HomePortálGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Kedd Ápr. 06, 2010 1:51 am

*Még mindig elég nehezen megy az új külsőm megszokása, de a kezdeti rémületet már a büszkeség váltotta fel. Amikor felfedeztem, hogy a Yuu-chan által rámhallucinált melleim nagyon nem akarnak eltűnni, eléggé megriadtam, hisz ki ne rémült volna meg? Még mindig emlékszem, amikor egy szál törölközőben méregettem őket sápadt fejjel, amiért nem akarnak visszakicsinyülni, de így utólag… Végül is, megkaptam, amire olyan régóta vágytam. Kainak persze biztosan fel fog tűnni, mert miért is ne tűnne fel neki, hiszem majdnem minden nap bámulhatja őket eleget. A kínos kérdéseket pedig úgyis fel fogja tenni, és nem akarom, hogy azt higgye, plasztikai sebészhez mentem, vagy valami. Ez csak egy kis… baleset volt. Na jó, az új hajszínem nem. De Kai mintha említette volna még régebben, hogy a világos hajú csajok szoktak bejönni neki. Sakura is az volt, én meg egyszerű, fekete hajammal talán még mindig nem voltam elég jó neki. Tulajdonképpen egészen elégedett vagyok vele, sőt, talán még jobban is áll, mint az előző fekete. Már csak attól tartok, hogy Kainak nem tetszik, mert azt biztosan nem élném túl. T_T Annál már csak az lenne rosszabb, ha észre se venné a változást, és egy kedves szót sem mondana arról, hogy mennyire jól áll nekem az új hajszín, meg a hajpánt, amit felvettem, mert mégis… >< Ha merészeli nem észrevenni, vagy úgy tenni, mintha nem venné észre, az a minimum, hogy puffogok és durcázok egy sort, miközben csúnya szemekkel nézek rá, csak hogy kifejezzem haragom. >< De nem, Kai biztosan nem csinál ilyet, mert ő mindig kedves és aranyos velem, bár ha neki nem tetszene, még azt is megmondaná.
Persze most, hogy nem igazán jövök ki a taichoummal a kis gyanúsítgatása miatt, már koránt sem töltök el annyi időt az irodában, mint eddig, na meg amúgy is, a munkámat elvégzem tisztességesen, már amit feltétlenül szükséges, mert hogy többé nem fogom elvégezni a kapitányi teendőket Watanabe taichou helyett, az biztos. S mit is csinálna Verácska, ha épp túl sok a szabadideje,m és tudja jól, hogy pillanatokon belül elkezd hallucinálni megint, ha túl sokáig nem csinál semmit? Hát elmegy meglátogatni rajongásának tárgyát, miután hazavitte Macskát. Amúgy is tartozik nekem egy edzéssel, mert megígérte nekem, hogy majd összecsaphatunk megint, meg minden. Számításaim elég helytállónak is bizonyulnak, mikor nem találom Kait sem az irodában, sem otthon, vagyis biztosan a 11. osztag edzőtermében van. Mily meglepő. Nem mintha panaszkodhatnék miatta, mert legalább mindig formában tartja magát, és hát, a sok aktakukacoskodás után épp itt az ideje igazán kinyújtóztatni elmacskásodott izomzatomat.*
- Meglepetés… - *jelenek meg szinte a semmiből, szemeimmel Kai tekintetét keresve, csak hogy megpróbáljam megfejteni belőle, hogy mit gondol az új külsőmről. Persze a bevonulásom előtt tettem arról, hogy shinigami ruhám rendesen rásimuljon alakomra, csak hogy új melleim feltűnőbbek legyenek, meg minden, aztán Kai pedig vagy észreveszi, vagy nem, de amilyen figyelmes, úgyis észreveszi.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Kedd Ápr. 06, 2010 2:27 am

Az elmúlt napokban feleannyit sem látta barátnőjét, mint szerette volna. Helyette játszotta a ráosztott szerepet: látszólag semlegesen ült az irodájában, és rendezgette a papírokat. Nem lelte örömét benne, abban sem, hogy szint percenként zavarták meg. Ilyenkor gyilkos pillantással nézett fel a papírhalomból az újabb újoncra, kaki nyilván azzal a hittel jött be hozzá, hogy megnézze magának későbbi vetélytársát. Mert bizony, mi más céllal is jött volna ide újonc? Ez az osztag... más volt, mint a többi. Itt a kapitányt mindenki le akarta győzni. Annak ellenére is rájött erre, hogy soha, senki nem utalt rá egyetlen szóval sem. Csakhogy nem most jött ő le a falvédőről, akkor sem, ha Eras Mr. Izomagyúnak szólítja, és az osztagot az izomagyúak osztagaként emlegetik. Nem tartozott a kellemes emlékei közé az a nap, amikor Vera azzal állított be hozzá, hogy sakkozzanak. Fél perc elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjön, kedvese miért akar intellektuális tevékenységet végezni... Egyszerűen rá akart jönni, hogy mennyire idióta, és hogy az agyi aktivitása miatt érdemelte-e ki a kapitányi rangot. Nos, nem ő választotta ezt az egészet, és szívesen kibelezte volna azt, aki marhaságokat terjeszt az osztagáról. Néha szívesen megkérdezte volna, hogy a 12. osztagról miért nem alkottak gúnynevet, miért az övét szapulja mindenki... Kiváltképp úgy, hogy nem is ők a legerősebbek... Hiszen nagyon is jól tudta, hogy Vera is erősebb nála. Tulajdonképpen ez is csak a büszkeségét zavarta, ami - ha egy rohadék, suttyó állat lenne ma is- elég indok lenne a szakításhoz. De ő nem ilyen, igyekszik megjavulni, mert igen, érezte hogy bőven van mit jóvá tennie. Emlékeit azonban még mindig jótékony homály fedte, és jól is volt ez így.
Elővett egy cigarettát, miközben az edzőterem felé vette az útját. Úgy döntött, hogy ellenőrzi, mennyire teljesítenek a beosztottjai. Nem zavartatta magát, amikor egy részeg tiszten kellett átlépnie, csupán közölte, hogy ha szolgálatidőben van, jelentkezzen büntetésre... Kénytelen volt ilyen eszközöket bevezetni, hogy egy cseppnyi rendet és fegyelmet szerezzen az osztagnak. Karba font kézzel állt egy darabig, mígnem egy egyszerre ismerős és ismeretlen alak bukkan fel előtte. Jelenleg örült neki, hogy tökéletesen ura az arcizmainak, és a bábmesterségét is tökélyre fejlesztette. Tekintete végigsiklott a nőn, és halványan elmosolyodott, miközben magához húzta:
- Nocsak, nocsak, Eras vadonatúj játékának vagyok szem és fültanúja? Legalább nem itt próbálnád el, bár... nagyon agyafúrt ötlet, bevallom. - súgta a fülekbe, majd persze meg is bánta az egészet, amikor találkozásuk óta először Vera ártatlan szemeibe nézett.
- Ne haragudj, kedvesem... Csak egy kicsit meglepődtem. Nagyon... csinos vagy. De elárulnád nekem, hogy mi a jó élet történt veled? - mosolygott, és simította végig imádottja arcát.

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Kedd Ápr. 06, 2010 10:55 am

*Kai szavai tőrként hatolnak szívembe, hisz még csak nem is próbálja titkolni, hogy gyakorlatilag Erasnak hitt. Különben nem használta volna ezt a nevet. Én azt hittem, hogy ő már jobban ismer ennél. Azt hittem, hogy ő egy pillantással meg tud minket különböztetni, hisz eddig is mindig így volt. Még ha az úgymond gonosz énem úgy is tesz, mintha én lennék, vagy legalábbis önmagam paródiája, Kai még így is átlát rajta, vagyis eddig mindig megérezte, hogy mikor kivel találkozik épp. De most… Most nem. Persze, még semmi sértőt nem mondott, mégis fáj, ahogyan a fülembe suttogja ezeket az elrettentő szavakat.
Aztán azon nyomban bocsánatot is kér, mert ha talán egy kicsit későn is, de felfogta, hogy ez nem annak a nőszemélynek az aljas húzása, csupán a barátnőjével történt egy plasztikai baleset, meg úgy döntött, hogy kizárólag az ő kedvéért új hajszínnel mászkál. Mindeddig ez a hihetetlen átlátó képessége volt az, ami a leginkább vonzóvá tette számomra őt, hiszen úgy éreztem, hogy ő megért, és pontosan tudja, ki vagyok. Sose kellett megjátszanom magam a környezetében, és magyarázkodásra sem volt szükségem, ha valami baj volt, mármint a fejemmel, mert valljuk be, az elég sok szokott lenni. Jó, csak egy apró botlás volt, meg minden, tudom, de mi van, ha még egyszer megtörténik, s végül szerelmem teljesen elhidegül tőlem? Emlékszem, hogy aznap, amikor Erasról tudomást szereztünk, és az a nő olyan hazugságokat terjesztett rólam, hogyan viselkedett velem Kai. Nem bírnám ki még egyszer, a saját kardom által végeznék magammal, ha még egyszer ezt tenné, s most… Felébredt bennem a gyanú, hogy talán ismét megteszi, s úgy kezel majd, mint egy férget. A kezemen megszorítom azt a gyűrűt, amit akkor kaptam tőle, s természetesen minden nap viselem. A medált is hordanám, ha a taichou nem ront rám dühöngve egy nap az irodában azt feltételezve, hogy áruló vagyok.*
- Most az egyszer megbocsátok. - *húzom magamhoz közelebb a ruhájánál fogva, közben igencsak durcás és morgós képet vágva, mert igazán nehezen viselném, ha még egyszer előfordulna. Na meg amíg a földet bámulom, talán nem tűnik fel neki, hogy próbálok elfojtani egy könnycseppet, de már a megszokott, derült mosolyommal nézek vissza rá, miután (nagy szerencséjére xD) bocsánatot kér, és megdicséri az új hajam. ^^ Persze nem marad el a kérdés, hogy mi történt velem, mily meglepő. Természetesen nem készültem be erre a kérdésre, és pár másodpercig néma csendben, zavartan pislogok szerelmemre, mert azt hittem, egyértelmű a változás.*
- Csak gondoltam, tetszene neked… Tetszik, nem tetszik elmegy, csináljam vissza? - *fúrom bele bociszemeimet Kai íriszeibe, bár lehet, elbőgném magam, ha kijelentené, hogy neki nem jön be az új frizurám.*
- Aztán… Ígértél nekem egy olyat, hogy megküzdünk, meg minden, és úgy látom, hogy éppen ráérsz, na meg rám fér már egy kis mozgás. Rég mozdultam ki az irodából. Nos, mit szólsz? - *bújok hozzá a lehető legközelebb, ám tekintetemmel még mindig igyekszek sugallni, hogy akkor is harcolni akarok vele, ha neki nem tetszik a hajszínem. >< Most az egyszer talán ki is próbálhatom ezt a mellbedobós módszert, amit a filmekben lehet látni, s talán meg is érzi, hogy a megszokottnál kicsit több hús van rajtam. Na persze, azt azért nem akarom, hogy azt higgye, terhes vagyok, vagy valami, mert állítólag akkor is megnövekednek a nők mellei, vagy mi. Persze tökéletesen megfelelne, ha csak elkerekedett szemekkel jelezné, hogy tetszik neki a dolog, de ha tetszik neki, ha nem, én msot edzeni akarok vele, és kész.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Csüt. Ápr. 08, 2010 4:00 am

Akaratától eltérően megbántotta Verát, és jól látta az eldugni kívánt könnycseppet is. Hogy kerülte volna el a figyelmét... Számára elengedhetetlen volt, hogy féljenek tőle, ne akarjanak vele egy szobában lenni, de azt nem akarta, hogy ezzel Vera is így legyen.
- Ha nem bocsátottál volna meg, akkor is elnyertem volna a bocsánatodat... Megtaláltam volna a módját... - búgta a fülébe, és belehajtotta a fejét a lány nyakába, majd megcsókolta. Aztán megérzett valamit, és összehúzta a szemöldökét. Tetszett neki a dolog, csak furcsa volt. Vera mellei nem ekkorák voltak. Ezelőtt nem, most pedig igencsak... méretesek lettek. Kezével gyorsan le is ellenőrizte, hogy nem hallucinál-e be hülyeségeket, és vigyorogva állapította meg, hogy nem.
- Remélem édesem, igaziak, és nem valami zselével töltött vackot rakattál be magadnak... Természetesen gyönyörű vagy. - mondta neki, majd vigyorogva lépett tőle hátrébb, és tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy később, miután befejezték a harcot, folytatni fogják azt, amit az előbb elkezdtek. Lassan előhúzta a zanpakutuoját, és mosolyogva vizslatta szemével Verát, és várta hogy lépjen. Magától értetődőnek tartotta, hogy a lány kezdjen, egyrészt mert udvarias volt. Legutóbb nem vele harcolt, és most kifejezetten örült, hogy most így van. Érezte ő, hogy Vera Eras nélkül százszor erősebb lesz: most is ugyanúgy kezdett bele a harcba szíve hölgyével, mint legutóbb: esély nélkül arra, hogy győzzön. Nem is volt neki fontos ez az ütközet, fejében egészen más, oda nem illő gondolatok keringtek.
- Ha ezt befejeztük, kénytelen leszek enni valamit, kezdek éhes lenni. A mi kis viadalunk pedig meg fogja hozni az étvágyamat. - mondta, és megpörgette Noctist. Szinte érezte, ahogyan a kardja áhítozva lüktet egy vérre menő harc után. Sajnos, még mindig nem jött el az ideje. De ha az az Ayu a kezébe kerül... nem fogja kímélni, derüljön csak ki, hogy vonzódik Verához. Egy halvány gyanúfonál is bőven elég volt a számára ahhoz, hogy eldöntse: a srác halott. Rossz nőt szemelt ki magának... Soha nem fogja elengedni Verát. Persze csak akkor, ha ő kéri. Akkor pedig az az elmélete szerez bizonyságot, amit még most is magában hordott, bárhová lépett: hogy felesleges gyengeség engedni a szerelemnek; csupán sebezhetővé változtatja magát. Hiszen elég csak visszagondolnia arra, hogy mit művelt Eras, és neki néznie kellett. Utána persze rögtön cselekedett, de a tehetetlenség... Túl kell szárnyalnia önmagát ahhoz, hogy egyáltalán joga legyen mellette lenni... Neki kellene Verát megvédenie, nem pedig fordítva... Ugyanakkor azt is tudta jól, hogy ha vesztésre állna egy küzdelemben, Vera akkor sem avatkozna közbe: egyrészt nem engedte volna neki, másrészt tudta jól, hogy tudja Vera: azzal a büszkeségét törné össze.
- Tied a kezdés, Vera. - mondta, és tekintete végigpásztázta a termet, ami elnéptelenedett. Nem azért, mert nem lett volna érdekes a harcuk, hanem inkább azért, mert megmondta: mindenki tűnjön el a közeléből, ha harcolni kezd.

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Szer. Ápr. 14, 2010 2:33 am

*Győzelem! Szívszerelmem finoman a tudtomra adja, hogy észrevette a méretbeli változást, és már csak ezért a fejért megérte nem kitalálni valamit azért, hogy eltűnjenek új melleim. Meg az is közbeszólt a dologba, hogy egyszerűen nem találtam rá megoldást, hiába hisztiztem, könyörögtem, kértem meg, vagy épp képzeltem le magamról őket, egyszerűen nem akartak lekopni. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy csak illúzió az egész, viszont hamar rájöttem arra, hogy nem csak én látom, meg ehh… bonyolult a téma, még én sem igazán értem a dolgot.*
- Zselével töltött vacak?! - *vágok sértődött fejet, amitől úgy nézhetek ki, mint egy hörcsög, akinek tele van a pofája magokkal. Kikérem magamnak, tényleg baleset volt a dolog. Viszont nem tűnik úgy, mintha tiltakozna ellenük, mert igencsak nagyokat vigyorog, meg hát hiába, abban tényleg igaza van, hogy sosem tudnék rá komolyan haragudni. Általában már egy nyakpuszi elég ahhoz, hogy szétolvadjak, és a legrosszabb az egészben az, hogy Kai pontosan ismeri a gyengéimet, és tudja, mi kell ahhoz, hogy akár azt is megbocsássam neki, hogy lemészárolt egy csomó embert. Még szerencse, hogy tudom, hogy Kai jószívű és túl emberi ahhoz, hogy akár egy ártatlan léleknek képes legyen bántani, így nem kell sohasem attól tartanom, hogy esetleg kiderül róla, hogy valami bérgyilkos volt, vagy valami. Á, nem, dehogy. Soha. Meg ha mégis az lett volna, szerintem akkor sem érdekelne, mert amúgy is, azért lett shinigami, mert igenis, jó ember, és kész. >.< Aki meg mást mond, az hülye, én bízok drágaságomban, ennyi a lényeg.
Vigyorogva sétálok az edzőterem másik végébe, már-már nosztalgikus érzés fog el, hisz legutóbbi harcunkat is így kezdtük. Vagyis nem egészen így, hiszen akkor, akkor még cseppet sem volt rózsásnak nevezhető a viszonyunk. Úgy álltam – vagyis a másik énem úgy állt – hozzá a harchoz, hogy most megalázza az újoncot. Az újoncot, akiből mára kapitány lett, és nem mellékesen többet ér nekem még a saját életemnél is. Hiszen ha bizonyítékot kéne adnom valakinek arra, hogy szeretem, nem igazán tudnék neki mit felmutatni. Még csak háziasszonynak sem vagyok jó, leszámítva a tisztaságmániámat, meg a kényszerbetegségeimet, mert nem bírom elviselni azt se, ha a könyvek nem szerző és ABC sorrend szerint vannak tökéletesen elhelyezve a polcon, sem azt, ha egy kép a falon akár egy centiméternyit ferdén áll. Egyszerűen muszáj mindennek tökéletesnek lennie, még a függöny redői is egyenletesen kell, hogy helyezkedjenek, meg minden, de főzni meg sütni meg már nem tudok, pedig biztos nem olyan nehéz, de ha már Kai szívesen főz helyettem, akkor nem is nagyon töröm magam őszintén szólva. Egyszer majd mindenképpen veszek magamnak valami szakácskönyvet, mert muszáj megtanulnom főzni, hisz olyan szép lenne egyszer gőzölgő, finom sültekkel várni haza kedvesem. Viszont most, csak egy kis senki vagyok hozzá képest, hisz ő annyi mindent ad nekem, én pedig tényleg nem tudom, hogy mi az, amit én tehetnék meg érte. Ha meghalnék érte, az talán eléggé demonstrálná, hogy mire nem lennék képes a boldogságáért.
Szóval, a kezdés joga ismét az enyém. Valahogy mindig mindenki felajánlja, ha küzdök velük. Sőt, ha jobban belegondolok, én még életemben nem is harcoltam nőnemű ellenféllel, még küldetések során sem! Surprised Valami miatt mindenki azt hiszi, hogy engem védeni kell, mert biztos gyámoltalan vagyok, pedig nem is… Meg tudom magam védeni, mert hát azért lettem hadnagy, és azért már túléltem egy-két nagyobb csatát is életem, vagyis shinigamiságom alatt. Na mindegy is, azért bízok abban, hogy Kai nem fog valami hímes tojásként kezelni, bár szerintem képes lenne legyőzni, ha nagyon akarna. Például elég zavarba hoznia egy jól irányzott mondattal, és máris végem.
Egy kislányos mosoly láttatása után körbenézek a termen, bár nem igazán értem, hogy miért ilyen üres, mert engem nem zavarna, ha látnák, hogy Kai milyen erős. Persze arra nem is gondolok, hogy esetleg szerelmem attól fél, kiismerik harci stílusát és próbálják kihasználni ezt, de egyszerűen nem bírom megérteni ennek az osztagnak a furcsa filozófiáját. Persze, Kai is ezerszer elmagyarázta nekem, hogy ez az osztag más, mint a többi, de akkor is… Miért? Kívülállóként akkor is csak harcmániás férfiakat – főleg férfiakat, bár állítólag vannak nők is az osztagban, akik biztos szeretnek Brünhildásat játszani – látok, és hát bevallom, még mindig félek az osztag területén végigsétálni, de kénytelen vagyok megszokni a számomra kicsit nagyon is idegen és szokatlan meg talán kicsit barátságtalan környezetet, ha szeretném még szerelmemet látni. Meg aztán, hadnagy vagyok, vagy mi a fene, és, na jó, egyszer valami kopasz ipse megpróbált belém kötni, amikor mentem meglátogatni Kait, és ha szerelmem nem érkezik meg abban a pillanatban, akkor tuti elbőgöm magam, még akkor is, ha lehet, hogy talán tényleg nem is akart semmi rosszat az ürge, csak megkérdezni, hogy mit keresek itt.*
- Hadou 45: Kohaku koutetsu! - *mondom ki mosolyogva kedvenc kidoum nevét, melyet ismételten figyelemelterelésre használok. Már biztosan ismeri jól a technikáimat; figyelemelterelés, gyorsaság, pontos célzás. Nagyobb erőt úgy sem vagyok képes belevinni egy-egy kardcsapásra, nem mintha szükségem volna rá, mert nem az én stílusom össze-vissza csapkodni. Ehelyett csak egy-egy pontos ütés a megfelelő helyekre bőven elég, hogy harcképtelenné tegyem az ellenfelem. Persze, Kai tökéletesen tisztában van azzal, hogy a harcban ezt a politikát alkalmazom.
A lélekpengék gyorsan süvítenek Kai felé, én pedig éppen csak egy pillanattal maradok el tőlük. Bár kardomat előhúztam, azt csak egy esetleges támadás hárítása érdekében vettem elő, lábammal pedig megpróbálom kigáncsolni ellenféllé avanzsált szerelmemet.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Csüt. Május 06, 2010 6:45 pm

Egy egészen rövid pillanatra úgy tűnt számára, hogy Vera mintha felfújta volna magát. A hörcsögfej egy széles vigyort varázsolt a képére, és kicsit megrázta a fejét. Aki Verát ismeri, az tudja: soha, semmit sem lehet biztosan tudni róla. Teljesen váratlan dolgokkal képes előállni a legváratlanabb pillanatokban, és ha az ember nem vág hozzá jó képet, vagy éppenséggel ledöbben, akkor ott elkezdődik az armageddon. Természetesen csak azt emésztik ilyesfajta kínok, aki szeretné boldognak látni ezt a vígan császkáló szőkeséget. Tőle pedig távol áll, hogy ezt a lányt bántsa. Nem, nem elgyengült, csupán volt egy személy, akinek meg merte mutatni a valódi énjét, és ezért oltalmazta.
Arrébblépett a hörcsögfejet felvett kedvesétől, és miközben egyik kezében zanpakutuoját kezdte el dobálni föl-le, bűnbánó képet vágott:
- Ugyan, édesem… Tudod mi a véleményem azokról a dolgokról. Csak tönkreteszik velük magukat a nők. Mindenki úgy gyönyörű, ahogyan megszületett. Természetesen, te minden egyes találkozásunkkor egyre szebb leszel. – mondta, majd hátrébb lépett. Még nem tettek semmi érdemlegeset a másik legyőzésének érdekében, és neki is volt ezer jobb és… izgalmasabb ötlete arra, hogy hogyan kellene eltölteni az idejüket. Így visszagondolva nem is emlékezett rá, hogy mikor voltak valahol együtt, és ez kezdte bosszantani. Nem érezte tehernek a munkáját, mert az nem is volt sok, de maga az osztag néha problémákat okozott. Csak kevés tiszt bízott meg valamennyire a másikban, és még kevesebben voltak azok, akik egy magasabb rang reményében nem támadták volna meg a másikat. Kicsit furcsa, abszurd módon ez a helyzet kezdett neki hasonlítani a Las Nochesben uralkodóhoz.
Mellesleg néha elgondolkozott rajta, hogy Vera miért van vele. Még mindig emlékezett Eras szavaira, hogy csupán azért van mellette, mert ő volt az első férfi, aki kedves volt a lányhoz. A patkány kétségkívül elérte célját, bár nem teljesen. Keserű szájízzel gondolt még mindig arra a napra, amikor Vera meg akart arról győződni, hogy egészen véletlenül nem egy idióta-e, mert hát ugye csak azok kerülnek a 11. osztag élére. Meg persze az izomagyúak, nem utolsó sorban. Aztán ott volt az a másik apró dolog… Ayu, vagy ki a fene. Számára egyértelmű volt, hogy a srác teljesen bele volt zúgva Verába, bár ki ne lenne… Azért nem árt figyelni, és ha megölné, tényleg nem okozna neki még csak lelkifurdalást sem. Annyi mindenkit kinyírt már, ez sem okozhat gondot. Ráadásul elég lenne ráfogni a srácra, hogy Aizen felé kacsingatott. Ki hinne egy kis senkiházi, elsősorban halott és x. tiszt szavának egy kapitányéval szemben? Úgy van, senki.
Agát erőteljesen rákényszerítette arra, hogy ne gondoljon erre, mert tudta, hogy akkor csak felbassza az agyát, és meg fogja szívni. Egy újabb veszekedést meg nem ér meg az egész… Inkább csak majd figyel csendben, és ha gyűlnek a bajos jelek, akkor… akkor szakít. Nem fogja eltűrni hogy egy kis mitugrászé legyen még az erkölcsi győzelem is.
Tekintete ráesett a Verán tökéletesen álló ruhára, és eszébe jutott a tisztaságmániája. Igen, ez még nála is érvényesült. Egyszer csak berobban, és nekiáll takarítani. Néha már az sem lepi meg, ha reggel, ébredéskor nem maga mellett találja, hanem beöltözve, a konyhában, amint a padlót súrolja. De ugye ahogy múlnak a napok, úgy szokja meg ezt is…
A támadásra ne volt teljesen felkészülve, és kimondta az első kidou nevét, ami eszébe jutott:
- Hadou 91: Tenjin no kenbu, Zenhansa. – mormogta, és hátrébb shunpozott. Máig nem érdekelték túlzottan a kidouk, és ennek hátrányosságát kezdte beismerni. Lehet, hogy több idő kellene szentelni a használatukra? Végülis ezek a technikák a shinigamik segítésére vannak…
Némán szemlélte a lány felé száguldó kardokat, amik úgy egy röpke másodperc alatt összeálltak a lélekenergia pengékből. Biztos volt benne, hogy Vera kikerüli, semlegesíti őket, ahogyan az úgyis lett. Különben nem eresztett volna rá a lányra egy ilyen kidout…
Az elgáncsolási kísérlet egy vigyort varázsolt elő belőle, és miután arrábbmászott, Vera után nyúlt és kihasználta a meglepettségét kihasználva adott neki egy gyors csókot. Aztán arrébb is lépett, és kihúzta a kardját sayájából.
- Mondd csak életem, lesz kedved ez után a kis közjáték után nálam enni? Megfőzhetem a kedvencedet… - mondta egy félmosollyal, és ellazította kissé merev izmait.

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Pént. Május 07, 2010 12:19 am

*A lélekpengék, amiket útnak indítottam, visszatérnek hozzám, és kezdem azt hinni, hogy Kai meg akar ölni. Tuti erről van szó, különben nem küldene rá egy 91-es szintű kidout. >_> Persze, ha valamiben, akkor az ilyen támadások kikerülésében valóban jó vagyok, bár még így is sikerül felhasítania az egyik visszatükrözött pengének egyenruhám egyik ujját. Jó, jó, ez nem az a helyzet, ahol ráérek ilyen apróságok miatt rinyálni, mert hát kit érdekel egy tébolyult nőszemély ilyesfajta gondja. Amúgy is én akartam harcolni, szóval számíthatok még néhány zúzódásra és felületi sebekre is, mert ismerem Kait, és tudom, hogy úgyis igyekszik majd a lehető legjobban kímélni. Nem azért, mert gyenge vagyok, hanem mert egyszerűen szeret úgy kezelni, mint egy hímes tojást. Normális esetben talán jobb is, ha vigyáznak rám, de a harc más, olyankor összeszedem magam, hiszen shinigami vagyok, vagy mi a fene! Surprised Jó, talán nem sokan nézik ki belőlem, hogy gyakorlatilag a második legerősebb tiszt vagyok az osztagomban, és hogy már a bankai képességét is elsajátítottam, valószínűleg mindenki képzeletét felülmúlja, de hát na, Miss Aktakukac igenis, tud harcolni, csak nem akar! >.< Különben sem érek rá annyira edzésekre, mert valakinek meg kell csinálnia a papírmunkát, a maradék időmet pedig legszívesebben Kai-al töltöm, már ha éppen neki sincs olyan sok dolga abban a kapitányi székben. Nem irigylem, amiért ilyen gyanús alakok között kell a lehető legerősebbnek mutatkoznia, én tutira beleroppannék.
Villámtáncommal kikerülöm a pengéket, és szerelmem mellett termek, hogy megpróbáljam elgáncsolni, mert miért ne. Kicsi vagyok, az igaz, de attól még lehetnek praktikáim! >.< Kár, hogy olyanok Kainak is vannak. Mármint praktikák. Ráadásul gonoszak. Nagyon gonoszak. El nem tudjátok képzelni, hogy mennyire! Annyira, hogy csak na. Ugyanis nem elég, hogy arrébb lép, ezzel megakadályozva hogy ki tudjam gáncsolni, de ráadásként még rám is vigyorgott! Evil or Very Mad Puffogó hörcsögfej mode ismét on, mert mi az, hogy én igyekszem a lehető legjobb formámat hozni, míg ő nevetgél rajtam egy sort, és attól, mert ő a nagy és erős és izmos és szívdöglesztő kapitány, még nem kéne ennyire elszállnia magától, mert na! Ezután pedig volt képes belém fojtani a szót meg a hörcsögfejet is azzal, hogy megcsókolt, és amikor már kezdtem volna belemelegedni, egyszerűen félbehagyta, csak hogy tovább húzza az agyam. Nem fogom átengedni neki azt az örömöt, hogy láthasson feldúltan, azt minden nap megteheti, ha később kapok meg egy-egy iratot a tisztektől, mint kéne. Annál jobban még Kai sem képes felhúzni. Bár most majdnem sikerült. Összeszedem magam inkább, bár valószínűleg még mindig igencsak morgós képem lehet.
Úgy tűnik, hogy ő is észrevette, hogy ezzel a tettével hatalmas hibát követett el, ugyanis felajánlja, hogy ma a kedvencemet főzi. Igen, ma is palacsintázunk! *.* Mostanában igencsak rákaptam, mert finom, különösen, ha Kai készíti. Én még csak egyszer próbálkoztam vele, oda is égettem egy darabot, meg ez a palacsintadobálós mutatvány sem igazán sült el úgy, ahogyan kellett volna, szóval inkább Kaira bízom az ilyen dolgokat, a mosogatást legalább tisztességesen el tudom végezni. Igaz, néha képes vagyok percekig ugyanazt a tányért sikálni, mert látok rajta egy foltot, és nem akar eltűnni, bár egyszer állítólag megint csak én képzeltem oda azt a foltot, bár ettől függetlenül én tovább győzködtem Kait, hogy igenis, ott van az a folt. Jó, tudom, hogy neki van igaza, mert neki sokszor van igaza, de nem mindig, azt kikérem magamnak. Néha nekem is lehet igazam. Lehetne gyakrabban is.*
- Ennyire nem veszed komolyan a harcunkat? Sajnálom, drágám, ezért kénytelen leszel egész éjjel palacsintát sütni a kedvemért. - *shunpozok oda mellé, hogy közvetlenül a füleibe suttoghassam eme szavakat és egy puszit nyomhassak az arcára, majd kicsit távolabb kerülök tőle, hogy mutatóujjamat kinyújtva jelentős mennyiségű lélekenergiát összpontosítsak célpontom felé.*
- Hadou 04: Byakuray - *célzok felé, bár nem kétlem, hogy egy ilyen támadást nevetve fog kivédeni. Ezután azonban elsuttogom a „Hadou 21: Kakeru Pjouma” szavakat is, minek hatására szerelmem valószínűleg csak egy fekete foltot fog felfedezni abból a pumából, amit megidéztem köré, és akármelyik pillanatban megtámadhatja őt. Talán épp mögötte terem, ki tudja. Annyi idő alatt, míg mindezt lereagálja, a kardom már shikai állapotban díszeleg a kezemben, hisz miért is ne dobnánk fel a harcunkat? Talán így számára is egyértelmű, hogy mennyire is komolyan gondolom a dolgot.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Pént. Május 07, 2010 10:12 pm

Számára kissé felfoghatatlan volt, hogy valaki hogyan képes annyi palacsintát meg. Lehetséges, hogy a lányt nem a vér, hanem a palacsintából nyert energia tartja életben… Ki tudja, miféle mutáció léphet fel egy-egy nőben, nem igaz?
Úgy tűnt, a hörcsögfej mód megint életbe lépett, és ez engedett arra következtetni, hogy minden egyes cselekedete csak felhúzza Verát. Mintha arra lenne ma beprogramozva szegény lány, hogy még a biztatónak szánt vigyorában is magát a sátánt lássa meg…
Arcán valóban egy vigyorral hárította el a fehér villámot, és igen, bizonyítást nyert az az elmélete, hogy ez bizony csak olaj volt a tűzre. Vera kezében ugyanis ott volt a shikai állapotban levő kardja, és a morc arckifejezés elárulta azt az amúgy is nyilvánvaló tényt, hogy valamin berágott. Lassan azonban ideje volt a pozitív életszemléletet félretenni, és komolyan venni a kettejük között kibontakozó küzdelmet: nem lenne szabad elszórakozni ezt a jó alkalmat arra, hogy fejlessze a tudását. Még nem látta Vera bankaiját, mert legutóbbi küzdelmükkor csak egy szánalmasan gyenge idióta volt, bár, most sem sokkal erősebb. A különbség csak annyi a két helyzet között, hogy most már neki is van bankaija. Viszonylag gyorsan megkeményítette az arcizmait, és tekintetét a lányéba mélyesztette. Még teljesen szokatlan volt neki a szőke hajú Vera, így nem is esett annyira nehezére, hogy kikapcsolja magát.
Vera szeretne keményen játszani, ez nyilvánvaló volt a tartásából. Így hát nem tagadhatja meg tőle a kérését, nem igaz?
- Kagayasaku, Noctis! – mormogta, és a feltámadó szél kifújta az arcából a haját. Az apró forgószél és a kard pengéje között elektromos szikrák pattogtak, és így, hogy megugrott a reiatsu szinte mindkettejüknek, kezdte a hatalmába keríteni az az érzés, hogy itt és most harcolni fognak. Belőle sem hiányzott a harc iránti mániákus vágy és tisztelet, ami ennek az osztagnak a tagjait egytől- egyig jellemezte.
- Bakudou 75: Gochuu Tekkan. – mormogta cigarettától érdessé vált hangján, és figyelte Vera hárítását. Közben pedig a körülötte rohangáló, fekete pumára fordította a tekintetét, és felvonta a szemöldökét. Nincs állatkerti partyt rendeznek éppenséggel... Egy laza mozdulattal leverte a pumát, és tekintetét ismét kedvese felé fordította.
Nem, nem lepte meg hogy a lány könnyen hárít. Igazából még nem tudta eldönteni, hogy melyikük fog a végén nyerni, mert alakulhat a dolog bárhogyan. A mai napjából kiindulva bármi kisülhet ebből az egészből. Abban viszont biztos volt, hogy ha ezt itt befejezték, és Verát megtömte nutellás és mindenféle egyéb palacsintával, a felhalmozott energiáit egy közös fürdés során fogja hasznosítani. Mert az nem járja, hogy ő megkapja, amit akar, míg ő nem! Tehát: Vera, ha akarja, ha nem, igenis bele fog menni a kapitány fürdőszobájában levő tágas fürdőkádba. Amilyen kis tisztaságmániás, nem fogja kibírni úgysem hogy koszos maradjon, márpedig ezután az ütközet után rétegekben fog rajta állni a kosz. Némán állt egy darabig, várta a lány ellentámadását, és közben annak zanpakutuojának erejére gondolt. Hallucinációk… Legutóbbi „látomása” még mindig nem ment ki a fejéből, és néha eltűnődött rajta, hogy az vajon valóságos volt-e, vagy csak egy illúzió.
- Hadou 50: Rei no kuron. – nem igényelte most, hogy két másik énje is felbukkanjon, így inkább csak egyet idézett meg, az támadta meg Verát. Egyenesen felé rohant, zanpakutuojával támadó helyzetet felvéve. Igen, elég nyilvánvaló volt, hogy rövid életű lesz a klón, mert még csak komoly céljai sem voltak vele. Úgy tűnt, Vera mégis kissé zavarba esik a mása láttán, így arcán megjelent egy vigyor, szinte majdnem minden foga kilátszott.
- Édesem, mire vársz? Nem haragszok meg egy – két karcolásért… - duruzsolta a klón Vera fülébe, miközben egymás támadásait hárították.

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Vas. Május 09, 2010 12:38 pm

*Azt hittem, a kidoum legalább egy kicsit tovább fel fogja tartani szerelmemet. Tévedtem. Sad Ehelyett egy gyors mozdulattal likvidálja a pumát, aminek az lett volna a feladata, hogy rátámadjon Kaira. Persze, nem arról van szó, hogy komolyan ártani akarok neki, de azért sikerül egy újabb okot találnom, amin felhúzhatom magam. Sosem voltam híve az érzelmektől túlfűtött harcoknak, és ilyen szempontból mindig is egyet értettem valaha még létező másik énemmel. Azáltal, hogy képes volt minden érzelmét a háttérbe szorítani, sokkal hatásosabb volt a harcban, ugyanis nem befolyásolta a racionalitását egy olyan apróság, miszerint ő kedvel vagy nem kedvel valakit. Így jobban belegondolva, még ha annak idején Kait nem is kedvelte, akkor is tudta jól, hol a határ, és tisztában volt azzal, hogy mekkora ellenfelének a tűrőképessége. Sosem tartott attól, hogy esetleg komoly sérülést okoz ellenfelének, ha shinigamival edzett, valahogy automatikusan ráérzett a dologra. Míg én… Én most is kettősségek között görcsölök. Egyrészt meg szeretném mutatni Kainak, hogy mire is vagyok képes valójában, és természetesen én is kíváncsi vagyok mindenre, amit ő tud. Másrészt viszont félek attól, hogy újabb lelki sebeket ejtek rajta, ahogyan az első összecsapásunkkor is történt. Tisztában vagyok azzal, hogy a képességeim mire képesek, és mire nem. Előbb a lelket, így az elmét kell megroncsolni, és csak utána tiporhatom el a testet.
Szóval akárhogyan is nézem, kénytelen vagyok félretenni a felesleges érzelmeket, ha valóban komoly harcot szeretnék. Persze a művelet valószínűleg lehetetlen lesz, ha Kai továbbra is apró csókokkal töri meg a koncentrálásom, mint ahogyan az előbb tette, mert hát még mindig kellemesebb dolog elolvadni szerelmed karjaiban, mint harcolni, meg hát a két fajta testmozgás között egyértelmű, hogy melyiket csinálja szívesebben az ember. Surprised xD Kai pedig le se tagadhatja a randink hátralevő részére tervezett programját, mert a képére van írva. >_> De a palacsintát akkor is megsüti, mert már amúgy is megígérte, csak jussunk ki épen és egy darabban az edzőteremből anélkül, hogy a 4. osztagot is meg kéne látogatnunk.
Persze, ha nem hárítom a Kai által felém küldött kidout, akkor mozogni sem leszek képes egy darabig, azt pedig nem akarom, hogy a földhöz szegeződjek néhány vasoszlop miatt. Villámtánccal fürgén a terem egy másik végében termek, így azok hangosan, céljukat tévesztve suhannak oda, ahol pár másodperccel ezelőtt még én tartózkodtam. Ismét felébredt bennem a meggyőződésem, miszerint Kai titkon meg akar ölni, szóval megint sikerül hülyeségeken jártatnom az agyam, amire igazából nem is lenne időm, mert inkább a felém irányuló, következő támadással kéne foglalkoznom.
Az új támadása még az eddigieknél is gonoszabb, és hirtelen azt sem tudom, hova kapjam a fejem. Más esetben biztosan azt hinném, a mennyországba kerültem, mert egy Kai tökéletes, két Kai meg már maga a Paradicsom, bár azért kissé zavaró lenne, hogy meg kéne osztanom a figyelmemet köztük, és nem tudnék száz százalékosan Kaira fordítani minden energiámat, mert hát kettő van belőle, de hát, szóval értitek. Vagyis nem, mert megint sikerült mindent értelmesen kifejtenem, ezzel megakadályozva, hogy egyáltalán user értse azt, hogy karija miről is zagyvál, meg már biztosan rég elvesztette a fonalat, szóval ehh…
Ja, igen, persze, a lélekklónok. Vagyis tulajdonképpen csak egy, viszont hamar sikerül belezavarodnom a dologba, és nem értem, hogy az istenbe tudnám megmondani, hogy akkor most melyik az igazi Kai, és melyik a másolat. Ha ez most egy showműsor lenne, ahol egy olyan feladat elé állítanának, ahol meg kéne állapítanom, hogy melyik a hamis Kai, és melyik az igazi, tuti elbuknám a milliós kérdést valamint a külföldi nyaralás lehetőségét, mert hát ha egyszerűen ugyanúgy néznek ki, és még a mozgásuk és arcrándulásaik, sőt, a képességeik is ugyanolyanok, akkor hogy a fenébe lehetnék képes megkülönböztetni őket? Surprised Úgy van, sehogy, úgyhogy most igényelem a telefonos segítséget, amit meg is kapok egy nagy vigyor képében. Tudjátok, az a fajta ragadozóvigyor, amit nem igazán szeretnél látni, ha komolyan az ellenséged lenne, de természetesen én tisztában vagyok azzal, hogy Kai szeret, és nem bántana, meg különben is, egy ártalmatlan és meg nem értett teremtés, nem tudna senkit sem bántalmazni. ^^ Én pedig kicsit sem vagyok elfogult, á, dehogy.
Szótlanul tűröm a klón megjegyzését, bár azért magamban igencsak felháborodok azért, mert egy-két karcolásnak merészeli nevezni azt, amit nemsokára kapni fog. Legalábbis nagyon remélem azt, hogy nem csak valami hülye viccnek vagyok az áldozata, és nem tesz úgy szerelmem, mintha ő lenne a klón, amikor nem is. Persze, azért sikerül alaposan megizzasztania, mert na… Nekem nincs fizikai erőm, vagyis van, de nem ez dönti el egy-egy harc kimenetelét nálam, így aztán főleg a hárításra koncentrálok a támadásait illetően. Még a klón kardja körül is ott érezhető a szél és az elektromos szikra, és nem akarom tudni, hogy mi történne velem, ha véletlen sikerülne megvágnia. Valószínűleg fájni fog, de hát komoly küzdelmet akartam, és meg is kaptam. Ami viszont csak most tűnik fel, az saját kardom viselkedése, ami merőben eltér az első harcunkkor tapasztalttól. Akkor nem mutatott érdeklődést Kai iránt, most viszont mintha sokkal jobban szinkronizálnánk. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy itt hamarosan el fog szabadulni az eleven téboly, melynek esszenciája zanpakutomban rejlik, és én pedig csak egyfajta csatorna vagyok számára, ahol szinte szabadon mozoghat saját kis világa és a materiális sík között. Lelki szemeim előtt mégis bevillan Ssuritsubusu Kikan, ahogyan a tükörszobájában szemléli a harcot, a szokásostól igencsak eltérő arckifejezéssel. A téboly még mindig szinte tapintható kisugárzásáról, azonban hiányzik az a szadista, semmi jót nem sejtető mosoly, mely annyira jellemzi őt. Csak akkor viselkedik így, ha valami kifejezetten aggasztja. Csak akkor fogja vissza a tombolni vágyó őrületet.*
- Hakufuku. - *mormogom az orrom alatt az először eszembe jutó kidout, minek hatására a klón körül meg is jelennek a virágszirmok, hogy miután a szemembe néz, ájultan terüljön el a földön. Így már nem okoz nehézséget likvidálni a klónt, mert hát mégsem tudja pótolni az igazit. Kait soha senki sem tudná pótolni, túl tökéletes hozzá, és egy másik férfi sem érhet a nyomába. Bár mondjuk ez eddig is egyértelmű volt.*
- Ez gonosz volt… Remélem, legalább tetszett. Bakudou 26: Kyokko. - *vigyorgok rá szerelmemre, aztán már el is tűnök, hiszen eme kidouval nem esik nehezemre egyszerűen láthatatlanná válni. Persze, nem tart sokáig a technika hatása, azonban arra még épp elég, hogy meglepetésszerű támadást mérjek kedvesemre. Shunpoval meg is célzom jelenlegi tartózkodási helyét, mert úgy gondolom, hogy épp eleget pihent ölbe tett kezekkel, és nézhette végig, ahogy kisebb sebeket szerzek a klónjától.
A gyorsaságomban és a precizitásomban bízok, amikor a közelébe shunpozok, kihasználva azt az időt, amíg láthatatlan vagyok ellenféllé avanzsált szerelmem számára. A tüdeje alá mért rúgás kellemetlen lehet, ha eltalálja, de messze van a végzetestől. Kardommal – bár shikai és bankai alakjában is jobban hasonlít egy tőrre a hossza miatt – az oldalát igyekszem megsebezni egy elhajolás után, ugyanis számítok egy ellentámadásra is. A láthatatlanságot illető kidout eme támadások végeztével meg is szüntetem, és inkább egy szenvtelen mosollyal várom az eredményeket, és persze Kai további támadásait.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Vas. Május 09, 2010 7:56 pm

Egészen rövid idő alatt sikerült a lánynak ártalmatlanítania a klónt, szinte egyetlen perc kellett hozzá csak. De azért így is jóval hosszabb ideig tartott neki, mint amit várt volna egy nála erősebb személytől. Kétségkívül, az érzelmei miatt teketóriázhatott ennyit. Minden bizonnyal nem kívánt fájdalmat okozni a szeretett személynek, ez érthető is. Már csak azért is elismerést érdemel, amiért képes volt kardot emelni arra, akit szeretett. Hiába tűnik ez olyan egyszerűnek, mégsem az, és nem sokan képesek arra, hogy megtegyék. Neki mondjuk nem jelentett különösebb problémát, mivel ő szinte tökéletesen uralta az érzelmeit, és képes volt elzárni őket egy-egy küzdelem során. Annyiban igaza volt patkánynak, hogy nem megengedhető az, ha az érzelmeik befolyásolják az embert. Ezt ő sem tartotta megengedhetőnek. Ez alól csak a dühöt, a gyűlöletet tartotta kivételnek: az még erőlöketet is adhat az embernek, ami valljuk be, igen hasznossá válhat egy-egy ütközet során.
Azért mégis összevonta a szemöldökét, amikor tekintete az ájult klónra tévedt. Ájult... Mennyire szánalmas. Nem volt rá tovább szüksége, így hát megszüntette. Még hogy ő elájuljon... Ennyiben valóban látszott, hogy ez csak egy klón. Méghozzá egy szánalmas lenyomata az eredetinek. Mégsem vesztegette az idejét arra, hogy felhúzza magát rajta, ahhoz kevés is volt belőle, és ami volt, azt másra kívánta felhasználni. Kétségkívül arra kívánt raktározni, hogy a későbbiekben legyen ereje lefárasztani Verát. Igen, ideje lenne lassan már annak, hogy a kis tevékenységük egy egészen más irányt vegyen, egy újabbat, ami bár valóban testmozgással jár - talán többel is, tekintve a pozitúrák sokféleségét- , de nyilvánvalóan mindkét fél szívesebben végzi, és az ezáltal keletkezett fáradság is sokkal édesebb, mint egymás püfölése. Ráadásul tökéletesen egyetértett azzal az elvvel, hogy "Szeretkezz, ne háborúzz!" Három szóban képesek voltak a bölcsek egykor összesűríteni az élet lényegét. Mi másért élt volna az ember különben? Nem mintha a harcokat hátrányban részesítette volna: az azok közbeni adrenalinszint emelkedés is csodálatos volt, és a győzelem íze majdnem megközelítette az előbbi tökéletességét. De csak majdnem. Merthogy még mindig nem érhetett a nyomába, és valószínűleg nem is fog. Ez így volt jól, és senki sem kívánhatta, és nem is kívánta, hogy ezen bárki is változtasson. Még az lenne a furcsa... és kétségkívül lenne egy komoly beszélgetése az illetővel, ami esetlegesen annak fejlecsapásával végződne.
Volt egy olyan érzése a lánnyal kapcsolatban, amely nem hagyta nyugodni. Nem, nem csak most, az előzőekben sem. Mintha tényleg azt hinné róla, hogy ő egy ember. Ő ezt nem hitte el, különben nem lenne képes ennyire szenvtelenül, és mély élvezettel ölni. Nem, korántsem tartozott azok közé az emberek közé, akik megérdemelték ezen kifejezés viselését. Ő nem adott pénzt sohasem a csavargónak, nem segített át vénasszonyokat a zebrán, és nem szánta meg a szenvedő lelkeket, csupán gépiesen végezte a munkát mindig, amit rábíztak. Azt sosem mondta el Verának, hogy mennyire otthon érzi magát ebben az osztagban, és hogy szinte kedvére való a viselkedési mód, ami itt él. Bár a mágia típusú kardok elleni érzést korántsem pártolta: nem a zanpakutuo képességei határozzák meg azt, hogy ki milyen harcos. De szemet hunyt felette, legyen ahogyan beléjük rögzült. Neki annál könnyebb bánni velük. Végülis, ez az egész csak arról szól, hogy hogyan tudjuk manipulálni az embereket a saját érdekeinkben, nem igaz? Valószínűleg a lánynak fel sem tűnt, hogy mennyire nem változott az együtt töltött hónapok ellenére sem. Mert vele tényleg boldog tudott lenni, a pillanat varázsa, ugye.De mindig ott volt benne a sötétség egy fajtája, mait nem űzött el még az sem, hogy egy ennyire jó teremtés próbálta meg őt megváltoztatni, meggyógyítani. A kardja képességei lényegében nem kínozták meg olyan mélyen és elviselhetetlenül, mint ahogyan várta: őrjöngött, igen, tébolyultan röhögött és szenvedett egyszerre, rémes képek rohantak át a fején, melyek csak borzadást és vérszomjat ébresztettek benne. De ezek mind csak ismerősek voltak számára. Az, hogy nem emlékezett a múltjára, lényegében semmit sem jelentett számára. Talán valamilyen védőburkot is jelentett neki, hiszen válhatott-e volna azzá, ami ma, ha mindenre emlékszik? Tudta, hogy nem, és teljességgel bizonyos volt benne, hogy ha az emlékei ma is benne élnének, akkor azt az életvitelt folytatta volna, mit egykoron. Volt sejtése róla, hogy mi lehetett, mert amikor azt mondta a lánynak, hogy nem érdekli a múltja, hazudott. Igen, belehazudott a szemébe. De kit ne érdekelne a múltja? Minden egyes apró morzsát mohón megragadna és magához láncolna, csak hogy többet tudjon az önmagában lapuló démonról. Igen, a lány félreismerte őt. Vagy szándékosan hunyt szemet a benne lakó sötétség fölött? Talán nem akarta elhinni, hogy ő nem egy angyal, hanem inkább egy bukott démon... Talán annyira jó Vera, hogy nem hajlandó mást feltételezni a körülötte lévőkről, mint amik valójában. Ott van Ayumu is... Valószínűleg ő tényleg csak azt hiszi, tényleg annyira naiv, hogy csak barátként gondol rá, és közben fel sem tűnik neki az, hogy a fiú szereti. Igen, mindez nagyon is elképzelhető a lányról. Neki pedig nincs szíve ahhoz, hogy mindezt porrá zúzza benne. Hiszen éppen ettől olyan jó, hogy csak jót képes feltételezni mindenkiről. Nem, nem tudja szétzúzni a lány rózsaszín álomvilágát, ahhoz túlságosan megszerette, hogy a valóság hideg és sötét, véres valójába rántsa. Legyen abban a kis buborékban addig, amíg csak lehet... Itt, a véres valóságban lenni úgyis maga a pokol.
Mégis, valamilyen szinten elégedett volt: úgy, hogy a lány az erősebb, képes lenne őt megfékezni, ha valami baj történne. Viszonylag még boldogan is pusztulna el az ő kezei által. Inkább ő, mint más...
Figyelmét lassan visszavonta magára a lány cselekedete, miszerint eltűnt a szeme elől. Míg rajta egy karcolás sem volt eddig, szerelmén pedig több apró seb is, ami vérzett, úgy volt az igazságos, hogy rajta is legyen. Így, bár érezte a felé irányuló támadást, nem védekezett, még csak egy nyögés sem szakadt ki belőle a rúgása nyomán. Azért ellentámadt: ne legyen annyira feltűnő, hogy az előbb meg sem próbált védekezni. Kardjának élével támadt a lány felé, és a tornádóból kicsapó szikrák még erőteljesebbek is lettek. Igen, kétségkívül látszott rajta, hogy valami megváltozott benne. Lassan kezdett visszatalálni a régi, Vera előtti önmagához. Ami csak jót jelentett: az a sok felesleges érzelem, ami ráragadt mostanában, csak hátráltatták. Féltékenység, düh, harag, vágy... Mind csak hátráltatják jelenleg. Ideje lesz elzárni őket magában, csak arra a rövid időre, míg harcolnak. Hogy az azt követő időkben mi lesz a célravezető, az csak később derül ki, nem igaz? Ráér majd akkor dönteni arról, hogy mennyire lesz kedves, vagy rideg. Az osztag területén az lesz a lehető legjobb megoldás, ha marad az az alak, akinek most tűnik: egy rideg, szinte érzelemmentes szörnynek. Így is ezt kívánja a látszat, nem? Hát miért ne játszana rá egy kicsit? Ha csak ennyi az, amitől boldogok lesznek, ám legyen, ő nem lesz ennek az akadályozója.
Széles vigyor játszott ajkán, ami inkább tűnt egy vicsornak. Miért ne érezzék magukat jól? Vera akart egy komoly edzést, nem igaz? A komoly edzés alatt pedig azt lehet érteni, hogy minden erejüket és fortélyukat be kell vetni, nem igaz? Akkor miért fogják vissza magukat? Azért, mert szerelmesek? Az magától értetődik, hogy nem akarják megölni a másikat, de egyikük sem fél a sebektől, ez az előbb a lánnyal kapcsolatban is nyilvánvalóvá vált: hiszen ha félne tőlük, sírva ugrott volna arrébb. Nevetséges lett volna az, ha valamilyen szinten azt várta volna tőle, hogy legyen. A naivsága a küzdőtéren nem érvényes, tehát ha mégis lenne benne csupán egy csöppnyi is, kénytelen lenne arra következtetni, hogy a lány ravaszabb még a rókánál is. Csak nehogy megtörténjen vele is az, ami Verával már megtörtént... hogy túl sokat képzeljen a szerelmébe. Azon nem is volt vitatni való, hogy szeretik egymást... Csak az vigyáz ennyire arra, hogy elkerülje a létfontosságú szerveket és pontokat a harc során, aki szerelmes. Még az is óvatlanabb, aki minden élőlényt tisztel.
- Gonosz volt? Igazán sajnálom, édesem. Legközelebb igyekszek kevésbé csúnya lenni, rendben? - kérdezte egy félvigyor kíséretében. Mégis érezte, hogy kicsit másabb, mint a küzdelmük elején. Már nem az a csöpögős hősszerelmes hím, aki legszívesebben rohangálna a hőm szeretett és imádott nő után. Nem, annál jelenleg kissé... kegytelenebb, talán.
Valószínűleg azért, mert kezdi élvezni a küzdelmüket. Nem tudta volna pontosan megmondani, mindenesetre hárítóból átment támadóba. Ideje volt, hogy ő is játsszon keveset, ezt már az egyre erőteljesebb zanpakutuoja is jelezte számára.
- Nem akarlak bántani, Vera, csupán... te kérted, hogy ez legyen egy komoly gyakorlat. Éppen ezért, kénytelen leszek szemet hunyni afelett, hogy egy nő vagy, méghozzá az, akit szeretek. Remélem, meg tudod érteni... és ígérem, kárpótolni foglak, ha itt végeztünk. - nem hazudott, hangja őszinte volt, miközben szüntelenül támadta a lányt. Már annyiszor megvágták egymást, hogy szinte megszámlálhatatlanul sok szakadás volt a ruhájukon, bár ez őt nem érdekelte különösképpen: ha a bankaiig fajul a küzdelmük, akkor úgyis le fog szakadni róla a ruha, bár ezt az információt nem közölte a lánnyal. Miért idegesítené feleslegesen? Valószínűleg a kettős hangja sem fogja majd meglepni, bár ő még nem látta a bankai-át. Ahogyan ő sem az övét. Hát nem csodás kis küzdelemnek néznek elébe?
- Bakudou 49: Kuro Shitsui! - mondta ki egyik kedvenc kidoujának a nevét. Biztos volt benne, hogy legalább két érzékét megbénította a lányka, még abban az esetben is, ha nagyon elbénázta. Amire azért nem volt túl nagy esély, mivel majdhogynem ezt a kidout használta a leggyakrabban. Mindenesetre egy pillanatra abbahagyta a támadást, bár önkéntelenül. időt akart hagyni a lánynak, hogy szokja a helyzetét. Már ezért is átkoznia kellett volna magát, de jelenleg teljesen képtelen volt rá.

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Vas. Május 16, 2010 4:52 am

*Most mi van? Senki sem várhatja el tőlem, hogy ténylegesen ártsak szerelmemnek. Még akkor is, ha csak egy klónnal állok szemben. Inkább kötném fel magam az első fára, mintsem hogy valóban végezzek Kai-al. Különben is, anélkül is képes vagyok semlegesíteni az ellenfelet, hogy annak valójában bármi baja esne, fizikai fájdalom nélkül. Mondhatni, erre vagyok specializálódva. Persze, az igazi Kai biztosan kitalált volna valamit a kidoum ellen, hiszen mégis csak egy kapitányról van szó, akit nem lehet ennyivel elintézni. Ráadásul a 11. osztag kapitánya, és valljuk be, nem sokan feltételeznék pont Rólam, hogy igenis, kiállok vele, sőt, talán még esélyem is van a győzelemre. Hiszen vele együtt én is rengeteget fejlődtem, és nem ő az egyetlen, aki képes volt szert tenni a bankai képességére. Persze ezzel ő is teljesen tisztában van, hiszen már kicsúszott egyszer a számon, hogy elértem ezt a szintet is, bár azt nem mondtam el még neki sem, hogy mire vagyok képes. Vele ellentétben nekem nincs lehetőségem, meg igazából kedvem sem ahhoz, hogy minden nap gyakoroljak a formális, edzésnek titulált bemelegítő gyakorlatokat leszámítva. Az osztagunk edzőterme egész nap zsúfolt a gyakorló tisztjeinkkel, és nem szándékozom bárki előtt felfedni ezt a képességem. Még Watanabe taichounak sem szóltam egy szót sem arról, hogy magasabb szintet sikerült elérnem az eddigieknél, gondoskodtam arról, hogy jelentésemből kimaradjon a bankai-omat illető rész. Nem beszélve arról, hogy nem ez az egyetlen képességem, amit inkább megtartok magamnak titoknak. Nem szándékozom bűnbakká válni, mert félő, hogy valami Aizen imitátornak néznek, csak mert képes vagyok tudatosan is irányítani az illúziókat, igaz, mindezt csak úgy, hogy a célpontom fejében manipuláljam a képeket, így csak ő láthatja, amit akarom, hogy lásson. Mindez bőven elég lenne egy alapos megtévesztéshez, és félek, hogy esetleg még megvádolnának azzal, hogy Soul Society ellen fordítom a tudásom. Természetesen eszemben sincs ezt tenni, hű vagyok Seireiteihez, de hülye se vagyok, csak őrült. Tisztában vagyok a hálával, amit kaphatok tevékenységemért, vannak sötét foltjai Seireiteinek.
A küzdelmünkre kezd rátelepedni az a hangulat, amit eleve el akartam érni. Legalább érzem, hogy Kai is komolyan vesz, és nem csak szánalomból áll ki velem. Aki csak fél szívét adja bele egy harcba, az inkább ne is vegyen kardot a kezébe. Én pedig igenis, bizonyítani akarok. Inkább magamnak, mint Kainak. Be kell bizonyítanom, hogy képes lennék legyőzni Erast, és erősebb vagyok, mint „Suwun” volt, az érzelmeim pedig nem teherként funkcionálnak, hanem éltető vízcseppekként egy szomjazó számára. Tudnom kell, hogy valóban képes vagyok-e elég jól harcolni ahhoz, hogy ne hozzak szégyent a shinigamikra, és természetesen a 10. osztagra. Nem könnyű megtalálni az arany középutat a teljes érzelemelzárás és az érzelgősség között. Az, aki régen voltam, nem hezitált, és azonnal támadott, amint alkalma volt rá, mégis képes volt arra, hogy ne lépje túl azt a bizonyos határt, amivel már ténylegesen ártana partnerének. Én miért nem vagyok rá képes? Miért vagyok kevesebb, mint ő? Miért nem vagyok képes olyan teljesítményt nyújtani, mint régebben, és miért bőgöm el magam már egy apróság miatt is? Miért jár egyfolytában Kai-on az eszem, amikor nekem a papírmunkával kéne foglalkoznom…?
Ha Kai a tudtomra adná, hogy hagyta, hogy eltaláljam ütésemmel, biztosan itt lenne vége a harcnak. Teljesen el tudja venni a kedvedet az egésztől, ha éreztetik veled, hogy igazából csak játék az egész, és csak a te kedvedért szálltak be az egészbe. Kai az egyetlen olyan ember, aki képes megtéveszteni, az érzelmeim lehetetlenné teszik, hogy átlássak rajta. Tőle minden hazugságot képes lennék elhinni, s még ha valójában megvet, és csak kihasznál, azt sem venném észre, hisz nem tudnék kételkedni pont benne. Nem lenne okom arra, hogy azt feltételezzem, hazudott nekem, hiszen ha ő azt mondja, hogy szeret, és én vagyok neki az egyetlen, akkor az biztosan így is van. Hazugságban élni, vagy inkább a valóságban szenvedni? Nem tudom, melyik a rosszabb. Igen, talán valóban egy buborékban élek, ahol minden szép és jó, hiszen pont ezt érzem, amikor szerelmemmel vagyok. Ilyenkor nem suttognak a fülembe a hangok, nem hallom kedvesnek tűnő szavaikat, melyek folyton azt tanácsolják, hogy vessek véget életemnek saját kezem, vagy éppen kardom által. Nem ritkán megfordult a fejemben a gondolat, hisz minden olyan szép és jó lenne, ha végre vége lenne ennek az egésznek. Eras nyer, én pedig nem szenvedek többé. Nem kell látnom, ahogyan mások szenvednek miattam, és Watanabe taichounak sem kell visszafognia magát, ha véletlenül ismét összefut vele. Soha többé nem okoznék senkinek sem fejfájást, nem fárasztanék le másokat a hülyeségeimmel, és minden sokkal könnyebb lenne. Én pedig egyszerűen megszűnnék létezni és nem kell tovább érdekeljen, mert már nem lennék semmi, csak szimplán eltűnnék. Hát nem lenne… csodálatos?
Nem először használja rajtam ezt a kidout, azonban a múltkori harcunk óta a dolgok gyökeresen megváltoztak. Az egyik az egymáshoz fűződő viszonyunk, így küzdelmünk célja is, ami jelen esetben kizárólag a harc élvezete, mintsem a másik elgyepálása. Valamint az a tény, hogy Kai már két érzékszervemet is képes volt – igaz, ideiglenesen – használhatatlanná tenni. Ha egyszer ténylegesen megvakulnék örök életemre, az biztos, hogy Kai lenne az utolsó dolog, amit látni szeretnék, persze Macska mellett. Csupán azt felejtettem el közölni Kai-al, hogy nincs szükségem a látásomra ahhoz, hogy folytathassam a küzdelmet. A legutóbbi alkalommal ellentétben viszont most nem ejtem el a kardomat, és az se számít, hogy hirtelen a fegyverem súlyát sem érzem, és ha egy kicsit is hezitálnék, teljesen kiszolgáltatottá válnék ellenfelem számára. Vakon még talán képes lennék harcolni, azonban gyakorlatilag csak a hallásomra tudok támaszkodni, hiszen most még azt sem fognám fel, ha Kai történetesen levágná a karom. Ki nem állhatom ezt a kidout, nem szeretek ennyire kiszolgáltatottá válni, de még beletelhet pár percbe, míg elmúlik a hatása. Gyakorlatilag eközben teljesen védtelen vagyok, úgyhogy nincs más választásom, mintsem hogy bevessem azt a technikámat, amiről még Kainak sem beszéltem.*
- Bakudou 32: Toge mizu tate. - *hallom saját hangomat, és hamarosan elégedetten tapasztalom, hogy megjelent körülöttem a védelmemül szolgáló vízburok. Egy erősebb shikai támadásnak nem lesz képes ellenállni, de a kidoukat visszatartja, és mire Kainak esélye lenne támadni… addigra már késő lesz.*
- Sakuranyasuri. – hallom kristálytiszta hangomat felcsendülni, hamarosan pedig ismét kitisztul a látásom, hisz újra lelki világomban találom magam; nem mintha az utóbbi időben meglátogattam volna ezt a helyet.
Tudom jól, hogy Kai most ájultnak láthat, hisz ezen technika alkalmazásakor gyakorlatilag képtelen vagyok eszméletemnél maradni. De legalább újra láthatok, még ha csak lelki világomban, és persze a tükrön át a valóságot is, enélkül képtelen lennék manipulálni azt, amit akarom, hogy Kai lásson. Csupán egy kis időhúzásra van szükségem, míg a kidou hatása elmúlik, hogy aztán ismét képes legyek a saját lábamra állni.
Kardom szelleme már-már megszokott, cseppet sem bíztató mosolyával fogad itt, ahol az idő másképp folyik, hisz megtörik az idő illúziója. Hiszen az is csak illúzió, amit mi, emberek képzelünk be. Ha elcsendesíted az elméd, akkor képes vagy megállítani, és minél kevésbé foglalkozol vele, annál gyorsabban pörög.
Remélem, sikerül elérnem, hogy Kai ne vegye észre, hogy gyakorlatilag az elméjét manipulálom, és hogy a testem mindeközben teljességgel tehetetlen. Ha felfedezi, hogy nem vagyok eszméletemnél, egy erősebb shikai támadás elég lenne, hogy a védelmi mezőt semlegesítse, és befejezze a harcot, ám bízok saját képességemben. Zanpakutom lelkének mosolyától megint kiráz a hideg; nem tehetek róla, egyszerűen nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé a vele való találkozás. A legtöbb shinigami sírva menekülne előle, hisz nem tartozik azok közé, akik igyekeznek szimpatikussá tenni magukat. És én… Én megtanultam együtt élni vele. Még ha ez nem is kevés kínnal is jár számomra.
Néhány gondolati parancs és csupán képzelőerőm az, amire szükségem van jelen esetben. Előbb-utóbb Kai biztosan rájön, hogy ez az egész csak illúzió, és hogy a valóságban csak a levegőt csapkodja a kardjával. Ha minden igaz, akkor azt látja, ahogy különösen nagy önbizalommal kelek fel a földről, s a plafont pedig abszurd módon sűrű esőfelhők takarják el. Az illúzióim természetesen teljesen élethűek, az agy nem tud különbséget tenni a valós és az általam generált jelek között, összezavarásra pedig bőven megfelel. Az a Vera, aki kivont karddal, láthatóan ép érzékekkel rá támad, nem én vagyok, a testemet igyekszem elrejteni a szeme elől, s a védőburok is úgy tűnhet, mintha már nem lenne ott.*
- Azt hiszed, az a kidou még egyszer megállít? - *hangzik el illúzióm szájából, egy bájos mosoly kíséretében, hogy aztán gyors, ám kivédhető kardcsapásokat mérjen Kaira. Talán úgy tűnhet neki, mintha valóban velem harcolna, hisz még a fém csattanásának jellegzetes, elmaradhatatlan hangját sem esik nehezemre generálni. Csak néhány percet kérek, egyszerű időhúzás az egész, hogy aztán folytathassam az egészet ott, ahol abbahagytam.
Yabureru Kagami váratlanul megfogja a kezem, hideg ujjai érintése hatására pedig érzem, hogy libabőrös lesz a hátam. Rémképek… Egy sötét utca, éjszaka, és egy elhangzó lövés. Oldalra nézek, egy sikátorba pillantok, és egy halottat látok. Valamit tarthattam a kezemben, de egy sikoly kíséretében most a földre ejtem mindet. Hosszú, összefogott haj, markáns arcvonások, és az enyéimhez kísértetiesen hasonló szempár. Vagyis majdnem… Ezekből a szemekből hiányzik a fény, az ártatlanság, és a könyörületesség bárminemű szikrája, amiket felvált a hidegség és érzelemmentesség. Gyorsan végez a kelletlen szemtanúval, esélyt sem hagyva neki a menekülésre.
Most újra emlékeztem arra az arcra, amit azt hittem, már rég elfelejtettem.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Hétf. Május 17, 2010 2:06 am

Kezdett számára úgy tűnni, hogy az ártatlan kislány, Vera, mintha kezdené megbánni azt, hogy azon az estén véletlenül kicsúszott a száján az, hogy már elérte a bankait. Nem haragudott érte, ezt a titkot mindenki szívesebben tartotta meg magának, mint adu ászt. Azok igen, akik nem voltak kapitányok. Mert akik a Gotei 13 tagjai voltak, azokról mindenki tudta, hogy rendelkeznek 2. szintű támadásokkal, amik ugye egyénenként változó. Mindenkinek azzá válik a kardja, ami hozzá a legközelebb áll lelkileg. A kardra kihatással van a tulajdonos lelke, az érzelmei... A kettő együttesen formálja a másikat. Vera karjának shikai képességeiből kiindulva... nem volt kíváncsi a bankaira. Ismerős volt neki az az őrület, mai megszállta a legutóbbi ütközetükkor, de akkor sem volt kellemes. ezenfelül nem kívánta azt sem, hogy ő okozzon fájdalmat a lánynak, azt nem bírta volna elviselni. Lehetséges, hogy ez túlságosan csöpögősnek, hangzik, de az érzelmei nem engedték volna, hogy komoly sérülést okozzon a lánynak, még akkor sem, amikor ennyire engedte magát felszabadulni harc közben. A korlátok mindig megmaradnak, bármennyire is hisszük azt, hogy már megszabadultunk tőlük...
Az utóbbi időben teljes szívét beleadta a munkájába, és ridegsége ellenére megkedvelte az osztagát. Természetesen ezt sohasem mutatta volna ki, és a parancsokat továbbra is hűvös, érzelemmentes hangon osztogatta: ebben az osztagban nem tűrték el az érzelmet. Azt pedig nem hagyhatta, hogy az a hír terjedjen el róla, hogy nem ezen osztag élére való... Jó volt a 10. osztagban szolgálni, értékes jellemű embereket ismerhetett meg: ott van a volt kapitánya, aki mindent megtenne a szeretteiért, és ott van Vera, akiért ő tenne meg mindent. Régi énje elfogadhatatlannak tartotta még a szó megemlítését is, nemhogy azt, hogy mélyen átérezze magát a szerelem érzését. igen, kívánta azt, hogy boldog legyen mellette a nő, és nem akarta engedni, hogy bárki is rátegye a mocskos kezét. Már csak a próbálkozás is kézlevágással járna, legalább.
Gondolatai persze nem terelték el figyelmét a harcról sem, így feltűnt neki, hogy a lány máshogyan harcol, mint legelőször. talán azért, mert most már nem Suwun, és Eras sincs vele. Akkor a mozdulatai kimértek, precízek és célpontjukat szinte eltéveszthetetlenek voltak: valószínű, hogy ha meg akarta volna ölni őt, akkor könnyedén megtehette volna. de legalább ő is megsebezte, és erre a mai napig bűntudat nélkül, kárörömmel gondolt vissza: mert akkor nem Verát bántotta, hanem Suwunt, és a kettő között... jelentős a különbség. Eltöprenghetne akár azon is, hogy mi lehet most Erassal. Biztosan élvezi az életet, amit kapott, hiszen már teljesen a maga ura, senki sem befolyásolja az érzelmeit, azt tesz, azt mond, amit akar. Azt belez ki, akit akar. Élvezze ezt az új életet, amit ajándékba kapott, csak nyugodtan... Valahogyan meg fogja találni a módját annak, hogy megölje. igen, szánalmas, undorító, gerinctelen tett megülni egy nőt. Valóban az. De Eras nem nő. Ő egy... patkány. Egy rágcsáló féreg, aki megrágja mások békéjét és boldogságát, pusztítás és fájdalmat csempész az életükbe, és kéjesen érzi magát attól, ahogyan az áldozatai kínlódnak. Igen, ilyesmire csak egy patkány képes. Tudja, mert egykor ő is ilyen volt. A benne végbemenő változásokért pedig nem más volt felelős, mint a most vele harcoló nő. Szinte észrevétlenül kezdte formálni őt, és bármennyire is állítja teljesen magabiztosan, nagy valószínűséggel már képtelen lenne pontosan ugyanolyan lenni, mint régen. Ma már több érzelem van benne, és egyszerűen képtelen újra megszabadulni tőlük - de elraktározni, elzárni egy időre, azt azért még tudja.
Tudta azt is, hogy amikor a lány nincs vele, az öngyilkosság gondolata, és megvalósításának módjai járnak a fejében. Ilyen volt a jelleme... egy sérült, tébolyodott, naiv lány. Úgy tűnt, amikor mellette volt, egy időre békén hagyták a démonai, és abban reménykedett, hogy ez elég erőt ad neki ahhoz, hogy később ne tegye meg. Néha csak azt a pár szót ismételgette magában, hogy " Ne tegye meg." Vagy ha mégis meg akarja tenni, hát akkor legyen mellette, és tudja megakadályozni. Túl sok érték van benne ahhoz, hogy megfossza agát a világtól. Ő jó. Vele már más volt a helyzet: ő nyomtalanul múlna el erről a világról is, mert semmi jót, semmi érdemlegeset nem tett. Még mindig ugyanaz a szánalmas, amnéziás senki, aki valakinek hiszi magát, csak...csak még gyengébb, mint volt. Ezt bárhogyan nézi is, nem lehet eredményként felmutatni. Sőt, inkább megrovást érdemelne miatta, tőröket a testébe, amiért ennyire elsatnyult.
Az újfent beszerzett ütések magához térítették, és így pár pillanat alatt ismét beleszokott a környezetébe. Hagyta, hogy magával ragadják a gondolatai, ezáltal pedig majdhogynem elaludt állva. Lassú volt, ügyetlen. Nem csoda, hogy az arcán ott éktelenkedik az a vágás, amit kedvesétől szerzett be. Még csak nem is hasonlított azokhoz a karmolásokhoz, amiket éjjeli tevékenységeik során szokott néha kapni... Tisztában volt vele, hogy ha szerelme megtudná, hogy eleinte csak egyenlíteni akarta a beszerzett sérüléseket, egy pofon kíséretében itt hagyná, és ki tudja meddig szóba sem állna vele. Kétségkívül, megérdemelné. De nem volt bűntudata most sem: jelenleg ezt is felesleges érzésnek tartotta, így nem is törődött vele. Mint már annyi mindennel életében és halálában...
A támadása nyomán Vera a földre került, és mégis, önbizalommal telve kelt föl onnan. Vigyor kúszott a képéra: akaratlanul is büszkeség töltötte el, amiért ennyire erős, ennyire sokat fejlődött.Még most sem a saját sikerén izgult: hiába volt ez harc, most nem érdekelte, hogy győz-e. Őérte aggódott, őérte izgult... mint egy szánalmas iskolásfiú, aki hirtelen szem elől vesztette a kis barátnőjét. Igen, ironikus, szánalmas, megvetendő volt a helyzet, de igaz is. Bármennyire akarta figyelmen kívül hagyni ezt, annál inkább kevésbé ment neki.
Nem is volt így már csoda, hogy annyira nem tűnt fel neki a plafont betakaró abszurd esőfelhőkből álló képződmény. Ami valójában ott sem volt, csak a briliánsan felépített csapda része volt. Önként, szinte dalolva sétált bele, és meg sem próbált feleszmélni belőle, csak amikor már késő volt. Sötétebb volt a teremben, mint az előbb. Összevont szemöldökkel kutatta az okát, miközben hárította a támadásokat, és akkor végre megértette. Nyilván kedvese egyik shikai támadásának esett áldozatul.
- Nem, nem hiszem azt... Csupán reflexből alkalmazom, ahogyan te is az illúzióidat. - vigyorodott el, és eltaszította a lányt magától. Az igazi, vagy csak egy hamis álomkép, ami azért szállt le a földre, hogy őt kísértse? Nehéz lett volna megmondani... Az illata, a mozgása, a tapintása ugyanolyan volt, mint Veráé. Nélkülözhetetlen, és ugyanakkor jelen esetben borzalmasan idegesítő is. Felhergeltségét csak egy apró hang mutatta, ami akkor szakadt ki belőle, mikor támadt, és félreugrott egy esetleges ellentámadás elől. Bizonyítani akar valamit. Talán azt, hogy ő jobb, mint az, aki a legutóbbi harcukkor uralta a testét. Azt, hogy ő többet ér, erősebb, hatalmasabb nála. Talán szüksége van erre a tudatra, hogy megőrizze elméjének jelenlegi épségét. Más összeomlott volna attól amin ő átment eddigi élete során, ő mégis tartotta magát. Még... Annak csak az Isten a megmondhatója, hogy erre meddig lesz még képes.
Az emberek többsége valóban szánalmas, csak hagyja, hogy sodródjon az eseményekkel. De néhányan, akik élesebben látnak náluk... ők maguk irányítják az eseményeket. Ezek által az események által pedig a többi embert, akiknek oly gyenge a jellemük, hogy észre sem veszik: úgy hajlanak meg a másik akarata előtt, ahogyan a kés keni szét a lágy vajt a kenyéren... Valami ilyesmi volt Vera képessége is. Azt láttatott az ellenfelével, amit akart. A benne erősödő furcsa félelem pedig nem hagyta nyugodni.mitől ébredt fel benne ez az érzelem ennyi idő után? Minek van a birtokában ez a lány, amitől neki félnie kellene? Hiszen még a halál sem rettenti meg...

- Újfent hibáztál. Ezt már nem nézhetem el neked.... - igen, ez az ő hangja volt. Egy sötét sikátorba n állt, és kezében egy fegyvert tartott. Talán revolvert, nem tudta volna megmondani pontosan; de valami azt súgta neki, hogy jól gondolta. Tett egy lassú lépést a fekvő, rémült, izzadó alak felé. Férfi volt, talán a negyvenes évei közepén járt. Az a fajta kortalan ember volt, aki bármennyinek hazudhatta volna magát. nem érzett semmit sem, amikor a homlokához illesztett pisztolyt elsütötte. A szétfröccsenő vérből bőven jutott az ő arcába is, amit letörölt: még így is maszatos maradt. Az a hang, ami megütötte a fülét, mégis összerezzenésre késztette. Odafordulván egy nőt pillantott meg: arca a rémületen túl megviseltnek tűnt. Még sosem látta azelőtt, de nem hagyhatta életben... Gépiesen érte be őt, és végzett vele: nyaktörés. Könnyen ment neki, nem először ölt már így. A roppanó hang még csak meg sem borzongatta idegeit: majd szépen lassan úgy rendezte el az egészet, hogy úgy tűnjön: a férfi kitörte a lány nyakát, és megölte saját magát...

Ledermedve állt, még levegőt sem véve bámult Verára. Olyan kristálytisztán érzékelt most mindent, mintha az élete függne a következő lépésétől. Talán nem is kapott volna levegőt akkor sem, ha próbált volna lélegezni.
Az, akit Ő megölt, Vera volt! Olyan mérhetetlen döbbenet és rettegés töltötte el, hogy képtelen volt felfogni.
Gyilkos volt. Nem csak két embert ölt meg... Az, ami balsejtelemként mindig is benne élt, most bizonyossággá vált. Ezzel talán meg bírt volna birkózni idővel. Miért ne ment volna neki? De a tény, hogy a két keze által ölte meg a szeretett nőt, hihetetlen volt. Undorodott saját magától.
- Vera... - még saját magának is végtelenül távolinak tűnt a hangja, érzelemmentesnek, halottnak... Vera arcát nézte, de nem bírt a szemébe nézni, mert akkor nem tudta volna visszafogni magát: ordítva rontott volna neki saját magának, hogy darabokra tépje azt az undorító fattyat, ami valójában volt... végtelenül könnyű volt a kétségbeesés és undor mérhetetlenül mély vermébe belesüllyedni, nem küzdött ellene. Nem volt joga ellene küzdeni. Nem volt joga ahhoz sem, hogy meginduljon a lány felé, és saját, remegő karját felé nyújtva próbálja megérinteni. Érezte, hogy valóság volt, amit látott. Elméje hiába tiltakozott ellene ordítva valahol, mélyen, tudta hogy igaz. A remegő kéz még mindig ott lebegett a levegőben: képtelen volt megérinteni azt a sebzett angyalt, aki előtte állt: végül pedig magatehetetlenül hullott le a test mellé, ami térdre rogyott a hideggé vált teremben...

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Kedd Május 18, 2010 2:14 pm

*Emlékek. Így visszagondolva könnyedén szembesülök a ténnyel, miszerint mióta lélekként Rukongaiba kerültem, egyáltalán nem foglalkoztam a múltammal. Nem felejtettem el, csupán azt tettem velük, amit az érzelmeimmel is. Jó mélyre elástam. Igen, szerettem a családomat, persze a magam szokatlan módján, hisz ha jól emlékszem, a húgom mindig is egy antiszociális kis senkinek tartott, aki ráadásul stréber is, csak mert teljesítettem a kötelességemet diákként. Persze, a gimnáziumban már minden megváltozott, csak azért, hogy a mozgásképtelen apámnak tudjak miről mesélni, de amint a nagyvárosba kerültem, ismét visszavedlettem az igazi, közömbös énemmé, aki csak muszájból szerez barátokat.
Ezek az emlékek azt hittem, már semmit sem jelentenek nekem. Hiszen már teljesen más vagyok mint akkor, egy shinigami vagyok, ráadásul hadnagy is, és egészen más kötelességeim vannak, mint annak idején. Már nem a tanulmányaim miatt kell aggódnom, vagy hogy időben elintézzem a bevásárlást, ehelyett az osztag ügyeit kell intéznem, és kézben tartanom a dolgokat, edzésekre járnom, hogy formában tartsam magam, lelkeket átküldeni Soul Societybe, hollowkat gyilkolászni és készülni a nagy, Aizen-ellenes csatára. Azok az emlékek, amik emberi életemre utalnak, olyanok mind, mintha egy teljesen más személyhez tartoznának. Nem az vagyok, aki akkor voltam. Ám még sem gondolhatok rájuk úgy, mintha csak egy filmet néztem volna meg, és abból maradtak volna meg a jelenetek. Hiszen az ott, akit Kai éppen egy másik holttest mellé hurcol, én vagyok. Az én nyakam az, ami azt a hátborzongató hangot adta, és egy reccsenéssel megadta magát. Kai gyengéd kezei azok, amik megragadták a fejem, hogy a nyakamat törjék. Gyengéd… Én komolyan hittem neki.
Elhittem mindent, amit állított, és a szerelem nevű szemellenző megakadályozta, hogy átlássak a rózsaszín ködön. Nem láttam Kai valódi arcát, csak azt, amit látni akartam, hát megkaptam! Próbáltam hitetgetni magamat, hogy ő tényleg, igazán szeret, hiába állították a hangok ennek ellenkezőjét. Pedig már jó előre figyelmeztettek. Megannyiszor megsúgták nekünk bimbózónak hitt kapcsolatunk jövőjét, és valódi állagát. Kai nem szeret, csupán játékszer vagyok számára, egyike a sok másik nőnek, akiket szeret szédíteni, az idegeit húzni, majd amikor már élni sem tudsz nélküle, hisz olyan számodra, mint a levegő, egyszerűen lekoppint. Csupán saját szórakoztatására, hogy lehessen indoka arra, hogy röhögjön egy jót magában. És én még azt hittem, hogy Suwun a „gonosz”… Fenéket, ő mindent még idejében megérzett, érezte a Kaiból áradó sötétséget és pont azáltal védekezett, hogy nem mutatott kifelé semmiféle érzelmet. Megóvta magát a sebektől, de nélküle én már nem vagyok rá képes. Szépen belesétáltam a kelepcébe, és esélyem sem volt felismerni a csalit. Életem eddigi legboldogabb szakasza egy hazugság, meg sem történt… Szeretném ezt hinni, de sajnos nem így van. Igenis, találkoztam vele, elmeséltem neki minden örömömet, ahogyan bánatomat is, és még az ágyamat is megosztottam vele, engedtem, hogy testemhez érjen, csak hogy csillapíthassa szomját nem sejtve, hogy annyi tisztelet sincs benne, mint egy sírrablónak, aki átgázol szeretteink emlékein, holmi önző érdekektől fűtve. Hát ezt akarta? Most talán boldog, hogy véglegesen beletaszított a téboly sodrásába? Gratulálok. Elérte, amit akart.
Panaszkodásra nem lehet oka, hiszen már mindenemet elvette. Olyan ez, mintha egy békát beleraknál élve egy edénybe a langyos vízbe, és fokozatosan, lassan kezdenéd el forralni a vizet, amiben a lény mit sem sejtve úszkál tovább, sőt, még kellemesnek is találja az egyre csak melegedő vizet. Mire feleszmél, hogy baj van, addigra késő, ugyanis élve megfő, s jelen pillanatban pontosan úgy érzem, mintha én lennék a kétéltű helyében. Már nincsen senkim, Kai nélkül nincs szükségem senki másra. Nincs önbizalmam, helyzetfelismerő képességem, s még csak lelkem sem teljes, mert egyik felét kiszakították. Kai nélkül nem kell semmi más sem, ha ő nincs itt nekem, nincs szükségem másokra sem. Így tehát nincsenek barátaim, nincs életcélom, nincs senkim… nincs életem. S a hangok! Igen, ők még megvannak nekem. Ők legalább hű társaim maradnak, zanpakutom sosem hagyna el. Neki tényleg szüksége van rám, hisz nélkülem nem létezhet. Igen, hiszen ha zanpakutom megvan, akkor az erőm is, ha az erőm, akkor a jelenlegi rangom is, s ha a rangommal még rendelkezek, akkor bizonyára sokan megpróbálnak szeretni. Még ha a szónak talán többé nincs is jelentősége számomra. Nem értem, miért olyan nehéz szeretni, és miért kell a másiknak ehelyett ártani. Valakinek, aki semmi rosszat nem tett ellened. Talán egyetlen bűnöm nekem is az volt, hogy rosszkor voltam rossz helyen, és hogy pont azon az éjszaka pont arrafelé jártam, ahol Kai a kis ügyletét végezte. Ezért kellett véget vetnie az én életemnek… s még holtomban sem hagy nyugtot, még most is kísért, hogy az életem után a többi fontos dolgot is elvegye tőlem. Az életem, a családom, a másik énem, s a lehetőségem az önmegvalósításra. Minden csak hazugság.
A felhők, melyek még továbbra is csak illúzióból állnak, sűrűn kavarogni kezdenek; valahogy számomra az idő megállt, bár amúgy is másképp jár az idő itt, lelki világomban. Amikor rendszerint visszatérek a testembe, általában időzavarral is küszködök, mert nem mindig vagyok benne biztos, hogy tíz perc vagy egy óra telt el eltűnésem és visszajövetelem között. Az idő illúziója ugyanis ezen a téren kívüli síkon nem létezik. De mindegy is, Kai fejében is biztosan végigpörögnek az események. Tudom, látom, hisz én magam ültetem bele a képeket. Vagyis inkább csak feltépek egy ajtót memóriájának csarnokában, ahol a megölésem emlékeit tárolja. Valószínűleg nem is tudatosan hajtom végre a dolgot, azonban legalább kardom lelke szorosan fogja a kezemet. Ő mindig nyílt velem, és még csak nem is titkolja, hogy igenis, élvezi nézni, ahogy szenvedek. Valószínűleg most se volt más célja az emlékek megmutatásával, mintsem hogy engem szenvedni lásson. Mégis megköszönöm neki, bár ajkaim lefelé görbüléséből és az elcsukló hangból nem biztos, hogy mindent ki lehet venni, amit motyogok. Igen, maga az eleven téboly az, akivel kézen fogva képes vagyok sétálgatni. Büszke vagyok arra, hogy senki másnak nincs ilyen különleges zanpakutoja. Senki más kardja nem képes akkora kínt okozni, mint a sajátom.
A felhők egy gúnyosan nevető arcot formálnak az égen; a kezemet fogó Kagami, akiről az arc lett mintázva, szintén bájosan, ám cseppet sem bizalomgerjesztő módon mosolyog. Az illúzióból felépített hasonmásom egyszerűen köddé válik Kai karjai előtt. Soha, soha többé nem érhet hozzám, arról teszek. Vagyis most, most még azt akarom, hogy harcoljon. Azt akarom, hogy védekezzen csapásaim elől, és végig akarom nézni, amint kardom ereje egy szánalmas, mozogni nem képes roncsot csinál belőle; egy kis hülyét, aki az őrülettől golyózó szemekkel semmi másra nem képes, csak eszeveszetten röhögni mindenen. Rajtam, a világon, az osztagán, saját magán, és legfőképpen azon, hogy teljesen tehetetlen a képességemet illetően. Akkor aztán bemutathatom az osztagának A Nagy Matetsaku „Kenpachi” Kait, akitől annyira rettegnek, csak mert kúl, és szívdoglesztő, és erős, meg minden. Bár valószínűleg nem fogom kibírni sírás nélkül. Egyszerre akarok tombolni, röhögni saját szánalmasságomon, amiért még a testem is képes voltam odaadni a saját gyilkosomnak, és messzire menekülni, sírni az egész miatt, hogy végül talán véget vessek életemnek. Amúgy sincs értelme, sosem volt az enyém. Kai már évtizedekkel ezelőtt elvette.
A felhőkből kirajzolódó, nevető kislány arc azonnal feloszlik, amint visszatérek a testembe. Megerőltető technika, pont az időzavar miatt, ugyanis nem mindig vagyok képben azzal, hogy mennyi idő telt el távozásom és érkezésem között, a tükörszobában nem szereltünk fel sajnos faliórát, pedig lehet, nem ártana. De ez most nem érdekel. Kai még itt van, és természetesen játssza a drámai hőst, a megváltott démont, aki igenis, megbánta a bűneit. Testtartása legalábbis erre igyekszik célozni, azonban nagyon téved, ha azt hiszi, hogy még egyszer beveszem az egész színjátékot. Valószínűleg már előtte is tiszta a kép, miszerint én végig egy helyben feküdtem, a pár perce létrehozott, védelmi célokat szolgáló vízburok alatt. Érdekes, a víz az érzelmek szimbóluma. Kár, hogy Kai nem rendelkezik velük, pedig én igazán megpróbáltam meggyógyítani, átformálni, és tényleg azt hittem, hogy a jó útján járok efelé; azt hittem, hogy azt érzem, hogy sikerült. De nem, ez is csak hazugság volt csupán.
A kidou, amivel ideiglenes vakságot ajándékozott, még egy teljes percig mutatja hatását, addig pedig nem csinálok semmi mást, csak ülök az egyedüli védelmemként szolgáló, kidouval létrehozott burok alatt, és próbálom feldolgozni az imént megtudottakat. Fekszek az edzőterem koszos padlóján, és semmi mást nem csinálok, csak röhögök. Mégis mi mást lennék képes tenni? Várom, hogy vége legyen ennek az egésznek, hogy szóljon hozzám, vagy csak nyírjon ki ismét, valami, de ez nem történt meg. Pedig most is, mint abban az emlékben, nem lennék képes védekezni. Ilyen érzékekkel nem.
Végül elmúlt a vakságom, s hirtelen a padló is hideg lett; igazából azt sem éreztem, hogy létezek, és ha most ölt volna meg, talán fájdalmat sem éreztem volna, hisz bőröm most teljesen érzéketlen volt. De már elmúlt, lassan a szemeim is kezdenek visszaszokni a fényhez, kardom körül a színes aura pedig most sokkal jobban izzik, mint ezelőtt bármikor is tette volna. Még nem volt példa arra, hogy Kagami egy ellenfélben ekkora érdeklődést mutasson. Bizonyára a vérét akarja, és tartozok neki annyival, hogy megkóstoltatom vele. Ismét az őrület az, ami megmutatta nekem a valóságot, újra bizonyságot téve arról, hogy mi, őrültek vagyunk a normálisak, akik olyannak látják a valóságot, amilyen az valójában.*
- Kelj fel. Nincs vége a harcunknak, hallod? Védekezz. - *sétálok oda az egyszerre szeretett és gyűlölt férfihoz. Pár órája még mindent megadtam volna azért, hogy ilyen közel lehessek hozzá, és megérinthessem. Most csak az undor fog el, ha csak belegondolok is abba, hogy lehet, az elkövetkező percekben még lenne lehetősége hozzám érni. Még saját magamtól is undorodok, ha belegondolok, hogy mit meg nem engedtem neki éjszakai szórakozás címén. Annyival tartozik nekem, hogy nem fogja vissza magát, és rendesen, a 11. osztag kapitányához méltóan befejezi velem a küzdelmet. Elvégre valami ilyesmi szabályuk is van, hogy nem utasíthatnak vissza kihívást, vagy mi a fene, különösen a kapitány nem. Csak azért, mert nő vagyok, akit ráadásul képes volt hónapokig azzal etetni, hogy szereti, még nem tagadhatja meg tőlem a harc jogát.
Igazából már röhögni sincs erőm, csak elkeseredetten próbálok valamit visszaszerezni mindabból, amit Kai elvett tőlem. A „Chihou” parancsszó legalábbis biztosan emlékezteti majd Kait arra, hogy milyen veszélyekkel áll szemben. Már megkóstolta egyszer a téboly eme sűrített, tömény formáját, és biztosan nem táplál iránta szép emlékeket. Remélhetőleg egy kis mozgásra bírja, mert csalódott lennék, ha most is csupán azért kéne véget vetni a harcunknak, mert kidől egy kis koncentrált őrülettől. Igazából már gondolkodásra sem vagyok képes, csak egyszerűen harcolok, mintha csak egy gombot kapcsoltak volna be rajtam, ami automatára állítja a harci funkciót. Sírni, arra lenne kedvem bőven, magamhoz szorítani és megcsókolni abban a reményben, hogy azt súgja kedvesen a fülembe, hogy csak egy csúnya illúzió volt az egész, és nem a valóságot láttam. De nem, nem élhetek tovább abban a rózsaszín álomvilágban, úgy sem lenne ugyanaz soha többé, hisz örökké megmaradnának bennem a kételyek, amik megakadályozzák, hogy önfeledten, igazán jól érezzem magam a férfi mellett, akit szeretek. Nem lenne többé a régi, nem tudnék felejteni, és biztos vagyok abban, hogy később csak még nagyobb fájdalommal járna a dolog. Ezelőtt egy olyan helyzetet sem tudtam elképzelni, ami véget vetne a kapcsolatunknak. Lám, az Élet gondoskodott arról, hogy teremtsen nekünk egyet.*

______________



A hozzászólást Verashu Suwun összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 19, 2010 4:43 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Kedd Május 18, 2010 7:35 pm

A hideg padlón térdelve, lehunyt szeme elé sorban kúsztak a rémképek, amik ellen már nem is tiltakozott. nem is tudott volna, lefagyott, egy pillanat alatt tovaszállt az ereje. Vajon a karját meg tudta volna mozdítani még egyszer, ha nagyon akarta volna? Hiába nézett rá, nem azt látta, hanem a halott nő arcát, és az újra és újra lejátszódó jelenetet. minden egyes kép egy újabb tőr volt a testébe. Amint szertefoszlott előtte a lény, ami Vera volt, megmarkolta a kardját, és magához húzta.
Hová lehet menekülni az elől a mély, irtóztató kétségbeesés, iszony, undor elől, ami minden egyes porcikáját beborítja az embernek, és többé nem ereszti? Karmos kezeivel úgy szorítja magához áldozatát, hogy közben ocsmány pofáján vad vigyor ül, mert tudja: képtelen tenni bármit is az ellen, hogy ott, abban az adott pillanatban megölje? Mégis hogyan lehet feldolgozni ezt? Mi a francért nem emlékezett a múltjára? Miért nem jutott eszébe valami akkor, amikor belépett a hadnagya irodájába? Akkor legalább... megadhatta volna neki az új élet lehetőségét, nem kellene azt hinnie csak kihasználta, és játszott vele, mint egy ócska bábuval. Mert ezt hitte, hiszen mi másra utalt volna a vízburokból jövő tébolyodott kacagás, az a tekintet, ahogyan felé közeledve ránézett? bárki, bármi mástól érzelemmentesen fogadta volna ezt. De az egyetlen embertől, aki jelent számára valamit, ezt egyszerűen képtelen látni. Fejét elfordítva állt fel, holott egyáltalán nem hallotta a hozzá intézett szavakat. Valami jótékony burok betakarta, nem engedte, hogy kihallja a gyűlöletet abból a máskor oly kedves, lágy hangból. Világos volt: előbb vágná le a saját karját, minthogy hagyja: még egyszer hozzá érjen. Pedig nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy magához rántsa, és úgy szorítsa, hogy egyszerűen képtelen legyen kiszabadulni a szorításából; közben pedig arról győzködje, hogy nem használta ki, mert igenis, szereti. Mégis, ez az ötlet, ez a vágy eleve halva született: ha mások nem, hát a felé érkező csapások, melyeket hárított, meggyőzték erről.
Halott tekintetét akkor fordította a lányra a látomás óta először, amikor az kiejtette a „Chihou” szót. Téboly... milyen mérhetetlenül könnyű átengedni magát neki, amikor egyáltalán nem védekezik ellene. Nincs joga védekezni... Hagynia kellene, hogy a lány kardja áthatoljon a testén, ezáltal a halálba taszítsa, bele a nemlétezésbe. Elvegyen tőle mindent: hiszen ő is ezt tette vele évtizedekkel ezelőtt. Az egyik legrosszabb az volt, hogy akkor, ott, egy névtelen senki volt csupán, akiért még bűntudatot sem érzett. Mára pedig a vérévé vált, egyszerűen nem bírt nélküle élni. Az a rengeteg felesleges féltékenység, amit a lány tisztje iránt érzett, minden, semmivé vált. Ha másból nem, hát a belőle áradó fájdalom meggyőzte arról, hogy tényleg, csakis őt szerette. De csak szerette... Ezután soha többé nem találkozhat vele. A kapcsolatuknak vége van, örökre. Amint ez újra és újra megformálódott benne, az agyát elborító sötétségből előbukkant egy kép. A lány mögött saját maga bukkant fel, és arcán ádáz vigyorral szúrta át a estét pengével. De ez még nem volt elég a rémképnek- tovább kaszabolta a szeretett nőt, ő pedig tehetetlenül nézte. Lefagyott. elfogadni is képtelen volt a dolgokat, nem hogy tenni ellenük. agyában csak azt volt képes gondolatként forgatni, hogy ő tette, és az együtt töltendő idő végtelennek hitt másodpercei olyan ütemben fogynak, ami megállíthatatlan. Vége. Mintha ez az egy szó felérne magával a tébollyal, hiszen mindenki volt már szerelmes, mindenki átérzi azt a kínt, annak a jövőnek az érzését, amelyben már a szeretett személy nélkül kell élni. Nem vonzotta.
De ugyanakkor, volt még valamije. Ami eddig a homályba veszett, mint egy jelentéktelen tényező. Kapitány volt. ráadásul az egyetlen osztagé, ami otthona lehet ezután a jövőben: itt nincs helye érzelmeknek, csupán a harcnak. Úgyis folyamatosan harcolnia kell az életéért, ez a hely jobban meg fog neki felelni, mint eddig hitte volna. Azért, mert az osztaga még megvolt neki - rajta kívül úgyis mindent elvesztett, ami fontos volt neki-, nem hagyhatta, hogy feladja a harcot. Nem hagyhatta, hogy megalázza a lány. Annyira nem, hogy a saját tisztjei nevetségessé titulálják őt. Hülye módon, az első szalmaszálba úgy kapaszkodott bele, mintha azzal mindent megoldhatna. Pedig rohadtul nem így volt... de szüksége volt valami tévhitre, amiben pillanatnyi erőforrásra lelve folytathatja a harcot.
Felállt, a rémkép felé fordult, és tovább nézte, ahogyan a halott lány újraéled, sebei begyógyulnak, majd a rémkép-Kai újra és újra végigjátszatja vele a jelenetet. Nem tett ellene semmit sem, ez már úgyis lejátszódott: agya minden egyes pillanatot úgy szívott magába, mint a vizet a szivacs: kétségkívül azért, hogy ha ennek vége, legyen mivel kínoznia magát.
- Nem éreztél semmit sem, megölted! - ezeket a szavakat formálták a rémkép ajkai, ő pedig tágra nyílt szemmel, tiltakozón ordított fel. Zanpakutuojával még felé is suhintott, de nem tűntek el. Aztán a halott Vera kezdett átformálódni valami mássá, egy fekete hajú nőé, akinek a teste a láthatatlan valamitől kezdett összeégni. Érezte, hogy ismerte, de nem tudta, hogy ki az- a látvány mégis elborzasztotta, bűntudatot keltett benne. lehet, hogy őt is ő ölte meg, Hogy a francba lett belőle shinigami, ha ennyi szörnyű tettet követett el? Lidérccé kellett volna válnia, és a pokolba kellett volna kerülnie. A sors gúnyos iróniája nyomán mégis ide jutott...
- Elég... - mormogta lehunyt szemmel, de a szédülő érzés, az eszelős vágy aziránt, hogy röhögjön az egészen, nem csökkent. Mintha megérezte volna a gyengeségét, és ezáltal erőre kapva igyekezett volna őt jobban bekebelezni. Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy látja, és valós, az a kezében tartott kard volt, ami körül ott pattogtak az elektromos szikrák, ott cikáztak az apró villámok. Noctis... mindig vele volt, soha nem rótta meg. Teljesen az övé volt, őt szolgálta. Ha annyira rossz ember, vajon lenne hozzá ilyen a zanpakutuoja? Hirtelenjében minden erejével tiltakozni kezdett az ellen a sötétség ellen, ami benne volt, amire mindig is olyan büszke volt. Aztán, szépen lassan, mintha fény derengett volna az alagút végén. nem hagyhatja el ennyire magát. Harcolnia kell,ha másért nem, hát a harcért. Annyira büszke volt arra, hogy az érzelmeit uralja, itt az ideje annak, hogy ezt újfent érvényesítse. Zárja el őket valahová, és ha egyedül lesz, újra kiengedheti. lehunyta a szemét, és mély levegőt véve próbált úrrá lenni magán, és végül, mintha tényleg csökkent volna az őt uraló téboly. El nem múlt, nem is fog soha... de legalább, mikor kinyitotta a szemét, biztos volt benne, hogy akit lát, az Vera. A valódi, hús-vér Vera, akit annyira szeret.
- Nincs mentségem... Még az sem, hogy amikor meghaltam, mindent elfelejtettem az életemről. Vera, soha nem használtalak ki, nem játszottam veled. Szerettelek. De ezek után nincs jogom bármit is mondani neked azonkívül, hogy... Ezután a harc után soha többé nem fogsz engem látni. - legalább ennyit ki kellett mondani, hangosan is el kellett hangzania annak, hogy vége van mindennek. Különben hogy lett volna képes arra, hogy hátat fordítva a lánynak kisétáljon az életéből és a teremből is?
Tekintetét a kardjára vetette, és a haraggal együtt engedte feltörni a lélekenergiáját is. Az apró forgószél erőteljesebbé, gyorsabbá, sűrűbbé vált.
- Ginjigoro. - élettelen. Ahogyan már a látomás óta, minden esetben. Megint élettelen volt a hangja. Legalább próbálna meg játszani kicsit. Hiszen a bűntudata úgysem fog rendbe hozni semmit sem.
Nézte, ahogyan gépiesen támad, ahogyan minden egyes mozdulatára több tornádó szakad ki a kardból, és kezd el a lány körül pattogni az a jellegzetes szikra. Kellemetlen lehetett az érintése, nemcsak megrázott, hanem meg is égetett. Mintha a bennük tomboló vihar jelent volna meg előttük. Kitért a lány elől, és közben próbálta felszínre hozni azt az énjét, aki ilyenkor mindig vigyorog, aki veszettül élvezi a harcot, és csak elégedett, ha valaki erőssel harcolhat, akiben ellenfelet lát. Furcsamód most még a cigaretta sem hiányzott neki. Hiányzott viszont a jótékony tudattalanság, ami eltöltötte, miután új lehetőséget kapott az életre. De ő mindent elcseszett. Dühösen támadt, pedig nem a lányra volt mérges, hanem saját magára. egy féreg. egy eltaposandó, szánalmas féreg, ami berágta magát a szövetekbe, és annyi járatot vájt már bele, hogy képtelenség onnan száműzni, elpusztítani az alattomos fattyat. Igen, biztosan ennek érzi most őt a lány. De a komoly harcot, amit annyira akart, megkapja. Nem fog hozzá érni egy ujjal sem, soha többé, még ennek a harcnak a során sem. elég volt rápillantani, hogy lássa a nyilvánvalót: undorodott tőle, nem bírta volna elviselni, ha megérinti. Ő azt akarta, hogy tűnjön el mellőle, nyomtalanul, legyen meg nem történt az a sok hosszú, együtt töltött hónap. Ő élt nélküle is, mindketten éltek a másik nélkül, meghalni nem fognak. Legfeljebb lesz ugyanolyan, mint régen, hiszen igaza van annak az életfelfogásnak: a szerelem is csak felesleges teher, ami sebezhetővé, undorítóan gyengévé tesz. Hiába formálta át a jelenét a lány, hiába tette egy másik emberré, a múlton nem változtathat. Azon talán csak annyit akarna, hogy kitörölje őt az emlékezetéből.
Kénytelen volt újra és újra ismételgetni magában, hogy kapitány, és nem válhat nevetségessé a harcban. Nem mintha el akart volna menekülni a küzdelem elől, az elől, amit most megélt: le akarta győzni, hogy ezáltal erősebbé váljon. Többé nem fog abba a hibába esni, hogy közel engedjen bárkit is. Az csak olyan feleslegességgel, gyengeséggel jár, ami nehezíti az életet. Hiszen ha egy küldetés során foglyul ejtik a társát, akit kedvel, képtelen lesz a küldetés sikerességére koncentrálni: de ha nem érez semmit, mert kiirtotta magából az érzelmeket, akár a szeme előtt is elvághatják a torkát, nem fogja érdekelni. Csak az jár majd a fejében, hogy sikerrel járjon. Kétségkívül más lesz az élete, sivárabb, de nm unalmas. Ha menedéket keres azok között, akik meg akarják őt ölni, hogy a helyébe lépjenek, képes lesz felépíteni egy látszatélet képét, ami bár nem ad majd megnyugvást, de valamilyen szinten elég lesz arra, hogy ne borítsa be elméjét a sötétség. Teljesítenie kell majd a kötelességét, amit most vállalt fel: vigyáznia kell majd, hogy a lány soha ne találkozzon vele. Legyen olyan, mintha a mai napon eltűnt volna az életéből. A 11. osztag kapitánya soha többé nem megy majd a 10. osztag közelébe. Afelől nem olt kétsége, hogy a lány sem fog az ő osztaga körül járkálni. Ha csak nem azért, hogy megölje - a szeretete úgyis gyűlöletté válik szép lassan. Ha már nem vált azzá. Keserű, fájdalmas mosoly húzta szét az ajkai, és megvetően nézett maga elé egy pillanatig a semmibe. Most még a harcot sem tudta élvezni... az első összecsapásukkor legalább élvezte a küzdelmet, mert akkor a gyűlöletük kölcsönös volt egymás iránt Suwunnal, ezáltal pedig könnyen ostorozták egymást. Suwun mára Erassá válva kacaghat azon, hogy a segítsége nélkül is milyen könnyen tönkrement minden. Valószínűleg meg fog lepődni, hogy mennyire ironikus véget ért a kapcsolatuk, és perverz élvezettel fogja nézni Vera szenvedését. De csak az övét, mert őt nem fogja többé látni, csak akkor, ha felveszi a lány testét megint, és besétál hozzá. De nem, akkor sem fog látni semmit sem. El fog magába zárni mindent, ami a vesztét okozhatná.
Véget kell ennek vetni, ezt úgysem élvezi egyikük sem. Vera is csak kétségbeesetten támadja őt, vagy pedig védekezik, és ő sem mozgatja a forgószeleket úgy, hogy megsérüljön a lány. Ő viszont már számos vágást tudhat a magáénak, de nem foglalkozott sem velük, sem a vérveszteséggel. Annyira semminek tűntek. Igen, sebezze csak meg a külsejét is, ha már a lelkének kevés épségét porrá zúzta... Tekintetével követte a forgószeleket, melyek megindultak a lány felé, egyre kisebb gyűrűbe zárva őt, és a kisülések is lassan, de biztosan elérték őt...
De nem volt annyira ostoba, hogy ne tudja: a lány rendelkezik a Ban-kaial. Már a shikaia is veszélyes, kardja kétségkívül azok közül való, amelyekkel küzdeni az egyik legrosszabb, és csak az ellenségeinek kívánta, hogy szembe kelljen nézniük hasonló képességű ellenféllel. Vajon meddig húzzák még az időt, míg végleg eltávolodnak a másiktól? Ő már nem akart még egyszer megszólalni, miért súlyosbította volna a már amúgy is visszafordíthatatlan helyzetet? Még ha ridegen, gépiesen is kell ezt végigcsinálnia, végig fogja csinálni. A győzelem eddig sem érdekelte, eddig is, mindig a harc élvezetéért küzdött, és fel sem adott egyszer sem semmit. Ezután sem fogja elkezdeni... Még ha ez csak egy kihívás is, ami iránt minden érdeklődését elvesztette. Ugyanakkor nem látszhat egy szánalmas kisgyereknek, azt egyszerűen tilos megengednie. Ha már ő is erősnek akar tűnni, akkor nem fogja engedni, hogy egy szánalmas roncsnak állítsák be. Ahhoz...túl büszke volt.
- Ennek még nem most lesz vége, igaz? - hangja már erősebb volt, érzelemmentes még mindig. Azért fel lehetett fedezni tekintetében a tompa fájdalmat, amiért el kell engednie a lányt. Úgysem hisz egyetlen szavának sem, akkor miért erőlködne a meggyőzésével?

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Szer. Május 19, 2010 2:16 pm

*Hogy őszinte legyek, nem emlékszem azokra a heves mozdulatsorokra, amivel Kait próbáltam eltalálni. Nem szokásom engedni, hogy a dühöm irányítson, ugyanis eddig még nem találkoztam ezzel az érzéssel. Most mégis szaporábban emelkedik a mellkasom, és a fejem is zúg, mintha egy darázsfészket ültettek volna az agyam helyére. Csak egyetlen nevet tudok felidézni, és egyetlen egy arcot. Valamint azt, hogy ez az illető teljesen meggyalázott, porba tiporta minden büszkeségem nőként és érző, emberi lényként egyaránt. Persze, egy férfi számára biztos nem nagy dolog, de egy nő nem képes csak úgy, bárkinek is odaadni a testét, és akárki akármit állít, ez még a „Suwunos” időszakban sem változott. Nem lettem volna képes megcsókolni, ha nem éreztem volna semmit sem iránta. A férfiak miért nem ilyenek? Miért kell még akkor is hülyét csinálni a nőkből, amikor valójában semmit sem éreznek irántuk? Miért jó az nekik, ha egy újabb strigulát húzhatnak, és hogy cserébe testileg és lelkileg is tönkretegyék azt, akik igazán szerették őket?
Emberi életemből megmaradt emlékeim szerint az érzelmeim elzárása is valahogy így kezdődött, bár bevallom, már az arcára sem emlékszem annak a férfinak, aki annak idején ugyanazt megtette velem, mint most Kai. Lényegében a helyzet ugyanaz, kísértetiesen hasonlít a két esemény egymásra. Beleszeretek valakivel, az együtt van velem egy darabig, magában jót röhög az egészen, megkapja, amit akar, majd röhögve hajít el, mint egy koszos papírzsepit. Csupán most még van valami, amit tehetek ellene. Még mindig képes vagyok arra, hogy bebizonyítsam, hogy igenis, erős vagyok, és talpra állok. Nincs szükségem egy olyan férfira, aki még fél szívvel se szeretett. Nincs szükségem egy férfira sem, hisz nem engedhetem meg magamnak, hogy újra megismétlődjön a helyzet. Valahogy túlélem ezt a napot, átvészelem a következő éjszakákat, Kai forró, jól eső ölelése nélkül, és talpra állok, teljesen egyedül. Vagy nem. Ez esetben még mindig ott van az a lehetőség, mely hirtelen sokkal kecsegtetőbbnek hangzik, mintha az elmúlt fél órát meg nem történtté nyilváníthatnánk, és minden olyan lenne, mint rég. Könnyebben véget vethetnék életemnek, és talán nem is jár annyi fájdalommal. Az a bizonyos nyaktörés is gyorsan végzett velem. Csak egy reccsenés, csupán egy pillanatig tart a riadtság és a fájdalom, maga a hirtelen helyzet alakítja ki azt a sokkot, amit félelemnek hiszek az adott pillanatban. Valójában viszont nem félnék meghalni, a rémülethez pedig már rég hozzászoktam. Az elmúlt pár perc eseményeinél úgy sincs semmi, ami jobban tudna sokkolni.
Igen, valószínű, hogy ha már végképp nincs semmi, amibe belekapaszkodhatok, utolsó menedékem kardom pengéje lesz. Szabadon dönthetek életemről a halálomról, legalábbis mostantól megtehetem. Hiszen vége, már nem vagyok Kainak semmilye sem. Megfosztotta tőlem annak idején a döntés lehetőségét, ám ezt soha többé nem teheti meg. Hamarosan azt is elérem, hogy soha többé ne árthasson nekem, hiszen biztosan nem lehet annyira nehéz. Befejezzük a harcot tisztességesen, aztán egyszerűen kisétálok a teremből és az életéből. Megkímélem őt egy idegesítő kis fangörltől, aki csöpögve hallgatja minden szavát, és lesi minden mozdulatát. Nem kell aggódnia, többé nem lesz gondja velem, nem kell főznie se rám, majd eléldegélek magamtól, és talán még meleg vízből is több jut neki. Úgyis könnyedén talál magának mást a helyemre, bár nem vagyok benne biztos, hogy valaha is, igazán az enyém volt-e, és hogy volt-e jogom tulajdonomnak tekinteni Kai figyelmét és szabadidejét. Valószínűleg nem, de mindez már nem számít. Még mindig emlékszem az őt körül rajongó nőkre, akik még képesek voltak akkor is kikezdeni vele, amikor láthatóan együtt voltunk, és az én kezemet fogta. Persze, utána én voltam megint a rossz, amiért merészeltem vele egy kis időt eltölteni nyilvános helyen, ezek az illetők igyekeztek igencsak éreztetni velem alkalmatlanságomat egy-egy igazán csúnya nézéssel és méregetéssel. Még én is csak egyike voltam a kis fangörljeinek, akik önként hullottak a karjaiba. Már nem is értem, hogy miért pont engem választott ki a sok közül, pedig bizonyára találhatott volna mást is rajongótábora népes sorai közül, hisz voltak köztük csinosabbak, és bizonyára kevésbé problémásak. Egyáltalán miért foglalkozott velem, és miért tett úgy, mintha Eras akár csak egy kicsit is érdekelné? Persze, bosszú… Kétlem, hogy lett volna bármiféle valóság szavai mögött, amikor megfogadta, hogy végez Erassal. A hatást elérte vele, mert ismét a lábai elé borultam, és mint egy könnyen megszerezhető kis cafka, ismét megtettem neki mindent, amit kért, és hagytam, hogy hozzám érjen. Csak egy kicsit kellett úgy viselkednie, mintha egy hős lovag lenne, hogy elérje a kívánt hatást.
Önkontrollom szépen, lassan elvesztem, és hagyom, hogy testem csatornaként működjön, melyen átáramlik a téboly, s a világra szabadítom azt. Pedig igazán nem jellemző rám, hogy elveszteném a fejem. Most viszont mégis sikerült az, amire eddig azt hittem, lehetetlen. Hatalmas, lila szemeimmel az ő tekintetét keresem, és kétkedve hallgatom végig magyarázatát. Nem akarom hallani, nem akarom, hogy folytassa, nem bírom elviselni a régebben kedvesnek tűnő hangját. Azzal már nem is törődök, hogy felmérjem támadásom sikerét, vagy sikertelenségét, tényleg nem emlékszem az ütésekre és vágásokra, amiket igyekeztem rámérni. Mégis, most nem tudok ezzel foglalkozni. Csak hallgasson el, nem bírom tovább hallgatni. Nem, nem hiszem el a kifogásait, többé nem ejthet át ilyen szövegekkel, nem vagyok az a Vera, aki még azt is elhiszi tőle, hogy nyár közepén havazik, nem vagyok az Ő Verája! Még hogy amnéziás… mégis ki hiszi ezt el? Komolyan azt hiszi, hogy ezek után megtisztelem őt bármiféle bizalmammal? Legalább most az egyszer lenne őszinte velem! Könyörgöm, mondja a szemembe, hogy utál, szembesítsen azzal, hogy szánt szándékkal kihasznált, és ne az ellenkezőjét mondja mindannak, amit gondol…
Mégis, egy apró igazságot kiérzek mondandójából. Ha vége a harcunknak, köztünk tényleg mindennek vége lesz. Ezek az utolsó percek, amiket együtt tölthetünk, s nem egymás ölelésével fog végződni kapcsolatunk. Pokoli érzés, amikor egyszerre szorítanád magadhoz jó szorosan a szeretett egyént, valamint menekülnél el tőle a terem leghátsó, legelrejtettebb sarkába, hogy még csak esélye se lehessen a közeledbe érnie. Ha már ő nem ölelhet meg többé, vajon milyen lehet kardjának ölelése? Vajon jobban fáj, mint ez a mardosó érzés? Akkor is patakban potyognának könnyeim, vörösre festve arcszínem? Vajon vérem melege győzedelmeskedne, vagy az acél hidegsége?
Végül elhangzanak a szavak, amiket reméltem, sosem kell hallanom tőle. Nem tudom, valóban képes lennék-e nélküle élni, s kibírnám-e, hogy ne szagolgassam a nálam hagyott ingjeit emlékeimbe, Kai emlékébe temetkezve. Az ő részéről talán csak megszokás, részemről viszont igazi kötődés fűz hozzá. Amióta felállította számomra az illúziót, miszerint együtt vagyunk, nem múlt el olyan perc, amikor ne gondoltam volna rá, még az iratok fölé görnyedve is folyton eszembe jutott az egyik közös emlékünk. Tudom, hogy ezek után úgyis mindenhol az ő arcát fogom látni, mindenről ő fog eszembe jutni, s a hangok is vele fognak kínozni. De nem bánom, hisz az eredeti már nem fog tudni nekem ártani. Ha nem lát többé, akkor nem is bánthat, igaz?*
- Nem… Nem kell több hazugság. Hát nem volt már elég? - *hagyom, hogy kitörjenek belőlem a szavak, és a könnyeim sem fogom vissza. Csak rosszabb lenne, ha megpróbálnám visszatartani őket, s bár homályosabban látok ezáltal, jelenleg az sem érdekel, ha összekoszolom ezáltal ruhám ujját, ugyanis abban törlöm meg szemeimet, amikor már nagyon elviselhetetlen a látásviszonyom. A tornádók közeledtét gyakorlatilag fel sem fogom, hisz miért is érdekeljen, ha még jobban megsebesülök? A testemnek már úgyis mindegy. Különben sem szolgál mást, csak egy tárolóedényt a lelkemnek. Azt pedig már rég tönkretették. Egy lélekdarab, aki még csak nem is ép.
Nem értem, hogy most, amikor már úgyis mindegy, Kai miért nem úgy irányítja ezeket a tornádókat, hogy felszabdaljanak, pedig bizonyára képes lenne rá. Bizonyára szándékában áll még jobban megkínozni, ám ezt az örömet nem adom meg neki, hisz én már döntöttem, többé nem érhet hozzám, és szavainak sem adok hitelt, még ha a bizonyítékot oda is tolja a képem elé. Nincs szükségem a hazugságaira. Nekem az a Kai kell, aki mindig kedves volt velem, még főzött és zongorázott is nekem, rózsákkal és ajándékokkal halmozott el, nem engedte, hogy hazamenjek egy-egy éjszaka, csak hogy magához láncolhasson, és gyengéden suttogja a szeretetét bizonygató szavakat fülembe, ám bármennyire is fájdalmas a tény, ez a Kai sohasem létezett, csupán én akartam ilyennek látni, és meg is kaptam.
Nem foglalkozok a kicsorduló véremmel, valószínűleg nagyobb vérveszteséget is produkálok, mint az elmúlt hónapokban valaha. A szikrák pattogása a fülemben észhez térít annyira, hogy rádöbbenjek, valamit cselekednem is kéne. Az egyik kis szikra az egyik ujjamat sebesíti meg, s lepillantva meg is látom azt a gyűrűt, amit szintén tőle kaptam. A szédítésemre tökéletes egy ilyesfajta kis kacat.*
- Bakudou 73: Tozansho. - *suttogom élettelen hangon a kidou nevét megelégelve a sebeket, amiket sikerült beszereznem. A tornádók közé szorítva ha megpróbálnék kitörni, az már egy esetleges végtagelvesztéssel is járhat, azt pedig nem szándékozom megkockáztatni, ám némi gondolkodás után időben az eszembe jutott a legerősebb védekező kidou technika, amit ismerek. Egy gyengébb pajzs persze nem állna ellent Kai shikai támadásának, ám ez a védőmező már képes feltartani a tornádókat arra a pillanatra, míg elmenekülök szorításukból. Aztán persze ismét elhangzik cseresznyeszín ajkaim közül egy két szótagú parancs, melyet a „Kumohime” kifejezés követ. Kardom már igazán türelmetlen, hát miért tagadnám meg tőle az örömet? Hisz csak neki köszönhetem, hogy felébredtem ebből az álomból, és ismét önmagam ura lehetek.
Öltözékem megváltozása legalább takarja a sebeket, bár egy lecsorduló vércseppet már a számban is érzek. Valahogy sikerült egy apró sebet szereznem közvetlenül a jobb szemem alatt, ám nem foglalkozok a nyelvemen érzett sós ízzel. Legalább a vérem már nem keveredhet könnycseppekkel, mert azok valahogy eltűntek, miközben feldolgozni próbáltam a tornádók között a helyzetet.
A védőmező legalább feltartja a tornádókat annyira, hogy képes legyek kitörni a szorításukból. Nem törődök azzal, hogy még így is sikerül egy nagyobb égési sérülést szereznem bal karom mentén, jelenleg a ruhám égett szaga érdekel a legkevésbé. Sebességem ebben a formában jóval nagyobb, így nem okoz problémát villámtánccal a háta mögé kerülni. Valószínűleg neki is feltűnik a belőlem sugárzó aura, melyhez hasonlót kardom áraszt magából shikai formában. Bár már shikai alakjában is jobban hasonlít egy rövidkardhoz, ám bankai formájában egyértelműen inkább tőrnek, mint kardnak nevezhető fegyverem. A végighúzódó pókháló és pók minták a markolaton és a pengén is előre jelzik azt a szörnyűséget, melyet hamarosan Kaira fogok szabadítani, bár a tornádók okozta szél miatt nem lenne szerencsés csak úgy a világra szabadítani a pókjaimat, túl könnyen elsodornák őket. Más módszert kell alkalmaznom tehát, újabb trükköket és fortélyokat.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Csüt. Május 20, 2010 12:27 am

Az a téboly, ami szinte körbeölelte a lányt, elérni nem ért el hozzá, de ugyanúgy szenvedett tőle. Hogy hiheti azt, hogy játszott vele? Bár igazán várható volt, hogy nem fog hinni neki... Mert azt hiszi, hogy csak játszott vele. A legszörnyűbb pedig az, hogy egy ügyefogyott idióta módján itt áll, és nem tehet ellene semmit sem.
Visszagondolva, valóban rengeteg nő volt az életében, és Verán kívül mindre úgy tekintett, min egy lyukra, amit meg kell szerezni. Nem érzett irányukban semmit sem, csak kiélte rajtuk a vágyait, mert sekélyesek voltak, értéket nem lehetett bennük találni. Hiszen csak azért kellett nekik ő is, mert éppenséggel jól nézett ki, vagy az átlagnál magasabb pozícióban volt. Az nem érdekelte őket, hogy valójában milyen ember, így nem fáradozott azzal, hogy megmutassa, ki is valójában. Mellesleg teljesen feleslegesnek tartotta az érzelmeket, így nem kötődött egyikükhöz sem. Sakurával bár hosszú ideig együtt voltak, mégis olyanok voltak egymásnak, mint két idegen, akik egyéjszakás kalandok végtelen sorát élik át a másikkal... Nem is esett nehezére útjára bocsátania, és még meg sem bánta a Verával elcsattant csókot, hiszen egy rahedli hímmel csalta meg a küldetése során. Keserű mosollyal gondolt arra, hogy ha ma talán nem harcoltak volna, akkor a palacsintázás sem esett volna kútba, és a kapcsolatuk sem ért volna véget. Meghalt, vége volt... Mint ahogy minden közös emléknek. A mellkasában terpeszkedő űr már nem elégedett meg a puszta létezéssel, éreztetnie kellett, hogy ott van, és figyeljen rá. Tehát mocorogni, terjeszkedni kezdett, mígnem már őt fojtogatva mesterkedett azon, hogy a kétségbeeséssel együtt megfojtsa. Szinte remegett már a haragtól, ahogyan eljutottak hozzá a lány szavai.
- Sohasem hazudtam. Ha annyira biztos vagy benne, miért nem deríted ki az igazat? Ha már képes vagy hallucinációkat rám bocsátani, akkor mássz bele a fejembe, győződj csak meg róla! Kavard csak össze a dolgokat, nem érdekel, mit csinálsz... - csattant a hangja, majd hátralépett, és egy suhintással semmivé foszlatta a tornádókat. Felesleges lett volna feldarabolni a lányt, és végülis szerette, ráadásul úgysem lett volna rá képes. Nem lepte meg, hogy szinte azonnal ott termett mellette, és Ban - kaial támadt rá. Félrelépett, nem esett nehezére. A frissen születő harag erőt adott neki, hogy ne lássa a lány könnyeit, és így arrébb lépve szabadon engedje a benne felhalmozódott reiatsu egy részét, ami a maga sötét, kékes formájában még látható is volt. Hiszen ha a kedves Ban-kait használt, kénytelen lesz felkapcsolni rá ő is...
- Kokuhyou no Purinsu... - hagyta el ajkát rekedtes hangján a név, miután a két szótagú szót is kimondta. Fölkavarodott körülötte a levegő, és a haori is leszakadt róla, lévén, hogy a két szakadtas denevérszárny még a hátát is felszakította, nem csak a ruhát. Vetett egy kósza pillantást megnőtt karmaira, és megforgatta párszor maga körül a kaszát, csak hogy belejöjjön a gyakorlatba. Nem használta még sokszor a bankait, de nem maradt senki sem, aki mesélni tudott volna róla. Gyakorlás.... Erre a gyakorlásra élete végéig emlékezni fog. Nem tudta, hogy arcán most is látszik-e a két csík, mely a szeme alatt húzódott, de ez nem érdekelte. Nem a kinézete számított, eddig sem foglakozott vele annyit, hogy számottevő legyen. rövidre akarta zárni ezt a nevetséges cirkuszt, hogy elmehessen felejteni, ha egyáltalán képes lesz rá. A megbocsátásra még csak nem is gondolt, az nyilvánvaló volt, hogy Vera soha sem fog megenyhülni iránta, de ő sem bocsát meg önmagának. A gyűlöletét majd hasznosabb célra fordítja, ölni fog, ahhoz már úgyis ért. Vagy esetleg, csak hogy legyen indoka Verának rohadéknak titulálni, még jobban, elmegy abba a híres vörös lámpás házba, hátha talál valaki kedvére valót. De ahhoz, hogy ezt az eleve halva született, fellobanás következtében létrejött ötlete valóra váltsa, sokkal erősebbnek kellett volna lennie. Túlságosan szerette Verát, képtelen lesz bármit is tenni a jövőben, valószínűleg úgy kezeli majd ezt az egész helyzetet, hogy csak... elváltak egy időre. Képtelen lesz bármit is tenni, amivel megsértheti a kapcsolatuk emlékét...
A körülötte föltámadt szélben állva várta, hogy Vera felé induljon: most jöjjön az ő köre...
- Hogy gondolhatod azt, hogy csak játszottam veled... - mormogta, és ökölbe szorult az a keze, amelyikkel nem a kaszát fogta. Mennyire végtelenül egyszerű lenne hagyni, hogy a téboly péppé roncsolja az agyát, hogy az öntudat legapróbb szikrája is elhaljon benne, és egy ronccsá váljon? Magatehetetlen, haldokló senkivé... aki nem számít semmit, és csak azért fognak majd a közelébe férkőzni, mert egy kapitány. csupán a hírnév, a rang miatt, egyetlen igaz ember sem lesz mellette... Mindeddig olyan könnyű volt ezzel nem törődni, mert volt valaki, akinek igazán számított, ő pedig ezt tette vele. Ezután annyira sem fog ránézni, mint egy darab hulladékra tette volna... Semmit sem jelentett neki, nem érez ezentúl iránta semmit, csak gyűlöletet... A benne elhatalmasodó pánik nyomán fuldoklott, nem kapott levegőt, pedig a szél, ami körülfogta őt, még frissítette is az amúgy kissé fülledt levegőt. Gyorsan hullámzó mellkassal tért ki egy támadás elől, és erővel fogta vissza magát, hogy ne ordítson fel kínjában, vagy ne rántsa magához a lányt, hogy megölelje... Kit érdekelt volna, hogy a kardja előbb döfte volna át a testét? Legalább halála előtt, az utolsó percben megérinthette volna, általa halna meg, visszakapná a kölcsönt...
Görcsösen szorította a kaszát, a közepén, ahol érezte a vékony vonalat, ahol képes kettéválni az eszköz. Ölni... Gyilkolni, széttépni, őrjöngeni... Érezte a fegyverből áradó vérszomjat, a pusztítani akarást. Nem akart neki engedni, mert nem akarta, hogy baja essen Verának, nem akarta úgy megsérteni, hogy meghaljon, vagy olyan sebet kapjon, ami nem gyógyul be. Pedig már kapott olyat... De még egyet nem akart adni. A képébe akarta ordítani, hogy szereti, jobban, mint az életét, és ölje meg, ha akarja… De nem tette. Csak rosszabb lett volna, ha újra a képébe vágja, hogy hazudik. Pedig mi sem állt tőle távolabb… Nem hazudott.
- Ha emlékeztem volna rá, hogy mit tettem veled… hogy mit tettem másokkal… a közeledbe sem mentem volna. De nem tudtam! Nem róhatsz meg azért, amiért beléd szerettem… - mondta rekedten, és ujjait végighúzta a kasza élén. A lecsöppenő vért figyelve eltűnődött, hogy vajon miért marad majd itt. Minden egyszerűbb lenne, ha elhagyná Seireteit… Akkor tényleg nem hallana többet róla, akár azt is hihetné, hogy meghalt. Sötét, vad pillantással villant tekintete a lányéba, és végigmérte. Vérzett, összeégett a ruhája… de lassan kezdte magát túltenni rajta. Ennyire könnyen le fogja felejteni? Könnyűszerrel talál magának mást, jobbat a helyére. Más fogja őt átölelni, mással fog palacsintázni, máshoz lopózik majd be az éjjel közepén… Felbukkant előtte a vörös hajú suhanc, és összehúzott szemmel nyelt egyet. Nincs joga arra, hogy féltékeny legyen, mégis az volt. Őrület… Nem kellett már ehhez Vera Ban-kaia… Mit érhet el vele? Megalázza? Megfosztja az életétől? Ugyan, ki fogja látni, kit fog érdekelni? Még ha ordítania is támadna kedve a kíntól, előbb harapja majd le a nyelvét, minthogy hangot adjon ki magából. Csöndben fog visszavonulni a szobájába, hogy elpusztítson mindent, ami rá emlékezteti. Mert ő csakugyan azt hiszi, hogy nem jelentett neki semmit, hogy talán még Sakura is fontosabb volt neki, hogy csak egy stikli volt… ez az egész nem a nagyképűségre ment. Nem arra, hogy tovább bővüljön a már megvolt nők listája. Ha nem szerette volna, ugyan miért őt választotta volna? Hiszen azt beszélte be magának, hogy hibás, törött, szakadt, maiért az a fattyú elszakadt tőle. Pedig nélküle vált erőssé, ő csak visszafogta, így válhatott azzá a tökéletes lénnyé, aki előtte állt. Olyan érzése volt, hogy a fiókjába rejtett kép, amin Őt ölelte, gyakran elő fog kerülni rejtekéből…
Szétszakadt ruhájának zsebéből kiesett minden, amit rejtett… A doboz is, amit már egy ideje magánál hordott, csak egyszerűen nem volt bátorsága ahhoz, hogy odaadja a lánynak. Emlékezett még az arcára, amikor csak ajándékba adott neki egy gyűrűt… Látta az undort az arcán, ahogyan az előbb ránézett az ónixköves társára, ami az ujján virított. Tekintetét szinte fogva tartotta a doboz, el sem akarta engedni. Benne pedig ott rejlett a jegygyűrű, és a küzdelem elején megfordult a fejében, hogy a palacsintázás után végre megkéri a szeretett nő kezét. Tökéletes alkalom… elkeseredett, gúnyos arckifejezéssel nézett a tükörképére, amit a kaszán látott, és a gyanús csillogás a szemében ledöbbentette. Odanyúlva ledermedve vette észre a nedvességet a kezén, hogy az elvesztett közös élet milyen érzelmeket ébresztett benne, és miután nyelt egyet, megköszörülte a torkát.
- Nem akarsz támadni? Azt hittem, az lett a célod, hogy megölj, vagy a tébolyba kergess… - azt elhallgatta, hogy ez már régen megtörtént, fogalma sem volt róla, hogy hogyan lábaljon ki belőle, üvölteni akart, belerohanni a lány kardjába. Hadd adja vissza a kölcsönt…

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
avatar

Female
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 27
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
25250/30000  (25250/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Csüt. Júl. 15, 2010 2:47 am

*Ha minden olyan egyszerű lenne, hogy belemászok a másik fejébe és kiszippantom onnan a gondolatokat és emlékeket, akkor már rég megtettem volna. Azonban nem ez a helyes megoldás, nincs jogom arra, hogy bárki fejében kényem-kedvem szerint turkálhassak. Persze Suwunnak nem jelentettek semmit sem a morálok és ő szempillarebbenés nélkül megtette volna a szőnyeg alá söpörve mindenféle bűntudatot és holmi személyiségi jogokat. Én erre nem vagyok képes, gyenge vagyok. Még akkor sem vagyok képes ártani, amikor tudom, hogy az előttem álló férfi mindig is csak egy ócska játékszerként gondolt rám, s nem voltam több számára sohasem egy trófeánál. Egy szépen kiékesített bútordarab voltam számára, amit kedvére alakíthatott olyan irányba, ami jó neki, ami elnyeri a tetszését. Abba a hitbe ringatva, miszerint szeretnek azért, aki vagyok és tisztelnek, mint nőt, képes voltam engedni, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Vajon Sakura is átélte ugyanazt a megaláztatást, amit most én? Vajon ő is csak egy gyenge és szánalmas kis áldozata volt még annak idején? Vajon ő is szerette Kait annyira, mint én?
Az érzelmeim és a józan eszem egymás ellentéteivé váltak; érzem, hogy széthúznak, mintha egy hatalmas csarnokot ültettek volna bele a fejembe, melynek két vége felől kiabál egymásnak az érzelmi részem a racionalitásommal. A testem emlékszik rá, s Kai iránt érzett szeretetem nem akarja engedni, hogy komolyan ártsak neki. Inkább azt akarja, hogy hagyjam a fenébe az összecsapásunkat, szaladjak hozzá, öleljem meg s valamilyen magyarázatot várjak az egésztől, mely során kiderül, hogy ez az egész egy vicc volt, egy illúzió, és csak Kagami szórakozott velünk egy jót. Szeretném tudni, hogy csak egy rossz rémálomba csöppentem, hogy aztán Kai gyengéd, lágy arcvonásaival rám mosolyogjon, s a már olyan jól ismert, biztonságérzetet adó, törődő tekintetével ismét rám nézzen, hogy megnyugtasson, miszerint megint csak valami csúnya és rossz hallucináció áldozata lettem, és ne is foglalkozzak vele, mert nem érdemel figyelmet. A mára tervezett palacsintázás+Kai kombó azonban elmarad, és gyanítom, soha nem kerül sor rá.
Kicsit úgy érzem magam, mintha valóban egy apró és jelentéktelennek tűnő keresztes pók lennék a gyakorlatilag denevér formát vett Kai mellett. Nem vagyok képes magam még az alapjáraton vidám természetem ellenére sem nappali teremtménynek tekinteni magam, hiszen még mindig az éjszaka az az időszak, amikor igazán önmagam lehetek, s levedelhetem azt a maszkot, amit magamra erőltetek. Így aztán megszületett a naiv, kicsit szétszórt és legfőképpen szerethető és nyomorgatnivaló Verácska, arra viszont senki se gondol, hogy talán a kelleténél kicsivel több sötétség lakozik benne, mint amennyit valóban kinézne belőle az ember. Épp ezért vagyok egy szemét, rohadék és megvethető alak… A felszínes kapcsolatok és a megtévesztés mesterévé váltam, még ha ezért súlyos árat is kell fizetnem. Nincsenek igazi barátaim, sohasem voltak, soha nem is lesznek. És már szerelmem sincsen. Nem maradt semmim, nincs senkim, csak én vagyok, meg egy hülye szalag a karomon, és persze egy átkozott zanpakuto, ami többet árt, mint segít. Az önbecsülésem, már az is elvették tőlem.*
- Hadou 25: Ikusa no hane. - *idézek meg saját magam számára is egyfajta szárnyakat, bár ezek lényegesebben másképp festenek, mint Kai megtépázott, fekete szárnyai, és a ruhám sem hasította fel, hiszen ez csak lélekenergia… Máskor valószínűleg aggódva szaladtam volna hűséges kiskutya módjára hozzá arról érdeklődni, hogy mekkora fájdalommal jár a szárnyak kinövesztése, s azonnal hurcolnám a negyedik osztagba, hogy a lehető legjobb ellátást biztosítsák neki, mert bizonyára nem lehet kellemes érzés, hogy gyakorlatilag új végtagod nő, de most… Szenvedjen. Megérdemli mindazért, amit velem tett. Kijár nekem, hogy lássam a kínt az arcán.*
- Ha tényleg így van, adj bizonyítékot arra, hogy valaha is többet jelentettem számodra egy bútordarabnál. Addig is… Csak egyszerűen hagyj békén, miután végeztünk a harccal. Nem akarlak többé látni. - *rugaszkodok el a földtől, hogy halványlilás fényben izzó szárnyaimmal már én is a levegőben körözhessek, így cseppet egyenlítve az erőviszonyokon.*
- Nem vagyok gyilkos. Nem vagyok jó ember, s feleannyira sem vagyok szent, mint azt annyian képzelik rólam. De nem tudnék ölni. Nem vagyok olyan, mint te. - *suhanok felé s próbálom meg a szemközti falhoz taszítani. A bankaiomnak a levegőben semmi haszna, s muszáj legalább az egyik falhoz szorítanom őt ahhoz, hogy a bankaiom előhívásakor megidézett, több tízezer pók képes legyen őt bekebelezni, vagy egyáltalán csak hozzá érni. Hozzá érni… Így sajnos én is kénytelen vagyok rá, s már a gondolattól elfog az undor… és a vágyódás. Kicsit sikerül is finoman belé markolnom körmeimmel egy kicsi és jelentéktelen sebet okozva számára, ám valószínűleg talán meg sem érzi. Azonban jelenleg kénytelen vagyok leküzdeni minden bennem dúló érzelmet, ha végre be akarom fejezni ezt a harcot. A falhoz kell szorítanom, hogy az oda felkúszó pókhadsereg is hozzáférhessen a prédájához. Különösen az az egy darab, kicsit rikító színű, ami a legfőbb fegyveremként szolgál ebben az alakomban.*

______________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matetsaku Kai
Shinigami
Shinigami
avatar

Male
Gemini Monkey
Hozzászólások száma : 101
Age : 25
Tartózkodási hely : Edzőtér | Vera vagy Miyoko mellett
Registration date : 2009. Oct. 10.
Hírnév : 14

Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
15500/30000  (15500/30000)

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Csüt. Júl. 15, 2010 4:38 am

Hazugság, árulás, magány, fájdalom, düh, ordíthatnék.... menekülhetnék. A világ minden érzése ott tombolt sötét lelkében, és egyszerre tört ki. Dühös ordítás szállt sz égig, melyben talán ezer érzelem is meg volt található. Nem bírta magában tartani, de nem is akarta. Hogy erre mit mond Vera? A nő, akit mindennél jobban szeret, és akit megölt? Nem számít, mert undorodik tőle. A halálát akarja... mi a fenéért erőltetné meg magát? Ő nem tartozik azok közé a szánalmas alakok közé, akik térden csúszva könyörögnek egy nőnek... Neki még van büszkesége. Vera nem így ismerte meg, és legyen rá a tanúja a Sátán, hogy nem is úgy fog kilépni az életéből. Ha már úgyis a pokolhoz áll közel, miért ne higgyen benne? Vera nélkül az élet rosszabb lesz, mintha örökké kínoznák.
Ócska játékszer, üres bábu, hasznavehetetlen, kongó fémpáncél... Semmi több nem volt jelen pillanatban. Akár hozzá is vághatnák, hogy egy szánalmasan rinyáló kisfiú, aki olyan, mint egy picsogó ötéves, kitől elveszik anyját... Szánalmas kis nyomorék, aki képtelen meglenni nélküle. Érzelmileg kisemmizett élőlény, életcél nélkül. Erősnek maradni? Értelmét vesztette...
Képes elhinni, hogy csak báb volt egy ágyban? Képmutatásból ment volna hozzá éjjel, amikor rossz érzése volt, és ott találta a rettegő lányt a sarokban? Aljasságból nyugtatta volna órákon át? Gerinctelenségből ölelte volna át? Szemétségből szeretett volna bele? Hogy minden érzelem tettetés volt, s csupán mesteri játék áldozata volt a törékeny, sérül angyal, akit hónapokig a magáénak tudhatott? Persze hogy őrjöngött, ha más hím szólította meg... ez a lány azét született a világra, hogy vele legyen, őt gyógyítsa... Ő pedig porrá zúzott minden reményt a boldogságra. Aljas, becstelen féreg módjára félrelökött mindent, ami fontos lett volna neki a jövőben. De akkor, ott... Miből tudta volna, hogy éve múlva szeretni fogja? úgy, hogy önmagát ölné érte? Nem volt más választása... De mentsége sincs a tettre. Tekintete sötét volt, mély fájdalmat árasztott, de partnere valószínűleg nem foglalkozott ezzel.
- Nem hiszel nekem... mégis miféle bizonyságot tárjak eléd? A szavaim úgyis süket fülekre találnának... a tetteim talán nem? Még ha ezt oda is adom... kidobod. De legyen... Másnak úgysem adnám oda sohasem...- emelte föl a gyűrűt a dobozzal együtt, becsukta még azelőtt, mielőtt a lány láthatta volna, és felé hajította. Nem kapja el, de ha mégis... ám legyen. Az izzó, kék ékkő úgyis a kukában köt majd ki, ez ellen nem tehet semmit sem. Az csak egy ártatlan dísz, mely érzelmeket akart kifejezni.
- tisztában vagyok vele. jobb vagy, mint én. Te nem tudsz ölni... én igen. Milyen romlott vagyok, igaz?! Saját poklom emészt majd el, kárörömöd pedig határtalan lesz... Megszabadulsz a démontól, aki rabigában tart.- mondta mély, érdes hangján, és meglódította a kardját. Abból előtört a sűrített támadás, mely elemi erővel söpört a lány felé. Ezzel kívánta rövidre zárni a harcot... Elég volt. Kínzás... Ha magát nem is sajnálta már, a lányt igen. El akart tűnni az életéből nyomtalanul, nem okozni több bajt... Egy élősködő pondró volt, mely kétséget hozott a világra- nem érdemelt életet.
- Ég veled, Hime... többé nem látsz engem, csak holtan...- mondta, és Shunpoval megkerülte a lányt. Kaszájának éles lendületével cselezte ki a lányt, és bal könyökével egy csapást mért a tarkójára- a lány pedig összerogyott. Nem hagyta lezuhanni, karjaiba véve vitte vissza a szobájába, és tette le óvatosan az ágyra. Holmijait gyorsan összeszedte, és valóban kilépett az életéből, nyom nélkül... Örökre.

______________

ChArAcTeR tHeMe SoNg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Shihouin Yoruichi
Admin
Admin
avatar

Female
Sagittarius Horse
Hozzászólások száma : 807
Age : 26
Tartózkodási hely : A semmi közepétől, picit balra ;)
Registration date : 2008. Sep. 05.
Hírnév : 114

TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   Csüt. Júl. 15, 2010 7:54 am

Hahó! Very Happy

No, akkor le is zárom a harcotokat. >.< Ajándékotok 2500 ryou, melyet szabadon elkölthettek. ^^

További kellemes játékot! Very Happy
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://bleachszerpjatek.forumotion.net
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár   

Vissza az elejére Go down
 

Meglepetések áradata: új külső vs. sokkolt pár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Egyéb helyszínek :: Küzdőterek :: Lezárt harcok-