- Váááááááááááááááááááááááelaludtaaaaaaaaaaaam!! - visítoztam torkom szakadtából, miközben fel-alá rohangálás közben próbáltam magamra szuszakolni a zoknit. Persze nem kellett hozzá sok idő, hogy a földön hemperegve nyekeregjek sajgó testrészeimet tapogatva, és ha ez mind nem lenne elég, Namie is szanaszét fog gyilkolászni, amikor késve betoppanok az esketőterembe.
Amikor agyamba villant az ingyen kaja meg a lehetőség művészi hajlamom kiélésére, a félelem sutty tovaszállt, mint egy dalos kedvű kismadár, és a helyébe mééérhetetlen izgatottság lépett. Ennek köszönhetően, ha nem lettem volna késésben, valószínűleg akkor is a "járókelődöngetőshiperszupermaxfokozatomban" száguldottam volna végig az utcákon egészen az esketőteremig, amiről már messziről látszott, hogy valami nagyon nagy akárminek fog otthont adni a közeljövőben.
Úgy terveztem, hogy amint belépek, sikoltok egy jó nagyot, hogy minél hamarabb megtaláljam Namiét, de amikor kinyitottam a szám, az úgy maradt, hang viszont nem jött ki rajta. Totál elvarázsolódtam egy pillanat alatt a dekorációtól meg a sok sok nyüzsgő embertől, aztán már csak arra emlékszem, hogy állok egy csodálatosan gyönyörű fehér ruhában, és szeletelem az esküvői tortát..... Aztán mikor nekem jött valami ipse egy halom virággal, rájöttem, hogy már megint túl intenzíven álmodozom. A pasas sűrű bocsánatkérések közepette odébb állt, mialatt én újra a földre szállva pásztáztam a termet Namiét keresve, akit hamarosan ki is szúrtam, amint az egyik székben üldögél.
- Neharagudj neharagudjléccilécciléccilécci, nemakartamdeténylegkomolyan annyirasajnálom egyélmegkoktélcseresznyévelafejemendeazértbocsássmeg szépenkérleeeeeeek!! - kezdtem bele az egylevegővételes bocsánatkéréssorozatba mikor megláttam, aminek az lett a következménye, hogy mire odaértem hozzá, már fulladásközeli állapotban voltam.
- Fuuuuuuh... Na, mit eszünk?? - Csillant fel a szemem azonnal, miután újra keringett az oxigén az ereimben.