Úgy éreztem magam mint egy gyönge vénember, aki a tükörbe nézve még mindig azt az életerős, magát legyőzhetetlennek tartó férfit látja, aki egykor ő maga volt, mit sem törődve az idő könyörtelen vasmarkával, ami a túláradó energiát elsöpörve csak fájó ízületeket hagy hátra.
Én is csak a száz évvel ezelőtti önmagamat ismertem: hiába voltam tisztában azzal, hogy lefokozásom jelentős mértékben veti vissza erőmet, nem volt elegendő tapasztalatom arról, milyen nem a legerősebbek közé tartozni: nem ismertem az űzött vadak életét, és nem tudtam, miként kezeljek egy ilyen lesújtó vereséget.
Bár Akki fülét farkát behúzva elmenekült és a shinigamival sem került sor összecsapásra, sehogy sem tudtam megbékélni gyengeségemmel, a korláttal, amivel együtt kell hogy éljek és ismét le kell bontanom.
Mikor már azt hittem, hogy megszégyenültebb helyzetbe nem is kerülhetnék, ismerős illatra lettem figyelmes. Vértől mocskosan, szánalmasan védtelenül feküdtem arccal a porban, és mindennek tanúja volt a nő akit szeretek.
- Hogy vagy? És mi történt? Kik voltak? Mit akartak? René, válaszolj már...! - Kiáltotta Shun kétségbeesetten. Még sosem láttam ilyennek az arcát, és gyűlöltem magam amiért én idéztem elő a rémületet a szemeiben.
A hüvelyk ujjamat a szájára téve húztam végig az ajkain mialatt azon járt az eszem, mit mondhatnék neki. Küldjem el, vagy szorítsam meg a kezét? Hordjam el mindennek, hogy látni se akarjon többé, vagy egyszerűen csak mondjam el, mit jelent számomra..? Talán nem is vagyok képes rá..
- Nem akartam, hogy így láss.. - nyögtem ki végül a lehető legszerencsétlenebb mondatot, ami bár nem volt a legmegfelelőbb az adott szituációban, igaznak igaz volt.

*Feszült figyelemmel nézi Renét, a másik legkisebb reakciójára is ügyelve. Óvatosan törökülésbe helyezkedik előző térdeléséből, és magába fojtja további kérdéseit. Legfeljebb felteszi őket később, ha már jobban lesz a privaron espada... Egyelőre azonban azt tartja fontosabbnak, hogy segítsen neki...*
- Nem akartam, hogy így láss...
*Ezt a mondatot hallva halványan elmosolyodik. Mennyire ismerős válasz... Fordított esetben valószínűleg ő is ezt mondta volna, csak kevésbé finoman megfogalmazva... Némán ücsörög, ahogy igyekszik összeszedni magát. Ez néhány percen belül meg is történik, minekutána pedig már képes viszonylag tiszta fejjel is gondolkodni.
Alaposan végigméri René sérüléseit, majd óvatosan megpróbálja feltámogatni ülő helyzetbe a sebesültet, és hátát egy közeli fának támasztja.*
- Hadd nézzem meg a karod...
*Hajol az említett sérült testrész felé, és közelebbről is ellenőrzi a sebesülést. Enyhén szólva nem tűnik könnyű sérülésnek... Majd azt is megállapítja magában, hogy kicsit ő is tud rajta segíteni, de teljesen nem képes helyrehozni; ahhoz szakszerűbb segítség kellene...*
- Maradj nyugton egy kicsit.
*Szólal meg rövid mérlegelés után megnyugtató hangon, és kezével végigsimít a sebesült végtagon. Azt már nem mondja meg, hogy még sosem próbálta azt, amire éppen készül és nem is hallott hasonló esetről... Mégis vakon bízik abban, hogy sikerül majd terve...*
- Bakudou 59: Kurenai Ribon.
*Emeli feljebb kicsit kézfejét, és feszülten figyeli, ahogy a tenyeréből elegánsan előkúszó vörös szalagok rátekerednek René karjára, majd egyre szorosabbra fonódnak körülötte lassacskán halványodva, végül teljesen felszívódnak... Ennek nyomaként pedig mintha kissé kezdene összehúzódni a seb... Úgy tűnik, sikerült... Bár azt nem tudja, mennyire volt fájdalmas ez az eljárás - saját magán alkalmazva sem valami kellemes ez a fajta gyógyítás, de reménykedik abban, hogy nem volt sokkal zavaróbb René számára...*
- Tudom, hogy nem fogsz örülni neki, de nem ártana elmennünk Uraharához, hogy segítsen...
*Pillant végül kissé feszengve Renére, várva válaszát. Eredetileg a raktárba szerette volna elvinni meggyógyíttatni a másikat, Kisuke vegyesboltja azonban jóval közelebb van...*

A szemem sarkából láttam, hogy Shun elmosolyodik a megnyilvánuláson. Nem tudom, hogy azért, mert gyerekesnek találta, aminek talán én is tartanék egy hasonló kinyilatkoztatást egy egészen más helyzetben.
Se erőm, se kedvem nem volt ezen gondolkozni, mivel általában ha egy számomra kínos dolgon járt az eszem (ami azért valljuk be, nagyon sokáig nem esett meg velem), rendre úgy éreztem, mint akinek légkalapáccsal püfölik a belső szerveit. Hát, minden esetre nem valami kellemes érzés.
- Hadd nézzem meg a karod... - Hajolt Shun a tátongó seb fölé, majd egy alapos szemrevétel után nyugalomra intett, és végigsimított a sérült testrészen.
- Bakudou 59: Kurenai Ribon. - Suttogta halkan, mire a kezéből előbújó vörös szalagok csörgőkígyó módjára tekeredtek a karomra.
Felszisszentem, bár nem tudom, hogy valóban éreztem e fájdalmat, vagy ez csak egy ősidők óta kódolt, reflexszerű reakció arra, amikor valami ismeretlen, fenyegetően élénk vörös, szalagnak álcázott hüllő fogja erős szorításba az ember karját. Valószínűnek tartom, hogy az utóbbi, mivel akkora már annyira elzsibbadtam testileg és lelkileg is, hogy Shun érintését is egy korábbi emlékből kellett visszaidéznem, mikor végighúzta finom ujjacskáit a karmon.
- Tudom, hogy nem fogsz örülni neki, de nem ártana elmennünk Uraharához, hogy segítsen...- szólt Shun látható zavarban, mikor a szalagok felszívódtak a bőrömben, akárcsak a kedvenc testápolóm.
Addigra már teljesen bódult állapotba kerültem a testemben beinduló különböző öngyógyító és fájdalomcsillapító reakcióknak köszönhetően, így bár a tudatom meglehetősen tiszta maradt, a mozgásom leginkább egy lesajnált alkoholistáéra emlékeztetett. Megszólalni éppen ezért nem is mertem, ki tudja micsoda zagyvaság szalad ki a számon rendezetlen összevisszaságban, ha kinyitom.
Felkészülve a legrosszabbra felálltam hát, méghozzá teljesen önerőmből, így próbálva demonstrálni, hogy megállok a lábamon, és semmi szükségem segítségre. Kissé imbolyogva, néha éppen hogy talpon maradva indultam meg Urahara boltja felé, rá se nézve Shunra. A pokol legmélyebb bugyrába száműzném magam, ha rá kellene támaszkodnom, így inkább az esélyt se akartam megadni a lány esetleges felajánlásának, tökéletes némaságban kacskaringóztam az üzlet felé.
Amikor megérkeztünk, nem igazán vesztegettem az időt, mivel éreztem, hogy nehezen összekapirgált erőm igencsak fogytán van már, így minden udvariasságomat mellőzve nemes egyszerűséggel feltéptem az ajtót.
A nagy robajra hamar előtolta a képét a tulaj is, aki a meglepettségnek jelét sem adva, mondhatni némi cinikus közönnyel mért végig a legyezője mögül.
- Nocsak, nocsak.... Micsoda meglepetés... - Vigyorgott kajánul Shunra vagy, rám, esetleg mindkettőnkre... Nem tudom, az egyre gyengülő látásom miatt, csak spekulálni tudnék, ami ugye teljesen felesleges.
- Egy szót se szólj, vén kufár... - Bandzsítottam rá, miközben fókuszálni igyekeztem. - Hajlandó vagyok egy esetleges kopromisszumra, de e....
Kapituláltam. Ennyire futotta maradék kis erőmből, elgyengülve vágódtam el a padlón. A robajt még hallottam, sőt egy ideig még különböző színfoltok is rendíthetetlenül ficánkoltak a retinámon, ám jött egy elektromos kisülés, Nagy Bumm, vagy nevezzük akárminek, és megszűntem látni, érezni, gondolkodni.