Hajnal… A Napnak most kéne felkelnie, hogy éltető fényével töltse meg a világot. Ehelyett sötét felhők szállnak az égen baljóslatún.
~Esni fog…~ - gondolom, miközben egy szakasznyi alárendelt shinigami élén masírozok. Szeretem az esőt. Talán úgy hiszem, hogy megtisztít vagy elmossa a hibáimat… Bár tudom, hogy ez nem igaz. Amit egyszer elkövettünk, azt már nem változtathatjuk meg.
~Botorság ilyeneken gondolkozni!~ - korholom magam, majd megrázom a fejem. ~ A küldetésre kell koncentrálnom. Egy egyszerű hollow irtás, de sok múlhat rajta.~
Hátra tekintek a vállam fölött az embereimre. Vidáman beszélgetnek, viccelődnek. Rutin feladat, nincs mitől félniük. A felderítők szerint alig egy fél tucat lidérc van ott, ahová mi megyünk. Már csak a számok törvénye szerint is győznünk kell. Mégis rossz érzés kerülget… Valami történni fog. Valami…
Megérkeztünk, egy bokorban lapulva lesben kémlelem az ellenséget. Az embereim a környező növényzetet használják álcául. Ellenségeink valóban elég kevesen vannak. Mindenki feszülten várakozik. Érzem, ahogy az adrenalin áramlik az ereimben. Újabb összecsapás. Harcos vagyok, mindig is az voltam. Mikor ember voltam harcoltam a szüleim és a világ ellen. Halálomban pedig a rossz lelkeket irtom. Milyen ironikus… Visszagondolva életemre kész csoda, hogy nem váltam én is azzá, ami ellen küzdök. Bár nem voltam rossz ember. Élveztem az életet, s ennyi.
Elég ebből, a gondolataim megint elkalandoztak. A hollowok mozgolódni kezdenek, némán kézjelekkel parancsot adok a támadásra. Mindenki a lidércek köre gyűlik. Nem vesztegetem az időt, egy shunpo és máris a csata kellős közepében találom magam. Fáradságot nem ismerve vagdalom az ellenfeleket. Pár másodperc elég ahhoz, hogy felfogjam: Ez egy csapda! A dögök csak egyre többen és többen lesznek. Hirtelen minden félresiklik. Több felől emberek kiáltását hallom a lidércek vérfagyasztó ordításán keresztül. Körbe vesznek engem, s még megmaradt két emberemet. Megszorítottam Dotonryuu markolatát és felkészülök a halálra. Azután elragad a sötétség.



Következő emlékem, hogy arccal a sárban fekszem. Az izmaim sajognak, s a harc közben összeszedett sérülések is egyre jobban fájnak. Nehezen kinyitom a szemem. A kezemtől pár centire megpillantom katanámat. Nem kevés erőlködés árán sikerül megmarkolnom fegyveremet és rá támaszkodva felállok. Egyszer csak egy új érzés költözik a testembe. A kín tompulni kezd, ahogy rákezd az eső is. A fájdalom ködén keresztül érzem, hogy valami szúrja az oldalamat. Benyúlok kimonóm alá és egy csontszerű képződménybe ütközik a kezem. Előre félve attól, amit látni fogok, lassan kiveszem a maszkot. Mert egy hollow maszk lapult a ruhám alatt. Szarvak és fekete vonalak díszítik.



Most viszont egy hatalmas repedés fut át rajta. Hirtelen észhez térek. Gyorsan körbefordulok, és túlélők után kezdek kutatni. Sehol semmi életjel. Kettétört Zanpakutouk, véres holtestek. Elhagy az erőm, térdre rogyok. Arcomat az ég felé fordítom, s hagyom, hogy az eső mossa arcomat. S hagyom, hogy elmossa könnyeimet is. Pár perc vagy akár óra múlva újra elég erőt érzek hozzá, hogy felálljak. Vissza kellene mennem Soul Society-be, hogy jelentést tegyek. Jelentést arról, hogy odaveszett az csapatom, én pedig egy hollow maszkot találtam magamnál. Rövid úton száműznének. Egy embert ismerek, aki segíteni tud…



Karakura városában is esik. Fáradtan, sáros és véres ruhában érkezek meg Urahara boltjához. Utolsó energiatartalékaimat mozgósítva bekopogok az ajtón. Pár másodperc múlva lépések hangját vélem felfedezni a másik oldalról. Az ajtó félrecsúszik, s szembe találom magam a bolt tulajdonosával.
- Jó reggelt! Miben segí… - kezdi szokásos, hóbortos stílusában, de amikor meglát, rögtön elkomolyodik. – Mi történt Yuusuke-kun?
- Hollowok… túlerőben voltak… mind meghaltak… én… - kezdek el összefüggéstelenül beszélni, majd végleg elszáll az erőm. Ájultan zuhanok a földre.



Nem tudom mennyi idő telt el, míg újra magamhoz tértem. Egy szobában ébredek, ami valószínűleg a bolthoz tartozik. Először azt hiszem, hogy egyedül vagyok a helyiségben, de ezután észreveszem, hogy Urahara-san is bent van. Hátát a falnak döntve, kalapját az arcába húzva várakozik. Óvatosan felülök, de az oldalamba nyilalló fájdalom miatt felszisszenek. A férfi felemeli a fejét és rám néz.
- Nem emlékszem… Hogyan élhettem túl az összecsapást? – fordulok Kisukének, majd elé hajítom a maszkot. – Hogy kerül ez hozzám?
- Úgy tűnik, hogy felébredt benned az úgy nevezett „belső hollow”. Viszont, ahogy a dolgok állását nézem, valószínűsíthető, hogy külső behatás miatt történt. Nagy az esély arra, hogy hamarosan át fogsz alakulni…
- Átalakulni? Mivé? – kérdezem még mindig értetlenül.
- Szerintem már te is sejted. Ha nem sikerül legyőznöd a benned élő szörnyet, magad is lidércé válsz. De ne aggódj, segítünk neked.
- Segítünk…?
- Igen. A Vaizardok és én…
- S mi lesz, ha elbukom? Ha nem sikerül felülkerekednem? – teszem fel a következő kérdést, de már sejtem a választ.
- Amint ez bekövetkezik, és te felveszed a hollow formát… Azonnal végzünk veled.
A kezeimre meredek és közben hallom, ahogy Urahara elhagyja a szobát.
~ Szóval ez fog történni… Győzök és én is Vaizarddá válok vagy veszítek és akkor pedig semmivé. Remek kilátások mondhatom!~ - gondolom sóhajtva, azután hátra vetem magam. Ami természetesen rossz ötlet volt, mivel a sérülésimre estem. Káromkodva próbálok lenyugodni, s felkészíteni magam a legrosszabbra.



Kb. egy hét telt el, míg teljesen felgyógyultam sérülésimből. Eljött a pillanat, ma megküzdök a bennem rejtőző sötétséggel. Tessai vezetésével, a Vaizardok búvóhelye felé veszem az irányt. Némán követem az óriás férfit, majd egy félórányi menetelés után megérkezünk egy koszos raktárépülethez. A bejáratnál Shinji és Love szobrozik, rám várnak. Nem pazaroljuk a szót, egy-egy biccentés és máris az épület belseje felé vesszük az irányt. Egy titkos átjárón át egy terembe jutunk, ami hasonlít az Urahara-bolt alatt lévőre. Pusztaság, sehol semmi, csak néhány nagyobb szikla és kopár fák.
~Hm, bizalomgerjesztő egy hely…~ - gondolom miután körülnéztem. Tudomásom szerint Kurosaki Ichigo is itt vált teljes értékű Vaizarddá. Kiválasztok egy megfelelőnek tűnő helyet, azután Hachigen elkezdi felépíteni a védőfalakat. Kisuke elmagyarázta, hogy mi fog történni. Miután kész vannak a védőpajzsok, egy újabb „varázsigét” mondanak ki rám, aminek hatására a saját belső világomba kerülök.
- Ne feledd, csak egy órád van. – szólal meg Shinji. – Addigra végezned kell, különben kinyírunk.
- Kösz a biztatást. – válaszolok epésen neki, miközben lassan lehunyom a szemem. Már nem hallom a külvilágot. Körülvesz a sötétség, s én elmerülök benne.



Dotonryuu barlangjában ébredek fel. A szokásos látvány helyet csak az üresség fogadd. Nincs itt a sárkány, látszólag egyedül vagyok. Ekkor veszélyt érzek, s alig tudok elvetődni a lesújtó katana elől. Nagy robbanás rázza meg a barlangot és én a lökéshullámnak hála a falig repülök. Amint eloszlik a porfelhő megpillantom hollow énemet.
- Üdv, testvér! Hiányoztál. – szól gúnyosan, majd nevetve újra támadni kezd.
- Sajnos, nem mondhatom el ugyanezt. Főleg azért, mert hamarosan legyőzlek. – válaszolok neki fejemet félre döntve és egy mosoly jelenik meg a szám szélén. - Szükségem van az erődre és meg is szerzem!
- Túl nagy az arcod az képességeidhez képest. Nézd, még rendes kardod sincs! – mondja, miközben felém bök Dotonryuuval. Az ÉN Zanpakutoummal.
- Mi a… ? – kérdezném, majd lepillantok a kezemre. Abban egy lélektelen, mezei lélekölő pihen. Nincs időm a csodálkozásra, mert gonosz énem rögtön támadásba lendül. Alig bírom hárítani a csapásait. A pengék szikrát vetve csúsznak el egymáson és érzem, ahogy a hideg acél a karomba mar.
- Látod már? Nincs ellenem esélyed. Nem érdemled meg, hogy shinigaminak nevezd magad. Sőt, az életet sem érdemled meg. Nem sokára úgyis hallott leszel. Még tíz perc…



- Hogy halad? – jelenik meg hirtelen Urahara Shinji mellett.
- Rosszul… Ha ez így folytatódik, tényleg el kell pusztítanunk. – válaszol az éppen pihenő Vaizard, majd a „ketrec” felé pillant, ahol éppen Hiyori küzd ellenem. Szinte már teljesen felvettem a hollow formát. Örülten ordítva csapkodok kardommal a lány után, aki csak védekezik. Már csak egy lépés hiányzik: a maszk…



- Lám-lám! Szinte sajog a szívem, ahogy a porban fekve látlak. – szól gúnyosan a hollow énem kacagva. – Nem épp a legszebb halál, nem igaz?
- Fogd be a pofád. – mondom csendesen.
- Mi van? Még mindig arrogánsan viselkedsz, pedig csak másodpercek választanak el a pusztulástól!
- Fogd be! –kiáltok, miközben hirtelen rettentő mennyiségű reiatsut szabadítok fel. Egy shunpo, azután egy függőleges csapást mérek ellenfelemre.
- Nem lehet… Ez egyszerűen lehetetlen! – ordít fel hitetlenkedve a lidérc. – Honnan szerzed ezt az erőt?
- Ez a miénk! Az enyém és Dotonryuué! – szólok, miközben a kezemben lévő katanára pillantok. – S most véged! Me ga sameru, Dotoryuu! Sabaku no Arashi!
Előhívva kardom shikaiját rögtön támadást is indítok vele. Amit megjelennek körülöttem a sziklapengék csak két szót suttogok a szélbe: Tépjétek szét!



Eközben a valóságban óriási lélekenergia gömb taszítja szét a pajzsokat. Az összes Vaizard felkészül a támadásra. Amikor a porfelhő lejjebb száll megpillantják a hollow testet.
- Hát nem sikerült neki… - szól Hirako fejét lehajtva, majd éppen indulna elfele, hogy végezzen a lidérccel, amikor valami megváltozik. Egy emberi kéz jelenik meg a dög mögött, amihez pár másodperc múlva egy test is csatlakozik. Egy kardcsapás és a test atomjaira robban. A maszkon keresztül, sötét tekintettel meredek az előttem lévőkre. Alig egy pillanat múlva egy repedés fut át rajta, és lassan lehullik az arcomról…

Szép előtörténet. Nem tudok rá mást mondani, minthogy ELFOGADOM. Ezzel egyúttal az engedélyt is megkaptad, hogy vaizard lehess. ^^

Hirtelen egy senkai kapu jelenik meg a semmiből, s amint félrecsúszik az ajtó kilépek az emberek világába. Szép, napfényes délután van én mégis lehajtott fejjel haladok célom felé. Egy tízperces út után Urahara boltja előtt állok meg. Kopogok az ajtón, majd belépek az épületbe.
- Áhh, Yuusuke-kun. Hogy s mint? – jelenik meg Kisuke. Szokásos zöld kalapját ezúttal hátra hagyta és olyan fejet vágott, mint aki rendesen be van füvezve. – Miben segíthetek?
- Köszönöm, jól vagyok Urahara-san. – válaszolok neki egy biccentéssel. –Valóban a segítségére lenne szükségem… Úgy érzem, hogy elég erős vagyok a Bankai szinthez.
- Tényleg így gondolod? – kérdezi, s máris éberen villan a tekintete. Nem válaszolok, csupán türelmetlenül bólintok neki. – Nos, ha így állunk, akkor segítek. Három nap alatt el fogod érni a célodat…

A bolt alatti hatalmas teremben várakoztam, amikor Kisuke megjelent egy fehér bábot hozva magával. Elmagyarázta, hogy ezen eszköz segítségével a valóságban is megjelenhet Zanpakutuom lelke.
- Ha legyőzöd, akkor sikerrel jársz és eléred a bankai szintet. – mondja, miközben felállítja velem szemben. Letépi róla a fekete szíjat, aminek következtében az változni kezd, s egy hatalmas aranysárkány formáját veszi fel.
- Örülök, hogy a valóságban is megismerhetlek, Sierashi Yuusuke! – szól hozzám a sárkány mély hangján.
- Mint, ahogy én is Dotonryuu-san. – mondom, majd hátamhoz nyúlok, hogy levegyem katanámat, az azonban már nincs ott. Ekkor viszont a terem egész területén különböző méretű és formájú kardok tucatjai tűnnek fel. Nincs sok időm nézelődni, mert a sárkány rögtön ezüstszínű energianyalábot lő felém. Shunpomat használva kitérek oldalra, s gyorsan magamhoz ragadok egy kardot. Dotonryuu felém suhint a farkával, amit én megpróbálok hárítani, de a kard kettétörik a kezemben.
~ Hogy az a…~ - káromkodok magamban, miközben a tüskékkel tűzdelt testrész az oldalamba mélyed. Érzem, ahogy megreped pár bordám és vért köpve repülök egy nagyobb szikla felé. Mielőtt azonban becsapódnék, egy újabb villámtáncot alkalmazok. Pár méterrel távolabb tűnök fel újra, s csúszva próbálom lefékezni magam. Eközben egy újabb kardot ragadok magamhoz és érzem, hogy ezúttal megtaláltam az igazit. Előhívva hollow-maszkom és örült sebességgel közeledek Dotonryuu felé. Egyre csak kikerülve az energialövedékeket kerülök közel hozzá. Amikor már csak pár méter választ el kettőnket a magasba ugrok, s kardommal a feje felé suhintok.
- Győztem! – kiáltom el magam, miközben pár centivel a sárkány koponyájától megállítom a támadást. Ezután Zanpakutuom lelke mintha elmosolyodna, majd szétrobban, s újra egy fehér báb terül el előttem. Csodálkozva markolom meg az immár újra karddá változott Dotonryuu és elordítom magam:
- Bankai: Naiyajin Dotonryuu!

---

Név: Naiyajin Dotonryuu (Gyémántkirály Földsárkány)
A kard alakja:



1. Bankai: Naiya Saberu (Gyémánt pallos)
Kardommal egy félkört rajzolok magam előtt, s ebben a félkörben gyémántpengék kezdenek materializálódni. Újabb csapás után ezüstszínű energiapallos jelenik meg, amely a pengéket körülfogva repül az ellenfél felé.

Jó szokásomhoz híven, nem sokat törődtem a külvilág történésivel. A 13. osztag területén loptam a napot és néha napján még egy kis munkán is lehetett kapni. A reggelem, mint szinte mindig, drága Chiyo-chanom ébresztésével kezdődött. Vagyis magyarul rám töri az ajtót és egy pankrátorokat megszégyenítő vetődéssel térít magamhoz. Nem mondom, néha jobban örülnék egy „Jó reggelt, Yuu-chan!”– nak. Miközben a nyakamban lógott, én neki álltam valami reggelit készíteni, meg főzni egy jó erős kávét magamnak. Eközben a szobám előtt elhaladó shinigamikat figyelem félszemmel. Sok dolgára siető ember. Mindenkinek van valami célja az életben. Nekem is kéne… Ez az „én leszek az legerősebb harcos”, már olyan snassz.
- Yuu-chan… - szólalt meg a lány, aki eddig szótlanul ült velem szemben. Abbahagytam a burám tömését és figyelmesen ráemeltem tekintetemet.
- Igen, Chiyoko? – kérdeztem, majd egy laza mozdulattal a mosogatóba löktem a koszos tányérokat. Majd elmosogat, aki akar…
- Hallottad, hogy mi történt a 8. osztagnál? – kérdezte tőlem. Az igazat megvallva, nem nagyon érdekeltek más osztagok viselt dolgai, de ez a kérdés mégis felhívta a figyelmemet. – A kapitányukat előléptették.
- Úgy érted, a Negyvenhatok tanácsába? – vettem át a kérdezősködés jogát. – Vagy a királyi testőrségbe nyert felvételt?
- Már nem emlékszem, hogy hová került... Valószínűleg a kettő közül az egyikbe. – vágta ki magát mosolyogva a lány, aminek hatására tőlem is egy vigyort kapott.
- Ha most megbocsátasz nekem… Utána járok ezeknek a dolgoknak. – mondtam, s Zanpakutuomat magamhoz ragadva elshunpoztam a szobából. Tudtam, hogy ha érdemi információt szeretnék szerezni, akkor nem hagyatkozhattok a pletykákra. Egy olyan személy véleményére voltam kíváncsi, aki otthon van a dolgokban. Ez a személy pedig Hanae kapitány volt.
~Most minek megyek oda?~ - tettem fel magamnak a kérdés és lassítva tempómon, immár sétálva tettem meg az utat a kapitányi irodához. ~Mit izgat, hogy szerencsétlenek vezető nélkül maradtak? Elég volna ezt a pletykásoktól megtudni… De akkor miért?~
Gondolataimból az ajtóval való találkozás ránt vissza a valóságba. Szépen befejeltem, így már a kopogás is meg volt oldva. Elterülve, fájó fejjel vártam, hogy Hanae kinézzen. Ami pár másodpercen belül meg is történt. Először értetlenül tekingetett körbe fejmagasságban, majd hirtelen lepillantott. Intettem neki, majd megszólaltam:
- Szép jó reggelt, Kapitány! – kiáltok vidáman, miközben újra álló helyzetbe tornázom magam. – Szeretnék beszélni önnel, ha nem zavarom.
- Nem zavarsz, gyere csak be nyugodtan. – invitált be, azután félre állva az ajtóból utat engedett az irodába. Lehuppantam az asztal előtt álló székbe, s türelmesen megvártam, amíg a kapitány is ugyan így tesz. – Nos, miben segíthetek neked?
- Különböző hírek terjednek egész Seiretei területén… - kezdtem bele elgondolkodva. – Miszerint a 8. osztag kapitányát előléptették. Mennyi igaz ezekből a híresztelésekből?
- Ez valóban igaz… Kaname Kiochi kapitányt a harcmezőn elért érdemeiért a Negyvenhatok Tanácsába emelték. – mondta, közben iratokat rendezgetett az asztalán. – Viszont az egyik kapitány már meg is említette, hogy lenne embere a posztra.
- Valóban? – tettem fel a kérdést, miközben furcsa keserűséget éreztem a torkomban. ~Mi a fene van már? Talán azt gondoltam, hogy pályázhatnék a címre? Badarság!~
- Igen… - szólt, majd felpillantott a papírokból és rám mosolygott. – Az a kapitány én voltam, és téged jelöltettelek a posztra. Jók a képességeid, s egy közös barátunktól tudom, hogy már elérted a Bankai szintet. Semmi akadálya nincs, hogy te is viseld a haorit. Vagyis egy akad… Meg kell mutatnod a Főkapitány előtt a 2. szintet, s nem utolsó sorban el kell fogadnod a kinevezést.~
~Micsoda? Hogy én legyek kapitány?~ - gondolom, s a hitetlenkedés kiült az arcomra. ~Alkalmas lennék a feladatra?~
- Ez… khm… Igazán megtisztelő, de még át kell gondolnom. – mondtam, azután elég bunkó módon köszönés nélkül kirohantam a helyiségből. Egy kis friss levegőre volt szükségem, hogy átgondolhassam a dolgokat. Fél kézzel nyitottam egy senkait, és belépve az emberek világa felé vettem az utat. Amint megérkeztem gigaiom nadrágjának zsebéből előkotortam egy szál cigit, s meggyújtottam. A néptelen utcákon kóborolva, egy játszótérhez értem. Ez is ugyan olyan kihalt volt, mint az egész környék. Nem nagyon izgatott, magányra vágytam. Leültem az egyik hintába, majd fél kezemmel átkulcsoltam a láncot. Néhány slukk után, elhajítottam a bagómat. Valahogy most nem esett olyan jól, mint ahogy szokott. Hirtelen egy ismerős lélekenergiára leszek figyelmes.
- Nem szokásod eldobálni a cigarettát… - hallom egy férfi hangját hátam mögül. - … Yuusuke.
Nem szükséges hátranéznem, tudom, hogy Zel az. Szinte láttam magam előtt, ahogy az a hülye mosoly megjelenik az arcára.
- Csá! – köszöntem neki, miközben meglöktem magam és mozgásba hoztam a hintát. –Azon elmélkedem, hogy leszokom.
- Mi van? Buzi vagy? – kérdezte röhögve, majd letelepedett a mellettem lévő játékba.
- Nem… - válaszoltam nagyot sóhajtva. – Azt akarják, hogy legyek a 8. osztag kapitánya.
Oldalra pillantva, majdnem elnevettem magam, amikor megláttam Zel elképedt arcát. Néhány másodpercig tátott szájjal pislogott, azután összeszedte erejét és megszólalt:
- Akkor mi a rákért gubbasztasz itt? Takarodjál vissza Soul Societybe és kapd magadra az a francos köpenyt! – bár a maga módján tette, de mégis megerősített abban, hogy akarom a rangot.
- Igazad van… Kösz, Zel! – szóltam és felálltam a hintából. Újra megidéztem a senkait, s már éppen átléptem volna, amikor a férfi hangja megállított.
- Ígérd meg, hogy amint erősebb leszek és te a csilli-villi haoridban fogsz szambázni… Újra kiállsz ellenem.
- Úgy lesz. – suttogtam és visszatértem a Tiszta lelkek városába. Most már volt célom… Mégpedig, hogy a legnagyobb kapitány legyek, aki valaha élt Seireteiban.

Sajnálom ugyan hogy elhagyod az osztagomat, de büszke vagyok az előrelépésedre.
Hadd gratuláljak elsőként a 8. osztag újdonsült kapitányának. ^^

Azért remélem néha még meglátogatod a volt kapitányodat

A pályázatot természetesen ELFOGADOM

Név: CHRKE-822 (Csirke)
Kaszt: Módosított lélek
Nem: férfi
Kinézet: Pici, dundi, csirkeszerű by Chiyo-chan XD


Jellem: Mogorva, s játssza a meg nem értett zsenit. Nagyon akaratos és hisztis, azt akarja, hogy minden úgy legyen, ahogy ő azt kitalálja. Választékosan, gyönyörű szóhasználattal képes elküldeni az embereket a picsába. Fanatikusan szeret rajzolni, habár tehetsége megkérdőjelezhető, azonban ő féltve őrzi ezen műveket, mondván: „Egyszer majd milliókat fognak érni!” Kissé rendmániás, ami sokszor meg is mutatkozik nála.
Felszerelés: Többnyire semmi, kivéve, ha a csőrt, meg a szárnyakat is felszerelésnek vesszük.
Különleges képesség:

• Lélekenergia érzékelése: Csirke képes arra, hogy bárki vagy bármi reiatsuját felmérje, s majdnem teljes pontossággal megadja annak nagyságát, valamint távolságát századra pontosan.

• Szuperintelligencia: Kivételes szellemi képességekkel rendelkezik, hisz’ fejlesztésként ezt kapta alkotóitól. Egy számítógép szintjén képes matematikai összefüggéseket levezetni, valamint agya töménytelen mennyiségű információ tárolására képes. Tisztaságmániájából adódóan bármilyen összetételű folt felismerésére képes, és fejből tudja, hogy mivel lehet azokat eltüntetni. Amikor épp ideje engedi, újgenerációs tranzisztorokat fejleszt.

• Rossz énekhang: Képes arra, hogy lélekenergiáját a hanghullámokba vezesse, így idézve elő egy lökés hullámot. Szörnyű hangja tartós fülkárosodást is okozhat, az óvatlan ellenfélnek.

Előtörténet:
Élete, mint minden más módosított léleknek, egy üvegtartályban kezdődött. Azért fejlesztették ki őket, hogy újraélesszék a halott emberek testeit félelmetes harci erőként, de ez etikátlannak minősítették és elrendelték az elpusztításukat. CHRKE-822 is egy volt ezen kapszulák közül. Rendes nevet sem kapott, hisz’ úgyis halálra volt ítélve. Magatehetetlenül nézte, ahogy társai egyre csak fogynak, s tudta, hogy a vég hamarosan őt is utoléri. Azonban ez nem így történt… Egy szerencsésnek mondható napom, épp egy szerencsétlen tisztnek köszönhette megmenekülését.
Ikoda Sho (így hívták a shinigamit) sosem mondhatta magát a legkedveltebb beosztottnak az osztagában. Túlsúlyos volt, s kissé esetlen is. Megjelenésén csak rontott, hogy zsíros, fekete haja szinte bukósisakként tapadt koponyájára és legnagyobb sajnálatára a korpásodással is küzdött. Vakondszerű, apró szeme még ujjnyi vastag szemüvegén keresztül is kicsinek tűnt. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy magassága nem haladta meg a 160 centimétert. Egy szó, mint száz, eléggé szánalmas képet nyújtott. Harci képességei sem voltak épp a legjobbnak mondhatók, így a 12. osztagba került, miután nagy nehezen elvégezte a Lélektovábbképző Akadémiát. Azonban ő igenis tudta, hogy sokkal többre hívatott! Viszont rajta kívül ezt senki nem vette észre. Égett benne a bizonyítási vágy, bár a várt sikerrel mindig elkerülték egymást. Azonban ezen a bizonyos napon, úgy tűnt, hogy végre reá ragyog a szerencse! Feletteseitől azt a „hiperszuperésnagyontitkos” feladatot kapta, hogy tüntesse el azokat a módosított lelkeket. Arcán üdvözült mosollyal indult el, kezében a nagy tartállyal.
~Talán végre eljött az idő, hogy feljebb lépjek a ranglétrán.~ - gondolta, bár jobban tette volna, ha inkább a lába elé figyel. ~Vajon mennyi idő fog eltelni addig, amíg felkérnek a Főkapitányi posztra?~
Ám hamarosan kiderült, hogy Shonak esélye sincs rá, hogy bárminemű előrelépésre képes legyen. Ahogyan vágyálmainak rózsaszín fellegében lépdelt, nem vette észre, hogy előtte egy lépcsősor húzódott. Csupán akkor eszmélt fel, amikor az üvegtartály kirepült a kezéből, s a lépcsőzet alján állapodott meg, természetesen több ezer darabra törve. Azonban hősünk nem esett pánikba, hanem eszméletlen sebességgel pattogott le a lépcsőn. Gyönyörű hasassal ért földet, majd rögtön a rémület érzése fogalmazódott meg piciny agyában. Halálra váltan próbálta összeszedegetni a kis kapszulákat, azonban azt már nem láthatta, hogy egy a lelkek közül a kertben landolt.
Persze egy kétbalkezes shinigami sutasága még nem lett volna elég alap a CHRKE-822 nevezetű módosított lélek szabadulásához, ám szerencséjének kovácsa egy kismadár képében a szanaszét gurult golyócskák között landolt, és épp azt az egyet vette csőrébe, amely a legjobban szomjazta a függetlenséget. A piciny állat nagy árat fizetett érte: személyiségét, minden emlékét, és a teste feletti uralmat elvesztve egy sötét géniusz uralma alá került.
Történetünk szereplője ugyan először megdöbbent, majd hosszú bosszankodásba kezdett amiért egy általa piszkos, hasznavehetetlen szárnyasnak titulált organizmusba kényszerült, de megbékélve helyzetével hamar belátta, hogy akarva se kívánhatott volna remekebb álcát, amiben maga mögött hagyhatná a helyet, amely alapvető jogait elvitatván a halálba taszította volna.
A legnagyobb titokban forralta bűnös kis terveit, ameddig elérkezett az alkalom a szabadulásra: előzetesen általa legyártott, majd egy gondosan kiválasztott shinigamin elhelyezett poloska segítségével a birtokába jutott azon információnak, miszerint a napokban történik őrségváltás az Emberek Világában, annak is egy aprócska városkájában, Karakurában. Mikor elérkezett a nagy nap, elrejtőzött a shinigami előre összekészített felszerelései közt, és könnyes búcsú nélkül hagyta maga mögött a Lelkek Városát.
Addig soha nem érzett eufória kerítette hatalmába rideg lelkecskéjét, mikor megérkezett új lakóhelyére: immár ő dönthetett saját sorsáról, és szabadon törhette fejét a világ rabigába hajtásáról.
Egy szép napon, mikor a városi park egyik bokrának árnyékában épp egy hidrogénbombán ügyködött személyes arzenálját bővítendő, különös érzés kerítette hatalmába, mitől puha kis tollacskái jól képzett katonák módjára álltak fel a hátán, tökéletes derékszöget alkotva piciny testével.
Két idegen közeledett felé, akik megjelenésükben mégis valami ismerőset hordoztak magukban: CHRKE-822 hamarosan rádöbbent, hogy két shinigamival van dolga, akik minden bizonnyal egy számára kétséges kimenetelű küzdelem árán is lefegyvereznék.
Idegesen leste őket egy bokor lombja mögül, hogy feltérképezhesse erejüket és esetleges gyengeségeiket.
- Egy nőstény, és egy hím egyed... - tanulmányozta őket magában - A nőstény messzi felmérés alapján sem mutat kiemelkedő készségeket, és egyszeri ránézésre is megállapíthatóan csekély az agyi kapacitása. A hím viszont már nehezebb falatnak tűnik még abban az esetben is, ha belekalkulálom szintén nem túl kimagasló agytérfogatából származó, fajtáján belül is csak elégségesnek mondható intelligenciahányadosát.
Mivel hősünk mindig is többre becsülte a tiszta tudást a puszta erőnél, joggal érezhette némi fölényben magát, ezért rejtekhelyét felfedve a két ismeretlen elé lépett.
- Hé, ti, ti ott! - csipogott feléjük bájos kis madárhangon, miközben összeráncolt szemöldökkel intett a két idegenre. - Ti mostantól a szolgáim vagytok! Amennyiben nem teljesítitek minden óhajom, és nem segítetek a világuralmi terveim véghezvitelében, kénytelen vagyok megfosztani benneteket hitvány életetektől!
- Néééézd, Yuuuu-chan!!!! Milyen aranyos kismadáááár!!! - Hajolt le hozzá a lány, szemérmetlenül közelről vizsgálva dühös arcocskáját. - Hogy te milyen cuki vagy!!! Hogy hívnak, madárka??
- Először is, kikérem magamnak, hogy egy egyszerű szárnyasnak nézzenek... De lásd nagylelkűségem elárulom, hogy CHRKE-822 a becsületes nevem.
- Csirke?? - Vakarta meg a fejét a fiú, aki eddig messziről figyelte az eseményeket, majd ő is leguggolt, hogy szemügyre vehesse az apró állatot - Ne viccelj öcsi, egészen madár formád van és még a neved sem túl kreatív...
- Yuuu-chaaaan, magunkkal vihetjük?? Ugye szabaaaad? - Pislogott a lány hatalmas, könyörgő szemekkel a másikra. - Nézd milyen édes és elhagyatott, biztos napok óta nem evett és fázik!!
- Muszáj? - Sóhajtott fel a fiú meggyötörten. A kis töpszli teljesen feleslegesnek tűnt, azonban a Chiyo-channak nevezett nőstény valamilyen elmetrükköt alkalmazhatott, hisz' a hím végül beleegyezett. - Nah jól van, ha ennyire szeretnéd. Viszont egy gyilkossági kísérlet vagy valami, és bekajálom csípőszósszal nyakon öntve!
- Köszönöm Yuuu-chan, köszönööööööm! - vetődött a lány a fiú nyakába olyan elementáris erővel, hogy CHRKE-822 (azaz innentől már csak Csirke) az oldalára borult a menetszéltől
~Ezek az átkozottak! Ezt még megkeserülik!~ - fortyogott magában, miközben feltápászkodott a puha fűből - ~Még hogy úgy bánni velem, mint holmi házi kedvenccel.. Felháborító! Vagy nem is.... Nem is! Egy zseniális lehetőség arra, hogy páratlan elmém szövevényes terveit megvalósíthassam ez által a két idióta által!! Muhahaha! MUHAHAHAA!!~ - kacagott magában ördögien egészen addig a pillanatig, amikor a lány a markába zárta és magasra emelte.
- Jössz velünk haza kiscsibeee!!! - kacagott rá, miközben pár pördülés után a fiú után iramodott. - Nagyon jó dolgod lesz Yuu-channál! Mert Yuu-chan.... -fordult a megnevezetthez - Azt elfelejtettem említeni, hogy mivel a Kapitány nem biztos hogy örülne egy új jövevénynek, nálad fog lakni! Ugye milyen szuper lesz??
- Micsodaaaa??? - Hördült fel a másik. - Hogy ez a tollas rettenet együtt lakjon velem? Mi van, ha rám robbantja a szállást? Kinézem belőle...
- Ugyan már Yuu-chan... - Nevetett rá a lány - Nézd ezt a tündéri pofikát, tudna egy ilyen imádnivaló kiscsibe bárkit is bántani?
A levegő kezdett lehűlni, ahogy a nap szépen lassan leereszkedett a város mögött. A két ismerős ismeretlen ráérősen bandukolt Karakura város főutcáján, majd még utoljára végigpillantottak a naplementében aranyosan csillogó házsoron.
- Yuu-chan... Nem vettünk dinnyét... - Nézett a lány mélán a fiúra, de azonnal el is mosolyodott. - Nem kell dinnye, hiszen itt van nekünk Csirke! Menjünk haza...
- Jahh, menjünk haza...- ismételte meg a fiú a szavakat meggyötört hangon, majd mindhárman eltűntek egy átjáróban.

Sierashi Yuusuke – II. Bankai Pályázat

Magas, csuklyás férfi áll mozdulatlanul egy tengermelletti magaslat tetején. Sötét köpenyét cibálja a haragos szélvihar, s alakját egyre-másra elhomályosítja a sziklafalról felcsapódó, sós vízpára. Látszólag gondolataiba mélyed, nem foglalkozik a külvilággal. Hamarosan egy újabb alak csatlakozik hozzá. Ám ő csupán illúzió, hisz’ az emberek semmit sem láthatnak belőle. A várakozó azonban már régen nem ember. Sokkal több annál, de mégis kevesebb. Fejét az érkező irányába fordítja, majd arcán felismerés villan. Acélkék tekintetét visszafordítja a víz felé, azután kissé rekedtes hangon megszólal.
- Rég láttalak, Dotonryuu-sama. – határozott, mély baritonom távolra elhallatszik. Zanpakutuom szelleme felveszi emberi képét, s mellém sétál. Néhány percig csak a tenger hullámzása szolgál hangforrásként. Valahol Japán partjainál lehetünk. Nem volt pontos úti célom, amikor megnyitottam a senkait. Előttem megfoghatatlan mélység, a távolban végeláthatatlan víztömeg. Valahogy megnyugvással tölt el ez a hely. A messzeségben egy hegység gigászi volta köszönt. Ez az a hely, ahol anno megsebzett az a farkas és ahol meghaltam.
- Valóban. – ért egyet a sárkány, morajló hangján. - Viszont úgy érzem, valami bánt. A gondolataid elárulnak, Yuusuke. Félsz valamitől, szinte már rettegsz… Nem volna sza…
- Mit? – csattanok fel ingerülten. Íriszeim haragosan villannak a páncélos paladin irányába, akibe sikerül belefojtanom a szót. – Végső soron ember vagyok, a szentségit! Nem kérheted, hogy egyik napról a másikra dobjam el mindazt, ami fontos volt nekem. Akkor sem, ha ez küldetésünk sikerébe kerül. Jól mondta, gyenge vagyok. Talán összecsapásunk végeredménye nem ezt igazolja, azonban tudom, hogy igaza volt!
Monológom végére szinte már ordítva ejtem ki a szavakat. Feldúltan fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, aminek köszönhetően éjszín köpenyem a vállaim mögé rendeződik, így láthatóvá válik új egyenruhám. A shinigamik szokásos öltözetét és a kapitányi haorit Seireteiban hagytam, hisz’ most nem hivatalos ügyben járok el. Fekete nadrágot és hosszú ujjú felsőt viselek, amelyek hasonlatosak az Omnitsukido uniformisához. Ezen kívül még egy-egy pár láb- és karpáncélt is viselek. Katanám, mint mindig, most is a hátamon pihen. A sötét saya szinte eltűnik a ruha hasonló színű anyagában.
- Tégy úgy, ahogy jónak látod. – rekeszti be végül a beszélgetést lélekölőm, azután apró porszemekre robban és a szél hátán eltűnik. Gúnyos horkantással válaszolok neki, majd ismét gondolataimba mélyedek. Várok valakire, s ideje lenne már megérkeznie. Sosem akartam ezt csinálni, de úgy tűnik, rákényszerülök. Teljes szívemből gyűlölöm Aizent és az egész bandáját, viszont most szükségem lesz rájuk. Eszemben sincs az oldalukra állni, ám a tárgy, amit keresek Hueco Mundoban van és a megtévesztés segítségével egyszerűbb lenne megszereznem. Ezért is akarok most beszélni az egyik fejessel. Egyre hidegebb szél fúj, s az égen sötét felhők gyülekeznek. Összébb húzom magamon a köpenyt, ami sikeresen elrejti lélekenergiámat. Napokig könyörögtem Uraharának, hogy csináljon egyet nekem. Tizenöt évnyi takarítás ígéretének hála, íme, az enyém. Ennek köszönhetően tudtam lelépni Soul Societyból. Mire felfedezik, hogy eltűntem, addigra már vissza is értem. Azért is rossz a rendszer, hisz’ efféle hiányosságok vannak benne. Rosszul döntöttek, amikor elűzték Kisukét. Most ennek isszák a levét, pedig a 12. osztag volt kapitányának találmányai biztosan a segítségünkre lennének. Villám csap le a közelben, majd pár másodperc múlva hatalmas robajjal „megszólal” az ég is. Egy csepp, két csepp, száz csepp. Ömleni kezd az eső és a súlyos vízcseppek pillanatok alatt eláztatják a vékony anyagot. Ekkor azonban valami megváltozik a környéken. A reiatsu áramlásából rögtön sejtem, hogy végre megérkezett a követ. Alig tíz méterre tőlem egy Gargantana nyílik, feltépve a teret, ami fülsértő hangot adva enged az erőnek. Az átjáróból egy karcsú, magas nő lép elő. Kétségtelenül arrancar, legalábbis erre következtetek ibolyaszín hajában tündöklő csontcsatról, valamint a hófehér ruhából. Méltóságteljes léptekkel sétál ki a sötétségből, s rögtön felém veszi az irányt. Oldalán türkiz markolatú katana foglal helyet, ezen pihenteti balját. Botor dolog lett volna a részéről, ha fegyvertelenül állít be.
- Üdvözöllek, Sierashi-sama! – köszönt rögtön, majd egy mély meghajlást is beiktat. – A nevem Alicia Narváez, 101. Privaron Espada. Aizen-dono megbízásából vagyok itt. Igazán felkeltetted az érdeklődését, s be kell vallanom, az enyémet is…
Miután befejezi utolsó mondatát, mintha egy árnyalatnyi pír jelenne meg sápadt arcán. Ezen reakció kissé meglep és jómagam is zavarba jönnék, ha nem lennének most fontosabb dolgaim. Előrébb lépek, azután mutatóujjaim segítségével felemelem a lány állát, ezzel alakítva ki a szemkontaktust. Smaragd tekintetét kék íriszeimbe fúrja és valami furcsa vágyódást tudok kiolvasni szemeiből. Egyre értetlenebbül állok a dolgok előtt, amiről felhúzott szemöldökeim is tanúskodnak.
- Köszöntelek, Alicia-chan. – szólalok meg csendesen, majd kiegyenesítem a még mindig hajbókoló nőt. – Nincs szükség az efféle elavult köszöntési formulákra. Most egyenrangú félként vagyunk itt, mint üzlettársak. Nos, ami a jogart illeti…
- Régóta figyellek már Téged… - mondja váratlanul, ám szavai teljesen elütnek a megbeszélés eredeti témájától. – Ezért is akartam én eljönni hozzád. Valami megfoghatatlan erő húz feléd, amit nem igazán értek. Talán együtt kideríthetnénk, hogy mi is ez az érzés.
Az arrancar arcán boldog mosoly terül el, miközben az én fejem leginkább a WTF?! kifejezést veszi fel. Kezd olyan érzésem lenni, hogy itt nem az fog történi, amire várok. Örült ötlet kezd körvonalazódni a fejemben, miszerint a kiscsaj plátói szerelmet táplál az irányomba. Legszívesebben elröhögném magam, azonban jobban belegondolva ez nem is olyan vicces. Sőt egyre inkább érzem a késztetést, hogy lelépjek a fenébe. A találkozó egyértelmű kudarc, semmit nem tud. Elmormogok néhány szitkot az orrom alatt, azután Alicia-hoz fordulok. Várakozóan néz rám, szemében reménykedés csillog. Mit vár? Talán, hogy első pillantásra beleesek az ellenségbe? Nevetséges, s amúgy is van nekem kit szeretnem. Felőlem bármilyen csodanő is lehet, Chiyo-chan az egyetlen, akit mindig szeretni fogok, bárhol legyek. Csalódottan sóhajtok fel, majd távozásom hírét a Privaron tudtára adom.
- Úgy tűnik, félreértettük egymást. – kezdek bele csendesen, míg a vihar egyre erőteljesebben kezd tombolni körülöttünk. – Céljaink nem egyeznek meg, így most távozom. Sajnálom, de nem tudok neked segíteni. Mond meg Aizennek, hogy legközelebb használható követett küldjön, ha beszélni akar velem.
Akaratom ellenére szavaim keményre sikeredtek. Alicia kikerekedett szemekkel mered rám, hitetlenkedve, mintha felpofozták volna. Gyors mozdulattal hátat fordítok neki, s elindulok ez ellenkező irányba. Más nyomon kell elindulnom, hisz’ eddigi próbálkozásaim mind zsákutcába futottak. Ez igazán idegesítő és az ember lelkesedésének sem tesz igazán jót. Már épp nyitnám az átjárót, amikor érces hangot hallok magam mögül. Vállam fölött hátrapillantva látom, hogy Narváez lassan előhúzza kardját, miközben a levegőbe szökken.

Arcán mintha könnyek folynának alá, habár lehet csak képzelődöm, s az esőcseppek peregnek le. Ajkai szavakat formáznak, de a mennydörgés robajától nem hallom őket. Talán épp a pokolra kíván vagy valami ilyesmi. Nem foglalkozom vele, hanem tovább menetelek előre. Sonido hangja hallatszik, azután egy szemvillanásnyi idő alatt mögöttem terem a lány és kardjával felém csap. Hihetetlen reflexeimnek hála, még épp időben tudok megfordulni és katanámat előrántva védekezni. A hideg acéllemezek sikítva csúsznak el egymáson, szikraesőt hányva. Az arrancar tekintetében eddig nem látott téboly tükröződik, míg fogait csikorgatva próbál lenyomni. Azonban fizikai erőm sokkal nagyobb az övénél, így könnyedén taszítom vissza. Métereket csúszik a sárban, de nem adja fel. Kitátja száját, amiben egy bíborszín energialabda kezd materializálódni. Hangos visítás közepette lövi ki felém a Cerot, amely zúgva szeli át a kettőnk között lévő távolságot. Hatalmas robbanás rázza meg a sziklaszirtet és a füst mindent beborít. Az utolsó pillanatban sikerült előhívnom Shikaiom védekező technikáját, így most egy biztonságos homoktojásban pihenek. Azonban a tojáson most óriási, égett szélű lyuk díszeleg. Nem sokon múlott, hogy a lány halálsugara eltaláljon. Egy laza intéssel eltörlöm a pajzsot és kardom most már a kezemben díszeleg.
Alicia kissé hevesebben szedi a levegőt, valószínűleg elég sokat kivett belőle a támadás. Haragosan veszi tudomásul sértetlenségemet. Újabb gyors támadásba kezd, a fénylő fém gyilkos táncot lejt körülötte. Nem tehetek mást, kénytelen vagyok védekezni. Szinte minden létező szúrás-vágás kombinációt bemutat, de mégsem tud megsebezni. A talaj egyre csúszósabb lesz, így botorkálva próbálok talpon maradni. Átgondolatlanul lódultam előre, és ezúttal én indítottam egy szúrást a feje felé. Sikeresen kitér előle, ám így is sikerül egy nagyobb tincset eltávolítanom a hajából. Gúnyos vigyorra húzom a számat, míg a lila hajszálak a sárba hullnak. Alsó ajka megremeg, s hisztérikus hangon elkiáltja magát.
- Revieste, Argentadolis! (Borítsd be, Ezüstliliom!) – hihetetlen energianövekedés megy végbe, amit eddig csak egy alkalommal érzékeltem. Ugyanez történt, amikor Lucho ellen, a Primera ellen küzdöttem. Rosszat sejtve nézem végig az átváltozást. A lány ruhája teljesen megváltozik, rövidebb lesz és eltűnnek a buggyos ujjak is. Új uniformisát aprócska liliomok tömkelege alkotja, amelyek biztosan olyan kemények, mint a hierro. A fején lévő csontcsat is megváltozik, az is hasonló virággá transzformálódik. Rögtön tudatosul bennem, hogy ez már nem játék. A Privaron val’szeg eldöntötte, végezni fog velem. Nem épp rózsás fejlemények. Kardja eltűnik, helyette egy ezüstösen fénylő naginata villan meg a kezében. Még nem harcoltam ilyen fegyver ellen, így ismét hátránnyal indulok. Villámgyors mozdulattal jelenik meg előttem és felém suhint fegyverével. Határozottan kitartom a kardom, ám nem az történik, amire vártam. Alicia pengéje akadálytalanul halad át a kőpengén és széles barázdát vág a mellkasomba. Kardom letört része pörögve száll a távolba, míg én fél térdre zuhanok. A fájdalom ezer kíntőrként vágódik a testembe. Szemeim előtt lehomályosodik a kép, de nem ájulhatok el. Minden akaraterőmet felhasználva feltápászkodok, majd ismét megtántorodok. Zihálva veszem a levegőt, miközben arcom egyre sápadtabb és sápadtabb lesz. Ha ez így folytatódik, akkor hamarosan elvérzek. Ruhámat már átáztatta a rubint szín testnedv, s most nagyobbacska tűzvirágokat rajzol a mocskos pocsolyákba. Fájdalmas grimasszal emelem fel jobbomat és erőt gyűjtök. Ezüstkék lélekenergia jelenik meg körülöttem, ami mázsás súlyként nehezedik ellenfelemre. Egy utolsó nagy lélegzetvétel után elordítom magam.
- BANKAI! Naiyajin Dotonryuu! – minden reiatsumat sikeresen Zanpakutuomba összpontosítom. A letört kardél felvillan a távolban, majd rettenetes sebességgel megindul, hogy egy új fegyver része legyen. Lassan kialakul a vívókard karcsú formája és a végén helyet foglaló három „karom” is. Új erő költözik a tagjaimba, ezt rögtön érzem. Az átalakulás hamarosan végbe megy, s immár Zanpakutuom második szintjét használom. Alicia csodálkozva félredönti a fejét, azután szomorkás mosoly jelenik meg az arcán. Villámok fénye tölti be a helységet, nappali világosságba borítva ezzel a környéket. Az arrancar lassan leereszkedik mellém és ismét végigmér.
- Aizen parancsa az volt, hogy öljelek meg. – jelenti ki könnyedén, mintha csak arról beszélgetnénk milyen idő lesz holnap. – Ám én megszegtem a parancsot az előbbi felajánlással. Viszont Te durván elutasítottál, így nem marad más választásom…
Megforgatja a kezében tartott naginatát és határozott mozdulattal a vizes talajba szúrja. Lehunyt szemekkel koncentrálni kezd. Tudván, hogy valami nagyon rossz következik, rögtön támadásba lendülök. A Naiya Saberu zúgva suhan felé, eközben mélyen felszántja a nedves földet maga alatt. Azonban a támadás nem éri el célját, mert Narváeztől néhány méterre semmivé foszlik. A becsapódás pillanatában arany fény villan, ami több millió apró szemcsén csillan meg.
- Primer ciclo: Polinización (Első ciklus: Beporzás)! – szól fennhangon, habár semmit sem értek abból, amit mond. A spanyolom mindig is hiányos volt, ez talán a nyelv ismeretének teljes hiányából ered. Hirtelen nem történik semmi, ám ez csak a látszat. Apró spórák tömkelege ágyazódik be körülöttem, amiket szabad szemmel nem láthatok. Feszülten várok, s egyre-másra küldöm az energia pallosokat a nő felé, eredménytelenül. Kétségtelenül sokkal erősebb, mint én. Fogamat csikorgatva várom, hogy végre történjen valami. Botor dolog a részemről, s ezt hamarosan meg is tudom.
- Segundo ciclo: Florecimiento (Második ciklus: Virágzás)! – lágyan zengő hangjának hatására, szinte robbanásszerűen növekedésnek indul a növényzet. Rémülten veszem tudomásul, hogy az előbbi technika e növény magjait szórta szét a környéken. Szemmel követhetetlen Shunpoval próbálok eltűnni a veszélyzónából, de egy hosszabb indának mégis sikerül elkapni a bokámat. Ingerülten csapok a kacs felé, mégsem vágja át a penge. Pánikszerűen lövöldözöm támadásaimat, habár csupán annyit értem el vele, hogy még jobban kimerültem. Hangos puffanással landolok a sárban, miközben az indák egyre inkább körülfonnak. Felordítanék, azonban a növény már a pofámat is betapasztotta. Alicia arcán egy újabb könnycsepp csillan, s úgy tűnik támadásának 3. fázisára készül. Fehér szélű, feketén izzó lélekenergia veszi körül a testét. Valódi félelem járja át a testem, amit még sosem éreztem eddig. A halál szele lengi körül a területet. Béklyóimat feszegetve próbálok szabadulni, de semmit nem érek el vele.
- Tercer ciclo: Marchitamiento (Harmadik ciklus: Hervadás)! – fényes, elektromos kisülések cikáznak végig az engem földhöz kötő indákon. Egyszerre több ezer voltnyi feszültség járja át a testemet, s én felordítok fájdalmamban. Szemeim felakadnak, érzem itt a vég… Még egy utolsót dobban a szívem, azután csak a mozdulatlanság marad. Meghaltam, megint…



Az esőcseppek erőteljesen csapódnak vér- és sárfoltos arcomnak. Szinte teljesen megégtem, látszik rajtam: menthetetlen. Ebben a pillanatban sűrű, fehér gőz csapódik ki a testemből, amit hamarosan egy hátborzongató kacagás követ. Saját hangomat hallom, de mégsem ugyanaz, mintha egyfajta sötét hidegség áradna belőle. Érzem, amint a csontszerű maszk növekedésnek indul az állkapcsomon. Általában ez nem történik a beleegyezésem nélkül, hiszen már tudom irányítani a lidércet. Már lassan a fél álarc felkerül, amikor elképzelhetetlenül gyors shunpoval eltűnök eddigi helyemről. Őrült módon csapkodok össze-vissza, de mozdulataimat nem én irányítom. Alicia megrettenve próbál védekezni, nem sok eséllyel. Az ezüstös penge először a karjába, azután a lábába mar. Eddig ismeretlen vérszomj önti el az elmém, vörös fénybe vonva előttem a világot.



Sötét ellentétem épp a kegyelemdöfésre készül, amikor magamhoz térek. Azonban a támadást már nem tudom megállítani. Egy új, nyers erő járja át tagjaimat. Ismét hallom a saját hangom, amint tébolyultan kiáltom el a parancsszavakat.
- Tsuinryuu no Kira Ago (Ikersárkány gyilkos állkapcsa)! – kardom hegye szinte felrobban, amint két valószínűtlenül vastag test kígyózik elő belőle. Két hatalmas sárkány jelenik meg előttem, akik azonnal a Privaronra vetik magukat. Gyémántfogaikat a testébe mélyesztik, nincs ideje a védekezésre. – NEEEEEEE!
Immáron ismét saját magam vagyok, amint összezúzom a hollowmaszkot. A megidézett lények rögtön szertefoszlanak, s egy élettelen test zuhan a földre. Nagyon csattan az egyik pocsolyában, majd testének részecskéi lassan elpárolognak. Zokogva zuhanok térdre, ezt nem így akartam. Megsebesíthettem volna, de nem akartam végezni vele. Mérgesen ütök a sárba. Még nem fordult elő, hogy ne önerőből nyerjek meg egy csatát. Azonban halála mégse volt hiábavaló. Egy új erőt ébresztett fel bennem, aminek köszönhetően sokkal erősebb lettem.



Tsuinryuu no Kira Ago (Ikersárkány gyilkos állkapcsa): Bankaiom második támadása, inkább az erőre, semmint a gyorsaságra épít. Döfésszerű mozdulatot teszek Zanpakutuommal, ami aranyszínűen felizzik, azután két hatalmas sárkányt vagyok képes megidézni. A lények fizikai erejükön kívül még a Naiya Saberuhoz hasonlatos energiasugarakat is képesek kilőni pofájukból.

Ajánlott zenék:
A pályázat első három részletéhez
A harchoz

~Csendes éjszaka köszönt Seiretei területére. Magányos árny tanyázik az egyik közeli épület tetején, figyelő tekintetét a tájon nyugtatja. Különös módon semmiféle reiatsu nem árad az irányából, így feltehetőleg elrejti azt. Hirtelen kiegyenesedik, azután leveti magát a mélybe. Halkan szeli az alatta lévő levegőt, majd hirtelen megáll, mintha csak egy kötélen ereszkedett volna le. Az alatta lévő két shinigami meglepetten kiállt fel, azonban már semmit sem tudnak tenni. Ezüst penge villan, s az őrök holtan csuklanak össze. ~
Gondterhelt sóhaj szakad fel mellkasomból, amint ismét talajt érzek a lábam alatt. Nem volt tervbe véve, hogy megölöm őket, de mégis így történt. Letörlöm az arcomra fröccsent vért, habár ezzel csak még jobban összemaszatolom magam. Zanpakutuomat még mindig a kezemben tartva haladok egyre beljebb az épületbe. Lépteim nem vernek visszhangot, alig érintem a padlózatot. Sötét csuklyám alól feszülten nézelődök körbe, hisz’ bármikor elkezdődhet az őrségváltás. A percek némán telnek, viszont hamarosan elérem azt, amiért jöttem. Labirintusszerű folyosókon haladok végig, s egyelőre eseménytelenül. No, nem mintha annyira hiányozna a balhé, ám mégis fura a csend. Szerencsére pár nappal ezelőtt végigjártam a területet, így pontosan tudom merre is kell mennem.
~Megvannak a Kapitányság előnyei… ~ - jegyzem meg magamban, miközben befordulok egy újabb sarkon, ezúttal balkéz felé. Úgy látszik elkiabáltam magam az előbb, mert most egy csapatnyi felbőszült halálistennel nézek épp farkasszemet. Néhány pillanatig szótlanul méregetjük egymást, majd az egyik bátrabb tiszt előrelép.
- Elnézést a zavarásért, Sierashi Taichou! – kezd bele mondandójába lámpalázasan. – Egy behatolót érzékeltünk, aki elintézte két emberünket. Ámbátor úgy tűnik, Ön már végzet is a bűnösökkel.
Elgondolkodtató, mennyire megbíznak a feletteseikben. Habár ez így van rendjén, és belém is ezt sulykolták az Akadémián. Azonban szerencsétlenségükre, most tévednek. Villámgyors shunpoval lendülök előre, azután döföm át az előbb beszélőt. Pillanatnyi zavar támad az őrök között, ám gyorsan sikerül rendezniük soraikat. Kiabálva lódulnak meg, bár kétségtelenül nyomomba se érnek kardforgatás terén. Egyik a másik után kerül a földre, örök álomba szenderülve. Hamarosan rájönnek, hogy Sorsuk megpecsételődött, amint szembetalálkoztak velem. Rémülten kezdenek menekülésbe, nem tudván, hogy a vég elkerülhetetlen. Szótlanul gyűjtök lélekenergiát mutatóujjam végére, míg a megmaradt ellenfelek irányába célzok. A Haien dübörögve suhan végig a folyosón és egyetlen fényes villanással hamuvá égeti mindannyiikat. Katanám vércsatornáján fürgén folyik le a rubint-szín nedv, amely végül a felpolírozott parkettán állapodik meg. Ismét mozgásba lendülnék, ám valaki megragadja köpenyem alját. Egy shinigami, akinek kettémetszettem a légcsövét, még mindig életben van. Torkában vér bugyborékol, de a szeme mindent elmond. Csalódottság, düh és félelem. Ezen érzések jutnak először eszembe. Erőt gyűjt, majd akadozva egy szót köp felém: áruló. Búsan lehajtom fejem, s egy erőteljes vágással kioltom életét. Ujjainak szorítása egyre gyengül, végül keze ernyedten hanyatlik alá. Rágalma elevenembe vág, bár tudom, mennyire igaza is van. Tekintetemet elfordítom az élettelen testről, hiszen jövetelem valódi célja még nem valósult meg. Szapora léptekkel folytatom utam, szinte már futok a kihalt épületben. Kitartó tempóval megtalálom a raktárhelyiséget, amit kerestem. Egyetlen Byakurayjal berobbantom az ajtót, így immár akadálytalanul léphetek beljebb. A helyiségben mindenhol dobozok foglalnak helyett, kaotikus összevisszaságban. A terem közepén, kivilágított állványon egy kard pihen. Dotonryuut visszahelyezem sayájába, miközben tovább vizsgálódom. Villámtánccal átszelem a még megmaradt távolságot, azután óvatosan végigsimítok a penge felületén. Rögtön reagál a reiatsumra és ezüstkék derengés fut át rajta. Meglepődve nyúlok a markolat után, mert semmilyen lélekenergiának nem kéne belőlem áradnia. Hallottam már erről a fegyverről, de nem gondoltam volna, hogy ennyire érzi az energiát. Suhintok vele néhányat, ennek köszönhetően levonom a következtetést, miszerint tökéletesen passzol hozzám. Valószínűleg, mindig a tulajdonosához alkalmazkodik. Kedélyesen forgatom még egy kicsit, aztán felkapva az egyik dobozon pihenő hüvelyt kiviharzok a raktárból.



~Pokollepke röpköd ide-oda a 13. osztag kertjében. Magányosan és céltalanul imbolyog, ám hamarosan társaságot kap. Sötét köpenybe burkolózó alak válik ki egy cseresznyefa borús árnyékából. Sebes fellegként vág át a területen, lépteit a Kapitányi iroda irányába fordítja. Hamarosan meg is érkezik, azonban nem kopog be. Késő éjszaka van, csend honol. Kardja egy vágásával kettészeli az ajtót, majd átlép a maradványokon. Szét sem nézve száguld az asztalhoz, s ruhája ujjából egy tekercset húz elő. A papiros viasszal van lezárva, amelyen egy sárkány tekereg. A Sierashi Klán jelképe, melyet még Yuusuke tervezett meg. Rajta a címzés: Kawazoe Hanae…~
Az osztag ifjú vezetője riadtan pattan ki ágyából. Ismeretlen, de mégis ismerős lélekenergiát érzékel. Gyorsan magára teríti köntösét, s Zanpakutuoját magához ragadva siet irodája felé. Néhány perc múlva rémülten szemléli a pusztítás nyomait, azután belép a helyiségbe. Ám bent minden a helyén van, csupán egy ismeretlen papírköteg árválkodik az íróasztalon. Érdeklődve emeli fel, majd nyitja ki. Arca egyre inkább elsápad, amint végigolvassa a levelet. Összetörten roskad a közeli székbe, míg a lap a földre pottyan, így láthatóvá válnak vörös tintával írt sorai.

Kedves, Hanae!
Sietve írom soraimat, mert sürget az idő. Ismeretségünk – habár rövid ideig tartott - kedves emlékként fog élni szívemben. Olyan útra kényszerültem lépni, amelyet nem kívánok senkinek. Sok rossz dolgot követtem el hosszú életem során, melyekre nem vagyok büszke. Életeket tettem tönkre, s oltottam ki. Nem hollowokra gondolok, hisz’ értük nem kár. Legsúlyosabb vétkemet nem is oly’ rég követtem el. Sajnálatos módon, az enyéim ellen kellett fordulnom. Muszáj vagyok bevallani, hogy könnyíthessek a lelkemen. Önös céloktól vezérelve, több tisztet is kivégeztem. Még mindig a rosszullét kerülget, ahogy felvillan előttem kétségbeesett arcuk. Nem kegyelmeztem egyiküknek sem, holott csak annyi volt a hibájuk, hogy akadályozni próbáltak célom elérésében. Azonban nem csak a szívemre nehezedő súly könnyítése miatt vetem lapra gondolataimat.
Te voltál az egyetlen olyan ember Seireteiben, akire egy kicsit is felnézhettem. Kétségtelenül sokkal jobb vezető vagy, mint amilyen én valaha is lehetek. Emlékszem, amikor még újoncként az osztag kertjében harcoltunk vállvetve. Mennyi minden megváltozott azóta! Magam is kapitány lettem, köszönhetően hathatós közbenjárásodnak. Próbáltam képességeimhez mérten végezni feladataimat, miközben arra gondoltam vajon Te miként is csinálhatod. Kezem most remeg, félek, még összemaszatolom a már megírt sorokat. Egy érzés kerít hatalmába, régi ismerősként. Tartok a jövőtől, mert még nem tudom, mit hoz a Sors. Jól mondják: Az ember legjobban az ismeretlentől fél. Eme gondolattal zárom soraimat, s remélem, még látjuk egymást!
Ezentúl is maradok örök híved,

Sierashi Yuusuke

~Lágyan lengeti a szél a hatalmas tölgyfát a 8. osztag főépülete mellett. Hirtelen fény tölti be a területet, amint a vörös Shakkahou nagyobb lyukat üt a falba. A robbanás hangja gyorsan tovaszáll, így immár csak a felszálló por és az ovális nyílás emlékeztet rá, hogy az előbb itt történt valami. Csuklyába burkolózó idegent világít meg a holdfény, aki még egyszer körülnéz az éjszakában, majd hosszúra nyújtott léptekkel az épület belseje felé veszi az irányt. Ismét pontosan tudja, hova is kell mennie. ~
Szerencsémre senki nem tartózkodik az osztag területén, mert sikeresen elcsaltam őket. Néhány legyengített lidércet tereltem a gyakorlóterek felé, s tudván mennyire bizonyítani szeretnének embereim, mindet oda küldtem. Gúnyos mosoly játszik ajkaimon, amint belépek az irodámba. Katai is biztosan lelépet és most az első vonalban kaszabolja a férgeket. Nincs sok időm, ezért sietnem kell. Ruhám alól egy összehajtogatott köpenyt veszek elő, ami rövid úton az íróasztalomra kerül. A kapitányi haori, mely erőmet és tudásomat szándékozott hirdetni, most kissé gyűrten pihen a bútordarabon. Valahogy elszomorodok, ahogy a magányos textilre pillantok. Nem is a hatalom az, ami hiányozni fog. Gyorsan átpörgetem magamban a tisztek arcát, habár a felének még a nevére sem emlékszem. Túl gyorsan változnak a dolgok, rövid idő telt el kinevezésem óta. Jó, ha egy éve kapitány vagyok. Több mint száz évnyi megfeszített munka kellett ahhoz, hogy a Gotei 13 elitjébe kerülhessek. S most egyszerűen eldobom magamtól… Csendesen járok körbe a helyiségben, ujjaimmal végigsimítva a bútorokon. Kedves emlékek és nagy veszekedések képei tódulnak az elmémbe. Mosolyogva állapodok meg a mosogatónál, ahol két bögre is pihen. Szívem összeszorul, amint elolvasom az egyiken díszelgő feliratot: „Yuu-chan”. A vigyor lassan leolvad az arcomról, miközben ismét lélekenergiát koncentrálok az ujjamba. A fehér villám zúgva hagyja el az imént említett testrészt, majd fénylő villanás kíséretében darabokra robbantja a gyenge kerámiát. Ezen tettemnek szimbolikus jelentést tulajdoníthatok, vagy csak egyszerűen feltörő érzéseimet kellett levezetnem valamin. Zihálva támaszkodok a csapnak, azután megnyitom azt. Sietősen megmosom a képem hideg vízzel, ennek köszönhetően kissé magamhoz térek. Viszont itt sem időzhetek sokáig, hisz’ hamarosan riadóztatni fogják az őrosztagokat. Csöndesen akartam távozni, ám ezen törekvéseim csúfos kudarcot vallottak, amint ölni kényszerültem.
Botladozva lépek ki az irodából, s ezt követően szálláshelyem felé indulok. Innen indultam el az este, ám nem gondoltam volna, hogy még visszajövök. Halkan tolom félre a rizspapír ajtót és egy szökkenéssel máris az ismerős szobában találom magam. Nem megyek beljebb, egyszerűen képtelen vagyok rá! Már innen is jól kivehető az ágyamban pihenő alak. Behúzom magam után a vékony nyílászárót, majd hátam neki támasztom. Lábaimból elszáll az erő, és egy nagyobb csattanás kíséretében összecsuklom. A helyiség átellenes végében mozgolódás támad, de szerencsére Chiyo-chan nem olyan, akit könnyen fel lehet ébreszteni. Újra vigyor tűnik fel a szám szegletében, viszont ezúttal könnyek is csatlakoznak hozzá. Megállíthatatlanul törnek előre, eláztatva éjszín felsőmet. Testem rázza a néma zokogás, azonban nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy ilyenekre pazaroljam az időt. Ingerült mozdulattal megtörlöm az arcom, azután egy fekete bársonydobozkát veszek elő a zsebem mélyéről. Már napok óta oda akartam adni, de sose volt bennem elég mersz hozzá. Szép kis hős vagyok, mondhatom. Gondolkodás nélkül nekimennék bármilyen ellenfélnek, azonban nem tudok feltenni egy egyszerű kérdést. Felpattintom a dobozka fedelét, így láthatóvá válik a benne pihenő gyűrű. Szépen megmunkált ezüstkarika, melynek dísze egy kék gyémánt. Sokáig tartott megszerezni, mégis megérte. Eme ékszer tökéletes jelképe lett volna szerelmünknek, ha… Ha önző módon nem egy nagyobb jó érdekében cselekednék. Hirtelen eltűnök eddigi helyemről és az ágy mellett materializálódom újra. Féltő gonddal teszem le az éjjeliszekrényre a dobozt, aztán még egyszer végignézek kedvesemen. A vékony szövettakaró lecsúszott róla, láthatóvá téve karcsú alakját és mezítelen hátát. A holdsugarak játékosan simogatják bőrét, pontosan úgy, miképp én is tettem ezt pár órával ezelőtt. Gyengéden betakargatom, s végül egy csókot lehelek arcára.
- Várj rám, Szerelmem…! – suttogom bele a szoba sötétjébe, utána a nyitott ablakon keresztül távozom a helyiségből.



~Hajnalodik. A Nap korongja lomhán tűnik elő a Horizont mögül, hogy éltető fényével töltse be ezt a dimenziót is. Korán van, talán hat óra lehet. Magas, szikár férfi várakozik a Sōkyoku hegy tetején. Az Urahara által nyitott senkai még mindig nem jelent meg, s ő magától nem tud elszökni Soul Societyből, mert lezárták az összes dimenziókaput. Egész lényéből nyugodtság és magabiztosság árad, holott érzi újdonsült ellenfelei már közel járnak. Barátai válnak most ádáz ellenségekké, egyetlen cél által vezérelve. E cél: elfogni az árulót.~
Haragos szél rángatja a köpenyem szélét, miközben elmerengve bámulok a távolba. Kisuke biztos megint elaludt, pedig szóltam neki, hogy ez most vészhelyzet. Bevett szokás a senkaiok lezárása vészhelyzet esetén, így ezen az útvonalon nem léphetek meg. Szerencsére vannak olyan ismerőseim, akik ezek ellenére is segítségemre lehetnek. Töménytelen mennyiségű reiatsu nehezedik rám, amint több kapitány is tiszteletét teszi a hegyen. Habár egyenként egyikük sem erősebb nálam, mégis megérzem erejüket. Villámtáncok fürge hangja visszhangzik fel, és végre láthatóvá válnak a lélekenergiák tulajdonosai. Majdnem ismerem mindannyiukat, ezért teljesen felesleges feléjük fordulnom. Lélekenergiájuk lenyomatából máris beazonosítottam őket.
- Sierashi Yuusuke! – csattan Watanabe kapitány katonás hangja. Természetesen, ismét parancsot teljesít. – A Gotei 13 vezetőségének nevében, letartóztatjuk Önt. A vádak a következők: behatolás egy szigorúan őrzött létesítménybe, nagy erővel bíró ereklye eltulajdonítása, és több rendbeli gyilkosság. Ha ellenállást tanúsít, kénytelenek leszünk végezni magával!
A magázódás rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy szavait komolyan gondolja. Komótosan feléjük fordulok, majd egy gúnyos mosollyal ajándékozom meg a jelenlévőket. Nagano Nobu, Momichi Aki Ryakuren, Ninomiya Mitsuko. Egy ötödik lélekenergiát is érzékelek, bár ez távolabb van, így nem vagyok képes felismerni. Talán korlátozva van az ereje vagy valami. Elmélkedésemből a sayából előkúszó katanák hangja ránt vissza. Némaságomat úgy tűnik beleegyezésnek vették, s most megpróbálnak elfogni. Vicces ötlet.
- Yare-yare, akkor sajnos meg kell ölnötök. – döntöm kissé oldalra fejem, még mindig mosolyogva. – Mert én bizony ellenállást fogok tanúsítani. Ugyan már… Nagyon jól tudjátok, hogy esélytelenek vagytok velem szemben. Nem lenne egyszerűbb, ha nyugisan elengednétek? Valószínűleg a felesleges vérontást is elkerülnénk.
Felvetésem látszólag süket fülekre talál, ezért nincs más választásom. Nemtörődöm módon megvonom a vállam, majd megszabadulok a köpenytől, mely csak akadályozna mozgás közben. Hisou Karite névre keresztelt új kardom most vízszintesen van hátul a derekamra erősítve, míg Dotonryuu szokásos helyét foglalja el a hátamon. Mivel kapitányokkal van dolgom, ezért Zanpakutuomat húzom elő, hiszen egy még kipróbálatlan fegyverrel nem épp ilyen ellenfelek ellen kéne mókázni. Szinte egyszerre indulnak el felém, hogy mégis csak megadásra kényszerítsenek. Kacagva térek ki a szúrások és csapások tucatjai elől, ezzel is idegesítve Őket. Nobu egyik csapását sikeresen eltérítem, aminek köszönhetően fegyvere mélyen a sziklába fúródik. Kihasználva zavarát, kézfejemmel arcon ütöm, azután még taszítok egyet rajta, ennek hála elveszíti az egyensúlyát és a földre kerül. Apró sikeremen derülve török ki az immáron foghíjas körből, ám nem sokáig örülhetek. A 7. osztag kapitánya gyorsan összeszedi magát, s máris társai után lódul, akik ismét szemben állnak velem. Ezúttal Ryakuren vállalja magára a támadó szerepét. Fegyverével a csuklóm irányába vág, ily módon helyváltoztatásra kényszerít. Fürgén szökkenek hátra, ezért csak az üres teret tudja kettémetszeni. Egy méretesebb ugrással tornázom magam a levegő, majd innen indítok támadást a csapat egyetlen nőnemű tagja felé. Szúrásom halálos pontossággal száguld a célpont szíve felé, azonban egy másik penge útját állja. Suke eddig ismeretlen gyorsasággal vetődik szerelme elé, hogy ekképp védje meg Tőlem. Nem akarom elszomorítani, de a lány sokkal erősebb, mint ahogy gondolja. A két acél szikrát vetve csúszik el egymáson, miközben erőteljesen szorítom hátra a férfit. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve hátra lépek, ennek köszönhetően ellenfelem – aki megpróbál visszatartani – önkéntelenül előre tántorodik, ezzel tökéletes célpontot nyújt. A védelmén tátongó apró rést rögtön észreveszem és ki is használom. Shunpomat használva eltűnök, azután mögötte jelenek meg újra, Zanpakutuommal hosszú barázdát húzva hátára. Vér fröccsen az arcomra, amelyet fájdalommal átitatott kiáltás kísér. Ezt követően könyökkel állcsúcson vágom Mitsukot, de azért ügyelek rá, nehogy csontot törjek.
- Nevetséges, hogy csak ennyire vagytok képesek, Seiretei kapitányai! – kiáltok fel gúnyosan, végigmérve az apró sérülésektől tarkított csoportot. Habár kijelentésem sántít, hisz’ Mitsu nem kapitány. Sebaj, rendelkezik a kellő erővel. – Gyengék vagytok vezetőknek, most bebizonyítottam. Fel se fogjátok, mi is a hatalom igazi nagysága. Saját korlátaiktól megvakítva fogalmatok sincs a valódi erőről! Ám én már tisztán látok, elsöpörtem a határokat, melyek szánalmas halálisteni létemhez kötöttek. Már most sokkal több vagyok nálatok, s egyre hatalmasabb leszek. Nem tudtok megállí…
Félbe kell szakítanom monológomat, mert mozgást érzékelek jobbról. Túlságosan belelovaltam magam a szónoklásba, ezért nem vagyok képes elég gyorsan reagálni. Nagano kardjával a fejem felé csap és csak emberfeletti reflexeimnek köszönhetően tudom a megfelelő helyre rántani saját pengémet. Azonban a mozdulat még így is lassú, csak lassítani tudja a csapást. A hideg acél vékony sávot vág a szememen keresztül, nem sokon múlik, hogy elveszítsem jobb lélektükröm világát. A hirtelen rám törő kín miatt megszédülök, de gyorsan összekapom magam. Vérem vörös függönyén keresztül, gyilkos indulattal tekintek szerencsétlen felé. Úgy tűnik inába száll a bátorsága, előző megmozdulása is csak a véletlennel egyenértékű. Vészjóslóan emelem jobbomat irányába, mutató- és középsőujjam végére reiatsut koncentrálok, végül fennhangon idézésbe kezdek.



- Hadou 33: Soukatsui! – ordítom el végül a Kidou nevét. Az égszínkék energialabda elemi erővel robban ki a kezemből, utána brutális sebességgel találja mellkason a 7. osztag kapitányát. Arcán meglepetés látszódik, majd a démonmágiának engedve a magasba repül, ezt követően legalább tíz méteres röppályát ír le. Rongybabaként csapódik a földbe, nagyobb krátert hozva létre ezzel. Magamban szitkozódva pillantok az utolsó talpon lévő ellenfél felé, aki már biztos tudja mi lesz a sorsa. Villámtánccal előtte jelenek meg, ezt követően ugyanazon lendülettel félrerúgom fegyverét és saját Zanpakutuomat a bal vállába döföm. A szablya akadálytalanul siklik át a ruha szövetén, bőrön, izmon, talán még a csonton is. Hátborzongató hangot adva lyukad ki a másik oldalon. Ryakuren halkan összeroskad, ám ennek köszönhetően legalább megszabadul a kardomtól. Kissé zihálok a megerőltetéstől, de azért próbálom még mindig erősnek mutatni magam. Ekkor jelenik meg egy tizenöt méteres magasságban a senkai. Öreges fáradsággal suhintok egyet, megtisztítva ezzel katanámat a rátapadt vértől. Már épp indulnék, amikor visszahangzó kiáltás száll felém.
- BAN-KAI! – hallatszik egyszerre két torokból is, földrepesztő lélekenergia-robbanás kíséretében. Valós kíváncsisággal tekintek vissza, s szembetalálom magam a bankaiozó párocskával. Megmosolyognám a pillanatot, ha nem épp egy több méter magas azúrsárkánnyal kellene szembenéznem. Suke és Mitsuko eltökélten indít támadást felém, viszont tőlem még semmit sem láttak. Suttogva ejtem ki a feloldáshoz szükséges szócskát, aminek hatására mindent elsöprő, ezüstszínű reiatsu lövell az ég felé. A fényesség lassan alább hagy, ennek köszönhetően ismét láthatóvá válok. Vívókardomon megcsillan a felkelő napfény egyik kósza sugara.
- Imponál, hogy ennyire nem akartok elengedni, de előbbi megmozdulásotok is csak fölösleges erőpazarlás a részetekről… - fejtem ki gondolataimat, kevéske gúnyt is vegyítve mondandómba. – Ahogy látjátok már megérkezett a „taxim” és ideje lelépnem. Úgy tűnik, komolyabban meg kell benneteket sebesítenem, ha távozni szeretnék. Ajaj, mennyi gond…!
Az utolsó mondatot csak magamnak mormogom, miközben balomat homlokom irányába emelem. Szellemi részecskék hada kezd a tenyerembe gyűlni, majd amint függőlegesen elmozdítom a kezemet, máris egy fekete-fehér hollowmaszkká állnak össze. Meglepődöttségüket látva felkacagok, ám ez elég ijesztőre sikeredik, hisz’ lidérci énemnek köszönhetően kissé eltorzul a hangom. Gyorsaságom már szinte felfoghatatlan méreteket ölt, ellenfeleim is csak nehézkesen tudják követni mozgásom. Előrelépek és máris Suke mellett termek. Egyetlen csapással elmetszem a lábikráját, ennek hatására féltérdre esik. Aoki panaszosan felordít, azután egy jégviharszerű támadással válaszol.
- Cero! – kiáltom el magam, mielőtt még elérne a fagyos szellő. Ezüstösen kék fénynyaláb hagyja el mutatóujjam, aztán félresöpörve a jégáradatot végül a sárkány pofájában állapodik meg. Hatalmas füst kíséri a robbanást, ezzel is az én malmomra hajtva a vizet. Míg a lény döngve a földre kerül, addig én a megzavarodott Mitsut veszem kezelésbe. Aljas módon kihasználva a romló látási viszonyokat mögé lopódzom, ezt követően Zanpakutuommal nemes egyszerűséggel átdöföm. Direkt elkerültem a fontosabb szerveket, de kellően megsebesítettem ahhoz, hogy ne legyen képes tovább harcolni. Angyalszárnyai, valamit dárdája eltűnik és aléltan zuhan a földre. A 10. osztag kapitánya tébolyultan felordít, ám balszerencséjére dühétől vezérelve támad rám. Könnyűszerrel védem csapásait, majd egy elegáns csuklómozdulattal kiütöm a markolatot a kezéből. Rémülten kapna utána, viszont keresztvágásom gyorsabban eléri, minthogy újra megkaparinthatná fegyverét. Ismét tetemes mennyiségű vér fröccsen a földre, eközben az azúrsárkány is köddé válik. Laza mozdulattal eltüntetem a maszkot, aztán Zanpakutuomat is eredeti állapotába állítom vissza. Dotonryuu sercegve tér vissza sayájába, ezzel részemről lezártnak tekintem a küzdelmet. Mindenki életben marad, legalábbis ha időben érkezik a 4. osztag. Kezeimet zsebre teszem és a senkaihoz shunpozom.
- Sajnálom… - szólok halkan, eztán belépek az átjáróba, s a rizspapír ajtók némán behúzódnak mögöttem.