsmány bűz. Egzotikus nyalánkság... shinigami illat terjeng felém. Ha nem érzékelném, akkor is tudnám hogy az, kimonójából kimoshatatlanul árad az ume és a sakura illat. Tanácstalanul toporgó, elárvult női tünemény az illető. Milyen szerencsés vagyok... ma jól fogok szórakozni. A kis kabátos fekete ruházatú gyermek nagyjából ugyan olyan erős mint én, s már csak ez a tény is kiváló. Fogamra való. Nem tudom hiába gigai, ha kepesztve ragaszkodik életecskéjébe, miután próbára tettem, lehet hagyom elmenni, csak hogy még egyszer később eljátszhassak vele. A kötelesség most nem érdekel, úgy sincs a közelemben senki aki kérdőre vonhatna, vagy parancsolhatna nekem. S kik azt gondolják parancsolhatnak nekem, azok sem tehetik majd örökké... igen igen... mert idővel majd az ő fejük is lehull és én ott leszek, hogy nevessek poraikon, átdúljak a szürke tor felett. Tépett lelkem most eme lányban ajándékot kapott és most ujjongok mint egy gyermek. Megtorpanok s eltűnődök, hogyan is üdvözölném... hogyan is köszönteném eme idegen behatolót. Végül csak megrázom magam, legyünk őszinték, csak lazán és egyszerűen, az való nekem, semmi cirkalmasság, hosszú unalmas beszédek. Mondja az, kinek hét anyja van. Engem untatna, én ezért nem teszem. Lassan hónom alá tekerem az újságot és békésen közel lépkedek. Bizony bizony rettegő szemeibe vízhangot ver valóm. Igen igen, arrancar vagyok. Kezem csontos, karmos mancs, könyökömig felvonulnak a darabok, de a ruhám elrejti a számom, és azt az űr rajtam merre tátong. Ragadozó sárga tekintetem sugarába veszem, remélem reszketni azért nem fog, jobban szeretem ha józan ésszel harcolnak ellenem... úgy tovább tart. kardom felé még nem nyúlok.
- Ni csak, ni csak, mit fúj ere a kóbor sivatag, hálátlan hozzád a szerencse shinigami lány...- mondom neki köszönés képpen amikor oda érek. Hangom kihűlt, mélyen zengő, kellemesen olajos, már-már barátságosnak ható. Nem is kérdezem miért van itt, a neve sem érdekel különösebben, engem csak a préda és a harc vonz, de az mint a molylepkét a mécsláng, végül én is elhamvadok eme szenvedélyem hevében. Körbe járom Őt, akárhogy is hívják, akár egy farkas, de minden körrel közelebb érek hozzá. Próbára teszem, feszegetem türelmét, kíváncsi vagyok mikor ránt kardot. Sötét ajkamon nincsen mosoly, kárörvendés, öröm... most ezek messze el kerülnek. A harcban nincs helye érzéseknek.
-Hallottam mit mondtál bele a szélbe...had világosítsalak fel... itt nincsen épeszű lény... ha van is, az te vagy. Az őrületnek ezer formája van, ha nem találkoztál volna velem...mindenképp elér hozzád. - mondtam neki hidegen. Hogy örült, mikor meglátott valakit közeledni. Pedig félnie kellet volna. Kis butus, itt bárki, aki csak emlékeztet egy emberre, elég erős, hogy veszélyes legyen. Itt bárki, aki gondolkodik, csak egyvalamit akarhat, még erősebbé válni. Figyelem a mozdulatait a szeme sarkából, már is a kardért nyúlt, pedig még csak beszélgetünk. Elhamarkodott döntés ez, már is megmutatja, hogy fél... féljen is, az egy józan érzés, csak el ne vegye a jó döntéseket tőle. A félelem hasznos dolog, veszély esetén gondolkozás nélkül képes cselekvésre bírni a testet, a gyakorlott ember, aki fél, már gyakorlottan használja a félelmet arra, hogy védjen, s a reflexi pontosodnak. Ennyi csak a különbség... az erős és a gyenge között. Jobban szeretem, ha meg kell izzadnom a jutalomért, úgy hogy ez tetszik. Remélem elégedett leszek.

Jön és jön… lehet, hogy bátor cselekedet megvárni, míg ideér? T>T Csak, nem azzal a szándékkal rendelték ki, hogy tegyen el láb alól, de sose lehet tudni. Ezen sivatag lakosainál pedig végképp nem. Belül kicsit megrettentem, amit katanám nyelének markolásából rögtön tudtára is adom a közelítő idegennek, ha esetleg nem lenne amúgy sem egyértelmű számára… lehet, hogy rémisztő tekintete az, ami félelmet kellett bennem? Nem tudom. Viszont nem igen szoktam érezni efféle intuíciót, szóval csak találgatni tudok, hogy egyáltalán ez-az az állapot mikor belül a lelked meginog és bizonytalanná válik egy nálad talán erősebb személlyel szemben, de az eszed még is, azt mondja „nincs mitől tartanod”. Sokan… ezt neveznék félelemnek? Nem tudom. Nem is izgat, fel se fogom, hogy miért is kezdtem el ecsetelni magamnak a pszichológiai álláspontomat. Sokkal jobban érdekel a felém közelítő ismeretlen. Ahogy egész közel ért és túltettem magamat vérfagyasztó tekintetén, jól szemügyre veszem. Arrancarokra jellemző csontdarabot a kezén fedezem fel, de besorolása ismeretlen marad számomra, ami jelen helyzetben nem túlbiztató. Nem is időzők túl sokat a nagy tanulmányozásán, mert már üdvözöl is. És ugyebár illik visszaköszönni. Beszédéből ítélve barátságosnak mondanám, de nem bízok semmit sem a véletlenre. Még is elengedem katanám nyelét, nem szorongatom fölöslegesen tovább, míg nem tesz semmi támadásra utaló jelet.
- Igazából nem fújt, hanem jött magától, amúgy meg igaza van Hollow-san. Minden jelentős napomat valami balszerencse árnyékolja be. De, még nem találtam rá logikus magyarázatot. – mondom, mint holmi kérdésre a választ, még ha ilyet nem is tett föl, de nem bírtam magamban tartani. Remélem, azért a megszólításomon nem sértődik meg, de nem mutatkozott be. És számot se látok rajta, hogy érvelni tudjak besorolásával kapcsolatban és esetleg több „tiszteltettet” nyújtsak felé. Ha, tippelnem kell Arrancar vagy Espada, de vajon melyik a kettő közül?
- Hallotta? Jó füle van Hollow-san! – csodálkozok rá szövegére. Muszáj valamivel elterelnem figyelmemet a körbe-körbe való sétálásától, melynél minden újabb fordulatnál egy kicsit közelebb kerül felém. Idegesít. Talán, ezzel szeretne próbára tenni? Aljas trükk. A lehető legrosszabb felém nézve. Meg kell próbálnom megtartani hideg véremet. Szememet folyamat rajta tartom, minden lépését követem, vigyáznom kell. Nem tudhatom mikor csap le és lehet, hogy épp a véletlen támadások híve. De, nem ez az egy oka a folyamatos bámulásomnak, igazából felkeltette érdeklődésemet szakmai téren. Jó lenne... kutatási alanynak… hm…
- Érdekesnek tűnik Hollow-san… - kezdek bele oldalra fordított fejjel, ahogy tekintetemet még egyszer végigvezetem rajta. Félelmemnek már jószerével nyoma sincs, most inkább az idegesség rajzolódik ki szememben, amiért körözz körülöttem, mint holmi sólyom a prédája felett. Beszéd stílusát is átvettem, pedig nem vagyok ezen ó módi fogalmazás híve, viszont mily’ csodálatra méltó egyéniség, hogy képes efféle régies beszédre, méghozzá folyékonyan! Nem hittem volna, hogy Hueco Moundo méretes sivatagában valaha is ilyen egyéniségbe botlok.
- Mondd, hogy hívnak? – teszem fel kérdésemet, szerencsére már saját beszéd stílusomban, ha már Ő nem tette meg. Lehet, hogy nem az ismerkedés híve. :/ De én kíváncsi vagyok, természetemtől fogva és, ha tényleg haza szeretném vinni kísérleti nyúlnak, akkor ennyit azért személy szerint szerintem illik megkérdezni. Csak, hogy fel lehessen címkézni az alanyt. Na, jó, túl sokat fantáziálok. Ahhoz először ki kellene ütnöm valahogy, ami nem biztos, hogy sikerült, de… én útbaigazítást szerettem volna kérni. Mindegy, csak visszatalálok, a tudományért néha áldozatot is kell hozni. Összeszűkült szemöldökkel nézek már magam elé, nem bírtam tovább körözése miatt rajta tartani szememet, csak forogni kezdett körülöttem a világ. Grh… ha nem hagyja abba a sétafikát körülöttem, tényleg begurulok! Adok neki három másodpercet… 3… 2… 1…
- Ch… - egy apró fintor kíséretében a testemhez kötött tokban heverésző Zanpakutom tsuba részét hüvelykujjammal meglököm, hogy jobbommal könnyebben ránthassam ki a pengét, ezzel egy azonnali vágást indítva felé. Igaz könnyen kikerülhető, nem is számítok sikeres találatra. Célom elsősorban az, hogy abbahagyja, ezt a járkálást és távolabb kerüljön tőlem. – Beléptél a személyes terembe! – ejtem el holmi magyarázatképp a cselekedetemre. Soha nem mondanám az arcába, hogy idegeimen táncolt ezzel az iménti húzásával. Így is elég egyértelmű lehet neki a reakciómból.

Szemlélem, ízlelgetem az energiáját amit kibocsát. Az ideges testtartása szórakoztat, szinte érzem a porhanyós kis csontjait a számban. Ideges kis tekintet, előhozza belőlem a vadállatot. De már réges-régen megtanultam láncra verni, és ott, úgy kiengedni ahogy a legcélszerűbb. A válasza alatt a hangja kissé affektált. Nem csodálom. Annyira látszik, hogy első alkalom, hogy hozzám hasonlót lát, már alig várom hogy a kezdeti rettegés elbizakodottá tegye a haragban. A félelem nem hasznos nekem, óvatossá és gyorssá teszi, az nem jó. Haragosnak és türelmetlennek kell lennie, hogy vakfoltokat hagyjon a testén. Arckifejezésem még mindig egészen barátságos, had bizonytalankodjon, őrlődjön.
- Az élet nem azt adja, amit akarunk, hanem azt, amire szükségünk van...- mondom mély zengésű könnyed csevegéssel. Miközben a mozdulataiból és a kard helyzetéből kivettem hogy erősen jobbkezes, és jobb agyfél domináns, az az jobb felét kell majd jobban támadni ,mert az a védtelenebb. Nincs szerencséje én két kezes vagyok. Lassan a félelem fátyla kezd lehullani, s helyét egy ravasz kis csillám veszi át a lány szemébe. Ezt már sokkal jobban szeretem.
- Érdekes? Nem hinném... bizonyára tudod hogyan leszünk...semmi érdekes nincs az elbukásban. Semmi érdekes nincs a mohóságban, amit megtestesítünk. - mosolygok rá újra, de egy pillanatra se álltam meg.
- Ha ez vigasztal, már jó ideje nem kóstoltam meg a fajtádat.- kész ünnep lesz, még sem a zabálás villanyoz fel. Remélem összeszedi magát és minden erejét összegyűjtve, foggal körömmel fog ellenem harcolni. Az oldalra fordított fej, nem túl okos, jobb lenne ha teljes testével fordulna felém. Mert mi van ha piszkosul gyors vagyok? Mert én tényleg nagyon gyors vagyok... és esetleg kedvem támad hátba szúrni.
- Elmondom a nevem néked, ifjú leány, ha már úgy is az áldozatom leszel, hogy bennem ne lázadj sokáig ellenem. Az én nevem Leriat con Arvillani.- válaszolom neki könnyeden. Eszem ágába sincs megfélemlíteni, vagy fenyegetni, ezek számomra tények, s ez alól csak egyféleképp bújhat ki, ha ő megöl engem vagy olyan nagyon küzd, hogy nincs értelme megöljem. Vajon dédelget e kebelében rejtett talentumot? S ekkor nekem támad. Egész eddig a kezem közelébe sem volt a kardomnak. Nem válaszolok neki, csak miután a kardja lecsúszott a ferdén ívelt fegyveremen és én mellette elléptem mögé. A szemem csukva van immár.
- Itt semmi sem a tied, itt minden a sivatagé...- mondtam és úgy döntötte, hogy nem kóstolgatom tovább ideje próbára tenni. Szembe fordulva vele, kisterpeszben, vállfordításból indítottam meg egy ferde jobb oldalától, bal oldalára indított támadást. Lehetőleg úgy, hogy az a hóbajhajlatnál találhassa el. A támadás során a teasúlyom végig a hátsó lábamon marad, hogy ha esetleg rúgnom is kellene, akkor is lehetőségem legyen rá, illetve gyorsan el tudjak ugrani, ha alábecsültem volna. Féloldalból oldalra lépésből támadtam, persze hogy nem szemtől szemben, én nem szeretem a tiszta, hősies harcokat, azok paródiák, azt akarom, hogy csak egy dolog foglalkoztassa, az élete, mint engem... Mert számomra tényleg létkérdés volt az hogy eszek, vagy megesznek. De végül itt minden homokká lesz, örökké semmit sem lehet halogatni, de az időt meg lehet vásárolni az ördögtől. Mi ezt tesszük. Megtisztulni? Ugyan... hát én nem.. lenne egy elsőosztályú jegyem pokolba. Szóval remélem finom lesz ez a lány... még ha szúrós is a bökője. S az a furcsa kis fény, miután már nem félt, az a kis ravaszság. Talán még sem kell őt annyira félteni. Valami hátsó szándéka is lehet. Ez egy cseppet se tetszik. A harcnak nem kell cél, nem kell filozófia, csak harcolni kell és kész. Rá fogom kényszeríteni, hogy semmi más ne járjon a buksijában... csak az üresség.

Midőn bölcs beszéd. Fel se fogom, hogy ilyen Arrancar is létezhet. Bár, én az élettől megkövetelem, hogy azt adja, amit akarok. Ha, nem adja, majd én elkészítem magamnak. Ez nálam az élet rendje. Mert, azért nem hiszem, hogy a balszerencsére bárkinek is szüksége lenne. Hallgattam további mondanivalóját a csodálkozásom közepette elejtett „Érdekes”szövegemre. Igen… talán az életem jelenleg a legnagyobb veszélyben van, de már is a munkán jár a fejem. De hát mit tehetnék? A félelem szó nem szerepel a szótáramban, az egy átmeneti állapot az elbukás és a felemelkedés között. Vagy az élet és a halál között? Eh… hanyagolnom kellene ezt a furcsa pszichológiai gondolkodást. Nem az én szakterületem. De nem értem, miért nem tetszik neki a dicsérő megnevezésem. Nekem érdekes! Még ha születésük kicsit rizikós is.
- Eh… nem tanácsolnám Hollow-san! Tudja, csupa csont és bőr vagyok… ráadásul félig már így is odasült. Nem éppen a finom lakomák közé tartozok! – hadarom el szórakozottan az igazságot, de cseppet sem vigasztal a dolog, hogy már régen evett hozzám hasonlót, így inkább megpróbálom menteni a menthetőt . Bár lassabban is mondhattam volna, így elárultam lelki állapotomat. Remélem annyira nem szemfüles, hogy feltűnjön neki. Miket képzelek? Még egy vak is rájön, annyira nyilvánvalóan látszik. De rendes, mielőtt megenne, bemutatkozik kérdésemet követően. Az Arrancaroknak, milyen furcsa nevük van. Hogy képesek kimondani. Leriat con… Ariv.. jaj… >.<” Bezzeg én vagyok olyan modortalan, hogy nem mutatkozok be. Nálam elszakadt a cérna. Ha, nem körözött volna körülöttem, mint egy sólyom, esetleg én is veszem a fáradtságot, hogy eláruljam a nevemet, de így…. A vészriasztó kobakomban már túlságosan hangosan jelzett ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Ezt Zanpakutommal felé mért hirtelen, méregből jövő támadássom is bizonyította. A szinte reflexszerű cselekedetem, csak azután tudatosult bennem, amint hallom a két fegyver, sercegő találkozását, ahogy hárítja hirtelen haragú támadásomat. Betudtam annak, hogy csak el akartam zargatni a közelemből, amiért már az idegeimen táncolt a körözésével, ezt a magyarázatképp elejtett szövegemből könnyen le is lehetett vonni. Mire végigmondtam viszont, addigra már egyik pillanatról a másikra mögém került. Figyelmetlenségem a köbön…
- Akkor el kell szomorítanom a sivatagot, ha én itt vagyok, nem lehet az egész az övé! – vágtam rá gúnyolódva. És áldom az Istent, hogy akkor hátratekintettem, nem mintha bármi köze is lenne az egészhez az Úrnak. A lényeg, hogy így tudtam reagálni fegyverével mért támadásra. Két lépést előrébb shunpózok, hogy a vágást megúszhassam ezzel, majd egy 180°-os fordulattal kísérlek mérni egy balról – jobbra indított hosszanti vágást, de az ötletem besül, amiért egy jól irányzott rúgás éri oldalamat a fordulásom közepette. Emiatt hátrább kerülök tőle és kisebb csúszást is megejtek a homokban. Be kell vallanom, erre a cselekedetére nem számítottam. Nem, mintha szoktam volna előre gondolkodni ilyenkor. Jön, ami jön. Fölösleges előre tervezgetni, úgy is meghiúsul. Akkor meg, miért fájdítsam a fejem, ilyesmik agyalásán? A homokba való landolásom után elkezdem összekaparni magamat. Legalább az ütközés a földdel nem fájt, annyira, mint az oldalamra mért rúgása. Milyen rossz lenne már, ha betonra zuhantam volna és azt köszöntettem volna fel? Nem, mintha én válogathatnék a landolásom terén. Állásra kényszerítem magam és teljes nyugodtsággal kezdem el leporolni a fehér ruhámra tapadt homokot, bal kezemmel. Szemeimet ezen cselekedetem során becsukom, majd csalfa mosoly kíséretében szólalok meg.
- Ez egy aljas húzás volt. 1 - 0 neked. – jobb kezemben markolt Zanpakutomat vízszintesen magam elé emelem szövegem után. Fejemben megfordult az ötlet, hogy Shikai formát öltetek kardommal, ezért is vettem fel az ehhez tartozó alapállást. Hisz, jelenleg az életünkért küzdünk. És minimum, hogy minden erőnket bevetjük akkor. Ez az én meglátásom. De túlságosan elhamarkodott lépés lenne azonnal nagyobb szintre váltani. Inkább későbbre tartogatom. A kidou gondolata sokkal jobban vonz. Shunpó segítségével mögé megyek, ha már Ő is aljas módszerekhez folyamodik, én is ezt teszem. Senki se mondta, hogy ez egy tisztességes párbaj - már csak azért, mert ilyen nem is létezik -.
- Hadou 31: Shakkahou! – mondom a mágia parancsszavát, amint mögé értem, bal tenyeremből indítva meg felé a vörösen izzó labdát. Állásomon semmit sem változtattam katanámat továbbra is vízszintesen magam előtt tartom. Biztonság kedvéért. Nem ismerem annyira, de ránézésre hozzá képest gyerekcipőben járok. Már biztosan ismeri a Shinigamik ezen trükkjét. Emiatt, nem hiszem, hogy sikert aratnék egy kidouval, de talán meglepem azzal, hogy mögüle támadok… vagy sem. Így belegondolva, talán nem kellene ilyen ócska trükkökhöz folyamodnom. Nem árt, ha magasabbra teszem a mércét, mert így alul maradok és Hollow eledel lesz belőlem.