Néha szeretem az amolyan eseménytelen napokat. Amikor csak céltalanul lézengek a házban, hátha valamiről eszembe jut egy-egy halaszthatatlan dolog, ám végül mégis különösebb lelkiismeret furdalás nélkül dőlök hátra a kanapén, miután konstatáltam, hogy a világon semmi tennivaló nem akad. Ilyenkor felemelem a hozzám épp legközelebb eső olvasmányt, legyen az egy receptgyűjtemény vagy egy több száz oldalas szépirodalmi remekmű, és egy kellemes bor mellett csak a legszükségesebb mozdulatokat megtéve (lapozás, pohár szájhoz emelése) töltöm el a délutánomat. Persze kissé elveszi az ember kedvét, ha kifogyott a kedvenc italából, és kénytelen kelletlen arra van kárhoztatva, hogy a csípős hidegben bolyongjon a kívánt nedű beszerzése érdekében, de a semmittevés csodálatos pillanataihoz elengedhetetlenül szükséges ez a mások számára talán csak mellékes adalék.
Így esett, hogy morogván ugyan, de a szemem előtt lebegő szent céllal indultam neki az estének.
Már eltelhetett fél óra is anélkül, hogy számottevő előrelépés történt volna az ügylet lebonyolításában, elvégre be kell látni, ez a kisváros nincs felkészülve az én kissé finnyás ízlésemre borok terén. Már épp azon voltam, hogy feladom, és legfeljebb skót whiskyt fogyasztok az esti olvasmányom mellé, amikor hirtelen hatalmas mennyiségű lélekenergia kergette végig a hideget a gerincoszlopomon. Az első döbbenet lecsitulta után azonnal a forrás irányába indultam azzal a biztos tudattal, hogy Mi Vida nem csak hogy ott tartózkodik, de szerves része a harcnak és ha jók a megérzéseim, igencsak fogytán van már az erejének. Mielőtt egész közel kerültem volna hozzá és a valószínüsíthető ellenfeléhez, egy arrancarhoz, megváltam a gigaitól biztos ami biztos alapon.
- Bevallom őszintén, meglehetősen fájt az előző megnyilvánulásod, Mi Vida... - Léptem oda Shunhoz szokásos vigyoromat felöltve, miután egy sonidonak köszönhetően megjelentem a két viaskodó fél között. Eléggé aggasztott a lány feltűnően rossz állapota, de úgy döntöttem, nem verem nagy dobra félelmeimet. Reméltem, hogy az arrancar felismerve hátrányos helyzetét önszántából távozik, a világért sem pocsékoltam volna az időt ilyen hasztalan pojácaműsorra, amikor Shunnak minél előbbi ellátásra volt szüksége.

Ellenfelem karjait maga köré fonva próbált meg védekezni az aranyszínű energiasugárral szemben. A sugár ereje miatt a földre került, ám miután elhárult a veszély ismét felpattant.
- Gondolhattam volna, hogy bármi kitelik tőled… Egyikőtök sem különb, mindannyian egyforma aljasok vagytok… - Próbálta meg az én taktikámat bevetni. Éreztem, hogy csak lelkiekben próbált gyengíteni.
- Milyen furcsa… Pont egy olyan szájából hangzanak el ezek a szavak, aki ugyan olyan aljas, vagy talán még aljasabb is a Hollowoktól. Hiszen te is ugyan azokat a technikákat használod… - Mosolyodtam, miközben mélyen a szemébe néztem reménykedve, hogy sikerült valamit kiolvasnom belőle, de nem így lett. Eközben halk léptekkel indul felém.
~ Talán valami közelharci Kidout akar használni? – Gondolkoztam el. Ekkor Shun már közvetlen közel ért hozzám, s egy Kidounak emelte a karját. Már éppen előtte volna, mikor a sérülései miatt elveztette az egyensúlyát, s a falnak dőlt.
- Mi lenne, ha inkább elárulnád a kérdéseimre a választ, akkor megspórolhatunk egy kellemetlen kimenetelű harcot. – Pillantottam a lányra, aki már alig állt a lábán, ám ekkor egy újabb Reiatsu-t éreztem meg, egy Arrancarét. Reménykedve pillantottam az általam vélt tartózkodási helye felé.
- Bevallom őszintén, meglehetősen fájt az előző megnyilvánulásod, Mi Vida… - Lépett oda Shunhoz egy vigyor kíséretében, majd egy Sonido segítségével közöttünk jelent meg.
- Kérlek távozz a helyszínről, Áruló! – Szóltam jéghidegen, hisz’ ismertem az illetőt. Egy Privaron Espada, akit talán a legjobban tiszteltem Las Noches-ben. Akkoriban én még egyszerű, mezei Arrancar voltam, ezért nem ismerhetett, de most fordul a kocka. Ismét előjött egy rég feledésbe merült érzés, a bizonyítási vágy. Mióta a Segunda Espada helyét elfoglaltam, már nem kerestem a kihívásokat, ám most itt áll egy előttem…

*Sejtette, hogy süket fülekre fognak találni előző szavai - úgy látszik, a lelki támadás nem éppen az ő műfaja... Amit mondjuk nem is sajnál túlzottan. Mindig is jobban szerette harcban fegyverrel vagy démonmágiával elintézni ellenfelét, mintsem lelkiekben tegye tönkre a másikat.
Retsu válaszát hallva csak szó nélkül lépdel tovább, gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzen az espada zavaró szemeibe.*
- Nem fogom elárulni a társaimat, csinálhatsz akármit...
*Néz fel ültéből ellenfelére, és elvigyorodik erőltetetten, de szavai végül hangos köhögésbe fulladnak. Érzi, hogy már nem bírja tovább sokáig... Sőt, pontosabban szólva már egyáltalán nem bírja. Az előbb még képes volt kitérni a cero elől, de úgy tűnik, ez csak a végleges porbahullás előtti utolsó nagy erőkifejtés volt - mint ahogyan a villanykörte is a kiégés előtti pillanatban fénylik legerősebben... Beletörődve a vereségbe hunyja le szemeit, várva a végső támadást, ekkor azonban ismerős hangot hall.*
- René?
*Kérdezi mintegy magától, és lopva a hang irányába hunyorog fél szemmel, mintha csak álmodta volna az előző másodperceket. Nem szeretne ismét csalódni érzékelésében...
Amikor azonban meglátja maga előtt a fehér ruhás alakot, meglepetten néz fel. Mégsem képzelődött... Bár először nem igazán ismeri fel az érkezőt, hiszen még egyszer sem látta a póttest nélkül. Annyira szokatlan a látvány, hogy válaszolni is elfelejt Renének, csak bámul maga elé értetlenül. Különösen Retsu reakcióját hallva... Ismernék egymást? Áruló?
Hirtelen jeges borzongás fut végig rajta - most tudatosul benne immáron sokadjára, hogy szinte semmit sem tud a privaronról és múltjáról, ahogy ez fordítva is igaz. Emiatt keserűen hasítanak bele ismét ellenfelének előző szavai, melyeknek egyre jobban kezd hinni... Hogy lehetett annyira naiv, hogy elhiggye, tud bármit is tenni öntelt, nemesi shinigami-mivolta ellen vagy éppen egymagában, zanpakutója nélkül...? Ha tudta volna használni Herufuaiát, biztos már rég vége lenne ennek az egésznek... Így azonban csak sebei miatt tehetetlenül, reményvesztetten nézi a két espadát, könnyeit lenyelve.*

Annak ellenére, hogy egy ideje már tisztában vagyok vele, milyen reakciókat vált ki belőlem Shun jelenléte, mégis meglepődtem a túlzott aggodalmon amit éreztem, és ami oly sok éven keresztül egyáltalán nem volt rám jellemző. Nem is tudtam hirtelen, hogy milyen problémamegoldási módszer alapján induljak neki a jelenlegi konfliktus eltussolásának. Az arrancarral őszintén szólva nem is nagyon foglalkoztam kezdetben, csak mint nemkívánatos elemre tekintettem a terepasztalon, amit arrébb kell helyezni esetleg megsemmisíteni, hogy a kis mozdony akadálymentesen haladhasson a vasúton. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, különben már messziről feltűnt volna a jelenléte, így az érdeklődésemet sem keltette fel különösképpen annak ellenére sem, hogy egyértelműen kimagasló erővel bírt. Csak egy Aizen kutyái közül.
- Kérlek távozz a helyszínről, Áruló! - Zengtek szavai elég fagyosan ahhoz, hogy halvány mosolyt csaljanak az arcomra.
- Elnézést, ismerjük egymást? Nem emlékszem, hogy találkoztunk már volna ezelőtt.... - Emeltem rá végül tekintetem, majd lassú sétába kezdtem az irányába, miközben ravasz vigyorom lassan lefagyott arcomról. - Már csak azért sem, mert megjegyeztem volna egy olyan szánnivaló alakot, aki egy érzékeny nő legnagyobb lelki fájdalmaival él vissza.... Az ok sem teljesen világos számomra, ami ilyen megbocsájthatatlan cselekedetre kényszerít, de azt hiszem ez teljesen mellékes jelen körülmények között. Normális esetben nem gondolkoznék, hogy megbüntesselek-e gyarlóságodért, de jelenleg nincs időm veled játszadozni... - Mértem végig hűvösen az arrancart, majd tüntetőlegesen megfordultam jelezvén, hogy lezártnak tekintem az ügyet. Élt bennem a gyanú, hogy az idegen talán nem hagyja ennyiben a dolgot, és rám támad, ám ez esetben a lehető legtávolabb szerettem volna tudni Mi Vidát, akire igyekeztem pillantást se vetni. A nő mindig romlást hoz a férfira, én pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek, főleg most nem, amikor Őt kell védenem.

Az idegen, mint ha itt sem lennék, úgy pátyolgatta a Vaizard-ot. Halk lépésekkel a fal felé indultam, s neki dőltem várva a hajdani Espada reakcióját. Sehova se siettem, hisz’ minél tovább vagyok távol Las Noches-től, annál jobb! Néha a másik két jelenlévőre pillantottam, hisz’ nem minden nap látunk ilyen szokatlan párost. Végül válaszolt a Privaron.
- Elnézést, ismerjük egymást? Nem emlékszem, hogy találkoztunk már volna ezelőtt… - indult felém, miközben undorító vigyora semmivé lett. Nem nagyon törődtem az előbbi válaszával, hisz’ egy Vasto Lorde nem engedheti meg magának, hogy felvegye egy ilyen senkinek a provokációját. Inkább vártam ellenfelem következő lépését.
- Már csak azért sem, mert megjegyeztem volna egy olyan szánnivaló alakot, aki egy érzékeny nő legnagyobb lelki fájdalmaival él vissza… Az ok sem teljesen világos számomra, ami ilyen megbocsájthatatlan cselekedetre kényszerít, de azt hiszem ez teljesen mellékes jelen körülmények között. Normális esetben nem gondolkoznék, hogy megbüntesselek-e gyarlóságodért, de jelenleg nincs időm veled játszadozni… - mondta, mire ismét csak egy halk sóhajjal válaszoltam. Elfogadhatatlan, hogy pont egy olyan oktat ki, aki hasonlóan hozzám, egykoron Espada volt. Ugyanolyan gyarló, s legfőképpen szörnyű tetteket hajtott végre, amiket most nekem kell. Én se szívesen teszem, de muszáj! Las Noches ura nem tűri az árulókat, számomra még mindig tisztázatlan, hogy miért nem küldte rá az előttem álló Privaron Espada-ra a kivégző osztagot… Vagy… Vagy talán én lennék az, akinek végeznie kell vele? Talán tudta, hogyha bántom ezt a lányt, akkor végre előmerészkedik a szökött Arrancar? Undorító, hogy így kihasznál minket Aizen, de nem tehetek mást! Vakon engedelmeskednem kell neki, különben megöl. Már sokszor eljátszadoztam a gondolattal miszerint egyszer én is elhagyom a fehér palotát, de még nem jött el az idő.
~A francba! Már megint túlságosan elmerültem a gondolataimba! – pillantottam a következő ellenfelemre, aki ekkor már hátat fordítva nekem, a Vaizard felé tartott.
- Ne olyan sietősen. – Sonidoztam Shun mellé. - Sajnos még nem tudtam meg azt, amiért jöttem. Ez az egész elkerülhető lett volna, ha hajlandó beszélni, s most, hogy legyőztem ideje válaszolnia nekem, de… - ekkor egy gonosz vigyorra húzódtak ajkaim. - … ha megmozdulsz, lehet, hogy véletlenül annyi lélekenergia gyülemlik fel a karomban, amennyit már nem tudok kordában tartani, s elszabadul. – céloztam ezzel arra, hogy bármikor végezhetek a lánnyal, ám ezt nem szándékoztam megtenni, csupán reménykedtem, hogy ezzel elkerülhetem az értelmetlen harcokat.
~ Miért mindig nőkkel hoz össze a sors? Nagyon megkönnyítené a dolgom, ha egyszer az erősebb nemből kerülne ki az ellenfelem. – mértem végig René-t.

*Most, hogy nem egymaga áll az espadával szemben, hanem mellette van René is, lassan kezd lehiggadni és biztonságban érezni magát, maga sem tudja igazán, miért. Bár félti is a férfit, hiszen nem tudja, milyen rangja volt anno Las Nochesben... Arcáról letörli a verítéket, miközben tekintetét hol az egyik, hol a másik arrancaron tartja.*
- Ő a segunda...
*Súgja René felé riadtan és a lehető leghalkabban - talán meg sem hallja. Shun azonban nem akarja még jobban megzavarni a őt azzal, hogy még több okot ad az aggódásra... Igyekszik összekapni magát inkább.
Ennek pedig első lépése, hogy újfent felméri szerzett sebeit. Első ránézésre azt is sikerül megállapítania, hogy lesz majd dolga Hacchinak, amíg helyrepofozza, azután is valószínűleg több kék-zöld foltja lesz, mind ép bőrfelülete. De legalább... él.
Lassan zihálása is kezd enyhülni, ahogy bizonyos értelemben pihen a falnak támaszkodva. Már-már azon gondolkozik, hogy hamarosan ismét megpróbálja folytatni a harcot, legalább egy kidou-t eleresztve, de egyelőre még túl gyengének érzi magát ehhez.
A két ellenfelet elnézve pedig újabb gyanú fészkelődik fejébe... Ha egyszer René elszökött Las Nochesből, biztos keresték volna... Vagy megfigyelték? Hiszen Aizen bármit képes megtenni, ami a saját érdekeit szolgálja - akár feláldozza a szolgáit is... Talán valahogy tudtára jutott, mi történt René és közte és most ezért intézett úgy mindent, hogy belefuthassanak Retsuba? Még belegondolni is rossz, hogy ennyire befolyásolni tudja az áruló shinigami az eseményeket...
Míg ezen gondolkozik, teljesen elfeledkezik arról, hogy a közvetlen közelében mi folyik, csak riadt arccal bámul maga elé. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ismét meglepetésként éri Retsu lépése, amikor az espada közvetlenül mellette jelenik meg...*
- Utoljára mondom el: nem fogok elárulni senkit!
*Tagolja lassan szavait, megpróbálva higgadtnak tűnni, de enyhén remegő hangja és az arcán megjelenő izzadságcseppek másról árulkodnak valószínűleg. Fejét nem fordítja az espada felé, csak szemei sarkából figyeli ellenfelének mozdulatait. Azt ugyan sejti, hogy nem gondolja komolyan a másik a fenyegetést, azonban elég hihetőnek tűnik ez az egész mégis...*
- Hadou 4: Byakurai.
*Mutat kezével Retsu felé, és idézi meg az egyik leggyengébb kidou-t. Ugyan nem fűz túl sok reményt a fehér villámhoz, de talán elég lesz arra, hogy növelje kettejük közt a távolságot. Vagy legrosszabb esetben tényleg kiprovokál magának egy választámadást...*

Nagyon úgy tűnt, hogy az arrancar nem hajlandó elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy bár bírjon bármekkora erővel, a szememben nem ez az első számú státuszszimbólum. Hiába minden kiváló fizikai tulajdonság, hogyha a használója nem érdemes megbecsülésre, így hatalomra mégannyira sem.. Márpedig jelenlegi ellenfelemtől pedig csak gőgös erőfitogtatásra futotta.
- Ő a segunda... - Hallom Mi Vida remegő hangját, ám ez az információ sem tud megijeszteni, csak alátámasztja az immár erős gyanúnak bizonyuló előítéletemet. Aizen már csak nagyszájú csőcselékkel tudja magát körülvenni, bár maradtak még érdemes arrancarok Hueco Mundoban. Nem csoda, ha az eszesebbek kerültek volna vezető pozícióba, talán már letűnt volna az áruló shinigami uralma.
Meglehetősen untam már a kialakult szituációt, így amikor az arrancar utánam kiáltott, jelezvén, hogy nem támogatja a távozásunkat, kissé bosszankodtam a kölyök konokságán, de változatlanul tartani akartam magam a minél előbb való elegáns odébbállás tervéhez.
- Nem tudom, érted-e szavaim, de jelen pillanatban van előbbre való dolgom annál, mint sem hogy veled szórakozzak. Nem hat meg a gyerekes fenyegetőzésed, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, megígérem, hogy legközelebb játszok veled, ha ez kicsiny lelked minden kívánsága.. Engedelmeddel mi távoznánk is. - illettem válasszal az arrancart, aki idő közben Shun mellett tűnt fel.
Úgy tűnt, Mi Vida kezdte kissé összeszedni magát, bár ingerültségét hiába próbálta higgadtságnak álcázni. Hirtelen támadása azonban rendkívül meglepett, bár tökéletesen illett az elképzeléseimbe. Nem tudtam, mennyire hatásos Shun akciója, minden esetre a tökéletes hatás érdekében az arrancar irányába indítottam egy barát. Úgy gondoltam, hogy a villámgyors energiagömb minden bizonnyal megzavarja annyira, hogy elég időt nyerjünk, így a szabadjára engedése után egyből sonidot alkalmazva kerültem Shun mellé, majd miután őt felkaptam, ugyanezzel a technikával igyekeztem minél messzebb kerülni az arrancartól. Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, így nem néztem hátra, csupán messziről hallottam, ahogy a két támadás nagy robajjal csapódik be. Ha nem is esett különösebb baja a férfinak, reméltem, hogy nem megy bele egy hiábavaló üldözésbe.

Némán figyeltem a Vaizardot, amint próbálta összeszedni magát, a bukott Espadaval nem is törődve. Úgy tűnik, nem tudja felfogni, hogy Aizen hatalma túlságosan nagy ahhoz, hogy szembe lehessen szállni vele. És Zanpakutouját, Kyouka Suigetsut még csak egyszer láttam, de elég is volt. Egy kard ellen, mely ily’ könnyen irányítani tud bárkit, nem lehet felvenni a versenyt, bármilyen nagy is legyen az illető Lélekenergiája. Eleve halva született ötlet. És most már biztos vagyok benne, hogy René szökését is előre tudta… Talán még olykor manipulálni is szokta, hisz’ akit egyszer elkapott, az többé képtelen ellenállni. Én is egy ilyen báb vagyok. Addig nem lehetek szabad, amíg Aizen bármikor irányítani tud a Lélekölőkardjával… Kissé meglepett mikor Shun egy Hadouval megtámadott, de Hierrom szerencsére elég erős volt, ahhoz hogy pár apró karcolással megússzam. Amúgy is már elérte határait, s eme Kidou sem a legerősebb volt fegyvertárában. Kisebb füst keletkezett, amit a másik jelenlévő kihasznált, és egy Barat indított felém.
- Tornado.
Fújtam ki a levegőt, ami egy kisebb szélkarikává állt össze, s hárította az energialabdát. Ismét kisebb füst ölelt körül, így eléggé romlott látási viszonyom. Mikor végre újra láttam, már csak hűlt helyét találtam Shunnak.
- Höhh… Kellemetlen.
Vakartam meg a tarkómat, miközben a menekülők után pillantottam. Erősen elgondolkoztam, hogy menjek-e utánuk, de leszavaztam az ötletet. Inkább megnyitottam egy átjárót, és hazamentem…