Egy fenevad története
J e l s z ó: Törölve - Shihouin Yoruichi, Admin

A hajónk három hétig sodródott a vízen, mire elértük a szigetet. Akkor még nem gondoltuk volna, hogy egyből áldozatokkal kell fizetnünk azért, mert kitettük a lábunkat a szárazföldre. Nem én voltam az első ember, aki kitette a lábát a hajóból. Először egy kisebb csapat indult felfedezőútra. Amikor úgy gondoltam, hogy túl sokáig vannak távol, egy második csapatot is küldtem. A második csapat csak egy vérben ázott ruhadarabot talált. Semmi mást, csak egy kis ruhadarabot. Teltek múltak az eltöltött napok a szigeten és úgy fogytak az embereim is. Nem tudtam, hogy mi pusztítja az embereket, hiszen az információkból értesülve ez egy lakatlan sziget, de ezek szerinte mégsem az. Nem tudom, hogy hogyan, de jól elrejtőzött. Egy nap a maradék embereimmel elindultam, hogy körbe nézzünk a szigeten. Kicsit féltem, de tudtam, hogy ha az embereim az életüket áldozták, így úgy éreztem, ezt nekem is meg kell tennem. Nem bújhatok más emberek mögé csak azért, mert félek. Nem áldozhatom fel barátaim életét az én nyamvadt életem miatt. Felszerelésem állt egy már kicsit rozsdás kardból és egy hatásosnak nem nevezhető pisztolyból. Társaimnak ugyan ez volt a felszerelése.
Már vagy húsz perce haladtunk előre a sötét erdőben, mikor egy farkas vonyítása törte meg a csöndet. Nem szokásos farkas vonyítás volt. A hang kicsit mélyebb volt, mint a megszokott. Pár perc múlva eljött értünk az a valami. Olyan gyors volt, mint a villám. Kevesebb, mint egy perc alatt megölte az embereim. Egyedül maradtam, nincs segítség. Én is meg fogok halni. Nekem kellett volna elsőnek, de annyira féltettem az életem, hogy előre küldtem a szerencsétleneket, akik tulajdonképp soha az életben nem fogtak fegyvert, így még önvédelmet se tudtak volna alkalmazni ez ellen a valami ellen.
Síri csönd. A hold bevilágítja az erdő nagy részét, így látom, hogy körülöttem elég sűrűn vannak a fák. Én hülye azt hittem, hogy sikerülhet megölnöm… Fegyverem egy lövésre volt csak alkalmas ugyanis több lőszert nem hoztam magammal. Az emberi hülyeség nem ismer határokat. Szépen lassan elindultam visszafelé. Azt hittem, hogy ha nem ölöm meg legalább el tudok menekülni, de ismét tévedtem. A fene se gondolta volna, hogy egy fáról fog elém ugrani. Mikor megláttam elakadt a lélegzetem. Egy két lábon járó farkas volt. Szájából csöpögött embereim vére. Hát itt a vég… A farkas rám vetette magát és beleharapott a vállamba. Iszonyatos fájdalom. Gyorsan kellett cselekednem, hogy megmaradjon a kezem és az életem. A kardos kezemet támadta így a másikba, amelyikbe a pisztoly volt szabadon mozgott. Hasához nyomtam a fegyvert és elsütöttem. Mivel gazdagnak nevezhetem magam, nem akármilyen lőszerem volt. Ezüst. A támadóm a földre rogyott, én meg a kabátomat széttépve bekötöttem a vérző sebem. Ami ekkor történt, nagyon meglepet. A farkas átváltozott egy emberré.
- H-h-hiába menekülsz. Most már egy vagy közülünk… hála n-neked… - mondta majd a szemembe nézet. Ekkor valami kihunyt a fekete szempárban. Végtagjai súlytalanul értek földet. Meghalt. Megöltem. Egy ember vére tapadt a kezemhez...
Amit mondott hónapokig visszhangzott a fejemben. Három hónapig voltam egyedül a szigeten, és amit ez alatt a három hónap alatt tapasztaltam, az nem volt semmi. Kétszer olyan jó lett a hallásom és a látásom, nagyobb tűrő képességre és gyors regenerációra tettem szert. Miután ezeket észrevettem, teljes életet élhetem addig a napig. Hazavittek és ágyba fektetek, holott mikor már tökéletes állapotban voltam. Az ok, amiért gyógykezelések alá vetettek az volt, hogy hulla fehér voltam. Beköszöntött a telihold. Az ágyam mellett lévő ablakot nem takarták el. Bevilágított a holdfény és kezdetét vette az átalakulásom. Nem volt valami kellemes. Körmeim megnőttek és hegyesek lettek, állkapcsom előrébb megnyúlt és a fogaim is hegyesek lettek. Kezeim és lábaim meghosszabbodtak, füleim hosszabbak és hegyesebbek lettek és egész testemet szőr borította. Hatalmas, dobhártyaszaggató vonyítás hagyta el torkom. Elindultam, hogy csillapítsam étvágyam. Nem tudtam kordában tartani magam, így minden utamba állót megettem, megsebeztem. A nyers hús íze fenomenális volt. Éhségemet viszont egy, vagy két ember nem csillapította, ezért kimentem az utcára. Mily meglepő, hogy még este is tele vannak az utcák. Bementem egy sikátorba, ami tele volt hajléktalanokkal. A szaguk nem volt kellemes, de étvágycsillapításra megfeleltek. Számtalan emberi életet oltottam ki azon a napon. Miután csillapítottam az étvágyamat és beköszöntött a reggel, elszörnyülködve láttam, hogy mit tettem. Mikor haza értem, a szolgálónk észre vett, és látta, hogy a ruhám csupa vér. Sikítva menekült ki a házból, és értesítette a rendőröket. A rendőrség egyből elkezdet körözni. Nem maradhattam ott. Ha ott maradok, akkor letartóztatnak. A többi dologba meg bele se merek gondolni.
Menekültem országról országra. Évekig menekültem és ezek alatt az évek alatt meg tanultam kordában tartani az átváltozásom. Már nem csak teliholdkor tudtam, hanem bármikor, amikor akartam. Az is igaz, hogy sok ember az életével fizetett, de istenem. Ha egyszer éhes vagyok.... Ahogy teltek múltak az évek, a menekülés során kezdtem egy kicsit elveszteni az eszem. Volt mikor csak azért öltem, mert úgy hozta kedvem. Ez nem volt jó jel. Ha teljesen elvesztem a fejem, akkor iszonyatos vérfürdőket rendeznék. Hosszú meneküléseim során megtanultam, hogy nem jó, ha emberek közé megyek, ugyanis mindenhol kitették az arcképemet és vérdíjat is kitűztek a fejemre. Egyetlen országról tudok ahova nem jutott el a hírem. Japán. Elindultam, hogy ott megpróbáljak normális életet élni, amennyire tudok. Utam során láttam pár dolgot, ami meglepett. Azt hittem hallucinálok. Szellemeket láttam minden felé. Voltak olyan szellemek, akiket én jutottam szellem sorsra. Két évig tartott az utam. Japánon belül felkerestem egy várost, ahol remélhetőleg nyugtom lehet. A neve Karakura Town volt. Mivel itt is voltak emberek, úgy döntöttem, hogy az erdőbe költözöm. Éjszakánként el elraboltam egy embert, és megettem, vagy csak egyszerűen elszórakoztam vele. Fél év múlva feltűnt az embereknek, hogy egyre több az eltűnés. Nem véletlen. Egyre jobban kezdtem bekattanni és egyre nagyobb örömömet leltem abban, hogy megkínoztam, majd megöltem az áldozataim. Mivel a gyilkolási vágyamat nem tudtam csillapítani, egyre többször és egyre nagyobb számban raboltam el az embereket. Amik megmaradtak belőlük, azokat elraktam elemózsiának a nehezebb időszakokra. Az emberek hajtó vadászatokat indítottak, mert azt hitték, hogy egy medve pusztít a környéken. Micsoda bolondok. Ráadásul számtalanszor elmentek rejtekhelyem mellett. Egy nagy sziklarakás mögött volt a bejárat. Kedvenc szórakozásom az volt mikor éjszakánként indultak vadászni. Mivel nekem a hallásom és a látásom is sokkal jobb volt, én voltam előnyben. Egy este két csapat indult az állat keresésére, én pedig emberi formámban felvetem egy régebbi áldozatom ruháját, hogy úgy cserkésszem be áldozataim. Gyorsan, hangtalanul osontam ki a rejtekhelyemből és próbáltam eléjük vágni. Sikerült. Nagyon meglepődtek, hogy egy civil is velük van.
- Mit keresel itt? Nem hallottál róla, hogy egy fenevad járkál a környéken?- kérdezte kicsit idegesen az egyik ember. Erre elmosolyodtam, majd mintha néma lennék jeleztem, hogy kövessenek, mert tudom, hogy hol van a fenevad. Tíz perc séta után elértünk egy olyan helyet ahol senki sem találhat ránk, és senki sem hallhatja majd a jajveszékelésüket. Előhúztam a kardomat és nekik rontottam. Nem értették, hogy mi van. Azt hitték, hogy a fenevadhoz viszem őket pedig már kezdetektől ott voltak az én területemen. A kardom gond nélkül szelte át csontot is. Egy embert hagytam meg élve azt farkas alakban akartam megtámadni, hogy tudja, velem nem lehet packázni. A biztonság kedvéért azért az egyik lábát levágtam. Semmi kedvem nem volt utána futkorászni. A kardomat beleszúrtam a földbe és levettem a ruhámat és átváltoztam. Az ember rémült arcot vágott, de nem volt elég ideje ahhoz, hogy ordibáljon, mert egyből neki estem. Húsa nem volt a legjobb hiszem már öreg volt, de étkezésre megfelelt. Miután végeztem vele, visszaalakultam és felöltöztem. Kardomat letöröltem, majd visszaraktam a hátamra és mentem vissza a rejtekhelyem felé. Vagyis mentem volna, hogy ha egy nagy szörny nem állja el az utamat. Nem tudom mi lehetett, de elég csúnya volt. Arcát egy fehér csont, vagy milyen maszk borította. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, hiszen egyből nekem esett. Elugrottam a támadása elől, így csak egy kis karmolást sikerült beszednem, ami már elkezdett gyógyulni. Emberi alakban nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy legyőzzem, így átalakultam és úgy rontottam neki. Ellenfelem nagyon meglepődött, hogy átalakultam, mert azt hitte, hogy csak egy egyszerű ember vagyok. Hát ezt benézte. A lábait támadtam majd mikor térdre rogyott, elharaptam a torkát. Kis részecskékké vált és eltűnt. Még azt se mondhattam, hogy ízletes falat volt. Zaj törte meg a csendet. Taps zaja. Hátranéztem, és egy hátrazselézett hajú férfi közelített felém. Láttam rajta, hogy sokkal erősebb, mint én, ezért nem támadtam rá. Inkább visszaváltoztam és felöltöztem.
- Jól harcolsz és erős is vagy, de ha velem tartasz, még erősebb leszel és még több áldozatod illetve még több táplálékod lesz – mondta az illető nyájas hangon. Még nagyobb erő és még több áldozat? Remekül hangzott, de azért egy kicsit furcsa is volt. A semmiből feltűnik egy ember, aki nagyobb erőt és több áldozatot ajánl, ha mellé állok.
- Ez mind szép és jó, de miért higgyek neked? - kérdeztem vissza gyanakvóan. Beszélgető társam elmosolyodott, majd intett egyet mire a fák közül két fura szerzet lépett elő, hullákkal a kezükben. Szemem megcsillant és odamentem leellenőrizni, hogy igazi hullák-e. Igen, azok voltak. Elkerekedett szemekkel néztem vissza az illetőre.
- Rendben. Veled tartok, de előbb mond meg a neved. Engem Allen Obriennek hívnak. – Mondtam majd biccentettem egyet, és ismét elkezdtem szaglászni a halottakat. Még így emberi alakban is éreztem, hogy jó illatuk volt.
- Szóval Allen. Az én nevem Aizen Sousuke – mondta majd nyitott egy nagy feketelyukat a levegőben és jelezte, hogy kövessem őket. Követtem őket és egy Las Noches nevezetű helyre vittek. Azóta ott tartózkodom és szedem áldozataim problémák nélkül.

NÉV: ALLEN OBRIEN
KOR: 27-NEK NÉZ KI, DE VALÓJÁBAN 61
KASZT: KÜLÖNLEGES KARAKTER
RANG: VÉRFARKAS
KINÉZET:(Mozgó avatar)
JELLEM:
EMBERI ALAKBAN SZERET NÉHA VICCELŐDNI, DE INKÁBB KÍNOZZA AZ EMBEREKET. AKIK ELÉ KERÜLNEK BIZTOS, HOGY HULLAKÉNT VÉGZIK. ÉLVEZI, HOGY HA VALAKIT KINYÍRHAT. NEM KIS ÖRÖMET LEL A GYILKOLÁSBAN ÉS ÉPPEN EZÉRT ÖL ÚTON ÚTFÉLEN MÉG AKKOR IS, HA NEM KELL TÁPLÁLKOZNIA. FARKAS ALAKBAN MEG ROSSZABB, MINT EGY PSZIHOPATA.

FELSZERELÉS:
EGY KARD, AMIT ELNEVEZETT FENEVADNAK. A KARDNAK SEMMILYEN KÉPESSÉGE SINCS AZON KÍVÜL, HOGY ISZONYATOSAN ÉLES ÉS JÓ ACÉLBÓL KÉSZÜLT

KÉPESSÉGEI:
EMBERI ALAKBAN KITŰNŐ HALLÁSA ÉS LÁTÁSA VAN. A REGENERÁCIÓJA IS GYORSABB, MINT A NORMÁLIS EMBEREKÉ ÉS A TŰRŐKÉPESSÉGE IS NAGYOBB.
A MENDEMONDÁKKAL ELLENTÉTBEN ALLENNEK NEM KELL TELIHOLD VAGY ÉJSZAKA, HOGY ÁTVÁLTOZHASSON. BÁRMIKOR ÉS BÁRHOL ÁT TUD VÁLTOZNI. FARKAS ALAKBAN KÉTSZER GYORSABB, MINT EGY SPORTKOCSI. FOGAI HEGYESEK, AMIKKEL KÖNNYEDÉN ÁTHARAPJA A GYENGÉBB ACÉLOKAT IS. EREJE MEG ÖTSZÖRÖZŐDIK.