Éppen, hogy végeztem az akadémián és még gyakorlaton szenvedet sérüléseim se gyógyultak be, de máris feladatot kaptam. El kell fogni egy volt shinigamit. Az eligazítás után pár órával rá is bukkantunk és üldözőbe vettük a társaimmal. Nekem nem igazán tűnt úgy, mint ha komolyan venné, ezt az üldözősít, mert két embert az osztagból ugyan kifektetett, de semmi komoly sérülést nem szenvedtek el. Már egy ideje kergettük szerencsétlent, amikor arra lettem figyelmes, hogy előrébb egy másik shinigami bajban van, mert egy hollow megtámadta. Ekkor elkezdtem gondolkodni, hogy segítsek a társamon, vagy a parancsra koncentráljak és kövessem tovább az ex- shinigamit. Szerencsémre nem nekem kellett döntenem, mert valami oknál fogva egyetlen vágással végzett a lidérccel. Ekkor elkezdtem megkérdőjelezni a parancsot, hogy minek is kéne elfogni azt a volt shinigamit. Ha tényleg olyan komoly fenyegetést jelentene Soul Society-ra akkor nem hiszem, hogy megmentette volna a társunk. Mindegy, a parancs az parancs és követtem tovább. Azonban a többiektől elszakadtam és ő is lehagyott.
~ Na, szép, most mitévő legyek?~ gondoltam magamban. Ekkor viszont megéreztem a reiatsu-ját és elkezdtem abba az irányba menni, amerről éreztem. Pár pillanattal később egy tisztásra értem és úgy néz ki, mint ha várt volna rám. Megálltam és jobban szemügyre vettem. Elég fura fickó volt első ránézésre, fura páncélt viselt és fehér haja volt. Eközben-e szavakat monda:
- Először is, én vagyok Tamachi Yukezo, a Tamachi ház tagja. Más néven Raiden Fuyuu Tamachi. //Villám vándor Tamachi//. Másodszor, gondolom te sem beszélgetni jöttél ide hozzám. - mondta.
~ Hm, erre nem számítottam, hogy be is fog mutatkozni. ~
- Üdvözletem, engem Morita Kyousuke-nek hívnak és a 8. Osztag 5. Tisztje vagyok. És igen, jól gondolod, de azért még most megkérdezném, amíg nem esünk egymásnak, hogy miért mentetted meg azt a lányt, ha egyszer az ellenségünk vagy? – kérdeztem tőle és mondandóm közben elővettem a kardomat.

Eléggé közömbösen válaszolt a kérdésemre, csak egy vállvonás. Reménykedtem, hogy valami konkrét választ kapok, de sebaj, legalább nem húzzuk egymás idejét. De ahogy ezek a gondolatok átvillantak az elmémben azért mégis megszólalt és arra kért, hogy távozzak.
- Sajnálom, de ez nem járható út és ugyebár a parancs az parancs. – mondtam. Izgalmas harcnak nézünk elébe, főleg harci tapasztalataim híján. Hollowwal alig harcoltam, nem hogy shinigami ellen.
~Egyből a mélyvízbe csodás. ~ Még jobban szemügyre vettem az ellenfelem és láttam, hogy meg van sérülve.
~ Ezt talán előnyömre fordíthatom. ~ gondoltam. Azonban éreztem, hogy ő reiatsuja nagyobb az enyémnél, ami valószínűleg még gondot fog okozni. De ez most nem számít, parancsot kell teljesítenem. Nem is kellett soká várnom, nem habozott és ő támadt elsőnek.
- Hadou 45: Kohaku koutetsu – kiáltotta és egy fénypont jelent meg a kezében.
~ Végre kezdődik a móka. ~ Gyorsan átfúttak a lehetőségek az agyamon, hogy most mégis mitévő legyek. Mivel elkezdett felém shunpozni, úgy véltem, hogy közvetlen közelről akar egyetlen csapással elintézni. Hát ezt a lehetőséget valahogy nem akartam megadni neki. Sikeresen kitértem a támadása elöl azzal, hogy hátraugrottam. Azonban valami ellen támadás nem ártana, ezért nem akarok már az első komolyabb küldetésemen fűbe harapni. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok a kardommal megsebezni. Shunpoval közelítek felé, és amikor a jobboldalához értem reménykedtem, hogy meg tudom vágni. Ha sikeres a támadásom, akkor meg tudtam vágni a jobb karját és reménykedek, hogy eléggé megsebesítettem ahhoz, hogy ne tudja a kardját használni. Azonban ki is védheti a támadásomat a kardjával és akkor vagy ellentámadásba lendült és folytatjuk a közelharcot vagy elugrik, hogy megint valami távolsági támadással próbálkozzon. Esetleg támadásomat észrevéve simán ki is térhet előle illetve hátraugorhat.

Sajnos nem úgy tűnik, mint ha jelentős kárt tettem volna a karjában.
~ Francba azzal a rohadt páncéljával! ~ Azonban észrevettem, hogy a kardom hegye véres lett, legalább valami sebet okoztam neki. Sok kicsi sokra megy, max szép lassan kivéreztetem. Mondjuk, ez lenne a világon a legostobább taktika úgy, hogy jó lenne valami ésszerűvel előállnom. De sok időt nem hagyott a gondolkodásra, mert máris ellentámadásba lendült. Felém ugrott és valami kis tüzecskét idézett meg, ahhoz kevés lenne, hogy komolyabb kárt tegyen bennem azonban ekkora valami fura történt. Kifordult a világ önmagából. Pontosabban szólva 90°-al megdöntve láttam mindent és olyan volt, mint ha párhuzamosan lenne talajjal. Hát, mint ne mondjak, erre nem számítottam és eléggé meglepett. Szerencsére azért átláttam a dolgokat, vagyis reménykedtem benne. Nem voltam benne biztos, de ez, mint ha valami illúzió lenne. Kitértem a támadása elől, de akkor azonnal nekem ugrott és elkezdett hadakozni a kardjával. Sajnos nem túl nagy erősségem a közelharc ezért meg kellet magamat emberelnem, hogy hárítani tudjam a támadásait. A nagy hadakozás közben egy újabb kidout akar bevetni ellenem.
~ Csodálatos, megállás nélkül kapom a nyakamba az erősebbnél erősebb démonmágiákat. ~
Ekkor a bal vállamat akarja megütni, csak mert miért ne azt, ami sérült. Na, mindegy. Megpróbáltam kikerülni az ütését azonban nem voltam elég gyors és elég szépen megsúrolt. Hát mit ne mondjak piszokul fájt. Kész szerencse, hogy nem talált be teljesen, mert akkor egy karral kevesebb lennék most a harc folyamán. Megpróbáltam ellentámadást kezdeményezni, még pedig a kardommal. Gondoltam, hogy megpróbálom megszúrni testét valahol a veséje környékén. Ha sikeres a támadásom, akkor akár egy komolyabb sebet is ejthetek, ha nem akkor megint elkezdem szidni azt az istenverte páncélt. Miután véghezvittem ezt a támadást, hátra ugrottam és a következő kidout használtam.
- Hadou 04: Byakurai. – A mellkasára céloztam reménykedve, hogy így már egy fájdalmasabb sebet is ejthetek a testén. Ha minden jól megy, akkor átütöm vele a páncélját és egy kisebb lyukat ütök rajta, csak hogy egy kicsit hasonlítson a hollowokra. Azonban ki is térhet előle vagy egy kidouval ki is védheti a támadásom.

Na, végre valami látható jele is van a támadásaimnak. Ennek felettébb örültem és a kisebb vigyor a szám szélén is ezt bizonyította. Ekkor viszont valami olyan történt, amit ép ésszel egyszerűen alig lehet, vagy szinte már-már lehetetlen felfogni. Hátra shunpozik, kardját a földbe szúrja és rágyújt.
~ Hát ez nem százas az már fix. ~ Éppen hogy be tudtam fejezni a gondolatmenetemet máris hozzám szól. Kijelentette, hogy ő most kis szünetet tart, és ha akarok, még rá is támadhatok. De ekkor még egy fordulat, még a cigijével is megkínált. Ekkor hangosan felnevettem.
- Hallod, de te vagy komplett, és ha nem lennénk ellenségek szerintem még jól ki is jönnénk. Amúgy meg nem vagyok olyan gerinctelen, hogy cigizés közben rád támadjak. Mellesleg egy kis szünet nekem is jól jön és köszönöm, de vissza kell utasítanom a cigarettát, nem dohányzom. – Egy hihetetlenül vigyor még mindig ott éktelenkedett az arcomon. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne röhögjem el magamat még egyszer. Már a számat kellet harapdálnom. De jól van, ha már pihen én is kapok az alkalmon és lehuppanok a földre. Mondjuk miközben figyeltem, hogy úgy pöfékeli ki magából a füstöt a kisebb, nagyobb slukkok után, mint a gyárkémény, szinte már én is megkívántam egy száll cigit. Ezzel mondjuk problémák adódtak volna, mert már az első slukkba megfulladtam volna így megkönnyítettem volna a dolgát és annyi a szórakozásnak. Amikor végzett a cigijével, nemes egyszerűséggel elpöccintette a cigaretta csikket.
~ Király, nem csak a levegőt szennyezi a füsttel, de még szemetel is. ~ Azonban ez legyen most a legkisebb problémám. Mert, ahogy elpöccintette a csikket már is nyúlt a kardjáért és megint hozzám szólt. Sőt, már-már rám parancsolt, hogy aktiváljam a kardom. Egyre furább lesz ez az ember. Amikor az előbb kérdeztem egy vállvonással elintézte az ügyet, most meg milyen beszédes lett hírtelen. Lehetetlen kiigazodni rajta. Nem számít. Ekkor viszont szabadjára engedett némi reiatsut és aktiválta a kardját.
~ Na, azt hiszem, hogy most fog elkezdődni az igazi móka.~ Ekkor viszont villámcsapásként hasított belém következő mondata, mégpedig hogy csak aktiválta, de használni nem fogja.
- Nagyon úgy néz ki, hogy még mindig nem veszel komolyan. De ha te így látod jónak, legyen, azonban ha veszítenél ellenem, ne merd ezt ki fogásnak használni! – Ekkor én is szabadjára engedtem némi reiatsut és aktiváltam a kardom.
- Nyílj, Burakku Ro-tasu. – Ahogy-e szavak elhagyták a számat a kardom alakja megváltozott. Most már inkább hasonlít egy szablyára, aminek érdekes mód a belső íve a vágófelület. A belsőív végénél keletkezett egy amolyan kampóforma és a kard hegye is megnyúlt, némileg hogy ha muszáj azért szúrni is lehessen vele. Plusz az egyik technikámhoz is kell, de ezt majd úgy is látni fogja nagyvalószínűséggel. Pár pillanat múlva támadásba is lendült. Eltűnt a szemem elől egy pillanatra megy közvetlen előttem tűnt fel. Nem is teketóriázott sokat és lesújtott a kardjával, amit éppen, hogy de azért sikerült hárítanom. Nagyon nem lesz ez így jó, ha nem koncentrálok 100%-osan rá illetve a harcra, akkor nem hogy a feladatomat nem tudom teljesíteni, de vajnyi esélyem lesz arra, hogy élve ússzam meg ezt az összecsapást.
De muszáj lesz valami ellentámadást kezdeményeznem. Ezért megpróbálom ellökni magamtól, amennyiben ez sikerül akkor én kezdeményezek támadást a kardommal és egymás után többször is lesújtok. Azonban ha nem sikerült, akkor csúnyán benézhetek egy vagy akár több vágás, ütést, rúgást, aminek nemigen örülnék…

Na, jó, most így átgondolva lehet, hogy felelőtlenség volt arra buzdítanom, hogy vegye komolyra a szitut. De az olyan harc meg mit ér, amibe nem adunk bele mindent és csak játszadozunk egymással? Nem is habozott sokáig, már is megindította az első támadását. Elkezdte pörgetni a kardját majd egy gömböt kreált és rám szabadította. Iszonyatos ereje lehetett mivel elég szép vájatot kreált a talajba és még gyors is volt. Ezt nem lenne jó bekapni, mert nagyon megjárhatom, és könnyen megeshet, hogy itt lesz végem. Gyorsan kellett cselekednem. Két kisebb shunpo jobbra, de mivel már előzőleg egy kidout kis híján bekaptam, ami már így is meg-megszaggatta a ruhám ujját, hát azt most ez a támadás letépte és magába szippantott. Basszus, mázli, hogy ez nem talált, mert nem tudom, hogy mi lett volna velem. Azonban sok időm nem maradt a gondolkozásra, mert ellenfelem azonnal mellém shunpozott és újra támadni készül. Ekkor viszont teljesen máshol találtam magamat. Egy kereszten lógtam, alattam lángnyelvek égették meg a ruhámat vagy a testemet.
~ Ilyen nincs, hogy kerültem ide, mi ez a hely? ~ Gondolkodni is alig bírtam a hőség és a lángok okozta fájdalom miatt. Felnéztem és ott volt az ellenfelem és egy nő. Megkérdezte, hogy ki is vagyok. Elmagyarázta neki, majd közölte velem, hogy akkor juthatnék ki innen, hogy ha felülmúlnám őt reiatsuban, ami hát teljességgel lehetetlen, még erőlködnöm is fölösleges lett volna. Ráadásul még a reiatsumat is elszívja és mutatott a fölöttem lévő, bordós felhőkre. Ekkor a testembe kezdett mélyedni a kard, amit még a mondókája előtt elém idézet. Piszkosul fájt, nincs is rá megfelelő szó. Szinte már biztos voltam benne, hogy itt fogok meghalni, amikor ismét a való világban találtam magamat. Lihegve a földre rogytam. A verejték csak úgy folyt rólam. Gyorsan átvizsgáltam a testem, de egyetlen egy újabb sérülés nincs rajtam. Se tűz által okozottak, se a kard pengéje állttal. ”Csak” egy illúzió volt. Borzalmas volt, kín és gyötrelem. Levegőt még mindig nehezen kaptam, de azért sikerült felállnom, azonban sehol se láttam az ellenfelemet. Egyszer csak megjelent előttem, és ahogy megláttam eluralkodott rajtam a félelem, nem egyszerű félelem, halálfélelem. Már kezdtem megbánni, hogy nem hallgattam rá az elején és hagytam nyugodtan meglógni. És ha ez nem lett volna még elég, választ adott az előző kérdésemre. De olyan eltorzult hangon, hogy még jobban megijedtem. Az előző nő és a sajáthangjának az egyvelege volt. Végül intett, hogy most rajtam a sor. Ám legyen. Pár pillanatba bele telt mire újra ésszerűen tudtam gondolkozni. Meg is van, hogy mit teszek. Elé shunpoztam ütöttem párat a kardommal majd elkiáltom magam.
- Lángolj! – Vízszintesen suhintok egyet a kardommal és egy bordószínű félkör jelenik meg, ami ha minden jól megy, akár elég komoly sérülést is okozhat neki. Kikerülni nem lehet egyszerű mivel ez közvetlen közelről kapta. Azonban ha mégis sikerülne kitérnie illetve hárítani ezt a támadásomat, akkor elshunpozok tőle jó messze és még egy támadást intézek ellene.
- Lángolj. – Suttogtam. Kinyújtottam előre a kardomat egyenesen az ellenfelem felé. Először csak egy kis gömb jelent meg a kardom hegyénél, majd egy pillanattal később egy energia nyaláb haladt egyenesen felé eléggé gyorsan. Reménykedtem, hogy betalál, és hogy valami komolyabb sérülést okozhatok neki. Támadásom végeztével lihegve szúrtam kardom a földbe és támaszkodtam rá, várva arra, hogy mi is történhetett ellenfelemmel.

Lihegve és kardomra támaszkodva figyeltem támadásom eredményeit. Az első támadásom sikeres volt, amin meglepődtem, de örültem is neki, ezek szerint van esély a győzelemre. A második támadásomat viszont már sikerült eltérítenie egy klónnal. Hát pont attól a támadástól vártam volna azt, hogy komolyabb sebet ejt rajta. Nem gond, egyet már így is kapott. Azonban nem volt sok időm ”gyönyörködni” a támadásom eredményében, mert ellenfelem nem volt rest és megint támadásba lendült. Ő lebénított engem egy kidouval mögém shunpozott és egy 90es szintű technikát használ. Nem semmi ereje van a srácnak, hogy 90est is tud használni. Azonban sok időm nem volt arra, hogy megcsodáljam, mert a klónja elkezdett felém futni, hogy leszúrjon.
~ Csodás, itt a vég, nem pont így képzeltem el a halálom. ~
Ekkor viszont olyan dolgot történt, amire nem számítottam, elfogyott a reiatsuja és eltűnt előlem a klónja is meg hátulról a tükrök is, amiket előzőleg idézett meg. Hát basszus, gondoltam, hogy eljött a szerencse napom. Megmenekültem a haláltól, sőt, már egyből a legelső küldetésem sikeres ráadásul egy ilyen erős ex- shinigamit is legyőztem. De sajnos hamar elment a jó kedvem, amikor ellenfelem bejelentette, hogy más lehetősége nincs, mint a bankai.
~ Még hogy bankai, ilyen állapotban? A kidoui is eltűntek, akkor honnan lenne ereje a bankaira? ~
- Hm, miért kérsz bocsánatot? Ez inkább nekem megtiszteltetés, azt hiszem. –
Vajon mennyi esélyem lesz a bankai-a ellen? Sokáig úgy se bírhatja használni, hiszen megsérült és kimerült. Na, jó, ez elválik, csak meg kell próbálnom tartanom a távolságot és nem meghalnom. Egyszerűnek hangzik, csak sajnos nem lehet olyan könnyű kivitelezni. Pár pillanat múlva elhangzott a bűvös szó, ”Ban-kai!” . Hihetetlen mennyiségű szellemi energiát éreztem felőle, ismét.
Kardja páncéllá alakult és a teste vonalát követte. Nagyon tudtam ennek örülni, éppen hogy le tudtam szedni róla az előzőt itt a következő adag. Mondjuk, hátránya is van, remélhetőleg lassabb lesz, mint az előbb, ha igen akkor van esélyem a túlélésre. Bár, az igazat megvallva érdekelne, hogy pontosan mit is tud a bankai-a, de ugyanakkor remélem, hogy nem kell megtapasztalnom, mert lehet, hogy több darabban végezném szétszórva a réten. Mindegy, most az számít, hogy tartsam távolságot és minél tovább húzzam ki, tovább kell bírnom, mint ő, muszáj! Ekkor kihúztam a kardomat a földből, pár lépést hátráltam és vártam, hogy támadjon.

Nem is szórakozott sokáig a hölgyemény azonnal támadásba lendült. A páncélja olyan súlyos volt, hogy szinte beleremegett a föld, amikor megindult felém. Jól sejtettem, eléggé lassú. De ahogy elkezdett hadakozni, azt hittem, hogy majd eltöri a karomat, olyan erővel csapott le. Nehezemre esett a támadásait hárítanom, némelyiket nem is sikerült teljesen és több helyen megvágott. Hol csak karcolásnak tűnt, de volt, egy-kettő ami eléggé mélyre sikeredet. Azonban a nagy harc közben elkiáltotta magát a nő.
- Ne nevezz minket gyengének!-
~ Micsoda? Meg se szólaltam, biztosan meghibbant. Vagy… ~
Azonban nem volt időm gondolkozni, mert még mindig szüntelenül támadott. Azonban azt észrevettem, hogy fogyóban a páncélja, talán az jelezheti, hogy mennyi ideje van még körülbelül hátra? Nos, próbálok még egy kicsit várni, hátha még lehullik egy kettő és alkalmam lesz egy utolsó támadásra. Azonban addig.
- Záródj! - ennek hatására egy bordószínű aura vesz körül, ami csökkenti az engem ért sérülések mértékén és elalítja a vérzéseimet ideiglenes. Ez most úgy három percig kitart, addig megpróbálok várakozni, hátha leesik még pár darab a páncéljából. Pár pillanat múlva hátra is ugrok, de azonnal mögöttem terem és folytatja a támadást. Észre sikerült vennem azonban késő volt és nem tudtam 100%-osan hárítani a támadását, ezért egy jókora sebet keresztbe a mellkasomra. Pokolian fájt, még szerencse, hogy kiengedtem a kardom erejét, különben ezt most nagyon megjárhattam volna. Ezen túl lehet, hogy hanyagolnom kéne a távolságtartó taktikámat, de közel se maradhatok. Muszáj valamit tennem. Már a páncélja egy jó részét lepotyogtatta, itt az ideje, hogy én is támadjak. Az egyik támadását sikerült teljesen leblokkolnom úgy, hogy a két penge folyamatosan összeért és szikráztak. Ez lesz az a pillanat. Gyorsan kikapcsoltam a kardom előző képességét, azonnal el is kezdtek vérezni a sebeim. És most jöhet az utolsó támadás.
- LÁNGOLJ! – felkiáltok, és kardom körül elkezd ”lángolni” a reiatsu. Ellököm ellenfelem pengéjét az enyémtől és lesújtok, megint a jól ismert energia szabadul ki a kardomból és elkezdi tolni ellenfelemet. Ha ezzel nem sikerült földre kényszerítenem, akkor én már nem is fogom. Ahogy végeztem a támadásommal, a földre rogyok lihegve, kardomat a földre rakom. Egy kisebb vértócsát is sikerült magam alá kreálnom. Na, nézzük, ki a legény a gáton?!...

Basszus, kivédte a támadásomat. Eltérítette az ég felé. Elég sok páncél darabkától megszabadult már, ha ez így folytatódik, abba fogok belehalni, hogy az orromból kispriccelő vérmennyiségtől eszméletemet vesztem és úgy öl meg. Esetleg a nagy izgalomtól félre ver a szívem és infarktust kapok. Mit nekem sebek, ha a női szépség végez velem?! De azonnal kedvem szegte a szitkozódása, és még ő van felháborodódva, hogy hogyan mertem megtámadni.
- Fogd be a szád te lökött tyúk! – ordítottam rá mérgemben. Folytattam volna még a mondatom, de se erőm, se kedvem már nem volt hozzá. Legszívesebben már a kibérelt helyemen feküdnék a 4. Osztag szállásán. Egy pillanat múlva már elém is teleportált és olyat rúgott belém hogy taknyom-nyálam egybefolyt és jó pár méteren keresztül csúsztam a talajon. Kardomat még mindig szorongattam bár felemelni már nem tudtam. Teljesen kimerültem. És ha ez még nem lett volna elég, annyira felhúzta magát, hogy már tényleg végezni akart velem, ”Raiden Ochi!” hallottam-e szavakat és egy villám csapott belém, eddig se igazán tudtam mozogni, de most már végkép nem, még a levegőt is nehezebben veszem. Pár gömböt láttam megjelenni oldalt a szemem sarkából meg egyet felettem. Na, itt, szevasz, van, rövidke pályafutásom minden bizonnyal itt ér véget. Egy fél pillanattal később már hallom is a robbanásokat és… érzem, hogy megragadott az ellenfelem és eldobott. Repültem jó pár métert egyenesen be a bokrosba, bukfenceztem még párat majd fát fogtam és filmszakadás… Jó néhány órával később tértem magamhoz, mert már lemenőben volt a nap. Fájt minden egyes porcikám, még az is, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Nagy nehezen felállok, kardomat visszacsúsztatom a tokjába. Visszacammogtam az előző tisztásra ahol harcoltunk. Hát, mit ne mondjak, elég szépen leamortizáltuk a helyet. Ahogy jobban körülnéztem megláttam ellenfelemet is. Eszméletlen volt és nem valami szép látvány a sebeivel, mondjuk, én se panaszkodhatok. Megfogtam beljebb húztam az erdőbe, hogy senki ne vegye észre, bekötöttem a sebeit. Ennél többet sajnos nem tudtam tenni.
- Köszönöm a harcot és a hasznos tapasztalatokat. Remélem, még majd találkozunk a jövőben, de akkor már valami barátságosabb ok miatt. Mondjuk, elugorhatnánk sake-zni. Ahw, minek jártatom itt a számat? – Ezzel meghajoltam és elbicegtem.