Mélyet sóhajtva léptem be a hálószobaként és egyben a ruhatáram központjaként is szolgáló helyiségbe. Valahogy rossz érzésem támadt attól, hogy Yuu-t magára hagytam a lakásomban, ez az ember a legártatlanabb szituációkban is képes összetörni vagy elrontani valamit, olyasmiket is amiről addig azt hitted hogy képtelenség tönkretenni. Van valami furcsa, romboló kisugárzása, ha valaki, akkor a vaizard talán a puszta pillantásával is tudna ölni. Azt mondják mindenkinek van valamihez tehetsége, neki ez jutott valószínűleg. Bíznom kellett benne, hogy Suke a felelősségteljes barát szerepét tölti be az életében, aki féken tartja a Yuu-ból áradó idiotizmust, mert ha nem… Nos, a kintről beszűrődő zaj nem ezt engedte sejtetni, így igen sietősen kaptam le magamról a melegítőmet, noha a kényelmes, meleg ágyam láttán valamiért elfogott az aludhatnék, vagy legalábbis a lustálkodhatnék. Az igazi az lett volna, ha le is tudok zuhanyozni, de már így is épp elég udvariatlan voltam, hogy magamra hagytam a két vendéget, így kiválasztottam egy egyszerű, piros ujjú fehér pólót illetve egy vékony kék farmert és abba bújtam bele. Még kiemeltem a hajam a póló alól, aztán már repültem is kifelé remélve hogy még egyben van a lakás. Hát, nem a nappaliban vártak rám, legalábbis ott senki sem volt. A fejemet vakarva sétáltam ki a genkanba, mert a zaj arról a tájékról jött, ha jól hallottam. Egy tétova körbenézést követően a fogason akadt meg a tekintetem, melyen nem pont abban a sorrendben voltak a ruhák, amilyenben eddig voltak. Csupán csak félre kellett húznom az egyik kiskabátot hogy felfedezzem a hiányzó akasztót.
- Mattaku…
Sóhajtottam fel fejemet kissé lehajtva, majd visszafordultam, hogy megkeressem a két bajkeverőt. Na nem mintha ebben az egyszerű alaprajzú lakásban sokat kéne keresgélni, a nappaliból egyetlen helyiség kivételével az összes ajtajára van rálátásom és az egyik bizony résnyire nyitva volt. Pont abban a szobában dekkoltak, amelyiket nem akartam hogy lássák… Ha szerencsém van, a sarokba állított tolószéket nem veszik észre, nem voltam rá büszke hogy még mindig kell néha.
- Yuu-kun, mi történt a fogasommal? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nem veszem észre?
Nyitottam be mézes-mázos mosollyal. A két úriemberre egy cseppet sem emlékeztető alak éppen pudingot falt. Kézzel. Mihelyst beléptem, megálltak a tevékenységükben és rám néztek. Pár pillanatig csendben, mozdulatlanul bámultuk egymást. Lassan felemeltem az ujjamat és az edényekre mutattam.
- Eto… az ugye nem az én pudingom?
Tettem fel a teljesen felesleges kérdést, hiszen honnan máshonnan is szerezhettek volna pudingot, ha nem az én hűtőmből… Legalább nem a citromtortámat dézsmálták meg, a puding legalább sima bolti porból készült massza volt. Azt hiszem minden jogom megvolt arra, hogy megbánjam a döntésemet, miszerint beengedem őket ide. Most már hétszentség hogy innen ők addig el nem mehetnek, amíg nem kapok tőlük egy DNS-mintát és nem tesztelhetem egy-két kidoujuk működését
- Most már talán van róla fogalmatok hogy min mentem keresztül az elmúlt néhány évben.
Dőltem az ajtófélfának és váltottam témát mielőtt mentegetőzni kezdtek volna. Felnőtt emberek voltak, pontosan tudták hogy mennyire bunkó módon viselkedtek, nem volt rá szükség hogy egy náluk fiatalabb lány oktassa ki őket a vendégként való viselkedésről. A falakra aggatott újságcikkek, melyek nagyrészt a buszbalesetemről és a családom haláláról szóltak - bár egy-két írás az iskolaújságból is volt, például a softball csapat győzelmeiről vagy a diákelnöki megválasztásomról - valóban elég jó képet adtak arról, hogy mi minden történt velem a múltban. Hagytam, hogy ha akarnak akkor egy kicsit még nézelődjenek, elvégre nem csak újságkivágások voltak a szobában, aztán félreálltam az ajtóból és egy teátrális mozdulattal a nappaliba invitáltam őket. Miután elhagyták a helyiséget, én még felvettem az egyik családi fotót és lehajtott fejjel szorosan magamhoz öleltem azt. Hiányoztak nagyon, bármit megadtam volna érte hogy ismét életben láthassam legalább az egyiküket. Visszatettem a bekeretezett képet az asztalra, és végigsimítva rajta mondtam búcsút a szobának. Itt volt az ideje csatlakozni a két jómadárhoz.
- Na Yuu-kun, most megnézheted, én hogy forralok vizet.
Kacsintottam a fiúra, majd kitáncoltam a nappalitól tisztán elválasztott, de azért vele azonos légtérben lévő konyhába. Feltöltöttem a vízforralót, aztán a kezeimet az edény falára helyezve az erőmet a megfelelő hullámhosszra beállítva a tenyerembe koncentráltam. Kívülről csak egy-két apróbb szikra látszott, de alig 15 másodperc múlva az eszköz sípolni kezdett és a szájából gőz tört elő, jelezve hogy a folyadék elérte a forráspontot. Egy pillanatra a két Yuusukére tekintettem, majd az egyik szekrényhez lépve elővettem az általam legfinomabbnak ítélt feketeteámat, addig amíg előkészítem a teáskannát pont annyit hűl a víz, amennyi ehhez a fajtához ideális. Három perc múlva pedig már a csészékben gőzölgött a finom nedű. A három poharat egy tálcára pakolva tértem vissza és én is leültem az asztal mellé az egyik ülőpárnára.
- Egészségetekre. - szólaltam meg és a kezembe vettem a saját csészémet. Talán van hozzám kérdésük azok után, hogy látták azt a szobát, de ha nincs az se baj.

Úgy tűnt, Yuu-t valami igencsak lázba hozta, mert kérésemet követően seperc alatt legurította a torkán a teáját. Ebből azt a következtetést kellett levonnom, hogy sajnos nem ízlett neki annyira az itóka, hogy minden kortyát kiélvezze. Kár, én biztosan nem tudnám ezt megtenni, legalábbis ezzel a keverékkel nem. Mindenesetre a vaizard azt sejtette, hogy mit akarok, még ha kissé félre is értelmezte azt, hogy az én munkám miből áll. Én ugyanis nem megfigyelek, hanem adatokat gyűjtök. Ráadásul emberi viselkedéssel annyi meg annyi tanulmány, folyóirat és könyv foglalkozik, hogy nekem semmi értelme nem lenne az ő megfigyelésükkel töltenem a drága időmet, még akkor se ha vendégeim nem emberek, hanem egy vaizard és egy shinigami. Sok különbség nem lehet, a természetes környezetükben ugyanúgy viselkednek, mint az emberek. Legalábbis nekem ez jött le az eddigi kalandjaim során, amelyeket ezzel a két egymást részben fedő fajjal éltem át.
- Nem, a megfigyelés nem az én stílusom. Az akció híve vagyok.
Válaszoltam teljes komolysággal az egyébként valószínűleg nem teljesen komoly kijelentésre, majd kilépdeltem a pult mögül, megálltam az asztal mellett, és kezembe vettem a teáscsészém. Kihasználva azt, hogy Suke nem volt annyira tettre kész, volt alkalmam relatíve kényelmesen elfogyasztani a folyadékot. Még mindig szomjas voltam, de a vízkészletem további pusztítása még ráér. Míg a kapitány is feltápászkodott, az adrenalin már elkezdett dolgozni a szervezetemben, agyamon ezernyi különféle ötlet villant át. Nem hiszem hogy lenne alkalmam órákig lefoglalni a két férfit, pedig az a sok minden ami eszembe jutott, legalább három-négy órát venne igénybe - fejenként. Kénytelen leszek gondosan kiválogatni a számomra és a kutatásom számára leghasznosabb vizsgálatokat, ami kissé csalódottá tett. Ugyanakkor persze boldog is voltam, hiszen nagyon-nagyon értékes mindkét vizsgálati alanyom. Embereken kívül más faj géntérképéről még nem volt alkalmam mintát venni, valahogy egyetlen harc után se jutott eszembe az áldozataim hajszálait tépkedni, vagy vért venni tőlük. Bár, khm… vérvétel címén már sikerült elcsúfítanom egy-két könyökhajlatot, szerencsére nem élő emberekét. Kétbalkezességem ilyen téren még megmutatkozott, sajnos nincs alkalmam eleget gyakorolni ilyesmit. Szörnyű, miket össze tudok szenvedni a legegyszerűbb dolgokkal is, hát még ilyen precizitást és kézügyességet igénylő műveletekkel, mint ez. Izgatottságom valószínűleg meglátszhatott rajtam, ahogy közeledtünk a tesztszobát rejtő ajtóhoz. Útközben az íróasztalom mellett elhaladva, az egéralátét alól vettem ki a belépőkártyát. Most éppen ott volt, de mindig máshová teszem, hiszen elfelejteni nem fogom, és így a CSÓRÁSRA HAJLAMOS vendégeimnek se juthatnak eszébe bűnös gondolatok. Illetve eszükbe jutni eszükbe juthat, de a végrehajtásnál mindenképp elakadásra vannak kárhoztatva. Mihelyst az ajtó mellett található szerkezeten lehúztam a kártyát és beütöttem a 12-számjegyű kódot, egy kattanás és egy zöld lámpa villanása jelzi, hogy az ajtó nyitva van. Így hát az izgalomtól enyhén remegve léptem be a terembe és szívtam egy mélyet a friss levegőből. Picit furcsán éreztem magam ebben a ruhában itt, hiszen általában vagy köpenyben fickándozok jobbra-balra, vagy pedig edzőcuccban. Pillantásomat körbehordozom, minden a helyén van. Az ajtóval szembeni sarokban hatalmas vasreszelékes zsákok, a terem túlvégében céltáblák, és mindkét ebből a helyiségből nyíló ajtó ép. Csodálatos. Remélem így is marad.
- Pedig pontosan erről van szó, Yuu-kun.
Vigyorgok a vaizardra, és mosolyomat csak tovább szélesíti Suke tiltakozási kísérlete. A hatalmas és legyőzhetetlen Sierashi Yuusuke illetve a Gotei 13 egyik legerősebb shinigamija, Watanabe Yuusuke tart tőlem, egy gyenge embertől és attól, amit csinálni akarok velük. Nem mondom, hogy nem élveztem a helyzetet, na Ilyenkor válnak hasznomra ezek az idióta sztereotípiák, amiket a média nyom a nép képébe. Kényelmesen besétáltam a terem közepére és végigmértem a két férfit, mintha gondolkodnék rajta, hogy mit is akarok. Szándékosan húztam kicsit az idegeiket a szótlanságommal, már pontosan tudtam min fognak keresztülmenni.
- Most az a rettentő veszélyes feladat vár rátok, hogy… megvárjátok amíg visszajövök.
Szólaltam meg lassan, vontatottan, majd sarkon fordultam és a túloldali ajtót kinyitva besétáltam a laboromba. Kábé kettő perc múlva tértem vissza, immár köpenyben, mivel azon milliónyi zseb van, és nekem most kellett egy milliónyi zsebű ruhadarab, hiszen jó néhány eszközt hoztam magammal. Két nagyobb műanyag tasakot halásztam elő a legnagyobb poketből és a Yuusukék felé dobtam őket.
- Bontsátok ki és rögzítsétek a fejetekre, mint egy kötött sapkát. Ha rossz oldalával próbálkoztok, szúrni fog, szóval óvatosan.
Kacsintottam rájuk, magamban pedig már fetrengve röhögtem ahogy elképzeltem őket az elektródahálóval a fejükön. Mint két sündisznófejű alak. Alig vártam hogy felöltsék az egyedi “ruhadarabot”, igazából én szoktam az alanyaim fejére ráadni, de hadd szenvedjenek csak vele. Amíg ezzel szórakoztak addig az időspórolás jegyében beteleportáltam az üveggel elkerített rész mögé, hogy a rendszert előkészítsem csoportos adatmérésre.
- Első körben azt szeretném tőletek kérni, hogy lőjetek el egy elektromos alapú kidout, mondjuk egy Byakurait. A falak miatt ne aggódjatok, még ti sem tudnátok bennük kárt tenni.
Tájékoztattam a két férfit a mikrofonomon keresztül, miután végeztem a beállításokkal. Valóban gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt a termet határoló falfelület, köszönhetően az egyik általam is ismert esper különleges képességének. A szer, ami bele van keverve a falba, megszilárdulva a világ második legkeményebb anyaga, csak a gyémánt múlja felül ebben a tekintetben. Tulajdonképpen ennek a folyadéknak a megalkotási elve az első igazán áttörő jelentőségű kutatási eredményem, noha az anyag még nincsen szabadalmaztatva és alighanem egy darabig még nem is lesz, igaz ez már nem rajtam múlik.
- Azután egy bármilyen másik nem elektromos hadout kérnék szépen. - folytattam. - Az elsőt azért, hogy lássam, mennyiben más egy elektromos kidou és az én képességem, a másodikat meg azért, mert kíváncsi vagyok, hogy miképpen vagytok képesek többféle eleművé átalakítani a lélekenergiátok. Ez köztünk, esperek között gyakorlatilag lehetetlennek van titulálva, ti viszont könnyedén alkalmaztok szinte bármilyen affinitású képességet.
Tártam fel előttük az indokaimat. Istenem, ha arra kell gondolnom, hogy ennek a kísérletnek az eredményére majd heteket kell várnom… meg kell majd tanulnom EEG-eredményeket kielemezni magam is, úgy sokkal gyorsabban fog menni minden. Reméltem hogy a szabadon választott hadou kérdésében látok majd valami újat is, ráadásul talán a démonmágia működési alapjairól is szerzek majd információt ez alapján a teszt alapján. Érdeklődve vártam, hogy Yuu és Suke teljesítsék a feladatot.

Nehezen bírtam visszafojtani a röhögést az üveglap mögött, ahogy rá-rápislantottam a két férfire. Kéne egy tükör is a terembe, bár egymásra nézve talán el tudták képzelni hogy milyen képet is festhetnek. Remélem nem kényesek a hajukra, mert akkor morcosak lesznek, ha leveszik a hálót és mondjuk beleakad a frizurájukba, ami egy olyan kócos és hosszú hajnál, mint amilyen mondjuk Sukének van, könnyen elképzelhető. A terem már millió meg egy villámot látott, hiszen én is itt szoktam edzeni a képességeim. De az a kettő, ami most készülődik, elképzelhető hogy másmilyen lesz mint minden eddigi. Yuu természetesen pózőrködve állt neki lövöldözni, biztos nagyon büszke volt magára, hogy hajszálpontosan középen találta el a céltáblát, pedig nem olyan nagy dolog, én is megcsinálom száz alkalomból százszor. Vagy százegyszer. Ami azt illeti, Suke se maradt le mögötte célzásban, így sikerült levonnom a konzekvenciát, hogy a shinigami versengő alkat. Máskülönben miért venné a fáradságot, hogy pontosan találjon el egy célt, holott azt nem is mondtam hogy arra célozzanak. Az adatok pillanatok alatt befutottak a képernyőkre, hőmérséklet, feszültség, áramerősség és egyéb nyalánkságok kerültek a szemem elé, de elemezni csak később fogok tudni sajnos, pedig nagyon izgatott hogy az őáltaluk keltett villámok mennyire hasonlítanak azokra, amiket én tudok gerjeszteni. Mire újra felnéztem, a vaizard már formálta is a következő kidout, ami végül egy igencsak tűzrőlpattant kicsiny főnixmadár formájában hagyta el a kezét és csapódott be a céltáblák egyikébe, teljesen elpusztítva azt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nyitva maradt a szám, egy apró fejrázást követően állítottam vissza normális állásba az ajkaimat. Nem tehetek róla, hogy lenyűgözött a látvány, na. Bár a kapitány is valami hasonlóan artisztikus hadou-t választott volna, de neki csak egy kék energialabdára futotta a kreativitásából. Mindegy, biztos jó lesz valamire.
- Nos, a két dolog összekapcsolódik. - kezdtem el a magyarázatot az értetlenkedő kérdésekre. - A fejeteken most egy-egy speciális elektródaháló van, amit elektroencephalogram, azaz röviden EEG-vizsgálatokhoz használnak. Ez a szerkezet érzékeli és továbbítja az agyatok elektromos aktivitását, és ha az adatok elemzését megkaptam, remélhetőleg képes leszek megmondani, hogy miképpen tudtok különböző elemű támadásokat használni, illetve hogy mi emberek, hogyan lennénk ezt képesek reprodukálni. Illetve magának a démonmágiának a működéséről is sikerül talán valamiféle képet kapnom, ami egyéb kutatásaimhoz lehet hasznos.
Fejeztem be a mondandóm a mikrofonom odébb tolásával. Yuu bizonyára érti mire is gondolok "egyéb" kutatások alatt, az ötleteim a kidou-varázslatok megtanulásától az azokat teljesen blokkoló erőtérig terjedő széles skálán mozognak. Persze mind azzal a céllal, hogy növeljem az eszköztáram a shinigamik elleni háborúmban. Igaz, még a saját erőmmel kapcsolatban is annyi mindent lehetne tanulni, hiszen precíziós műveletekre, így például elektromos eszközök befolyásolására még nem igazán voltam képes. Pillantásom egy másodpercre az időt jelző kis sarokra tévedt a monitoron, szemeim pedig elkerekedtek az ott látott információtól.
- Már ennyi az idő?
Dünnyögtem magam elé bosszúsan, mivelhogy nekem programom van nemsokára egy találkozó erejéig valami űbertitkos szervezettel kapcsolatban és nem késhetek. Fejemből újabb itteni programpontokat kellett kihúznom virtuális ceruzámmal, legnagyobb sajnálatomra.
- Yuu-kun, kérlek gyere be ide egy pillanatra.
Szóltam ismét a mikrofonba, ami összekötötte a hangom a teremmel, miközben a zsákok mellett lévő ajtóra mutogattam. Remélem nem jönnek elő az állati ösztönei és nem fogja berúgni a nyílászárót ahelyett hogy a kilincset nyomná le. Amíg a vaizard megközelítette a kis helyiséget, addig én a kezelőgombokat birizgáltam kicsit. Yuu-t nem akartam annak kitenni, ami most Sukére várt ott benn, ezért hívtam be magam mellé mozizni. Egy-két percen belül a teremben az eddigi kellemes 23 fokos hőmérséklet helyett 38 lesz, a páratartalom pedig felszökik 99%-ra, miközben megszűnik a levegőcsere is.
- Ha pár hajszáladat feláldoznád a kedvemért, nagyon örülnék neki. DNS-elemzéshez kéne. Igen, ez azt jelenti hogy leveheted a fejfedőd. Amúgy hogy van aaa... friss tetoválásod?
Kérdeztem a sötétebbik hajú vendégemtől, miközben egy pillanatig sem vettem le a szemem Sukéről, akinek lassan fel fog tűnni, hogy valami nem stimmel.
- Kapitány, egy kis türelmet kérek. Nincs benn semmi gond, ugye?
Nyúltam ismét a mikrofonhoz, majd gyorsan kikapcsoltam, hogy ne hallja a röhögést, ami kitört belőlem. Bár nem is tudom miért tettem meg, látni látja hogy mit csinálunk.

Nem igazán akarom levenni a szemem Sukéről, de azért az iránytűre vetek egy gyors pillantást. Közönséges tetoválásnak tűnik így mozdulatlanul. Hatalmas kísértést érzek arra, hogy megpróbáljak mintát venni a vaizard bőréből, de egyrészt nincs nálam megfelelő eszköz ehhez másrészt ha Yuu valóban fél a tűtől, akkor ez eleve hamvába volt kísérlet lenne.
- Tényleg jó dolog, hogy akárhova mész, mindig tudni fogod merre van Egyiptom.
Kuncogok fel a kezemet a szám elé téve. Bármennyire is könnyedén veszi a témát a fiú, azért lassan kezdek aggódni érte. A medál mellett már ez a parazita is szívja a lélekenergiáját, ha így folytatja akkor hamarosan minden reiatsuját ilyen kis mütyüröknek fogja adni o.O A vaizard közben leapplikálja a fejéről az elektródahálót és nagy örömömre szó nélkül teljesíti a kérésem. Gyorsan elő is kapom a tárolóeszközt, ami már természetesen fel is van címkézve, hiszen én annyira előrelátó vagyok Tudtam hogy ez a nap egyszer el fog érkezni, és rátehetem a mancsomat egy különleges létforma, név szerint Sierashi Yuusuke DNS-ére. Ide illene egy sátáni kacaj, de én olyat nem tudok és valszeg a kékíriszű hős is furán nézne rám ha csak úgy elkezdenék mániákusan röhögni minden ok nélkül. Sukének időközben alighanem feltűnt, hogy valami nem stimmel, mert eléggé morcosan kezd el fenyegetőzni irányunkba. Mint aki meg se hallotta, úgy folytatom a társalgást Yuu-val.
- A képességem az első találkozásunk időpontja óta 45%-os fejlődést ért el, ami nagyjából megfelel a számításaimnak. A növekedés többé-kevésbé egyenletes, szóval százalékos értékben kifejezve fokozatosan lassul a mértéke. Ezen túl az erőnléti edzéseknek köszönhetően 62%-kal vagyok tovább képes fenntartani a képességem működését. Sportoló koromban voltam utoljára ilyen jó formában.
Mosolyodtam el, magamban pedig igazat adtam a vaizardnak. Azonban tudtam azt is, hogy ha eljutunk addig a pontig, hogy engem komolyan pusztakezes harcra fog tanítani, minden türelmére szüksége lesz. Nem egy edzőt őrjítettem meg a bénaságommal cirka egy évtizeddel ezelőtt, és ezen "képességem" azóta se változott. Lényegében Kotomi volt az egyetlen, aki nagyjából feleannyi időre tudta lecsökkenteni a számomra szükséges edzésidőt, ahogy számára is én voltam a legjobb tanár, ha valami el kellett neki magyarázni az anyaggal kapcsolatban. Tökéletesen kiegészítettük és megértettük egymás minden mozdulatát, gondolatát. Mintha egy lélek két részre szakadt felei lettünk volna. Talán nem véletlen, hogy így megzakkantam valamivel több, mint négy évvel ezelőtt, és ha nincs a bosszúállás eszméje, hogy tartsa bennem a lelket... Savanyú arckifejezésemet Suke hangja tünteti el, és mikor felkapom a fejem, tanúja leszek a legcsodálatosabb jelenségnek, ami ezen négy fal között valaha megtörtént. Egy shinigami aktiválta a kardjának shikai szintjét **.** El sem tudtam hirtelen képzelni, hogy mennyi felbecsülhetetlen értékű adathoz jutottam abban az egy pillanatban. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna ma velem.
- A haverodnak nincs humora.
Jegyeztem meg Yuu felé, miközben az ablakon lecsapódó jégvirágokat figyeltem. Libabőrös lettem a beszűrődő hűvöstől, mázli hogy ezzel a képességgel a fagyhalál nem fenyeget. Bőröm felett néhány milliméterrel már fel is melegedett a levegő akaratomnak megfelelően. Néhány gombnyomással visszaállítottam a teremben az ideálisnak számító körülményeket, majd az ajtóhoz sétáltam és azt kinyitva visszatértem a hófehér falú terembe.
- Köszönöm Watanabe-san, leveheted az elektródahálót a fejedről. Végeztünk.
Vigyorogtam a kapitányra. Sötét pillantásából láttam, hogy nem járok jól, ha tovább feszítem a húrokat, pedig jó lett volna vért venni tőle. Bár a sok zsáknyi vasporral és Yuu-val a hátam mögött megvan a tökéletes védelmem, ha esetleg úgy gondolná, hogy mégsem tolerálja a szemtelenségemet.

Yuu erőfitogtatása érthető, ugyanakkor felesleges is volt. Nekem nem állt szándékomban ismét nekimenni Sukének, pláne itt nem. Bármennyire is gyűlöltem a kisugárzását, sikerült megőriznem a hidegvérem a jelen helyzetben, így nem fenyegetett az a veszély, hogy esetleg a zsákok tartalmát egyszerre a fehérhajú shinigamira zúdítom és agyonnyomom a mázsányi súllyal, noha nagy megelégedéssel szolgálna ez szerény személyemnek. Rosszalló pillantásomat ezért most a vaizardra irányítom, úgy vélem mindhárman vagyunk annyira értelmes emberek, hogy fojtogató reiatsu-fröccsök és fenyegető hangnem nélkül is szót értsünk egymással. Legalábbis Yuu és én biztosan megfeleltünk ennek a kitételnek. Az elektródahálóm közben visszakaptam és a Daitenshi vezére kitaszigálta a láthatóan vérig sértődött kapitányt a teremből. Én távoztam utoljára, de az ajtót nyitva hagytam lévén még nem végeztem odabent, viszont ismét egyedül hagyni a két bajkeverőt felérne egy katasztrófával, főleg a hűtőmre nézve. Eljött a "fájdalmas" búcsú ideje, hál'istennek az akasztóm is előkerült Yuu zsebéből, talán az örökké mindenre jó pillanatragasztó majd megoldja ezt a problémát is. Nem bántam meg végül, hogy vendégül láttam a két férfit, egy akasztó és a puding árán felbecsülhetetlen értékű adatokat és információkat nyertem.
- Nincs mit, örülök hogy itt voltatok. Holnap vagy holnapután el kell utaznom három-négy napra, de utána állok rendelkezésedre. Ja ne.
Integettem vissza mosolyogva az ajtóban várva, majd jól bevágtam azt. Na nem arról van szó, hogy mérges voltam, egyszerűen véletlenül megszaladt a kezem. Egy hangos gomennasai-jal fejeztem ki bocsánatkérésemet, majd megfordultam és visszalépdeltem a lakásba. Mély levegőt véve néztem körül, majd az órára pillantottam. Van 40 percem a következőkre: Yuu hajának és az eszközeimnek az eltételére, a megsemmisült céltáblák cseréjére, a kormos fal lemosására, az edények elmosására és elpakolására, zuhanyzásra, átöltözésre és a város másik végébe utazásra. Igazán könnyed és laza.... 39 percnek néztem elébe. De előtte egyszerűen muszáj volt meginnom egy újabb palack ásványvizet, mert a szomjúság lassan de biztosan szívta el az erőmet és a kedvemet. Aztán ha hazaértem, akkor jöhet az adatok feldolgozása és átküldése Tokyóba, hogy aztán jómagam is odautazzak pár napra és segítsek a kielemzésükben, illetve részletesen beszámoljak a Professzornak a saját kutatási eredményeimről és a képességem fejlődésének alakulásáról. Biztos meg fogja lepni, hogy az erőnlétemet is edzeni kezdtem, de tudom hogy nem fog rákérdezni a miértre, és így nem is kell neki hazudnom a Daitenshi miatt. Na de most már tényleg itt az ideje munkához látnom, különben el fogok késni.

Családegyesítés ~ Négy év után újra együtt a verhetetlen duó

A tokiói utam egyszerűen remekül sikerült, elég volt ez a pár nap arra, hogy Yuu-chan és Suke adatait kézhez kaphassam hála a professzor gyors munkájának. Biztos látta a lelkesedésemen, hogy fontos nekem ez a két minta, így a kedvenc tanítványa kedvéért félredobta az aktuális munkáját erre a rövid időre. Mostanában sajnos elég ritkán jutok el a kutatóközpontba, köszönhetően annak hogy a legtöbb szabadidőmet a Daitenshire fordítom, hosszú hónapok óta először sikerült elszakadni Karakurától. Nem mondom, hogy nagyon hiányzott a dugig tömött főváros, sokkal kellemesebb és kényelmesebb itt, a külvárosok egyikében. Viszont állandóan e-mailen keresztül kommunikálni meg... Jó lenne, ha ide lehetne telepíteni a központot, de hiányzik hozzá a megfelelő infrastruktúra és egyébként is roppantul idegenül hatna egy olyan épület ebben a környezetben. Így marad az utazgatás, hogy ha személyesen akarom megbeszélni a legfrissebb kutatások eredményét a professzorral. Mióta visszatértem, non-stop a két Yuusuke adatait elemzem, és meg kell mondjam, az első eredmények nagyon is tetszenek. Az ő Byakuraiuk és az "enyém" (külsőre ugyanolyan villám végül is) gyakorlatilag két teljesen megegyező technika. Ezt eddig is sejtettem, de most már teljes bizonyságot nyert. Ez egyben akár azt is jelentheti, hogy ha képes lennék az agyam pontosan azon részeit aktiválni, amelyet ők, akkor reprodukálni tudnám azt a két másik kidout, amelyet használtak még a Fehér Villámon kívül. Persze ez csak teória, kérdés, hogy az emberi lény képes-e arra, amire a shinigami faj. És még én se vagyok arra képes, hogy azt csináljam az agyammal, amit akarok, bármennyire is lehetséges elviekben a dolog, hiszen képes vagyok érzékelni és irányítani az elektromos áramot a testemben... egy bizonyos fokig. Ebben a pillanatban éppen egy epres Pockyval a számban tápláltam be ezeket az eredményeket a számítógépbe, hogy aztán majd Yuu-chan DNS-ével folytathassam a kutakodást. De azt már csak holnap, így fél négy tájban nem kezdem el, mert különben éjfélig benn ragadok a laborban és még edzenem is kéne ma. Kezeimet a tarkómra téve dőltem hátra a székemen, miközben arra vártam, hogy a gép kikapcsolódjon. Elnyomtam egy ásítást és kibámultam az ablakon. Borús volt az ég, de úgy tűnt eső nem lesz belőle, csupán a napsugarakat akadályozták a szürke fellegek. Hirtelen ismerős reiatsu-minta érzése fújt vörös riadót a fejemben. Kétségtelen, a közelben shinigami jelent meg a városban. Felpattantam, és az ablakhoz szaladtam, hogy betájoljam az irányát, de egyszerűen képtelenség volt, annyira szétszórta a jelenlétét. Vagy a másik magyarázat az lehet, hogy pontosan alattam volt az energia forrása, az ugyanis meg tudta zavarni az érzékeimet. Ha viszont a shinigami itt van ebben a házban, akkor más nem lehet, csak...
- Fuke...
Sóhajtottam fel fáradtan, még mindig az édességgel a számban. Ötletem sem volt, hogy mit kereshet itt, annyira biztos nem élvezte a vendégszeretetemet legutóbb, elvégre legnagyobb örömömre dúlva-fúlva távozott innen. Többet biztos nem hívatja meg magát velem. Most viszont ha nem csal az érzésem, akkor itt van. Lehet, hogy Yuu nem tudott személyesen idejönni és őt küldte maga helyett? Vagy azért van itt, hogy azt a kis párbajt megbeszéljük, esetleg megejtsük? Az akár edzés helyett is jó lenne. Ellöktem magam az ablakpárkánytól és elindultam az ajtó felé. Pont akkor hallottam meg a csengő hangját, mikor az előszobába értem. Erősebben éreztem a shinigami lélekenergiát, mint a legelső találkozásunkkor, biztos valami gyerekes bosszú a részéről, hogy így kiengedi.
- Suke, most szándékosan idegesíteni akarsz? Ha nem...
Nyitottam ajtót már azelőtt elkezdve az ingerült mondókámat, hogy a zárhoz nyúltam volna, de elakadt a szavam, mikor a perifériás látásommal érzékeltem, hogy a kapitány nem egyedül van, hiszen amit mondani akartam, az nem éppen olyasmi volt, amit egy harmadik fél hallani akarhat. Mire azonban a tekintetemet a másik alakra fordítottam, már csak egy szürke villanást láttam és ez a bizonyos másik személy a nyakamban kötött ki. Már löktem is volna el magamtól, de az ölelését roppantul ismerősnek találtam. Nem... nem csak az ölelése. A haja színe, az illata, a hangja... a nevemet ismételgette, a rég nem hallott becenevemet, amit csak Ő használt, senki más. Ledermedtem. El akartam tolni magamtól a lányt és megnézni az arcát, de nem mertem. Féltem attól, hogy tévedek, és nem a kék szemeket meg a kedves arcot fogom megpillantani. A tudatom nem hitte el, de a szívem tudta hogy ez csak Kotomi lehet, ő szorít magához. Beszélni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Döbbent tekintetemet a falat támasztó Sukére vetettem arra számítva hogy egy röhögéstől fuldokló shinigamit fogok látni, aki elsütötte élete legjobb viccét. De nem, ő csak egy cigivel a szájában somolygott rám. Az engem ölelgető lány keze a hátamról a vállamra vándorolt, és megtette azt, amit én képtelen voltam. Hátrébb lépett, és könnyes szemeivel az arcomra nézett, így én is megpillanthattam az övét.
- Onee...-chan...
Bukott ki a számon, majd izmaim elgyengültek és elsötétedett előttem a világ...

Hideg víz ébresztett fel kábult állapotomból. Nem tudtam meddig lehettem eszméletlen, de puhán feküdtem, a keménysége alapján a kanapém lehetett talán. Lassan kinyitottam a szemem, de a fölém hajoló alak láttán a lassú ébredezés villámgyors folyamattá ment át. Egy shinigami nézett le rám, aki kiköpött mása volt a nővéremnek. Eszembe jutottak az ajtóban tapasztalt érzések, de most már semmi nem volt ami támogassa azokat, így az irányítást az eszem vette át. Ez a lány, bármennyire is hasonlít rá, egyszerűen nem lehet Kotomi. Ő négy évvel ezelőtt meghalt, felesleges magam azzal hitegetni, hogy mégsem. Ijedten hátrálni kezdtem, kezemmel letaposva a fejem alá dúcolt párnákat, ám nem sokáig volt támasz a tenyerem alatt. Egy pillanat múlva már a levegőben kalimpáltam a végtagjaimmal, a lendületnek köszönhetően pedig elkerülhetetlen bukfencet vetettem és a padlón kötöttem ki.
- Suke, ez egy nagyon rossz vicc, most azonnal hagyd abba! Rendben, legutóbb én is szemét voltam veled, de ez túlmegy minden határon! Bökd ki hogy mit akarsz, aztán tűnés!
Néztem fel dühösen a haoris férfira, miközben a sajgó fejemet masszíroztam. Nagyon nem volt egy súlycsoportban az enyémmel az őáltala űzött tréfa, joggal voltam mérges. De Suke valahogy nem úgy nézett ki, mint aki bosszantani szeretne. Arcán nem húzódott kárörvendő vigyor, szemében nem láttam a gonosz villanást.
- M-mi folyik itt?
Kérdeztem elbizonytalanodva, miközben ide-oda kapkodtam a fejem a két halálisten között.

Kissé elhűlve vettem tudomásul, hogy Hitomin is részt vesz a lidércek elleni küzdelemben. A képessége biztos sokat fejlődött, de hallva a kapitány szavait elfogott az aggodalom. Annyira komolynak és veszélyesnek hangzott amit mondott, ráadásul húgom ezek szerint annak a szervezetnek az egyik hangadója lehet, ami ismerve a vezetői képességeit, korántsem lenne meglepő. Mindig is remekül értett a szervezéshez. De belegondolni abba, hogy ő is szembekerül hollowokkal és harcol is velük... Persze ő is nyilván legalább ennyire aggódna értem, mint én most, ha megtudná, hogy én mit csinálok.
- Jaj, nem, dehogyis, végtelenül hálás lennék ha már ma el tudna vinni a kapitány! Csak... kicsit hirtelen ért a dolog, annyira... szürreálisnak tűnik.
Tiltakoztam ijedten Watanabe taichou feltételezésére. Ha lehetne már most azonnal indulnék, de ez nyilván lehetetlen. Biztos a kapitánynak is van még dolga, hiszen ide is azért jött, hogy megbeszélje a közös edzést az osztagok között. Ehhez képest rekordgyorsaság alatt túljutottunk a témán.
- Igenis, Watanabe-kapitány, előre is köszönöm a fáradozását! Mindenképpen ott leszek a megbeszélt időben!
Pattantam fel és hajoltam meg a 10. osztag vezetője előtt, aki ezzel lezártnak tekintette a megbeszélést és lassan távozott az irodából. Az ajtó becsukódott, én pedig ismét a négy fal társaságában maradtam. Lerogytam a székembe és zombiként meredtem magam elé. Próbáltam feldolgozni ami történt és felkészülni arra, ami történni fog, de leginkább azt szerettem volna, ha az óra mutatói már a délután három órát jelezték volna. Tekintetem a papírkötegekre tévedt, és lassan magam elé is húztam a legfelső lapot, de nem tudtam értelmezni a rajta lévő betűket. Teljesen máshol jártam gondolatban, valahol a régi iskolapadok közt. Előttem sütistál helyett egy adag finom ebéd volt, amit én magam készítettem, a velem szembeni üres széken pedig egy vidám, fekete hajú, nálam egy évvel fiatalabb lány kérkedett azzal, hogy az ő bentója mennyivel finomabb és szebb.

Egykor megtartottam az eligazítást, illetve hát az arra csupán csírájában emlékeztető bohóckodást. Óriási szerencsém van, hogy ennyire megbízható az osztag összes tagja és nem akadtak ki azon, ahogy össze-vissza hadováltam, sőt, még segítettek is. Mikor rákérdeztek a szórakozottságom okára, az előléptetésemmel járó megterhelésre fogtam a dolgot, aztán vagy elhitték, vagy nem. Teljesen használhatatlanná váltam a hadnagyi irodában történtek óta, nagyjából 10 másodpercenként néztem rá az órára és semmilyen értékelhető cselekvésre nem voltam képes ezen és az ideges járkáláson kívül. Idegesítően lassan telt az idő, de azért ha komótosan is, de közeledett az óramutató a háromhoz. Én már háromnegyed órával a megbeszélt időpont előtt megjelentem a találkozási ponton, hátha attól majd felgyorsul az idő, de csupán a Watanabe-taichou után lesés műveletét sikerült hozzátennem az eddigi két tevékenységemhez. Legalább tíz évvel sikerült megrövidítenem az életem, mire megjött a kapitány, én meg bezsongva pattogtam körülötte mint valami kis tini fruska az imádott bálványa körül és vártam, hogy átjárót nyisson az élők világába. Nemsokára már a senkaimon túloldalán léptünk ki valahol Karakura közepén. Igazából nem kellett volna, mert hát azért nem évtizedekkel ezelőtt éltem az emberi világban, de mégis csodálkozva néztem körül a városban, miközben az utcán ballagtunk. Valahogy nem ilyennek képzeltem el a helyet, ahol Hitomin lakik, arra gondoltam hogy sokkal pörgősebb, nagyvárosi életet él és nem egy csendes elővárosban tengeti a mindennapjait. Leszámítva az akadémiai tréningeket most először jártam Karakurában, de rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy miért is ez a hely a juureichi. Néhány sétálgató ezer százalék hogy látott minket, olyan feltűnően bámult ránk. Yuusuke egy ötemeletes épülethez vezetett, az úticélunk látványától pedig egyre inkább úrrá lett rajtam az izgalom. Ahogy caplattunk felfelé a lépcsőn, a szívem már a torkomban dobogott, és a légzésem is egyre szaporább lett. Ha tudtam volna hova kell szaladni, bizonyisten otthagyom a 10. osztag vezetőjét, de így kénytelen voltam az ő kényelmes lépéseihez igazodni. Soha nem tűnt még ilyen hosszúnak két emeletnyi lépcsőzés, de a férfi egy komótos balfordulót követően a folyosó végi ajtóhoz ballagott és megnyomta a csengőt. Jaj, csak legyen itthon! Ugye itthon van? Az ajtó mögül szöszmötölés hallatszott és egy indulatosan felcsattanó hang kíséretében kinyílt a lakás bejárata. Ez ő, istenem ez tényleg ő! Millió, sőt milliárd közül is felismerném ezt a hangot, arcot, szemeket! Habozás nélkül a nyakába vetettem magam, szorítottam, lapogattam, ölelgettem, nyomorgattam az én hőn szeretett kicsi testvéremet, miközben a nevét ismételgettem, mintha még sose hallottam volna és most gyakorolnám ***.***
- Jajjistenem, hadd nézzelek!
Léptem hátra egy pillanatra, hogy szemügyre vehessem, mi lett a kicsi Hitominból négy év alatt. Ám, ahogy pillantásunk találkozott egy pillanatra, ő összeesett. Jó reflexszel nyúltam a hóna alá és kaptam el, nehogy megüsse magát. Szegény, biztos sokkolta a látványom, elvégre ő nem számíthatott rá hogy hirtelen ismét betoppanok az életébe.
- Kapitány, segítsen egy kicsit kérem! Fogja meg a lábát, és vigyük be!
Szóltam hátra, miközben a lány mögé kerültem. Megtartani nem okozott problémát, de azért a földön végighúzva nem akartam becipelni. Bent egy kanapéra tettük le, én pedig nagyot fújva osztottam ki a következő feladatot.
- Tudna hozni egy pohár hideg vizet? Ha tudja, hol a hűtő, a fagyasztóba is betehetné egy percre.
Egy kis hidegzuhany garantáltan fel fogja ébreszteni a kis hercegnőt. Amíg Watanabe-san hozott vizet, addig berángattam Hitomin feje alá néhány párnát, majd végigsimítottam az arcán. Az érintésre elmosolyodott, ezek szerint érzi hogy itt vagyok. Érett, felnőtt nő lett belőle, olyan, akire büszke lehetne apa és anya. Sajnálom, hogy ők nem lehetnek itt, de csak idő kérdése hogy őket is megtaláljam valahol, és akkor ismét teljes lesz a család. A taichou időközben meghozta a vizet, én pedig teljes lelki nyugalommal öntöttem rá Hitomin arcára. A várt hatás nem maradt el, húgom lassan ébredezni kezdett, hogy aztán rémülten hátrálva essen be az ülőalkalmatosság mögé. Kérdő tekintettel néztem rá, nem értettem mi váltott ki belőle ilyen reakciót. Meglepett, ahogy a kapitánnyal beszélt, cseppet sem úgy hangzott, mintha barátok lennének. Így visszagondolva, az ajtóban sem úgy fogadta a férfit, mint egy jó ismerősét.
- Watanabe taichou, történt valami maga és a húgom között, amiről nem tudok?
Kérdeztem gyanakodva, miközben a kapitányra vetettem a pillantásomat és kíváncsian vártam a magyarázatot. Ha tőle nem kapom meg, akkor Hitomin bizonyára készségesen meg fogja válaszolni.

Családegyesítés ~ Négy év után újra együtt a verhetetlen duó

Suke szavaira tekintetem megállapodott Kotomin. Még mindig teljes képtelenségnek tűnt számomra, hogy ez tényleg ő. Pedig az összes érzékszervem azt üvöltötte a fejemben, hogy igen, de az agyam nem volt képes feldolgozni ezt az információt. Vagy talán inkább nem akarta. Tagadta a tényt, hogy a nővéremből egy olyan faj képviselője lett, amelyet már idestova több, mint négy éve teljes szívemből gyűlölök, pont azért mert elvették tőlem Onee-chant, anyát és apát.
- Az... lehetetlen... Nem válhatott belőle shinigami. Még csak nem is láttam a Soul Society-be távozni a lelkét...
Jelentettem ki komoran. Bár könnyen és gyorsan ki lehetne deríteni, hogy ez a lány tényleg Kotomi-e, vagy pusztán Suke szórakozik velem, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Ha ő tényleg a testvérem, és shinigami lett belőle... vajon hogy reagálnék rá? Képes lennék-e ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint régen vagy undorodnék tőle a lélekenergiája miatt? Képes lennék-e a szemébe nézni azok után, hogy olyasmit tettem, amiért egy életre megutálhatna? Hiszen én egy gyilkos vagyok, és számos bajtársának a vére szárad a kezemen. Én már egyáltalán nem az vagyok, akit Onee-chan ismert. Egy pillanatra becsuktam a szemem és vettem egy nagy levegőt. Bármennyire is félek tőle, meg kell tudom az igazságot. Az emlékek nem csalnak, csupán egy-két kérdés kell, amire Suke nem tudhatja a választ, Kotomi viszont igen. Például, hogy milyen színű volt... nem, Suke előtt nem tehetek fel ilyen kérdést. Hány hazafutást ütött az utolsó évben a bajnokság negyedik meccsén? Az sem jó, arra én hiába emlékszem, ő nem fog, nem volt olyan jó a memóriája...
- A... szomszédnak volt egy Ralph nevű kutyája, aki egyszer átszökött hozzánk és feltúrta a virágágyást, amit előző nap ültettél, mire te megdobáltad. Milyen büntetést kaptál anyutól?
Bár csak 12 volt, de erre biztosan emlékszik. Egyrészt a kutya neve nem Ralph volt, hanem Pocak, másrészt azt az állatot egészen eddig a pontig nagyon szerette és büntetésként két hétig nem járhatott edzésre, ami anno nagyon megviselte. Utált otthon kuksolni, ráadásul egyedül volt, mert nekem meg muszáj volt mennem, apa nem volt otthon, anyával meg dacból nem beszélt. Újabb mély lélegzet következett, de a levegőt már remegve fújtam ki. Szerettem volna a jó választ hallani, aztán úgy folytatni az életemet, mint ha mi sem történt volna azalatt az idő alatt, ami alatt el voltunk választva egymástól. Igazából leginkább azt szerettem volna, ha 16 évesen felébredtem volna a családom halálát követő reggelen, nehezen járva kibotorkáltam volna a konyhába, ahol már várt volna a pirítós a tükörtojással meg a narancslével, és várt volna apa, anya és Kotomi, hogy aztán közösen megreggelizzünk és mindenki mehessen a maga dolgára. Apa dolgozni, anya mosni, Kotomi iskolába, én meg tornázni és a járást gyakorolni bottal, majd anélkül. De ez lehetetlen volt, és alighanem az is, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Annyi minden történt négy év alatt. Nekem is lett egy életem, és minden bizonnyal Onee-channak is, amit nem hagyhatunk csak úgy ott egymás kedvéért. Gombóc került a torkomba, és éreztem, hogy könnyek tolulnak a szemembe. Most már biztos voltam benne, hogy hogyan reagálnék rá, ha ez a lány valóban a testvérem lenne. Akartam, hogy ő legyen az, még ha nem is lenne minden ugyanolyan, mint régen. Kérlek, könyörgöm Kami-sama, add hogy ne Suke járassa velem a bolondját!

Családegyesítés ~ Négy év után újra együtt a verhetetlen duó

- Hát nem úgy tűnik, mintha megoldódott volna az a "kis affér."
Jegyeztem meg rosszmájúan, majd visszafordultam Hitomin felé. Ahhoz valami nagyon csúnya dolognak kellett történnie, hogy az én kis húgomból valaki ilyen reakciót csaljon ki. Hiába próbálja meg Watanabe taichou eltusolni, addig nem fogok megnyugodni, amíg meg nem tudom, hogy mi történt kettejük között. Lassan a padlóra ereszkedtem, hogy fejem egy szintre kerüljön a testvéremével. Biztos voltam benne, hogy nagyon-nagyon nehezen viselte az elmúlt éveket és hogy komoly sokként érte a hirtelen felbukkanásom. Talán jobb lett volna, ha előkészítjük ezt a találkát, de akkor meg én halok bele a tudatba, hogy nem láthatom, mikor a célegyenesben vagyok. Fájt, hogy kételkedik a kilétemben, de alighanem szokás szerint az eszére akar hallgatni, és nem a szívére, így nem tudja olyan könnyen feldolgozni a jelenlétemet.
- Nem láthattad, mivel a halálunkkal egyidőben estünk át a lélektemetésen, lévén egy shinigami pengéje okozta azt. Bár én nem emlékszem semmire, mert a lidérc, ami elfoglalta a testünket, teljesen átvette a tudatunk felett is az irányítást.
Szólaltam meg gyengéden, megmagyarázva, miért is nem láthatta a szellemeinket, miközben megpróbáltam egy kicsit közelebb húzódni hozzá. Ezek szerint a saját szemével láthatta, mi történt. Úgy átölelném most, de a rémült tekintetet látva az arcán, azt hiszem azzal csak még jobban megijeszteném. Soha, de soha nem akarok olyasmit átélni, amit ő akkor átélhetett. Hitomin mellett meg kellett tanulnom erősnek mutatkozni, hiszen a balesete után nekem kellett őt bátorítanom, tőlem várta a lelki támaszt. Ha én is összetörtem volna, azzal csalódást okozok neki is, és magamnak is, nem tudtam volna betölteni az idősebb testvér szerepét. De látni a szeretteim halálát... azt hiszem az még engem is a padlóra küldött volna, hát még őt.
- Hm... nem mostanában volt Ha jól emlékszem a kutya neve nem Ralph volt, haneeem... talán Pocak? De arra biztosan emlékszem, hogy anya eltiltott attól, hogy edzésre mehessek.
Kuncogtam fel. Kiskorom talán legnagyobb drámája idéződött fel bennem. A mai fejemmel nézve olyan viccesen hat az akkori reakciómra gondolni. Gyerekfejjel minden annyira egyszerűnek tűnt.
- Nos, átmentem a próbán, Hitomin?
Szóltam a húgomhoz kedvesen, noha belül már kezdtem a kétségbeesés határára kerülni. Reméltem, hogy így már az eszét is sikerült meggyőznöm arról, hogy én vagyok az, és nem valami imposztor öltötte fel a külsőmet. A szeme szélén megcsillanó könnycsepp és az ellágyuló arc úgy tűnt, hogy ezt jelzi, így úgy döntöttem, hogy lassan eltüntetem a köztünk lévő távolságot, ám Hitomin gyorsabb volt és mielőtt bármit is reagálhattam volna, a nyakamba borult.
- Tadaima.
Sóhajtottam fel megkönnyebbülten és szorosan magamhoz öleltem a húgomat. Ez most más volt, mint az ajtóban, hiszen ezúttal ő is átölelt engem. Elöntött a boldogság, hiszen végre megint egy család lehettünk. Rossz volt arra gondolni, hogy vissza kell mennem a Seireiteibe hamarosan, de ebben a pillanatban nem akartam erre gondolni. Éreztem, ahogy a testvérem teste megremegett, így megbontottam az ölelést. A bejáratnál az én könnyeim potyogtak, most az övéi.
- Jól van, ne sírj, na. A mosolygó arcocskádat szeretném látni. - törölgettem le a könnyeit az ujjaimmal. - Mesélj, mi lett belőled? Hogy van a lábad? Ugye nem egyedül élsz ebben a nagy lakásban?
Kérdezgettem, miközben körülnéztem. A polcok tele voltak dossziékkal és mappákkal, egyedül a konyha környékén lehetett némi változatosságot látni az egyhangú környezetben. Se képek a falon, se dísznövények, még csak egy árva mintás tapéta se lógott sehonnan. Muszáj lesz feldobni ezt a lakást legközelebb, ha jövök *.*
- Kapitány, mennyi időnk van körülbelül? - fordultam hátra egy pillanatra Watanabe taichou felé. - Szeretném megköszönni a segítségét, mindketten nagyon hálásak vagyunk magának. Ugye, Hitomin?
Néztem rá ismét imádott húgomra. Nem tudtam betelni a látványával, alig vártam már hogy végre az ő szájából is halljak felőle.