Hatalmas örömömre, sikerült legyőznöm a két igazán gyengécske rabocskát, így tovább folytathattam az utam egyenesen arra, amerről a rabok jöttek. Időközben Lacost is az ölembe kaptam, nehogy lemaradjon, és így rohantunk egyenesen előre. Végül sikerült egy folyosón kikötnöm, amelynek végéről hirtelen kiáltozást hallottam, ezért úgy gondoltam, hogy utána kéne járni a dolognak. Kicsit remegve ugyan, de megindultam a hang irányába. Útközben sikerült találnom néhány széket, és felborított asztalokat. Valószínűleg egykor barikádok lehettek, de ez lehet, hogy már sose fog kiderülni. Minden esetre megpróbáltam magam átverekedni. Először plüssvízilovam dobtam át a túl oldalra, aki nagy jajgatások, és puffanások közepette ért földet, majd pedig én következtem. Nagy nehezen, de sikerült magam átverekedni rajta. Sose voltam jó a mászásban, és ezt most be is bizonyíthattam magamnak… Toshi-chan is csak morgott egyet-kettőt… Amint átértem, egy nagyobbacska krátert vettem észre, amibe majdnem sikerült is bele táncolnom. Szép lett volna, ha pofára esek…
- Rossz érzésem van… Talán lehet, hogy a támadókat kellett volna kikérdezni…
Suttogta hű társam, akinek néha már be nem áll a szája, és kezd kicsit idegesíteni. Egy „Pff…” kíséretében vettem tudomásul, hogy Lacosnak volt képe megkérdőjelezni azt, amit épp teszek. Kicsit morcos is lettem rá, de hát módosított lélek a szentem, nem tehet róla, hogy alapból hülye… Ellenben én vagyok a megtestesült zsenialitás! Minden esetre, tovább akartam menni, ám ekkor rengeni kezdett alattam a föld, és majdnem sikerült belezuhannom az egyik közeli székrakásba. Alig hogy sikerült visszaszerezni az egyensúlyom, megjelent előttem egy óriási kígyó.
- Neee mááár! Utálom a kígyókat!
Visítottam fel, amikor megláttam az óriás méretű csúszómászót. Sose kedveltem a kígyókat, főleg nem az ekkorákat… Próbáltam hátrálni néhány métert, azonban nem igazán tudtam, hiszen mögöttem volta a székek és asztalok halmaza. Kissé pánikba estem, na… Alig hogy feltűnt, máris lézersugarakat lövellt a szeme. Nem sok hely volt, amerre kitérhettem, így felkaptam Lacost, és megpróbáltam egy shunpoval mögékerülni. A manőverem sikeresnek bizonyult, így ujjongva ugráltam, mint valami dilinyós. Visszafordultam a kígyó felé, majd nyelvemet kinyújtva vágtam neki különböző grimaszokat.
- Béna Bélaaaaa! Úgy se tudsz elkapniiiiii!
Csúfolódtam, amikor megéreztem, hogy valaki ütögeti a karomat. Lepillantottam, és megláttam két kicsi szememmel a drága Lacost.
- Nem biztos, hogy jó ötlet kicsúfolni. Sosem tudhatjuk, hogy mire képes.
Kezdte a vízilovam a kioktatásomat. Kicsit megsértődtem, majd karba csaptam a kezeimet.
- Jól van, na… Még viccelődni se lehet…
Morogtam durcásan.

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Kutatás közben kis időközönként abbahagyja a keresést és hallgatózik, hogy nem-e kezdenek mocorogni az ajtón túl, de mivel nem hall mozgolódást folytatja tovább, amit eddig csinált.
Pár percnyi keresés után, az egyik asztalfiókban találja meg a térképet, amit eddig keresett. Óvatos, de gyors mozdulatokkal némi helyet csinál az asztallapon, majd ráfekteti a részletes, több szintes ábrázolást mutató papírt és hozzákezd a keresett helyiségek kiböngészéséhez.
~… raktár…raktár…raktár…~ ismételgeti magában, amíg a térkép ábráin futtatja ujját. ~…hm…~
Homlokráncolva kihúzza magát, majd borostáját simítva gondolkozni kezd. A raktár nincs messze, de így is több helyiségen át kell vágnia ahhoz, hogy elérje. Az épület rajza szerint az ajtón túl egy köztes terem van, funkcióját tekintve semleges, lényegtelen, és csak egy irányba enged tovább, ami egy hosszabb folyosón át vezet a raktárakhoz… a nyílt tér miatt egy kicsit aggódik, de nincs másik lehetőség, így természetesen nincs más választása.
Úgy hajtja össze a térképet, hogy azt a területet mutassa, amin most tartózkodik, illetve ahova tart, majd elteszi felleghajtója belső zsebébe és az ajtóhoz lép, fülét a lapjára tapasztja és hallgatózik
… csend…
Tenyere a kilincsre simul és lassan elforgatja, majd résnyire kinyitja az ajtót és beles rajta. Amennyire látja, a helyiség üres, csak felborított asztal sarkát látja. Még vár egy pár másodpercet, majd óvatosan, csendesen lépve tovább halad, becsukja maga mögött az ajtót és elindul a terem kijárata felé, fülét ismét az ajtólapra tapasztja és hallgatózik. Miután ismét meggyőződött róla, hogy nincs mozgolódás és beszélgetés a túloldalon hasonló óvatossággal, mint amilyennel ide érkezett, kinyitja az ajtót, és beles a keletkezett résen. Amúgy is ráncolt homloka még barázdáltabbá válik, mikor megpillantja a felhelyezett rácsot. Látja rajta, hogy nem egy régi darab, ottlétét akkor is furcsállná, ha a tervrajzok alapján építették volna az ajtó mögé egy raboktól független helyiség be és kijáratához… tekintete most a folyosó többi része felé siklik.*

Amint hátrafordultam, úgy éreztem, elnyel a föld. Hogy lehet valaki annyira idióta marha, hogy hagyja - bounto létére- hogy két fegyvertelen legyűrje! Ráadásul a bábja is kéznél van...
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! - morogtam dühösen, és indultam meg furólépésben a Shitait ráncigálók felé. Éreztem, hogy egyedül kellett volna jönnöm. Ez a kis nyavalygógép csak hátráltat. Hiába siettem, léptem egyre gyorsabban, az ajtó bezárult előttem. Rácsaptam az öklömmel, és morogtam egy sort. Deze is morogni kezdett, felborzolta a szőrét, és egy irányba meredt. Szememmel követtem tekintete irányát, és megláttam az újabb rabot. Gyilkos szemekkel meredt rám, de nem mert támadni - valószínűleg feltűnt neki, hogy erősebb vagyok nála. Lábamat rúgásra emeltem, amikor egy fekete cső csattant a bezárt ajtón. Megpördültem a tengelyem körül, és a hajigáló rabot pillantotam meg.
- Mi a jó életet művelsz te balfácán? - dörrentem rá. Miközben hajolgattam a felém röppenő tárgyak elől, az ajtó mögül egy robbanás hangját hallottam meg. Jó lesz sietni, ha nem homokként akarom újra látni azt a kis görcsöt...
Kézlegyintésemre Deze feléindult, én pedig kirántott karddal rohantam felé. Deze a lábába mart, én pedig a kard markolatával úgy fejbevágtam, hogy összeesett. Így már kénytelen volt abbahagyni a fojtogatásomat, és így én is levegőhöz jutottam. Lihegve, sajgó torkom markolászása közben az ajtó felé indultam. Ha nem lesz más választásom, előhívom a bábom. Bár akkor meg fel fognak fedezni...
- Mintha nem lenne elég bajom így is! - durrogtam, és feszülten méregettem az ajtót. Végülis úgy döntöttem, hogy megpróbálom valamivel betörni - a testalaktom ehhez azért még kevés. Nem születtem kétajtós szekrénynek, hála a jó égnek. Körbenéztem a nedves padlón, és pillantásom megakadt egy vastag, nehéz fémrács-darabon. Felemeltem, és kissé nyöszörögve vágtam az ajtóhoz, ami betört.
- Ezaz! - gyorsan bemásztam rajta, és körbenéztem. - Gyerünk, Shitai! - indítványoztam a szökést még azelőtt, mielőtt a bent terjengő füsttől láttam volna valamit.

Amikor a nagy csúnya kígyó arrébb húzódott, egy ismeretlen férfi jelent meg. Néhány pillanatig bambán pislogtam az ismeretlenre, majd ahogy meghallottam a parancsát, kissé pánikba estem. Nem hogy ronda, nyálkás, és vérszomjas volt az az óriási kígyó, de még meg is akart öletni vele az a fura fazon.
- Öhm... azt hiszem, hogy gond van... Lacos...
Pislogtam továbbra is a kígyóra. Valószínűleg bounto lehet az ellenfelem, hiszen én nem igazán éreztem a lélekenergiáját, csak hű társam, aki egyre erőteljesebben csapkodott puha lábacskáival. Nem tűnt valami erősnek, de attól még vigyázni kellett volna vele, hiszen attól, hogy valaki gyengének tűnik, még nem biztos, hogy az is... Ahogy megpróbáltam kitérni a támadás elől, Lacosom sikerült elejtenem, így ő buksijával a földre huppant. Szerencsére gyorsan eltiplizett az útból, így már nem kellett vele foglalkoznom. Csak a bounto bábja, és én maradtunk. Ahogy tekintetemet még a menekülő Lacos felé irányítottam, a kígyó egy hatalmas és elég fájdalmas ütést mért a hasamra, aminek hála a falba csapódtam. Hát nem volt kellemes érzés, és ennek köszönhetően sikerült előhívnia Toshi-chant is. Pontosabban csak felkeltenie sikerült, ami csak morcosabbá tette.
- Hadou 63: Raikouhou!
Kiáltottam, s a támadás el is érte a kígyót, majd amíg az a kidouval volt elfoglalva, előhúztam zanpakutomat, és máris megtámadtam a bountot. Balszerencsémre a csúszómászó azonban közénk furakodott, így kardom a nyálkás testét szúrta át. Lassú mozdulattal húztam ki katanám a kígyóból, majd egy ügyes ugrással hátrébb kerültem, s pár pillanatig figyeltem a szörnyeteget és az irányítóját. Néhány pillanatig gondolkodtam, hogy valahogy le kéne szerelni a kígyót, majd eszembe jutott egy kidou, amivel talán sikerülhet legalább addig megállítani, amíg ki nem iktatom mesterét.
- Bakudou 09: Geki!
Mondtam, és a kígyót már is beborította az a bizonyos vörös fény, majd amint ez eltűnt, már nem tudott mozogni. Kapva az alkalmon, zanpakutommal ismét támadásba lendültem, s ezúttal sikerült is elkapnom a bountot. Fegyveremmel sikerült átszúrnom tüdejét, majd kihúztam azt.
- Sajnálom, Bounto-kun...
Suttogtam, miközben ellenfelem a földre zuhant. Zanpakutommal suhintottam egyet, majd visszahelyeztem tokjába. Gyorsan visszasiettem Lacosért, hogy együtt haladhassunk tovább, majd amint meglett, elindultam. Már a bounto és a bábja is hamuvá vált addigra...

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Üres a folyosó. ~… remek…~
Kicsit hátrébb lép az ajtóból, majd kezében tartott kardját, annak halk sikolyával kísérve elővonja. Miközben a félig nyitott ajtó mögé bújik, halkan szólítja meg a kezében tartott fegyvert és tokját.
- Tobimasiyou, Karasu no tsubasa!- suttogja, mire a kard fekete, matt fénybe (?) burkolózva alakulni kezd. Mindkettő megrövidül és két kicsit íveltebb, fekete pengéjű, egykezes karddokká, szablyákká alakulnak. Még mindig nem érkezik senki és a hallgatózás sem visz aggasztóbb eredményre, így Kuroi kilép az ajtó mögül és alig hallhatóan ismét megszólal, miközben jobb kezében tartott szablyáját kinyújtja akadálya jobb oldala felé.
- Mienai kire. – majd egy lassú mozdulattal lefelé húzza a kard pengéjét, úgy hogy az ne érje a vasrudakat.
A rácsokat alkotó rudak és pántok fémes súrlódás és halk pendülések kíséretében válnak el a kard pengéje előtti vonalon. A mozdulatot megismétli a másik oldalán is, majd gyorsan elkapja a leváló darabot, mielőtt az még csörömpölve földet érne. Feloldja kardja shikai állapotát és ismét tokjába helyezve átlép a rögtönzött ajtón. Nem a legpraktikusabb megoldás, ezt tudja jól, de a leghalkabbnak ez bizonyult. Visszafordul és helyére illeszti a kimetszett darabot. Ha nem piszkálják, akkor nem fog kidőlni a helyéről. Tovább is indul.

Meglepően egyszerűen jut el a raktárig. Az őrjáratok mögött shunpo-val illant el, míg ha kellett lapított és most ismét hallgatózik a raktár ajtónál, de mivel úgy tűnik számára, hogy üres a szoba, így óvatosan benyit és belépve visszacsukja az ajtót maga mögött.
Tágas, ugyanakkor zsúfolásig telepakolt helyiségben találja magát. Jobbra, balra a falaknál és előtte két méterre polcok sorakoznak ruhákkal, dobozokkal. Jobbra mellette pedig szekrények állnak, a megfelelő látást öreg lámpák és egy-két rácsokkal ellátott, embernél keskenyebb ablak szolgáltatja. Kuroi nem nézelődik sokat, pontosan tudja, hogy mit is keres… egyenruhát…
Pár percig elmerül a hátrébb lévő polcokon található dobozokban, majd elégedetten csillogó szemekkel vetkőzni kezd és át is öltözik a zsákmányolt, fehér, bőszárú és ujjú kimonóba. Ruháját közben belerejti egy megjegyzett dobozba, annak is a legaljára a rabruhák alá.
Fehér ruháján, a szíve felett egy nagy, nyomtatott „D” betű olvasható és egy ötjegyű számsor, ezek közül a „D” betű a fontosabb… ez ugyanis a legveszélyesebb rabok jele. Miután végez, kardját kezébe veszi és hallgatózva az ajtóhoz lép. Ha megbizonyosodik arról, hogy senki nem jár az ajtó közelében, akkor óvatosan kiles rajta, ha így sem lát senkit, akkor ki is lép a folyosóra. Becsukja maga mögött az ajtót és tovább indul. Mozdulatai már teljesen természetesen hatnak, ő mostmár egy rab… egy a legveszélyesebbek közül… miközben halad, történetén gondolkodik és várja, hogy összefusson egy őrjárattal, akik vélhetőleg némi beszélgetés után egy olyan emberhez vezetik, aki hasznos információkkal láthatja el őt.*