[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Fogalmam sincs, miért beszélsz úgy a gyermek nevéről, mintha ez már eldöntött lenne, pedig Én érzem, az új jövevény kislány lesz, bármit is mond új családom másik fele. Már a tények is azt igazolják, miszerint sokkal jobbak a megérzéseim, hisz’ éreztem azt az apró rúgást, amivel vérem tudtára adta jelenlétét. Mondjuk, lehet van valami abban a fiú dologban, mert már sikerült összehoznom két kissrácot, mi rá a biztosíték, hogy nem csak hímnemű utódok nemzésére vagyok képes. Tekintetem önkéntelenül is az erősebbik nem által használt nevek felé vándorul, tényleg elég szar lesz szerencsétlennek, ha női megnevezéssel kell szaladgálni, miközben himbálódzik a lába között valami. Igazából ezzel sem lenne gond, mivel jómagam génjeit is örökli, ennek köszönhetően rögtön betöri annak az orrát, aki szórakozni mer Vele. Nevelésével sok gond lesz, mert az igazat megvallva Sla-chan se a nyugodt vérmérsékletéről híres, ezt le tudtam vonni az együttöltött néhány órából. Kérdése váratlanul ér, valószínűleg azt hiszi, Én emlékszem az este történtekre. Elvörösödve mélyeszti arcát a könyvbe, ezért nem láthatja a pillanatnyi zavarodottságot, mely átsuhan vonásaimon. Régen volt már olyan, hogy annyira sikerült kiütnöm magam, aminek következményeképp semmire sem emlékeztem. Úgy gondoltam, eléggé bírom a piát, azonban a tegnap és a ma eseményei megcáfolták ezt. Lövésem sincs róla, mennyi szakét döntöttünk magunkba, ám az átható alkoholszagból és az emlékek hiányáról arra tudok következtetni, hogy mindkettőnknek már rég a detoxban kéne fetrengni, s akkor mindenhonnan folyhatna az áldás. Belegondolni is rossz, ezért egy legyintéssel elterelem a zavaró gondolatokat és megpróbálok kielégítő választ adni, ha már megtörtént a nem várt „konfliktus” kettőnk között.
- Öhm… Nos, nem emlékszem teljesen az együttlétünkre. – kezdek bele nemtörődöm hangon, miközben egy újabb lánynevet veszek szemügyre. – Csupán villanásnyi emlékképeim vannak, ezekből arra tudok következtetni, hogy nagyon… vad voltál. Mármint a kiabálástól még mindig fájnak a füleim. Ha már így felhozódott a téma, nem vettél észre valami különös jelenséget, míg Mi… tudod…
Azok a csontdarabok, amiket a hajamban találtam felkelés után csak egyetlen alaktól származhattak, aki simán örülne neki, ha pokollá tehetné az életem. Lidérc énemből kinézem, hogy gyenge pillanatomban átveszi felettem az irányítást, s olyat tesz, amire magamtól soha nem lennék képes. Első átváltozásom alkalmával se tudtam mi történt, az az eset kísértetiesen hasonlít a mostanira, annyi különbséggel, hogy akkor egy tucatnyi hulla között ébredtem, nem pedig hatalmas keblek között fulladozva. Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a nagy mellekkel, de ízlésemnek inkább Chiyo-chan méretei felelnek meg. Elszontyolodva gondolok arra, mi is fog történni, ha ez napvilágot lát. Természetesen ugyanúgy nevelgetni fogom a Slarinnal közös gyermekünket, mint a már megszületett fiaimat, ám attól félek, kapcsolatunk menthetetlenül károsodni fog. Utána talán már meg sem bízna bennem, amit nem is csodálnék. Tényleg ilyen gyenge lennék, hogy pár korty rizsbor, valamint néhány kivillanó intim testrésztől elbódulva efféle ostobaságot kövessek el? A történtek ezt igazolják, ennek köszönhetően mélységes szégyenérzet önt el, megkísérelhetném leküzdeni, azonban azzal csak önmagamat áltatnám és a későbbiekben csak még több fájdalmat okoznék ezzel. Szemhéjaimat ingerülten dörgölöm meg, ennél azért intelligensebbnek tartottam szerény személyem, még akkor is, ha inkább a harchoz, semmint az elmélkedéshez értek. Ólmos fáradtság önti el tagjaimat, okosabb lett volna alvásra használni az estét, nem pedig… Áhh, mindegy. Töprengésemből az friss anyuka hangja ránt vissza, amikor elmeséli azt a vicces kis anekdotát, miszerint Neki van egy ikerbátyja. Egy pillanatra halkan felkacagok, ám miután teljesen komoly pillantással találom szembe magam, a jókedv a torkomra forr.
- Ezt nem mondod komolyan… - zendül baritonom rekedten, eközben egy imát elrebegek a Gondviseléshez, hogy tényleg csak hülyéskedjen. – Van Nekem is egy vallomásom az irányodba, aminek kétségtelenül nem fogsz örülni. Nem is olyan régen született két fiam és szerintem röhögni fogsz, hiszen Ők is ikrek. Ugyan, mennyi az esélye annak, hogy ilyesmi kétszer egymás után megismétlődjön?!
Monológom végére hangom már-már hisztérikus hangszínt vesz fel, majd remegő kezekkel nyúlok a zsebem felé, eközben az eddig tartott nyomdatermék hangos csattanással a padlónak csapódik. Megtépázott idegeimnek hála szervezetem most még inkább követeli a nikotint, s eszemben sincs ellenállni a késztetésnek. A talált koporsószeges dobozból egyet ajkaim közé illesztek, azután már vígan pöfékelni is kezdek, ahogy gyújtómmal beizzítom a végét. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében fújom ki az első slukknyi füstöt, amely kacskaringózó vonalban szál egyenesen a mennyezet, valamint a… tűzjelző felé!!! Rémülten ugrálva próbálom ellegyezni a füstöt, ám kísérleteim csúfos kudarcot vallanak. A vészcsengő sivító hangot kiadva adja mindenki tudtára, hogy itt bizony tűz van, még akkor is, ha téved. A plafonra szerelt szelepekből ömleni kezd a víz, ezzel pillanatok alatt ismét eláztatva kettősünket. Saját névjegyzékemen minél hamarabb biztonságba szeretném helyezni, mert nevet mindenképp adni kell a születendő csöppségnek!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Nem tudom, hogy fogom megmagyarázni az otthoniaknak nem kívánt terhességem, hiszen nem úgy ismertek meg, mint akivel az ilyesmi előfordulhat, hiszen már-már beteges prűdségem még az alkoholszintet is képes volt lejjebb tolni ezzel megmentvén engem az egyéjszakás kalandoktól. Most mégis megesett, amit eddig olyannyira kerültem, s egy olyan alak mellett ébredtem, akitől amúgy undorodok. Bár egy fokkal jobb, mint a piros Yuusuke, s ha választani kell a kettő között, akkor inkább maradnék a mostani helyzetemnél, nem mintha akár egy cseppet is örülnék neki.
Elgyengültem, régi fényem és becsületem odaveszett. A véres harcokat hamarosan felváltják a kakis pelenkák, s háborúk helyett a baba üvöltésétől nem fogok tudni aludni. Kétségtelenül másképp képzeltem el az életem – az arrancarok hősnője lehettem volna, jobb, mint Jeanne d'Arc, csak persze kevésbé meztelen és sokkal kúlabb. Ehelyett nekem muszáj teherbe esnem valakitől, akit alig ismerek és még csak nem is vonzódom hozzá. Bár, ha azt nézzük, hogy mégis sikerült valahogy lefeküdnöm vele, az azt jelenti, hogy vagy tudat alatt bele vagyok esve, vagy megerőszakolt. A beleesés gondolatára csúnya fintorra húzom a számat és szemöldökeim is összevonom egy grimaszt eredményezve ezzel. Valahogy már maga a gondolat is nevetségesnek hangzik, s ha nem éppen a gyermekátok miatt pánikolnék, bizonyára egy kiadósat röhögnék a feltételezésen. Persze, én és ez… Nyehehe. Marha vicces, akárki is találta ki, de ideje lenne végre véget vetni a mókának, mert kezdem unni. -.-
Csokoládébarna, mandulavágású szemeim félénken pislantanak ki a fiúneveket tartalmazó könyv felől, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy az arcomat ellepő pírt leplezze, bár homlokom vörös színűre váltása tökéletesen jelzi gyermekem apjának, hogy a… öhm… ezt bóknak nevezik? Tudja a franc, szóval osztályozta a szexuális teljesítőkészségemet, csak hogy újra szégyenbe süppedjek. Ráadásul farkaséhes vagyok, pedig amúgy jól szoktam bírni kaja nélkül, de végül is három helyett kell ennem, szóval talán elnézhető nekem most az egyszer. Ha végre leléptünk innen, biztosan befalok pár lelket csak úgy szimplán LULZ-ból. Nem tartozom a Carl-féle kannibál fajzatokhoz, de ha sürgősen szükségem van energiára, a konyhámban heverő Uncle Bens-es üvegeket és az espada lévén számomra ingyenes (különben tökön rúgás) pizzaszolgálatot felváltja a lélekfalás. Nem vagyok rá büszke, ez van, ha nem tetszik, ki lehet nyalni. >.> Bár azt inkább ne, nem kell több gyerek.
- É-é-értem… – hebegem remegő hanggal, míg megtudom, amitől mindig is tartottam. Valóban vad vagyok az ágyban, ha részeg vagyok és nem emlékszem rá. Az apa tekintetét követve pedig a fejemhez kapok, s saját maszkom maradványai mellett észreveszek néhány idegen csontdarabot is. Nem tudom mire vélni, hisz sohasem találkoztam még ilyen maszkmaradványokkal. Bár már találkoztam vaizarddal, sohasem láttam, mire is képesek, így csupán a lélekenergiájukat tudom megkülönböztetni mondjuk egy átlagos shinigamiétól. A lélekenergia felismerését illetően mindig is kiváló érzékkel rendelkeztem, hisz valahol ez juttatott el arra a szintre, ahol a GYES előtt voltam.
- Ó… akkor lesznek féltestvéreik is… És csak néhány idegen… maszkdarabot, igen, azt találtam. – készülök teljesen kiborulni, amiért ennyire elrontottam az életem. Elég genetikai könyvet olvastam, amiből egy gyors fejszámolással ki is következtethetem, hogy szinte teljesen biztos, hogy ikreink fognak születni. S az, hogy egy petéjű vagy két petéjű… Végül is lényeg? Az egyikük fiú lesz, az biztos, ezt senki sem cáfolhatja meg!
- Haaa… ha gondolod, majd titokban tarthatjuk előttük, már ha az anyjukkal együtt vagy még, és nem csak egy futó kalandból hoztad össze őket. Engem nem zavar és legalább kevesebbszer kell hozzád érnem. – tartom egyik kezem a hasamon, hiszen fel kell készülnöm a kis Sabina és Salvatore újabb hasfal rúgására. Remélem, azért túlélem, hiszen se én, se a gyökér nem tartozunk a leggyengébbek közé, ahogyan, hát, a vérmérsékletünk sem épp a leghiggadtabb. Ha valami nem tetszik, ütök, aztán kérdezek, mi ezzel a baj?
~ Istenem… Tudhattad volna, hogy az ilyen középületeket felszerelik füstjelzőkkel, ami még egy indokot ad arra a diákoknak, hogy ne akarjanak rágyújtani. Bár végül is érthető, hogy nem bírod tovább a stresszt, hiszen bizonyára téged is ugyanúgy sokkolt az elmúlt egy óra, mint engem, s nem lehet egyszerű apaként mindezt feldolgozni, ám tisztelem azt, hogy legalább felelősséget vállalsz tetteidért és kiállsz mellettem. ~ gondolom, de persze nem mondom ki, hiszen nincs időm beszélni, mert minél hamarabb száraz helyet kell keresnem, a megfázás ugyanis árthat a babának. Fejcsóválva rángatom be magammal a könyvtár melletti kis szobába, s bár az ajtó zárva van, ezen egy könnyed és laza rúgással segítek is. A már darabokban a földön heverő ajtó szerint ez az iskola biztonsági rendszeréért felelős terem is egyben, így biztosan kell lennie itt valami kapcsolónak, ami leállítja az esőt meg ezt a tűzjelző, idegesítő, éles zajt. Másnapos vagyok és terhes is, ráadásul ikrekkel, se az én fejem, se a babáké nem bírja elviselni ezt a ricsajt! >.>
A számítógép által sikerül lekapcsolnom a tűzriasztót, az asztalon pedig egy csokit is találok, amit ezennel el is tulajdonítok. Amúgy nem szeretem a csokit, nekem túl édes, de most minden jobb a semminél. A képernyőn azonban megpillantom azt a szertárt és az uszodát, aminek ezt a pokoli helyzetet köszönhetem, s döbbenten meredek rá Yuusukéra. Ezek a barmok lekamerázták gyermekeink fogantatását! Bár érdekes módon a biztonsági rendszerért felelős muksó sehol, biztos szabadnapja van, de akkor is!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Zavartan fordítom el a fejem Sla-chan pirulását látva, nem épp ilyen reakciókat szoktam meg Tőle rövid ismeretségünk alatt, talán olyasmi jutott eszébe az estéből, ami megbotránkozásra késztette. Eddig még nem volt panasz a teljesítményemre, szóval a mérlegem tökéletesnek mondható, habár ez csak a régi időkre érvényes. Most meddig itt állok egy sötét teremben, egy arrancarral, akivel lefeküdtem és még csak nem is emlékszem rá. Ebből a lehető legrosszabb védőbeszédet lehetne gyártani, az életem már nem tarthat sokáig, mivel képtelen vagyok hazudni Chiyo-channak, életem szerelmének. Olyan szép évek vártak volna Ránk a távoli jövőben, ehelyett majd cserélgethetem a szaros pelenkákat a Fészekben, mert nem bírtam megfékezni a libidómat. Heveny fészpalmolás kíséretében süllyedek bele a legnagyobb önsajnálat mocskos ingoványába, eddig sem rózsás kilátásaim tovább romlottak. Tekintetem a bőrkabátban és bikini alsóban feszítő anyára siklik, aki még akár jó nő is lehetne, ha nem lenne Rajta eggyel több lyuk a kelleténél. A maszkdarabok említésére a legrosszabb teóriáim vállnak valósággá, ám ezt csak elsötétülő íriszeim jelzik. Seisuke átvette a testem fölött az uralmat, azután olyat tett, amire megbízható családapaként sohasem lettem volna képes. Elég szemét módon tesz tönkre, de már csak idő kérdése és úgyis rájövök, hogy milyen módon lehet teljesen elhallgattatni. Gyors fejszámolást követően arra is rá kell döbbennem, miszerint mindkettőnk családjában előfordultak már ikrek. Ez azt jelenti, hogy kettő meg kettő, az négy… NÉGY?! Egy pillanatra meg kell kapaszkodnom a közeli falban, különben biztos elájulnék. Remegő jobbomat szorítom szívemre, ha ezt az Espada megtudja, biztos még ennél is jobban kiakad. Most jól esne egy kis víz, ám a tűzjelző sajnos már nem működik.
- Nem lennék képes eltitkolni, egyszerűen képtelen vagyok hazudni a gyermekeim anyjának… - szólalok meg rezignáltan, pedig mennyivel egyszerűbb lenne eltusolni a dolgot, azonban erre egyre kevesebb esélyt látok. – A felvételt pedig tényleg meg akarjuk mi nézni? Nagyon jól tudjuk mi történt, szerintem Te is tisztában vagy vele, hogy milyen módon is játszódik le a fogantatás procedúrája. Semmi kedvem nincs pornót nézni, még ha Én vagyok rajta, akkor sem.
Akármit is mond, az apró jelekből simán kiolvasható a tény, mely szerint vonzódik hozzám, csak még magának sem meri bevallani ezt. Nem csodálkozom rajta igazából, rengeteg nő ölne egy Velem eltöltött éjszakáért, ám eddig minden felajánlást sikerült visszautasítanom, fogalmam sincs ennyi év után milyen módon bukhattam ekkorát. Szerencsére a karrieremnek már mindegy, ha még kapitány lennék, akkor egy hollowtól született zabigyerekek eléggé visszavetnének, viszont most körülbelül a padló alatt vagyok úgy tíz méterrel, ez már tökéletesen belefér. Sorsom már megpecsételődött, örök életemben azzal a gondolattal kell majd léteznem, hogy megcsaltam az egyetlen olyan lányt, aki teljes szívéből és fenntartások nélkül szeretett, pedig egyáltalán nem érdemeltem meg. Erős vagyok, kevesen hatalmasabbak Nálam, most mégis reszket a térdem, mert egy olyan ellenséggel állok szemben, amit karddal képtelenség legyőzni. A szégyen érzete rég nem látott ismerősként köszönt Rám, már el is felejtettem milyen érzés. Fájó belátnom, de egyetlen támaszom immáron csak Slarin, s porontyaink maradtak, mivel már megszületett srácaim kétségtelenül vérbosszút fogna hirdetni ellenem, hiszen jómagam is ugyanazt tenném. Ideje megszoknom a lidérc közelségét, mert ezt követően szinte mindennap együtt leszünk és képtelenség elkerülni a konfrontációkat. Kettőnknek már úgyis vége, szóval legalább fizikailag érezzük jól magunkat egy ideig, ha már lelkileg tökéletesen végeztünk magunkkal. Nem sok kedvem van hozzá, de megindulok előre, amikor hirtelen megindul alattam a föld. Értetlenkedve nézek magam elő, miközben arcom ismét Sla-chan méretes keblei közé kerül, ráadásul még a kabát cipzára is lehúzódik. Szerencsétlen vagyok, ehhez kétség sem fér!
A galád lekváros fánkon való megcsúszást követően szinte törvényszerűen zuhanunk rá az irányítópultra, ennek köszönhetően ismét sikerül felvennünk egy elég félreérthető pozíciót, mivel nagy igyekezetemben, hogy megvédjem gyermekeim anyját a padlóra eséstől, elég szemérmetlenül markolászom meg itt-ott, természetesen teljes véletlenséggel. Figyelmem ekkor az arrancar melleiről az egyik közeli képernyőre terelődik, aminek köszönhetően mindent elfelejtek, ami eddig a fejemben járt. Tátott szájjal lépek egyet-kettőt hátrébb, aminek köszönhetően a nő mégiscsak a földön köt ki, ám ez nem érdekel már igazán. Végre fény derül a tegnap este történtekre, véget ér minden talány és tudatlanság. Sosem gondoltam volna, hogy ruháink a harc közepette szakadtak le rólunk, a maszkdarabok pedig szerencsétlenül járt madár földi maradványai voltak. Legszívesebben elröhögném magam megkönnyebbülésemben, de ez nem lenne célravezető, mivel a felvételnek az a része megy, ahol egy szál Ádám-kosztümben épp megpróbálom megfojtani kamugyermekeim kamuanyját. Mindenesetre ez mindkettőnk számára tanulságos esemény volt, soha többé nem iszok annyit, hogy utána ne emlékezzek az utána történtekre!
- Nem gondoltam volna, miszerint valaha is ilyet mondok egy lánynak, de… örülök, hogy nem feküdtem le Veled! *.* - kapom az ölembe Slarint, akit néhány pillanatig ezelőtt még tényleg szülőtársként képzeltem magam mellé. Persze gyorsan feleszmélek, és inkább leteszem, mielőtt még megint hozzám vág valamit. – Mármint… khm… Máskor gondold végig jobban, kibe kötsz bele hollow, mert talán nem lesznek olyan kedvesek hozzád, mint Én. Vigyázz magadra Sla-chan, nem örülnék, ha a halálhíreddel kéne találkoznom valahol.
Igazi vigyorral az arcomon szökdécselek ki a helyiségből, hiszen minden rendben van, mégsem vagyok annyira gyarló, mint ahogy azt elképzeltem. A Karma újabb kihívás elé állított, s Én tökéletesen vettem az akadályt. Habár órákon át azt hittem, megcsaltam Chiyo-chant, nem történt meg, ráadásul felelősséget vállaltam volna négy olyan kölyökért, akit az alkohol mámora miatt hoztam össze, ámbátor nem is történt meg. Most még gáz kinézetem se tudja elrontani kedvem, így pólós-tapadósrövidnadrágos kombómmal köszönök rá minden szembejövő emberre, akik Karakura utcáin lézengenek. Don’t worry, be happy!

[Könyvre fel! - avagy érdemes-e a borítóról ítélni?]

Tekercsek, papiruszok, ilyen-olyan jelekkel összefirkált papírlapok. Egy asztal tele csupa-csupa olyan dolgokkal, amit egy harcos alkat egyszerűen undorítónak találna. A hatalmas szemétkupac ritmusosan emelkedik, majd süllyed, mintha valami élőlény lenne alatta. Hamarosan egy kéz nyúl ki a dombból és magához ragadja cigarettáját. Néhány pillanat múlva már vékony füstcsík szál felfele a mennyezet felé, ami hamar átvált gigászi tűzorkánba, mivel a fából készült használati tárgyaknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, miszerint könnyedén lángra kapnak. Rémült kiáltás, azután szűnni nem akaró káromkodás hallatszik, miközben szerény személyem kiemelkedik a pokoli katlanból. Jó, azért ez kicsit túlzás, de azért elég nagy tüzecske van itt, valljuk be! Egy kancsónyi kihűlt teát feláldozok a szent cél érdekében, így rövid időn belül már csak egy füstölgő, s szenes dombocska emlékeztet a rengeteg irományra. Szerencsére a fontosabb irományoknak nem esett bajuk, ezek inkább az általam készített útmutatók, valamint szótárak voltak, melyek már csak megszokásból foglaltak helyet az asztalon. Kócos üstökömet vakarászva próbálok valami emberi kinézetet összehozni magamnak, több-kevesebb sikerrel. Kissé nyúzottnak tűnhetek, mivel tegnap is késő éjszaka ért az álom, ám csak azért, mert elfelejtettem betárazni energiaitalból. Egyelőre elegem van az ősnyelven írt hablatyolásból, már az említésére is elkap a hányinger. Talán haza kellene mennem a Vaizardlakba, viszont ott meg csak punnyadnék a tévé előtt, ahhoz pedig most semmi kedvem. Konstruktívabb módon szeretném eltölteni a hirtelen jött szabadidőmet, erre pedig nincs jobb mód, mint az olvasás! Mostanában nagyon rákaptam az ilyen maffiózós regényekre, holott semmi hasonlóságot nem vélek felfedezni önmagam, valamint néhány főszereplő között, aki saját alvilági bizniszt nyitott.
Először utam egy közeli kávézóhoz vezet, s miután kellő mennyiségű koffeint, valamint szénhidrátot juttattam a szervezetembe, senki sem állíthat meg. Tévedésemre rögtön fény derül, amikor az egyik sikátorból egy ismerős alak ugrik Felém. Reflexszerűen iktatok be egy bodychecket, ezáltal küldve a földre támadómat. Beletart néhány másodpercbe, mire megismerem Lisát, aki elég idegesnek látszik és ennek remélem nem sok köze van ahhoz, hogy épp az előbb vágtam az utcakőhöz elég emberesen. Hála a Gondviselésnek, frusztrációjának oka nem más, minthogy a helyi könyvtárban nem tudott néhány mangát kikölcsönözni, mivel korhatáros művekről lévén szó, csupán nagykorúnak adják ki. A 8. osztag egykori hadnagya ugyan már legalább száz éves, mégis diáklánynak öltözve járkál, ezért nem is csodálkozom szerencsétlenségén. Miután megfenyegetett, miszerint elkezdi terjeszteni a Rólam készült aktokat, nincs más választásom, így segítek Neki. Ezt követően kapom készhez a hosszú listát, amelyen arcpirítóbbnál arcpirítóbb címek sorakoznak, biztosan valami rossz perverznek fognak nézni, ha ezeket egyszerre veszem ki. Fásult sóhajtozás közepette sétálok be a helyi középiskola épületébe, ami kedves emlékeket ébreszt bennem. A múltkor itt akart Sla-chan megerőszakolni, aztán rengeteg félreértést követően az apai ösztönök is felszínre törnek bennem. A nosztalgikus gondolatok közepette mondjuk elmélázok azon, hogy milyen okból nem ketyintettem meg ténylegesen az Espadát, amikor volt rá esélyem. Kétségtelenül valami súlyos betegségem lehet vagy nők közelében szélütést kapok, hiszen más lehetőséget nemigen tudok elképzelni, ami megmagyarázná tetteimet, vagyis jobban mondva a tettek hiányát. Öregszem már, ez az igazság… :/
Tanársegédnek álcázva magam könnyedén tudok császkálni az iskolában, azonban az Én célom nem más, minthogy könyvekhez és mangákhoz jussak teljesen ingyen! A városban fizetnem kéne egy bizonyos összeget a kölcsönzésért cserébe, ám itt ilyesmire nincs szükség. Sajnálatos módon pont félúton találkozom a könyvtárossal, aki gyorsan eligazít, majd némi türelmet kér, mivel pont most van ebédszünete, amikor is egy Gusztáv nevű kedves úriemberrel fog randevúzni, ami akár el is húzódhat. A történet végét záró kaján kacsintást nem tudom mire vélni, vagyis igen, csak nem akarok belegondolni, mert visszajön a rizs, meg a tojás. Bevágódva a helyiségbe először tökéletesen üresnek tűnik, ezért nem kell a vizslató tekintetekkel foglalkozni, mialatt begyűjtök egy-egy művet zsarolómnak. Néha azért eltöprengek rajta, hogy miképp süllyedhettem ilyen mélyre. Régen nagynevű kapitány voltam, most meg úgy ugrálok, ahogy az a lehetetlenül beteges nőszemély fütyül. Elég jól ért ráadásul a Photoshophoz is, a végén még összevagdos egy olyan képet, aminek semmi valóságalapja nincs. Listámon a következő mű címe nem más, mint a Pisztolyvarázs. Valamiért megállíthatatlan röhögés jön Rám eme címet olvasva, ezért könnyeimet törölgetve ragadom meg a fentebb is megnevezett nyomdaterméket, ami azonban nem akar csatlakozni hozzám. Homlokomat ráncolva kezdem el erőteljesebben húzni magam felé, biztosan beragadt két másik könyv közé, s ezért nem jön ki. Számomra ez élethalál harc, szóval bárkivel megküzdök a kinézett műért, ha törik, ha szakad. Ám az is lehetséges, hogy a másik oldalon valaki szintén ezt a kötetet szeretné kivenni, azért megnézném az arcát annak, aki ilyen stílusú szellemi termékeket szokott olvasgatni szabadidejében.

[Könyvre fel! - avagy érdemes-e a borítóról ítélni?]

Fene esne abba a makacs fajtájába, amikor nem engedi el azt az átkozott könyvet! Fizikai fölényem egyértelmű, azonban mivel nem látok át a könyvek között, nem tudom megállapítani kivel is van dolgom. Igazából könnyedén, fél kézzel tartom a nyomdaterméket, miközben a túloldalról egyértelműen erőlködés hangjai hallatszódnak át. Egy pillanatra gonosz vigyor suhan át a képemen, s már engedném is el a Pisztolyvarázs című ponyvaregényt, amikor hirtelen nem várt esemény következik be. Tekintetem csupán egy másodpercre rebben a Felém dőlő polcra, azután arcomat tenyereimbe temetve várom be az elkerülhetetlent. A heveny fészpalmolás mellett is lenne elég időm egyszerűen kiszökkenni a bútordarab alól, ám most fényes nappal van, ráadásul a könyvtárosnő bármikor visszatérhet, Én pedig ezúttal nem szeretném levetkőzni az alteregómat, mert abból mindig csak a baj történik. Elhatározásomnak megfelelően kerülök tehát a kupac aljára, mialatt ujjaim közül önkéntelenül is kicsusszan a mű, ezáltal adva át a győzelmet vetélytársamnak. Igazából Nekem nem kell annyira az az izé, ám riválisom a másik oldalon kétségtelenül ölni is képes lenne érte, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint előző cselekedete. Az egész szituációt végül sértetlenül úszom meg, efféle alantas körülmények között lehetetlenség megsebezni. Annál nagyobb a bosszúságom, amikor fejem tetején egy fájdalmas dudort tapintok ki kiásásom után, valamelyik vaskos kötet biztosan még több tudást akart verni a kobakomba, de köszönöm szépen, tökéletesen elégedett vagyok a meglévővel. Hamarosan fény derül támadóm személyére is egy vöröshajú hölgyemény képében, aki kétségtelenül shinigami, ezt már belépésem pillanatában is érzékelnem kellett volna. Gyorsan leellenőrizem, hogy eléggé visszafogom-e magam, majd miután megbizonyosodtam, lassan ülő helyzetbe tornázom meggyötört valómat.
- Persze-persze, semmi baj, jól vagyok. – próbálok nyugtató tónussal beszélni, miközben íriszeimmel végigmérem támadómat. Nem gyengén rövid a szoknyája, majdhogynem látom a… hopp-hopp. - Jómagam is figyelmetlen voltam egy kissé, ám sose gondoltam volna, miszerint egy iskolában találkozok olyasvalakivel, aki ennyire elhívatottan szeretne megkaparintani egy irodalmi alkotást, bármilyen témájú is legyen az. Ó, milyen modortalan vagyok, még be se mutatkoztam! Yuusuke, Sierashi Yuusuke vagyok, örülök a találkozásnak! Nos, mindenesetre nem fogom átadni a Pisztolyvarázst, úgy érzem, kárpótlásképp Engem illet!
Egy lehengerlő mosollyal próbálom kivonni a forgalomból szerencsétlen halálistent, semmi kedvem nincs egy újabb csetepatéhoz és főleg nem ezen a helyen. Egy nem is olyan régi emlék, valamint két méretes kebel képe sejlik fel előttem, egy olyan éjszaka árnyképe, amit még biztos jó ideig fogok emlegetni, az biztos! Sla-chan majdnem megerőszakolt, csak azt tudnám, miért nem hagytam magam… Egy alig észrevehető fejrázással zavarom el az értelmetlen gondolatokat, Nekem most küldetésen van, s eszemben sincs hagyni Lisának, hogy közzétegye azokat a rajzokat vagy tudom is Én miket. Még a kék csíkokkal tarkított bugyi tulajdonosa sem fog tudni rávenni arra a lehetőségre, mely szerint lemondjak prédámról. Most is kezd minden olyan lenni, mint egy rossz ecchiben, legalábbis az otakuk legnagyobb szerelme mindig is a fent említett fehérnemű volt, számomra érthetetlen okokból. Szerény személyem inkább azt szereti, amit takar, de hát ugye kinek a pap, s kinek a papné. Idejét érzem álló helyzetbe tornázni magam, de ne tessék semmi rosszra gondolni, nem olyan értelemben! Miután ezzel is megvolnék, egy torokköszörülést követően kikerülöm a lányt és lépteimet a terem másik felének irányába kormányzom, ahol az áhított tárgy hever. Ellenben valamiért rossz érzés fog el, ennyire egyszerűen biztos nem fog sikerülni tervem, viszont minden kétséget kizáróan a pesszimizmus beszél belőlem, amely mostanában minden pillanatomat megkeseríti. A legkeményebb vagyok ezen a környéken, olyan nincs, hogy hazai pályán picsázzanak el! Pár lélegzetvétellel vissza is állítom magabiztosságom, mely ismét oly’ töretlen, akár Genryuusai-apó kopasz feje.
- Egyébként Magácskának nem kellene ilyesmiket olvasnia, azt hiszem korhatáros. – szúrom még hátra vállam fölött véleményem, hisz’ újabban az erkölcs nagy pártolója lettem. – A lányregények valamivel lejjebb vannak, jó szórakozást hozzájuk! ^^
Nem vagyok gonosz, áhh, eszemben sem volt annak tűnni! Magamban mégis heherészve állapodok meg a céltárgy felett, s már hajolnék is le érte, amikor az hirtelen elkúszik a lábaim között. Értetlen arckifejezéssel követem a megelevenedett könyvet, első másodpercben arra tippelek, hogy a vöröske járatja Velem a bolondját, azonban látszólag Ő mozdulatlan maradt. Acélkék íriszeim végül megtalálják a ludast, egy kövérkés alak személyében, akinek szarukeretes szemüvege mellett izzadságcseppek egész tengere borítja az arcát. Az egyetlen oda nem illő dolog Rajta a mellkasából kilógó lánc, ami csak egyet jelenthet. Meggyötört sóhajtás közepette kell beletörődnöm, miszerint egy perverz lélektől kell visszaszereznem az irományt. Mi sem könnyebb ennél, igaz-e?

[Könyvre fel! - avagy érdemes-e a borítóról ítélni?]

Ugyan, tényleg meg se fordult a fejemben, miszerint egy hölgyet akadályoznék az elsőbbségének kamatoztatásában, ezért is hagytam, hogy néhány percre megkaparinthassa a könyvet, azonban mindennek van határa, s a most kibontakozó eseményeknek itt van. Fejcsóválva veszem tudomásul, amikor tüzetesebben megvizsgálja a könyvet, a rajta lógó szellemmel együtt, aztán elfehéredéséből tudok arra a tényre következtetni, mely szerint végre Neki is leesett a könyv témája. Ettől függetlenül nem értem miért Rajtam kell megtorolni az író fantáziájának effajta mocskos mélységeit, részemről eszemben sincs elolvasni ezt a kötet, természetesen csak Lisának viszem, mert ugye akármennyi idős is legyen, amíg nem váltja le az iskolai egyenruháját valami másra, addig várhat a könyvtárasok és az újságeladók jóhiszeműségére. Mindenesetre könnyed mozdulattal térek ki a lövedék útjából, ezalatt lazán megragadom az olyannyira áhított művet, azonban csalódnom kell, mivel az nem marad a kezemben. Értetlen tekintettel, a közben magába roskadó lánnyal mit sem törődve iramodok a repülő szellem után, aki valamiért nagyon meg akarja tartani azt a ponyvaregényt, holott rengeteg egyéb mű van még ugyanebben a témában, szóval nem értem gerjedelmének miértjét. Mindegy is, Nekem nem ezzel kell foglalkoznom, jelenleg a legfontosabb a küldetés teljesítése, mielőtt még magam is egy ilyesfajta beteg történet főszereplője leszek, persze élőben és a perverz vaizard lesz a másik főhős. Ajaj, még a gondolattól is kiráz a hideg, ezért a polcok között lavírozva minél hamarabb a kóbor lélek nyomára szeretnék bukkanni, ami hamarosan meg is történik. Felsőbbrendűségem teljes tudatában ütögetem meg néhányszor a vállát, azonban nem kapok semmilyen ellenreakciót. Talán belefagyott az olvasásba?
- Öregem, jobban jársz, ha visszaadod azt a cuccot, mindkettőnk könnyebben megúszná, ráadásul Nekem már rég haza kellett volna érn… - mondatomat nem tudom befejezni, mivel egy olyan bődületes pofont kapok ajándékba, aminek hirtelensége még Engem is meglep. Némi frusztráció kifejeződésével az arcomon szakítok át egy-két könyvespolcot, majd halk nyekkenés kíséretében csapódok be az eredeti balesetünktől nem messze, ahol még mindig roskadozik az a shinigami, pedig a kialakuló helyzetben Neki kéne magához ragadnia az irányítást. - …em. Remek, nem is tudom mi hiányzott a mai napomba egy átalakuló röghöz kötött pluszon kívül. Reika-chan, szedje már végre össze magát és húzzon el az útból, mert jelenleg nem sok hasznát veszem, gondolom megérti stílusom nyersségét. Ez a hollow le fogja rombolni az egész épületet, ezt pedig nem hagyhatom… Másrészt a könyvem még mindig Nála van, hogy a szeme sülne ki!
Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a kialakuló eseménysorozatot. A lidérc láthatóan nem képes hátrahagyni ezt a könyvet, ám ilyen erős kapcsolatról csak ember-ember között lehet szó, habár a tag arcberendezéséből adódóan az esti recskapartik emléke még inkább marasztalóbb, mint hittem volna. Némi töprengést követően hirtelen bevillan elmémbe egy kép, amelyet nem olyan régen vettem tüzetesebben szemügyre. Az iromány hátulján egy fotó volt az alkotóról, aki ugyancsak kövér és szemüveges volt, valamint rohadtul emlékeztetett valakire, csak lövésem se volt, hogy kire. Most persze már leesett a tantusz, az a manus ez a manus! Hihetetlen zsenialitásom felett örömömet szinte semmi sem képes elrontani, csupán a felhangzó üvöltés, ráadásképp pedig a hihetetlen nagyságú nyomás, ami számomra alig érzékelhető. Az átalakulás rengeteg lélekenergiát emészt fel, s habár most elképesztő erejűnek tűnhet a reiatsu, ami belengi a helyiséget, a végére igazából semmivé lesz. Lélekölőmet se kell láthatóvá tennem, nem szándékozom megbecsteleníteni ilyesmivel pengémet. Miután gyors mozdulattal álló helyzetbe tornáztam magam, aztán ráérősen leporolom a nadrágom. A rombolás zajaiból ítélve ideje cselekedni is valamit, mert a végén a fejünkre borul az egész kóceráj. A saját testi épségemért nemigen aggódom, egy összedőlő épület alól kikászálódni semmiség némely egykori sérülésemhez képest. Mondjuk a kőpor nagyon tudja csípni az ember szemét, ezért látószerveim érdekében cselekednem kell! Ezenkívül van még itt néhány száz gyerek is, úgy mellékesen, Nekik sem kéne idő előtt feldobni a pacskert, de ez ugye csak az Én véleményem, habár mindenki egyetértene, hogyha lenne időm megkérdezni Őket.
- Te rusnya hájpacni, add vissza a Pisztolyvarázsom! – felkiáltásom hihetetlen módon félreérthető és magamban már rimánkodni is kezdek, miszerint nehogy yaoi legyen az említett mű, mert akkor sorsom itt megpecsételődött örökre. Pont azon polc mögé bújok, ahol egykor Sla-channal válogattuk a gyerekneveket, amikor azt hittük, teherbe ejtettem. Az emlék hatására bárgyú mosoly kúszik fel az arcomon, muszáj leszek egy hosszabb bejegyzést írni erről a blogomban, mert ugye Nekem ilyenem is lehet. Egy jólmenő weboldal üzemeltetése rengeteget kivesz az emberből, szerencsére a koponyás gyík készséggel segédkezett a megszerkesztésében, így részemről csak az elképzeléseket tudtam adni. Lelki szemeim előtt már ott is lebeg a két méretes kebel, amelyeket azonban félre kell tennem, mivel akció következik. Az átalakulás végbement, ennek köszönhetően már egy dagadt gyíkszerű valami az ellenség, akinek maszkja emlékeztet az egykori szemüveges, pufók arcra. Nem tudván visszatartani jókedvem, harsogó kacagásban török ki, ám tenyerem rögtön a számra is szorítom, de már elkéstem. Észrevett, s pont Felém tart. Ehh, mennyire idegesítő…