Nem volt épp kellemes a tér utazás a démonok rejtekhelyére, mert arra eszméltem, hogy egy nagy kupacon vagyok "kedvenc" vaizardjaimmal karöltve. Idillibb képet nem is kaphatott volna a nagyközönség, szóval igyekeztem minél gyorsabban megválni a 'börtönömtől". Azért néhány perces eszeveszett kapáróláz, nyögés, meg miegymás után csak sikerült végre kikászálódnom a kicsi a rakás-ból, és végre körül is nézhettem jobban, hogy hol is vagyunk. Szemem rögtön megakadt az előttünk álló kis csoporton, akik, mint az ázott kutyák álltak előttünk. Elvigyorodtam, mikor megláttam Mayát, szórakoztató volt látni, hogy hogyan néz ki, bár azért aggódtam érte kicsit, hogy hol van, és mit csinál, de csak elő került végre. Nagy öleléssel köszöntöttem, mosolyogva köszöntöttem húgomat, ám így utólag végiggondolva nem volt épp a legjobb ötlet, mivel az én ruhám is kicsit vizes lett kicsit, de azért megérte.
- Örülök, hogy előkerültél, és nincs semmi bajod, Maya. - paskoltam meg a lány buksiját, és biccentettem a másik két társának is, miután felmértem a terepet. Miután mindenki úgy ahogy összeszedte magát, következhetett az eredeti terv, vagyis utána kéne járni ennek a dolognak, és lekapcsolni a démonokat. Ahhoz viszont át kellett volna jutni előbb a tó másik partjára, ami nem volt épp egy ugrásnyira. Maya nem sokáig gondolkodott a dolgon, egyből belegázolt a vízbe, és átúszott a másik partra. Egy szemöldökfelvonással díjaztam az akciót, és lázasan gondolkodni kezdtem azon, hogy miként is kéne átjutni a partra. Persze első és legésszerűbb ötletnek az jutott eszembe, hogy nekem is úsznom kéne, de akkor vizes lenne a ruhám, és a vizes ruha hátráltat harc közben, mert nehezebben mozog benn az ember. Mayának meg már mindegy volt ebből a szempontból, mert már úgyis csurom vizes volt.
~ Esetleg shunpo? Nem, nem biztos, hogy átérnék vele, és félúton belecsobbannék a tóba, szóval ez az ötlet halott. - gondolkoztam magamban, és törtem a fejem erősen a problémán. Lehet, csak én voltam olyan hülye, hogy ennyit gondolkozzam rajta?
További félperces gondolkodás után végre felkapcsolt a kis izzókörtécske a fejem felett, és már kész is volt az átjutási tervem. Némi lélekenergiát gyűjtöttem, majd kimondtam a kidou élesítő szót.
- Hadou 25: Ikusa no hane! - a parancsszó elhangzása után néhány másodperccel már ott virítottak a világoskék lélekenergiámból materializálódott szárnyak. Nem mondom, elég hülyén festhettem. Nem voltam az a tipikus "angyal" alkatú, na meg amúgy is. A másik probléma az volt, hogy most használtam először így élesben ezt a technikát, így hát kicsit bizonytalan lábakon állt a haditerv, de legalább már felét véghezvittem, már csak át kellett érni a másik oldalra.
- Hát akkor, indulás... - motyogtam kissé zavartan a többieknek, akik nyilván hülyének néztek kicsit, majd elrugaszkodtam a földtől és a levegőbe emelkedtem. Nem érdekelt, most épp repültem. >< (xD) Egész jól ment a dolog. A víz fölött lebegtem néhány méterrel, és lassan, de biztosan haladtam a biztonságot jelentő part felé. Még egy utolsó szárnycsapkodás után végre szilárd talajt fogott talpam, és egyből beszüntettem a kidout, mert már égett a pofám tőle. Vigyorogva Mayára néztem, majd a többiek felé fordultam, hogy végignézzem, Ők hogy gondolták a "partraszállást".
- Na, mi lesz? - kiáltottam oda neki, majd elfordultam, és tüzetesebben körülnéztem a közelben. Kopár, kietlen vidék. Inkább egy barlang, néhol háznyi méretű szikladarabokkal körítve. Álmaim játszótere...Nem volt más a barlangban, csak egy óriási, furcsa jelekkel megművelt kőajtó. közben már a többiek is beértek, és most együtt néztük, tanulmányoztuk az ajtót, mikor hirtelen megszólalt a levegőben, vagy inkább a fejünkben egy hang, ami kísértetiesen ismerős volt. Némán, homlokráncolva hallgattam végig a démon kegyetlen, jeges hangjának monológját, majd az ajtóra néztem, miután befejezte, és levontam a megfelelő következtetéseket.
- Ezen nem jutunk át, csak ha valaki erőteljes sötét energiát juttat az ajtóba...nos, ki a legerősebb kedvenc vaizardjaink közül? - néztem végig a díszes társaságon, majd kicsit hátrébb álltam, hogy ne legyek útban, mert jelen pillanatban nem tehettem semmit azért, hogy továbbmehessünk erről a helyről.

Végre sikerült összefutni a többiekkel, akik látszólag épen, egészségesen érkeztek meg. Már csak az volt a nagy kérdés, hogy hogy is kerültek ők ide úgy, hogy még csak nem is vizesek? Erről haaatalmas nagy sajnálatunkra nem adtak felvilágosítást, de azért máris volt egy tippem. Kétlem, hogy sok ember lenne képes különböző kapukat nyitni, szóval nem sok mindenki jöhetett számításba ilyen téren. Csak és kizárólag egyetlen egy zakkant sügér jutott eszembe, aki képes néhány óra alatt egy átjárót nyitni egy ilyen fura helyre… Már csak azért is jutott Urahara az eszembe, mert csaknem az égből pottyantak közénk…
Innentől már csak azt kellett kitalálni, hogy miként is kecmergünk át a túl oldalra. A földre lehuppanva kezdtem el Micimackó pózban gondolkodni, hogy vajon hogy is kéne átmászni. Természetesen Toshi-chan közben folyamatosan darálta a hülyébbnél hülyébb ötletecskéit, hogy válasszam ketté a vizet, meg hogy miért nem shunpozok át egyszerűen, meg hasonlók. Nekem egyik terv se tetszett, így addig gondolkoztam, ameddig csak tudtam. Idő közben Maya-chan már átuszikált a vízen kisebb nehézségek árán. Valószínűleg rendesen kifulladhatott közben, elvégre már az is fárasztó volt, hogy egyszer idáig elúsztunk… Néhány pillanattal később a shinigami is elkezdett átrepkedni a víz felett újonnan beszerzett szárnyacskáival. Szegény olyan érdekesen haladt át a vízfelszín felett, hogy azt hittem menten megszakadok a röhögéstől. Szerencsére nem csak egyedül röhögtem, hiszen Shio is nevetett ezen a látványon. Valahogy nem gondoltam volna, hogy épp akkor és ott fogok látni egy angyalszárnyakkal felszerelt shinigamit, aki mellesleg látszólag nem is volt igazán gyakorlott ebben az egész repülős dologban. Yuusuke után pedig közvetlenül Shio következett, aki shunpoval próbált átvergődni a túlpartra. Hát, ha nagyon ötletes módszerrel szerettem volna átkerülni a túloldalra, akkor valószínűleg még gubbasztottam volna a földön néhány órát, így jobb ötlet híján az egyszerűbb módot választottam…
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd összeszedve minden tudásomat megpróbáltam minél biztonságosabban megépíteni egy kis hidat a víz felett a környéken lévő lélekrészecskékből.
- Majd találkozunk a túloldalon.
Integettem Masakinak és Shunnak, majd megindultam a túloldal felé. Folyamatosan koncentrálnom kellett, hogy ne keletkezhessen egy kis rés se a gyorsban összepakolt hídon, hiszen akkor megint eshettem volna bele a vízbe. Valahogy semmiképp se akartam összeszedni egy alapos tüdőgyuszit, szóval inkább próbáltam nem belepotyogni a vízbe.
Lassacskán sikerült megérkeznem. Leugrottam a lélekrészecskékből tákolt ideiglenes hídról, majd egyenesen a többiekhez futottam.
- Megjöttem!
Mondtam kissé kifáradva, majd bevártuk a két vaizardot is.
Amint megérkeztek, tovább vánszorogtunk, mígnem egy hatalmas, és igen szépen megmunkált kőkapuhoz nem érkeztünk. Hirtelen, mintha valaki a fejemben beszélne, meghallottam egy ismerős hangot. Úgy tippeltem, hogy Azavalaki lehet, akivel találkoztunk már, hiszen a buksimban csak Toshi-chan szokott dumálni, ő meg most halkan morogva figyelte, mit is mond a csúnya bácsi. Szinte azonnal Masaki felé sandítottam, s miután rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kiszemelte erre a feladatra, máris bevetődtem, és hatalmas nagy bocikaszemekkel pislogtam rá, meg kérleltem, hogy nyissa ki nekünk az ajtót.
- Léééégyszi, légyszi légysziiiiiii! Ha megcsinálod, akkor megbeszélem Toshi-channal, hogy ne futtasson egy hónapig!
Csimpaszkodtam rajta egy ideig, majd elengedtem, és arrébb táncikáltam. Természetesen továbbra is kérlelő, hatalmas szemekkel pislogtam rá.

~Eh, kellene szerezni valahonnan egy szál cigit...~
*Agyal még mindig jelenlegi legsürgetőbb problémájának megoldásán, lassacskán remegni készülő kezeit elnézve, és körbetekint, ki is szokott rágyújtani a jelenlévők közül, persze saját magát leszámítva. Aya, Maya és Shio nem bagóznak, Masakinál meg biztosan nincs, mert - elnézve őt és Shiót, - valószínűleg nem mer nyilvánosan rágyújtani... Aztán tekintete megállapodik a shinigamin... Hát persze, hiszen Karakurában is megkínálta őket! Ha pedig már egyszer felajánlotta, csak nem sajnál tőle egy újabb szál bűzrudacskát...*
- Tájcsó... Nem kínálnál meg egy szál bagóval? A sajátomat elhagytam...
*Néz Sukére unottan, bár tekintetéből azért kiérződhet, hogy nem lenne ajánlatos nemet mondani kérésére, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek... Öngyújtója még szerencsére megvan, úgyhogy azt előszedi zsebéből, és a fém ketyerét a kezében szorongatva és pattintgatva vár nikotinadagjára.*
- Urahara készített valami átjárót...
*Néz Shióra aztán a plafon felé bökve kezével, amíg a hörgőropira vár. Most jutott odáig, hogy nem ártana válaszolni a másik vizard kérdésére...
Majd körbenéz, és meglátja a túlsó oldalon a kőkaput. Csak arra vezet út, szóval muszáj lesz valahogy átkelniük a vízen... Érdeklődve figyeli a többiek módszereit: Maya az egyszerű átúszást választja, míg Shio viszont kicifrázott shunpóval közlekedik, Aya pedig hidat épít. És a shinigami...*
- Eszméletlenül férfiasak azok a szárnyacskák, kapitány!
*Kiált Suke felé vigyorogva - ha kapott cigit, hálából, ha pedig nem, akkor hát a "bosszú" apropójából... Majd azon kezd gondolkodni, ő hogyan is jusson át a túlsó partra. Végül aztán az egyszerű shunpo mellett dönt, kihasználva a Shio által észrevett apró sziklát a vízben.
Miután sikeresen átért Shun is, kicsit távolabb áll meg a többiektől, hogy lerázhassa a vizet lábszáráról, mialatt fél füllel a tanácskozást hallgatja. Aztán szinte lefagy a mozdulat közben, amikor meghallja Azazel - kelleténél jobban ismert - orgánumát. Remek... ezúttal is sikerül kiakadnia a démontól, bár most csak a karakurai élmények felszínre törése miatt. Fenét abba a kifinomult reiatsu-érzékelésbe - szidja magát intenzíven gondolatban, amiért pont azt a képességét kellett fejlesztenie...
Ráadásul annyira lerí a démonról, hogy csak kamuzik a kijáratos szöveggel - viszont úgy kell táncolniuk ezúttal, ahogy Azazel fütyül... Shun pedig utál ilyen kiszolgáltatott lenni.*
- Nos, kedvenc vizardjaid közül talán mindenkinek be kéne vetni magát, aki legalább száz éve osztozik a testén, hogy még morzsák se maradjanak abból a rohadt kapuból...
*Szólal fel, miután elhallgatott a démon, és fellélegzett ismét. Hiába döntöttek egyértelműen Masaki mellett, és hiába mutatja Shun azt, hogy elege van a vizardból, azért mégis megpróbál a maga sajátos módján kiállni érte, majd ellentmondást nem tűrően oda is lép a kapuhoz, hogy alaposabban megnézze azt. Csak saját belső lidérce ne gondolja úgy, hogy ez lesz az ideális alkalom a kitörésre...*

Így vagy úgy, de mindenki át ér a túloldalra, és együtt újra a "csipet csapat". Magam részéről inkább néhány agyhalottból álló gyülekezetnek tartom amiben természetesen Maya meg Én nem vagyunk bent, de ezt nekik nem kell tudniuk. Nem egy vaizard megmosolyog az előző produkcióm miatt, de be kell vallanom, hogy nem épp a legprecízebben hajtottam végre a feladatot. Ez van, nevessenek csak, eljön még az idő, mikor nem lesz kedvük nevetni, ebben biztos vagyok. Nem a semmiért vagyunk itt az isten háta mögött, illetve, tekintve a környezetet, inkább az isten háta alatt, mivel kilóméterekkel a föld alatt lehetünk. Én legalább nem lettem csurom vizes, mint kedves Húgom, aki ázott kutyaként didereg épp nem messze tőlem. Épp megsajnálnám, és szólnák neki, hogy odaadom a kapitányi haorimat, mert az meleg, de megelőz, és odajön hozzám és furakodni kezd a haorim alá. Nem kéne csinálnia, hisz odaadtam volna neki, ha kéri, de most már mindegy. Mosolyogva engedem, hogy "befészkelje" magát a ruhadarabba, majd értetlenül nézek vissza rá. Nem tudom mire vélni azt a jellegzetes nézését, de valamire utal, az biztos, különben nem nézne így. Tudtommal, a haorit egy személyesre tervezték, így nem kéne azon meglepődni, hogy kettőnk csak nehézkesen fér el alatta, de hát ez van. Lényeg, hogy Maya már nem vacog, mint a kocsonya, ennek pedig örülök, mivel nem szeretem látni, ha szarul érzi magát.
Mondanom sem kell, hogy Masaki tűnt a leggonoszabbnak mindannyiunk közül, így rá várt a nagy feladat, hogy kinyissa a kaput. Ennek, ha csak ímmel-ámmal is, de végül eleget tett, egy jól megtermett cero formájában. El kell ismernem, van a srácban bőven sötétség, talán az agya tájékán van a legtöbb, mint azt ahogy már párszor bizonyította a fent töltött idő alatt. Fura személyisége van, meg kell hagyni, de szemlátomást Shiorival odavannak egymásért. Furcsa pár, az már biztos...Nem mintha mi Mitsuval ne lennénk furcsák, de ennyire azért nem. A az energialövedék hatalmas robajjal robban fel, mikor az ajtót éri, majd elárasztja a környéket porral és törmelékdarabkákkal. Szinte biztosra venné az ember, hogy egy ilyen erejű támadás darabokra szaggatná a kaput, vagy legalábbis egy jókora lyuk keletkezne rajta, de nem történt semmi ilyesmi. Az ajtónak semmi baja, mi pedig még mindig előtte ácsorgunk, tanácstalanul. Felmerül gondolataimban, hogy talán nem volt elég erő a ceroban, és hogy Masakinak újra kéne próbálkoznia, de mire megosztanám velük e gondolatom, az ajtó megmozdul, és két szárnya lassan behúzódik a sziklába, utat nyitva ezzel előttünk. Mondanám Mayának, hogy induljunk, de mire észbe kapok, már ott is hagy. Na szép, kis hálátlan, így köszöni meg a bátyjának, hogy törődött vele, s figyelt egészségére? >.>
Kissé bosszús fejjel kezdek el kotorászni egyik zsebemben, és bontok meg egy újabb doboz cigarettát. Hiába, kissé stresszes mostanában az életem, nem árt ha a shinigami többet pöfékel. Ha már itt van, Shunt is megkínálom, meg Masakit is megkínálnám, ha épp nem szíve szerelmével lenne elfoglalva. Azért kíváncsi lennék, hogy tud e róla a szóbanforgó leányzó, hogy sutyiban cigizik. xD Miután a friss energiarudacska már a számban tartózkodik, elhatározom magam, és átlépek a többiekkel együtt a kapun. A helyzet nem túl rózsás, mivel szinte semmit sem látni először, de néhány lépés után hirtelen fáklyák gyulladnak ki az út két szélén, és láthatóvá válik, hogy egy hídon haladunk épp, lefele a sötétségben, ami egy cseppkőbarlangon halad t. Igazán szép helynek találnám, ha nem épp ilyen helyzetben lennék, de így inkább hátborzongatónak tűnik, főleg azután, hogy észreveszem, nem vagyunk egyedül. A hídtól távolabb eső barlangfal apró mélyedéseiben vörösen izzó szempárok figyelik minden mozdulatunkat. Úgy, tűnik, hogy nem akarnak támadni, csupán megfigyelnek minket. Nyilvánvalóan Azazelnek szállítanak rólunk információt. Nyilván a többieknek sem kell mondanom, hogy figyelnek minket, szerintem ők is észrevették már.
- Biztos volt elég szolgájuk ahhoz, hogy megépítsék ezt a hidat. - szólok oda Mayának, aki úgy tűnik, hogy kezdi felhúzni magát. Lehet, hogy kivételesen pont jó, mert van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megindul a tánc, és harcolnunk kell majd. Unott képpel baktatok a többiek között, már-már beletörődve abba, hogy harcolnunk kell majd. Inkább mennék haza békességben teázgatni Kedvesemmel, vagy valami hasonló, de sajnos itt van ez a kellemetlen ügy, aminek pontot kell rakni a végére. Séta közben, gondolataimba mélyedve akratlanul is elkapok egy megjegyzést, amit Shiori morog, inkább magának, mintsem nekünk. Egyből sikerül felélénkülnöm, és becsatlakozok melléjük, majd hosszas beszélgetésbe kezdek neki a 10. osztag mostani helyzetéről, mivel egykor Ő maga is kapitány volt ott. Beszélek neki a kertről, a tisztekről, a mostani helyzetről, még Verát is megemlítem, és dicsérem, hogy milyen jó hadnagyom van, mert minden feladatot megold, amit rábízok, így nekem nem is igen akad dolgom, csak aláírogatni a papírokat. Mondandómat épp befejezem, mikor visszatalál hozzám az eltévedt bárányka Húgom.
- Van egy szelet csokim, de ha továbbra is piszkálsz, nem kapsz! - jegyzem meg poénosan Húgomnak, majd zsebemből előkotrok egy szelet marsot, és átnyújtom neki egy buksipaskolgatással egyetemben. Én nem vagyok éhes, szóval nekem nem kell ,egye csak meg nyugodtan, nem sajnálom tőle, és amúgy sem szeretem, ha a szeretteimnek nélkülöznie kell valamit.

Mindannyian sikeresen átkeveredtünk a szárazföldre. Volt, aki úszva, volt aki shunpoval, de volt olyan is, aki angyalka szárnyakat növesztett, és csak úgy átröppent. Igaz, utóbbi leginkább egy kicsit részeg angyalkához hasonlított, de semmi gond. Muris volt látni, ahogy cikk-cakkozva repüli át a shinigami a vizet, aranyos angyalka szárnyakkal. Nekem is kéne egy ilyen kidou, mert tök aranyos, csak hát nem igazán lenne alkalmam használni is. Az emberek furán néznének rám az utcán, ha azokkal közlekednék…
Hála csodálatos meggyőzőerőmnek, és cuki viselkedésemnek, sikerült Masakit rávenni arra, hogy ő nyissa ki nekünk a kaput. Váhá! Tudtam, hogy úgyis ő fogja kinyitni, mert én mindent tudok, és senki se képes ellenállni az én édes, hatalmas boci szemeimnek, ha akarok valamit. >.< Shunci mögé bújva figyeltem, ahogy Masaki a bejárat kinyitásán ügyködik. A szééép nagy cero el is találja az ajtót, és hatalmas port keverve. Beletelik néhány percbe, mire leülepszik a porfelhő. Sóhajtozva várom, hogy végre lássak is valamit, amikor valaki nekem jön hátulról, aminek köszönhetően lefejelem a fedezékemül szolgáló vaizardot. A karambolért felelős személyke mentegetőzéséből ítélve Maya lehetett. Mire a por eltűnik, láthatóvá válik, hogy semmi se történt, még csak egy karcolás se esett rajta. Lebiggyesztett szájjal bámultam Masaki felé.
- Hát ez gyengus volt…
Motyogom halkan, Shunc mögül kikukucskálva, készen arra, hogy bármikor védőpajzsként használhassam, ha esetleg betámadna Masaki. Ha bántana, akkor Toshi-chan tuti, hogy a maradék hátra lévő életében futtatná. Na jó… nem biztos… De lehet! Sőt, ha tőlem függ, akkor biztos, hogy Masaki nagy bajba keveredik! >.<
Az ajtó egyre hangosabban kezd csikorogni, míg végül ki nem nyílik. Pontosabban inkább befelé nyílik, de most nem ez a lényeg. A lényeg, hogy végre be tudunk menni, és hogy Masaki még se olyan gyengécske, mint amilyennek gondoltam. De az is lehet, hogy bármelyik vaizard képes lett volna kinyitni a kaput, csak Azazel szívózott velünk, hogy csak az erősebb képes rá. Simán kinézném belőle, hogy a képünkbe hazudik.
Dudorászva szökdeltem be a sötétségbe a többiek után. Óvatosan lépkedek a kőhídon, amin épp haladunk, ugyanis nem szeretnék megcsusszanni, és lepotyogni. Kicsit remegő lábakkal sétálok a többiek után. Jól van… tériszonyom van, és nagyon utálom a magas helyeket, meg a hidakat. Egyszerűen utálom őket, mert félek, hogy lezuhanok. Hirtelen erős fényű fáklyák gyulladnak meg szépen sorban, megvilágítva a cseppkőbarlangot, ahol épp haladunk. Ámulva battyogok, miközben azon gondolkodok, hogy is lehet egy ilyen szörnyű hely, ennyire csodálatos. Egy pillanatra a hideg is kiráz, és egyre jobban kezd olyan érzésem lenni, mintha valaki figyelne, és úgy tűnik, ez nem csak nekem tűnik fel…
Mayához, és a furcsa, fehérhajú Shinigami-kunhoz másztam, hogy ne legyek annyira egyedül. Igazából a frász kerülgetett a helytől, épp ezért kellett valami társaság, hogy lekösse a figyelmem. Széles, és sokat mondó vigyorral jelenek meg mellettük. Biztos van valami köztük, ha egyszer ilyen jól kijönnek egymással. Olyan nincs, hogy nem, mert biztos, én tudom! Érzem, hogy kettőjük között van valami! >.< De komolyan! És az én megérzéseim csalhatatlanok. És ez most nem vicc. >.<
- Nem is mondtad Maya, hogy van barátod.
Mondom vidoran Mayának, miközben erőteljesen megvizsgálom Yuusukét tetőtől talpig. Ráadásul tök édi, ahogy felajánlotta Mayácskának a csokiját. *.* Én is akarok egy ilyet otthonra. >.< A raktárban túl sok a dinnye-sügér, jó lenne egy cukipofa is, aki tök udvarias, meg minden. *.*

- Ha nem, hát nem... Játszd csak tovább a magányos hőst, mint valami olcsó shounen mangában...
*Vonja meg vállát a már Masakitól jól megszokott finom és nőies elutasítást hallva, majd biztos távolságba vonul a kaputól. Ő csak segíteni akart pedig... De hát ez van, biztos kellemesen legyezgeti a másik vizard hiúságát, hogy egymaga próbálkozhatott az ajtó kiiktatásával.
A por elülte után pedig már épp hozzáfűzne az előző - egyelőre sikertelennek tűnő - akcióhoz valami frappáns megjegyzést, amikor váratlan csikordulás közepette kinyílik a kapu, utat engedve a csapatnak. Eközben nem igazán tűnik fel Shunnak, hogy pár perce Aya épp a háta mögött talált fedezéket... Hiába, túl sok alak lélekenergiája koncentrálódik túl kevés helyen, ami kissé megzavarja egyébként igen kifinomult reiatsu-érzékelését, így fel se tűnik az exshinigami közelsége.*
- Hé, vigyázz már, az istenért!
*Mordul fel mérgesen, miután egy ismeretlen szó nélkül megfejeli, és folytatná is a szitokhalmazt - szerencséjére azonban épp időben fordul hátra ahhoz, hogy észrevegye, kicsoda is előző "támadója"... A felismerést pedig sűrű bocsánatkérések sortüze követi, elvégre a fenének sincs kedve élete hátralévő (és remélhetőleg még igen hosszú) részében a raktár körül futkorászni! Inkább villámgyorsan beveti magát a sötétségbe, ahova épp most nyílt meg a szabad út.*
- Kösz, tájcsó!
*Fogadja el még indulás előtt a shinigami által felajánlott bűzrudat, majd meg is gyújtja a szálat. Kár, hogy nem az a fajta, amit ő szokott szívni! Igaz, nem sokan képesek elviselni azt a márkát - de hát nem tehet róla, hogy Uraharánál csak a fekete, fémdobozos Peace-t lehet kapni... Vagyis, pontosabban szólva, ezt kapja a rendszeres rabszolgamunkáért cserébe. Ez viszont valami nagyon elit bagó lehet - állapítja meg pár füstkarika kifújása után. Azonban nem igazán panaszkodhat, mivel a kapun átlépve jobbnak látja azzal foglalkozni, hogy ne lépjen le az útról. A hatalmas sötétségben ugyanis csak a cigi parazsa ad fényt, ami édeskevés ahhoz, hogy látni lehessen...
Szerencséjére azonban, mintha csak meghallotta volna valaki a vizard gondolatait, hirtelen fáklyák gyúlnak ki mindkét oldalon. A cseppkőbarlang látványa talán még tetszene is neki, ha történetesen nem érezné hátán azt az idegesítő bizsergést, ami akkor szokott előjönni, mikor azt hiszi, hogy figyelik.*
- Biztos valaminek a méretét akarják kompenzálni egy ilyen nagy csarnokkal...
*Fordul Maya felé vigyorogva, miután felfogta a lány szavait. Ha már nem lépnek semmit ezek a démonok egyelőre, akkor legalább használja ki a pillanatnyi nyugalmat - hamarosan valószínűleg úgyis harcolniuk kell majd. Hacsak nem tervez valami újabb aljas trükköt ez a híres-neves Azazel...*

Nem gondoltam hogy egyszer egy ilyen "csoport" tagja leszek, mégha csak egy egy kis ideig is. Ezek a vaizardok elég érdekesek. Van köztük mindenféle, komolyan, mint az állatkertben. Na nem mintha rasszista lennék semmi bajom nincs velük. Csak ilyen egyszemélyes rambó szerű Masakik, meg folyton morcos Shun-ok néha elgondolkoztatnak, hogy ezeknek tulajdonképpen mi a franc is a bajuk? Lehet, hogy ha nem születnek oda, ahova, és én sem, még esetleg jó barátok is lehettünk volna, vagy ismerősök, de jelen pillanatban inkább úgy érzem, hogy egyfajta "muszájból elviselhető rosszak" vagyunk egymás számára. Én a magam részéről el lennék velük, csak nem szeretem ha úgy néznek rám, mintha valami undok, alattomos csúszómászó lennék. Na de mindegy, már összehozott a sors velük, megpróbálok a lehető legjobban kijönni mindannyiukkal, még ha nehezen is megy. Az előzőleg előkotrott csokit azért odaadom Mayának, de közben jót kuncogok Aya feltételezésén. Való igaz, már jópáran össze akartak minket boronálni, de eddig még nem sikerült senkinek sem. Ő nekem olyan, mintha a húgom lenne, és ezen nem is kell változtatni, mi így vagyunk egymáshoz nőve. Ennek örömére el is kezdek kutatni még egy szál cigi után, hátha van még, mivel vaizardék erősen láncdohányosak, az én készletem is jelentősen megcsappant. Lehet, hogy majd ha vége lesz ennek az egésznek, megjelenek Shun szobájának ajtaja előtt, és visszakérem tőle az eddig elszívott mennyiséget, ami egyébként felér egy kisebb Ország, mondjuk Kína napi fogyasztásával. Na de mivel nem akarom megbontani az eddig kialakult hajsázlon táncoló békét, egyelőre nem zargatom ilyennel. Azért egy grimasz átfut az arcomon, mikor összeszámolom a cigimet, és rájövök, hogy már csak két szálam van. Ez hamar el fog fogyni, ha itt a helyzet melegedni kezd. Márpedig melegedni kezd, mivel lassan már a haroim is rám izzad, olyan meleg van. Valószínűleg egyre lejjebb haladunk, mivel fokozatosan nő a hőmérséklet is. a vörös szemű akármik meg még mindig ott figyelnek a sziklafalon, mintha csak ez lenne a küldetésük. Valószínűleg ez is...Kezdem megunni, hogy izzadok, mint egy ló, szóval idegesen leszedem magamról a haroimat, és mivel jobb ötletem nincs, lehajítom a hídról. A 10. osztagnál van még elég raktáron, nem fogok sírni emiatt, így legalább kevésbé van már melegem, és elviselhetőbb a "túra". Ha legalább lenen valami értelmes téma, de mindenki vagy kussban van, vagy magával van elfoglalva, így kénytelen vagyok én is a cigimmel megosztani bánatomat, vagyis hogy mennyire unalmas az ez egész, és feldobhatnák a talpukat a démonok maguktól is, mert ahhoz is melegem van, hogy kardot rántsak. Sajnos kénytelen vagyok egyetérteni Mayával a hidas kirohanásával kapcsolatban. Egy életre megutáltam a hidakat, az biztos. Nem elég, hogy órák óta itt caplatunk ezen, most hogy ez a monstrum ajtó kinyílik, még tovább folytatódik. Ha ez nem lett volna elég, imádott Húgomra most jött rá az ötperc, és feltétlen úgy érzi, hogy most nekem cipelnem kell. Legyen..egyszer az életben. Kérésének eleget téve a hátamra kapom és viszem egy darabig, mígnem egy félszigetre nem érünk. Arra egyből rájövök, hogy nem piknikezni jöttünk ide, és nyilván grillezni sem fogunk, bár a hőmérséklet megfelelő lenne hozzá. Középen ott trónol Azazel, mint valami isten, mellette pedig egy másik hasonlóan rusnya démon, amiből arra következtetek, hogy ők ketten a vezetők. Lehetnek felőlem istenek, de most meg fognak dögleni, az biztos.
- Azt majd meglátjuk... - morgok vissza Azazelnek magabiztosan. Lehet, hogy egytől-egyig hatalmas erővel rendelkeznek, azonban minket sem kell félvállról venni. Elvégre kapitányok, és kapitány szintű vaizardok, shinigamik vannak köztünk, akik nyilván nem a két szép szemükért voltak hajdanán a posztjukon. A hely neve számomra nem mondd semmit, nyilván valami ősöreg démon nyelven adták neki, de nem is érdekel. Amint lehet itt hagyom ezt a helyet, és el zárom, hogy még csak véletlenül se találjon rá senki. Az azonban annál jobban idegesít, hogy azt hiszik ezek, hogy csak úgy játszadozhatnak, beszélgethetnek velünk. Kardom egyből előhúznám, mikor megrökönyödve tapasztalom, hogy hiába akarok megmozdulni, testem nem engedelmeskedik akaratomnak. Szerencsére szemem még mozognak ,csak testem nem mozdul ,így vetek egy oldalpillantást Mayára, és a többiekre, akik úgy látszik ugyanúgy képtelenek megmozdulni, mint én.
- Rendben, halljuk, mit akartok, és mi ez az egész. Fogd rövidre, ma még más dolgom is van! - szólalok meg végül, majd várom, hogy a démon hozzákezdjen a dolgokhoz. Nyilvánvalóan ránk fognak támadni, ha végzett a mondókájával, szóval sürgősen ki kell valamit találni,hogy minél előbb megszabaduljunk ettől a marasztaló kidoutól, vagy varázslattól, vagy akármi is legyen ez...

Hatalmas, és ártatlan szemecskékkel pislogok Mayára és a másik shinigamira, de azért csalódott vagyok, hiszen azt hittem, hogy tényleg együtt vannak, meg minden, de mégse. Maah pedig olyan aranyosak együtt, meg minden, szóval komolyan nem értem, hogy most miért, meg mi van, meg hasonlók.
Ahogy haladtunk előre, egyre inkább úgy éreztem, hogy belerohadok a rucimba. Ami nem lenne ajánlatos, hiszen akkor tönkre menne a csinos ruhácskám, ami után annyit kutattam Karakurában. Ráadásul azok a piros fénypöttyök is idegesítenek, amik nagy valószínűséggel valami izébizék, akik minket figyelnek. Egyszerűen idegesítő, hogy csak ott ülnek, és figyelnek minket, és semmit se csinálnak. Lehet, hogy igazából ez lenne a dolguk? Szemmel kell tartaniuk? Mondjuk nem érdekel, hogy mi a feladatuk, csak az, hogy ne minket nézzenek. >.> Vagyis hogy inkább ne ők nézzenek. Próbálok velük nem foglalkozni, de egyszerűen képtelen vagyok rá, így tekintetem folyton feléjük kúszik várva arra, hogy mikor vetik ránk magukat, és próbálnak megerőszakítani mindenkit, akit csak lehetséges. T_T Ráadásul már a mászkálás is kezd tök uncsi lenni, mivel csak egy nyamvadt hídon tudunk haladni, ami meg már még uncsibb. Tuti, hogy egy életre megutálom a hidakat. Ráadásul alattunk nem víz, hanem láva folyt. O.o Na abba se akartam fejest ugrani. Kicsit azért beparáztam, mikor Maya nagy lelkesedéssel mutogatta, hogy mi is folydogál alattunk, de azért próbáltam nem hangot adni.
- Hátööö… Jelenleg nincs senki… – gondolkozok el egy pillanatra, mert hát most tényleg nem lohol senki utánam, meg én se csüngök folyton egy valaki nyakában. Szóval most tényleg nincs párom, akit naphosszat nyúzhatnék.
Hosszas séta után végül megérkezünk egy újabb, az előbbinél nagyobb kapuhoz. Türelmetlenül pillantok Masakira, hiszen az előző is miatta nyílt ki, azonban ekkor az ajtó hirtelen megmozdult, és mind a két szárnya megindult befelé. Meglepődve pislogtam a sötétségbe, majd végül tovább indultunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem azon, hogy hídon folytatjuk utunkat. Komolyan meg fogom utálni a hidakat, meg a hosszas sétákat. Már csak a nagy meleg miatt is, ami kezd kicsit kiakasztani. Szerencsére azonban megérkezünk a híd végéhez, ahol már viszont szerencsétlenségünkre meglátjuk fogadóbizottságunkat. Tök idegesítő, hogy még a jódologból is tudnak rosszat csinálni. Annyira utálom az ilyeneket, hogy nagyon. >.< Ott ülnek valami székeken egy asztalnál, és azt hiszik, hogy olyan menők, amiért magukhoz tereltek, meg minden. Pedig ha majd én, meg a többiek kezelésbe vesszük őket, akkor utána már nem fogják magukat olyan nagynak hinni. És még beszélgetni is akarnak… Én nagyon nem akarom őket meghallgatni, s épp ezért gondoltam, hogy szépen hátat fordítok nekik, és távozok arra, amerről jöttünk. Nagyon nem érdekelt, hogy mit szeretnének nekünk elmesélni, hiszen ellenséggel sose szerettem teadélutánt tartani. Hogy néz már ki, hogy tök nyugisan eldumcsizunk, holott már egymást kéne kaszabolnunk? Komolyan nem értem néha a gonosz bácsikat és néniket…
Már épp indulnék, hogy kiporoljam a hátsójukat, amikor rájövök, hogy tulajdonképp mozogni se igazán tudok. És nem csak én küszködök efféle problémákkal, hiszen látszólag a többiek is legyökereztek. Az is feltűnik, hogy a démonoknak fegyvereik is vannak, ami csak azt jelenti, hogy harcolni akarnak. Na, majd én megmutatom akkor nekik, hogy kivel szórakozzanak. Lepuffantom őket egy-két kidouval, aztán majd nyekeghetnek a padlón kegyelmért esedezve. Na jó, annyira azért még én se vagyok erős, de azért esélyes, hogy ellássam egyikük baját. Már ha… egyáltalán leszedik rólunk ezt a bigyót, ami miatt képtelenek vagyunk mozogni.
- Esetleg úgy nem lehetett volna megoldani a nagy dumapartit, hogy ülés közben dermesztetek meg? Vagy már nem futotta a keretből néhány dizájnos kis sziklára? – teszem fel a kérdést kicsit morcosan. Inkább kezdtem volna ülve dumálgatni ezekkel a micsodákkal, mint állva. Még ehetnénk hozzá egy kis sütit, meg iszogathatnánk is hozzá, meg satöbbi. Jó… mondjuk ez még tőlem is hülyeség, de most tudnék mást tenni? Ha tehetném befognám a fülem, és a szokásos „blablabla” szöveget nyomnám nekik arról, hogy mennyire nem érdekel a mondanivalójuk. Főleg már csak azért is nem, amiért így bánnak velünk. Szörnyű vendéglátóak, de tényleg… >.>

*Na jó, ez kezd egyre unalmasabb lenni - legalább azok a vörös pontok tűnnének már el végre! Vagy lépjenek már valamit, támadjanak ránk vagy ilyesmi, vagy meg húzzanak el a fenébe, és ne lessék minden lépésünket, elvégre a jelenlévők egyike sem valami olcsó és übergáz celeb, akit folyton nyomatnak a libalapokban és tévében; bár egyre határozottabban úgy érzem magamat, ahogy figyelem ezeket a zavaró szemeket. Igaz, páran már egyébként is úgy viselkednek közülünk, mint azok a "sztárok"... De már legalább nem érzem a démonok tömény és kiakasztó lélekenergiáját...
A levegő viszont egyre elviselhetetlenebb lesz. Mondjuk közelében sincs azoknak a nyomasztó reiatsuknak, de épp elég, hogy készülök megrohadni a forróságban, lejjebb vetkőzni pedig már nem tudok. Vagyis hát tudnék, de valami rejtélyes oknál fogva nem lenne túl nagy hangulatom meztelenül vagy épp egy szál bugyiban-melltartóban végigvonulni ebben az átkozott barlangban, pláne nem Masaki és a shinigami előtt... Meg máskor sem, szóval inkább nagyvonalúan hagyom, hadd folyjon rólam a víz. Azonban igyekszem nem foglalkozni ezzel az aprósággal, inkább a környékre figyelek, hogy időben észrevegyem a legkisebb gyanús mozdulatot is. Ha már mással nem tudom lekötni magam a végtelennek tűnő út alatt, hát legalább ezzel foglaljam le magam... Végignézve a társaságon ugyanis egyből lerí, hogy mindenki hozzácsapódott valakihez - Masaki és Shiori, valamint Aya, Maya meg a shinigami Yuusuke -, kivéve persze engem. Nem tehetek róla, utóbbiakat nem ismerem annyira, a pároshoz meg nincs pofám odamenni felesleges harmadiknak (pedig őket ismerem legjobban a csapatból), szóval maradok a sor végén - teljesen egyedül. De hát megvoltam eddig is társaság nélkül, ezután is megleszek - nyugtatom magam gondolatban, amitől persze csak még nyomottabbul érzem magam, olyannyira, hogy fel se tűnik hirtelen a lábunk alatti lávafolyam, csak akkor, amikor egy figyelmetlen mozdulat miatt megcsúszok kicsit, és lepillantok a szakadékba.
Hamarosan azonban egy kanyar után újabb kapu jelenik meg, ami ezúttal nem akadályozza továbbjutásunkat, hiszen egyből kinyílik... Csak tudnám, hogy ezért mi szükség van egy újabb kőajtóra. Vagy ennyire szeretnek a démonok feleslegesen flancolni? Nincs sok időm ezen filózni azonban, mivel a kapu feltárásakor olyan váratlanul csap meg aktuális ellenfeleink lélekenergiája, hogy az eddigieknél is jobban megüt a hőség, aminek viszont nem lehet az itteni lávató az oka... Már-már karnyújtásnyira vannak a dögök, nekem pedig minden bajom van tőlük. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy hagytam magam elrángatni ide? Ja, igen, Urahara kedves rábeszélése ezúttal is megtette hatását...
Érdekes, hogy az a két szék elkülönül a többitől - gyanítom, ők lehetnek a fejesek fejesei -, viszont jelen helyzetünket elnézve rohadtul nem foglalkoztat ez a tény, és valahogy nem tudom értékelni azt, hogy ilyen illusztris személyek tisztelnek meg minket azzal, hogy meg akarnak ölni. A legrosszabb az egészben viszont az, hogy gondolkodás nélkül el is hiszem róluk, hogy képesek rá... Viszont egyelőre még játszadozni akarnak. Undorító - ha mészárolni akarnak, hát tegyék azt gyorsan, én ugyan sose fogom megérteni, mi az élvezet ebben.
Azazel mondókájára se fordítok különösebb figyelmet, egyelőre jobban leköt az a felismerés, hogy nem tudok mozdulni egy tapodtat se. Ennyire kiakasztott volna a reiatsujuk, hogy már mozdulni se bírok a nyomástól?! A többieket elnézve viszont megnyugszom - már amennyire meg lehet egy ilyen helyzetben -, hogy nemcsak rám van ilyen hatással a démonfalka: tehát valami általános vackot vethettek be ellenünk... Mondjuk ezzel megint semmire se megyek, hiszen nem ismerem a pokollakók képességeit, szóval megoldást se tudok találni rájuk ennyiből. Egyelőre nem tehetek mást, minthogy végighallgatom vendéglátóinkat, bármennyire is a hideg ráz tőlük...*

Azazel gúnyosan vigyorogva néz végig rajtatok, ahogy ott álltok előttük magatehetetlenül a földhöz láncolva. Bár nem látni a mágiát, ami a földhöz láncol titeket, úgy érzitek, mintha egyfajta láthatatlan láncokkal tartanának fogva titeket.
A Démon elengedi a sértéseket és a megjegyzéseket a füle mellett, bár Masaki szövegelése mintha idegesítené, mivel ránéz a Férfira, és fenyegetően megszólal.
- Tartsd meg magadnak a véleményed, ha azt akarod, hogy a kis Barátnőd...kicsit tovább maradjon életben. - szólal meg jéghideg hangon, és ránéz Shioira. - Mit szólnál hozzá, ha a szemed előtt belezném ki ezt a szerencsétlent? Vagy legyen inkább fordítva? - arcán torz mosoly jelenik meg, majd kezét lassan felemeli, és Shiorira mutat vele. Kézfejét szép lassan ökölbe szorítja, ezzel párhuzamosan a Lány érzi, hogy szívét mintha egy láthatatlan marok szorítaná el, elviselhetetlen kínt okozva ezzel. Nyilván rendkívül szórakoztatja Azazelt Shiori kínlódása és Masaki tehetetlensége, de néhány másodperc múlva abbahagyja tevékenységét, és vörösen izzó szemeit újra Masakira emeli.
- Legyen ez egy kis lecke abból, ami rátok fog várni az elkövetkezőkben. Tudd, hogy hol a helyed, Vaizard...nem vagy abban a helyzetben, hogy flegmázhass! - jegyzi meg a Démon, majd hirtelen feláll az asztaltól, és kardját magához véve körülöttetek kezd el sétálni, lassan, ráérősen. Mivel mozdulni még mindig nem tudtok, a legtöbb, amit tehettek, az az, hogy szemeitekkel tudjátok követni mozgását.
- Nos. Most kicsit mesélni fogok nektek, akár akarjátok, akár nem. Fontos, hogy megértsétek halálotok okát, és tudjátok, hogy mi fog ezután történni hőn szeretett világotokban. - kezdi felvezetni a dolgot a Démon. Társai továbbra is az asztalnál ülnek, bár némelyikük már elkezdett fészkelődni, amiből arra lehet következtetni, hogy hamarosan történni fog valami. - Mint tudjátok, a pokol nem a legkellemesebb hely. Még nekünk démonoknak sem. Társaim és én úgy döntöttünk, hogy kitörünk a tűzkatlanból, és egy annál kellemesebb helyre költözünk. Választásunk a ti világotokra esett. - járkálás közben mindenki előtt megáll néhány másodpercre, és tűnődve végigmér bennetek. -Erre irányuló tervünk hamarosan a második szakaszába lép, és nektek esélyetek sincsen, hogy megmentsétek a földet. Sőt, hogy őszinte legyek, inkább a saját épségetekért kellene aggódnotok... - fejezi be kuncogva a meséjét, majd odasétál a kőasztalhoz, és a többi Démonhoz kezd el beszélni.
- Malaphar, Sallos, és Zagan. Ti menjetek előre és készítsétek elő a következő fázist. Hamarosan utánatok megyünk. - a megszólítottak ugyan nem repesnek az örömtől, hogy ki kell hagyniuk egy ilyen alkalmat, mégsem tehetnek mást, minthogy engedelmeskednek a parancsnak, és egy szempillantásnyi idő alatt eltűnnek a székeikről, mintha ott sem lettek volna.
Az itt maradt démonok közül az asztalnál ülők lassan állóhelyzetbe tornásszák magukat, és gonoszul vigyorogva méregetnek titeket vörösen izzó szemeikkel. Végül Azazel is csatlakozik hozzájuk, és melléjük áll.
- Most pedig játszani fogunk kicsit. Általában azonnal porrá zúzzuk ellenségeinket, ám a Ti esetetekben megengedhetünk magunknak egy kis kivételt, azt hiszem. Ők itt a hadvezéreim, Alastair, és Naberius. Imdának harcolni, így tőlük nem tagadom meg a harc lehetőségét, bár elismerem, hogy szívesen végeznék egymagam veletek. - int hanyagul két társa felé. - Eljött a harc ideje! - fejezi be mondandóját, majd csettint egyet, és érzitek, hogy a lábaitokat a földhöz láncoló mágikus igék megszűnnek, és szabadon tudtok mozogni ismét.
A három démon a már kialakult kettes csoportok elé áll, így Shiori-Masaki, Shun-Aya, és Maya-Suke párosok kapnak egy-egy démont. Azazel Masakiékat, Alastair Sukééket, Naberius pedig Shunékat veszi célba.
Mivel a három démon továbbra is csak előttetek áll, és vigyorogva méreget titeket, lehetőségetek nyílik elsőnek támadni. Ne becsüljétek alá ellenfeleitek, hiszen a legerősebb démonok közé tartoznak, és nem árulok el nagy titkot ha azt mondom, hogy a kidouk hatástalanok velük szemben, mivel immunisak rá. Csak és kizárólag a fizikai képességeitekre hagyatkozhattok.

Végezetül ellenfeleitek:

Kicsit aggasztott ez az egész helyzet, dehát majd úgy is megoldjuk, mint eddig mindent. Legalábbis nagyon-nagyon-nagyon-nagyon reméltem, hogy nem patkolunk el egy ilyen feladaton, és ragadunk örökre a pokolban. Valahogy nem fűlik a fogam a folytonos forrósághoz. Nem tenne jót a szép, és bársonyos bőrömnek. Tuti kiszáradnék, vagy valami. :/ Na, de amúgy meg már az is eléggé zavart, hogy csak úgy a földhöz ragasztottak minket. Nem szeretem, ha így próbálnak maradásra bírni, Toshi-chan meg egyenesen utálja.
A helyzetet még tovább rontotta Masaki igazán nagy szája. Mondjuk, egyáltalán nem hibáztatom, vagy valami, mert szerintem Toshi-chan is így reagálta volna le a dolgokat, de na. Most szegény Shionak kell szenvednie.

- Be lehet fejezni seggarcú! – üvöltöm Azazel felé béklyómban ficánkolva, hátha sikerül megtörnöm a kidouszerű valamit. Azonban ez nem sikerül, s így magatehetetlenül kell végig néznem, ahogy Shiot kínozzák. Természetesen kétlem, hogy a többiek is tétlenül néznék ezt az egészet, bár ami a shinigamit illeti… eléggé meglepett, hiszen nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakad, amiért ezt teszi az a rohadék Shioval. Mondjuk úgy, hogy kellemesen csalódtam benne. Igazából már azon is meglepődtem, hogy nem próbált meg rögtön első percben letartóztatni minket. Habár engem nem tudna miért letartóztatni, elvégre én végülis engedéllyel tartózkodom Karakurában, és nem szöktem meg Seireiteitől. Az már viszont egy másik sztori, hogy azóta úgy tűnik, elfelejtkeztek rólam, mert már új kapitánya van a 11. osztagnak. De valahogy nem is érdekel… Nincs sok kedvem visszamenni ahhoz a sok ütődött szabálykövető vadbaromhoz. -.-’ Sose kedveltem a szabályokat, és betartani se tartottam be őket teljesen. Nem vagyok az a szabálykövető típus, aki tűri, hogy irányítsák.
- Mégis miből gondoltátok, hogy engedni fogjuk? Nem tehetitek be csak úgy a mocskos patátokat az emberi világba. – kiáltottam a démonok felé. Még hogy otthonukká varázsolják Karakurát. Jó, hogy nem kell nekik az egész világegyetem. Na, a fasza lenne… A hócipőm is tele van már az ilyen nagyra vágyó idiótákkal. Kezdve azzal a degenerált Aizennel… -.-
Meglepetten vettem észre, hogy a fogva tartó technika hirtelen eltűnik, s lábaimat, kezeimet ismét mozgatni tudom. Gondolom megunták, hogy csak állunk egyhelyben. Ha rohangálhatunk, az már számukra sokkal élvezetesebb lehet. Elvégre nem leszünk olyan könnyűprédák, mintha csak állnánk, mint az a bizonyos testrész a lagziban. Elegem van már az ilyen rohadékokból.
- Lássuk, mit tudsz, nyomoronc. Az anyám szebben néz ki egy cápatámadás után, mint te, emokirály! – mondtam enyhén szólva is hisztisen. Ki tudja, talán sikerül ennyivel is felhúzni az agyát, s remélem tényleg bejött a próbálkozás, mert ha nem akkor lehet, hogy oltári nagy szarban lennénk Shunnal. Azért egyikünk ereje se végtelen, ráadásul még csak azt se tudjuk igazán, hogy az ő erejük milyen lehet. Mondjuk ettől függetlenül, elő húztam kardom, és meglódultam a hosszú hajú herceg felé, hogy megnyirbáljam kicsit a loboncát..