-=Bleach Szerepjáték=-
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapPortálLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

Megosztás | 
 

 Ayumu Michiyo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Ayumu Michiyo
7. Osztag
7. Osztag
Ayumu Michiyo

nő
Taurus Rooster
Hozzászólások száma : 144
Age : 31
Tartózkodási hely : itt is, ott is :D 7. osztag, 10. osztag és még Karakurát is megszálltam... muhahaaa >.<
Registration date : 2011. Apr. 24.
Hírnév : 38

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Ayumu Michiyo Cl0te21100/30000Ayumu Michiyo 29y5sib  (21100/30000)

Ayumu Michiyo _
TémanyitásTárgy: Ayumu Michiyo   Ayumu Michiyo EmptySzomb. Ápr. 30, 2011 7:11 am

Jelszó: YM IHY

~ Adatlap

Név: Ayumu Michiyo
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1976. november 23.
Kor: 36, látszólag 17


~ Előtörténet

Előtörténet

Hideg, októberi este volt.
- Michiyo! – hasított egy zord férfihang a kihalt utca csendjébe.
Csak rohantam előre, nem törődtem semmivel. Cipőm sarka kopogott az aszfalton, s visszhangozva kacagott szánalmas menekülési kísérletemen. Felettem az utcalámpák pislákoltak, egyik-másik már korábban kiégett. Minden a sötétséget, az elveszettséget mutatta, és belül, mélyen magamban én is ugyanezt éreztem. Tudtam, nincs hová menni, nincs hová rejtőzni, mégis megpróbáltam. Időről időre, újra meg újra.
Tisztán emlékszem az első alkalomra is. Akkor még alig múltam tíz. Sosem mehettem ki az utcára, sosem találkozhattam más gyerekekkel, sosem csinálhattam azt, amit szerettem volna. Egyik délután, ahogy az elhúzott függöny mögül leskelődtem az utcán futkározó szakadt gyerekekre, valami őrült elszántság lett úrrá rajtam. Megigézett, ahogy a rongyos, mezítlábas apróságok boldogan kacarásztak, játszottak… szabadok voltak.

Leszaggattam a függönyt, felrántottam az ablakot, és kimásztam a tűzlétrára. Onnan már nem volt nehéz lebukdácsolni az utcára, hogy aztán belevethessem magam az ugrándozó kölykök tömegébe. Istenemre mondom, nagy valószínűséggel ott és akkor voltam igazán boldog életemben. Más alkalomra nem emlékszem.
Persze, a kis akciómnak meg lett a termése. Verést kaptam. Két hétig képtelen voltam a hátamra feküdni, és minden este, mikor mégis muszáj volt – ha csak pár órára is –, ezt megtennem, csak zokogtam. Ettől az a vadállat csak még dühösebb lett, és nagyon durván bánt velem. Sokszor cselekedett hasonlóan, és ebben a mederben folyt le további hét évem.
Visszanéztem. Nem hallottam, hogy követne, nem is láttam sehol sem. Tenyeremmel a falnak támaszkodva összegörnyedtem, és levegő után kapkodtam. Arcomról folyt a veríték, szemeimből a sós könnyek ömlöttek, a lábaim pedig összeeséssel fenyegetve remegtek. Tudtam, ha most nem mozdulok meg, akkor elkap. Akkor nem lesz menekvésem, örökre rab leszek. Fel kellett egyenesednem, csakhogy… képtelen voltam.

Mögöttem, egy hatalmas fa alatt megnyikordultak a kavicsok. Gyomrom görcsbe rándult, majd öklendezni kezdtem az undortól. A lábaim, mintha csak a földhöz ragadtak volna, nem mozdultak, az egész testem megfagyott. Felettem az utcalámpa vészjóslóan pislákolt, a kavicsok pedig egyre csak nyikorogtak dübörgő szívem ritmusában, aztán már ott állt fölém magasodva. Kéjes vigyor terült szét arcán, láthatóvá téve sárgás, rothadó fogait.
- Büdös kis ribanc! – vihogott gyermekien csillogó szemekkel.
Hasba rúgott, mire a falnak estem, és a földre rogytam. Ezzel nem sokat segített az öklendezésemen, csak annyit ért el vele, hogy immár levegőt sem kaptam. Újra és újra belém rúgott, én fuldokoltam, mégis fájdalmasan felsikoltottam időről időre, s közben vért köhögtem. Tehetetlenül feküdtem a földön, és tűrtem, képtelen voltam mozdulni, bármennyire fájt is.
Többször az arcomba taposott, eltörött az orrom, éreztem, hogy sercen az ínyem, mikor kifordultak belőle a fogaim. Egyik szememet nem tudtam kinyitni, mert hihetetlen gyorsasággal dagadt be, a másikat pedig vér áztatta. Hirtelen előrántotta eddig tétlen kezét a zsebéből, s egy fémest kattanást követően megcsillámlott a gyér világításban egy széles penge.

Nem mozogtak az izmaim, pedig próbáltam, akartam mozdulni, menekülni, mászni, de képtelen voltam. A zsebkés pengéje az arcom felé közelített, az éle belevájt a bőrömbe a fülem tövénél, az iszonyatos fájdalom teljesen letaglózott, még sikítani sem bírtam, csak gyenge suttogás jött elő a torkomból. A kés lefelé szántott a nyakamon, maga után hagyva a szenvedést, és a langyos, vörösen csordogáló patakokat. A kulcscsontomnál beakadt az éles szerszám, mire a férfi hirtelen felrántotta, majd a hasamba vágta azt, s az előbbi mozdulatot folytatva rögtön ki is rántotta, majd elrohant. Azonnal éreztem, hogy bugyog elő vérem a testemen tátongó lyukból, s tör fel a torkomon is, kiutat keresve végre a szenvedésből.
Egyedül az járt a fejemben: Tizenhét éves vagyok, és meghalok… a saját apám ölt meg…


Következő menet

A testem mellett kóboroltam egy ideig, aztán ott hagytam. Már nem volt mit tenni, meghaltam. Most elmentem, hogy végre világot lássak, egy kicsit megismerjem a környezetem. Nem tartott sokáig a szabadságom.
Egy fekete kimonós alak jelent meg, és próbált nekem valamit megmagyarázni. Nem értettem pontosan, miről is beszél, de azért néhány szót elkaptam, így: halálisten, átküldeni. Aztán már nem foglalkozott azzal sem, hogy megmagyarázza, mit miért, előrántotta kardját, és a markolatának végével a homlokomra ütött. Még láttam az elégedettséget az ismeretlen arcán, aztán olyan érzésem támadt, mintha álomba merülnék, és minden elsötétült.

***

Rokungai nyolcvanadik körzetébe kerültem, amiről azt sem tudtam, mi az, mégsem tehettem semmit. Ezt az egyetlen információt is egy lélektől tudtam meg, aki a megérkezésem után néhány perccel megpróbált harcba keveredni velem. Én persze rögtön megijedtem, teljesen ledermedtem, és moccanni sem tudtam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy bátor jelentkező kiváltott engem. Azóta rejtőzöm, és rettegek, nehogy bajba keveredjek.
Tudom, nem vagyok valami erős idegzetű, ugyanakkor számomra itt minden új. Teljesen mások a szabályok, más minden, még a lélegzetvétel is. Az erdő is, ahova bevetettem magam, az is, mintha élne, gondolkodna, velem együtt lélegezne. Olyan, mintha az egész világ új életre kelt volna, és szabadabban létezne.
Én viszont be voltam zárva önmagamba. Be voltam zárva a saját félelmemben, az éveken át tartó rettegésbe, amit csakis apámnak köszönhettem. Ki akartam törni a korlátaimból, de nem tudtam, hogyan foghatnék hozzá. Az már megmutatkozott, hogy nem egyik pillanatról a másikra lesz a hernyóból pillangó, de nekem gyors átalakulásra lett volna szükségem.

Ráadásul napok óta rettenetes éhség kínzott, és rémálmok gyötörtek. Egy szárnyas lány suttogott nekem, szólított, csalogatott, és… felemésztett. Minden egyes álommal közelebb kerültem a józan eszem elvesztéséhez. Az sem segített túl sokat, hogy éhes voltam, mégsem találtam semmi ehetőt. Kikészített, hogy csak bujdosom, és félelemben élek, miközben még ez a két elhanyagolhatatlan tényező is közrejátszott a zavarodottságomban.
A nappalaim nyugtalanul teltek, az éjjeleim úgyszintén, és ez kezdte felemészteni minden csepp türelmem. A legtöbb alkalommal alig aludtam néhány percet, a fennmaradó időt ébren töltöttem, csakhogy akkor meg az éhség foglalkoztatott.
Egyik este, mikor a hold ezüstös fénye még az engem rejtő lombokon is átszűrődött, különös émelyítő érzés lett rajtam úrrá. Nem sokkal később bődületes ordítás hangzott fel a közelemben, aztán már csak azt észleltem, hogy a fa, aminek a hátamat döntöttem, gyökerestől kifordul a földből, felemelkedik, és egy undorító szörnyeteg markában pörög a levegőben. A következő másodpercben láttam, ahogy elindul a keze felém a vaskos törzsű fával egyetemben, majd egy villanás kíséretében megáll a mozdulatban felettem valamivel.

Egy fiatal férfi állt mellettem, egy vékony pengéjű karddal tartva vissza a súlyos rönköt, miközben oldalt rám pillantott átható, acélkék tekintetével. Ámultam figyeltem őt, miként képes ilyen erőre. Lökött egyet a törzsön, mire az undorító szörny a magasba lendítette azt. Az ismeretlen elkapta a derekam, és olyan gyorsan, hogy mit sem láttam a körülöttünk levő tájból, egy másik fa tövében megállt velem. Ekkor halottam meg a dübörgést, és éreztem, hogy a föld is megrázkódik alattam. A szörnyeteg pontosan arra helyre csapott a markában tartott fával, ahol az előbb még én és a különös, fekete kimonós alak tartózkodtunk.
Épp rá akartam nézni, hátha többet is megtudok tőle, mikor észleltem, hogy a szörny felé ugrott, és épp készül a kardjával, azzal a vékony, a szörny méretéhez képest rettenetesen kicsi harceszközzel megsebesíteni azt. Ámulatom csak még tovább nőtt, mikor láttam, hogy nem csak, hogy megsebesítette áldozatát, hanem egy csapással ki is végezte. Ekkora végre mozdulni is képes voltam, oda rohantam hát hozzá, hogy végre megkérdezzem, mi a fene is történt, és mire számíthatok még.

Csak álltam ott, és figyeltem őt, ahogy a kardját visszacsúsztatja a hüvelyébe, és méltóságteljesen lenéz rám arról a fáról, amivel a szörny megpróbált megölni engem, mindkettőnket. Egy karcolás sem volt rajta, egyszerűen semmi baja sem volt, arca is sima volt, semmilyen érzelmet nem tükrözött.
- Sierashi Yuusuke vagyok, a hetedik osztag negyedik tisztje – mondta az ismeretlen, s hirtelen már mellettem is állt.
Ebből örültem, ha annyit felfogtam, hogy mi a neve, a többivel egyáltalán nem voltam tisztában. Mondott nekem még egyebet is, mikor kérdezgettem, hogy tulajdonképpen mi is ez a hely, meg mi volt az a szörnyeteg. Mit mondhatnék, nem sokat jegyeztem meg, túlságosan lefoglalt, hogy csodáljam őt, aki megmentett. Nem tudom, mitől mentett meg, mi lett volna velem, ha az a fa kilapít, mégis éreztem, hogy hálával tartozom ennek a férfinak. Olyan akartam lenni, mint ő.

Felajánlotta, hogy elvisz innen, s habár nem mondta hova, nem hittem, hogy rossz szándékú lenne, még azok után sem, amik megtörténtek velem emberi életem során. Lehet, hogy naiv vagyok, de ez vagyok én. Felmásztam hát a halálisten hátára – és reménykedtem, hogy nem vagyok túl nehéz –, aki az előző sebességhez hasonlóan vágott át velem az erdőn, hogy aztán Rokungai egy másik körzetében, egy idős nőre bízzon. Meghagyta nekem, hogy menjek el a Lélektovábbképző Akadémiára, bármi is az, s én meg is fogadtam a tanácsát.
Bár döcögősen indult az új életem a Lelkek Világában, végül megszoktam ott, és megtanultam a rendet. A Lélektovábbképző Akadémián először még kissé félénk voltam, később azonban sikerült beilleszkednem. A pusztakezes harc nem lett az erősségem, de azt is megtanultam. Erős akartam lenni, ezért igyekeztem. Tudni akartam megvédeni magamat, nem akartam többé kiszolgáltatottnak érezni magam.
Nem haladt olyan gyorsan ez sem, mint én azt elvártam volna, és maradéktalanul egyébként sem sikerült kibújnom a gyámoltalan kislány skatulyájából, de még mindig próbálkozom. Közeledtek a vizsgák, szereztem barátokat, és végre éreztem magamban valami kis tehetséget is a halálistenkedéshez. Egészen addig, míg gyakorlatozni nem küldtek.

Egy csapat vizsga előtt álló halálistennel együtt terepre kellett mennünk. Előző este nem tudtam aludni, hosszú idő óta most először visszatért a rémálmom. Az angyalszárnyú lány súgott, de nem értettem őt, és felemelt, felvitt magával a magasba, és mikor éreztem, hogy zuhanni kezdenék a mélybe, felébredtem. Csurom vizesen ébredtem akkor, hajnalban, és már előre rettegtem a próbatételtől.
Mikor kivezényeltek bennünket a gyakorlópályára, egy egész csoportnyi fiatal halálistent, nem tudtuk, mivel is kell szemben állnunk, mi ellen is kell küzdenünk. Aztán megjelentek. A mi tízfős csapatunknak semmit sem kellett volna, hogy jelentsen egy tucat lidérc, és egy darabig ez így is volt, de mire legyőztünk volna, őket, a számuk megduplázódott. Alig pár méterre tőlem, az egyik társam fájdalmasan kiáltozott, amitől én megijedtem, és szokás szerint ledermedtem.
Ez most más volt, mintha el is tűntem volna a helyről. Egészen máshol találtam magam. Egyedül voltam, egy különös területen. Ahogy haladtam előre, láthattam, hogy van egy vonal a két fél között, ami mentén hol az egyik oldal, hol a másik oldal részéről elmozdulás van. Míg a táj egyik fele csodálatos, virágzó, színpompázó volt, a másik fele haldoklott, mindenfelé elszáradt növények terpeszkedtek. Nem volt a szabályos a két rész, ami különösen érdekes volt.

Hirtelen a magasból előttem termett egy angyal. Pontosan az az angyal, akit álmomban is láttam. Fehér haja volt, hasonló színű ruhát viselt, oldalán egy véres, arany markolatú tőr lógott, egyik szárnya pedig ugyancsak véres volt, azonban a másiknak semmi baját nem találtam. Fogalmam sem volt, mégis mit tehetett, miért tehette, ezt ő tudta csak. Csodálkozva, és kissé riadtan figyeltem az egyik kissé korhadt ágon üldögélő angyalt, aki rémálmaim legfőbb alakja. Arra gondoltam, hogy meghaltam, és ezért kerültem ide.
- Ne gondolkozz már annyi ideig! Minél többet emészted magad, annál inkább pusztítasz engem is – rótt meg, miközben leugrott elém.
- Ki vagy te? – kérdeztem enyhén remegő hangon.
- Én vagyok a te bátorságod. De nem tudok úgy érvényesülni, ha te közben mindig megmérgezel.
- Mi az, hogy megmérgezlek? Hisz nem teszek veled semmit, azt sem tudom, ki vagy – védekeztem.
- Már mondtam: a bátorságod vagyok. Ha segítség kell, csak szólíts engem – mondta, s csapott egyet a szárnyaival, amitől a magasba emelkedett, vissza a faágra, ahonnan az előbb leereszkedett hozzám. – Csak halld meg a nevem! Halld, ha szólok hozzád!

Újra a gyakorlóterepen találtam magam, mintha egy perc sem telt volna el. Erős, női hang visszhangzott a fülemben, s én az utasításának megfelelően hallgattam rá. Majd elkiáltottam magam:
- Emelkedj a fénybe, Shinjou!
A többi már történelem. Az ellent legyőztük, sikeresen levizsgáztam, rátaláltam a zanpakotoum nevére, és elértem a shikaimat is. Elégedett, büszke, és kissé magabiztosabb lettem. Ezután már csak az a feladat várt rám, hogy jelentkezzem a Gotei tizenhárom osztagainak egyikébe. Mivel megfeleltem a követelményeknek, a harmadik osztag tagjai közé felvételt nyertem.
Nem tűnt problémásnak beilleszkedni, és miután már megismertem Shinjout is, és tudtam, hogy számíthatok rá, sokkal könnyebben oldódtam fel, mint az Akadémián. Egy ideig bírtam is a harmadik osztagnál, de egy idő után valami megváltozott, már nem éreztem, hogy szükség lenne rám, újra kezdtem visszazuhanni, és éreztem, ahogy a belsőmet egyre inkább emészti a sötétség. Egy ilyen rossz pillanatomban döntöttem. Másnap vittem egy levelet a kapitánynak, és egyet a hadnagynak, az után visszamentem a szobámba, hogy csomagolni kezdjek.


~ Kinézet

Haja, szeme barna, bőre világos. Legtöbbször copfban hordja a haját, kettőben, vagy egyben, az már mindegy, de ugyanúgy szereti leengedve is. A hagyományos, shinigami ruhát hordja. Nem túl magas, talán 166-167 centiméter. Apró termetű lány, elég gyámoltalannak tűnik, a szemei is szinte mindig az aggodalomtól szikráznak. Van egy sebhelye is, ami bármily meglepő is, még emberi életéből maradt, méghozzá arcának bal oldalán, jobban mondva a bal füle tövétől a kulcscsontjáig húzódik.

~ Jellem

Mint említettem, szeret aggodalmaskodni. Pontosabban nem szeret, csak egyszerűen képtelen megállni, ha nincs miért idegeskedni, ő akkor is talál valamit. Lehetetlen alak ilyen téren. Viszont, mindezek ellenére is szinte mindig mosolyog, ami egyáltalán nem összeegyeztethető a szemében megbúvó félelemmel. Egyébként rettentően ellentmondásos személyiség. Hol a mélyponton van, hol a fellegekben, köztes állapot azonban nem létezik nála. Romantikus típus, magát optimistának vallja – pedig nem mindig az –, és fél, hogy másoknak fájdalmat okozzon, ugyanakkor nagy fokú gyűlölet él benne, aminek a harcokban hasznát veszi.

~ Zanpakuto

Neve: Shinjou - Hit
Fajtája: mágia
Shikai parancsa: Hikari ni nobore Shinjou!
Shikai kinézete: Hasonlít az alapállapotához, csupán annyiban változik, hogy a penge üveggé változik. A markolat megmarad feketének, a végéről ugyanúgy lelóg a fehér toll, a keresztvas sem változik.
Támadások:
Védekezés: Kagamitate (Tükörpajzs)
A zanpakotout magam előtt tartom vízszintesen, és amint kimondom a technika nevét, először csak egy domború, pajzs formában elkezd felépülni előttem egy üvegfal. Viszonylag gyorsan felépül az egész, és én az így kialakult üveggömbön belül helyezkedem el, a támadóm pedig kívül. A pajzsom véd a közepes erősségű kidouk és az egyszerű kardcsapások ellen.
Támadás: Gaku no Seijin (Szentek képe)
A zanpakotoum belevágom a magam készítette üveggömbbe, amitől az nagyobb szilánkokra törik, így biztosítva, hogy alkalmazhassam a támadásomat. Képes leszek megjelenni az egyik szilánkban, hogy sebet ejthessek az áldozatomon, hogy aztán hirtelen eltűnhessek, és megjelenhessek egy másik tükröződő felületben. Ez a képesség az üvegszilánkok nélkül is alkalmazható, csupán tükröződő felületre van szükség hozzá, viszont hátránya, hogy nincs mindenütt tükröződő felület, és sok reiatsu szükséges hozzá.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:
- Csend, Nyugalom
- Könyvek
- Társaság, ahol mindenkire mosolyoghat, mert ezt szereti csinálni Very Happy
- Eső (és az esőben rohangálni)
- Biztonság, minden tekintetben (legyen az lelki, vagy testi)

Nem szeret:
- Ha megzavarják, miközben egy jó könyvet olvas, pedig ilyen előfordul
- Ha azt mondják rá: naiv (ő is tudja, hogy így van, minek ezt hangoztatni?!)
- Ha sötét van, és egyedül van a gondolatival
- Ha fúj a szél
- Harcolni a semmiért

~ Felszerelés(ek)
nincs

(Engedélyt kaptam Sierashi Yuusukétól, hogy beleírjam a történetembe. Köszönöm neki! )


A hozzászólást Ayumu Michiyo összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 14, 2012 10:00 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Soifon
Admin
Admin
Soifon

nő
Aquarius Goat
Hozzászólások száma : 488
Age : 44
Tartózkodási hely : Yoruichi-sama karjaiban *.*
Registration date : 2010. Dec. 23.
Hírnév : 24

Ayumu Michiyo _
TémanyitásTárgy: Re: Ayumu Michiyo   Ayumu Michiyo EmptySzomb. Ápr. 30, 2011 8:44 am

Üdv!

Ez az egyik legmagasabb színvonalú előtörténet, amit volt szerencsém ellenőrizni eddig. Nem csak, hogy benne vannak a lényeges történeti elemek, de a karaktered sztoriját választékos és stílusos fogalmazással tárod elénk, és a személyiségét is sikeresen visszaadtad, ami nem mindenkinek sikerül. Az egyetlen kifogásolni való dolog az a tagolás, ugyanis így, hogy öt soronként beszúrsz egy üres sort, megtöröd az írás lendületét, túl szellőssé teszed a szöveget. A posztjaidban majd, ha lehet, próbáld meg kerülni ezt a fanfic-es írásstílust légy szíves Smile Az előtörid ennek ellenére természetesen ELFOGADOM.

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou
Osztag: 8. osztag

Mint minden shinigaminak, neked is jár öt, az animében és mangában is szereplő, szintednek megfelelő kidou ingyenesen. Amint elkészítetted az adatlapod, elkezdheted a játékot. Jó szórakozást és sok sikert a karaktered kijátszásához!
Vissza az elejére Go down
Ayumu Michiyo
7. Osztag
7. Osztag
Ayumu Michiyo

nő
Taurus Rooster
Hozzászólások száma : 144
Age : 31
Tartózkodási hely : itt is, ott is :D 7. osztag, 10. osztag és még Karakurát is megszálltam... muhahaaa >.<
Registration date : 2011. Apr. 24.
Hírnév : 38

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Ayumu Michiyo Cl0te21100/30000Ayumu Michiyo 29y5sib  (21100/30000)

Ayumu Michiyo _
TémanyitásTárgy: Re: Ayumu Michiyo   Ayumu Michiyo EmptySzomb. Ápr. 30, 2011 8:48 am

Nem tudom, ide szabad-e írni, de azért köszönöm! Very Happy
Hm... Majd odafigyelek a tagolásra, köszönöm a jó tanácsot!
Megyek is, és megcsinálom az adatlapomat.

Még egyszer köszönöm! ^^
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




Ayumu Michiyo _
TémanyitásTárgy: Re: Ayumu Michiyo   Ayumu Michiyo Empty

Vissza az elejére Go down
 

Ayumu Michiyo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Nyilvántartás :: Előtörténetek ::   :: Shinigami-