Engedély: Yorutól van :3

Név: Hoshigawa Leena Yumi

Nem: nő

Kaszt: Privarion Espada , a 103., de a 6. osztag szolgálatában áll.

Kor: 257 ( 17-nek látszik)

Felszerelés: rendhagyó ruha, zanpakutuo, az elmaradhatatlan kis piros doboz, amiben kedvenc édességét tartja, egy fekete kesztyű.

Kinézet: 173 cm magas, rendkívül vékony, fekete hajú, kék szemű lány. Hollowmaszkom darabja a jobb oldalán van, és a szemem alatt található, alig látható, olyan, mint egy fehér vékony csík.

Zanpakutuo neve: fuego incontrolable ( Lidércfény)

Parancs: atráigalo! ( csalogasd! )

Resurrection: Resurrection formában a hátamból két denevér szárny nő ki, arcom felét elfedi a maszkom, a szabadon maradó szemem vörös színűvé válik.

Zanpakutuo új alakja:


Alapképesség: Képes vagyok sötétséggé változni. Ha megütik az egyik karomat, az sötétséggé oszlik szét, majd újra össze áll. Mivel ez elég erős képesség, így gyorsan el lehet benne fáradni, továbbá a szél és fény elemű támadások egyszerűen le bírják győzni. Meg tudok lapulni az árnyak között, s az éjszakában erejét még csak jobban ki bírja használni. Nappal ereje gyengébb, de még használható.

sombra/árnyék: Össze tudom gyűjteni a körülötte lévő árnyékokat, majd több sötét sugárban kilőni azokat. A támadás nem sokkal erősebb egy baránál, gyorsasága viszont egy ceroéhoz hasonló.

Előtörténet:

A szüleim átlagosak aluliak voltak.. aljasak, ahogy nevezni lehet őket. Mert nem fiú voltam, és nem bírtam jól a munkát, kidobtak az utcára. Ha jól emlékszem, ekkor nyolc éves lehettem. Innentől fogva magamra voltam utalva. Egy ideig abból éltem, hogy loptam. Aztán megszánt egy idősödő férfi, és magához vett. Ezt az embert Hwane-nak hívták, és volt egy furcsa kis boltja. Iskolába jártam, jól tanultam. Azonban ott volt az öreg Hwane mester, aki nevelt. Beteg lett, egy idő után fel sem bírt kelni az ágyából. Úgy döntöttem, fontosabb ő, mint az iskola- ezért egy idő után már nem jártam be, hanem a kis boltot vezettem. Érdekes kis bolt volt: késeket és péksüteményeket egyaránt árultunk. Elkezdett érdekelni, hogy mire használhatom a késeket a kenyérszelésen kívül, ezért megkértem egy férfit a szomszédban, hogy tanítson meg vele küzdeni. Ezután naponta két órát gyakoroltam... Így viszonylag boldogan teltek az évek, mígnem tizenhét éves lettem. Ekkor már kinéztem egy lánynak, és már minden este részegek szólítottak le. Az egyik nap, a vonathoz kísértem ki az öreg mestert, aki kórházba indult. Éppen elfordultam a vonattól, ami már majdnem indult, amikor egy magas, részeg férfival találtam magam szembe. Elkezdett macerálni, hiába mutattam meg neki a késem. Végül valahogyan kicsavarta a kezemből, és megszúrt vele. A többire már nem emlékszem...

Valami nem stimmel... miért lebegek én a testem fölött, és miért vérzek én olyan csúnyán?- gondoltam. csak később jöttem rá, hogy meghaltam. Nem igazán tetszett a dolog, de nem tudtam ellene mit tenni. Csak szegény Hwane mestert sajnáltam, semmi mást. Úgy tudtam, azok maradnak itt, akiknek van még elintéznivalójak. Nekem nem volt... töprengve róttam az utcákat, amikor egy fekete szörnyszerűség jelent meg előttem. Olyan volt, mint egy kígyó. Fehér maszk volt az arcán, és rám támadt- felfalt. Az elkövetkező éj pokoli volt, és mikor legközelebb gondolkodni tudtam, rájöttem, hogy már nemcsak ember nem vagyok, hanem lélek sem. Ugyanolyan fekete szörny lettem, mint amelyik felfalt. Annyi különbséggel, hogy nekem szárnyaim voltak. Ezután találkoztam egy teljesen más külsejű fekete lénnyel, amelyik megtámadott. Valami folyadékot lőttem ki magamból, és végül legyőztem. Aztán felfaltam. Egyre nagyobb éhség kerített hatalmába, nem is számított már nekem, hogy kit eszek. Félőrült módjára hajszoltam a táplálékot jelentő lelkeket, és győztem le a fekete lényeket, akiket felfaltam. Egy map elkezdtem követni egy nállam kisebb lényt. Az egyik erdőbe ment, ahol több ugyanilyen lény volt, és egy fekete résbe mentek be egytől-egyig, és eltűntek. A kíváncsiságtól hajtva követtem őket, és egy egészen más helyre jutottam...
Én pedig éhes voltam. Rengeteg hollow volt ott még rajtam kívül, szinte megszámolni sem tudtam. Aztán egymásnak estek, nem is nézték hogy melyiküket támadják. Engem is észrevettek, nekemtámadtak: én pedig védekeztem. A végén az éhségm győzött, és én is támadtam, faltam az elesett hollowokat, mígnem egyedül maradtam. Az egyre erősebb hollowok elfogyasztása megváltoztatott: nagyobbá, erősebbé, okosabbá váltam: egy Gillianné. Ezek után a Gillianek láttak engem finomnak- de valahogyan mégis én ettem meg őket előbb. Az elkövetkező évek ugyanazzal teltek, mint az elmúltak: táplálkoztam, erősödtem. Rövidesen elértem az adjuchas szintet, ezek után már ők is támadtak. Visszagondolva, akkoriban olyan erős és kecses voltam... Éveken át hajszoltam a hollowokat, adjuchasokat, és ettem, erősödtem- még élveztem is hogy küzdenem kell a létemért...

Az a nap teljesen más volt, mint a többi. Sötét éjjel volt már, egy erdőben kóboroltam. Aztán megtaláltam őt. Nálam sokkal, sokkal erősebb volt az adjuchas, de már alig élt. Mindene csupa vér volt, és rám nézett.
- Kímélj meg. Nem akarok tovább szenvedni. Falj fel. - mondta. Megsajnáltam, és teljesítettem az utolsó kívánságát - pedig hosszú idő óta bűntudatom volt. Rájöttem, hogy az ő erejére és tapasztalatára szükségem volt ahhoz, hogy gyorsabban fejlődjek, erősebb legyek. Espadává váltam, bár nem kerültem be a legerősebbek közé... Én lettem a 103. Espada...

--------------------------------------------------------------------------------

Hosszú idő elteltével még mindig Aizen-sama szolgálatában álltam, de ezt nem szerettem. bár tiszteltem a Las nochesieket, nem tudtam jó szemmel nézni a tetteiket. Sokkal inkább rokonszenveztem a Shinigamik munkásságával, és erre sikerült rájönniük... árulónak tituláltak. Bár sikerüllt megmenekülnöm, a testemen viselem a bűnöm jelét: a jobb kezem van egy apró égésnyom, ami néha még mindig fáj. Félholtan nyitottam Gargantanát, és jutottam el Rukongaiba. Ott egy küldetésen részt vevő shinigami talált meg, és megszánt. Láthatta rajtam, hogy én mennyire csalódtam Aizen - samában és a terveiben... hiszen csak bábok vagyunk a kezében. Fájdalom nélkül dob el és használ ki minket, Espadákat, Arrancarokat... Soul Society egyik börtönében tértem magamhoz, ahol rá kellett jönnöm: ellátták a sérüléseimet. A cella előtt az a shinigami állt, aki rám talált, és idehozott. Felugrottam, és odamentem hozzá. Bár testem minden sejtje visított a fájdalomtól, könnyedén, lágyan kérdeztem meg tőle:
- Ki vagy te? Miért segítesz nekem? - felém fordult, és mosolyogva így szólt:
- Mert látom rajtad, mennyire mást akarsz. Szolgálhatsz az oszttagomban, ha akarsz. - mondta. - A nevem Suzumiya Shoko. A 6. osztag kapitánya vagyok.
Hevesen dobogó szívvel hajoltam meg előtte.
- A nevem Hoshigawa Leena Yumi. Szeretnék önnek szolgálni.

Így kezdődött életem a 6. osztagban... mert a kapitányom addig nem nyugodott, míg ki nem harcolta nekem a helyet az osztagban.