Karakura Town sikátorai

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Okt. 25, 2011 2:57 am

.:Az ismerkedés:.
Hiroshi Kaito & Carmano Angelo játéka

Pár gyermekkori barátommal ismét sikeresen túllőttünk a célon. Mind a négyen majdhogynem az asztal alá ittuk magunkat a nálam tartott házibuliban. Nos, tulajdonképpen a házibuli témája az egyik srác szülinapja lett volna ha eljön, de mivel nem volt oly nedves, hogy ezt megtegye úgy döntöttünk a spanokkal, hogy az ivászatot azért még megtartjuk. Tömérdek mennyiségű piát szedtünk össze innen, onnan, amonnan és mind elfogyott. Már azon se csodálkoztam volna, hogy alkoholmérgezésben megdöglünk.
- Skacok.... itt az ideje, hogy teljesen szétessünk! - mondta az egyik srác majd benyúlt a bulóverzsebébe és elővett egy kis baseball ütőre hasonlítő kis vicces cigit. Kicsit meglepődtem mert nem tudtam, hogy van nála én meg lassan másfél éve leálltam az ilyen szerekkel és inkább csak iszok, de azt is addig míg az asztal alá nem kerülök mint például most. De mg mielőtt én a ház tulajdonosa és a buli szervezője lereagálhatta volna a dolgot már be is gyújtották a cigit és egy kör már le is ment. Mit nem mondjak nagyon örütem neki, hogy engedély nélkül megteszik, de abban az állapotban amiben most vagyok nem is tudnám megakadályozni maximum úgy, hogy én szívom el helyettük! Ez nem is rossz ötlet. Úgyis nagy tüdőm van. Számomra az egy slukk annyit tesz ki mint másoknak három-négy.
Nagy nehezen elkúsztam a a csapathoz és jeleztem, hogy passzintsák csak ide nekem is a varázspálcát. Kicsit meglepődtek mert tudták, hogy már nagyon rész szívtam füvet, de most nem érdekelt. Elvettem és elkezdtem a nagy tervet. A fű ízétől iszonyatos hányinger tört rám, de mikor már láttam, hogy két slukknyi van benne visszaadtam nekik. Kicsit felháborodtak a tettem miatt, de csak egy nagyot mosolyogtam majd annyira ellazultam, hogy nem bírtam magam ülőhelyzetben tartani és eldőltem mint egy liszteszsák..
- Skacok... ez nagyon ütős, de ha még egyszer a lakásomban gyújtotok rá erre a szarra én kiheréllek titeket és a heréiteket rakom a szemeitek helyére és a szép kerek szemgolyóitokat pedig a zacsitokba! Érthető voltam?! - csesztem le őket. Éreztem ahogyan száradok ki és azt is éreztem, hogy szédülök mint a fene. Megpróbáltam felállni, de valahogy nem sikerült. Annyira ellazított a cucc, hogy nem éreztem a lábaimat. Olyan volt mintha nem is lennének lábaim.
Nagy nehezen és két röhögő görcs között sikerült hasra tornáznom magam így lehetségessé vált azt, hogy elkússzak a fürdőig ahol feltornázom majd magam valahogyan álló helyzetbe, hogy inni tudjak a csapból mert avégén még úgy kiszáradok, hogy itt lesz nekem kampec az meg em pálya mert neme szép és hosszú életet kell élnem ha már a családom 90%-nak nem sikerült. Én most helyettük is élvezem az életet még akkor is ha nekik eme buli lehetőség nem is tetszene.
Ahogy kúszok előre a földön annyit veszek észre, hogy apró, rózsaszín bundáűval és vérben forgó szemekkel rendelkező kis nyuszik ugrálnak el előttem. Kicsit megijedtem ráadásul még azt is észrevettem, hogy kukacnak flesseltem magam csak azért mert kúszok előre a földön. A flashelt nyuszik azt jelentik, hogy ismételten -mint másfél évvel ezelőtt mikor leraktam a füvet- be vagyok állva mint a gerely. Megrémültem,kapkodni kezdtem a nyuszik után, hogy eltűnjenek vagy valami, de ahányszor hozzáérhettem volna a nyuszikhoz a kezem vagy átsuhant rajtuk vagy begörcsölt. Egyre jobban kezdtem bepánikolni, hogy a nyuszik megesznek vagy a többiek eltaposnak hiszen én csak egy giliszta vagyok mikor minden elsötétül előttem. Könnyedén lebegtem a végtelennek tűnő sötétségben ahol semmiért se kellett aggódnom. Lehet, hogy meghaltam? Nem nem hiszem... ha meghaltam volna akkor vagy shinigamivá vagy hollowá változtam volna. De egyik sem történt meg szóval ezért nem kell aggódnom. Súlytalanul lebegtem a sötétségben mikor arra lettem figyelmes, hogy ég az arcom. Kinyitottam a szemem és azt vettem észre, hogy az egyik srác térdel mellettem és a tenyere az arcomon van. Felpofozott, hogy felébredjek. Nem értem mire volt jó... olyan jól éreztem magam.... olyan jó volt súlytalanul lebegni a semmiben úgy, hogy semmin se kell törnöm a fejem.
- Mi a fasz van?! - mordulok rá majd felülte és rájöttem, hogy kiment belőlem a fű és a pia hatása. Örültem neki mert legalább ár nem kell flesselgetnem.
- Azt hittük túladagoltad magad vagy összeveszett az alkohol és a fű és annak köszönhetően megállt a szíved és meghaltál.... - mondta aggodalomtól csöpögően a srác majd feltápászkodott és az ajtóhoz lépett. - A többiek már elmentek... itt az ideje, hogy én is hazatérjek.... viszlát, majd még találkozunk Kaito-kun - köszönt el és lépett ki az ajtón. Meglepett, hogy már nem Shi-channak szólított hanem Kaito-kunnak. Talán tettem valami olyasmit amivel ezt érdemeltem ki? Na mindegy itt az ideje feltápászkodni és elmászni fürdeni majd keresni pár hollowt feszültség levezetésképpen.
A fürdéssel nem sokat bajlódtam. Tulajdonképpen csak beálltam a hideg víz alá aztán már mentem is öltözni. Nem nagyon izgatott az, hogy büdös vagyok e vagy sem. Az öltözékeimre se sok időt szenteltem. Felkaptam azon ruhadarabokat melyek elsőnek a kezembe akadtak majd elindultam az ajtóm felé. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón eszembe jutott, hogy a cigimet a konyhapulton felejtettem. Az ajtót nyitva hagytam és egy perc múlva már csuktam is be a hátam mögött. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mikor merre kanyarodtam csak haladtam előre hátha találok valami ellenfél féleséget akivel megküzdhetek vagy akár elbeszélgethetek vele vagy legutolsó esetben edzhetek. Már körül belül fél órája haladtam előre mikor arra lettem figyelmes, hogy sikeresen eltévedtem. Nem tudom, hogy hogyan is sikerült összehoznom, de most nem is érdekel ugyanis egy arrancar vagy holow -most nem tudom megkülönböztetni, hogy melyiknek- lélekenergiáját érzékeltem nem is olyan messze tőlem.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Okt. 25, 2011 10:13 am

Sikátoros találkozás
Mostantól nem fogom lerövidíteni az utat -.-

- Ano… eto… Mori-sensei, maga olyan bátor *.* Amúgy meg én nagyon szeretem az óráit, nem arról van szó, csak nem értem a németet, olyan furcsa nyelv, teljesen már hangzása van, mint a japánnak… gomenne… - sütöm le a szemem elpirulva, ahogy tudatosul bennem, méghozzá elég lassan, hogy nem kéne így rátapadnom, mert ezt valaki még félreértelmezi.
Hallottam már egy olyan lányról, aki direkt azért mászott rá a tanárára, hogy valaki észrevegye őket és aztán beperelhesse, hogy az ügyvédeivel kiforgassa minden pénzéből, pedig a lány nagyon is gazdag, az apja Otou-sama cégének két legjobb ügyvédjét kérte fel az ügyre és még apa is besegített néha. Akkor nagyon mérges volt rá, mert tudtam, hogy igazából nagyon igazságtalan, amit csinálnak, de apa ilyenkor mindig azt mondta nekem, hogy az élet igazságtalan, pláne az ő munkája és szokjak hozzá, mert én öröklöm a céget, ha ő meghal. Nem akarok ügyvéd lenni, nem is értek hozzá! Bár apa valami olyasmit is mondott, hogy ha húsz éves korom előtt halna meg, akkor valami általa felállított tanács vagy mi hozza a döntéseket, meg irányítja a vállalkozást és ha nem akarom átvenni, akkor csak kapom belőle a pénzt, ők meg dolgoznak. Az ilyen veszekedéseinkben általában az a jó, hogy megduplázza a zsebpénzem arra a hétre, úgyhogy sokkal többet tudok vásárolni *.* Persze direkt azért, hogy többet fizessen nekem, nem szoktam vele veszekedni, mert én nem szeretem, amikor felemeli a hangját, mert olyankor mindig félek tőle. Általában magától lenyugszik, de volt már olyan, hogy anyának kellett rászólnia és akkor vele kezdett el veszekedni, aztán ordítozni kezdtek mindketten, ráadásul észre sem vették, hogy még mindig ott vagyok és az egész miattam!
- Köszönöm szépen, Mori-sensei, maga nagyon kedves. És izé… elnézést, hogy úgy magába kapaszkodtam, el is estünk, meg minden… nem volt szándékos - hajtom le a fejem kínosan elpirulva.
Közben elindulunk ki a sikátorból, én tartom a tisztes távolságot, mégsem lenne jó, ha valaki meglátna minket és azt hinné, hogy… járunk vagy ilyesmi. Nem, Mori-sensei igazán kedves ember, de csak tanár nekem. Talán egyszer majd lehet barát is és akkor szívesen meglátogat otthon, iszik velem egy teát és elbeszélgetünk a képeimről, meg a történelemről, meg ilyen egyéb érdekes témáról *.*
- Persze nyugodtan és kérem, őszinte véleményt mondjon róluk, úgy ahogy bírom a kritikát. Amúgy a nevem nem Tsukishima Aoi, hanem Tsukatani Midori. Érdekes névmemóriája van. – mosolyodom el.
Biztosan összekevert Aoi-channal meg egy másik diákjával. Várjunk… ez azt jelenti, hogy az unokahúgom és egy másik, számomra ismeretlen tanítvány jobban megmaradt a fejében, az emlékezetében, a megjegyzendő dolgai között, mint én? De hiszen én nagyon szépen tudok rajzolni és a német nyelv is megy egy kicsit, igyekszem úgy tenni, hogy minél jobb legyek a szemében, erre kiderül, hogy egyáltalán nem is emlékszik rám? Ez totális katasztrófa TT_TT Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem szeretnék megint sírni előtte, mert az annyira kínos, főleg ha egy ilyen, másoknak kicsi, nekem óriási dolog miatt ejtek könnyeket. Úgyhogy gyorsan megtörlöm a szemem és kifújom az orrom, akár úgy is tűnhet, hogy megfáztam, úgyhogy talán nem jön rá az igazi okára.
- Mori-sensei… megkérdezhetem, mit szokott csinálni, amikor nem dolgozik? És miért lakik ilyen környéken? És hogyan tudja kiismerni magát ebben a labirintusban? Ano… Gomenasai >.< - újfent elpirulok.
Mindent mindig elrontok! Inkább szótlanul sétálok mellette, már az emberek között, mert időközben kiértünk az elhagyatott sikátorrendszerből és már utcán sétálunk hazafelé. Mármint hozzám, mert majdnem tőle jöttünk. Izé… összezavarodtam o.O Egy férfi elsiet mellettünk és úgy söpör el engem, amikor belém jön, mintha valami tornádó lenne vagy ilyesmi. Elesem, ráadásul egyenesen a fenekemre, de a könyököm is megsínyli.
- Itai~ T_T – nyavalygok, miközben nehézkesen újra sikerül felállnom.
- Megint a földön… nincs véletlenül egy papírzsebkendője? Aú… - böködöm óvatosan a seb környékét.
Nem olyan komoly, de azért vérzik és fáj és ha ez nem lenne elég, vennem kell egy új pólót, mert a vért nem lehet kimosni a ruhából. Annyira borzalmas napom van T_T

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Szomb. Nov. 19, 2011 5:18 pm

~ Mennyből az ördög o.O" ~

Azt hiszem... eltévedtem T_T Magamtól persze eszem ágában sem lenne a város ezen részére merészkednem, egyrészt, mint azt a jelenlegi elveszett állapotom mutatja, nem ismerem ki magam a környéken, másrészt meg egyáltalán nem érzem magam itt biztonságban. Ezek a sötét, keskeny, büdös utcák még nappal is félelmetesek lennének, nemhogy így, szürkületben. A hangulati összképet a kutyák vonyítása és az üvöltöző-dorbézoló punkok és részegek teszik teljessé, szerencsére ezeket csak hallom, és nem is szeretnék találkozni se kóbor kutyákkal, se huligánokkal. Még csak meg se tudok kérdezni senkit arról, hogy hol is vagyok, hiszen kihaltak az utcák. Fogalmam sincs, hogy fogok így eljutni Mori sensei lakásához, pedig a lelkemre kötötték, hogy vigyem el neki ezeket a dolgozatokat. Mármint azokat, melyek most a táskámban lapulnak. Seitokai tagként időnként megbíznak ilyen kisebb-nagyobb feladatokkal, elvégre mi vagyunk a tanárok jobb kezei, ám ennek a nehézségi szintje meghaladta a szokásosat. Legalább ha lenne nálam egy térkép :/
A húgomat már felhívtam, hogy késni fogok otthonról, igaz jelen pillanatban abban sem voltam biztos, hogy valaha haza fogok érni. Tanácstalan, bizonytalan léptekkel haladtam előre valamilyen tájékozódási pont után kutatva, biztos látszott rajtam kívülről is, mennyire elveszett vagyok. A táskámat úgy szorítottam magamhoz, mintha valami nagyon értékes dolog lenne benne, de inkább csak a feszültségemet vezettem le azzal, hogy azt ölelgettem. Ez a hely egyszerűen ijesztő volt, akármilyen szögből is néztem rá, és el sem tudom képzelni, hogy miért pont errefelé lakik egy tanár. Ráadásul pont Mori sensei o.O" Biztos nem egy bűnbanda vezetője, vagy ilyesmi, pedig errefelé csak olyasmik lehetnek az állapotokat elnézve.
- Szia szépfiú, eljössz egy menetre~? szemöldökrángatás

A hang hallatán kis híján a bőrömből is kiugrottam, annyira váratlanul ért. Ijedten fordultam oda, és egy nagyjából harmincas nőt pillantottam meg feltupírozott hajjal és... meglehetősen kihívó öltözékkel @.@ Nem is tudtam hirtelen, hogy örüljek, hogy találkoztam valakivel, vagy inkább mi a fenét csináljak, de ösztöneim végül arra biztattak, hogy heves fejrázás közepette kérjek elnézést, aztán sietősen távozzak. Pedig meg is kérdezhettem volna, merre kéne menjek, de a tudat, hogy ez egy prosti volt, teljesen blokkolta az agyam. Még ha ilyesfajta örömökre vevő is lennék egy vadidegen nővel, akkor sem lenne pénzem rá, de persze szó sem lehet róla, hogy én egy örömlánnyal... na nem o.O" Öreg is volt hozzám, meg csúnya is Neutral

Nem mintha fürtökben lógnának rajtam a lányok, hogy válogathatnék, de azért mégis.
Hogy kellően élménydús legyen ez a kis kalandom, a következő sarok mögé befordulva belebotlottam valami bandába is... szó szerint o.O" Az ütközéstől hátraestem, és felpillantva egy igencsak rossz arcú fickót pillantottam meg, akinek villámokat szórt rám a szeme, néhány pillanat múlva pedig a haverjai is csatlakoztak hozzá, körbevéve engem, hehe... hoppá ^^"
- Anou... elnézést a zaklatásért, de meg tudnák nekem mondani, merre van a Hirasaki utca?
Próbálkoztam bájvigyorral útmutatást kérni, de rögtön utána nagyot nyeltem. Nagyon rossz előérzetem volt, és be is igazolódott, amikor fél pillanattal később a fickó vastag karját láttam az orrom előtt, és az uniformisom gallérjánál fogva emelt a magasba. Kicsit nehezen kaptam levegőt, az elejtett táskám pedig a többiek hadizsákmánya volt már.
- Eto... nincs benne semmi értékes... a-az is már van jó néhány éves, egy fabatkát sem ér...
Próbáltam halvány hangon menteni a helyzetet, na meg a számomra nagyon is értékes PSP-met, de csak annyi lett az eredménye, hogy pár métert repülve a fal állított meg. Alaposan bevágtam a hátamat T_T
- Nagyon szívesen elpofozgatlak, mi több, elrugdoslak odáig, te kis taknyos. Majd megtanulod, hogy legközelebb nézz a lábad elé Twisted Evil

Csapott bele az öklébe a kétajtós szekrénynek is beillő újdonsült idegenvezetőm, én pedig kétségbeesetten kerestem valami menekülési utat, na meg valami módot arra, hogy visszakapjam a táskám a teljes tartalmával együtt. Arról nem is álmodtam, hogy egymagam leverem ezt a féltucat huligánt, a képességem pedig egy szimpla verés miatt nem fog aktiválódni -.-" Kuso...
- Anou... énigazánnemakartamelnézéstkérek elismeremhogyfigyelmetlenvoltamcsaknebántson... kérem...
Rimánkodtam hadarva a fickónak, miközben kezeimet védekezően magam elé emeltem. Istenem, segíts, most az egyszer küldj egy deus ex machinát és húzz ki a csávából T_T

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Nov. 20, 2011 12:09 pm

~ Mennyből az ördög ~
A végeredmény a lényeg

Imádom a hétnek az utolsó napját. De hogy miért is imádom? Mert nekem nem jelent semmit, hiszen nincs suli, a munka is laza, tehát azt csinálok, amit akarok. Mint most, sétálok céltalanul, intek pár kurvának. Tudom mire is gondolhat ilyenkor egy külsős. Arra, hogy kefélem ezeket a nőket, igénybe veszem a szolgáltatásukat, de nem. Néha volt olyan, hogy pár kuncsaft nem akart fizetni egy pipa után, vagy erőszakoskodott, és ha éppen arra jártam, akkor elmagyaráztam, miért nem szabad a kurvanéniket bántani. Természetesen utána általában hívtam a mentőket, és leléptem. Ennyi lenne a történet, sose fizetek a nőkért… oké, csak nagyon kivételes esetekben. Amikor már annyi „szennyes” van, hogy kell egy „mosógép”, és kézzel sose mosok. Tehát ekkor használom a lompos karbantartót, és ennyi, ne firtassák tovább a csajozási szokásaimat. Főleg azért ne, mert most lehet van egy… barátnőféleség.
Kedves kiscsaj, még moziba is elhívott, csak tudnám, honnan tudta, mikor van a születésnapom? Nem igen mondtam senkinek se, követett volna, és lehet megszerezte az adataimat? O.o Hm, ha igen, akkor lehet nem kéne majd szemétnek lennem Kana drágával. A végén egy machete fog a hátamba kerülni, eh, inkább (nem is hiszem el, hogy ezt gondolom) rendesebb leszek.
S addig-meddig járattam az agyamat ezen, hogy igen fenyegető beszédnek voltam a fültanúja. Márpedig a környéken büntetni csak Narakunak szabad. Oké, ez így nem igaz, a helyzet az, hogy nem vagyok boldog a születésnapom miatt, ilyenkor egy darabig morcos vagyok, és ha van olyan, akit leverhetek, akkor azt megteszem. S most itt a lehetőség, az örömtől csillogó szemekkel léptem be a sikátorba. Vigyorogva kezdtem el számolgatni a jelenlévőket, persze közben mutattam is rájuk.
- 1-2-3-4-5-6-7… nem, a hetedik csak az áldozat. -
Már csak valami jó zene kéne, de sajnos azzal nem szolgálhatok. Majd otthon bepótolom valami fasza, zúzos metál bandával. Megropogtatom az ujjaimat, és nem is foglalkozva a főnökkel (onnan gondolom, hogy az, mert Ő a legocsmányabb, és van a legközelebb szegény sráchoz). Szerintem azért is levertem volna ezeket, mert egy gyengébbet baszogatnak, de így külön öröm lesz. Hajrá….
Elrugaszkodok a talajtól, és kihasználva a lendületet, tiszta és szép találat az orrába, igen, a tömeg pedig őrjöng. Ez el is lesz egy darabig, legalábbis míg fogdossa a vérző szervet. Jöhet a maradék 5. Kettő egyenesen elindult felém, oké, ez így jó. Én is ezt teszem, egy ököl hárítása, pontosabban elkaptam, és csavartam rajta egyet, így hamar letérdelt (de nem mondtam igent Very Happy

). A haverjának meg a gyomrába talpaltam, majd visszahúztam a lábamat, és utána egy acélbetétes bakancs orrának az ízét érezhette a szájában. Jogos a kérdés, hogyan lehet, hogy miért nem tudnak bármit is csinálni ellenem? Mert csalok, és használom a Quincységgel járó gyorsaságot. Ezért is van az, hogy aki térdel, felrántom, és egy fejeléssel elküldtem aludni. Akkor van még három, nem aprózzák el, egyszerre rohannak le. Nekem így is jó, egy láb lendül felém, amire a válaszom szintén egy láblendítés. Az Én lábam megmaradt, az Övé pedig eltört, maradt még kettő, de már hamar leakartam tudni. Ezért is váltottam a fokozaton, és gyorsítottam. Egyet torkon könyököltem, kiesve, a maradékot pedig himbilimbin rúgtam, és kész is volt. Vagyis majdnem, mert a főnök felkelt, és sikeresen beletalpalt a hátamba. Na igen, ezt nem igazán tanácsoltam volna. Amikor sikerült felállni, már majdnem kaptam a következőt, csak most az arcomba, de hát nem is nevezhetném magamat Quincynek, ha hagyom ezt a sértést. Levegőben kapom el a lábát, megrántom, és már el is terül. Kihasználom az alkalmat, és a tökére lépek.
- És most pedig, szépen mondd azt, hogy: bácsi, utána pedig azt, hogy: Nancy, ne menj a fény felé. Mi? Nem hallottam, na mindegy, takarodjatok a fenébe, szedjétek fel a haverjaitokat, és takarodjatok, vagy letépem a fejed, és belédszarok. Okés? - kérdeztem olyan kedvesen a végén, amennyire csak tudtam. Elvettem a lábamat a farkáról, és hagytam, hogy elmenjenek, utána pedig az időközben előkeveredett táskára néztem, megvontam a vállamat, majd érteléptem, felkaptam a földről, majd a srác felé nyújtottam, és ha már volt egy szabadkezem. Akkor kotorászni kezdtem a zsebemben, kellett egy cigi, és amint ezzel is megvoltam. Vígan cigiztem, ideje volt, hogy megismerjem a Srácot. Próbáltam a lehető legbarátságosabb hangomon megszólalni, sőt, még "kedvesen" is mosolyogtam, ami inkább vicsorgás.
- Mit csináltál már, hogy ezek a picsogó kis pinák beakarták törni az arcodat? Ja, a nevem Naraku, nekem kell megköszönnöd, hogy nem szedték ki a nyelved, és nyalták vele magukat herén.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Hétf. Nov. 28, 2011 6:59 am

~ Mennyből az ördög o.O" ~

Fogalmam sincs miért, de valahogy mágnesként vonzom ezeket a delikvenseket. Az elemiben is, a hat év alatt megjárt iskolák legalább kétharmadában kiszemeltek maguknak a helyi kemény csávók, minden bizonnyal azért, mert új diákként elvontam róluk a figyelmet, ők meg helyre akartak tenni. Én meg nem tudtam magam megvédeni, szóval találtak egy könnyű célpontot, akin menőzhettek a haverok előtt, vagy kiélhették az agresszivitásukat. Rengetegszer volt olyan, hogy különböző zúzódásokkal értem haza, de rendszerint azt mondtam, hogy leestem a lépcsőn, vagy eltalált egy labda tesi közben, ilyesmik. Nem akartam magam még nagyobb bajba keverni, garantáltan rajtam verték volna le. Szerencsére a középsulitól kezdve már nem volt ilyen vészes a helyzet, de azért elő-előfordult, hogy megtaláltak, mint például most is. Hiába voltam hozzászokva a dologhoz, azért nem lettem volna valami boldog, ha monoklival, vagy törött bordával megyek haza. Ráadásul félő volt, hogy az órámat és a medálomat is elvehetik, ezek pedig számomra felbecsülhetetlenek voltak...
A várt ütés vagy rúgás azonban végül nem érkezett meg, csak dulakodás hangja. Félve nyitottam ki a szemem résnyire, hogy lássam, mi történik. A látvány leginkább valami bandaháborúra emlékeztetett, legalábbis egy kábé a huligánokhoz hasonló külsejű indiánt pillantottam meg verekedni egyik-másik támadómmal. Nem láttam, hogy többen is vannak-e, de ennek a fele sem volt tréfa, így megkíséreltem volna inkább lelépni és hívni a rendőrséget, csakhogy pont az orrom elé repült az egyik delikvens, amitől megijedve hátraestem. Mire pedig felocsúdtam, addigra vége is lett az egésznek, legalábbis a bandatagok elfutottak, és csak az a srác maradt ott, akit az előbb fél szemmel megpillantottam. Remek, most biztos ő lesz az, aki kötözködni kezd velem -.-" Szépen lassan feltápászkodtam és hátrálni kezdtem, de ő meglepetésemre ahelyett, hogy elsétált volna a táskámmal, vagy valami, odanyújtotta azt nekem. Meglepett arccal, de kissé félénken néztem fel rá. Fogalmam sem volt, mit akarhatott, de úgy sejtettem, nem sántikált semmi jóban :/
- Se-semmit... csak... beleütköztem az egyikükbe. És anou... kö-köszönöm... hálásan köszönöm...
Félve vettem el a táskám, és igencsak ijedtnek is tűnhettem, mivel az is voltam. A vicsorából ítélve inkább parancsnak tűnt, hogy meg kell köszönjem a jótettét (?), szóval gyorsan meg is tettem, mielőtt beverhette volna az én orromat is. Reméltem, hogy nem akar a szívességért cserébe valami egyebet is kérni, mármint hallottam már olyanról, hogy a kiszolgáltatott áldozatot belekényszerítik az ilyen rossz fiúk valami bűncselekménybe, aztán ráverik a balhét. Viszont ez a srác így alaposabban is megnézve eléggé ismerősnek tűnt. Nem volt nálam sokkal idősebb, és amikor a nevét meghallottam, már be is ugrott. Ő volt az, aki bemosott az igazgatónak és kicsapták emiatt az iskolából o.O"
- Ehettoouu... azt hiszem most jobb, ha megyek, mert ööö... ugyanis dolgom van, és nem is akarlak feltartani, meg még vissza is jöhetnek
Szólaltam meg óvatosan, és lassan oldalazni kezdtem elfelé, hátha ki tudok menekülni ebből a helyzetből. Persze amilyen szerencsétlen vagyok, tuti akar valamit és fel fog tartani, nekem meg nincs meg hozzá a bátorságom, hogy ellent mondjak neki... ugyebár :/

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Hétf. Dec. 12, 2011 6:13 am

~ Mennyből az ördög ~

Hülye parasztok, kurvára utálom az ilyen tagokat. Erőszakosak, és keménynek gondolják magukat. Oké, én se vagyok éppen egy angyal, sőt, lehet rosszabb is vagyok, mint ezek voltak. De velük ellenben, én magam rendezem a dolgokat, és nem csapatostul vagyok kemény. Lehet, ha egyedül lennének, akkor csak ülnének csendben, és szopogatnák a málnaszörpöt, vagy otthon kötögetnének anyukával, és este felkapnák a macis pizsamát, és a kedvenc plüssükkel, hüvelykujjal a szájukban alukálnak, majd felsírnának, mert bepisiltek megint. Hiszen a csúnya Mumus az ágy alatt volt, és G.I Joe se volt a közelben, hogy megvédje piciny életüket, és így megtörtént a baleset. Mamika meg hamar megengedi a fürdővizet, mert a drágájának csupa pattanás lesz a kicsi popsika, és ugye azt nem szabad megengedni.
Na mindegy, inkább nézzük meg ezt a srácot. Eh, csórikámról kiállt az, hogy normális tag, és nem az a verekedősfajta, inkább tűr, és kitalál valami mesét a sérülésekre. Szánalmas, hogy pont belé kötöttek. Na mindegy, a táskáját visszajutattam a kezei közzé, és érdeklődtem már, hogy miért is történt ez az egész, és ahogy gondoltam. Semmi értelmes okuk nem volt belekötni. Kivettem a cigit a számból, majd az arcomat a tenyerembe temettem és megráztam a fejemet, majd jöhet vissza a bagó.
- Rühelem ezeket a faszokat, nem egyszer láttam már őket, de legalább most nyugton maradnak egy darabig.
Elnéztem abba az irányba, amerre elszaladtak, hm, lehet pár lábat is tördelni kellett volna? Talán akkor csókólomot is köszönnének a következő találkozáskor. S alig hogy visszanéztem, már araszolt is volna elfele az új ismerősöm, és amit mondott, abban volt valami. Utána léptem, és a kezemet a vállára tettem, és barátságosan szólítom meg.
- Várjcsak, igazad lehet, talán lesz elég bátorságuk is visszajönnek. Magamat nem is féltem, de ha egyedül mész tovább, akkor lehet levadásznak, mert láttad, hogyan is jártak. Inkább elkísérlek egy darabon, legalábbis míg biztonságos helyre nem fogsz érni. Meg nyugi, nem tartsz fel, nincs valami sok dolgom, sőt, semmi dolgom sincsen. – elengedem a vállát és mellé sétálok. – Mehetünk akkor? Merre van dolgod? Ismerem ezt a helyet, kivezetlek innen. De azért a nevedet csak elmondhatnád, nyugi, nem harapok. Na, akkor, mesélj egy kicsit, hogy keveredtél ide? A magadfajta srácok nem gyakran járkálnak erre, csak talán azért, hogy elveszítsék a szüzességüket valamelyik kis lotyóval. – nini, itt van az egyik, intek is neki. – Szeva Lin, megy a bolt? – válaszra már nem várok, hiszen séta van. – Látod, erről beszéltem, akad itt pár csaj, akik egy kis pénzért férfivá avatnak. Ha gondolod, az egyiknek bemutatlak.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Csüt. Jan. 19, 2012 9:06 am

Mennyből az ördög o.O"

Már-már kezdtem reménykedni, hogy sikerül felvennem a nyúlcipőt és megszabadulok a sráctól, de végül igazam lett. Mikor megéreztem a kezét a vállamon, megrezzentem, köszönhetően a félelmetes környezetnek, az iménti kellemetlen élménynek és a fiú nem túl pozitív hírnevének. Ez így együtt nem igazán volt jó hatással az idegeimre, éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul és kissé rosszul leszek. A fájdalom hatására némi grimasz ült ki az arcomra és egy cseppet összegörnyedtem. Tudtam, hogy majd elmúlik ha kicsit megnyugszom, de attól még most nem volt kellemes érzés. Mindennél jobban vágytam arra, hogy otthon legyek végre, hátradőljek a kényelmes kanapén és kipihenjem magam egy kis tévézés közben. Hétszentség, hogy ma a vacsorakészítésen kívül semmi más házimunkát nem fogok megcsinálni! Tuti hulla leszek, mire hazaérek :/
- Ah, gomen! Yuzuri Kouheinek hívnak, a 4-A osztály tanulója vagyok. Örvendek, Naraku-san ^^" - mutatkoztam be visszafogottan, nem is tudom hol hagytam az illemtudásom :/ Biztos az ijedtség miatt felejtettem el ezt az alapvető udvariassági formulát, holott ő bemutatkozott. És még én vagyok előítéletes vele szemben, eh :/
- Mori-senseinek kell elvinnem a dolgozatokat, amiket a suliban hagyott. Nem tudom ismered-e, gondolom igen. Errefelé lakik, csak kicsit... eltévedtem ^^" - vallottam be a problémámat, miközben hagytam, hogy vezessen maga után, akármerre is ment. Igyekeztem összehúzni magam picikére mellette, valahogy a biztonságérzetem nem volt éppen az egekben. De nem volt igazán más választásom, fejet kellett hajtanom, hiszen ha nem teszem meg, biztos megütöttem volna a bokám. Ugyan ki merne ellenkezni egy ilyen erőszakosnak tűnő alakkal? Csak én húznám a rövidebbet, nem vagyok se erős, se gyors és ki se tudom magam dumálni. Amúgy is, Naraku-san annyit beszélt, hogy én örülök, ha szóhoz jutottam. Mondjuk nem is igazán akartam, bőven elég volt nekem annyi kommunikáció, hogy válaszolgattam. Nem is akartam belemászni a dolgaiba, egyrészt mert nem nagyon volt merszem hozzá, meg nem is voltam igazából rájuk kíváncsi ^^" Mégis, mit kezdhetnék azzal, amit mond?
- Áh, erre igazán nincs szükség o.O" M-mármint én a fiatalabb lányokat... vagyis... hagyjuk - ijedeztem a felajánlásra, egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy én... nem-nem-nem, nincs pénzem sem, meg eszem ágában sincs egy... sincs részt venni ilyesmiben ^^" Visszataszítónak tartom, még csak gondolni se akarok rá, nem vagyok én ilyen szánalmas azért :/ Amúgy is úgy kezelnének, mint valami kisbabát, köszönöm, nem kérek belőle >.>
- Izé... a Hirasaki utcát nem tudod véletlenül, hogy merre van? Oda kéne eljutnom - kérdeztem inkább gyorsan, arcom paprikavörösségét fejem elfordításával takarva, hogy túljussak ezen a ciki témán és közelebb kerüljek végre a küldetésem teljesítéséhez. Minél gyorsabban végzek, annál hamarabb mehetek haza, hogy kikapcsoljam az agyam és elfelejtsem ezt az egész, rémálomba hajló délutánt, ami még napokig kísérteni fog amúgy.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Jan. 22, 2012 5:32 am

//Sikátoros találkozás, avagy miért nem lehet egy nyugodt napom? >.> //

- Ugyan, ugyan, dehogy vagyok én bátor... ^^"
*Vakarom meg tarkómat elvörösödve és a lány pillanatnyi gondolkodását kihasználva gyorsan arrébb araszolok, hogy meglegyen köztünk a három lépés távolság - elég közel került az előbb amúgy is, már csak az hiányzik, hogy bepereljenek szexuális zaklatásért vagy ilyesmiért. Hallottam már néhány ilyen esetről, sőt, mintha újabban elég jövedelmező üzletté vált volna kiforgatni szerencsétlen tanárokat nem létező vagyonukból... Még a hideg is kiráz a gondolatra, hogy most neadjisten én kerülök sorra: tipikus ám ez, először megjátsszák az ártatlant és védtelent, segít nekik az ember, hogy aztán pár nap múlva bírósági idézést és rendőröket kapjon a lakására, mert állítólag zaklató! Utána persze tárgyalások, újságban lejáratás és minden egyéb "finomság" következik, melynek végén alaposan meghurcolják és ellehetetlenítik az egyszeri tanárembert, pedig mindössze annyit vétett, hogy rossz jegyet mert adni, mert a tényleges (és úgy mellesleg nem létező) tudást méri a dolgozatokban és feleléseknél... >.> Brr, belegondolni is rossz. Bár valahogy ebből a lányból ezt nem nézném ki, de hát mindig az a gyilkos is, akire a legkevésbé számítasz és a legártatlanabbnak tűnik, hogy később kiderüljön róla, valójában egy pszichopata, idegbeteg őrült... *
- Igazán nincs mit, kötelességem segíteni a tanítványaimon az iskolán kívül is!
*Válaszolok zavart mosollyal: ugyan kezd elszállni előbbi gyanakvásom, de még mindig ott bújkál valahol gondolataim mélyén az a bizonyos kisördög. Mindenesetre határozott léptekkel indulok tovább, és hamarosan ki is vezetem a sikátorokból a lányt sikeresen. Innentől fogva viszont rá vagyok utalva; elvégre honnan tudjam, hogy hol lakik? Nem vagyok senki osztályfőnöke, szerencsére...*
- Nem tehetek róla, valahogy olyan nehéz megjegyezni ilyen sok nevet ^^"
*Reagálok a névmemóriás mondatra halkan, miközben a mappát kezembe veszem és óvatosan bogarászni kezdek a rajzok között. Alaposan szemügyre veszem az összes művet és elismerően bólogatok a látványon. Nem rosszak egy ilyen korú lánytól, biztos rendszeresen gyakorol, sőt, azt is kinézném belőle, hogy be is van íratkozva egy rajziskolába... A váratlan orrfújás fel sem tűnik - nem vagyok túl jó megfigyelő ilyen téren, no -, és csak az újabb kérdésre figyelek fel.*
- Gyakran meglátogatom az unokaöcsémet, ha ráérek... Egyébként pedig azért lakok itt, mert itt találtam lakást megfelelő árban, és már elég régóta vagyok a környéken ahhoz, hogy kiigazodjak a sikátorokban...^^
*Sorolom a válaszokat, és továbbra is mellette haladok. Elvégre, ha már idáig eljöttem vele, elkísérem teljesen... Aztán egy férfi megint elsodorja Midori-chant, aki fenékre is esik a lendülettől. Próbálok ugyan még utána kapni, hogy ne essen el, de nem vagyok elég gyors. Segítőkészen felé nyújtom karomat viszont, amikor felkel, hogy belekapaszkodhasson, ha szükségesnek érzi.*
- Biztosan jól vagy?
*Kérdezem aggódva, ahogy átnyújtom a zsebkendőt és szemügyre veszem könyökét. Többet jelenleg nem tudok segíteni ugyan, de továbbra is elkísérem, egészen a házukig, majd elköszönök a lánytól és visszakanyarodok saját utamra.*

//Köszönöm a játékot! >

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Pént. Feb. 03, 2012 8:16 am

Mennyből az ördög

Öregem, ennek a srácnak valami komoly baja lehet. Szinte vágni lehet a feszültséget, szerintem, ha csak rá „buuznék” akkor is sikítva szaladna, mindegy merre, csak innen el. Szar már nekem, de azért nem fogok máshogyan viselkedni, és ruhát felvenni, hogy néhány alaknak elfogadható legyek. De azért jellemző a mai társadalomra. Ha valaki nem a rendszer, és a tervek szerint viselkedik, akkor már borul is minden. Nem tudnak mit kezdeni, úgy visítanának, mint egy malac, amit vágni visznek. Haj, bár ott tartanék már, unalmas látni ezt a sok droidot, monoton, és egyhangúan élik az életüket. Szánalmas szaralakok, az egyetlen izgalom az lehet, ha bekapcsolják a TV-t és néznek valami valóságshowt.
- Csak Naraku, nem kell san vagy bármi más, csak simán Naraku. – szerintem felesleges volt a barátságos hangnem, hiába vittem bele annyit, amennyit csak tudtam. Nem azért fogja elhagyni a nevem után, mert megkértem, hanem mert fél. Mindegy, egy darabig próbálkozok a barátkozással, ha nem megy, hát akkor annyit megteszek, hogy biztonságban elkísérem oda, ahova menni akar, utána szépen tovább sétálok.
- Mori? Nem ismerem, de akkor valami eminens, vagy ilyesmi diák lehetsz, ha veszed a fáradtságot, és vállalod ezt az utat. Nyugi, majd csak kijuttatlak, nem annyira egyszerű ezen a környéken eltűnni. – oké, hazudtam, marha egyszerű annak, aki nem járatos erre. S ahogy elnézem, Yuzut lazán bedarálnák. Ha nem vagyok ott, és nem segítek, akkor simán szarabbul is járhatott volna, most csak szerzett pár kisebb sérülést.
Őszintén vigyorognom kellett, szegény srác, hát akkor tényleg nem találkozott még a nedves rés okozta örömökkel, majd csak lesz szerencséje. Bár, amiket mond, tuti, hogy olyan csajt akar, aki olyan lehet, mint Yuzu. Hm, ebbe belegondolva… mire eljutnának valahova, szerintem a sulit is kijárták volna.
- Aha, tehát a saját korosztályodat kedveled, nincs ebben semmi szégyellni való. És, van már valaki? Nyugi, ha nem akarod, nem kell elmondani. – ja, még a végén ebből is gondot csinálna.
- A Hirasaki utcát? De, mázlid van, pont tudom merre kell menni. Nincsen olyan messze, pár perc, és már valami biztonságos környéken is leszel. Ha nem nagy gond, ott nem kísérlek tovább. Ezen a környéken az olyanokat nem látják szívesen, mint Te, ott meg az Én fajtámat nem kedvelik. – hanyagul megvontam a vállamat, és egy darabig csendbe burkolóztam, egészen addig, míg nem gyújtottam rá, utána járna a szám, de megérkeztünk a negyedem „határához”.
- Na, itt vagyunk, innen már nem megyek tovább. De Te csak menj balra, a második sarkon fordulj megint balra, utána az első lehetőségnél jobbra, és már ott is vagy a kívánt utcába. És egy jó tanács, hazafelé kerüld el ezt a környéket. Ja, és egy ajándék. – belenyúltam a zsebembe, és egy tollat vettem elő, meg egy blokkot, a papír hátára felírtam a számomat, és Yuzu felé nyújtottam. – Ha máskor is erre lesz a dolgod, szerintem hívj fel, és elkísérlek, vagy ha csak dumálni van kedved, amit kétlek, de mégis, legyen meg. Én el, vár rám egy kis PS3, meg PSP, szeva Yuz, örültem, és csak keményen annál a csajnál, és ne félj visszaütni. – intettem neki, és hátraarc, vár rám a további züllés.

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Feb. 12, 2012 10:27 pm

Mennyből az ördög o.O"

Voltak már Naraku-sanhoz hasonló "barátaim", szinte minden suliban volt egy. Őszintén szólva el nem tudom képzelni hogy mi járhat ezeknek a fiúknak a fejében, amikor leállnak beszélgetni velem. Ők a tűz, én meg a víz, és mégis valamilyen különös oknál fogva vonzom az ilyen bajkeverőket. Talán egyfajta groteszk örömet okoz nekik, ha úgy érzik uralkodhatnak felettem, vagy nem is tudom. Kétségtelenül nem én vagyok a domináns fél az ilyen beszélgetésekben, ők kérdeznek, érdeklődnek, én meg válaszolok, mert muszáj. Még akkor is, ha valami orbitális baromságról van szó, mint hogy miért pont úgy vágom le a körmömet, ahogy. Így volt most ez Naraku-san esetében is, és bárkinek, aki látott minket, leeshetett hogy mennyire kellemetlenül érzem magamat, és hogy a hátam közepére kívánom a számomra ijesztő alak társaságát. Csakhogy ahhoz gyáva vagyok, hogy a szemébe mondjam mindezt és szépen faképnél hagyjam, mivel én vagyok a gyengébb.
- N-nem hagyhatom el a megszólítást, Naraku-san, kérlek ne is kérj ilyet ^^" - próbáltam ellenkezni a magam szerény módján, nem vitt rá a lélek, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljek valakivel, akit nem is ismerek :/ Lehet, hogy ezért haragudni fog rám, de ez olyasmi volt, amiből nem szerettem volna engedni, még akkor sem, ha megkértek rá. Épp elég fiatal beszél sértően másokkal, én nem szerettem volna közéjük tartozni.
- Ehhehe, gondolom olyasvalaki számára, mint te vagy, annak tűnhetek ^^ Az igazat megvallva magamtól eszembe sem jutna, de a seitokai tagjaként néha megbíznak ilyesmivel, és kötelességem megtenni akkor már - válaszoltam a tarkómat vakargatva idegességemben. Kicsit derogatívnak éreztem ezt a jelzőt mindig is, és nem is hiszem hogy igaz lenne rám, elvégre hiába igyekszek szorgalmas lenni, nem vagyok mintadiák és a jegyeim sem annyira erősek, mint azt szeretném, csupán kicsivel jobbak az átlagnál. Ha nem lenne ennyi dolgom otthon, talán lehetnék kitűnő, de így, hogy nekem kell végeznem a házimunka java részét és törődnöm kell a húgommal is, sokkal kevesebbet tudok tanulni, mint mások.
- Eto... hát, nem igazán vagyok népszerű, ami azt illeti ^^" - feleltem némileg vonakodva, azt meg már csak magamban tettem hozzá, hogy ez leginkább az olyan lányokra vonatkozik, akik tetszenek is nekem. Igaz, legutoljára általánosban vallottak nekem szerelmet, talán harmadikos lehettem vagy negyedikes? Már nem nagyon emlékszem :/ De az persze nem olyan volt. Most meg hogy is lehetne esélyem mondjuk Tsukatani-sannál vagy Nakano-sannál, mikor ők egyáltalán nem az én súlycsoportomba tartoznak. Az előbbivel legalább beszélgetni lehet szerencsére, bár még most is alig hiszem el, hogy szóba állt velem o.O Tök furcsa, hogy mennyire zavarba tudok jönni, ha hozzá kell szólnom, más lányokkal nem szokott ilyen problémám lenni még akkor sem, ha tetszenek, mint ő is. Lásd, mittudomén, Gouto-san is csinos, de mégis könnyen jönnek a szavak, ha éppen nem akar megölni ^^"
Naraku-san segítő (?) szándékára óvatosan bólintottam köszönetképpen, némileg megnyugtató volt, hogy befejezte a kérdezősködést, így el tudtam merülni a gondolataimban, amíg ő mutatta az utat. Talán az utolsó téma miatt is szőke osztálytársam körül forogtak ezek a bizonyos gondolatok, időnként pedig ellenőriztem a táskám tartalmát, hogy tényleg mindenem megvan-e, de úgy tűnt, hogy nem hiányzik semmi, csodák csodájára. Azért így is ideges és feszült voltam, de hála az égnek eljött a pillanat, amikor a fiú megállt és azt mondta, itt a közös utunk vége. Annyira nem volt vészes végül is, és mégis csak megmentett, szóval hálával tartoztam neki, bármennyire is visszás volt a szituáció.
- Nagyon köszönöm a segítségedet, Naraku-san! Kihúztál a bajból, többször is, szóval... tényleg köszönöm! - hajoltam meg mélyen hálám jeléül, majd elvettem a cetlit, rajta a telefonszámával. Magamban pedig közben elismételtem párszor, hogy második sarkon balra aztán rögtön jobbra, hogy megjegyezzem az útvonalat. Szerencsére így biztos nem fogok eltévedni, és mikor ideiglenes útitársam végül sarkon fordult, én sietős léptekkel, majdhogynem futva indultam meg az úticélom felé. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy úgy tűnt, megszabadulok ettől az igen kellemetlen és veszélyes feladattól hamarosan, és utána mehetek haza, az ismerős, békés és barátságos környékre, amit most éppen még annál is jobban szeretek, mint eddig bármikor.

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Aug. 07, 2012 1:40 am

Az emlékek íze

Ugyan ő maga sem tudja, mi okból adta meg Eliana számára meghívását, valamiért úgy érzi, így volt a helyes és így kell tennie. Meg aztán, ha untatná a hölgyet, bizonyára a tudtára tudja adni valahogyan. Desmond ugyanis tisztában van vele, hogy nem éppen ő a legérdekesebb társaság, néha harapófogóval kell kihúzni belőle a szavakat, s gyakorta anélkül sért meg másokat, hogy egyáltalán felfogná, amit mond. Ha pedig valamit, ennyit bizonyára megtartott abból, ami vagy aki emberi életében volt. Ő sosem volt a társaság középpontja, sosem lehetett az érettségi bál hercege, részben azért, mert még a gondolatától is undorodott, másrészt pedig, végzős korában egy olyan bűnért kellett börtönbe mennie, amit sosem követett el. Mindebből nem emlékszik mindenre, egy valamiben viszont biztos, még így, homályos emlékein át is. Bármennyire is szenvedett emiatt, megérte. Furcsa ez az érzés... máig nem tudja felidézni, pontosan mi történt, hisz oly kevés töredékére emlékszik emlékeinek. Csak abban biztos, hogy valamit tett, valami jót, amiért szenvednie kellett, s hogy mártírként halt meg egy olyan személyért, kit szeretett. Máshogy talán nem is képes ezt kimutatni, hisz még így, arrancarként is annyi érzelemkimutatás szorult belé, mint egy porcelán kancsóba, vagy egy darab fába.
Úgy iszkol kifelé a bárból, mintha kergetnék, s örül a friss levegőnek, mely áthatja tüdejét. Talán valamelyik asztalnál dohányozhattak, nem tudja, azonban sokan voltak bent, s régen szellőztettek, természetes hát, hogy alig várta, végre kijuthasson onnan. Még a kaja is szörnyű... bármi volt az. Persze nem szép dolog valamit a külseje vagy az állaga alapján megítélni, de igazán nem tehet róla. Egy kígyó még se egyen nyúltápot.
- Valóban, ráérünk... - ásít egyet elnyújtottan. Kicsit úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt csecsemő, aki állandóan fáradt. Sápatag bőre arra utal, nem sokat lát Las Noches kupolájának természetes napfényéből. Bár az is meglehet, egészen más oka van annak, hogy ennyire sápadt. Zafír színű szemei alatt csak most tűnnek ki a sötétlő karikák, mintha már legalább egy hete nem lett volna alkalma aludni. Talán beteg, talán csak inszomniában szenved, talán valami más baja van.
- Aki kiszakadt a körforgásból, annak rengeteg ideje van. - utal ezzel saját létükre, miközben egy gargantát nyit a túlsó világba, hiszen ők, arrancarok nem mások, mint olyan lelkek, akik kikerültek az Élet nagy körforgásából. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi lenne, ha hagyná egy shinigaminak, hogy elvégezze rajta a lélektisztítást. Persze, talán megszabadulna az idegen emlékektől, de mi van, ha nem? Amúgy is van benne egy ösztön, mely egyszerűen arra kényszeríti, ne tegyen, soha ne tegyen így.
- Mennyit tudsz arról, mik vagyunk? Mennyit tudsz arról, minek a részét képezzük? S egyáltalán van-e valóban bármi, aminek részét képezzük? - a garganta túloldalán teszi fel újabb kérdéseit. Rossz szokása, hogy szeret efféle téziseket felállítani, egyszerűen magáról az életről, s arról, mit jelent arrancarnak lenni. Persze semmi sem bizonyítja, hogy valóban igaza van, megeshet az is, hogy téved, ahogyan az is, hogy több igazság is van. De ha az utóbbi igaz is, meglehet az is, hogy a saját igazsága az, ami a legközelebb áll a valósághoz.
Tekintetét az alant elterülő utcákra veti. Ebben a napnyugtában valamiért hátborzongatónak tűnik számára a város. Legalábbis, ha elképzeli, hogy ő annak a nőnek a helyében van, aki feszülten szorongatva kézitáskáját siet a kisebb mellékutcákon át, ő arra gondol, hogy a helyében biztosan félne. Bár az is meglehet, hogy mindezt csak azért, mert tudja, hogy két arrancar figyeli minden lépését néhány méterre a magasból.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Aug. 07, 2012 5:55 am

Az emlékek íze

Desmond még engem is lehagyva hagyja el a termet. Mély levegőt szív be. Mintha itt kintebb tisztább lenne a levegő.
- Valóban, ráérünk...
Hosszan ásít egyet, és nyújtózkodik. Kicsit viccesen hat. Kicsit olyan, mintha hullafáradt lenne. Holott eddig nem igazán ezt vettem le. Bár lehet én untattam. Nagyon sápadt. Az én bőröm sem valami barna, de az övéhez képest olyan mintha néger lennék. Vagy beteges, vagy csak egyszerűen nem lát semmienszinten napfényt. De most veszem észre, a szeme alatt nagy fekete karikákat. Olyan mintha hetek óta egy szemhunyásnyit nem aludt volna. Bár engem mégis jobban izgat a szép zöld szeme. Bár kicsit olyan, mintha egy félholt állna mellettem. Mint aki ha kapna egy párnát már aludna is.
- Aki kiszakadt a körforgásból, annak rengeteg ideje van.
Ezzel egyidejűleg meg is nyitja az átjárót. Mindketten elindulunk az emberek világába.
~ Aki kiszakadt a körforgásból? Ugyan ez mégis mit jelent? Kire utalhat? … Bár a ráérünk az biztos ránk vonatkozott, és feltehetően ez a mondattal ránk utal vissza. Ráérünk, mert sok időnk van. De milyen körforgásból szakadtunk ki? … Talán arról a körforgásról beszél, amit egy lélek megy körbe. Hogy megszületik, meghal, majd újjá születik. Ha egy lidércet egy Shinigami kardjával megöl, akkor az illető lelke megtisztul, és amit addig elkövetett bűnök eltörlésre kerülnek, és a lélek beléphet a lelkek világába. De engem nem „tisztított” meg senki sem. Csak haladtam előre, és már egy olyan lény vagyok, aki félig ilyen félig pedig olyan. Akinek soha nem lenne szabadna léteznie. Ha most megölne egy Shinigami, akkor a lelkem biztosan eltűnne.
Valójában a köztes világba szótlanul követtem a férfit. Gondolataimba merültem. Kicsit olyan lehettem, mint egy jól nevelt kiskutya, aki követte a gazdáját.
Megérkezvén a lenyugvó nap fénye tárul elénk. Milyen csodálatos. Régen láthattam már ilyet. Mikor kicsi voltam szerettem, majd egyszerűen nem tudtam értékelni ezt a csodát. Most meg már nem igazán tehetem. Nincs lehetőségem.
Behunytam a szememet, vettem egy hatalmas levegőt úgy, hogy a szememet becsuktam. Felemelt fejjel fújtam ki, majd kinyitottam a szememet. Csodálatos ahogy a fény még utoljára szétárad. Még a fény uralkodik, de lehet érezni, hogy nemsokára az éjszaka veszi át a hatalmat. Kicsit el is mosolyodtam. Jól érzem magam.
- Mennyit tudsz arról, mik vagyunk? Mennyit tudsz arról, minek a részét képezzük? S egyáltalán van-e valóban bármi, aminek részét képezzük? - tekintete a város járókelőire irányult.
Tekintetem a lemenő napról egyszerűen nem tudtam levenni. Apró mosolyszerű mimika sem akart lemászni az arcomról. Gondolkodás nélkül kezdtem el felelni.
- Mik vagyunk? … Arrancar-ok… De ezt már tudjuk. De hogy mit is jelent Arrancar-nak lenni? Ezt is tudjuk. Félig ilyen félig olyan. Lemondtunk nemesi Lidérc mivoltunkról, hogy erőhöz jussunk. Alakunkat kardba zártuk, elzártuk, mint a Shinigami-k. De valójában nem is ez a megfelelő kérdés. Hanem az, hogy szabadna-e léteznünk? Lényegében mi külön faj vagyunk. Se nem Lidércek se nem Shinigami-k. Egyesek szerint nemes lények, mások szerint korcsok. … Ha már tudunk válaszolni, hogy létezhetünk e, akkor van értelme annak is, hogy hova is tartozunk? De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hova tartozik. … De azt talán biztosan állíthatom, hogy abba mindjáan beletartozunk, amit csak úgy hívnak, hogy Világ. Nem az számít hogyan lettünk. Mindannyian a Világ részei vagyunk. Én ezt hiszem. Bár én nem vagyok egy nagy hívő – nézek oldalra és vakarom meg az arcomat - … Hogy másnak vagyunk-e része, azt nem tudom. Meg hogy magamat hova sorolom. De amit még belénk vertek, hogy Las Noches-hez tartozunk. A beképzelt Aizen királykodott, és ha úgy tartotta kedve, akkor érte meg kellett halnunk. Most, hogy nincs, ezért nem kell a lába nyomát is csókolni annak a féregnek, viszont én még mindig nem tudok elszakadni attól, hogy a „palota” az otthonom. Oda tartozom. Arrancar vagyok, egy korcs szörny, aki már nem tud változtatni mivoltán.
Én is elkezdek lefelé nézni. Nézem az embereket, ahogy sietnek. Nemsokára teljesen besötétedik, és akkor az éjszakai élet veszi kezdetét. Ez az időszak a Lidércek és Arrancar-ok igazi ideje. Nem véletlenül mondják, hogy ha lemegy a nap előjönnek a szörnyek. Minden gyerek átesik azon, hogy az ágy alól előugrik a mumus, de egy sem gondolná, hogy az igazi veszély a fejük fölött van.
- De már megint túl sokat beszéltem - kapok észbe, hogy lassan beszédet mondok, és a kutyát sem érdekli - Akkor? Megmutatod?
Néztem kíváncsian a férfira.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Szept. 02, 2012 9:03 pm

Az emlékek íze

Szeret gondolkozni, hiszen életében sem tett mást a látszat ellenére. Egyfolytában gondolkozott. Vagy az valóban ő volt? Már nem is igazán tudja... Nem emlékszik, hogy valóban emlékszik-e. Az ő esetében túl sok a zavar a jelben, túl sok a káosz, s nem lehet képes így igazán kibontakozni. Vagy talán éppen ez az, ami azzá teszi őt, ami? Lehet, éppen azért képes megtalálni önmagát, mert kételkedik önnön valójában. Talán csak az választja el őt az apátiától, hogy ő még mindig küszködik, még mindig ragaszkodik azokhoz a szeletekhez, azon apró morzsákhoz, melyek valaha személyiségének részei voltak. Talán nem is fontos, hogy azok valóban hozzá tartoznak-e. A leglényegesebb azonban a keserű kétségbeesés, mellyel kapaszkodik abba az utolsó hajszálba, melyben megmentését várja. Hisz ő maga a Keserűség, ő minden, melyet eme aspektus közrefog.
Látszólag érdektelenül figyeli Eliana mondandóját, tekintete pedig éppoly üresnek hat, mintha csupán egy kirakati bábu lenne. Talán ő is éppúgy plasztikból van? Valójában azonban ez is csupán egy látszat. Holott ő nem a megtévesztés mestere, valamiért külleme mégis megtévesztő, ahogyan azon gyérszegény reakciók is, melyeket a külvilág számára mutat. Még akkor is, ha nem néz partnere szemébe, legalábbis ritkán, ő figyel, hallgat, talán jobban, mint bárki más. Nem fél befogadni az új információt, hiszen ki tudja, mennyi mindentől elvágná így magát! Abból pedig soha senkinek semmi haszna nem származott, ha bezárkózott önnön világába és hitébe. Az már csak egészen mellékes dolog, hogy porhüvelye nem mutat túl sok reakciót. Bár Desmond nem is tekint másként arrancar testére. Ez csak egy tartóedény lelke számára. S annak a megannyi idegen léleknek is, kiket volt alkalma felfalni múltjában, meg akiket lesz is jövőjében.
- Nincsen semmi nemes abban, ha lidérc vagy. – piszkálni kezdi egyik hosszúra nőtt, rakoncátlanul álló hajtincsét. Már el is feledte, miért is növesztette meg fiatal korában ennyire. A maga sajátos módja volt lázadására, ahogyan ékszereinek viselése, de még költészete és művészete is. Nem mintha ő lett volna az egyetlen, aki a megannyi feszültséget efféle romantikus lázadással vezette le. Még a mai világban is teszik azt olyan sokan.
- Tudod, én emlékszem arra a pillanatra, amikor meghaltam. – vezeti fel mondandóját Elianának. Itt-ott még szívesen kijavította volna őt, legalábbis annál a résznél, amikor azt mondta, korcs szörnyeteg, holott ez nem igaz. Nem korcs. Csak pusztán szörnyeteg. Ha pedig már szörnnyé váltak mind, miért ne hirdetnék a tébolyt? Ha ők szenvednek, szenvedjenek mások is, nem? Felszabadíthatja az embereket mindennapi problémáik alól. Őbenne akár örökké gondolkozhatnak a megváltás útján.
- A gond csak az, hogy rengeteg más halálra is emlékszem. Rengeteg más pillanatot éltem át, amit nem én éltem át. Mármint... Tudom, ennek nincs sok értelme. – még egyszer beletúr hajába, s hagyja, hogy kócos maradjon, nem érdekli. Talán egyszerűbb lenne megszabadulnia tőle. Csak az annyi felesleges macerával jár, hogy nincsen semmi kedve hozzá...
Léptei egyenesen azon nő felé indulnak meg, aki sietősen próbálja ott hagyni a sikátort. Desmond ölni fog. Vagyis nem ő... hanem az a szörnyeteg, mellyé lidércként változott. Mellyé a keserűség formálta át.
- Ha én őt megölöm, tudod-e, mi történik vele? Persze, meghal... de mi lesz a lelkével? Mi lesz mindenkivel, akit valaha is felfaltál? Gondolkoztál rajta? Hát persze, hogy nem, miért tetted volna? Miért tenne ilyet bárki? – feltűnő, szemeit nem is a nőn, hanem inkább cipője orrán függeszti, mintha bármi érdekeset tartana rajta. Könnyedén sonidozik oda a nőhöz, mely mintha felfogná a veszélyt, ki mintha érezné a szeszélyt, s féltve életét állna tovább. Az erős karok ellen azonban nincs esélye. Hátborzongató reccsenéssel tekeri ki nyakát az arrancar, hogy lelkét előidézhesse, s elszakíthassa a testét a lelkével összekötő láncot.
- Ha én őt megölöm, tisztán fogok emlékezni önmagamra, amikor megteszem. Kettőnk közül én vagyok a valódi szörnyeteg. – a lelket, kit étkeként választott, egyszerű reiatsu gömbbé morzsolja, s csak egyszer, utoljára mer belepillantani Eliana szemébe. Talán észreveszi benne a kétségbeesést, talán látja a félelmet, a keserűséget, s azt, ahogyan maradék embersége küzd éhsége ellen. Mindig hiába... Egyszer mindig megtörik.
Hátat fordít a lánynak, és kapkodva fogyasztja el a lelket. Gyűlöli ezt csinálni, gyűlöl arrancar lenni. Szánalmasnak tartja magát, ki vizet prédikál, mégis bort iszik. Sosem képes igazán elérni a tökéletességet. Az ösztönök mindig felülkerekednek rajta. Tartása ha lehet, még görnyedtebbnek hat, mint eddig, s lassacskán egy mantra elénekelésébe kezd bele.
- Namo Akasagarbhaya om arya kamari mauli svaha. – mély, barátságtalan hangja halkan énekli el néhányszor a mantrát. Már-már rituáléként végzi el minden táplálkozás után. Észrevette, könnyebb emlékeznie, ha így tesz.
- Éljen az üres kincstár... – sóhajt egyet, végül felemeli a magasba a fejét. Az ég mintha most akarná siratni azt a megannyi életet, kik a puszta sivárságban lelik szenvedésüket. A könnyek megiramodnak és koppannak a házak tetején, az aszfalton, a fákon, a bőrön, de ő nem foglalkozik vele. Élvezi az esőt. Mintha elmosna valamennyit bűntudatából.
- Hagyj magamra, kérlek. Senki sincs biztonságban mellettem. – mereven bámulja a sötét felhőket, s végül lehunyva szemeit élvezi tovább, ahogyan az esők eláztatják arcát. Mindeközben látja a saját arcát egy egészen más perspektívából, ahogyan elköveti a táplálkozást.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Csüt. Szept. 06, 2012 6:37 am

Az emlékek íze

Kíváncsian várom, hogy vajon mit fog felelni.
- Nincsen semmi nemes abban, ha lidérc vagy. – piszkálja az egyik tincsét - Tudod, én emlékszem arra a pillanatra, amikor meghaltam. A gond csak az, hogy rengeteg más halálra is emlékszem. Rengeteg más pillanatot éltem át, amit nem én éltem át. Mármint... Tudom, ennek nincs sok értelme.
~ Más halált? Hogy emlékezhet mások halára? Olyan pillanatok, melyeket nem ő élt át? Kíváncsivá tett a dolog.
Desmond beletúr a hajába, majd elkezdte követni azt a nőt, akit kiszúrt magának. Én követtem őt. Kíváncsi voltam mit akarhat. Meg fogja támadni azt a nőt?
- Ha én őt megölöm, tudod-e, mi történik vele? Persze, meghal... de mi lesz a lelkével? Mi lesz mindenkivel, akit valaha is felfaltál? Gondolkoztál rajta? Hát persze, hogy nem, miért tetted volna? Miért tenne ilyet bárki?
Hirtelen megtorpanok.
~ Mi lesz a lélekkel? Azzal akit felfaltál… - bevillannak a képek, az első áldozataim – A lelküket felfaltam, hogy a saját fájdalmamat és bosszúvágyamat enyhítsem. Viszont velük mi lett?... Ők nem egyszerű ételek, de nekünk szörnyeknek mégis csak azok. Azt mondják az vagy amit megeszel. Eggyé válsz vele. Desmond talán…. azok a lelkek, melyeket felfalt ott élnek benne? Vagy csak az emlékeik?
Hirtelen a nőhöz Sonido-zik. A nő pedig hirtelen megtorpan, mintha érezné a fenyegető veszélyt. Én még csak az előző mondandón vagyok megrökönyödve, és gondolkozom rajta, miközben lényegében a szemem előtt hal meg az a nő. Desmond kitekerte a nyakát. Esélye sem volt védekezni. Szerintem fel sem fogta, hogy mi is történhetett vele. A test összeesik.
- Ha én őt megölöm, tisztán fogok emlékezni önmagamra, amikor megteszem. Kettőnk közül én vagyok a valódi szörnyeteg.
A lelket kis reitsu gömbbé formázta. Belenéz a szemembe. Félelem, és szomorúság. Elfordul, és felfalja a lelket. Görnyedtebb, mint volt.
~ Értem már… Minden egyes felfalt lélek emlékével rendelkezik. Kicsit olyan, mint egy vámpír. Aki szenved, ha nem iszik vért, viszont az ösztönei felülkerekednek rajta. Hiába nem akar senkinek ártani mégis kénytelen. Mégis öl, és lelket eszik. … Rég volt már… Mióta Arrancar lettem nem volt görcsös szükségem mások lelkére. A mérhetetlen fájdalom már nem üvölt mások lelkéért. De ha mégis lelket kívánnék, akkor keresnék egy halott személyt. Egy itt maradt lelket. Azokon a mocskokon kívül senkit nem ölnék meg. Bár ha felfalok egy lelket, lényegében az elpusztul. Egyszerű Lidércként nem igazán foglalkoztam, hogy kiket eszek meg. De élő embert nem öltem meg, csak hogy a lelkét megegyem. Rajtuk… a bűnösökön kívül – bevillan a könyörtelen gyilkos, segítői, az én gyilkosom, és akik el akarták tusolni az egészet – őket nem hagyhattam életben… Őket nem… De ez is változtatott azzá ami lettem. …
- Namo Akasagarbhaya om arya kamari mauli svaha. – énekli, minta csak rituálés ének lenne - Éljen az üres kincstár... - sóhajt
Desmond felemeli a fejét. Ekkor el is kezd esni az eső. Mintha csak az imént felfalt nő lelkét siratná. Én is közelebb lépek, leguggolok a nő testéhez. Olyan furcsa. Azt se tudhatta, hogy mi történik vele, és hogy csak azért, hogy egy Arrancar csillapítsa az éhségét. A rendőrség sem tud mit kezdeni az üggyel. Bizonyíték híján lezárják, és soha nem derül ki, hogy mi történt. Vajon volt családja? Voltak gyerekei? Ezt nekem csak Desmond tudná megmondani, aki most már magáénak tudhatja az emlékeit. Ha ember lennék, akkor biztos jobban megrökönyödnék, és azt hogy ezt csak végignéztem, hogy megölnek valakit még bűnsegédnek is kikiáltanának. Most hogy én is ugyan olyan szörny vagyok, már nem lepődök meg rajta. Sokmindent megéltem már.
- Hagyj magamra, kérlek. Senki sincs biztonságban mellettem.
Bámulja a felhőt, majd behunyja a szemét, és élvezi. Sokan mondják, hogy az eső sokmindent elmos. Szerintem most azt várja, hogy a bűnét is elmossa. A eső elmoshatja a bűnt, a félelmet, a fájdalmat, a tanácstalanságot, a szomorúságot? Szeretném hinni, hogy igen. Most viszont csak az rézem, hogy csak még nagyobb súlyt rak rám. De ennek örülnöm kéne. Hisz valamennyi emberség maradt bennem. És benne is, ha félt. Ha fél, hogy bajom lesz. Fél, hogy elborul az agya és engem is felfal.
Lassan felállok. Desmond mögé megyek, és hátulról átölelem. Mintha ez segítene is bármin is…
- Miből gondolod, hogy ha elmegyek, akkor biztonságba leszek? … Arrancar-ként? … A szememet sem csukhatom be biztonságosan… És te, miért érzed úgy, hogy nekem nyugodtam hátat fordíthatsz? … Én a dühöm, a fájdalmam, az igazságérzetem miatt lettem szörny. Azért, hogy végezzek a nálam rosszabb, még élő szörnyekkel. Ezzel én még nagyobb szörnnyé váltam, mint ők. Nem éreztem bűntudatot, hogy végeztem velük. …… Tudod mikor lennél igazán a szemembe szörny? Ha ennek a nőnek jóízűen etted volna meg a lelkét, és közben ördögien kacagsz, és elpusztítod azt is, ami marad belőle… Na akkor elhiszem, hogy egy idegbeteg szörny vagy… Akkor egyszerűen faképnél hagytalak volna... Amit tettél az nekem nem szokatlan. - elengedem, majd közvetlenül elé állok – Ha meg akarsz enni, akkor tessék… Ha az a sorsom, hogy valaki felfaljon, akkor te legyél az. Akkor legalább valakinek az emlékeiben megmaradnak az én emlékeim. Csak egy valamire kérnélek …. – bevillan egy kép - … emlékemben látni fogsz egy lányt… ne keresd az indokot, mert más nem is értheti… de őt… őt öld meg. … Akkor nem bánnám, ha úgy végezném, hogy a lelkemet felfalták…
Tekintetembe nem volt semmien halálfélelem. Más biztos azt mondaná, hogy biztos megőrültem. Hogy nem vagyok normális. Miért akarhatnám, hogy valaki felfaljon? Talán azért mondtam, mert nem hiszem, hogy képes lenne megenni. Eltökélt tekintetem, hogy tényleg nekiadnám a lelkemet. Ha tényleg úgy gondolja, akkor meg is ehetné a lelkemet. Nem ellenkeznék. Csak ha mást nem is, de ezt az egyet tegye meg nekem. Más nem is érdekelne. Néha szörnyű az a gondolat is, hogy egy szörny vagyok. Talán csak a halálommal, a lelkem pusztulásával nyernék bűnbocsánatot. Akkor ő tegye meg.
Kihúzom magamat, kezemet erőtlenül lógatom magam mellett, és behunyom a szemem, hogy még a tekintetéből se olvashassam ki a döntését. … De nem fogok elmenni csak azért, mert ezt láttam. Attól őrültebb és makacsabb vagyok.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Pént. Okt. 26, 2012 1:05 am

Az emlékek íze

Szent meggyőződése, hogy ezt senki sem értheti. Maga sem tudja, miért is feltételezte azt, hogy ezt bárkinek képes lehet megmutatni. Nem, ezt nem elég látni. Át kell élni ahhoz, hogy tisztában legyen vele bárki is, mit jelent emlékezni. Mit jelent nem emlékezni. Mit jelent tudni. Mit jelent tudatlannak lenni. Nem, ő már ezt sem tudja... Nem tud ő semmit sem. Túl nagy a káosz, túl nagy a nyomás, s szépen lassan homály fedi azt is, hogy ő maga kicsoda is valójában. Mert ő már nem emlékszik, milyen ember ő. Emlékszik ugyan helyette sok minden másra, főleg halálra, kínra, keserű bánatra, így továbbra is szolgálja őt a bánat, hátha feltámad benne a lázadás kárhozatára. Még sincs gyógyír szorongására. Tetteire nincs bocsánat.
Úgy érzi, a legjobb lesz, ha magára marad. Valamiért úgy érzi, mindig is egyedül volt. Talán mindig is egyedüli társa volt a magány. Talán már akkor is magányos volt, amikor még csak ember lehetett. Talán. Talán ez is csak egy illúzió, melyet az a sok emlék okoz számára. De az is lehet, csupán egyetlen igazi vágya, hogy végre egyszer magányos lehessen. Talán túl régóta kísértik őt ezek a képek, melyek sosem voltak az övék. Az is lehet, hogy mindez teljesen lényegtelen... rossz szokása, hogy túl nagy jelentőséget ad a legapróbb dolgoknak is. Mintha csak egyfajta jelként, szimbólumként tekintene a körülötte lévő dolgokra. Teljesen egyértelmű, hogy nem teljesen áll két lábbal a földön. Gondolatai azok, melyek a legerősebb béklyót kötik rá, egyben felszabadítják az olyan apró, emberi, földi semmiségektől, melyeket annyian, annyi arrancar hajhász untalan. Őt nem érdekli az erő. Nem motiválja a győzelem mámora. Nem akar felsőbbrendűbb lenni. Ő csak önmagává akar válni. S ha valamiben, hát ebben különbözik a többi arrancartól.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem élveztem. – arcának bőséges mimikája megegyezik egy lapátéval. Üres, semmitmondó, mint általában mindig. Csupán szemei merednek felfelé az égre, mintha csupán tekintetével idézné a város felé a megannyi esőelhőt. Szereti az esőt. Mindig könnyebb utána.
Meghökken kissé, amikor Eliana megöleli őt, s gyakorlatilag felkínálja magát. Ő nincs ehhez szokva. Jelzi is ezt az, ahogyan egyik lábával hátrál fél lépést. Csak kevés híja van annak, hogy ne ugorjon ijedtében előre. Tekintete még mindig zaklatott, főleg, amiért annyi minden zakatol fejében. Megint nem tudja, ki is ő, s egyáltalán mit is keres itt. Megint nem tudja, mi a helyes út, merre, és főként hogyan tovább.
Ajkai néhány másodperc után arcának két szeglete felé kezdenek húzódni; nem bírja ki, hogy ne mosolyogja meg Eliana feltételezését. Hogy ő, ölni? Nem, az túl egyszerű volna. Mindenesetre könnyebb számára úgy, hogy már nem ölelik, talán sikerül túltennie magát a sokkon. Nem is tudja, mikor érintették meg őt utoljára. Nem tehet róla, nincs ehhez hozzászokva. Hidegvérűségéhez némi ridegség is tartozik talán.
- Ha ilyen egyszerű lenne, én lennék a legboldogabb arrancar a világon. – mosolyogja meg Eliana kérését. Nem képes arra, hogy megölje az emlékeket, vagy csupán azt, akik ehhez tartoznak. Ha így lenne, az égvilágon semmi gondja nem akadna.
- A legjobb lesz, ha hazaviszlek. Túl sokat gondolkoztunk. Sajnos mindig gondolkozom. Nem tudom kikapcsolni magam. – nincs tisztában vele, hogy mennyire furcsán hangozhatnak a szavai, bár általában ritkán szól értelmeset. Legalábbis, mások sosem értékelik zsenialitását. A leggyakrabban ő maga sem, ami azt illeti. A magafajtának nincs helye ezen a világon, de lehet, még Las Nochesben sem. Bár inkább ott, mint itt... Sóhajtva nyit egy gargantát vissza az üres világba, ahol talán egyszer végre az ő tudata is üres lehet.

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Pént. Nov. 02, 2012 4:51 am

Az emlékek íze

Ahogy sejtettem Desmond kicsit megijedt a megmozdulásomtól. Én halálosan komolyan gondoltam, amit mondtam. Ha az a sorsom, hogy egyik társam eledeleként végezzem, akkor legyek az övé. Valószínűleg nincs ki a kerekem, és az eső csak még jobban árt nekem.
Desmond szája mosolyra kanyarodik. Ettől teljesen elképedek. Nem gondoltam volna, hogy mosoly kerekedhet az arcára. Olyan, mintha az arca megtelne élettel. Persze annyira nem örülök, hogy a komoly szándékaimat kimosolyogja. Félrenézek és egy kicsit el is pirosodom.
~ Gúnyt űz belőlem…. Én komolyan gondoltam.
- Ha ilyen egyszerű lenne, én lennék a legboldogabb arrancar a világon.
Mondja továbbra is mosolyogva. Bár igazán nem teljesen értettem, hogy pontosan ezzel mire céloz. Sajnos ő maga sem fejti ki nekem.
- A legjobb lesz, ha hazaviszlek. Túl sokat gondolkoztunk. Sajnos mindig gondolkozom. Nem tudom kikapcsolni magam.
~ Hazavinni? Ez elég érdekesen hangzott, pláne, hogy lényegében egy helyen lakunk. Bár neki pontosan nem tudom, melyik részen van a szobája. … Én sok mindenen gondolkodom, szóval mondhatnám, hogy edzésben vagyok.
Sóhajtva megnyitja az átjárót.
- „Legjobb lesz ha hazaviszlek?” … Amit mondtam azok után ezt komolyan gondolod? Ott max akkor lennék biztonságba, ha lenne egy vérebem, aki mindenkit széttépne, ha a közelembe merne jönni. Ott olyan kedves társaim vannak, akik lelkifurdalás nélkül megölnének. … De rendben. Akkor menjünk. ... Ja és az egyáltalán nem jó, ha semmin nem gondolkodik valaki. Inkább többet gondolkozzon, mint semmit.
Oldalba bököm, és mintha verseny lenne, hogy ki érjen előbb a célhoz elkezdek szaladni. De persze azt is tudom, hogy Desmond nem fog velem rohanni, ezért bevárom.
Sajnos a baján nem tudok segíteni. Ezen nagyon nem is lehet. Túl sok minden kavarok a fejében. Ha tehetné, akkor gondolom az átjáróban tátongó ürességgel szívesen helyet cserélne. De miért is gondolkodom én ilyesmin?

~ Vége ~

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Szer. Május 08, 2013 7:59 am

Vasember

Csendben, nesztelenül érkeztem le a földre. A talpam egy macska finomságával érintette a talajt, zóri ide, vagy oda. Pár pillanat erejéig behunytam a szemeimet. Az ismeretlen zajok és illatok, illetve a lágyan simogató, furcsán langyos és nehéz szagú szellő körbe öleltek, és nem eresztettek. Igazán különös érzés volt. Ezek után nyitottam csak ki a szemeimet, hogy körbe is nézzek. Viszonylag sötét volt. Főleg, ha azt vesszük alapul, hogy kint ezer ágra tombolt a nyár, minden fényével együtt.
Különös feladattal érkeztem az Élők Világába már napokkal ezelőtt. Ez most nem csak egyszerű lidércvadászat volt. Bár eredetileg annak indult, ám közben félig testőrré vedlettem, hisz volt néhány lélek, akiknek furcsán magasabb volt az energiájuk az átlagnál, épp ezért folyamatosan célponttá váltak a különböző lidércfajzékok számára. Így aztán egyességet kötöttem velük. Amíg meg nem tették, ami ide kötötte őket, addig én vigyáztam rájuk. Cserébe kihasználtam azt, hogy lépten-nyomon meg akarták őket enni. A furcsa páros egy személlyel akartak beszélni, ami kissé bajos volt, de itt jött képbe a póttest. Már csak az volt a feladat, hogy megtaláljuk azt a bizonyos személyt. Így elmondva nem egy ördöngösség, ám az én tájékozódási képességeimmel, és a hihetetlenül pontos leírással, máris egy igen komoly feladatnak tűnt. Még Suzaku segítségével is csak nehézkésen sikerült előkerítenünk a fentebb emlegetett alakot, aki egy jól menő temetkezésnél dolgozott.
- Pontosan mit is szeretnétek tőle? - érdeklődtem le, kissé szokatlan emberválasztásukat. Nem mintha bármi bajom lenne a sírásókkal, vagy ilyesmi, csak nem értettem.
~ Bár ~ gondoltam ~ Akár a rokonuk is lehet, vagy ilyesmi, és akkor máris totál érthető a dolog...
Közben folyamatosan bepróbálkoztak kisebb~nagyobb szépségű, méretű és ügyességű lidércek, szóval nekem bármi is volt az indokuk, csak a hasznom származott belőle, de azért furdalt a kíváncsiság.
-Eredetileg azért maradtunk a Földön, mert tudni akartuk, hogy a fiunk biztos mindenünket megkapja! A hagyatéki tárgyalás, és az öröklés rendben lezajlott.
- Igazán nem volt okunk a panaszra - adták egymás között a szót - Aztán úgy volt, hogy a temetésünk után már békében át kellhetünk, ám ekkor egy kisebb baleset... ért minket.
Itt egy kissé elhallgattak, tanakodtak talán, miként is mondják el nekem.
- Szóval az a kókler sírásó, sokkal kisebb ...khm... gödröt ásott, mint amekkora kellett volna.
-Jajj ez olyan megalázó, és kínos.- sápítoztak
- Igazi kegyelet sértés volt. Úgy bánni a testünkkel... Végül is ezért ragadtunk itt.
Mire idáig értek, már a fejemet fogtam. Nem voltam én se tiszteletlen, se semmi ilyesmi, de ez igazán fájdalmas volt... Egy hatalmas sóhaj kíséretében néztem rájuk.
- Kitalálom, azt szeretnék, ha az a sírásó bocsánatot kérne... - egyöntetű bólogatást kaptam válaszul. Végig jártuk a temetőt, majd mikor megtaláltuk a kedves delikvenst, póttestbe pattantam, ami rosszabb volt, mintha ruhába bújtam volna, majd a legkedvesebb, és lefegyverzőbb mosoly kíséretében léptem elő, az egyik közeli nagy fa mögül.
- Uram - köszörültem meg a torkom, majd mosolyogva meghajoltam - A segítségére lenne szükségem. - Suza~chan a vállamról próbált segíteni, mint egy jól funkcionáló súgó gép. Még szerencse, hogy őt nem láthatta, és nem is halhatta a kedves delikvensünk. - Tudja ez elég furcsán fog hangzani, de azt szeretném, ha bocsánatot kérne attól a két embertől, akiknek nem olyan rég túl kicsi gödröt ásott.
Ahogy megszólítottam, kissé zavarba jött, a jó ég tudja mitől, majd amikor felhoztam a korábbi incidenst, elvörösödött az arca, és a zavar helyét átvette a düh.
- Nem tudom, hogy ki maga, vagy hogy mit keres itt, de takarodjon innen, és figyelmeztetem, hogy ha még egyszer meglátom erre felé, akko... - igazán nem tehetek róla, de az én türelmem is véges. Nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis elkaptam, és a torkát szorongatva egy kézzel, ahhoz a fához nyomorintottam, amely mögül nem is olyan rég szerény személyem kilépett. Kissé talán dühös fejjel, szikrázó szemekkel, és a halántékomon lüktető erecskével, meglepően halkan vágtam a szavába.
- Azt hiszem kissé félre értett. Ez nem kérés volt az előbb, hanem utasítás. Két hozzám tartozó lélek sorsa függ ettől, és ha nem hajlandó segíteni, akkor shinigamiként kötelességem magát is magammal vinni! Nos, mit mond?
- Csak szólok, ha így szorítod a nyakát, ha akar se fog tudni meg szólalni. Neutral

- csivitelt Suzaku a fülembe, és lássuk be, mint mindig, most is igaza volt. Elengedtem a hapsika nyakát, mire az a földre huppant. Ám utána nyúltam, és a nyaka helyett, a ruháját ragadtam meg, újra felpalacsintázva a férfit a fára.
- Jól van na, bocsánat - hebegte. Nem tudom, hogy attól tört meg, mert elhitte, amit mondtam neki, vagy attól, hogy azt gondolta, egy őrülttel van dolga... Nem is érdekelt különösebben, a lényeg meg volt. Büszkén pislogtam a két lélekre, de ők ahelyett, hogy átkeltek volna, a szájukat biggyesztették. Erre rájuk is villantottam egy haragos pillantást. A póttest élettelenül rogyott a földre, én pedig a kardom végével fejbe kólintottam mind a kettőjüket. Nem volt mese, lélektemetésnél át kell kelniük, ha tetszik, ha nem. Ezután visszahúztam azt a förtelmesen kényelmetlen póttestet, és a sírásó fiú szemmeresztgetéseitől kísérve elsétáltam. Mikor végre sikerült megszabadulnom attól a ruhák átkától, muszáj volt megjutalmaznom magam, a jól végzett munkámért. Így aztán elmentem barangolni. Így jutottam ebbe a sötét és nagyon hangulatos kis utcácskába. Halk suhogás hallatszott, majd Suza~chan landolt a vállamon.
- Megtaláltad, hogy merre kell menni? - kérdeztem megsimogatva a fejecskéjét, mire belém csípett.
- Tippelj... - azonban nem válaszolhattam neki. Egy fém kuka teteje hangos csörrenéssel csattant a betonon, majd ugyanilyen csörömpöléssel gurult pár métert, végül eldőlt. Egy macska versenyt nyervogott vele, miközben ijedt prüszköléssel menekülőre fogta. Hirtelen jómagam is megtorpantam. A gerincemen csárdást járt a hideg. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Valamennyi izmom akaratlanul is ugrásra feszült, miközben látszólag könnyeden hátra pillantottam. Egy elég méretes fém szerkezetet szemlélhettem meg, ahogy befordult a sikátorba. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ki is ő, hisz ismertem Kira~sant, bár azzal nem voltam teljesen tisztában, hogy hányadán is állok vele, így kissé óvatosan egy apró meghajlással üdvözöltem.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Pént. Május 17, 2013 10:27 pm

Vasember

A házak tetején haladtam. Talán e volt, a legbiztonságosabb, és legfeltűnésmentesebb hely, ahol még mozoghattam. A fémtest okán, csupán távolról szemlélhetem a járókelőket, és a lent elvonuló tömeget. Mivel a gép alkatrészeim, a gigai-on kívül, is látszott, eléggé furcsa látványt nyújtott, mikor egyszer egy kis utcán elsétálva, nem láttak belőlem mást, csak az állkapcsomig tartó szerkezetet. Fenébe is, úgy a nyakamon belesve, egész a tüdőmig lelátnak. Szóval, nem kockáztatok, inkább innen fentről figyelem a tömeget. Ezzel a helyzettel, azonban, egy újfajta érzés tört rám. Ahogy a kint töltött időm, magasan az utak szintje felett töltöttem, a nyugalom, és egyben az adrenalin kezdett furcsa táncot járni bennem. Minden sikátor, amin keresztülugrottam, minden furcsán megépített tető, egy-egy új trükköt rejtett magában. A korlátok, nem a leesés elleni gátak, hanem egyre inkább a kihívás, és a mozgás szabadságának jelképei lettek. Egyre gyorsabban, és gyorsabban haladtam, minden eltelt nappal. Ugyan nem volt új számomra ez a fajta közlekedés, ám eddig inkább a munkám eszközei voltak, semmint a szórakozásomé. Egy idő után, szaltókkal kezdtem átlendülni az utcák felett, s a korlátokkal, csupán pillanatokig pacsiztam, míg alattuk átugorva löktem magamon még egyet, a nagyobb lendületért. Ez is egy ilyen nap volt, s szinte repültem, minden nehézség, s a fémtest súlya ellenére is. A világ összefolyt körülöttem, s nem maradt más, csak a folyékony mozgás, mely elöntötte a agyam, s idővel a zenei ízlésem is hígítani kezdte. Olyan zenéket hallgattam, melyről régen sosem gondoltam volna, hogy ennyire behálózhat. A jetstream lábak, persze minden alkalommal rásegítettek a gyorsaságomra, s egyre inkább kezdtem megszokni a használatuk, így mindenféle gond nélkül löktem el magam az épp aktuális tető szélétől. Hazafelé haladtam már, de a szívem zakatolva adta a ritmust, a fülemben szóló zene mellé. A gigai-om s bár kényelmetlen volt, mégsem akartam, hogy egy esetleges lelepleződés esetén megint belém lássanak. Az egy borzalmas érzés, s a hideg rázta a hátlapjaim, mikor belegondoltam. Egy utolsót ugrottam, s a levegőben hosszan előrenyújtott lábaim után, a korlát tetejéről löktem tovább magam, a pihenőm helyszínére. Egy ideje, ez a félreeső háztető volt a chekpoint-om, ahol egy kicsit szusszanhattam, bár itt rendszerint társaságom akadt, egy 12-13 éves kölyök személyében. Egy este, épp megérkeztem, akárcsak most, ő valami hordozható játékkal a kezében kinyitotta az ajtót, s a gép nyomkodása közben, a villódzó fényben megpillantott engem. Esélyem sem volt eltűnni, s az eltátott szája nyomán, azt hittem üvöltve elszalad, ám ehelyett csillogó szemekkel kezdett rám nézni, mintha csak kiléptem volna a kedvenc videojátékából. Egyszer meg is jegyezte, hogy csak a sisakom, és a puskám hiányzik, hogy pontosan olyan legyek. Minden alkalommal megmosolyogtatott amikor így beszélt, s még azt is sikerült elérnem, hogy titokban tartsa, hogy látott engem. Na persze, a kormánytól szökött kiborgkatonát nem akarta szétszerelve látni, így – bár jókorákat füllentettem neki, bölcsen hallgatott rólam. Cserébe pedig minden alkalommal amikor egy pihenőm alatt találkoztunk, együtt játszottam vele, és hallgattam az elképesztőbbnél elképesztőbb ötleteit, hogy hogyan szereljek rakétavetőt a mellkasomba és hasonlók. Néha egész könnyen tudtam ihletet meríteni, a gyermeteg ötleteiből. Ahogy a lábam a tetőhöz ért, megpillantottam a kölyköt, s mosolyogva integetett nekem.
- Neked nem iskolában kellene lenned? - Kérdeztem komoly arccal, s kissé talán morcosan is, hiszen tényleg ott lett volna a helye.
- Ma szünet van. - Csóválta a fejét.
- Nos, ha szünet van, hát szünet van. De most nem maradhatok sokáig.
- Üldöznek? - Kérdezte aggodalmaskodva, s mellé lépve összeborzoltam a haját. - Mert elbújtathatlak.
- Nem. Csak találkozom valakivel. És oda kellene érnem, minél hamarabb.
- Egy tudóssal, aki felszerel rád valami újat? Vagy egy kontakt, aki új személyazonosságot hoz neked? - Kérdezte csillogó szemekkel.
- Túl élénk a fantáziád kölyök. Csak egy barátommal futok össze. - Éreztem, hogy ennyi nem lesz elég, hogy leszálljon rólam, így hozzátettem. - Álruhát hoz nekem. - Ez viszont már tökéletesen elég volt, így egy intés keretében elshunpoztam mellőle, tudván mennyire imádja, mikor ezt csinálom, és a szomszéd ház tetejéről intettem vissza neki. Valóban találkozóm volt, s tényleg ruhát hoztak nekem, ám akivel összefutottam Katsu volt. Az én legkedvencebb, és egyetlen gépfarkasom hozta el nekem az álcám, amiben kicsit lemehetek az utcára, bár rábíztam, hogy mi legyen az. Mikor a megbeszélt helyen elém tette a táskát, kissé meglepett. Kék kontaktlencse a gépszememre, öltöny, és nyakkendő köszönt rám az aktatáskából, s elmosolyodva öltöttem magamra. Ugyan még így is kerülnöm kell a nagy felhajtást, azonban ezzel, már nyugodtan sétálhatok az utcán, s ha valaki az állkapcsom felől kérdez, nyugodt szívvel beadhatom neki, hogy egy súlyos balesetben összetört, és ez tartja össze.
Lementem hát az utcára, s valahogy hiányzott, a tetők szabadsága. Ugyanakkor kellemes érzéssel töltött el, az, hogy az emberek közelében lehettem, még ha sokan furcsán is néztek rám, az arcom miatt. Nem zavartattam magam, csak tovább haladtam, mikor csörgést hallottam az egyik sikátorból. A kíváncsiságnak engedelmeskedve befordultam, s alig hittem a szememnek. Alig léptem be, a tekintetem összeért az ismerős 11. osztagos lányéval, s pár szívdobbanásig nem is tudtam másfele nézni. Miért kell megint összefutnom vele? Miért megint itt? Mikor a legutóbb az emberek közt találkoztunk, egy lidércen veszett össze velem, s semmi kedvem hozzá, hogy ez most is megtörténjen. Nemes egyszerűséggel, egy szó nélkül megfordultam, és elindultam kifele. Ugyanolyan sebességgel, ahogy beérkeztem komótosan távozni készültem.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Május 21, 2013 11:44 am

Vasember

Semmibe vette az üdvözlésemet! Lássuk be, nem épp egy könnyű nap állt mögöttem. Igen csak idegesítő lelkek túráztatták a türelmemet, és komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a a határait közvetlen közelről kitapasztalhassák. És valószínű, hogy más alkalommal, más körülmények között,fel se vettem volna, de most kissé, már majdnem feszült voltam. Ráadásul, nem csak simán semmibe vett, hanem levegőnek nézett. Ugyanis megnézett magának, majd mintha ott se lennék, megfordult, és már ment is tovább. Pár pillantás erejéig hitetlenkedve meredtem utána, majd valószínűleg ugyanilyen fejet vághattam, miközben Suza~chanra pillantottam. Persze a madaram most is, mint ilyenkor általában, kedélyesen morzsolgatta a fülcimpámat. Ám most, ahogy ránéztem, hirtelen felhagyott ezzel a cselekedetével, és elrikkantotta magát, szinte velem egy időben. Amíg én a volt társam nevét szólítottam, ő először egy nő halálsikolyát adta vissza, vérfagyasztó élethűséggel, majd hirtelen felhangzottak a jóvoltából a szirénák a távolban, és rohamosan közeledtek.
- Suzaku - pislogtam rá, kissé talán szigorúan, ugyanis már a kezemben volt a kavics, hogy a kissé modortalanul viselkedő ismerősöm után hajítsam. De erről így le kellett, hogy mondjak, szóval inkább csak utána szóltam. - Igazán örvendek, bár nem igazán értem a dolgokat. - Először is, nem tudom, hogy mit követtem el, amiért így kerülsz! - egy újabb mély levegőt vettem - De talán nem kéne ennyire látványosan művelned, mert akármilyennek is gondolsz, azért az ilyenek, ha egy olyan valaki kerül, akivel azért jó pár dologban voltunk benne közösen, nekem is rosszul esnek!
Pár pillanatig még néztem rá, azzal a szilárd elhatározással, hogy amint tovább megy, utána hajítom, már csak azért is, mert nem volt könnyű ennyit sem kinyögnöm. És ha ezt is semmibe veszi, akkor kész, ennyi volt, és én nem fogok többet próbálkozni.
~ Talán én is levegőnek fogom akkor nézni. Kissé talán fém dús levegőnek! ~ született meg bennem az elhatározás, a kavics morzsolgatása közben.
~ De azért ne menj majd neki, mert az fájdalmas lenne, lehet... ~ hallottam Ezüstke hangját a fejemben ~ Nem lenne túl egészséges, és az egészséged igazán fontos nekem! Máskülönben hogyan tudnád tartani a... ~ Mivel ismertem már a Rókát, így Suza~chan felé fordultam.
- Te meg légyszi ne hozd rám legközelebb a frászt. Tudod, hogy megijedtem, amikor hirtelen közvetlenül a fülem mellett kezdtél el sikoltozni? Arról nem is beszélve, hogy azt hiszem, megsüketültem fél fülemre. - mondtam, miközben azon igyekeztem a kisujjammal, hogy a füldugulásomat megszüntessem.
- De olyan kis elveszett voltál, gondoltam segítek, és szinkronizálom a helyzetet.
-Hogy mit csinálsz? - pislogtam rá nagy szemekkel.
- Verbalizálom, vagyis megfogalmazom a nyilvánvalót... Neutral

- kaptam meg a választ, közvetlenül a fülembe, újfent.
Kissé talán még nem hallottam rendesen, miközben pislogtam fel Kira~sanra. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy felfele kellett néznem. De ez volt. Szóval pislogtam fel rá, és kissé talán izgatottan vártam, hogy vajon megint szó nélkül megfordul, és elmegy, mert akkor biztos, hogy a fejéhez vágom a kezemben lévő kavicsot, vagy pedig, végre szóba is áll velem...

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Szomb. Jún. 01, 2013 12:01 am

Vasember

Alig fordultam meg, éktelen ricsaj tört utat a koponyámig. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. Mély, sóhajjal álltam meg, és nem kis nehézség volt, hogy itt maradjak. Semmi kedvem nem volt megismételni a legutóbbi alkalmat, és ráadásul, nem akartam, hogy a Gotei túl sokat tudjon rólam. És főként nem akartam, hogy olyanok lássanak így, akiket ismerek. Még mindig nehéz volt megszokni a fémtestet, bár az előnyeihez már sikerült alkalmazkodnom. Chiyo őszintesége viszont, megint a lelkembe vágott. A pumpáló fém alkatrész, ami a szívem helyettesítette, nem érezhetett volna nyomást, mégis, annyira valódinak tűnt. Mély levegőt vettem, ahogy elkezdett vitatkozni a madarával, majd megfordultam.
- Aikawa-san. - Kezdtem nehézkesen. - Nem tudom mennyire vette észre, de a jelenlegi állapotom, nem éppen mondható hagyományosnak. Nem szeretném a Gotei 13 tudtára adni, hogy bizony ez van. Hátrányt jelentene a Daitenshi számára, és számomra is. Így aztán kerülöm a kapcsolatot, hogy ne tudjanak rólam. Semmi kedvem űzött vaddá válni a Gotei szemében. Ugyanis akárhogy vesszük, az, hogy csatlakoztam az arkangyalokhoz, a legtöbb osztag szemében, valószínűleg árulást jelent. Valamint... - Kissé megakadtam, nehezen sikerült a szavakat formába öntenem, bár tudtam mit akarok mondani. De nem akartam túlságosan megbántani a lányt. – Legutóbbi találkozásunkkor, egy egyszerű lidércen is hajba kaptunk, olyannyira, hogy majdnem megöltük egymást. Semmi kedvem shinigamit ölni, így kerülöm őket. Ne sértődjön meg, de nem látjuk ugyanúgy a világot, és ha ez minden alkalommal vitába fullad, akkor inkább kerülöm, és vállalom a következményeit. - Mondom, kissé elkeseredve, de mi mást tehetnék? Sokkal ésszerűbb lenne, ha egyetlen halálistennel sem találkoznék, de az elmúlt időben, kissé sokat futottam össze ezzel a lánnyal. Egyszerűen, lépten-nyomon belebotlok, és ez zavar. Nincs beleszólásom abba, hogy mi történik körülöttem, ami komoly csorbát ejt a magabiztosságomon. – Azonban, úgy látom, az élet valamiért azt szeretné, ha mi találkoznánk. Úgyhogy, nem nagyon látom értelmét, hogy szembe menjek a dolgokkal. Van egy olyan gyanúm, hogy amennyiben a Gotei tudni akarna rólam, már megtette volna. Tehát, mit szólna, ha egy olyan helyen folytatnánk, ahol nem kell ezt a maskarát viselnem? - Mélyen a szemébe nézek, majd felfele a levegőbe, jelezve, hogy a tetőre megyünk, aztán shunpo-val felugrok a ház tetejére, és onnan pillantok rá, amíg fel nem ér. Mindezek után levedlem az öltönyt, meg a nyakkendőt, sőt, még a kontaktlencsét is kiveszem, így láthatja a vörösen világító gépszemem. Még mindig kissé sajnáltam, hogy nem lehet vele rejtőzködni, de valamit valamiért. A funkciói igen hasznosak voltak. És lássuk be, ha nem kell rejtegetnem azt, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, én is jobban érzem magam. A fülemhez emeltem a kezem, és a farkasom hívtam.
– Katsu. Mérd be a pozícióm, és hozd a táskát. Eleget járkáltam az utcán. -
– Máris gazdám. Álcázzam magam a shinigami előtt? - Kérdezett vissza Daybreak, s imádtam az óvatosságát, de most nem lesz rá szükség. Talán nem kell tartanom a 11. osztagostól. Persze a lány nem hallotta a farkas szavait, mivel azok csak az én fülemben szóltak, de érezhette, hogy beszélgetek valakivel.
– Nem szükséges. Fogalmazzunk úgy, hogy egy régi barát. - Válaszoltam a háziállatomnak, s pár pillanaton belül, ott termett mellettem, teljes valójában, szájában a táskával. Amikor így járkálok az utcán, jó szokása, hogy közel marad, hátha szükségem lesz a segítségére. Farokcsóválva ugrott mellém, majd a szájában pihenő táskát nyújtotta.
– Gyors voltál. - Vetette oda, ahogy szokása volt, mire én mellé térdeltem, és megsimogattam a fém fejét.
– Szorított a cipőm, és megfojtott a nyakkendő. - Vágtam vissza a kis iróniájára, ám nem kellett félteni.
– Zeline gazdám nem fog örülni, ha kiderül, hogy levetkőztél egy másik nő előtt. - Éreztem, ha tehetné, most vigyorogna, de inkább figyelmen kívül hagytam, és bepakoltam az álcám a táskába.
– Milyen szerencse, hogy amennyiben elmondod kisüthetem az agyad. Nem igaz? -
– Az kellemesen bizsergető lenne. - Vágott vissza, s Chiyo, valószínűleg, az egészet végignézte. Kíváncsi vagyok hogy reagál Katsu látványára.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Jún. 04, 2013 2:17 am

Vasember

Végül is csak megállt, így megkímélte magát attól, hogy megdobáljam kaviccsal. Surprised

Mellesleg engem is megkímélt egy kiadós értetlen rossz közérzettől. Bár amit mondott, nem volt sokkal jobb. Surprised

Valóban, ha nem hívta volna rá fel külön a figyelmemet, akkor is feltűnt volna, hogy csöppet magasabb lett mint én, és biztos, hogy nem az onigirinek, vagy a szakénak köszönhette. Neutral

Mellesleg ha az egész eddigi életét az edzőtermekben töltötte volna, akkor se lett volna ilyen acél kemény "izomzata". Neutral

Bár ez már az arénában is feltűnt, és nem hiszem, hogy én nem tűntem volna fel neki. Feltéve, ha nem jár oda minden idegenhez köszöngetni. Surprised

Mellesleg ha annyira mesélni akartam volna róla, hogy mi is van vele, már eddigre keresztül-kasul járhatta volna a hír a Tiszta Lelkek Városát. Igaz, megvannak a magam titkai is, miért akarnám felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy a másét szellőztetem! De ezeket inkább nem osztottam meg vele. Hisz ha tényleg ilyesmiket hisz rólam, akkor teljesen felesleges lenne jártatnom a számat. Ha meg nem, akkor újfent felesleges bizonygatnom, hisz úgyis ő dönti el, mit hisz, vagy mit nem. Válaszát tovább hallgatva hirtelen egy fél vigyor futott végig az arcomon.
- A legutóbbi találkozásunkkor nem a te hajadat cibáltam, hanem néhány extra ronda pinty~ponty embert. - picit beleborzoltam a saját hajamba, hisz az övét már nem értem el, pedig régen, amikor még kézre esett, előszeretettel borzoltam az ő üstökét is. - Tényleg... nem is volt nekik hajuk. - tettem hozzá elgondolkodva. Persze inkább nem folytattam, mert a hallottak alapján, még a végén azt gondolná, hogy kötekedni akarok vele, holott nem voltak ilyesfajta szándékaim.
Végül csak beadta a derekát, és nem menekült el. Sőt, mutatta az utat. Shunopóval indult felfelé, és nekem se kellett könyörögni, hogy kövessem. Mivel rajtam volt a gyűrűm, így nem volt nehéz neki leelőznie, de nem bántam különösebben a dolgot, hisz most nem versengeni akartam, csak tisztázni a dolgokat. Suza~chan hangtalanul reppent fel mellettem, majd szintén szó nélkül foglalta el a helyét a vállamon, mikor felértem. Kissé szokatlan volt tőle ez a nagy hallgatás, de igyekeztem csak annak betudni, hogy idegenek előtt szégyellős. Bár eddig ezt nem derült ki, de eddig nem is beszélhetett mások előtt. Vagy lehet, hogy csak a korábbi kirohanásommal bántottam volna meg? Kissé aggódva lestem a madárkámra, de nem csak megszólalni nem akaródzott neki, de még csak rám se nézett. Aggódva vakargattam meg a buksiját, de nem csípett az ujjamba. Ekkor döntöttem el, hogy valami komoly baj van! Eközben Kira megszólalt, de szemmel láthatóan nem hozzám beszélt, így aztán igyekeztem nem válaszolni neki. Inkább aggódtam és örültem szép halkan. A madár komoly aggodalommal töltött el, míg annak kifejezetten örültem, hogy Kira~san végre nem menekült. Így amíg ő eltársalgott az ismeretlen, és igen csak láthatatlan beszélgetőpartnerével, és eldöntöttem, hogy Suzakut veszem kezelésbe. Elvégre valami miatt igen csak maga alá került. Óvatosan le is emeltem a vállamról, ami éreztem, hogy nem töltötte el túl nagy örömmel, ugyanis valamennyi izmocskája megfeszült a kicsikémnek a kezembe, de még mindig nem szólalt meg.
- Mi a baj Suza~chan? - érdeklődtem a szokásos, kissé talán lényegre törő stílusomban.
Pislogott rám, majd óvatosan Kira felé pillantott, aki ekkor fejezte be a trécselést. A következő pillanatban egy fura fém valami landolt mellettünk. Pár másodpercig megrökönyödve pislogtunk a szerkezetre Suzakuval mind a ketten. Döbbenetünket Kira hangja szakította meg, aki teljes lelki nyugalommal ott folytatta a társalgást, ahol az előbb abba hagyta. Ráadásképp a nagy fémtömeg válaszolt is neki. O.O

- Csak nem tudtam, hogy beszélhetek~e előtte... - nyögte ki Suzaku, kissé talán tágra nyílt szemekkel szemlélve a fura masinát. - És mégis megszólaltam...
- Azt hiszem ebből nem kell problémát csinálnod... - mondtam. Kezdtem a fém szerkezetből a egy kutya szerűséget kilátni. Tegyük hozzá ez sem volt kis teljesítmény, hisz nem voltam az ilyen furcsa masinákhoz szokva. Bár lehet, hogy nem is gép volt, hisz elég szépen beszélt. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg mi a madarammal Kira~san furcsa állatát(?) szemléltük, Kasai~chan is kíváncsian kikukkantott a nyakam mögül. Meglepődve pislantottam rá a lángocskámra, aki narancssárgásan bújt az arcomhoz, mintegy bocsánatot kérve. (Már kezdtem megtanulni a színkódját Cool

) Abban a pillanatban azonban, hogy meglátta Kira~sant és a furcsa társát, hófehérre válva bújt vissza a hajam közé. Már azon meglepődtem, hogy elbújt a holmim között, és elszökött velem.
- Csak nem megijedtél? - nevettem el magam, miközben a szabad vállamra raktam az ujjam, hogy kicsalogassam kis barátomat a nyakam mögül, ahol valamiért előszeretettel el szeretett bújni. Végül a próbálkozásomat siker koronázta. Halvány pirosan előlibbent, és az ujjamhoz dörgölőzött, én pedig eközben a fém kutyához(?) vagy talán farkashoz sétáltam. - Heló, Chiyo vagyok. Megsimogathatlak? - érdeklődtem le. Már magamhoz tértem a meglepettségből. És mivel ez a fém valami az előbb folytatott elég értelmes csevejt a minden bizonnyal gazdájával, így gondoltam azt is megérti, amit én kérdek tőle. És emellett mit mondhatnék? Szeretem valamiért az állatokat, néha jobban, mint az embereket. Még akkor is, ha fémből vannak... Azt tartják, hogy a kutya mindig hasonlít a gazdájára. Ha tudták volna, hogy ez mennyire igaz...

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Jún. 30, 2013 3:06 am

A farkasom megjelenése nem okozott akkora meglepetést, mint vártam, de ez is megteszi. Katsu-ra néztem, majd a fejére tettem a kezem, és megvakargattam a fejlemezét, s közben leplezetlenül pillantottam előbb a beszélő madárra, majd a lány nyaka mögül előóvakodó lángnyelvre. Kevéssé lepett meg a látványuk, de kissé megmosolyogtatónak találtam, hogy míg én és Katsu akár két profi, összeszokott társakként viselkedtünk egymással, és csipkelődtünk oda-vissza, addig a lány inkább úgy bánt a társaival, mint a gyerekekkel szokás – bár lássuk be, ez a viselkedésüket tekintve nem volt meglepő. Elmosolyodva figyeltem, ahogy összeért a tekintetem a lángocskával, majd hófehéré vált s elbujdosott előlem. Elsápadt, s megijedt, ami pedig mókás dolog volt. Azonban az igazi rövidzárlatot a hasi lemezeimbe Aikawa megmozdulása vitte be. Ahogy odalépett Daybreak-hez és megszólította, a mesterséges intelligencia az én pillantásom kezdte keresni aggódva. Ötlete sem volt, hogy most mi legyen. Harci helyzetekre és lopakodásra volt programozva, s csak a hús-vér kutyáktól átemelt személyiségjegyeivel tudta az ilyen szituációkat felmérni. Engedélyt akart kérni tőlem, na meg magyarázatot, hogy ilyenkor mi van, de én csak gúnyosan vigyorogtam.
- Most jártasd a szád. - Vetettem oda, majd a háztető széléhez siklottam, s a távolba meredtem. A háziállatom pedig leült s megeredt a nyelve.
- Nincs ellenemre. A nevem Katsu, és gazdám – Kazuho Kira – társa vagyok. A madár, akit az előbb Suza~channak neveztél – a hangjából következtetve Suzaku névre hallgat – talán fél tőlem? - Érdeklődött a gépfarkas, miközben hagyta magát simogatni, s hidraulikus farkát kezdte csóválni. Az én tekintetem azonban nem feléjük irányult. A tetők látványa fogott meg, s akaratlanul is elmerültem a gondolataimban. Talán itt az ideje, hogy tisztázzam a lány előtt, hogy akkor, mikor a lidércen kaptunk össze, mekkorát tévedett velem kapcsolatban. Azonban ötletem sem volt egyelőre, hogy miként vezessem ezt fel, így gondolkodóba estem. Mindeközben pedig kattogott az agyam, hiszen az előttem elterülő látképet már keresztül-kasul bejártam, s megszokott pályámmá vált a mozgáshoz. Magam elé tartottam a kezem, s a fém mancsra tekintve, lassan kezdett zakatolni bennem az adrenalin, hiszen a tudatalattim sorra vetítette elém azokat a képeket, amelyeken szabadon szárnyaltam, magasan a járda szintje felett.
Ekkor pedig, szinte megvilágosodva néztem hátra a farkassal bájolgó piroskára. Ez lesz az alkalom, hogy bebizonyítsam neki, nem vagyok olyan, amilyennek gondolt.
- Aikawa~san. A legutóbbi alkalommal, mikor az emberek világában futottunk össze egy prédán kaptunk hajba, s azt mondtad, nem értem, s nem értékelem a mozgás művészetét. - Kezdtem bele s a hangom valahogy akaratlanul is határozottan szólt. - Nos részben igazad volt, ám részben tévedtél is. Szeretnék mutatni neked valamit. - Intettem neki, hogy álljon mellém, s mikor megérkezik egy távoli épületre mutatok. - Van ott egy magas épület, legalább húsz emeletes, és ha elnézel itt szemben még láthatod is. Egy játékra invitállak Aikawa Chiyo. Egy játékra, melynek a célja, az az épület. Legutóbb azt mondtad nem értem a mozgás művészetét, de tévedtél. Csupán más ágazatát űzöm. Szeretsz szabadon szárnyalni? Úgy, hogy senki nem szólhat rád, és nincs más, csak te és az égbolt.
- Szükségesnek tartod ezt gazdám? - Lépett mellém Daybreak, mire elmosolyodva bólintottam.
- A játék, amennyiben elfogadod a kihívást, innen indulva, egészen addig az épületig tart. Aki előbb ér oda, az nyer. Azonban a játékunk nem ilyen egyszerű. Nem vesztheted el a lendületed, és folyékonyan kell mozognod míg odajutunk, valamint nem használhatsz shunpo-t sem. Mit szólsz? Versenyzel velem? - Kérdezem mosolyogva, majd a válaszától függetlenül hozzáteszem. - Azt a majd két kilométeres távot, egy egyenes vonalban, átlagosan egy perc és tíz másodperc megtennem. Ma le akarom redukálni egy perc alá. Tehát ha úgy érzed, nem tudsz lépést tartani velem, inkább használj shunpo-t. De engedd meg hogy megmutassak, milyen ágát űzöm a mozdulatok művészetének. - Vigyorodok el, s Katsu-ra pillantok. - Ő majd vigyáz a madárkádra, és a kis elementálra, amíg odaérünk. Mit mondasz? Akarsz repülni? - Mosolyodok el, s hátrébb lépek az induláshoz. Katsu indítja a versenyt, már ha Chiyo beáll mellém. Amennyiben nem, úgy egyedül vágok neki az útnak, s az arcomon ülő széles vigyorral, hatalmas lendülettel nekifutok az első ugrásnak. Nem vagyok más, csak egy levél a szélben.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Júl. 07, 2013 2:45 am

Vasember

Végülis, fém-nem fém, mégis csak egy kutya! Embarassed

És én nem tehetek róla, hogy szeretem az állatokat. Ráadásul egy okos, és beszélő kutya! Embarassed

Ráadásul olyan kis okos feje van! De tényleg. Csóválta a farkát, amire Gingitsune sosem hajlandó, még akkor sem, ha a fülét vakargatom. Szóval kissé belemelegedtem a kutyasimogatósdiba. Embarassed

Fültő vakargatás, buksi simogatás, stb. Még az se nagyon zavart, hogy fémből van. Mióta újfent járok emberek között, már láttam szőrtelen ebet, amit ráadásul kis gyerek ruhácskákba fel is öltöztettek! O.O

Bár az már akkor se fért a fejembe, hogy akkor miért vágják le a szőrét a szerencsétlennek, ha utána meg ruhába csomagolják. De hát régi bútordarab vagyok már, én se érthetek minden újat.
A kutyus, Katsu~chan kérésére nem kellett válaszolnom. Suza~chan megtette helyettem.
- Nem félek. Inkább csak az nem volt túl kóser, hogy megszólaltam Chiyo~n kívül másvalaki előtt is. Nem szokásom mások előtt fitogtatni a képességeimet, mert még a végén túl lelkesek lennének.. Neutral

- csivitelte, végre nem az én hangomon, hanem a sajátján. Bár nem tudtam, hogy az~e a sajátja, hisz bármit leutánozott, de többnyire ezen a hangszínen kommunikált, amikor nem helyettem beszélt, vagy nem akart épp bosszantani. Mellesleg fogalmam sem volt, hogy mit is jelent a "kóser" és hogy honnan szed ilyen szavakat, de csak azért se ismertem be előtte. Arrogáns

Talán egész délután ellettem volna az állatok között... még ha ilyen fém állatot eddig nem is láttam. De beszél, meg viselkedik magától, szóval él, és állat. Cool

Szerintem észre se vettem volna, úgy elszaladt volna az időm, de Kira~chan egy érdekes játékra invitált, így csak nem maradtam ott. Suza~chan jó erősen a vállamba kapaszkodott, mikor meghallotta a kihívást, Kasai~chan pedig valahova a ruhámba bújt. Bár nem tudtam, mi is az az "elementál", de mivel ezen a napon túl sok olyan szó volt, amit nem ismertem, így inkább nem is foglalkoztam vele. Néha jobb nem kinyilvánítani azt, ha valamit nem tudunk! Cool

~ Elkészültél Édes? ~ szólt bele Gin~chan is az elég zavaros délutánba. Nem tehettem róla, az időzítés tökéletes volt, és én majdnem hangosan elnevettem magam. Mintha ezzel is azt akarta volna kinyilvánítani, hogy én az ő kardforgatója vagyok! Amilyen pimasz és szemtelen Ezüstke, már nem egyszer ezt a tudomásomra hozta. Embarassed

Közben persze figyeltem Kira~chan magyarázatát, hisz a Róka nem akadályozhatott meg abban, hogy jól érezzem magam. Bár amikor megkért, hogy ne használjak shunpot, majd megmutatta a távot, és elmondta, mennyi idő alatt szokta megjárni... kissé elgondolkodtunk közösen.
- Ki van zárva- súgta a fülembe a sanda gyanúmat a madár. Két kilométert egy perc alatt lehetetlen megtenni! Főleg shunpo nélkül! Ahhoz a 100 km/h~ás sebességet túl kell lépni.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem vissza hasonló hangerőn. Nem mintha én nem gyanakodtam volna, de Suza~chan értett jobban a modern dolgokhoz. ő olvasott olyan könyveket, amikből ilyen fura szavakat tudott használni.
- Úgy, hogy sima emberként, ez teljességgel ki van zárva!
~ Szégyellem bevallani, de kivételesen, és nagyon csak titokban egyetértek a tollpamaccsal ~ mondta Gingitsune is.
Erre volt csak szükségem. Kasai~chan vörösesen, meg kissé narancsosan pislogott ki a ruhám alól. Szóval indulhattunk. Úgy láttam, Kira~san is már ott állt a ház tetején, hogy ellökje magát, hát én se voltam rest. Shunpoval ugrottam el. Mivel igazából nem éreztem annyira a tétjét a dolognak, inkább csak élveztem. Amint elrúgtam magam a talajtól, a levegő végig simította az arcomat, bár koránt sem lehetett volna lágynak nevezni. Viszonylag magasra felértem, bár még vitt volna a lendület, mikor lélekenergiát gyűjtöttem a lábam alá, hogy újfent ugrottam. Szerettem a repülés ezen forma imitálását. Képes voltam órákig fent lenni, bár a lelkek világába kissé nagyobb kihívás volt. Ott pontosan ki kellett számolnom a landolási pontjaimat, és figyelnem kellett, hogy ne főnemesi rezidencia tetejére érkezzek, bár ezt inkább Suza~chan végezte. Mint ahogy most is. A karmai a madárkámnak ismerős módon szorították a vállamat, miközben a hangja ha kissé halkan is, de biztosan eljutottak hozzám. Pár pillantásig élveztem a helyzetet, majd mivel verseny volt, feloldottam a gyűrűmet, és teljes sebességen elindultam. Elég volt pár ugrás, így mikor oda értem visszazártam a gyűrűt, és újra elindultam. Elrúgtam magam, majd élveztem egy kicsit a zuhanást. Mikor elég közel kerültem, az alattam lévő épület korlátját elkaptam félkézzel, és kissé visszalendítettem magam, újra fel a levegőbe. Igaz, ennek korán sem volt olyan lendülete, mintha ugrottam volna, de sokkal jobb érzés volt. Mintha a két kezemmel magamhoz tudtam volna ölelni az egész alattam lévő város... A városi szagok messze alattunk maradtak, és mintha egy másik világba repülhettem volna... na nem mintha még nem lettem volna a másvilágon...

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Pént. Május 23, 2014 8:50 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Zihálva állok nekidőlve a falnak, és egy könnycseppet morzsoltam el véres ujjaimmal. Képtelenség. Ez nem lehet valóságos. Megint megöltem egy embert. Itt fekszik előttem fej nélkül, és én… én nem is tudom. Csak úgy megmozdult a testem, és mintha magától történt volna. Mindenesetre jól el van rejtve a lélekenergiám. Senki sem követett, erről nem tudhat senki. Lerogyok a földre. Gyilkossá váltam, és kezd egy olyan érzésem, hogy az is maradok. Nem bírok leállni a vérontással. Ez az egész dolog, amivé lettem, szomjazik a halálra. Hiszen… ez az egész olyan volt, mintha minden porcikámmal vágynék arra, hogy letépjem a fejét. Ideges is voltam előtte, mint egy rossz drogfüggő, aki amint meglátja a rá váró adagot, az eszét is elvesztve magába viszi. Véres kezeimre pillantok, majd az oldalt fekvő sétabotra. Paragon némán viseli, hogy egyre mélyebbre csúszok a Sötétségben, ami talán egyszer végleg fel fogja emészteni a fény maradékát. De… hová lett a lelke? Látnom kéne a lélektestét, és el kéne temetnem, de egyszerűen eltűnt, nincs sehol. Ez a legkisebb gondom most. Az előbb egy olyan energia szabadult fel belőlem, ami árulkodó lehet rólam, igaz démoni aspektusú volt, így nem tudnak beazonosítani, de a lényeg, hogy el kell tűnnöm innen. Felmarom a zanpkautoumat, és futásnak eredtem. El innen. A tett színhelye már több sarokra volt tőlem, mikor megálltam pihenőre. Elővettem a telefonomat, és a névjegyzékből Ai nevét kerestem elő. Nem, ez nem lehet. Biztos, hogy nem értene meg, és elidegenedne tőlem. Nem tudhatja meg, de idővel… úgyis kiderül. És ha kiderül, csak nagyobb pácban leszek. Azt hiszem erre alkalmat kell keresnem majd egyszer. Talán nem is lehetek vele együtt… Amilyen most vagyok, neki nem lenne szabad velem lennie. Veszélybe sodorhatom, de én szeretem őt. Ő az egyetlen egy olyan lény, aki miatt nem váltam egy szörnyeteggé. Bár akárhogy nézzük, most is az vagyok. Kétségbeesésemben lerogytam a földre. Vajon meggyógyíthatnak ebből az állapotból? Képes leszek visszafordítani ezt az egészet? A válasz persze ott dübörgött a fejemben. Nem… Ez mostantól egy versenyfutás less köztem, és köztem köt. Vajon melyik énem győz majd. A fehér, vagy a fekete. Ilyen egyszerűen le lehet írni ezt az egészet? Kötve hiszem. Ez nem ilyen egyszerű. Erősnek kell lennem, és nem szabad feladnom. Élnem kell az életemet úgy, mintha ez nem is lenne, mert nem hagyhatom, hogy megmondja nekem, mit tegyek, és egyáltalán mit tehetek meg. Senkinek nem adom meg azt a szívességet, hogy parancsolhat nekem, még magamnak se! Hehehe. Erre a gondolatra új erőre kapok, és felállok. Körbenézek, de nem látok mást, csak romhalmazt. Karakura legsötétebb része. Valami mégis idevezetett, talán a sors? Sebaj, ezzel most nincs gond. Ekkor megérzek egy idegen reiatsut. Lehunyom a szemem, és koncentrálni kezdek. Egyszerre shinigami, és hollow. Nem egy harc van most, akkor nem lenne ennyire rejtett. Egy vaizard. Eléggé jó vagyok már abban, hogy a hibrideket kiérezzem. A kardomat felemeltem a kezembe, és a magasba szökkentem. Olyan 10-15 shunpoval meg is közelítettem a célpontot, csupán pár másodperc alatt. Még mindig én vagyok a létező leggyorsabb shinigami. Egy fekete hajú nőt pillantok meg. Egyedül bóklászik, kitudja milyen célból. Ismerős a helyzet nekem, hiszen Shizunét is hasonlóan ismertem meg. Mégis valami olyan természetes volt benne a számomra. Mintha már éreztem volna ezt a jelenlétet, de tippem sincs, hogy honnan. Én azért érdeklődő típus vagyok, ezért tisztes távolságban eléshunpoztam. Ha eléggé ügyes, akkor láthatott, bár kötve hiszem. Féltérdre ereszkedve pillantottam fel rá, és az arcáról egyből Rei vonásai jutottak eszembe, csak más kiszerelésben. Hogy milyen hasonlóak vagyunk mi ázsiaiak. Egyenesbe emelkedek, és némán figyelem még, majd felvonom a szemöldökömet.
- Üdv- szólalok meg végül, de hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak - Nem találkoztam még veled, de te egy vaizard vagy. Azokból meg mindet ismerem, szóval azt hiszem jogosan kérdezlek meg a szándékaidról- ha esetleg nem hajlandó felelni, akkor letámasztom a sétabotomat, majd rátámaszkodok, amolyan színpadiasan, Chaplinesen. Elnevetem halkan magam, majd az íriszem sárgává váltottak - Ha esetleg nem tudnád, én Tamachi Yukezo vagyok! A Villámvándor, ha úgy tetszik. Daitenshi vagyok, vagyis erősebb vagyok a Gotei legtöbb kapitányánál is, és garantálom, hogy ha nem válaszolsz, akkor elkaplak ^.^- mondtam és még az arcom is egy cuki puszit küldött neki, és mindenféle kedvességet mutatva. Ezután feldobtam a botot, majd miután elkaptam, rászegeztem. A bot átváltozott a zanpakutoummá. Tehát most egy kardot szegezek rá, és ha nekem nem kezd el tényleg csicseregni, akkor vallatásba kezdek. Valami nem hagy nyugodni, és meg akarom tudni. Ismerős ez a lélekenergia, de elképzelésem sincs, hogy honnan.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Május 27, 2014 4:16 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Mindig is foglalkoztatott egy kérdés: a nagy hatalom vajon veszélyezteti-e az elme épségét? Vajon vezethet-e ahhoz, hogy istennek képzelje magát valaki csupán azért, mert ténylegesen óriási erőt birtokol? A saját példámat nem tudom számba venni: közelében sem járok annak a szintnek, ameddig el akarok jutni. Ugyanolyan gyarló vagyok én is, mint a legtöbb élőlény ezen a Földön: nem elégszem meg azzal, ami most vagyok. Erősebb és jobb akarok lenni… és már nem csak az a célom van, hogy megvédjem a szeretteimet – azt a keveset, aki túlélte az Aizen elleni háborút. Azt akarom, legyen annyi hatalmam, hogy számításba vegyenek, tartsanak tőlem. Még mindig nem sikerült kapcsolatot teremtenem a kardomban lakozó lélekkel, tehát el voltam veszve. Bár már napok óta Nocturn mellett élem az életemet, még mindig ugyanúgy meg vagyok kavarodva, mint szabadulásomkor voltam. Anyai szívem pedig nem akar foglalkozni semmi mással, csak Rei-chant akarja újra látni. Isten tudja, mi történt vele az elmúlt négy évben, de egyben biztos voltam: él és éli a maga életét. Azt hiszem, hátralévő napjaimat odaadnám egyetlen olyan óráért, amit vele tölthetnék ugyanolyan gondtalan boldogságban, mint régen, mikor még kapitányként feleltem az osztagom sorsáért. Ugyanakkor be kell látnom: az új kapitányok közelébe sem érek, ez pedig pokolian zavart. Régen sem tartoztam a legerősebbek közé, de nem voltam gyenge. Most pedig úgy tűnik, egyetlen apró szellőfuvallat is képes lenne elsöpörni a legkeményebb próbálkozásaim ellenére is. Számat keserű mosolyra húztam, majd letettem kezemből a hajkefét. Vetettem egy pillantást a tükörből rám visszanéző arcra, s kénytelen voltam megállapítani: már, vagy még, de határozottan nem az a mosolygós, vidám arc pislogott rám lázasan hatalmas szemeivel. Viszont határozottan jobban néztem ki, mint eddig. Hosszú fekete loboncomat rám nem jellemző módon kontyba fogtam, majd elindultam szokásos esti sétámra Karakura városában. Az utóbbi időben túlságosan nélkülöztem a mozgásteret, így kifejezetten élveztem a hűvös levegőn történő caplatást. Miközben pedig egyik utcát a másik után hagytam el, hosszú órák óta először jutott eszembe Yuke. A gyermekem apja, akit nem tudtam megakadályozni abban, hogy elhatalmasodjon benne a mindent felemésztő s tébolyító sötétség. Bűntudatom volt, amiért képtelen voltam hasznára lenni- s hogy ezen tűnődtem, a távolban félreismerhetetlen lélekenergiát éreztem meg. Meg is álltam egy pillanatra: vajon megérné-e a találkozás egy kísértettel? Kicsit mélyrehatóbban kezdtem vizsgálgatni a belőle áradó lélekenergiát, s meg kellett állapítanom, mégsem ugyanaz. Változott… mintha gonoszabb lenne. Ajkaimat apró sóhaj hagyja el, ahogyan megérzem közeledését, monológja után pedig hirtelen nem tudtam mit mondjak, majd hónapok, talán évek óta először egy kacaj robbant ki belőlem rám szegeződő kardját látva.
- Drága Yuke… te tényleg nem ismered meg a gyermeked anyját?- Annyira abszurdnak hatott a helyzet számomra: íriszei tágra nyílnak, és a felismerés lassú köde kúszik elé, s ehhez társul színpadias, bohócszerű viselkedése. Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés: „Ki ez a férfi?” Ez nem az a Yuke, akit ismertem- nem az a fiú, aki szembeszállt az apjával miattam s addig ismeretlen helyekre vitt el csupán azért, hogy kedvenc hóbortomnak, a teázásnak hódoljunk. Nem éreztem semmi mást, csak puszta értetlenséget és aggódást.
- Mondd, mi történt veled az alatt a pár év alatt, amíg… fogságban voltam? S ami még fontosabb… a lányom, Rei-chan… merre van?- Mohón vártam a válaszokat, melyek csillapíthatják kínzó tudatlanságomat, de nem akartam túl izgatottnak tűnni, így elfordultam tőle és egy közeli padra ültem.
- Megerősödtél, ennek örülök... de vajon ez a hatalom vezetett-e ahhoz, hogy ilyen... démonszerű lettél?- pillantottam szemeibe kutatóan, majd mutattam neki, üljön mellém. Nem harapok, s amúgy sem akarok tőle semmi mást sem, csak beszélgetést. S talán, ha valamiben tudok, segíteni neki, hiszen egykor a mindenemet jelentette, s a mai napig valamilyen szinten a családom tagja.