Nem tűnt túlságosan meglepettnek a shinigami, valószínűleg ő is érzékelte az én lélekenergiámat. Mondjuk nem is nagyon rejtegettem, vagy hasonlók... A válasz viszont helyes volt, azonban még mindig nem értettem, hogy miért is van egy olyan helyen, amire végül is én vigyázok. Azonban nem biztos, hogy erről őt értesítették.
- Én Kikuchi Aya vagyok.
Mutatkoztam be én is, azonban azt nem árultam el, hogy valójában mikor és hol szolgáltam Seireiteiben. Egyelőre még nem jött el az ideje, vagy legalábbis én nem éreztem úgy, hogy ilyenkor elárulhatom. Majd... valamikor... Sose szerettem azzal hencegni, hogy shinigami voltam, hiszen akkor azt is el kell mondanom, hogy ott hagytam a shinigami létet... Rendben, hogy engedéllyel, de azóta ki tudja, hogy mik történtek, ráadásul már helyettesítettek nem egyszer.
- Igen, Shinigami vagyok, habár nem hiszem, hogy találkoztunk volna...
Mosolyogtam Kariotora. Valóban meglepő lenne, ha találkoztunk volna, hiszen nem biztos, hogy akkor már tiszt volt, amikor én ott voltam. Na igen, 100 év hosszú idő, és elég sok minden is történhet ennyi idő alatt.
- Akkor értem már, hogy korábban miért éreztem azt a furcsa lélekenergiát... Az ilyen kicsi hollowok néha még a lelkeket se tudják elkapni, szóval nem igazán érdekelt. Gondoltam majd úgyis elmegy, ha megunta.
Mondtam, miközben elkezdtem kicsit nagyobb erővel lengetni a hintát. A hajamba bele-belekapott a hintázás közben felkavarodott levegő, aminek hála kicsit sikerült összeborzolnia szőke tincseimet. Na igen, sikerült megunnom a barnát, így most szőkén boldogítom az embereket. Toshi-channak nem tetszett az ötlet, de nem tehetett ellene semmit... végül is én irányítom a testem, nem pedig ő...
- Szóval 2. osztag...
Suttogtam. Amikor én voltam kapitány, még Yoruichi vezette ezt az osztagot.
- És hogy mennek mostanában a dolgok Seireiteiben? Rég jártam már arra...
Kezdtem el érdeklődni. Már tényleg elég rég voltam arra, lassan be kéne sétálni, hogy legalább azt megtudjam, hogy kik lettek a kapitányok, hogy van a főkapitány és egyebek. Kezd kicsit hiányozni a shinigamilét, azonban semmiképp se költöznék vissza Seireiteibe. Ahhoz túlságosan szeretek itt élni.

Jó volt hallani, hogy csak a szokásos dolgok vannak Seireiteiben. Ott is, akár csak itt, az arrancarok és espadák üldözésével telnek a napjaik. Mondjuk én már kicsit unom, de hát ez van... Nem tudunk ellene semmit se tenni, hiszen ha megölünk egy arrancart, kettő lesz belőle... Ugyan ez a helyzet a sima hollowokkal...
- Igen, már lassan 100 éve, hogy itt élek. Nem volt könnyű meggyőzni a főkapitányt, de csak sikerült... Viszont ha jól gondolom, azóta már rég elfelejtkeztek rólam.
Vakartam meg tarkóm zavartan kacarászva, miután megállítottam a hintát, hiszen nem szerettem volna kizúgni belőle. Rendben, hogy a vaizardok előtt bolondot csinálok magamból, de végül is egy idegennel beszélgettem, aki előtt ha nehezemre is esik, normálisan kéne viselkednem. Időközben egy kisebb méretű kővel is elkezdtem babrálni. Lábammal ide-oda rúgtam, csak hogy kezdjek magammal valamit. Amikor Karioto azt mondta, hogy ismerős a nevem, kicsit összerezzentem. Talán mégis tud valamit arról, hogy ki is voltam egykor...
- Hehe... Most lebuktam.
Kezdtem kicsit egyre jobban zavarban lenni, hiszen kiderült, hogy újdonsült beszélgető partnerem többet tud rólam, mint gondoltam.
- Igen, valamikor a 11. osztag kapitánya voltam.
Mondtam mosolyogva. Jó volt nosztalgiázni... Bár igaz, hogy akkoriban az új kapitányokat még nem ismertem, csak akkor találkoztam velük, amikor az emberek világába szöktek Uraharával és a Kidoushuu akkori kapitányával.
- Egyébként ha jól veszem ki a szavaidból, voltál magasabb rangon is. Vagy talán tévedek?
Kérdeztem kissé meglepve.

>Esti Séta<

Némán hallgattam a lányt arra gondolva, hogy milyen igaza van. Sokszor megfordult már a fejemben az, hogy milyen is lenne másoktól függetlenül élni. Annyira furcsa. Mi, arrancarok utáljuk a Shinigamikat, de az áruló Halálisteneket még is elfogadjuk vezetőnkként. Talán csak azért, mert félünk tőlük? De akkor, hogy lehet, hogy a többi velük majdnem egy szinten lévő Shinigami-val szembe merünk szállni és még csak meg se fordul a fejünkbe, hogy behódoljunk nekik… Vajon a lidérceknek ez a sorsa? Mindig mást szolgálni, s a magunk ura sose lehetünk? Gondolatmenetemet egy újabb kérdés szakította meg.
- Hmm… Legszívesebben azt mondanám szörnyű. Életünk bármely percében meghalhatunk, csak bábok vagyunk. De ez ellen nem lehet tenni. Míg a Bountok arra lettek kárhozatva, hogy az Emberek Világában éljenek elszigetelve, nekünk Hueco Mundo-ba kell élnünk. Míg gyenge, ostoba Hollowok voltunk lelkeket ettünk, s ezért másoknak előítéletei vannak. Ami teljesen érthető, de ezért még ha akarnánk se hagyhatnánk el Hueco Mundo végtelenjét…
Próbáltam meg tömören válaszolni a lánynak tömören, de nem igazán sikerült, hisz’ ez a téma volt az, mely mindig is leginkább foglalkoztatott. Még csak egyszer jártam Soul Socety-ban, de már akkor is megfogott az a Világ. Ott egy olyan Hierarchia uralkodik, melyről mi még álmodni se merünk a fehér falak között.
- Egyébként te hogy kerültél a Tiszta Lelkek Városába? És hogy érzed magad ott?
Kérdeztem vissza, mivel nagyon érdekelt egy olyan véleménye a Lelkek Világáról, aki ott él…

Kezdtem kissé zavarban lenni, hiszen rég beszélgettem valakivel ilyen nyíltan, aki mellesleg még elég idegennek tűnt... Igen... 100 év rengeteg idő, ami alatt rengeteg-minden történhet. Új kapitányok, hadnagyok léptek színre, és azóta egy igen sokáig elhúzódó háború vette kezdetét, ami még nem is lett volna olyan rossza, ha nem az egyik shinigami robbantotta volna ki. Aizenben mindig is sikerült valami furcsát találnom. Valami megmagyarázhatatlant. Valami olyat, aminek köszönhetően Toshi-chan szinte mindennap duruzsolt a fejemben, és morogta, hogy öljem meg az akkori hadnagyot. Valahogy nem vitt rá a lélek, vagy egyszerűen csak túl gyáva voltam hozzá, hiszen kimondhatatlan következményeket hozott volna magával.
- Öhm...
Kezdtem kissé meglepetten válaszolni a kérdésre. Igazából nem tudtam, hogy mit válaszoljak, hiszen úgy élek itt, mint Seireitei egyik örökös kirendeltje, azonban arról nem tudnak, hogy mindeközben a vaizardokat is felügyelem. Vagy legalábbis nem adták tudtomra, hogy tudnának róla. Remélhetőleg nem is tudnak...
- Egyedül élek itt, egy saját kis kuckóban. Épp hazafelé tartottam, amikor megéreztem a lélekenergiád.
Mondtam vidáman, hogy a negatív dolgokról el tudjam terelni a gondolatainkat. Na igen, néha igazán nehezemre esett jókedvűnek lenni, ha egyszer nem voltam az, bár most, hogy valakivel beszélgethettem, kezdett kicsit jobb kedvem lenni, és ez úgy gondolom, hogy jó.
- Szóval akkor tényleg kapitány voltál. Ez remek! Viszont sajnálom, hogy megfosztottak a rangtól...
Kezdtem el terelni. Véletlenül se szerettem volna, ha esetleg kikotyognék valamit a vaizardokról. Még a végén Kisuke és a többiek kinyírnának amiért ilyen pletykás vagyok... Mondjuk néha jó, ha megoszthatom valakivel a dolgokat, de egy vadidegennek nem biztos, hogy jó ötlet ezt megtenni...

~* Esti Séta *~

Mielőtt megköszörültem volna a torkom, vetettem egy teljesen felesleges pillantást libabőrösödő combjaimra. Tény, hogy hiába élek örökké ha békénhagynak, attól még igenis fázom! Ráadásul ez a felismerés csöppet sem töltött el örömmel. Aztán hozzáláttam megfogalmazni a válaszomat.
- Milyen ott az élet? Enyhén szólva, fursztráló. Ez olyan, mintha te jönnél oda. Engem is ugyanúgy utálnak, el akarnak pusztítani, mint a hollowokat. Holott én semmi rosszat nem tettem ellenük... Puszta faji előítélet. - sóhajtottam fel megadóan, és összébb húztam magamat. Egyik kezemet a farkas bundájára tettem, és élveztem a belőle áradó meleget.
- Amikor bemutatkoztam a kapitányomnak, egy harci órdítással és egy zanpakutoval néztem szemet - pedig csak az ajtaján kopogtam. - rugdostan kicsit zavartan a zacskó szélét, majd közelebb húzódtam az arrancarrhoz. Lehet, hogy meglepődik, de ha fázok, nem érdekel kihez bújok oda melegedni. Jobbára, ez a kijelentés a faji kitételre vonatkozik.
- Összefoglalva : utálnak, és örülnek, ha nem látnak. Viszont nem bántam meg... épp elég évszázadot szenvedtem végig egyedül... - elkomorodtam, és el is hallgattam kicsit. Akkoriban mindent és mindenkit utáltam, bárkit megöltem volna, csak hogy jobb legyen a közérzetem. Nos, azóta csöppet megváltoztam. Nem szeretek ölni. Egyszerűen belefáradtam - ha lehet így fogalmazni. Igykeztem ránézni az arrancarra, ami nem ment nagyon könnyen. Valószínűleg egy agyamant hülyének tart... de ha így van, akkor legaább teszek rá egy lapáttal...
- Mondd csak, szereted a teát? Vagy a kávét? Csinálhatok neked, ha szeretnéd, és akkor több mindent fogok megtudni arról, hogy milyen is vagy. - Meg úgy álalában az arrancarok. Hogy most csak ő az ilyen kivétel, vagy van több is, aki nem akar megtámadni és feldarabolni.
- Van egy olyan érzésem, hogy enyhén szólva hülyének tarthatsz... - sóhajtottam, és felálltam egy alaposabb kinyújtózás kedvéért. Aztán széepen visszahuppantam a padra, és felhúztam a térdeimet. Majd átkaroltam őket, és úgy folytattam mondandómat, Retsu talán legnagyobb bánatára:
- Hmmm... ugye nem sokan invitálnak téged teázni itt, Karakurában?