Dalospacsirta fogadtatása


Elindulva törtem agyamat, mit is kéne vennem. Halvány lila gőzöm sem volt, csak kisebb pacák vívtak mezőkön áthidaló nagy csatákat. Úgy nagyjából azért megvolt, mit is akartam adni húginak, vagy mondjuk anyának, de hogy nevelőfateromnak mit toljak a képébe, azt nem hogy én nem, de még maga a Télapó sem tudta volna kimazsolázni a tömérdek betűhalmaz közül. Éppen ezért mély elmélkedésbe fogtam –balszerencsémre-, aztán egész út közben a mellettem csacsogó szivárvány-felhő nem hagyott intenzív észjárást gyakorolni. Csak nagyokat sóhajtottam, hiszen nem akartam felemelni a hangomat. Nálam jól bevált a hagyományos, tízig számolj el dolog, ami sokaknál nem segít. Igen, ez itt egy reklám volt, helló!
-Oké, én is körbelesek, hátha találok valami olyan vackot, amire lehet tökre nem is lenne szükségem, de nagyon megcsipázom! Na ez az, amin épp ropogtatom az agysejtjeimet, csak marhára nem jutok semmire… Tesókának kéne valami japán kacatot venni, egy legyezőt, vagy valami festett ernyőt, a fene sem tudja… aztán muternak meg valami csomagot, amiben sok apró kütyü van, tudod, azok a szépítő kencék, hogy tudjon naphosszat a tükör előtt dekkolni. A nevelőmnek meg, hát… gőzöm sincsen. A pipákra rá van kattanva az öreg, szerinted mennyibe fájnak azok a kézzel faragott cuccok?
Mutogattam közben erőteljesen kezeimmel. Oké, béna szokásom keményen mutogatni, és artikulálni, főleg akkor, ha olyan szót akarok használni, amit vagy ritkán, vagy esetleg még sohasem ejtettem ki a számon. Évek ide vagy oda, ez a japán nyelv akkora lúzerség, mint ide a Jupiter távolsága! Egyszerűen ezek az apró lényeg lehet nem is emberek, hogy így kenik-fejik ezt a nyelvet, idegen nincs, aki ezt perfekt megtanulja! Ha igen akkor, kalapom híján, de megeszem a bal zoknimat. De előtte egy hétig áztatom az uborkalében! Így tehát a pipa szó (fapipa=Shinrin dani „森林ダニ”) is sok bosszúságot okozott nekem. Nem elég, hogy béna szóösszetételnek is találtam, de tökre nem bírtam úgy megkettőzni a betűket, ahogyan azt kellett volna. Ha pedig nem beszélsz olyan gyorsan, mint egy japán, akkor tuti biztos, hogy a fejedbe vágnak egy fogpiszkálót, puszta kedvességből. Én nem bízok bennük, olyan sumákok, olyan bizalmatlanul sárgák, és olyan szűk a szemük, mintha folyton csak azt sugallnák, hogy „szemmel tartalak!”. Tehát semmi okom sincsen arra, hogy bizalommal forduljak segítségért. Hiába a bájvigyor, vagy a kedves csevegés… átlátok rajtuk. Egy esélyem van, hogy félig én is olyan vagyok, mint ők. Bár ezért is kívülállónak hihetnek, de tudjátok mit? Higgyenek is! :<
Mindeközben azonban oltári nagy csönd sikeredett Pinku-chan és köztem, így tehát jól hallható volt, ahogyan a holló krákog a sírok tetején, ezért szükségesnek találtam, hogy túltegyem magamat azon a dilemmán, hogy Keiko ismét ki fog röhögni, amiért ilyen szarul beszélek japánul. Így aztán bele is vágtam egy kis témázásba. Már magam sem tudom pontosan, hogyan is lyukadtunk ki végül a sportoknál, gondolom szabadidős tevékenységeim is szóba jöhettek, de kicsit muszájnak éreztem, hogy megosszan Pinku-chan-nal azt a tényt, hogy feketeövet rejtegetek a szekrényemben, pontosan a gördeszkám mellett.
-Ez ilyen meglepő? Nem becsülsz alá egy kicsikét?!
Vigyorodtam el, aprócska idegösszehúzódás következtében, majd bosszúm jeléül megpöccintettem az orrát, csak hogy tudja, ne nyilvánuljon meg rólam ilyen módon. Bárhogy is akarta ezt kivitelezni, én totál félreértettem, de hát viselje ennek súlyát. A peronok mellett álltunk, várva, hogy megérkezzen a megfelelő vonat, amely elvisz minket egyenesen a Lóng-piacra. Őszintén megvallva még nem sokszor jártam azon a környéken, tehát így vagy úgy, de biztos vagyok abban valamikor el fogunk ott tévedni. Keiko-ban már nem bízhatok, mivel ő már az utunk elején bebizonyította számomra, hogy nem túl profi, mint GPS, ezért magamra maradtam. És bármennyire is ösztöneimre hallgatva mindig kimászok a slamasztikából, de a szembevágós, törpesereg kiszlalomozása is kemény fizikai erővel járt. Egyik pillanatról a másikra történt, hogy Pinku-chan olyan szinten eltűnt a tsunami-erejű tömeg között, hogy még a rózsaszínen virító burája sem segített azon, hogy megleljen. Megeshet, hogy magasabb voltam az átlagnál, de a sárgák-támadása rosszabb volt, mintha egy horrorfilmben kéne menekülnöm Ollókezű Edward elől. Végül aztán sasszememnek hála, egy a tömeg kellős közepén kalimpáló, túl virágos, túl csipkés, és túl rózsaszín Keiko-t is megleltem. Nagyot sóhajtva vágtam át magamat az egyre ritkábban menetelő hangyacsapaton, majd hirtelen mozdulattal megragadtam felfelé nyúló csuklóját. Azzal a hévvel a peron közelébe akartam magammal vinni, majd aztán rájöttem, amilyen mázlink van, biztosan kicsúszik tenyerem közül. Csak egy pár pillanat elmúlta után jutott el agyamig, milyen kis törékeny, és karcsú csuklója van, így próbáltam gyengébben, és óvatosabban is kezeim közt tartani. Mivel nem jutottunk volna túl sokra, mintha egy begőzölt fruska ráncigálná a babáját át a homokozón, ezért bevártam Pinku-chant, mögé soroltam, és derekánál fogva igyekeztem vele együtt kievickélni a sok-sok törpe közül.
Nagyot szusszantam, ahogy végre teljesen eloszlott a tömeg, majd egy elfuserált vékony hangon „yatta~!”-t kiáltottam, egy ugrás közepette. Hirtelen aztán Keiko-ra tévedt pillantásom, aki nem egyszerűen vágott furcsa, számomra még szokatlan képet, ezért sikeresen zavarba jöttem. Kényszeresen keresgetve a szavakat jutott el az is tudatomig, hogy lehet, az akasztotta ki, hogy egy olyan ponton érintettem meg, amivel már simán feljelenthetne szexuális zaklatással, ezért ezt is számításba véve még jobban vörösödni kezdtem, és hangosan hümmögtem és nyögdöstem, és hiába vártam, hogy a jó szavak csak úgy kiessenek nagy fejemből. Nyomorék helyzetemen már csak az érkező vonat zaja szépíthetett. Ahogy elégedett sóhajt engedtem volna szabadon, egyből bent is ragadt, ahogy megpillantottam azt a förmedvényt, melyet még akár járműnek is mernek egyesek nevezni. Magam sem tudtam volna, most ez szándékos kínzás, vagy tényleg ennyire űber-cuki napom lett hirtelenjében. Egy volt a lényeg, hogy legalább volt micsoda, ami mindkettőnk figyelmét más lápokra tudta téríteni.
Csak az nyugtatott, hogy a vonat belseje normálisan nézett ki. Olyan… hétköznapi vonatbelsőre hajazott. Nem volt túl nagy tömeg, sőt, talán rajtunk kívül a kocsiban egy idős öreg pár utazott még. Az út közben pedig volt időm jobban is szemügyre vennem őket. A bácsi újságot olvasott, a néni meg hevesen trécselt neki, hogy a szomszéd asszony milyen kegyetlenül penderítette ki a házból a macskájukat. Micsoda hírek. Bár ugyan az idősek miről is beszélhetnének? Arról csak nem, hogy milyen cuki volt az a pasi a megállóban vagy ilyenek.
-Mondd csak, Pinku-chan! Mit terveztél karácsony este? Nincs kedved velem elsétálni a városban valamerre? Iizé, ez így cinkesen jön ki, de mi Amerikában sem tulajdonítottunk túl nagy feneket ennek az egésznek, és úgy is az lenne mint minden nap… szóval, na a lényeg az, hogy szétnézünk aznap este?
Mondandóm felénél ugrott be, hogy a japánok nem úgy ünneplik ezt az egészet, mint alapjáraton, hanem a szerelmes pároknak van minden megrendezve. Mondjuk belegondolva, lehet, ha a családdal tölteném el a napot (ami abból fog állni, hogy délelőtt átadjuk az ajándékokat, majd mindenki visszatér a saját dolgához), akkor fix, hogy ismét eszembe jut Matsu, és az, hogy itt hagyott. Szóval mindenféleképpen kell valaki, aki eltereli róla a figyelmemet. És íme vala két legyet üthetek egy csapásra. Nem is fogok kínlódni, és közben pedig Keiko-t is jobban megismerhetem…

Dalospacsirta fogadtatása


-Azért most ez nagyon előttem van. És a probléma az, hogy Kei-ből tökre kinézem, plüsst szorongatva, becsavart hajjal, arcpakolással rágja a körmét két nyűgés közepette...
Meredtem előre, ahogy egyre több furcsa, de mégis szórakoztató kép bukott fel a mélyből. Kissé letaglózó, ahogy a velem szemben kuporodó zenésztárs képe nyüszít felé, miközben literszámra dönti le a szemfacsaróbbnál szemfacsaróbb ramen-es bödegéket. Mellé társul még az állat mintás pizsama, meg mondjuk egy yetiláb mamusz. Tökéletesen hátborzongató látvány! Nem is értem, hogy bírja ki ezt a retinaégető vackokat magára aggatni. Az tuti biztos ott haljak meg menten, ha egyszer kávésbögrével a kezében, szájában bagóval, egy ilyen hacukát viselve nyitna nekem ajtót. Szappannal kéne kivakerálnom szexuálisan zaklatott szemeimet! Hacsak nem egyből kiégne, és kokszos kocsány maradványokból kéne az orvosoknak életet lehelni. Aztán gyűjtenének nekem is, mint Izaurának, csak engem nem kiszabadítani kell, hanem szemműtét alá vágódnom. Yup, ez viccnek se utolsó, de inkább hagyom a bús viharvágott tehenészekre, ott a ganyészagos kupacok között!
-Szinglik éjszakára... fasza muli.
Hümmögök egy sort a további mondókára. Ismét ugyan az a nóta. Matsu rohadtul itt hagyott, naná minden percben eszembe juttatják! A tököm tele van! Na meg aztán az egész karácsonyi cécó. Hánynom kell. Kissé idegesen járattam lábamat, mert azért baromságokat oda-oda vágva nem akartam Keikonak. Valszeg nem is neki címezném, hanem inkább ez olyan gugyesz téma lenne, amit csak csiccsentős pillanatomban tudnék kiimádkozni magamból. Lehet ez lesz ebből a fakéreg mocsok karácsonyi ámokfutásból. Jól berúgok, aztán hepajozva végig vágtatok a sétálóutcákon. A párok rémisztgetése meg most már nem is hangzik túl eszement gondolatnak. Gatyaszaggatósan beszaratnék néhány turbékoló kismadarat, az már hót ziher! Olyan bokor mögött stírölős, a sötétből előugrós, trollkodós estére gondoltam. Azt nagyon tudnám csipázni, sőt! Pinku-channal egy valag képet gyártanánk. Hm, ez nem is olyan rossz, mint ahogy először gondoltam.
-Amúgy... ja... mondhatni. Ma lépett odébb a csajom.
Fakadt ki végül belőlem. Mi a szarnak titkolózzak? Amúgy sincs ebben semmi különös. Mások azért mennek szét, mert megutálják egymást. Mi legalább nem ilyen cifra dolgok miatt. Bár mit tereljem, így is retkesül rossz érzés volt, meg nagyon bánt. De az ő életéről volt szó, szal mennyi beleugatási jogom van ahhoz, hogyan képzelte el az egészet? Neki ez volt az álma, nekem meg, hogy híres zenésszé váljak. Tiszta sor. Csak azért mégis. Belegondolni, hogy rohadtul nincs mellettem... szívás az élet. Nekem ezek a 'valamit-valamiért' dolgok nagyon nem feküdtek. Ha valami elérek ebben a szakadt világban, valami mástól meg kell válnom. Megnyertem életem első díját extrém gördeszkázás kategóriában, erre mit basz hozzám az ég, nesze fogd meg jól a nagy semmit, mert a faterod lelépett és fortyogó lócitromban hagyta az egész családot. Most is, megalakulóban van az együttes, erre Matsu viszi az összes cókmókját, hogy külföldön tudjon tanulni. Mindegy, nem is kattogtatom rajta a fogaskerekeimet tovább, mert ebből az egész maszlagból végül csak annyi kaparódzna ki, hogy kurvára utálom, hogy itt hagyott ő is. Sok sérelem ért az életben, ez csak tetőzte. Legszívesebben most a hátam mögött lévő képkeretet vertem volna szét addig, míg véresre duzzad fel öklöm. De higgadtan akartam megnyilvánulni, ezért csak nagyot sóhajtottam, és a padlóval szemeztem. Hátha lecsillapodik mérgem is.
Lassan le is kellett szállni, ezért felrugaszkodva helyemről totyogtunk az ajtó elé. A vonat olyan rohadt hirtelen fékezett be, hogy Pinku-chan a szó szoros értelmében rám vetődött, és így kettecskén a földön kötöttünk ki. Nem kell mondanom, hogy keményen kínos volt a szitu, de hát mi a gyászt csináljunk? Én is kellőképp elvesztettem az egyensúlyomat, ez van. Kijárna egy alapos verés a masinisztának. Szíves örömest nyomtam volna le a torkán a pokémonos plakátot, ami a vonat oldalán ékeskedett... Miután végül sikerült feltápászkodnunk, gyorsan kivágódtunk a járműből.
-Te mégis milyen fétis klubba jársz, hogy van nálad bilincs?! Izgató meg minden, de ezt ejtsük meg más környezetben...
Vakargattam értelmet nem ismerő képpel tarkómat. Jó, persze ez csak egy szutyok vicc volt. Bár megnézném magamnak, hogy állna a rózsaszín, zebra mintás latex-cucc Pinku-chanon... Semmi ötletem nem volt, hol kezdjük a bevásárlást, majd eszembe jutott az üzlet, amit a csajszi magyarázott nekem nem olyan régen. Ezért ráhagyatkozva követtem, mint valami kidobóember, és figyeltem minden sunyi tekintetű kis sárgarépát. Eszükbe se jusson a gondolat, elragadják Pinku-chant, különben állba rúgom valamelyikőjüket!

Dalospacsirta fogadtatása


Lehet lassan tartanom kéne azt a bitang három lépés távolságot. A végén tényleg korbácsolásra kerül a sor, bár néhány nyom elfér a hátamon, de egyáltalán nem szexi. Na meg aztán nem olyan férfiak közé tartozok, akik élvezik a fájdalmat. Inkább akkor kényeztessenek a csajok, mintsem ütlegeljenek agyba-főbe. A rózsaszín szőrös csoda pedig még inkább visszarettentett, meg aztán milyen búbánat verte dolog az, hogy sikátorban?! Akkor fizessünk ki egy motelt, vagy bármi mást, csak legyen csótánymentes, anti-patkánybacis ágy a közelben! Kissé elkalandozó perverz gondolataim között úszkálva, nem messze a vattacukor felhőkkel határol rózsamezőktől másztam Pinku-chan után. Bevallom, még sosem voltam méteráruban, ezért sikerült felkelteni az érdeklődésemet. Mondjuk nincs is rajosabb dolog, mikor egyedi szerkóban feszít az ember. Főleg ha azt egy meszelős nagy színpadon teheti, szétégve a több száz wattos izzóktól.
Éppen ezért csodálkozva tértem be én is az üzletbe, s míg Pinku-chan exasytól túlfűtve rohangált ide-oda, addig én lassan körbeszaglásztam. Rengeteg furcsa, csillogó, bársony, illetve flitteres anyaggal találtam szembe magamat. Nem vagyok túl vizuális fajta, de egy-egy anyagból simán el tudtam volna képzelni a fellépőruhámat. Igen, kissé nagyon rá vagyok állva a témára. De szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy már az első fellépésünkön fel fognak minket fedezni! Pinku-chan hangja mindenkit el fog kápráztatni, ehhez nem fér kétség! Aztán pár perc eltelte után végül én is kezdtem egyre jobb kedvre derülni, majd a hadjáratból visszatérő rózsaszín ködfelhő egy rakat ronggyal felszerelkezve be is támadt. Hirtelenjében nem is tudtam mit reagáljak, ezért kitartóan tartottam karjaimat, hátha végül elfogynak a textilek. De nem így lett. Hanem csak azt értem el ezzel, jól betekerjenek. Egy apró rés volt amin csak fényt láthattam, és azon kellett még megoldanom a levegővételt is. Lassan már kezdett erős légszomjam is lenni, de még épp idejében rántott egy nagyot Pinku-chan az egyik anyagon, minek következtében olyan erővel forogtam saját tengelyem körül, hogy durvább volt, mintha három órán keresztül a sergőn kempeltem volna. Már-már kezdett intenzíven hányingerem is támadni, de próbáltam magamban tartani azt a kis chipset, meg forrócsokit, amit még Pónipaci nyomott az orrom alá. Lassan el is vesztettem egyensúlyomat, és jóízűen lehuppantam az anyagok közé. Jó darabig vagy három-négy össze-vissza rohangászó Pinku-chant láttam, majd miután visszaállt rendes járásába agyam minden egyes megkergetett idegszála, próbáltam lereagálni mindazt, amit ugye üresen hagytam.
Még hogy milyen színt szeretek? Fogalmam sem volt arról, melyik is az, amit nagyon de nagyon komálnék. Ez elég sok mindentől függött. Ha ruhákat kerítettem magamnak, olyanokat próbáltam az üzletekben összekaparni, amik inkább sötétebb színűek voltak. De sokat befolyásolta a ruhán levő minta is. Hiszen van citromsárga pulóverem is, amin fekete-szürke koponyák vannak nyomtatva, pedig a sárga elég szemkiverős szín.
- Ha választanom kéne, akkor fekete, szürke, fehér, esetleg türkizkék...
Vakargatom meg állam végét, mintha bőszen gondolkodnék. De, tényleg gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy Pinku-chan valami überszuper dolgot hozna össze. Na de ácsi, most jut el agyamig a gondolat. Ruhát varr nekem?! Mi a franc, azért ez baromi nagy ajándék, kábé meg sem érdemlem! Viszont hiába is tiltakoznék óvatosan, csitt a nevem, ezért nagyokat sóhajtok. Majd aztán következett egy olyan dolog ami nem csak kínos volt, hanem eléggé zavart is; a méretlevétel. Na ja, erről a kis apróságról meg el is felejtkeztem. Képben sem voltam, hogyan is működik az, hogy hogyan kell egyénre szabni egy ruhát, tehát nem volt semmi beleszólásom a témát illetően. Próbáltam tűrni az egész cécót. Felfelé hegyezett fejjel igyekeztem minden zavaromat kilehelni magamból, egyenest a mennyezet felé, mikor Pinku-chan egy olyan érzékeny helyen érintett meg, amitől reflexszerűen összerándultam.
- Már hogy lennék csikis, te bolond!
Rivalltam rá kínomban, aztán már nem volt retkes megállás! Olyan sorozást kaptam, hogy csak vinnyogni tudtam, mint egy pisis hároméves. Hiába akartam takargatni magamat, Mézeskrémes csak bökdösött megállás nélkül. Ugyan vissza akartam támadni, mert milyen dolog már, hogy hagyom, legyőzzön egy lány, de nem jártam túl fényes eredménnyel. A könnyeim patakokban hullottak, ez épp elég megalázó volt. Majd a játék úgy ért véget, hogy jól tarkón vágtak, mire hirtelen egyenesbe vágtam magamat. Kinek hiányzik, hogy nagyobbat kapjak? A hóembernek ott Etiópiában talán...
- Mikor leszel már kész?
Morgolódtam, majd egy kis idő múlva végre ellazulhattam. Nagyobb stresszt okozott, mint mikor nagyi meglátogat minket. Pedig az sem túl remek időtöltés, főleg ha hozza a titkos sült brokkoli receptjét... A megpróbáltatások után aztán együtt kiválasztottuk az anyagokat. Vagyis én inkább csak figyeltem, miket varázsol össze. Remélem nagyon faszányos kis arisztokratikus hatású metálcuccot hoz nekem össze, amit majd megspékelek egy hozzá illő kalappal! Szinte már látom magam előtt, ahogy a színpadra felvonulunk, és én ott fogok villogni abban a csodás uniformisban! A bevásárlás után aztán mikor volt időm szóhoz jutni, tarkómra kulcsolt kezekkel néztem fel az égre:
- Tudod, Mézeskalács, ha jó cuccot hozol össze, ígérem... hogy abban a szerelésben fogok fellépni életünk legelső közös koncertjén...
Vigyorodtam el, majd megborzoltam a haját egy kacsintás kíséretében. A nagy jókedv megteremtése után aztán a nyakamba is ugrott, majd fülig érő vigyorommal úgy határoztam, nem hagyom, hogy lemásszon rólam. Karjaim közé véve lábait tartottam a hátamon, majd egy jól irányzott csatakiáltással megspékelve robogtunk előre a piac felé.
- Öveket becsatolni, az első kajáldáig meg sem állunk!

Dalospacsirta fogadtatása


Előre vágtatva, hátamon a csomaggal érkeztünk egy -ismét- igen zsúfolt placcra, majd hirtelen Eperfagyi úgy gondolta meghúzza a vészféket, melynek nem túl nagy lelkesedéssel kellett engedelmeskednem. Még hogy én aggassak magamra minden furcsa, csillogó vackot? Ez elég kínos, nem? Paróka? Talán valami problémája van a tejföl burámmal... nagyon furcsa. Mindegy, végtére is nem volt semmi beleszólásom a témába, csak lestem mint disznó az üres moslékos tálra, és hirtelen azon kaptam gyámoltalan testemet, hogy retikülöm már messze jár tőlem. Ezért csak sóhajtani tudtam, reménykedve abban ha már kitértem a malac családra, elviszi a leheletem a pecójukat melegebb éghajlatra, mondjuk Kaliforniába, vagy esetleg Afrikába.
Utánaloholva érkeztem a csetresz árushoz, aki olyan kajánul vigyorgott Pinku-chan irányába, hogy legszívesebben egy laza mozdulattal betörtem volna a képét. Félreértés ne essék, csak egyszerűen kezdtem hirtelen undorodni az ázsiai férfiaktól, hiszen... vágjuk a fejünket az agyagos lapcsánkába! Milyen hadirokkant elmehuszár képes a nyálát csorgatni rajzolt meztelen nyolcévesekre? Most körülbelül egy ilyen kép fogalmazódott meg szőke elmémben, ráadásul az a nyominger pofájú ipse is tök olyan beállítottságúnak néz ki, mint azok a pedofilok. Ahogy meg a tenyerét dörzsölgette, szinte száz, hogy nem a pénzt kérné az a szerencsétlen nyomoronc. Najó, talán csak az egész habos tortát bebeszélem magamnak, de akkor is, könyörgöm! Mondom én, hogy ezeknek még a szemük sem áll jól! Vajon mitől lett hirtelen ilyen ázsiai-iszonyom?
Lecsökkentve minden nemű érintkezést, mely már egyelő volt a nullával, a rozzant aszalt szilva képét figyelmen kívül hagyva próbáltam jó fejet vágni Pinku-chan irányába. Annyira nem volt ínyemre a felhozatal, főleg, hogy vetkőznöm is kellett volna. Az még hagyján is lenne, ha nem mínuszok repkedtek volna. Garantáltan befagy majd a végbélnyílásom ebben az időben félmeztelenül! De mindenek előtt meg kellett várnom, milyen maskarát ölt magára Pinku-chan. Fél szemmel az ijesztő fószert koslattam, másik szememmel meg rá-rápillantottam a fülkére. Hirtelen kirontott onnan egy olyan valami, aminek nevet sem tudtam volna kitalálni, és rendesen beszaratott! Túlzásokba nem akartam esni, de előre rettegtem, és már lazítottam a sálamon, vajon milyen csodát akar rajtam látni csóri csaj. A kérésére azért kattintottam róla pár képet, mert meg akarta örökíteni. Mivel hajthatatlan volt, nem az a lovagi feladatom fejet hajtsak óhajának? Ismételten nagyot sóhajtva, már lassan azon kezdtem el gondolkodni, überelem-e a hétmázsás rokonaimat Amerikából, akik már a második lépénél tornádókat lehelnek ki zsíros testükből. Na, de senkit sem akarok megsérteni!
-Félig- rábíztam magamat Eperkrémre, aki a lelkemre aggatta, fel kell vennem egy vörös műanyag Én kicsi pónim lófarkat, hogy tudja, nagyon nem áll jól nekem. Most már ha belevágtam, akkor megadom a módját, a bitang életbe is! Szóval cowboy-jelmezre esett első körben a választás, ennek megfelelően gyűjtöttem be a ruhadarabokat, aztán az asztal szélére ledobtam a kupacot. Ezen a területen nem sok ember lófrált, és egyébként sem hatott volna meg a dolog, éppen ezért úgy határoztam igenis vagyok olyan betyárosan lusta dög, hogy ne sétáljak el a függönyig, ami elvileg öltözőként üzemelhetett. Szóval cipzározni kezdtem a bundát, amit még Pinku-chan szelektált ki nekem. Ledobtam a kabátomat, a sálamat, a kesztyűt, majd aztán jöhetett a pulcsi, és az ingem. Ahogy gombolkodni kezdtem, unott arccal mozgolódtam, hogy minél gyorsabban váltsak magamon textilt, mert baszom hideg volt. Egy fincsi taknyos szendvics nem hiányzik savanyú életemből. Nem zavartatva magamat mutogattam kis ideig kockás hasfalamat, amin már szerintem tudtam volna amőbázni, aztán a szürke, kockás mintájú inget felhúztam, majd egy rojtos bőrmellényt passzintottam a tetejére. Ezek után jöhetett, hogy a fejemre nyomtam a vörös parókát, és a búravédő cowboy kalapot.
- Kár, hogy nem hagytam a képemet borostásan, tökre hoznám a fílingjét... áh, meg kéne egy szál gyufa a fogaim közé!
Csettintettem elkeseredetten, aztán életre kényszerítettem a kilaposodott EKG-jű aranyhalat. Hamar gyártsunk képeket, különben a tököm lefagy, az meg legfőképp nekem lenne gáz! Pózolás... na ezzel a dologgal igazán meg fogok szenvedni. Rohadtul nem tudom hogyan kell állni, vagy mozdulni, bennem nincs meg az a páva-szellem, mint a legtöbb előadóban. Jól van, egy dobostól kéne többet várni? Mindig a háttérben nyomulok, az valahogy sokkal... kúlabb. Szóval csak vágtam a fejeket. Hol grimaszoltam, hol összehúztam a szemöldököm, hol pedig bandzsítottam. Alkottunk egy albumra való mennyiségű retardált képet, azok közül egy normálisabb csak lesz. Mikor végeztünk, azért még a poén kedvéért felé akartam próbálni néhány parókát. A vetkőzés-öltözés merényletet ismét elkövetve bőszen guberáltam.
- Egyik vágyam, hogy egy színes melírt pingáltassak a fészkembe, csak nem vagyok olyan merész...

Dalospacsirta fogadtatása


Kissé gyökérnek éreztem magam, hogy már a sokadik műanyag vackot húzom a tök fejemre, de hát legyen egy szép napja Pinku-channak is! Bármennyire is taszítónak véltem a vörös gubanc csodát, csak bevállaltam, aztán piszkálhattam folyamatosan szemem előtt, hogy végre valamit kikukkerolhassak az előttem zajló eseményekből. A melír ötletét kipottyantva jéggé fagyott ajkaim közül hamarosan kaptam is a reagálásokat Mézeskalácstól, aki olyan hurrikán szégyenítő bárdforgató erővel csapott le a témára, hogy kettőt pislogni sem tudtam. Csak verte, ütötte a szerencsétlen mobiltelefont, én pedig egyszerűen a szüzesség szent törvényeivel felvértezve ácsingóztam mellette, mint aki először lát meztelen női testet. Lényegében halvány Hupikék Törpike pukim sem volt arról, miféle hajat kéne magamnak gyártatni, de lassan úgy gondoltam ezt a nyűgömet is megoldja helyettem Pinku-chan. A sokadik paróka próba után két csípőriszálás között végül úgy döntöttem hogy elég tetvet gyűjtöttem össze, s állhattam tovább titáni bájaimmal.
Nyűgömet végül a közelben virító, csillogó, szemetkiverő neonokkal díszített apró üzlet váltotta meg, mely Pinku-chan elmondásai szerint egy fodrászkellékes vagy mi a búbánatos rongygörcs nevét viselte. Mindenesetre egy próbát megérő módon csapongtunk az utcán, hogy újult erőket véve belülről is tanulmányozhassuk az épületet és remekre szabott „portékáit”. Nem mondhatnám, hogy túl sokat lézengek ilyen placcokon, de van egy olyan érzésem, Pinku-chan elég sok számomra furcsa helyre el fog még cipelni az idők múlásával, de hát nem számít! Minden nap tanul valamit az ember, vagy lát valami újat... hátha lesz olyan is, ami egy kicsit is meg fog fogni.
A betonbunkert nem mondhatnám túlzottan királynak, sőt, elég egyszerű volt. Valahogy tökre máshogy képzeltem, bár jelen helyzetemben az csoda, ha még repülő szivárványpónikat nem látok szárnyalni két csillár között. Erről jutott eszembe a gondolat: nem fáj már a fejem! Milyen bazi nagy megváltás, talán már épkézláb mondatra is képes leszek a nap végére. Azért ha aludni készülök jobban teszem, ha nyugtatót veszek be. Van egy olyan sovány vékony sanda botladozó gyanúm nagyon képtelen leszek az alvási technikákra. De hát ez ugye megint csak az én nyomorom, több agysejtet nem is akarok rápocsékolni. Éppen ezért mihelyst illően köszöntem oldalra is fordultam, ahol egy pár újság volt kitéve. Óvatosan egyet a kezembe véve kezdtem el lapozgatni annak reményében, nem csak fotózásokra készült extrém szar frizkók lesznek feltornyosulva a hasábok szélén. Lehet jobban is jártam volna, ha az egészet hátulról kezdem el lapozni, mivel olyan újságot horgásztam ki, ahol több női kakadudísz villogott, mint férfi. Bár hozzá kell fűzzem nem egyszer hittem a férfiak képeinél, hogy még mindig nőket látod, de hát a fene sem tud kiigazodni a japán sztenderdeken. Minek kell egyáltalán egy egészséges férfinek begöndöríteni a haját? Ez olyan, mintha a média teljesen ki akarná iktatni a férfi nemet. Nem ellenzem sem a sminket, vagy a fodrászhoz járogatást, de könyörgöm oda annak a fenti valakinek, aki minden egyes tehenet arra késztet kínkeserves kérődzésbe kezdjen... na ne már. Ne már! Egy ürge ne akarja már magát csajruhába szuszakolni! Ettől komolyan mondom herótom lesz...
Ha pedig már stílusoknál tartok, lassan megszületni látszódott fejemben az új hajam képe, és a harmadik magazint is átnyálazva végül rábökhettem egy nekem tetsző kócfészekre. Pont azokban a percekben vert hátba túláradó szeretetét kimutatva Pinku-chan, mire azt éreztem hamarosan kirobog belső énemből levegőszűrő páros szervem.
- Hát, szerintem ez barón néz ki... valami ilyesmi hosszú az én hajam is...
Töprengek el egy pillanatra, ahogy egyik kezemmel piszkálgatni kezdem vállamra eső tincseimet, melyeket olyan intenzíven akarnék szemügyre venni, hogy leginkább már szemem akar kiguvadni.
- Mondjuk nekem rohadtul nem lenne kedvem minden nap így belőni, de gondolom nem gáz, ha csak hagyom lógni... eh, marhára nem vágom ezeket a cuccokat...
Csóválom fejemet a teljes sötétségben előre-hátra evezve, annak reményében majd valaki pofán dob egy zseblámpával, hátha kitalálok a trágyából. Mindezek után aztán jobbnak láttam, ha átadom az újságot Pinku-channak, saját praclijában is jobban szemügyre tudja venni a frizkó vágásának csínját-bínját. Valahogy ebben a helyzetben sokkal biztonságosabbnak éreztem, ha egy szakember vágja formára a bundámat, de na... ha már Kei is rámerte bízni a fejét, lehet lassan belemegyek ebbe a játékba is. Már csak azt kellett eldöntenem, milyen melírt is akarnék én a platinaszőke csibecsodámba. Éppen ezért battyogtam arrébb, s egy idő után a nagy kutakodás kellős közepén vetkőzésre szántam magamat, mert úgy éreztem, egyre jobban befűtöttek a kis szalonban. Vagy csak megint elkapott valami halluzhatnék, amit nem tudok mi másnak betudni, mint a sok gyógyszernek. Lehet van abban valami, hogy ezek a cuccok rossz hatással vannak a szervezetre... de kit érdekel?! Ráiszok egy kis Pepsit, aztán már nincsen para!
Az egyik polcon végül rátaláltam két olyan dobozra, amin a feltüntetett színek valóban elég kúlosan néztek ki. Már csak azt kellett elképzelnem, hogy vajon hogy állna az én hajamban. Hajfestegetés terén még szűzies zavarban méregettem hol egyik dobozt, hol pedig a másikat. Hirtelen hátrafordultam teljes kétségbeesésemben, és magam mellé intettem Pici Muffint:
- Döntésképtelen vagyok... ez a halványlila vagy a méregzöld lenne a jobb? El sem tudom képzelni a fejemen, meg azt sem kapartam még össze, mi hogy melyik részre festessem ezt? Egyáltalán az ilyen vacak meddig marad benne a hajamban? Nem fognak full homárnak nézni?
Dörzsöltem meg tarkómat összeszorított szemekkel a teljes tudatlanság jelével, s vártam, hátha végre képen töröl Keiko, hogy az egészet már csak túldramatizálom.

Dalospacsirta fogadtatása

Nagy terhek kezték el gumikalapáccsal szétbaszni agyam kérgesebb területeit, és hirtelenjében azt sem fogtam, mit is akarok vala kezdeni pocok fészkemmel. Enyhe vernyogással hátam mögött hagyva eddigi segítőmet, lassan tudatmódosítószerek használata nélkül döntésre csorgattam szürkeállományomat. Egy csettintés aztán loholtam is Pinku-chan után, akár a kidobóember után a hónaljszaga. Verejtékemlegető üde gondolataim szertefoszlása végén aztán a boltból kipöckölve magunkat gyújthattam ismét rakétát, mit is kezdjünk testünkkel a továbbiakban. A hideg levegő megcsapta után aztán meg szortyoghattam, mint az unikornis, miután felszívja a tündérport. Ezért Pinokiószégyenítő benga szaglószervemet mozgásra késztettem, és bőszen dörzsölhettem. Még szerencse hogy a végjátékban hozzájutottam egy papírzsebkendőhöz. Aztán tértenm a felismerés nyakkitörősen kátyús útjára, talán annyira nem volt jó ötlet betalálni Pinku-chan táskájában lapuló rózsaszín, virágmintás puha fecnit, hisz úgy árasztotta az magából a kölniszagot, hogy Bumburnyák Buddha is legurult volna a díszpárnájáról, ha ezt megérzi! Igaz, nincsen semmi gáz a hívőkkel, csak engem ne akarjanak megváltoztatni. Ha meg valakinek ez nem igazán kóser akkor szedje a cölöpjeit és rágja föl a betont a showhivatal előtt. Mivel más bejelölhető pont nem leledzett tekervényes ravaszságom oldaltáskájában meghúzódva, ezért kénytelen-kelletlen csaptam föl trombitásnak, miközben orbitálisakat tüsszentettem. Úgy tűnik, mint más egyéb szagokat, a durván édesecetezett kalácspiskótákat sem tűröm magam körül, úgy egy méternél közelebb. Mindegy, válságban ez is megteszi az embernek.
Kitombolásom után pedig arra esett szerény és esetleg beletörődött gondolatom, kocogjunk át a szemközti üzletbe, mert hát miért is ne? Annak reményében, hogy a halom plüss látványa utáni sokkot feldolgozva talán találhatok más ajándéktárgyakat is, nagy lendülettel téptem ki a szorult helyzetében lévő ajtókilincset. Nem zavartatva magamat egy hangos köszönés után (mert természetesen full rendes srác vagyok) kezdtem marokdözsölősen válogatni. Azaz, egyelőre csak körbelestem. Milyen kár, hogy nem hoztam a távcsövemet... de még milyen kár. Fogalmam sem volt róla, vajon mire föl ez a fene nagy jókedvem, talán csak mert letudtam egy problémát, vagy még mindig dolgoznak a bogyók a szervezetemben? A fene sem tudta, csak mentem előre, hátra, balra, jobbra, majd aztán az egyik sarokban felfigyeltem egy csinosan díszített dobozra. ~Tessék, ismét meg vagyok lőve! - gondoltam egyből magamban, hiszen a szöveg itt is kerek-perec kanjikkal íródott. Használati utasítás vagy egyéb megjegyzés naná, ismét kanjikkal írva. Hogy az a retardált vén hintaló! Hirtelen majdnem ki is szaladt belőlem egy szépre szabott hangos megnyílvánulás, melynek fő témája a gyártó cég főfejesének életvitele, illetve édesanyja szüzessége elvesztésének főbb okai! Még szerencse, hogy angolul kezdtem bele, így csak nem szűrik le egyből a levest. Maximum azt gondolhatták, hogy megszállt Karácsony szelleme, vagy mi a rák.
Mindegy, elég faszásan nézett ki az a doboz, ráadásul csak másodjára esett le, hogy valami tusfürdőszerű tubusok is villognak benne, szóval anyunak tökéletes ajándék lesz. Húginak meg beszerzek egy mosómedvés plüssöt, mert az olyan japános, aztán már csak nevelőfater és a fapipája maradt hátra. Azt pedig majd megjárom az utcánkban lévő antikváriumosnál. Az öreg úgy is kapó a régi cuccokra, hátha csipázni fog egy kézzel faragott pipát, vagy valami ilyesmi. Hónom alá kapva a terheket csatoltam be az öveket és repesztettem előre, ahol Pinku-chan rózsaszín ködfelőkbe burkolózva előszeretettel válogatott. Kapva a lehetőségen lassú léptekkel nyikorogtam felé, majd hirtelen elindultam, és mellé ugorva egy jót hújjogtam, annak reményében, hátha a frászt hozom rá. Macskaijesztegetés vádjával aztán pedig kapom a fekete levest rózsaszín ellenfelemtől, de ugyan mit számít? Megérte látni és végignézni a csajszi reakcióját. Legalább volt okom miért pukkadozni. Már azt vártam, hogy futásnak eredhessek, de kicsit cinkül hatott volna, hogy a moslék 23 éves fejemmel itt elkezdek fogócskázni, mint a dedóban. Vagyis azzal nem volt bajom, csak lehet az üzlet tulajdonosa nem díjazta volna, ha hatalmas Teddy-macikkal sorozom meg a cimbimet. Így ezért könnyeimet törülgetve álltam a pénztár elé, és fizettem. Valahogy nem volt túl sok kedvem többet időzni a boltokban, ezt meghagyom a Földön élő összes nőnek. Jobban izgatta fantáziámat az utcákon terjengő és csábosan mutogató kajaillat.
- *Kabayaki-t akarok enni! Vagy **yakitori-t! Áh, mindegy nekem, csak hús legyen, mert kiakadok, hogy nevelőfaterom mindig rizzsel töm minket...
Fogtam homlokomat, és a rizs gondolatától a hideg futkározott hátamon. Több rizst fogyasztottam el az elmúlt egy hónapban, mint a rizstermelő földművesek, az pedig elég ciki.
- Rizst ettem reggelire, ebédre rizs volt zöldséggel, a vacsora körete rizs volt... nevelőfater rizspálinkát hozott haza, anya rizsfelfújtat csinált délután... rizzsel van kitömve húgi plüssnyula... annyira, de annyira... kiakadok...
Vágtam be hadarásom kellős közepén pont olyan fejet, mint azon a Sikoly elnevezésű festményen az a fura űrlény... jó vágom, hogy az ember lenne, de az számomra megmarad földönkívülinek. Hát mert nem olyan fejet vág?
- Szóval nem, Pinku-chan, nem akadályozhatsz meg abban, hogy értelmes, amerikai férfinak való kaját ehessek! Különben tényleg sírva fakadok!
Falatkaparva ügettem hát egyre előrébb, magam mögött ráncigálva bajtársamat. Addig nem volt megállás míg egy rendes, higiénikus, jófej-faszi-forgatta húsosstandhoz nem értünk.
- Apropó, hánykor talizzunk este? Na és hol és... benne vagy egy kis iszogatásban? A város szélén van egy irtó király ramen-es kifőzde, ahol az italok... hát kurva finomak!
Pillantottam hátra, aztán hüvelykujjammal mutogattam, hogy “everything is allright!”.

---

*: édes szójaszószban grillezett hal, a legjobb az angolna
**: grillezett csirkenyársak

Tömeg, jelentősen zavaró hangzavar. Azt hiszem, ez jellemezhetné a helyszínt, amely felé az irányt veszem bevásárlási célból. Hamar mellkasom köré is tekerem a sarashim majd föléje a hófehér kabátom. Még utoljára elrejtem bábom ballonkabátjába a két katanám majd indulok is. A lépcsőn lefelé menet még összefutok a főbérlőmmel, aki a lelkemre köti, hogy most már a hétvégén fizessem be az e havi lakbért, mert különben nem leszünk jóban. Hm… mintha eddig jóban lettünk volna. Csak azért engedem, hogy a vállamat veregesse vagy, hogy frissen fésült hajamat összekócolja, mert sehol máshol nem találni ilyen jó állapotban lévő lakást ilyen olcsón. Hátat fordítva az öregúrnak törlöm le arcomról a kedvéért felerőltetett mosolyt majd robosztus társammal megindulok a már említett célterület felé, amely nem más, mint Karakura egyetlen kínai piaca. Igaz nem nagyon szeretem az ilyen helyeket, de ez van ott az étel sokkal olcsóbb, mint bárhól a városban márpedig nekem most pont erre van, szükségem mivel le vagyok égve és a fizetés még messze van. Ezen kívül pedig nagy a tömeg, amit ugyan nem szeretek, de most épp kapóra jön.
Igen, igen még alig tíz tizenöt perce vagyok csak úton, de máris észreveszem, hogy követ valaki. Ej, talán még sem kellett volna kinyírnom azt a fickót, aki legutóbb követett. Pedig azt hittem nem marad semmi nyom utánam erre tessék… De most nem követem el ugyan azt a hibát… egy ideig. Ha a piacon nem tudom lerázni majd legfeljebb becsalom az egyik sikátorba és végzek vele, de most biztosra megyek, és szépen elporlasztom. Igaz egy kicsit túlzás lenne, ha csak e miatt az egy ember miatt felhasználnám az erőm nagy részét főleg, hogy nem régiben jöttem rá, hogy ebben a városban bármikor feltűnhet egy olyan furcsa szerzet, mint azok a shini… öh… shinigamik… igen ez az shinigamik. Na, meg persze azok a furcsa és nagy és ronda maszkos szörnyek, huh… hogy is hívják őket? Áh… lidérc… ha jól emlékszem.
Meg is nehezítik az életem az fix. Az utóbbi időben főként a halálistenek. Jó persze én is hibás vagyok, mert félreértettem a helyzetet, de na, hát kívülállóként és először látva shinigamit honnan kellett volna tudnom, hogy épp abba a Soul Societybe küldte azt az ártatlan kislányt… vagyis csak a lelkét. Ráadásul a folyamat legelejéről le is maradtam így már csak az eltünedező kicsi lányt láttam.
- Nem, nem kell több! – próbálom a tömeg zsivaját átkiabálni, hogy az egyik árussal beszéljem, meg a hús árát ám nagyon úgy tűnik, hogy nem tud, japánul vagy csak addig nem akar tudni, amíg nem, veszek többet. – Mondom, nem kell több! Csak az árát akarom tudni!
Végül nem tehettem mást, mint, hogy a tervezett csirkemellen kívül még egy zacskó csirke szárnyat és még legalább tíz darab felszeletelt lazacot is vettem… Pedig nem is szeretem a halat. Hát ez nagyon gáz, de mégis akkor miért vettem meg?
Ohó, teljesen ki is ment a fejemből a fickó, aki követ. Szemem sarkából hátra pillantok és nem is kell sokat keresgélnem, hogy megtaláljam. Okos meg kell, hogy mondjam. Tudja jól, hogy nem tanácsos húsz méternél közelebb jönnie hozzám. Utam során még kétszer nézek hátra bízva abban, hogy a férfi figyelme megoszlik, és talán közelebb jön. Ám az én figyelmem hamarabb elterelődik csak úgy, mint a körülöttem lévők egy részének is. Figyelemelterelést pedig nem más okozza, mint egy igazán gyönyörű lány, amint éppen leborít egy nagy halom gyümölcsöt az egyik asztalról. Lassan lentről felfelé haladva mértem fel a lányt és meg kell, hogy mondjam egyre jobban tetszett a látvány mindaddig, amíg el nem értem a mellekig ahol is észrevettem egy nem hétköznapi dolgot. Egy lyuk, pont olyan, vagyis olyasmi, mint a lidérceknél.
- Mōhitotsu?! {Már megint} – fűztem hozzá egy halkabb felkiáltást is felfedezésemhez. Már megint egy olyan shinigami? De várjunk, annak a másik kettőnek nem is volt olyan lyuk a testén. De mit keres erre egy ilyen hisz nincs is erre egy maszkos szörnyeteg se.
Végül elhatározom magam és közelebb sétálok a lányhoz.
- Hé, te Shinigami-san! Csak nem azért jöttél te is, hogy engem szekírozz?