(。┰ω┰。) Pszichoterápia a gyakorlatban - bár olyan könnyű lenne... (。┰ω┰。)

Meglátszik, hogy kijött a gyakorlatból… ujjai néha alig észrevehetően ugyan, de félre-félre csúsztak a billentyűkről. De nem is olyan istenadta tehetség, hogy majd egy két éves kihagyás után úgy üljön vissza, mintha pár perce állt volna fel a zongora elől. Nem is tanulta meg olyan könnyedén, mint amilyennek most tűnhet a játéka. Keményen meggyűlt a baja a kottákkal, és ütemekkel, de talán pont emiatt is kedvelte meg annyira. Fáradságos gyakorlásának eredményeképp gyönyörű hangokat tud kicsalni ebből a hangszerből. És ugyanez a helyzet az együttesükkel is. Tudja, hogy minden befektetett munkájukkal megalkotott dallam és szöveg jónéhány ember szívének lehet ezután kedves. És esetleg ugyanígy tud erőt meríteni belőle, mint amiért most ezt a dalt eljátszotta Uminak. Hirtelen kicsit összerezzent ugyan, mikor becsatlakoztak az előadásába, de nem azért mert bánta volna, csak meglepte. Nem számított arra, hogy egy rögtönzött fellépés keretében debütálhatja szeretett hangszerét. Bár itt most nem is a zongora volt a lényeg, hanem a szándéka. Nagyon örült annak, hogy ezek szerint eljutott a másikhoz az üzenete. Legalábbis azt, hogy talán önkéntelenül is, de énekelni kezdte, egy ígéretnek vette arra, hogy tényleg meg is fogadja a tanácsot. Annyira belemerült a rövidke előadásba, hogy csak azután vette észre, hogy véget ért, miután leütötte az utolsó hangot is, és az aprócska visszhang is elhalt az üres teremben. Egy pillanatig nem tudta, hogy most mit mondjon, de Umi megelőzte, amit csak egy megkönnyebbült mosollyal nyugtázott.
- Nem tudtam hogy vidíthatnálak fel, de örülök, hogy nem lőttem nagyon mellé. –csukta le a billentyűk fedelét, majd óvatosan végigsimított rajta. Felállni viszont addig nem szeretett volna, míg a vállán támaszkodnak. Persze, hogy nem áll biztos lábakon társa, hiszen eleve beteg, és a sok sírás is jócskán kivehette belőle a maradék erejét. Kicsit odébb csúszott a keskeny zongorapadon, hogy helyet szorítson neki, de valószínűleg félreértelmezték a szándékát, mert Umi a zongorának dőlve támaszkodott tovább. Az újabb vallomást, pedig gondterhelten összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig. Ezek egyértelműen azok a kételyek, amire nemhogy más nem tud választ adni neked, de lehet, hogy még saját magad sem leled meg rá a választ, hiába keresed.
- Tudom, hogy ez a legkevésbé sem vigasztal, sőt lehet, egyáltalán meg sem nyugtat, de nagyon könnyű összekeverni a szerelmet a rajongással. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hibáztatnálak, vagy neked kellene magadat hibáztatnod, bármi is a helyzet! Pont emiatt, hogy ilyen nehezen megkülönböztethetők egymástól, egyáltalán nem okolható az ember, ha nem tud dűlőre jutni. Azt viszont szerintem nagyon is jól tetted, hogy szerettél volna a végére járni… Ugyanmár Umi… gondolj csak bele, te mit tanácsolnál valakinek, aki már nagyon rég óta hasonlókat érez? –nézett rá egy nagyot sóhajtva, miközben ujjaival a zongora fedelén játszott -Biztos vagyok benne, hogy te is azt mondanád neki, hogy próbálja meg kideríteni mit érez, vagy mit éreznek iránta. Senkitől nem várhatják el, hogy élete végéig rejtegesse az érzéseit, csak azért, hogy megőrizzen egy látszólag békés illúziót. Néha önzőnek kell lennünk, ez az emberek alap természete… mindenki szeretne boldog lenni, és ez egyáltalán nem elítélendő dolog! Viszont előfordul, hogy néha nem találnak viszonzásra az érzéseink, ami nagyon fáj. –dörzsölte meg egy kicsit a tarkóját, mert kezdett nagyon hosszúra nyúlni a monológja, de még mindig volt mondanivalója –Ezeket nem azért mondom, mintha azt hinném, nem vagy velük tisztában… Csak szeretném ha megértenéd, hogy ezek tesznek minket emberré. Csalódunk, fáj a szívünk, de ettől csak erősebbek leszünk. Nézz csak magadra… én biztos nem lettem volna képes ilyen hosszú ideig magamban tartani egy ekkora terhet. –emelte fel újból tekintetét. –Még talán sohasem mondtam, pedig kellett volna, hogy emiatt mindig is felnéztem rád. Mindegy ki bántott meg, mindegy, hogy mennyire bántott meg, te képes vagy megbocsátani neki… ez mire, ha nem edzett szívre utal? Ezt mindig is irigyeltem. –mosolyodott el zavarában –De egy szó mint száz, csak annyit szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy össze kell szedned magad! Ha már megtetted, megtörtént, ezen nem lehet változtatni, azon viszont igen, hogy mi lesz ezek után. És ez csak rajtad múlik. –fejezte be végre a tényleg igencsak hosszúra nyúlt mondókáját. Remélte, nem veszik kioktatásnak, vagy hasonlónak, ő tényleg csak jót akar neki. Rövidke fújtatás után azért még hozzátett néhány szót.
- Az orvosok miatt viszont egyelőre ne aggódj. Azt majd mi elintézzük Naoto-sannal. Nála megvan minden orvosi lapod, és addig úgysem tudok én sem semmi használhatót mondani, míg nem konzultált a szakemberekkel… Először is pihend ki magad végre rendesen, és majd mindent megbeszélünk. Csak annyit kérek, hogy bízz bennünk. –pillantott rá őszinte kérleléssel a szemében. Nagyon jól tudta, hogy úgysem fog tudni nyugodtan aludni, míg minden részletet el nem magyaráz neki a kivizsgálásokról, ami rá vár, de amíg semmit sem tud róluk, addig nem is tud semmiről sem felvilágosítást adni. Azzal meg egyiküknek sem használ ha a sötétben tapogatózva rémíti meg még jobban Umit.