Jelszó: Törölve - Shihouin Yoruichi, Admin
Név: Kihaku Kai
Kaszt: shinigami
Nem: férfi
Rang: 12. osztag 7. tisztje
Kor: ~100 holtbeli év
Felszerelések: zanpakutou, szolgálati és annak váltóruhái, erszény
Külső leírás: 170 centiméter magas, átlagos testalkatú. Első ránézésre húszas éveinek végén járónak tűnik, de persze ennél jóval idősebb. Az arca csupasz, szeme sötétbarna, a haja pedig fekete, mely középhosszú. A bőrszíne fehér, hasán egy vágás okozta seb található.
Jellem: viszonylag normális, rendes srác. Általában beszédes természetű, de természetesen néha ő is be szokta zárni a dumaládát. Amennyiben küldetésen van, úgy félreteszi a magánélet bolondságait, és minden figyelme az elvégzendő feladatra hárul, míg el nem végzi azt. Utána visszatér a normális kerékvágásba.

Zanpakutou:
Név: Ranpuarashi (Tűzvihar)
Típus: tűz
Külső normál alakban: átlagos ninjato
Shikai parancs: Kasuo shiro, Ranpuarashi! (Hamvaszd el, Tűzvihar!)
Külső Shikai alakban: még mindig ninjato, de a kötés a markolaton átalakul aranyszínűre, illetve ha meglendíti a kardját, akkor a penge vörös lesz, míg nem válik újra mozdulatlanná.
Támadás:
- Hitsuki (Fellángolás): ha valakit megvág a kardjával, akkor a pengén keresztül bele tudja csatornázni a lélekenergiájának darabkáit. Utána egyetlen mozdulattal felgyújtja a reiatsuja segítségével a seb mentén. Minél több lélekenergiát juttat át, annál nagyobb tüzet képes okozni.
- Hibashiri (Futótűz): meglendíti a kardját, majd azzal egyetemben egy lángoszlopot lő ki az ellenfél felé. Minél több energiát ad bele, annál nagyobb az ereje és annál messzebbre repül.

Előtörténet:

Epilógus:
,,Dörrenés, majd elterültem a földön. Nem volt hosszú haldoklás, azonnal kileheltem a lelkemet… a szó szoros értelmében. Pár másodperc, és már az önnön holtestemet néztem, mely szétvetett karokkal feküdt a földön, lőtt sebbel a szívénél. Mellettem ott rohantak el a társaim, észre se véve, hogy ott állok a holtest mellett. Érthető, hogy meg voltam zavarodva. Mi ez az egész… miért állok itt a holtestem mellett… mi vagyok most… és mi a fenéért lóg ki egy lánc a mellkasomból?
- Hé, te!
Hallottam. Odanézve egy fekete köntösbe öltözött férfit láttam, aki várakozóan nézett rám. Jobb ötletem nem volt, odamentem hát. Ahogy jobban körbenéztem, több ilyen láncos mellkasút láttam körülöttem… és párat még a fekete köpenyesekből. A férfi, amikor odaértem hozzá, kirántotta a kardját. Én meg hátráltam.
- Mi akarsz?!
- Csak azt, hogy maradj veszteg!
Azzal minden nehézség nélkül jól homlokon vágott a kardja markolatával. Abban a pillanatban valami melegséget éreztem. Fogalmam sem volt, miért, de aztán a testemet körbevette valami kék fény. Megbékélést éreztem, ahogy elkezdtem süllyedni a földbe."

Az új lélek
,,Az eszmélés első pillanatai, egy megmagyarázhatatlan érzés, zavartság, ijedtség… na igen, ezek voltak azok a pillanatok, amikor újraszülettem egy új világban, a végtelen Rukongai egyik házában. Legalább is a nő, aki felnevelt engem és Mazashia néven anyámnak neveztem, így emlékezett vissza. Egy kis viskóban laktam vele, apámmal, Heitarouval, illetve két idősebb testvéremmel, Takatoval és Rettiával. Na jó, persze ők nem ,,vér" szerinti testvérek voltak, hanem úgymond ,,beleszülettem a családba", de ez mellékes volt. A család tagjának tekintettek engem, és én is úgy néztem rájuk. A Rukongai egyik külsőbb területén éltünk, de hogy pontosan melyikben, arra már alig emlékszem. Annyi biztos, hogy volt egy nagyobb erdős terület a környéken, de ez minden."

,,Túlvilági életem első évtizedei úgy teltek, mint minden más normális léleknek. A testvéreimmel töltöttem az idők legjavát, eljátszogatva a közeli erdőben vagy az utcák kevésbé forgalmasabb részében. A szüleink jómódorra tanítottak minket, így nem kerestük a bajt másokkal. Persze, a bajt nem kellett keresni, megtalált az minket magától is. Ez a Rukongai volt, nem pedig valami palota. Úton-útfélen bele lehetett futni kötekedő lelkekbe, akik előszeretettel sanyargatták azokat, akik náluk gyengébbek voltak… legalább is első ránézésre annak ítélték meg. Mi hárman szerencsére nem ebbe a kategóriába tartoztunk. Legalább is kezdetben én még nem. Az első időkben a testvéreim védtek meg engem és magukat a kötekedőktől. Mihelyst idősebb és erősebb lettem, már én is segítettem nekik. Elég volt a kezembe adni egy törött söprűnyelet, már ütöttem is, akit értem. Ám néha mi is rossz napot fogtunk ki a kötekedőkkel szemben, és olykor jól helybenhagytak minket. Szerencsére az esetek többségében mi kerültünk ki jobb bőrben."

,,Igazából, jobban belegondolva, nem is volt olyan rossz dolog egyszerű lélekként élni. Jó, a baj megtalálta az embert keresés nélkül is, de voltak olyan dolgai, ami miatt megérte. Egyrészt a lélek jóval nehezebben fárad el, mint az emberi porhüvely, és ételre sincs feltétlenül szüksége. Legalább is elvileg. Én ugyanis éreztem éhséget, még ha nem is annyira erősen. A vicces az volt, hogy a családom tagjai közül senki sem produkált ilyen tüneteket. De ennek nem is tulajdonítottunk nagy figyelmet. Olykor kaptam némi ételt, kész, le volt tudva. Ám, van egy eléggé nagy árnyoldala is a lélek létnek. Az egyszerű lelkek csak élnek bele a Lelkek világba, minden cél nélkül. Ez a fajta élet pedig olyan… hááát… semmilyen. Minden nap felkelni, csinálni, ami éppen a lélek eszébe jut, aztán lefeküdni, ez pedig kezdődik elölről. Egy idő után már eléggé unalmassá válik. Az izgágább lelkek pedig ennél többre várnak… sokkal, de sokkal többre."

Az akadémia
,,Valószínűleg így került sor arra, hogy egy idő után eljutottam ,,életem" egyik legfontosabb döntéséhez. Éppen az utcán sétáltam a testvéreimmel, amikor észrevettem egy papírdarabot a falon. Mondjuk nem volt benne számomra semmi feltűnő. Minden évben ugyan abban az időszakba kikerül oda. De csak most jutottam el oda, hogy kíváncsiságtól vezérelve el is olvassam. Lényegében egy felhívás volt azon lelkek számára, akik elég késztetést éreznek magukban arra, hogy belépjenek a shinigamik kötelékébe. Mivel eléggé kint éltünk a peremen, ezért nem igen találkoztam ilyennel. Na jó, igazából csak egyszer láttam shinigamit… amikor egyszer beljebb merészkedtem a városba, és éppen sétálgatott egy valamelyik utcán. Már akkor is éreztem, hogy mennyivel másabb az ő kisugárzása, mint a mellette lépkedő, ,,standard" lelkeké. Ezen kívül csak a szüleim meséltek ezekről az igencsak nagy erejű harcosokról."

,,Nevezhetjük isteni sugallatnak, vagy újbóli bohémságnak, de úgy döntöttem, hogy elmegyek erre a shinigami képzésre. A szüleim félve bár, de beleegyezésüket adták erre a hirtelen kigondolt, utólag belegondolva kissé azért eléggé hazárdos ötletre. Na de akkor még nem foglalkoztam a dolog árnyoldalával. Shinigami akartam lenni, ez lebegett a szemem előtt. Amikor eljött a felvételi időszak, minden jelentkezőt összegyűjtöttek egy, a Lélektovábbképző Akadémiához tartozó nagyobb teremben. Sohasem tudtam meg azt, hogy összesítve milyen eredményt értem el felvételi vizsgán. Csak egy dolog számított: pár héttel a vizsga után kaptam az értesítést, hogy az eredményeim alapján megfelelőnek találtak a kiképzésre. Mint utólag kiderült, az éhség, melyet korábban éreztem, a szokottnál nagyobb lélekenergiám volt, mely jel arra, hogy valaki shinigami lehet esetleg."

,,Egy hónappal a vizsgát követően jelentkeztem a többi ,,szerencséssel" együtt az Akadémián. Miután túlestünk a főkapitány nyitóbeszédén, mindenkit a termébe kísértek. Én a B-osztályba kerültem. Ide azokat sorozták be, akik nem pont a legjobban teljesítettek a felvételin. De ez nem szegte a kedvemet. Így hát belevágtam a shinigamik kiképzésébe. Eléggé szerteágazó és fejfájós oktatásban volt részünk. Az elsőévesként elsősorban rengeteg elméleti anyagot kellett belenyomnom a fejembe. A shinigamik szabályzatát, a hollowok alapismereteit, a mágiák alapelvét (amivel talán a legtöbbet szenvedtem) és más alap dolgot. Csak ezután kezdődtek az izgalmasabb dolgok. Megkezdték a harci kiképzésünket, mely mágiahasználatból, pusztakezes harcból és vívásból állt."

,,Pár hónap alatt ki is rajzolódott, hogy mi fog az erősségem lenni, és mi nem. A mágia, mint az várható volt, nem igen lett az én fő stílusom. Akárhogy is igyekeztem, közepesen felülre nem bírtam emelni a mágiatudásomat. Szóval egy idő után nem is nagyon fordítottam energiát arra, hogy magasabb szintre emeljen. Teljesítettem az elvárt szintet, utána már minden rendben volt. A pusztakezes harccal már viszonylag jobban boldogultam, hiszen eddig is keveredtem verekedésbe annak idején. Na de az én igazi erősségem a fegyveres harc volt. A kardforgatás művészete már sokkal jobban feküdt nekem, mint a többi ágazat. Nem tudom miért, de egyszerűen ment és kész. Nem volt olyan mozdulat, amit ne tudtam volna kivitelezni, ha nálam volt az akkor még névtelen kardom. Volt még egy ágazat ezeken kívül: a villámlépés. Egyfajta teleportáció, melynek köszönhetően egyik pillanatról a másikra át tudok menni egy másik helyre. Na ez is egy olyan dolog volt, mely egész jól ment."

,,Évek teltek el, én pedig egyre csak csiszolgattam a tudásomat. Az akadémia hálókörletében éltem, pár társammal összezárva, akikkel igencsak jó kapcsolatot alakítottam ki az idők során. Sokat segítettünk egymásnak, ha a szükség úgy kívánta. Ha valamit megtanultam ekkor, az a csapatmunka fontossága volt. Ha majd teljes értékű shinigami lesz belőlem, akkor is osztagban kell szolgálnom. Így ez szükséges. Mondjuk ha valamit még megtanultam, az az evés fontossága volt. Mivel már használtam mágiát, ezért a testem megismerkedett a kimerüléssel. Eddig is evésre szorultam olykor, de most már rendszeresen kellett végeznem. Szóval volt egy aranyszabály: enni enni enni."

Ranpuarashi ébredése
,,Volt egy nap, amit valószínűleg sosem felejtek el. Éppen az egyik reggeli edzésemen voltam, amikor furcsa, suttogó hangot hallottam. Először azt hittem, hogy csak a fáradtság miatti lihegésemet hallom. De aztán rájöttem, hogy van értelme annak, amit hallok. Egyre csak ezt hallottam:
- Hallasz engem? Hallasz engem?
- Igen - válaszoltam.
Erre nevetés ütötte meg a fülemet. Azután a táj megváltozott. A gyakorlótér eltűnt, átadva a helyét egyfajta világvége hangulatú helynek. Egy vulkános helyen voltam, és lávafolyam vett körül. Éppenséggel egy hordalékokból összeállt szigeten álldogáltam. Körbenéztem, de semmi. Majd mozgásra lettem figyelmes. A lávából elkezdett kiemelkedni egy alak. Amikor has magasságba emelkedett, már jobban szemügyre tudtam venni. Egy tűzlény volt, melynek egész teste lángokban állt, ez nagyrészt elfedve a kilétét. De még így is láttam, hogy nővel van dolgom. Legalább is a hangja után, miután megint megszólalt, ezt biztosra tudtam venni.
- Hát végre meghallottad a hangomat, Kai.
A hangja szinte visszhangzott ezen a kietlen terepen.
- Ki vagy te?
- Én? - vigyorodott el. - Hogy én ki vagyok? Én te vagyok, a te lelkednek egy darabja.
- Vagyis… te…
A vigyora még szélesebb lett.
- Igen. Én a te kardodban lakó lélek vagyok. Figyeltelek téged, mióta shinigami lettél. Hosszú ideje dolgoztál azon, hogy csiszold a tudásod. Feltett szándékod volt, hogy egyszer megtudd a kardod nevét, ezért pedig mindent elkövettél. Az út véget ért, Kai. Halld hát munkád gyümölcsét!"

,,Pár másodperc múlva már megint a gyakorlóterepen. A társaim meglepetten néztek rám, ahogy ott féltérdelve voltam a gyakorlóterep kellős közepén. Egyesek közelebb is jöttek, majd kérdezgették, hogy velem meg mi van. De nem válaszoltam. Csak felálltam, majd ahogy kinyitottam a szememet, kirántottam a kardomat a helyéről.
- Kasuo shiro, Ranpuarashi!
A kardom pengéje a következő másodpercben szétrobbant, majd a darabjai összeálltak egy tűzgyűrűbe, mely a markolat aljától elindulva elindult felfelé. Ahogy haladt, újra kialakította a pengét, majd dolga végeztével el is tűnt benne. Mindez alig pár másodperc alatt történt… én pedig ott tartottam a kezemben a zanpaktuomat, mely többé nem volt névtelen.
- Arigatou, Ranpuarashi - suttogtam."

A 12. osztag
,,Az utolsó évben mindenkit vizsga elé állítottak a végzősök közül, köztük engem is. Részletesen felmérték a képességeinket, hogy lássák, alkalmasak vagyunk-e már a szolgálatra. Páran kibuktak a rostán, mások alkalmasnak bizonyultak… köztük én is. Igazából már akkor sejtettem, hogy sikerülni fog, amikor elő tudtam hívni a shikaiomat. Ez ugyanis alapfeltétel volt a shinigami szolgálatra. Így került sor arra, hogy miután a végzettekkel együtt letettem az esküt, beosztottak engem a Gotei 13 egyik alakulatába: a 12. osztagba. Hamar rájöttem, hogy itt már fel kell kötni a szolgálati köpenyt. Újonc voltam a csapatban, harcot megjárt shinigamikkal körbevéve, akikhez képest az én erőm eltörpült. Hozzá is láttam, hogy elkezdjek tapasztalatokat gyűjteni, és lehetőleg túl is éljem az újoncéletet."

,,A feladatok, amiket el kellett végeznem, egyszerűek voltak… elvi síkon. Ha feltűnt az élők világában egy hollow, akkor szépen kimentem egy kisebb alakulattal, hogy leterítsük. Korábban már volt hasonló élményben részem, amikor a felsőbb évesek felügyelete alatt harmatgyenge hollowokra vadásztunk. De ez már más volt. Itt a préda már nem menekült agyatlan varangy módjára. Nem, ezek a hollowok már erősek voltak, és visszatámadtak. Jó pár újonc társam meghalt, mert nem vették elég komolyan a hollowokat. Én is majdnem otthagytam egyszer a fogam, és csak a 4. osztag gyorsaságának köszönhetően maradtam életben. Azóta van egy eléggé ronda vágás a felsőtestemen."

,,Így vagy úgy, de végül túléltem az első időszakot, értékes tapasztalatokra szert téve. Idővel már az osztag tagjai is úgy néztek rám, mint aki valóban közéjük való, és nem valami ágyútöltelék. Teltek, múltak az évek, én pedig csiszoltam tovább a képességeimet, ahogy egyre feljebb léptem a ranglétrán. A mágia továbbra is a gyengém maradt, de a kardforgatásom annál jobbá vált. Párszor már előfordult az is, hogy csak egyedül küldtek ki levadászni néhány kóbor hollowot. Persze a komolyabb küldetésektől visszatartottak még mindig."

A jelen
,,Jelenleg a Gotei 13 12. osztagában teljesítek szolgálatot. Elég sok veszélyes küldetés van már a hátam mögött, melyeket elég jó aránnyal teljesítettem is. Olykor kifogott rajtam néhány, de ez még a legjobbakkal is megesik. Mindenesetre, munkásságaimat elismerve már a 7. tiszt szerepkörét töltöm be, ami azért nem kis dolognak számít. Nem vagyok egy erős shinigami, de az elhivatottságom és kitartásom mindig a segítségemre van… akárcsak Ranpuarashi, kinek erejének egy részét már sikerült kiismernem."